ABRAHAM SETRAKIAN

Az idős férfi egyedül álldogált zálogházának áruval zsúfolt eladóterében, Spanyol Harlem Keleti

118. utcájában. Egy órája, hogy bezárt, és már nagyon korgott a gyomra, mégsem volt kedve fölmenni

az emeletre. Az ajtókon és az ablakokon már lehúzták a redőnyöket; odakint az éjszaka emberei lepték

el a várost. Éjjel errefelé nem tanácsos kilépni az utcára.

A férfi a pult mögötti kapcsolótáblához ment, és sorban leoltogatta a lámpákat. Elégikus

hangulatban volt. Végignézett a boltján, a króm és csíkos üveg vitrineken. A karórákon, amelyek

bársony helyett filc alátéten kellették magukat, a fényezett ezüstön, amitől nem tudott megszabadulni, a

gyémánt– és aranyrögökön. Az üvegszekrénybe zárt teáskészleteken. A bőrkabátokon meg a sokat

vitatott szőrmebundákon. Az új zenelejátszókon, amelyek gyorsan elkeltek, a rádiókon és a

televíziókon, amelyekből viszont már nem szokott bevenni. Itt-ott akadt néhány igazi kincs is: két

gyönyörű antik széf (azbeszttel bélelve, de ez senkit se tévesszen meg!); egy hajókoffer méretű fa és

fém Quasar videómagnó az 1970-es évekből; egy régi 16 mm-es vetítőgép.

Ugyanakkor viszont rengeteg eladhatatlan vacak. Egy zálogház részben bazár, részben múzeum,

részben pedig helyi ereklyék gyűjteménye. A zacis olyan szolgáltatásokat nyújt, mint senki más. Ő a

szegények bankára, olyasvalaki, akitől hitelvizsgálat, munkáltatói igazolás és kezes nélkül lehet

huszonöt dollárt kérni. Márpedig a gazdasági válság szorításában huszonöt dollár szép kis summának

számít. Sokszor huszonöt dollár jelenti a választóvonalat a biztos menedék meg a hajléktalanság

között. Huszonöt dollárral a zsebünkben egy életmentő gyógyszer is elérhetővé válik. Amíg az illető

biztosítékkal tud szolgálni, valamivel, aminek a fejében kölcsönt vesz fel, készpénzzel a kezében

sétálhat ki ezen az ajtón. Csodás!

A férfi felvánszorgott az emeletre, és menet közben a többi lámpát is leoltogatta. Szerencsésnek

mondhatta magát, hogy az 1970-es évek elején potom pénzért meg tudta venni ezt az épületet. Jó, a

potom pénz talán túlzás, de azért nem került olyan sokba. Akkoriban szokás volt épületeket felgyújtani

csak azért, hogy egyeseknek legyen hol melegedniük. A Knickerbocker Hiteliroda és

Régiségkereskedés (a név az üzlettel együtt járt) soha nem jelentett aranybányát Setrakiannek, de

segített bekerülnie a zegzugos világváros internet előtti földalatti piacára, amely a Régi Világ

eszközei, műtárgyai, régiségei és egyéb rejtélyei iránt érdeklődők igényeit igyekezett kielégíteni.

Harmincöt éve alkudozik olcsó ékszerekre nappal, és fegyverkezik éjjel. Harmincöt éve próbálja

elütni az időt, készülődik és vár. Kezd kifutni az időből.

Az ajtóban megállt a mezuzah előtt, és mielőtt átlépett volna a küszöbön, csókot nyomott göcsörtös,

ráncos ujjaira. A folyosón függő régi tükör olyan karcos és homályos volt, hogy a férfinak fel-le

kellett nyújtogatnia a nyakát, mire talált egy tiszta felületet, amelyben megnézhette magát.

Alabástromfehér hajára, amely magasan, gyűrött homloka tetejénél kezdődött, és lágyan omlott rá a

fülére meg a nyakára, már régóta ráfért volna egy alapos nyírás. Az arca egyre összeesettebbnek tűnt;

álla, fülcimpája és szeme kezdte teljesen megadni magát a gravitáció nevű szörnyetegnek. Ujjai,

amelyek sok-sok évtizeddel korábban eltörtek, és rosszul forrtak össze, köszvényes karmokká

görbültek, és örökös börtönre ítéltettek a levágott végű kötött kesztyűk mélyén. Mégis, e porladó

emberi test mélyén erő lapult. Tűz. Elszántság.

Hogy mi táplálta ezt a belső fiatalságot? Egyszerű.

A bosszúvágy.

Sok éve, Varsóban, majd később Budapesten, élt egy Abraham Setrakian nevű ember, aki a kelet-európai irodalom és folklór elismert tanára volt. Holokauszt-túlélő, aki botrány nélkül megúszta, hogy

egy tanítványát vette feleségül, és aki kutatási témája miatt a világ legsötétebb sarkaiba is elvetődött.

De még most, öreg amerikai zálogkereskedőként is kísértette egy befejezetlen ügy.

Volt még egy kis maradék levese: ízletes tyúkhúsleves derelyével és tojásos tésztával, amit az

egyik törzsvevője hozott neki a bronxi Liebman’s-tól. Betette a tányért a mikróba, és bütykös ujjaival

meglazította a csomót a nyakkendőjén. A sütő csengetését követően az asztalhoz vitte a gőzölgő

tányért, damasztszalvétát – nem papírt! – húzott elő a tartóból, és szertartásosan a gallérjába tűrte.

Megfújni a levest. Megnyugtató, jóleső rituálé. A férfi a nagyanyjára, bubbeh re gondolt – több volt

ez, mint egyszerű emlékezés; inkább érzés, lelkiállapot –, aki kisfiú korában mindig megfújta helyette

a levest, amikor egymás mellett ültek a roskatag faasztalnál romániai házuk hideg konyhájában. Még

azelőtt, hogy a bajok kezdődtek volna. Nagyanyja öreges lehelete a kisfiú fiatal arcába fújta a gőzt, és

varázslattal töltötte meg a hétköznapi pillanatot. Mintha életet lehelt volna a gyerekbe. És most, ahogy

a férfi – maga is idős ember – fújni kezdte a levest, nézte, hogyan ölt testet a lehelete a gőz által, és

azon töprengett, vajon hány lélegzetvétel van még hátra számára.

Kivette a kanalat a csicsás, szedett-vedett evőeszközökkel teli fiókból, és bal kezének görbe ujjai

közé vette. Most a kanálban lévő levest kezdte el fújni, fodrokat rajzolva a kis tócsa felszínére, majd

a szájába vette az ételt. Ízek jöttek és mentek, az ízlelőbimbók a nyelvén úgy haldokoltak, mint az öreg

katonák: a több évtizednyi pipázás – professzori bűn – áldozatai.

Megkereste az özönvíz előtti Sony tévé – fehér színű konyhai modell – vékony távirányítóját, és

amint a tizenhárom colos képernyő bemelegedett, még több világosságot csempészett a helyiségbe. A

férfi felállt, és kezével a könyvkupacokra támaszkodva, amelyek egyetlen kopott szőnyegcsíkra

szűkítették a folyosót – mindent elleptek a könyvek, ott magasodtak a falak mentén, a zömüket már

olvasta, de egyiktől sem volt képes megválni –, kiment a kamrába, leemelte a kenyértartó fedelét, és

kivette annak a finom rozskenyérnek a maradékát, amit már napok óta őrizgetett. Hóna alatt a papírba

tekert cipóval visszament párnázott konyhai székéhez, körülményesen elhelyezkedett rajta, és

miközben óvatosan újra belekanalazott a jóízű levesbe, leszedegette a kenyérről a rátapadt parányi

penészdarabokat.

Lassan figyelt fel a képernyőn látottakra: valahol egy repülőgép vesztegelt a leszállópályán, olyan

fényárban fürödve, mint egy darab elefántcsont az ékszerész fekete filcalátétén. A férfi feltette a

nyakában lógó fekete keretes szemüvegét, és hunyorogva próbálta kivenni a képernyő alján látható

feliratot. A tragédia a folyó túloldalán, a JFK repülőtéren történt.

Az öreg professzor feszülten figyelt és fülelt, minden idegszálával a sértetlennek tűnő repülőgépre

összpontosított. Eltelt egy perc, aztán kettő, aztán három, és a világ megszűnt létezni körülötte. A

híradás láttán kővé dermedt – szinte extázisba került –, kezében nem reszketett többé a leveseskanál.

A sötétbe borult repülőgép képe úgy táncolt szemüvege lencséjén, mint egy előre megjövendölt

esemény. A tányérban kihűlt a leves, gőze elhalványult, majd szertefoszlott, és a széttördelt

rozskenyér is érintetlen maradt.

Tudta.

Kopp, kopp, kopp!

Az öregember tudta…

Kopp, kopp, kopp!

Eldeformálódott keze sajogni kezdett. Az, amit látott, nem jel volt – hanem támadás. Maga a tett.

Amire úgy várt. Amire annyit készült. Egész eddigi életében.

A kezdeti megkönnyebbülést – hogy nem késett le erről a borzalomról; hogy a legutolsó pillanatban

mégis lehetőséget kapott arra, hogy bosszút álljon – szinte azonnal éles, húsba vágó félelem váltotta

fel. A szavak egy gőzfoszlányba keveredve hagyták el a száját:

– Itt van… Itt van…

ÉRKEZÉS

Regis Air karbantartó hangár

 

Mivel a gurulóutat fel kellett szabadítani, hajnalban az egész repülőgépet átvontatták a Regis Air

nagy nyílású hangárjába. Mindenki szótlanul nézte, ahogy a halott utasokkal teli béna 777-es, mint

valami óriási fehér koporsó, végiggurul a betonon.

Miután elhelyezték a féksarukat, és biztonságosan rögzítették a járművet, fekete vízhatlan

ponyvákkal takarták le a foltos cementpadlót. Kölcsönbe kapott kórházi paravánokat állítottak fel,

hogy eltakarják a bal szárny és az orr közötti széles területet. A repülőgép olyan magányosnak tűnt a

hangárban, mint egy holttest a hatalmas hullaházban.

Eph kérésére a New York-i Halottkémi Hivatal a helyszínre küldött néhány tapasztalt törvényszéki

orvosszakértőt Manhattanből és Queensből, akik több kartonnyi halottszállító zsákot hoztak magukkal.

Az OCME, a világ legnagyobb halottkémi hivatala hozzáértőén kezelte a sok áldozatot követelő

katasztrófákat, és segített, hogy a tetemek az előírásoknak megfelelően kerüljenek elszállításra.

A Közlekedési Felügyelet védőruhás emberei a légimarsallt hozták ki elsőként a gépből – a tisztek

komoran ünnepélyes arccal szalutáltak a becsomagolt holttestnek, amikor az megjelent az ajtóban –,

majd, nehezen ugyan, de a többieket is kiemelték az első sorból. Ezután eltávolították az üresen

maradt üléseket, hogy az így felszabaduló területen csomagolják be a hullákat a zsákokba, mielőtt

elszállítanák őket. A holttesteket egyenként hordágyra szíjazták, és a szárny mellől eresztették le a

vízhatlan ponyvával borított aszfaltra.

A procedúra vontatottan, sőt, néha hátborzongatóan zajlott. Egy ponton, amikor még vagy harminc

holttest várakozott a kiemelésre, a Közlekedési Felügyelet egyik embere hirtelen megtántorodott, és

nyöszörögve markolászni kezdte a csuklyáját. Két kollégája rögtön odasietett hozzá, de ő

kiszabadította magát a szorításukból, belökte őket a paravánok mögé, és átszakította a kordont. Pánik

tört ki, az emberek fejvesztve menekültek az esetlegesen fertőzött férfi elől, aki dühödten ráncigálta

lefelé magáról a védőruhát, miközben kirohant a barlangszerű hangárból. Eph a forgalmi előtérnél érte

utol, ahol a tisztnek – mintha a bőrét vedlené le –, a felkelő nap fényénél végre sikerült lehámoznia

magáról a csuklyát meg a védőruhát. Eph megragadta a férfi karját, aki könnyes szemmel rogyott le a

betonra.

– Ez a város! – zokogta. – Ez a rohadt város!

Később terjedt el a hír, hogy a tiszt már a Ground Zérónál is ott volt, és végigdolgozta az első

néhány pokoli hetet, először a mentőcsapat tagjaként, aztán a helyreállítási munkálatoknál. Szeptember

11. még mindig ott kísértett a Közlekedési Felügyelet tisztjeinek emlékezetében, és ez a mostani

zavarba ejtő tömegszerencsétlenség újból feltépte a sebeket.

 

A washingtoni Nemzeti Közlekedésbiztonsági Tanács elemzőiből és nyomozóiból álló

„gyorsreagálású csapat” a Szövetségi Repülési Hivatal Gulfstreamjén érkezett. Azért jöttek, hogy

minden érintettet kihallgassanak a Regis Air 753-as járatán történt „incidenssel” kapcsolatban,

dokumentálják, meddig volt irányítható a repülőgép, és magukhoz vegyék a fekete dobozt, valamint a

pilótafülkében lévő hangrögzítőt. New York City Egészségügyi Szolgálatának nyomozói, akiket a

CDC jócskán lekörözött a krízis kezelésében, rövid eligazítást kaptak az esetről, bár Eph nem egyezett

bele, hogy hatóságilag járjanak el az ügyben. Tudta, ha jót akar, neki kell felügyelnie az

intézkedéseket.

A Boeing képviselői, akik már úton voltak Washington államból, előzetesen kijelentették: „műszaki

szempontból lehetetlen”, hogy a 777-esen teljesen elmenjen az áram. A Regis Air elnökhelyettese,

akit scarsdale-i otthonában ugrasztottak ki az ágyából, ragaszkodott hozzá, hogy a Regis saját szerelői

vizsgálhassák át elsőként a gépet, ha feloldják az egészségügyi karantént. (Egyelőre még tartotta magát

az az elmélet, hogy a levegőkeringtető rendszer meghibásodása okozta a haláleseteket.) Az amerikai

német nagykövet és munkatársai még mindig a diplomatatárcára vártak. Eph hagyta, hadd főjenek

kicsit a levükben a Lufthansa szenátori várójában, az l-es terminálon. A polgármester sajtófőnöke

délutánra sajtótájékoztatót hívott össze, és a rendőrkapitány is megérkezett a New York-i Rendőrség

gyorsreagálású csoportjának guruló főhadiszállására a terrorelhárítási hivatal vezetőjével együtt.

 

Késő délelőtt már csak nyolcvan holttest várt elszállításra. Az azonosítási eljárás gyorsan zajlott,

hála az útleveleknek meg a részletes utaslistának.

A rövid szünetet tartó Eph és Nora Jimmel tanácskozott a kordonon kívül; a paravánok ellenére is

jól látták a gép törzsét. Odakint ismét zavartalanul közlekedhettek a repülőgépek; a fejük fölött ott

hallották a felpörgő vagy lelassuló propellerek hangját, és érezték, hogyan kavarodik fel a levegő,

hogyan mozognak a légáramlatok.

– A manhattaniek hány holttestet tudnak fogadni? – kérdezte Eph Jimtől két korty ásványvíz között.

– Elvileg Queenshez tartozik az eset, de igazad van, a Manhattani központ a legjobban felszerelt –

válaszolta Jim. – Logisztikailag ez két hely, valamint Brooklyn és Bronx között fogjuk elosztani az

áldozatokat. Így mindenhova kábé ötven holttest jut.

– Hogyan oldjuk meg a szállítást?

– Hűtőkamionokkal. A halottkém szerint a World Trade Centernél is így csinálták. Már felvettük a

kapcsolatot az alsómanhattani Fulton Halpiaccal.

Eph nem először gondolt arra, hogy a járványügyesek leginkább a háborús ellenállókra

hasonlítanak: ő meg a csapata kemény harcokat vív az igazság nevében, míg a világ többi lakója a

megszállás, a fertőző vírusok és baktériumok jelenléte ellenére is próbálja élni mindennapi életét.

Ebben a felállásban Jim volt a földalatti rádióközpontos, aki három nyelven beszél, és a vajtól kezdve

a fegyvereken át a kijárási engedélyig bármit be tud szerezni.

– Van hír Németországból? – kérdezte Eph.

– Még nincs. Két órára lezárták a repülőteret, és teljes biztonsági ellenőrzést tartottak. Egyetlen

reptéri alkalmazott sem lett rosszul, és a kórházakban sem jelentettek hirtelen megbetegedést.

– Sehogy sem akar összeállni ez az ügy – szólalt meg Nora idegesen.

Eph egyetértően bólintott.

– Halljuk, mit tudunk.

– Adott egy halott emberekkel teli repülőgép. Ha – mindegy, hogy véletlenül vagy szándékosan –

gáz vagy aeroszol került a levegőztető rendszerbe, akkor nem így haltak volna meg… ilyen békésen.

Az emberek ilyenkor fulladoznak, a levegőt markolásszák. Hánynak. Elkékülnek. A különböző

testalkatú emberek nem egy időben adják meg magukat. A személyzet pánikba esik. Ha viszont

fertőzésről van szó, akkor valami egészen friss, újonnan kifejlődött, számunkra teljesen ismeretlen

patogénnel van dolgunk. Ami arra utal, hogy ember hozta létre laboratóriumi körülmények között.

Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy nemcsak az utasok haltak meg, hanem maga a gép is tönkrement.

Mintha valami, valami bénító izé magát a repülőgépet támadta volna meg, hogy mindent kiiktasson

benne, az utasokat is beleértve. Persze ez így nem teljesen pontos. Mert, és szerintem most ez a

legfontosabb kérdés, ki nyitotta ki az ajtót? – Nora az egyik férfiról a másikra nézett. – Úgy értem:

lehetett a nyomásváltozás is. Talán előzőleg már kinyitották a zárat, és miután eltűnt a nyomás, az ajtó

kilökődött. Bármit ügyesen meg tudunk magyarázni, hiszen természettudósok vagyunk, ez a szakmánk.

– És a sötétítők? – szólalt meg Jim. – Az emberek mindig ki szoktak nézni az ablakon leszállás

közben. Ki húzta le az összes sötétítőt?

Eph bólintott. A délelőtt során annyira elveszett a részletekben, hogy jó volt kicsit megállni, és

tisztes távolságból újra megvizsgálni az eseményeket.

– Ezért olyan fontos a négy túlélő. Hogy ők láttak-e valamit.

– És hogy mi a szerepük az ügyben – jegyezte meg Nora.

– Mind a négyen életveszélyben vannak, de stabil az állapotuk. A Jamaica Kórház és Egészségügyi

Központ elkülönítő részlegében helyezték el őket. Redfern kapitány, harmadpilóta, férfi, harminckét

éves. Egy Westchester megyei ügyvédnő, negyvenegy éves. Egy brooklyni programozó, férfi,

negyvennégy éves. Meg egy manhattani születésű, jelenleg Miami Beachen élő híres zenész, férfi,

harminchat éves. Dwight Moorshein a neve.

– Életemben nem hallottam róla – vonta meg a vállát Eph.

– Gabriel Bolivar néven fut.

– Ó! – kiáltott fel Eph.

– Juj! – kontrázott rá Nora.

– Inkognitóban utazott az első osztályon – magyarázta Jim. – Rémisztő smink és bizarr kontaktlencse

nélkül. Úgyhogy a média még inkább a sarkunkban lesz.

– Van kapcsolat a túlélők között? – kérdezte Eph.

– Egyelőre semmi. Talán az orvosi vizsgálat kiderít valamit. Elszórva ültek a gépen, a programozó

a turistaosztályon, az ügyvédnő a businessen, az énekes az elsőn. Redfern kapitány pedig

természetesen a pilótafülkében.

– Érthetetlen – mondta Eph. – De ez is valami. Már ha sikerül magukhoz térniük. Sokat kell még

várnunk, mire bármit is ki tudunk szedni belőlük.

Ekkor a Közlekedési Felügyelet egyik embere odalépett Eph-hez.

– Dr. Goodweather, legyen szíves, jöjjön velem! – mondta. – A raktérhez. Találtak valamit.

 

A fedélzeti oldalnyíláson keresztül már elkezdték kiemelni a 777-es hasában elhelyezkedő görgős

acél poggyásztartókat, hogy a Közlekedési Felügyelet HAZMAT csapata kinyissa és megvizsgálja

őket. Eph és Nora kikerülte a még megmaradt, szerelvényszerűen összekapcsolt konténereket,

amelyeknek a kerekei szilárdan álltak a padlóba süllyesztett síneken.

A raktér túlsó végében egy hosszú, téglalap alakú, fekete, súlyosnak látszó faláda hevert – olyan

volt, mint egy hátára fordított nagyszekrény. Lakkozatlan ébenfából készült, két és fél méter hosszú,

másfél méter széles és egy méter magas volt. Magasabb, mint egy hűtőszekrény. Felső lapját bonyolult

vésett minta szegélyezte: labirintusszerű cikornyák egy ősi – vagy talán ősi hatást keltő – nyelv

betűivel kiegészítve. A kacskaringók zöme alakzatokat, hullámzó emberfigurákat formált – sőt, egy kis

fantáziával sikoltozó arcoknak is lehetett nézni őket.

– Még nem nyitották ki? – kérdezte Eph.

A HAZMAT emberei megrázták a fejüket.

– Egy ujjal sem nyúltunk hozzá – mondta az egyikük.

Eph megvizsgálta a láda hátulját. Mellette három narancsszínű rögzítőszíj hevert a földön, acél

karabinereikkel a padló fűzőlyukaihoz csatlakozva.

– Hát ezek a szíjak? – kérdezte.

– Már így voltak, amikor bejöttünk – felelte egy másik tiszt.

Eph körülnézett a raktérben.

– Az lehetetlen. Ha ezt az izét nem rögzítik a tranzit során, komolyan megrongálta volna a

poggyásztartókat, sőt, még a raktér belső falát is. – Ismét közelebb hajolt a ládához. – Hol a címkéje?

Mit találtak a poggyászlistán?

– Nincs rajta – felelte ez egyik tiszt, aki egy kötegnyi, mindössze egyetlen iratkapoccsal összefogott

laminált papírlapot szorongatott kesztyűs kezében.

Eph odament hozzá, hogy a saját szemével győződjön meg a dologról.

– Az nem lehet.

– A három golfütőkészleten kívül csak egyetlen szabálytalan csomagról tesznek említést, az pedig

egy kajak. – A fickó az oldalfalra mutatott, ahol egy poggyászcímkékkel teleragasztgatott, műanyag

zsákba csomagolt kajak hevert, a már ismerős narancsszínű szíjakkal rögzítve.

– Hívják fel Berlint! – adta ki az utasítást Eph. – Biztosan van valami nyilvántartásuk. Valaki csak

emlékszik erre a monstrumra. Legalább két mázsa, ha nem több.

– Már megtettük. Nincs nyoma. De behívják a poggyászkezelőket, és egyenként kikérdezik őket.

Eph ismét a fekete szekrény felé fordult. Ügyet sem vetve a groteszk bevésésekre a láda oldalához

hajolt, amelynek mindkét szélén három-három zsanért fedezett fel. A fedél hosszában osztott

kétszárnyú, kifelé nyíló ajtóként szolgált. Eph kesztyűs kezével a fedél alá nyúlt, és megpróbálta

kinyitni a súlyos ajtószárnyakat.

– Segítene valaki?

Az egyik tiszt közelebb lépett, és az Eph-fel szemközti oldalon bebújtatta kesztyűs ujjait a fedél alá.

Eph háromig számolt, majd a két férfi egyszerre nyitotta fel a súlyos ajtókat.

Az ajtók szilárd, széles zsanérokon nyugodtak. A ládából hullaszag áradt, mintha évszázadokig le

lett volna pecsételve. Üresnek tűnt, míg az egyik tiszt fel nem kapcsolta az elemlámpáját, és be nem

világított a belsejébe.

Amikor Eph benyúlt a ládába, ujjai vastag, fekete földrétegbe süppedtek. Olyan hívogató és puha

volt, mint a süteménypor, és kétharmadig töltötte meg a ládát.

Nora hátralépett a nyitott szekrénytől.

– Olyan, mint egy koporsó – mondta.

Eph visszahúzta a kezét, és lerázta róla a földmorzsákat.

– Ahhoz egy kicsit nagy – fordult Nora felé, de hiába várta, hogy a nő elmosolyodjon.

– Miért visz magával valaki egy láda földet? – tette fel a kérdést Nora.

– Szerintem nem erről van szó – felelte Eph. – Biztosan elrejtett benne valamit.

– De hogyan? – tudakolta Nora. – Az egész repülőgép karantén alatt van.

– Meg tudunk itt bármit is magyarázni? – vonta meg a vállát Eph. – Én is csak annyit tudok biztosan,

hogy itt van ez a lezáratlan, leszíjazatlan láda, amihez nem tartozik fuvarlevél. – A többiekhez fordult.

– Vegyünk mintát a földből. A föld jól tárolja a bizonyítékokat. Például a sugárzásra utaló nyomokat.

– Úgy gondolja, hogy az anyag, amivel megölték az utasokat… – szólalt meg az egyik tiszt.

– Ebben van? – vágott közbe Eph. – Ez eddig a legjobb elmélet, amit ma hallottam.

– Eph! Nora! – hallották Jim hangját a repülőgép tövéből.

– Mi az, Jim? – kiáltott le Eph.

– Most hívtak a Jamaica Kórház elkülönítő részlegéből. Azonnal oda kell mennetek.

 

Jamaica Kórház és Egészségügyi Központ

 

A kórház csupán tíz percre volt a JFK-től, ha a Van Wyck autópályán mentek. A Jamaica volt a

New York-i Bioterrorizmus-elhárító Hivatal egyik kijelölt központja a négy közül. A Tünetfigyelő

Rendszer teljes értékű tagjának számított, és Eph néhány hónapja még Kanári-továbbképzést is tartott

náluk. Ezért könnyen megtalálta a fertőző betegek számára fenntartott elkülönítő részleget a negyedik

emeleten.

A dupla szárnyú fémajtón ott virított a biológiailag veszélyes anyagokra utaló jól ismert élénk

narancssárga, háromszirmú szimbólum, amely azt jelezte, hogy a sejtes anyagok, illetve az élő

szervezetek valós vagy potenciális fenyegetésnek vannak kitéve. Mellette figyelmeztető felirat:

 

ELKÜLÖNÍTŐ RÉSZLEG:

KÉRJÜK. TEGYE MEG A SZÜKSÉGES ÓVINTÉZKEDÉSEKET!

IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS!

 

Eph az asztalhoz lépett, és felmutatta az igazolványát, de az ügyintéző enélkül is emlékezett rá a

korábbi továbbképzésekről. Beljebb vezette a férfit.

– Mi történt? – kérdezte Eph.

– Igazán nem akarom túldramatizálni a dolgot – húzta végig a nő a kórházi belépőkártyáját a

leolvasó előtt, mire feltárult a kórterem ajtaja –, de ezt önnek is látnia kell.

A belső folyosó keskeny volt, ez jelentette az elkülönítő részleg külső gyűrűjét, így nagy részét a

nővérszoba foglalta el. Eph követte az ügyintézőt a kék függöny mögé, és egy széles előtérbe jutott,

ahol védőeszközökkel – köpenyekkel, védőszemüvegekkel, kesztyűkkel, védőpapucsokkal és

maszkokkal – teli tálcák sorakoztak egy nagy, kerekeken guruló szemetes társaságában, amit a

biológiai hulladékokhoz használatos vörös színű zsákkal béleltek ki. A maszk N95-ös volt, amely 95

százalékban szűrte ki a 0,3 mikronos vagy annál nagyobb részecskéket. Vagyis a levegőben lévő

vírusok és baktériumok zöme ellen védelmet nyújtott, a kémiai vagy gáznemű szennyező anyagok ellen

azonban nem.

A repülőtéri teljes védőöltözet után Eph szinte védtelennek érezte magát a kórházi maszkban,

műtőssapkában, gumikesztyűben, köpenyben és védőpapucsban. A hasonló öltözéket viselő ügyintéző

megnyomott egy gombot, mire a belső ajtók is feltárultak. Amikor Eph belépett, érezte, ahogy a

negatív nyomás kiegyensúlyozására a vákuum levegőt szippant az elkülönítő részlegbe, hogy egyetlen

részecske se szökhessen ki a külvilágba.

Odabent egy jobbra kanyarodó folyosó vezetett el a központi ellátó állomás mellett. Az állomás egy

gyógyszerekkel és sürgősségi eszközökkel megrakott gurulós szekrényből, egy, a külső kommunikációt

lehetővé tévő, műanyag borítású laptop által biztosított telefonos rendszerből, valamint további

védőeszközökből állt.

A betegek számára fenntartott rész nyolc kicsi szobát foglalt magában. Nyolc teljesen elszigetelt

szoba egy több mint két és negyedmilliós lakosú városrésznek. Az „ellátóképesség” kifejezés azt

jelenti, hogy egy adott egészségügyi rendszer mennyire van felkészülve arra, hogy katasztrófa esetén

gyorsan kiterjessze a szolgáltatásait, és egy nagyobb volumenű közegészségügyi vészhelyzet esetén is

el tudja látni a lakosságot. New Yorkban 60 000 kórházi ágy van, és ez a szám egyre csökken. New

York City lakossága önmagában 8,1 millió, és ez a szám egyre nő. A Kanári projektbe abban a

reményben pumpálták a pénzt, hogy ez a hézagpótló katasztrófaelhárító csapat talán javítani tud majd

a statisztikán. A CDC legalábbis „optimistán” állt a politikusok eme elképzeléséhez. Eph a

„hihetetlenül naivan” kifejezést sokkal találóbbnak érezte volna.

Követte az adminisztrátort az első szobába. Ez nem egy teljes biológiai elszigeteltséget biztosító

helyiség volt, hermetikusan záródó fémajtókkal. Csupán egy normális kórterem, amit

különválasztottak a többitől. A padlót járólap borította, a plafonon neoncső világított. Eph az

oldalfalnak támasztott izolálótokot látta meg elsőnek. Az izolálótok egy eldobható, dobozszerű

műanyag borítással ellátott hordágy – olyan, mint egy átlátszó koporsó –, amelynek mindkét hosszanti

oldalán egy-egy kerek csuklótámasz helyezkedik el, és levehető külső oxigénpalackokkal van ellátva.

Egy zakó, egy ing és egy nadrág hevert mellette egy kupacban; ezeket sebészollóval vágták le a

betegről. A felfordított pilótasapkán jól kivehető volt a Regis Air szárnyas koronát ábrázoló lógója.

A helyiség közepén álló kórházi ágyat átlátszó műanyag függönyből emelt sátor takarta; az

elektromos berendezéseket és a zacskókkal megrakott infúzióállványt ezen kívül helyezték el. A

rácsos ágyon, amelynek fejrészét felemelték, zöld lepedőt és nagy fehér párnákat lehetett látni.

Doyle Redfern kapitány az ágy közepén ült, keze az ölében nyugodott. A lábszára csupasz volt, csak

egy kórházi hálóinget viselt, és tökéletesen ébernek tűnt. A kezébe és a karjába vezetett infúziótól és

nyúzott arcától eltekintve – úgy festett, mintha öt kilót fogyott volna, mióta Eph rátalált a

pilótafülkében – egy vizsgálatra váró hétköznapi beteg látszatát keltette.

Reménykedve nézett fel a közeledő Ephre.

– A légitársaság küldte?

Eph döbbenten rázta meg a fejét. Ez az ember tegnap este még levegő után kapkodva vonaglott a

753-as járat pilótafülkéjének padlóján, vadul forgatta a szemét, és minden jel szerint a végét járta.

A vékony matrac megnyikordult a mocorgó pilóta alatt. A férfi úgy rázta meg magát, mint akinek

minden tagja elgémberedett, majd megkérdezte:

– Mi történt a gépen?

Eph alig bírt úrrá lenni a csalódásán.

– Én is éppen ugyanezt akartam kérdezni öntől.

Eph most Gabriel Bolivar, a rocksztár előtt állt, aki úgy gubbasztott az ágy szélén, mint egy kórházi

hálóingbe öltöztetett, fekete hajú kőszörny. Ijesztő sminkje nélkül meglepően jóképű volt a maga

loncsos, leharcolt módján.

– Orbitális macskajaj – mondta Bolivar.

– Egyéb panasz? – kérdezte Eph.

– Van egy pár. Anyám! – túrt bele az énekes hosszú, fekete hajába. – Soha ne utazz menetrend

szerinti járattal! Ez a tanulság.

– Mr. Bolivar, meg tudná mondani, mi a legutolsó emléke a landolás előttről?

– Milyen landolás? De most komolyan. Egész úton dobáltam magamba a vodka-tonikokat, biztos

átaludtam a leszállást. Kaphatnék egy kis Demerolt? – nézett fel hunyorogva. – Ha majd erre jár

valami pincér a zsúrkocsijával.

Eph látta a Bolivar csupasz karján éktelenkedő hegeket, és eszébe jutott az az elhíresült koncert,

amikor az énekes a színpadon vágta meg magát.

– Megpróbáljuk azonosítani az utasok csomagjait.

– Velem könnyű dolguk lesz. Semmi sem volt nálam. Egy bőrönd se, csak a telefonom. Lerohadt a

chartergép, egy perccel az indulás előtt szálltam át erre a másikra. A menedzserem nem mondta?

– Még nem beszéltünk vele. Engem igazából egy nagy szekrény érdekelne.

Bolivar rámeredt.

– Ez valami pszichológiai teszt?

– A raktérben. Egy régi láda, amit nagyrészt földdel töltöttek meg.

– Gőzöm sincs, miről beszél.

– Nem ön hozta magával Németországból? Könnyen el tudom képzelni magáról, hogy ilyesmiket

gyűjt.

Bolivar elkomorult.

– Ez az egész csak játék, haver. Nézőhülyítés, szemfényvesztés. Ijesztő smink és kemény szövegek.

Keressen rám a Google-n. Az apám metodista lelkész volt, én meg nem gyűjtök mást, csak pinákat.

Apropó, mikor fognak kiengedni ebből a hullaházból?

– Még el kell végeznünk néhány vizsgálatot – felelte Eph. – Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy

teljesen egészséges.

– Mikor kapom vissza a mobilomat?

– Nemsokára – válaszolta Eph kifelé menet.

 

Az ügyintéző három férfival viaskodott az elkülönítő részleg bejárata előtt. Kettő közülük jóval

magasabb volt Ephnél, ők lehettek Bolivar testőrei. A harmadik pasas alacsonyabb volt, aktatáskát

szorongatott a kezében, és ügyvédszagot árasztott magából.

– Uraim, ez zárt terület – szólt oda nekik Eph.

– Azért jöttem, hogy kérelmezzem ügyfelem, Gabriel Bolivar elbocsátását – mondta az ügyvéd.

– Még el kell végeznünk rajta néhány vizsgálatot, de amint lehet, hazaengedjük.

– És az mikor lesz?

– Két vagy három nap múlva – vonta meg a vállát Eph –, ha minden jól megy.

– Mr. Bolivar szeretné kérvényezni, hogy a saját orvosa végezhesse a kezelését. Jómagam nemcsak

ebben az ügyben képviselem, hanem akár orvosi műhibáért is beperelhetem magukat, ha Mr. Bolivar

bármiféle egészségkárosodást szenved.

– Senki sem kezelheti őt rajtam kívül – felelte Eph, majd az ügyintézőhöz fordult: – Azonnal

állíttasson ide egy őrt!

Ám az ügyvéd közbelépett.

– Nézze, doktor úr! Én nem nagyon értek a karanténozáshoz, de abban egészen biztos vagyok, hogy

kizárólag az elnök külön engedélyével lehet bárkit is elkülönítve tartani. Kívánja, hogy utánanézzek a

jogszabálynak?

Eph elmosolyodott.

– Mr. Bolivar most már az én betegem, ráadásul egy tömegszerencsétlenség túlélője. Ha megadja a

számát a nővéreknek, feltétlenül tájékoztatni fogom az ügyfele állapotáról, természetesen Mr. Bolivar

beleegyezésével.

– Ide figyeljen, doki! – mondta az ügyvéd gyomorforgató stílusban, kezét Eph vállára téve. – Meg

tudom ám sürgetni azt a bírósági végzést, ha mozgósítom ügyfelem fanatikus rajongóit. – Az

ügyintézőre is fenyegető pillantást vetett. – Ugye nem örülnének neki, ha feketébe öltözött csitrik meg

válogatott elmebetegek tüntetnének a kórház előtt, fel-alá rohangálnának a folyosón, és mindenáron be

akarnának jutni Mr. Bolivarhoz?

Eph addig nézte meredten az ügyvéd kezét, amíg a pasas le nem vette a válláról. Még két túlélővel

kellett beszélnie.

– Nézze, erre most igazán nem érek rá. Hadd kérdezzek magától pár dolgot. Szenved az ügyfele

bármilyen szexuális úton terjedő betegségtől? Szokott drogot használni? Csak azért érdekel, mert ha

az egész kórtörténetét elő kell keresnem, akkor az, nos, nem biztos, hogy a megfelelő kezekbe kerülne.

Maga sem szeretné, ha mindent kiszivárogtatnának a sajtónak. Ugye?

Az ügyvéd rámeredt.

– Ezek titkos információk. Ha nyilvánosságra hoznák őket, az bűncselekménynek számítana.

– És óriási botrányt jelentene az ügyfele számára – nézett vele farkasszemet Eph a nagyobb

nyomaték kedvéért. – Képzelje csak el, mi történne, ha valaki feltenné az internetre az ön

kórtörténetét.

Az ügyvéd sóbálvánnyá meredve nézte, amint Eph átszlalomozik a két testőr között.

 

Joan Luss, egy ügyvédi iroda társtulajdonosa, két gyermek anyja, a Swathmore Egyetem volt diákja,

bronxville-i lakos, a New York-i Önkéntesek tagja a kórházi ágy habszivacs matracán üldögélt egy

nevetséges kórházi hálóingben, és a matracvédő huzat csomagolásának hátuljára firkálgatott.

Firkálgatott, várt, és csupasz lábujjait tornáztatta. Telefonját nem kapta vissza; még ezt a grafitceruzát

is csak hosszas kuncsorgás és fenyegetőzés árán tudta megszerezni.

Már éppen nyúlt volna a nővérhívó gomb felé, amikor az ápolónő végre megjelent az ajtóban. Joan

rávillantotta erőszakos mosolyát:

– Á, nagyszerű, végre itt van. Már kezdtem megijedni. Hogy is hívják azt az orvost, aki az előbb itt

volt?

– Nem a kórház orvosa.

– Erre én is rájöttem. A nevére vagyok kíváncsi.

– Dr. Goodweather.

– Goodweather. – A nő felírta a hallottakat. – Keresztneve?

– Doktor. – Halvány mosoly. – Én mindet ugyanúgy szólítom: Doktor.

Joan úgy vonta össze a szemöldökét, mint aki nem hisz a fülének, majd fészkelődni kezdett a

keményített lepedőn.

– És a Járványügyi Hivataltól küldték?

– Úgy tudom, igen. Meghagyta, hogy végezzünk el néhány vizsgálatot…

– Hányan élték túl a zuhanást rajtam kívül?

– A repülő nem zuhant le.

Joan elmosolyodott. Az embernek néha úgy kell tennie, mintha egy külföldivel beszélgetne, hogy

megértesse magát az ilyenekkel.

– Tulajdonképpen arra vagyok kíváncsi, hányan maradtak életben a 753-as Berlin-New York járat

utasai közül.

– Önön kívül még három másik beteg van ezen a részlegen. Dr. Goodweather mindjárt vért vesz

öntől és…

Joan nem figyelt tovább a nővérre. Csak azért ül még itt ebben a kórteremben, mert tudja, ha jól

játssza a szerepét, többet tudhat meg az esetről. De ezt a trükköt sem alkalmazhatja már sokáig. Joan

Luss olyan ügyvéd volt, aki – jogi nyelven szólva – szerződésen kívüli károkozásokra, azaz olyan

jogsértésekre specializálódott, amelyek alapján polgári peres eljárást lehet indítani. Egy repülőgép

összes utasa meghal, kivéve négy túlélőt – akik közül az egyik szerződésen kívüli károkozásokra

specializálódott ügyvéd.

Szegény Regis Air! Az ő szempontjukból nem a megfelelő személy maradt életben.

– Szeretném megkapni az orvosi jelentés másolatát – szakította félbe Joan az ápolónő utasításait –,

valamint az eddig elvégzett laborvizsgálatok teljes listáját, az eredményekkel együtt…

– Mrs. Luss! Biztosan jól érzi magát?

Joan egy pillanatra elszédült, de ez csak annak a valaminek következménye volt, ami azon a rémes

repülőúton érte őket. Elmosolyodott, határozottan bólintott, és sikerült is teljesen összeszednie magát.

A benne fortyogó düh talán segít átvészelni a következő ezer, anyagiakban is megtérítendő órát, amit a

katasztrófa kiheverésére és arra fog használni, hogy beperelje ezt a veszélyesen gondatlan

légitársaságot.

– Nemsokára nagyon jól fogom érezni magam – felelte.

 

Regis Air karbantartó hangár

 

– Légy egy szál se – mondta Eph.

– Tessék? – kérdezte Nora.

A repülőgép előtt álltak, a több sorban kiterített halottszállító zsákok előtt. A négy hűtőkamion már

ott várakozott a hangár előtt, oldalukon az alkalomhoz illő fekete ponyva takarta a halszállításra utaló

feliratot. Minden holttestet sikerült azonosítani és a New York-i Halottkémi Hivatal vonalkódos

lábujjcímkéjével ellátni. Ez a tragédia orvosszakértői szóhasználattal élve „zárt rendszerű”

tömegszerencsétlenségnek számított, mivel a halálos áldozatok száma fix és ismert volt – nem úgy,

mint az ikertornyok összeomlásánál. Köszönhetően az útleveleknek és annak, hogy a földi

maradványok épségben maradtak, a halottak azonosítása egyszerű, bonyodalmaktól mentes feladatnak

bizonyult. A halál okának meghatározása viszont már jóval nagyobb kihívást jelentett.

A vízhatlan ponyva redőkbe gyűrődött a HAZMAT embereinek bakancsa alatt, amikor a műanyag

zsákokat két végüknél fogva megragadták, és komor ünnepélyességgel a kijelölt kamion rakterébe

emelték.

– Itt rengeteg légynek kellene lennie – mondta Eph. A hangár körül felállított építkezési reflektorok

fényénél jól látszott, hogy a holttestek fölött egy-két lomha molylepkét kivéve semmi sem röpdös. –

Miért nem jönnek a legyek?

Halálunk után az emésztőrendszerben tanyázó baktériumok, amelyek életünkben szimbiózisban

voltak az egészséges emberi gazdatesttel, külön életet kezdenek élni. Átrágják magukat a beleken,

kijutnak a hasüregbe, és elkezdik felzabálni a belső szerveket. A legyek pedig több kilométerről is

megérzik az oszladozó tetemből áradó bűzös kipárolgásokat.

Kétszázhat élelemforrás feküdt kiterítve a földön. A hangárnak már tele kellene lennie zümmögő

döglegyekkel.

Eph átvágott a ponyván, és odament két HAZMAT-tiszthez, akik éppen egy újabb halottszállító

zsákot zártak le.

– Egy pillanat! – szólt oda nekik.

A két férfi felegyenesedett és hátrább lépett, miközben Eph letérdelt és kicipzárazta a zsákot,

felfedve a benne fekvő holttestet.

Az a kislány volt, aki az anyukája kezét fogva halt meg. Eph önkéntelenül is megjegyezte, hol találta

a gépen. A gyerekek mindig megmaradnak az ember emlékezetében.

A kislány szőke haja lelapult, és egy fekete zsinóron függő mosolygós napocskamedál simult a

nyakára. Fehér ruhájában úgy festett, mint egy kis menyasszony.

A tisztek már a következő zsákot zárták le. Nora Eph mögé lépett, és lenézett a férfira. Eph két

kesztyűbe bújtatott keze közé vette a kislány fejét, és elfordította.

A hullamerevség a halált követő tizenkettedik órában áll be teljesen, és további tizenkettő-

huszonnégy óráig tart – most éppen a kettő között jártak –, amíg az izmokban lévő megszilárdult

kalciumkötések újra fel nem oldódnak, és a test vissza nem nyeri a hajlékonyságát.

– Még rugalmas – állapította meg Eph. – Hullamerevségnek semmi nyoma.

A vállánál meg a csípőjénél fogva hasra fordította a kislányt. Kigombolta a ruháját, mire

előbukkant a gyerek dereka meg a gerincén dudorodó kicsike bütykök. A bőre fakó és enyhén szeplős

volt.

Miután a szív leáll, a vér pangani kezd a keringési rendszerben. Az érfalak, amelyek csak egy

sejtnyi vastagságúak, hamar megadják magukat a nyomásnak és szétrobbannak, vérrel árasztva el a

környező szöveteket. A vér a test legmélyebben fekvő, „alul lévő” oldalába folyik, és gyorsan

megalvad. Tizenhat órán belül állandósul a hullasápadtság.

Már ezen az időkereten is túl voltak.

Ha az ülő helyzetben elhunytat később kiterítik, a pangó, összesűrűsödött vérnek mélyvörös színűre

kellene festenie a deréktájat fedő bőrfelületet.

Eph végigtekintett az egymás mellett sorakozó zsákokon.

– Miért nem indultak oszlásnak ezek a testek?

Eph a hátára fordította a kislányt, majd a hüvelykujjával gyakorlottan felhúzta a jobb szemhéját. A

szaruhártya, ahogy várni lehetett, homályos volt, az ínhártya, ez az átlátszó fehér védőréteg pedig

kellőképpen kiszáradt. A férfi szemügyre vette a kislány jobb kezét – ez kulcsolódott rá az

édesanyjáéra – és látta, hogy az ujjak kissé ráncosak lettek a párolgás miatt.

A sarkára guggolt, bosszantotta, hogy ilyen egymásnak ellentmondó jeleket lát, majd a kislány

kiszáradt ajkai közé csúsztatta kesztyűbe bújtatott hüvelykujját. A sóhajtásszerű hangot, ami a kislány

szétnyílt szájából szakadt ki, a gázok kiáramlása okozta. A kislány szájának belseje semmi

érdekességet nem mutatott, ám amikor a férfi beljebb dugta az egyik ujját és leszorította a nyelvet,

további szárazságot tapasztalt.

A szájpadlás teljesen fehér volt, és a nyelv is olyan, mintha elefántcsontból faragták volna ki. Egy

anatómiai elefántcsont szobrocskára hasonlított. Merev volt, és furcsán felfelé meredt. Eph nagy

nehezen oldalra nyomta, feltárva a száj többi részét, amely szintén ki volt száradva.

Kiszáradás? Mi jön még? – morfondírozott magában. – „Ezekből a testekből kiszívták a vért, egy

csepp sem maradt bennük.” Ha nem ez a mondat következik, akkor vegyünk egy 1970-es Dan Curtis

horrorműsorból származó idézetet: „Hadnagy úr…ezek a hullák… minden vért… kiszívtak belőlük!”

Orgonaszó.

Eph kezdett kimerülni. A hüvelyk– és a mutatóujja közé fogta a merev nyelvet, és egy aprócska

elemlámpával levilágított a kislány fehér torkába. Mintha nőgyógyászati vizsgálatot végzett volna.

Pornográf elefántcsont szobrocska?

A nyelv hirtelen megmozdult. A férfi hátrahőkölt, és kihúzta az ujját a lány szájából.

– Jézusom!

A kislány arca továbbra is békés halotti maszkra hasonlított, ajkai kissé szétnyílva.

Nora döbbenten lépett oda a férfi mellé.

– Mi volt ez?

Eph a nadrágja szárába törölte az ujját.

– Egyszerű reflex – mondta feltápászkodva. Addig bámulta a kislány arcát, amíg bele nem sajdult a

szeme, majd felhúzta a cipzárt, a zsák mélyére száműzve a látványt.

– Mi lehet ez? Valami, ami lelassítja a szövetek elhalását? Ezek itt halottak.

– Minden tekintetben, leszámítva az oszlási folyamatot. – Eph nyugtalanul csóválta a fejét. – Nem

késleltethetjük az elszállítást. Az a lényeg, hogy a holttestek bekerüljenek a hullaházba. Fel kell vágni

őket. Belülről is fel kell mérni az állapotukat.

A férfi észrevette, hogy Nora a díszes láda felé néz, amely a hangár padlóján hevert, tisztes

távolságra a még egy kupacban heverő csomagoktól.

– Nem tetszik ez nekem – mondta a nő.

Eph az ellenkező irányba fordult, a fölöttük tornyosuló repülőgépet méregette. Vissza kellene menni

a fedélzetre. Valami biztosan elkerülte a figyelmüket. A válasznak ott bent kell lennie.

De mielőtt cselekedhetett volna, észrevette, hogy Jim Kent éppen a CDC igazgatóját kísérte be a

hangárba. A hatvanegy éves dr. Everett Barnes még mindig annak a vidéki orvosnak látszott, aki a

pályája elején volt. Az Állami Népegészségügyi Szolgálatot (PHS), amelyhez a CDC is tartozott, a

haditengerészet hívta életre, és bár a PHS már régóta önálló ágazatként működött, a CDC vezetői

közül még mindig sokan részesítették előnyben a katonai jellegű egyenruhákat. Barnes igazgató is

közéjük tartozott. Így keletkezhetett az az ellentmondás, hogy ez a vidékies, joviális, fehér

kecskeszakállas úriember nyugalmazott admirálisnak nézett ki jól szabott khakiszínű, szalagokkal és

érmekkel ékesített egyenruhájában. Majdnem úgy festett, mint a teljes harci díszbe öltözött Sanders

ezredes.

A szokásos bevezető kérdéseket és az egyik halott futólagos szemrevételezését követően Barnes

igazgató a túlélők felől érdeklődött.

– Egyikük sem emlékszik semmire – közölte vele Eph. -Nem tudtak a segítségünkre lenni.

– A tünetek?

– Fejfájás, van, akinél elviselhetetlen. Izomfájdalom, fülzúgás. A tájékozódó képesség zavara.

Szájszárazság. Egyensúlyzavar.

– Ez majdhogynem megszokott egy tengerentúli repülőút után – jegyezte meg Barnes igazgató.

– Inkább hátborzongató, Everett – válaszolta Eph. – Norával mi mentünk fel elsőnek a gépre.

Ezeket az utasokat kiütötték. Nem lélegeztek. Négy perc oxigén nélkül már maradandó

agykárosodásokat okozhat. A túlélők pedig több mint egy óráig feküdtek ájultan.

– Ez nem olyan biztos – felelte az igazgató. – És tényleg semmiről sem tudtak beszámolni?

– Még ők bombáztak engem kérdésekkel.

– Valami közös vonás?

– Éppen ezt próbálom kideríteni. A segítségét szeretném kérni, hogy rendesen a végére járhassunk

ennek a dolognak.

– A segítségemet?

– Szükségünk van ennek a négy embernek a közreműködésére.

– De hiszen együttműködnek velünk.

– Egyelőre igen. De… semmit sem bízhatunk a véletlenre. Az igazgató beszéd közben frissen nyírt

fehér szakállát simogatta.

– Biztosra veszem, hogy egy kis taktikázással elérhetjük, hogy hálásak legyenek nekünk, amiért

kiragadtuk őket a halál torkából, és végig előzékenyen fognak viselkedni velünk szemben. – Miközben

mosolygott, elővillant természetellenesen csillogó felső műfogsora.

– Mi lenne, ha az egészségügyi hatóságokra vonatkozó jogszabály szerint járnánk el…

– Ephraim, ön is tudja, hogy egy dolog elkülöníteni néhány utast, akik önszántukból hajlandóak

alávetni magukat egy megelőző kezelésnek, és más karanténba zárni őket. És hogy őszinte legyek,

magasabb szempontokat – a médiamegjelenés szempontjait – is figyelembe kell vennünk.

– Everett, hadd bátorkodjam megjegyezni, hogy én ezzel nem értek egyet…

Az igazgató atyáskodóan Eph vállára tette keskeny kezét. Szinte szótagolva beszélt, talán hogy ezzel

is enyhítse a csapást.

– Ne húzzuk egymás idejét, Ephraim! Ha objektíven közelítjük meg a dolgot, ez a tragikus incidens,

szerencsére, de mondhatjuk úgy is: hála az égnek, lezárult. A világ egyetlen másik repülőgépén vagy

repterén sem találtak halottakat vagy fertőzötteket, pedig már tizennyolc óra is eltelt azóta, hogy ez a

gép földet ért. Ezek biztató jelek, és nekünk ezekre kell helyeznünk a hangsúlyt. Az egész lakosságnak

üzenünk ezzel, és megszilárdítjuk a légiközlekedési rendszerbe vetett hitüket. Biztos vagyok benne,

Ephraim, hogy amennyiben okosan bánunk a szerencsés túlélőkkel, amennyiben sikerül

felébresztenünk bennük a hálát és a kötelességtudatot, máris együttműködésre tudjuk bírni őket. – Az

igazgató levette a kezét Eph válláról, és úgy mosolygott a beosztottjára, mint egy öreg katona, aki a

pacifista fiát ugratja. – Ráadásul – folytatta Barnes – minden jel arra utal, hogy gázszivárgás történt,

nem igaz? Ennyi embert ilyen hirtelen ártalmatlanná tenni? Zárt térben? A túlélők pedig tüstént erőre

kapnak, amint elszállítják őket a gépről?

– Csupán annyi a bökkenő, hogy a levegőkeringtető rendszer is leállt az áramszünetkor, rögtön a

leszállás után – szólt közbe Nora.

Barnes igazgató bólintott, és elgondolkodva kulcsolta össze a kezét.

– Nem is kérdéses, hogy még rengeteg vizsgálatra lesz szükség. De gondolják csak meg, milyen jó

gyakorlási lehetőség ez az önök csapata számára. Eddig derekasan helytálltak. És most, hogy

kezdenek lecsillapodni a kedélyek, kezdődhet a kutatómunka. Amint lezajlik ez az átkozott

sajtótájékoztató.

– Várjunk csak! – mondta Eph. – Micsoda?

– A polgármester meg a kormányzó közös sajtótájékoztatót tart a légitársaság képviselőivel, a

Közlekedési Felügyelet embereivel, satöbbi. Mi ketten a szövetségi egészségügy nevében leszünk

jelen.

– Jaj, ne! Uram, én erre nem érek rá. Jim majd beugrik helyettem…

– Jim is beugorhatna, de én önt választom, Ephraim. Mint már említettem, ön itt a kulcsfigura. Ön

vezeti a Kanári projektet, és én azt akarom, hogy olyasvalaki is jelen legyen, aki első kézből

foglalkozott az áldozatokkal. Jól kell kommunikálnunk a törekvéseinket.

Szóval ezért volt ez a duma, hogy nem kell erőszak meg karantén. Barnes jó színben akarja

feltüntetni magát.

– De még semmit sem tudok mondani – próbálkozott tovább Eph. – Miért kell ennyire elsietni?

Barnes igazgató ismét felvillantotta műfogsorát.

– Az orvosi hivatás első számú szabálya: „ne árts!” A politikusi hivatás első számú szabálya pedig:

„minél hamarabb jelenj meg a televízióban!” Ráadásul, ha jók az értesüléseim, nincs sok időnk. Még

a napfogyatkozás előtt túl kell esnünk ezen. A napfoltok rossz hatással lehetnek a rádióhullámokra,

vagy mi.

– A napfo… – Eph erről teljesen megfeledkezett. A teljes napfogyatkozás, amely délután fél négy

körül várható. Négyszáz év, Amerika felfedezése óta az első ilyen kaliberű csillagászati esemény

New York City körzetében. – Úristen, ezt el is felejtettem!

– Az üzenetünk egyszerű lesz. Komoly veszteség érte az országot, és a CDC ki fogja vizsgálni az

ügyet. Igazi katasztrófa történt, de úrrá lettünk rajta, és az incidens láthatóan egyedi volt, vagyis nincs

szükség további intézkedésekre.

Eph megpróbálta legyűrni a haragját. Most ki kell állnia a kamerák elé, és azt kell mondania, hogy

minden a legnagyobb rendben. Kisétált a kordon mögül, átment a hangár magas kapuszárnyai között

lévő szűk résen, és kilépett a halálra ítélt nappali fénybe. Még mindig az előbbieken gondolkodott,

amikor a telefonja hirtelen megrezzent a nadrágzsebében, a combját bizsergetve. Kihúzta a mobilt, és

egy boríték ikont látott kirajzolódni az LCD kijelzőn. Sms Matt-től. Eph megnyitotta:

 

Yanks 4 Sux 2. zsír a hely. kár, h nem lehetsz itt. Z.

 

Eph addig bámulta fia elektronikus üzenetét, amíg bele nem sajdult a szeme. Csak állt a

leszállópálya közepén, és a saját árnyékát nézte, amely, hacsak nem a képzelete játszott vele, mintha

egyre homályosabbá vált volna.

ELHOMÁLYOSULÁS

A totális sötétség felé

 

A földről egyre fokozódó izgalommal figyelték, amint a karcsú karéj a napkorong nyugati szélén –

az „első találkozás” a Holddal – lopakodó árnnyá változik, és a kerek harapásnyom fokozatosan

szétterjed a délutáni napon. Kezdetben semmiféle különbséget nem lehetett észrevenni a földi fény

minőségét vagy mennyiségét illetően. Csak a magas égbolton kirajzolódó fekete homorulat – amely

vékonyka sarlóvá változtatta a máskor oly biztos pontnak számító napkorongot – jelezte, hogy ez a nap

más, mint a többi.

A „teljes napfogyatkozás” valójában téves elnevezés. Akkor beszélünk fogyatkozásról, amikor

valamelyik égitest áthalad a másik égitest által vetett árnyékon. Napfogyatkozáskor a Hold nem halad

át a Nap árnyékán, hanem a Nap és a Föld közé kerül, elhomályosítva a Napot – vagyis ő maga veti

az árnyékot.

A Föld és a Nap közötti távolság körülbelül négyszázszorosa a Hold és a Föld közöttinek. Egy

érdekes véletlennek köszönhetően a Nap átmérője is nagyjából négyszázszorosa a Holdénak. Emiatt

fordulhat elő, hogy a Hold és a Nap fotoszférája – fényes korongja – durván egyforma méretűnek

látszik a Földről nézve.

Teljes elhomályosulás kizárólag az újhold fázisában jöhet létre, amikor a Hold a legközelebb jár a

Földhöz. A sötétség időtartama pedig attól függ, hol tart éppen a Hold a keringési pályáján, de soha

nem haladja meg a hét perc negyven másodpercet. A mostani elhomályosulásnak pontosan négy perc

ötvenhét másodpercig kell tartania, majdnem öt percnyi misztikus éjszakai sötétséget ígérve ezen a

gyönyörű kora őszi délutánon.

 

A Napot most már félig eltakarta az új – és egyébként teljesen láthatatlan – Hold, és az égbolt

szürkés színezetet kezdett ölteni: mintha alkonyodott volna, csak éppen a melengető fény hiányzott a

képből. A föld felszínéről a napfény sápadtnak tűnt, mintha minden színt kiszűrtek vagy kiszívtak

volna belőle. Az árnyékok elvesztették körvonalaikat. Mintha valaki ott fönt lecsavarta volna a

világítást.

Ahogy a sarló tovább vékonyodott a holdtányér árnyékában, elfojtott fénye szinte kétségbeesetten

izzott fel a háttérben. Aztán a homály szemmel láthatóan lendületet vett, mire a földi táj

feltartóztathatatlan gyorsasággal kezdett elszürkülni, a színekből kifolyt az élet. A Hold árnyékának

közeledtével a nyugati égbolt gyorsabban sötétedett, mint a keleti.

Az Egyesült Államok nagy részén és Kanadában részleges volt a napfogyatkozás, a teljes

elhomályosulás csupán egy keskeny, tizenhatezer kilométer hosszú, százhatvan kilométer széles sávot

érintett – ide terjesztette ki a Hold sötét, kúp alakú árnyékát. A nyugat-keleti irányú zóna, amelyet a

„teljes sötétség ösvénye” néven emlegettek, Afrika szarvánál kezdődött, felkanyargott az Atlanti-

óceánon, és a Michigan-tó nyugati csücskénél ért véget, több mint ezerhatszáz kilométer per órás

sebességgel haladva.

Ahogy a napsarló egyre keskenyebbé vált, az égbolt tompa lila színt öltött magára. A nyugaton

honoló sötétség erőre kapott, és úgy nyomult előre az égen, akárcsak egy néma, szélcsendes

zivatarzóna, teljesen körbezárva a meggyengült Napot – mintha egy nagy organizmus adta volna meg

magát a belsejét emésztő kórnak.

A napkorong ijesztően elvékonyodott, a látvány – a védőszemüvegen keresztül – olyan volt, mintha

fönt az égen a helyére toltak volna egy csatornafedelet, teljesen kizárva a napfényt. A sarló fehéren

izzott, majd az agónia utolsó pillanataiban ezüstössé változott.

Furcsa árnyéknyalábok kezdtek cikázni a föld fölött. Azáltal, hogy a Föld atmoszférájából eltűnt a

fény, oszcillációk alakultak ki, amelyek sötét kígyókként tekergőztek a látótér határán – a jelenség

ahhoz hasonlított, mint amikor a fény ide-oda mozog az úszómedence alján. A kísérteties fényjáték

láttán minden néző tarkóján felállt a szőr.

Hamar eljött a vég. Az utolsó fájdalmas, kétségbeesett vonaglásokat követően a sarló egyetlen

görbe vonallá vékonyodott, ívelt hegként világítva az égen, majd fehéren izzó gyöngyökre szakadt

szét, miközben a nap utolsó sugarai is átszivárogtak a Hold felszínének legmélyebb krátereibe. De

csakhamar ezek a gyöngyök is sorra kialudtak és eltűntek, mint amikor a reszketeg gyertyafény

sisteregve fullad saját fekete viaszába. A kromoszféra élénkvörös nyalábja, a Nap vékony felső

atmoszférája még egyszer utoljára felvillant – és a Nap kihunyt.

Totális sötétség.

 

Kelton Street, Woodside, Queens

 

Kelly Goodweather nem győzött csodálkozni, milyen gyorsan elsötétült az égbolt. Kint állt az utcán

a szomszédaival együtt – egy olyan részen, amely normális esetben a napnak ebben a szakában mindig

napfényben fürdött – és kartonkeretes védőszemüvegén keresztül, amely ajándékba járt a kétliteres

Diet Eclipse üdítőhöz, felbámult az elsötétült égboltra. Kelly iskolázott nő volt. Tudta, mi játszódik le

a szeme előtt. És most mégis kisebbfajta pánikroham lett úrrá rajta. Valami azt súgta neki, hogy

fusson, rejtőzzön el. Az égitestek állása, a Hold árnyékába való bekerülés ténye mélyen érintette.

Felébresztette benne sötétségtől idegenkedő állati énjét.

A többiek is hasonlóan érezhették, mert a teljes napfogyatkozás pillanatában síri csönd borult az

utcára. Különös fények vették körül őket. És azok a féregszerű árnyékok, amelyek kavargó

szellemekként tekergőztek a füvön meg a házfalakon. Mintha hűvös szél söpört volna végig az utcán,

de nem a frizurákat borzolta össze, hanem az emberek lelkét dermesztette meg.

Nem véletlenül mondják, amikor valaki megborzong: mintha kísértetet látott volna. Ilyen érzéseket

váltott ki az emberekből az „elhomályosulás”. Mindenki egyszerre látta a kísértetet. A Hold kísértetét,

amely átvonult az élő Föld fölött.

És amikor felnéztek, csak a gyémántkoronát látták. A Nap negatívját, amely feketén, arctalanul,

bőszen ragyog a Hold üres korongja körül, és fehéren izzó fátyolszövettel a fején bámul le a Földre.

Mintha egy halott feje lenne.

Kelly közvetlen szomszédai, Bonnie és Donna egymást átölelve álltak, Bonnie keze Donna lezser

farmernadrágjának zsebében lapult.

– Hát nem csodálatos? – kiáltott hátra Donna mosolyogva a válla fölött.

Kelly nem bírt megszólalni. Hát nem értik? Az ő számára ez nem látványosság, könnyed délutáni

szórakozás. Hogyhogy nem jönnek rá, hogy ez az egész egy ómen? Pokolba a csillagászati

okfejtésekkel meg az intellektuális eszmefuttatásokkal: ez itt nem véletlenül történik! Jó, lehet, hogy

önmagában tényleg nincs jelentősége. Az égitestek egyszerűen keresztezik egymás útját. De hogyan

lehetséges az, hogy a magukat érző léleknek vallók semmiféle jelentőséget – legyen az pozitív vagy

negatív, vallási, ezoterikus vagy egyéb – nem tulajdonítanak neki? Abból, hogy értjük valaminek a

működését, még nem következik szükségszerűen, hogy a lényegét is átlátjuk…

A többiek odakiáltottak az egyedül ácsorgó Kellynek, hogy most már nyugodtan leveheti a

szemüvegét.

– Ezt nem szabad kihagyni!

Kelly nem akarta levenni a szemüvegét. Hiába mondták a tévében, hogy a „teljes elsötétülés”

pillanatában nem károsodhat a szem. Azt is a tévében mondták, hogy nem öregszik meg, ha megvesz

bizonyos drága krémeket meg tablettákat.

Az utcán egymás után harsantak fel az álmélkodó kiáltások; a napfogyatkozás igazi közösségi

eseménnyé vált, miután az emberek megszokták a különös látványt és átadták magukat a pillanatnak.

Kivéve Kellyt. Mi van velem? – morfondírozott magában.

Részben az zaklatta fel, hogy látta Ephet a tévében. A férfi nem sokat beszélt a sajtótájékoztatón, de

Kelly látta a szemén, hogy baj van. Nagy baj. Hogy rejlik valami a kormányzó meg a polgármester

gépiesen ismételt megnyugtató szavai mögött. És rejlik valami a 206 utas megmagyarázhatatlan halála

mögött.

Vírus? Terrortámadás? Tömeges öngyilkosság?

Most meg ez.

Kelly örült volna, ha Zack és Matt otthon van. Örült volna, ha ők is ott állnak mellette. Örült volna,

ha végre túl lehetne ezen a napfogyatkozáson, méghozzá abban a biztos tudatban, hogy soha többé nem

kell átélnie ezt az érzést. Védőszemüvegén keresztül felnézett a diadalmasan sötétlő, gyilkos Holdra,

és nagyon félt, hogy soha többé nem fogja látni a Napot.

 

Yankee-stadion, Bronx

 

Zack az ülésen állt Matt mellett, aki orrát ráncolva, száját eltátva – mint egy sofőr, aki bandzsítva

figyeli a szembejövő forgalmat – bámulta a napfogyatkozást. A több mint ötvenezer Yankee-szurkoló

speciális kiadású hajszálcsíkos védőszemüvegében, felállva, felfelé fordított arccal figyelte, amint a

Hold sötétbe borítja az eget ezen a baseball szempontjából tökéletes délutánon. Kivéve Zack

Goodweathert. A napfogyatkozás király volt meg minden, de most, hogy ezt is látta, Zack figyelme a

Yankees játékosai felé fordult. Remélte, hogy megpillanthat egyet-kettőt. Jeter, aki pontosan

ugyanolyan szemüveget viselt, mint Zack, a lépcső tetején támaszkodott, olyan testtartásban, mint akit

bármelyik pillanatban a pályára szólíthatnak. Dobók és elkapók a bemelegítőzónán kívül, a pálya

jobb oldalán tömörültek, és – mint mindenki más – szomjasan itták magukba a látványt.

– Hölgyeim és uraim – rikkantotta Bob Sheppard, a bemondó –, most már levehetik a

védőszemüveget.

Le is vette mindenki. Ötvenezer ember, szinte egyszerre. Voltak, akik elismerően sóhajtottak fel,

mások tapsviharban és örömujjongásban törtek ki, éppúgy, mint amikor a javíthatatlanul szerény

Matsuit próbálták kicsalogatni a fedezékéből, hogy üssön félre még egy labdát, miután az előző a

Monument Parkban landolt.

Zack azt tanulta az iskolában, hogy a Nap egy 5700 Celsius-fokos termonukleáris kohó, a koronának

nevezett külső széle azonban, amely magas hőmérsékletre felhevült hidrogéngázból áll – és a Földről

kizárólag teljes napfogyatkozás esetén látható –, elmondhatatlanul forró: hőmérséklete akár a 2 000

000 Celsius-fokot is elérheti.

Amikor Zack levette a szemüvegét, egy szénfekete korongot látott, amelynek széle egy vékony

sávban élénkvörösen izzott, kijjebb pedig leheletfinom fehér aurába burkolózott. Mint egy szem: a

Hold a széles, fekete pupilla; a korona a szemfehérje; a pupilla szegélyétől kiinduló égőpiros vonalak

– a nap széléből kitörő túlhevült gázcsomók – pedig a kitágult erek. Mint egy zombi szeme.

Király.

Zombi égbolt. Nem: A napfogyatkozás zombija. A sötétség zombija. A Hold bolygó sötét zombija!

Várjunk csak – a Hold nem is bolygó. Zombi Hold. Ez lesz a témája annak a filmnek, amit ő meg a

barátai forgatnak majd a télen. A teljes napfogyatkozás holdsugarai agyvelőszürcsölő zombikká

változtatják a New York Yankees játékosait – ó, igen! Zack haverja, Ron nagyon hasonlított a fiatal

Jorge Posadára. „Hé, Jorge Posada, kaphatnék egy autogramot?… várjon, most meg… hé, ez a… mi

történt… a szemével… ááá… ne… NEEE!!!”

Felhangzott az orgonaszó, mire néhány részeg rögtön karmesterré lépett elő; lelkesen hadonásztak,

és arra biztatták a velük egy szektorban ülőket, hogy ők is kapcsolódjanak be a „Hold árnyéka” című

nyálas nótába. A baseballszurkolók mindig találtak valami ürügyet a ricsajozásra. Ezek az emberek

még akkor is lelkesen éljeneznének, ha egy aszteroida közeledne feléjük.

Hű! Zack meglepetten állapította meg magában, hogy ezt akár az apja is mondhatta volna, ha

történetesen ott van vele.

Matt, aki éppen az ingyenes védőszemüvegét csodálta, oldalba bökte Zacket.

– Klassz kis ereklye, mi? Fogadok, hogy holnapra tele lesz az eBay ezekkel a vacakokkal.

Hirtelen egy részeg alak tántorodott neki Mattnek, a férfi cipőjére löttyintve a sörét. Matt egy

pillanatra megmerevedett, majd – olyan arckifejezéssel, amely azt tükrözte: most mi a fenét

csináljak? – égnek emelte a tekintetét. De nem csinált semmit. Még csak hátra sem fordult. Zackben

most tudatosodott, hogy még sosem látta Mattet sörözni; a férfi otthon kizárólag fehér– vagy vörösbort

ivott. És a fiúban feltámadt a gyanú, hogy Matt, a játék iránt tanúsított szenvedélye ellenére

tulajdonképpen fél a körülöttük ülő szurkolóktól.

Azt kívánta, bárcsak az apja lenne ott vele. Kihúzta Matt mobilját a farmerja zsebéből, és újból

megnézte, nem érkezett-e válaszüzenet.

Keresés – olvasta a kijelzőn. Még mindig nincs térerő. A napkitörések és a sugárzás megzavarták a

rádióhullámokat meg a műholdak adását; tudni lehetett, hogy ez fog történni. Zack zsebre vágta a

telefont, és a pálya felé fordult, hogy megkeresse Jetert.

 

Nemzetközi űrállomás

 

Háromszázötvenöt kilométerrel a Föld fölött egy Thalia Charles nevű űrhajósnő – az Expedition 18

amerikai repülési mérnöke, egy orosz parancsnok és egy francia mérnök társaságában – súlytalanul

lebegett végig a Unity modult a Destiny laboratórium hátsó fedélzeti nyílásával összekötő folyosón.

A nemzetközi űrállomás kutatóűrhajója napjában tizenhatszor, vagyis nagyjából másfél óránként

kerülte meg a Földet harmincezer kilométer per órás sebességgel. A napfogyatkozás nem volt nagy

szám a Föld alacsony röppályáján: ha az ablakon át egy kerek tárggyal kitakarták a Napot, azonnal

felragyogott a lenyűgöző korona. Thaliát így nem is a Nap meg a Hold együttállása izgatta – az ő

gyorsan változó perspektívájából nem is lehetett látni az elsötétedést –, hanem az, hogy ez a jelenség

milyen hatással van a lassan forgó Földre.

A Destiny, a nemzetközi űrállomás első számú kutatólaborja nyolcszor négy méteres – bár a henger

alakú modul belső munkatere a szögletes oldalfalakhoz rögzített berendezések miatt ennél kissé

szűkebb –, azaz durván ötembernyi magas és egyembernyi széles volt. Minden cső és vezeték

közvetlenül elérhető, ezáltal látható volt, olyannyira, hogy a Destiny mind a négy fala úgy nézett ki,

mint egy kapcsolótábla méretű számítógép alaplap hátulja. Thalia időnként parányi

mikroprocesszornak érezte magát, aki kötelességtudóan táplálja be az adatokat a nagy űrkomputerbe.

Végigfuttatta az ujjait a nadíron, a Destiny „padlóján” – az űrben nincs fent és lent –, hogy

kitapogassa a széles, lencseszerű, csapszegekkel teletűzdelt gyűrűt. A bejárati redőny úgy volt

kialakítva, hogy megvédje a modult a mikrometeoritok vagy a becsapódó űrszemét ellen. A nő egy fali

kampónak vetette zokniba bújtatott lábát, és manuálisan kinyitotta a laboratóriumot, felfedve a

félméteres, optikai üvegből készült ablakot.

A távolban láthatóvá vált a kék-fehér földgolyó.

Thalia feladata abból állt, hogy néhány fotót készítsen a Földről egy Hasselblad márkájú,

állványos, kioldózsinóros fényképezőgéppel. De amikor először pillantott rá a bolygóra erről a jó

kilátást nyújtó pontról, megborzongott a látványtól. A Földet elcsúfító nagy fekete paca, a Hold

árnyéka úgy festett, mint egy halálos fekély. Mint egy sötét és fenyegető tályog az egyébként

egészségesen kéklő golyón, amely az otthont jelenti számára. A legijesztőbb azonban az volt, hogy

Thalia semmit sem tudott kivenni a Hold árnyékának középső, legsötétebb pontján, mivel az egész

terület fekete homályba veszett. Mintha egy katasztrófa utáni műholdtérképet tanulmányozna, melynek

tanúsága szerint a pusztítást egy hatalmas tűzvész okozta, ami egész New Yorkot hamuvá változtatta,

és most kiterjedt folt formájában közelít a keleti part felé.