PUKK

Kiballagott a folyosóra, és bekukkantott a gyerekekhez. Benjy összegömbölyödve aludt a Scooby—

Doo-mintás paplan alatt; Haily csendesen hortyogott, egyik karja lelógott a matracról a lepotyogott

képeskönyvekre. A látvány hatására Ansel kellemesen elernyedt, és a légzése is lecsillapodott.

Kilépett az udvarra, hogy kiszellőztesse a fejét. Az éjszakai levegő lehűtötte a bőrére száradt

izzadságot. A férfi érezte: most, hogy itthon van, itthon a családjával, már nem érheti semmi baj. Ők

majd segítenek.

Ők majd gondoskodnak róla.

 

Halottkémi Hivatal, Manhattan

 

A törvényszéki orvosszakértőnek, aki Ephet és Norát fogadta, nem volt véres a ruhája. Ez már

önmagában is furcsa dolognak számított. A vér rendszerint patakokban csordogált le a halottkém

vízhatlan köpenyéről, és könyékig vörösre festette a karját. De ma nem. Az orvosszakértő akár egy

Beverly Hills-i nőgyógyász is lehetett volna.

A barna bőrű és még a bőrénél is barnább szemű férfi, akinek hozzáértő arcát műanyag maszk

borította, Gossett Bennett néven mutatkozott be.

– Még nem végeztünk teljesen – mutatott az asztalokra.

A boncteremben nagy volt a lárma. Míg a műtő steril és csöndes, a hullaház éppen az ellenkezője:

nyüzsgő hangyaboly, ahol sivítanak a fűrészek, csobog a víz, az orvosok pedig hangosan diktálnak. –

Nyolc halott van itt a repülőgépről.

Nyolc holttest hevert a nyolc rideg, lefolyóval ellátott rozsdamentes fémasztalon. A repülőgép-szerencsétlenség áldozatai különféle stádiumban voltak: kettőt már teljesen „kibeleztek”, vagyis az

összes szervet eltávolították a mellkasukból – ezek most a lábszárukra terített nyitott nejlonzacskón

hevertek, és egy patológus nyiszálgatta őket egy vágódeszkán, mint egy kannibál, aki emberi

belsőségekből állít össze hidegtálat. A sebesült nyakakat felvágták, a nyelveket kihúzták, a latex

maszkokra emlékeztető arcokat pedig félig visszahajtották, felfedve a koponyatetőt, amelyet

körfűrésszel nyitottak fel. Az egyik halott agyát éppen most választották el a gerincétől, hogy – a

boncolás utolsó lépéseként – formalinba helyezzék és megszilárdítsák. Egy boncmester már

készenlétben állt a vattával, a nagy görbe tűvel meg a vastag viaszos zsinórral, hogy kitömje az üres

koponyát.

Az egyik boncmester hosszú nyelű metszőollót nyújtott át a másik asztalnál álló társának, aki

fellépett egy fémzsámolyra, a nyitott mellkasú holttest fölé hajolt, és szép sorban eltörte a bordákat,

hogy az egész mellkast és a szegycsontot egyben ki tudja emelni. A bűz a parmezán sajt, a metán és a

záptojás bukéjának penetráns elegyére emlékeztetett.

– Miután felhívtak, megvizsgáltam a nyakukat – mondta Bennett. – Eddig az összes holttesten

megtalálható az a fajta seb, amit említettek. De heg nincs. Életemben nem láttam még ilyen precízen,

ilyen határozottan elhelyezett nyílt sebet.

Egy még egészben lévő női holttesthez vezette őket, amely kiterítve feküdt az egyik asztalon. A

hulla feje hátranyeklett a nyaka alá helyezett tizenöt centis fémkocka miatt, amely kidomborította a

mellkasát és megnyújtotta a nyakát. Eph kesztyűbe bújtatott ujjaival végigtapogatta a nyak alatti bőrt.

Egy halvány vonalat vett észre – olyan vékony volt, mint egy papírlap ejtette sérülés –, és óvatosan

széthúzta a sebet. Döbbenten bámulta a precíz vágást, amely szemmel láthatóan egészen mélyre hatolt.

Eph elengedte a bőrt, és a rés úgy zárult össze, mint egy álmos szem vagy egy szégyellős mosolyra

húzódó száj.

– Mi okozhatta ezt? – kérdezte.

– Természetes dolog biztosan nem, legalábbis az én ismereteim szerint – felelte Bennett. – Ilyen

pontosságra csak egy szikeszerű eszköz képes. Azt mondanám, hogy mind a seb helyét, mind a

hosszúságát előre kiszámították. A szélek viszont lekerekítettek, ami organikus eredetre enged

következtetni.

– Milyen mély? – tudakolta Nora.

– Határozott, egyenes vágás, szinte súrolja a közös feji verőeret, de ott megáll. Nem megy ki a

túloldalra, nem szakítja át az artériát.

– Minden hullánál ugyanez a helyzet? – kérdezte Nora elhaló hangon.

– Az összesnél, amit eddig láttam. Az összes testen ott van a seb, bár be kell vallanom, ha nem

figyelmeztetnek előre, lehet, hogy észre sem veszem. Főleg, hogy egyéb érdekességeket is találtam.

– Miféle érdekességeket?

– Mindjárt mondom. Mindegyik seb a nyakon helyezkedik el, elöl vagy oldalt. Egy nőt kivéve,

akinek a mellkasán, a szíve fölött. Az egyik férfi esetében még tovább kellett keresgélnünk, és végül a

belső combján, a combcsonti artéria fölött találtuk meg a vágást. Mindegyik seb áthatolt a bőrön meg

az izmokon, és egy nagyobb artéria belsejében ért véget.

– Egy tű? – próbált találgatni Eph.

– Annál finomabb. Még… még utána kell néznem pár dolognak, csak nemrég kezdtük a boncolást.

És nem ez az egyetlen fura részlet. Gondolom, ezzel maguk is tisztában vannak. – Bennett a nagy

hűtőkamrához vezette őket. A belseje szélesebb volt, mint egy dupla garázs. Nagyjából ötven kerekes

hordágy sorakozott benne. Az ágyak zömén félig kicipzárazott halottszállító zsákok hevertek,

mellkasig fedve fel a hullákat. Párat teljesen kicipzáraztak; ezek a lemeztelenített – előzőleg megmért

és lefényképezett – holttestek már készen álltak a boncolásra. Nyolc holttest nem a 753-as járatról

került ide: ők csupasz hordágyakon feküdtek, lábujjukon a szokásos sárga címkével.

A hűtés lelassítja az oszlási folyamatokat, ugyanúgy, ahogy frissen tartja a gyümölcsöket meg a

zöldségeket is, és védi a felvágottakat a megromlástól. De a repülőgép utasai egyáltalán nem indultak

oszlásnak. Harminchat órát töltöttek a levegőn, de még most is ugyanolyan frissnek tűntek, mint

amikor Eph először lépett a gép fedélzetére. Ellentétben a sárga címkés tetemekkel, amelyek

felpuffadtak, minden testnyílásukból fekete, nyálkás folyadék szivárgott, a bőrük pedig sötétzölddé

vált és megkeményedett a párolgás miatt.

– Egész csinos kis hullák – jegyezte meg Bennett.

Az Eph hátán végigfutó hideg nem a hűtőkamra hőmérsékletével volt összefüggésben. A férfi és

Nora belépett a hűtőkamrába, majd megállt a harmadik sornál. A holttestekről – ha egészségesnek

nem is lehetett nevezni őket, mivel összetöpörödtek és falfehérek voltak – bárki azt hihette volna,

hogy egészen frissek. Az eltávozottak jellegzetes, maszkszerű arckifejezését hordozták, de úgy

festettek, mint akik az imént, nem egészen fél órája hunytak el.

Eph és Nora követte Bennettet a boncterembe, ahol az előző női holttestet – egy negyvenes évei

elején járó nőt, akinek egyetlen különleges ismertetőjele a bikinivonal alatti egy évtizedes

császármetszési heg volt – már előkészítették a vizsgálatra.

Bennett azonban szike helyett olyan eszközt húzott elő, amit soha nem használnak hullaházban. Egy

sztetoszkópot.

– Az előbb vettem észre valamit – nyújtotta oda a sztetoszkópot Ephnek. Eph a fülébe dugta a két

végét, Bennett pedig minden jelenlévőt megkért, hogy álljon le a munkával, mert teljes csöndre van

szüksége. Az egyik patológus asszisztens sietve elzárta a zubogó vízcsapot.

Bennett a holttest mellkasához, közvetlenül a szegycsont alá helyezte a sztetoszkóp másik végét.

Eph remegve fülelt, szinte félt attól, ami rá várt. De semmit sem hallott. Bennettre nézett, aki

kifejezéstelen arccal várakozott. Eph lehunyta a szemét, és erősen koncentrált.

Halk. Nagyon halk. Cuppogó hang, mintha a sárban tekergőzne valami. Lassú hang, olyan

tébolyítóan gyenge, hogy az ember azt hinné, csak beképzeli magának.

A férfi Noranak is átadta a sztetoszkópot.

– Nyüvek? – merevedett meg a nő.

Bennett a fejét rázta.

– Nincs jele fertőzésnek, ami részben megmagyarázza, miért nem indultak oszlásnak a tetemek. De

azért van itt néhány figyelemreméltó eltérés…

Bennett odaintett a többieknek, hogy folytathatják a munkát, majd egy nagy 6-os szikét emelt le az

egyik oldalsó tálcáról. Ám ahelyett, hogy elvégezte volna a mellkastól induló, szokásos Y alakú

bemetszést, a zománcozott pultról levett egy széles szájú tégelyt, és a hulla bal keze alá helyezte, majd

villámgyors mozdulattal végighúzta a szikét a csukló belső felén, amely úgy nyílt szét, mint a narancs

héja.

Halvány, opálos fényű folyadék spriccelt ki a vágásból, beterítve az orvos kesztyűjét és csípőjét,

majd egy idő után egyenletesebben csorgott kifelé a karból, hangosan dörömbölve a tégely alján.

Kezdetben még sebesen ömlött kifelé, de aztán, elérve a két deciliternyi mennyiséget, a keringési

nyomás hiányában egyre erőtlenebbé vált. Bennett lejjebb nyomta a kart, hogy még egy pár cseppet ki

tudjon csikarni belőle.

Ephet sokkolta az orvosszakértő érzéketlen mozdulata, de a döbbenet, amely a folyadék láttán fogta

el, gyorsan feledtette vele ezt az érzést. Ez nem lehet vér. A vér az ember halála után összeáll és

megalvad. Nem folyik el, mint a fáradtolaj és nem is fehéredik ki. Bennett visszahelyezte a kart a

holttest mellé, és Eph orra alá tartotta a tégelyt.

Hadnagy úr… ezek a hullák…

– Először azt hittem, hogy a fehérje csapódott ki, ahogy az olaj szokott a víz tetején – magyarázta

Bennett. – De itt nem egészen erről van szó.

Az anyag savószerű volt, mintha aludttejet fecskendeztek volna a véráramba.

Hadnagy úr… Jézusom… – Eph nem hitt a szemének.

– Mindegyik ilyen? – kérdezte Nora.

Bennett bólintott.

– Eltűnt a vérük.

Eph a tégelyben lévő fehér anyagot méregette, és felfordult a gyomra, amikor a teljes tejre gondolt.

– Van itt még más is – mondta Bennett. – A maghőmérséklet egészen magas. Ezek a holttestek még

mindig hőt termelnek.

Ráadásul néhány belső szervükön fekete foltokat találtunk. Nem szövetelhalás, inkább… inkább

zúzódás.

Bennett a pultra helyezte az opálos folyadékkal teli tégelyt, és magához intette az egyik

patológusasszisztenst. A nő egy átlátszatlan műanyag hengert hozott magával, ugyanolyat, amilyenbe

az elvitelre való levest szokták tölteni. Lehámozta a tetejét, Bennett pedig belenyúlt, és egy szervet

húzott elő belőle, amit aztán úgy helyezett a vágódeszkára, mintha most vásárolta volna a hentesnél.

Egy felboncolatlan emberi szív volt.

– Látják a billentyűket? – bökött Bennett kesztyűs ujjával arra a pontra, ahol a szív előzőleg az

artériákhoz csatlakozott. – Mintha szétnyíltak volna. Ezt az életben nem tudták volna megoperálni.

Hogy csukódjon meg nyitódjon is, és a vért is rendesen pumpálja. Vagyis nem születési

rendellenesség.

Eph elborzadt. Egy ilyen elváltozás csakis halálos kimenetelű lehet. Minden anatómus tudja, hogy

az emberek belülről is legalább annyira különböznek, mint kívülről. De ilyen szívvel senki sem érheti

meg a felnőttkort.

– Megvannak a beteg kezelési adatai? – kérdezte Nora. – Bármi, amivel összevethetnénk ezt itt?

– Még nincsenek. Reggelig is eltarthat, mire megszerezzük őket. De ez az egész nagyon lelassítja a

boncolást. Rettenetesen lelassítja. Úgy döntöttem, egyelőre bezárunk, amíg sikerül kisegítő

személyzetet találnom holnapra. Alaposan utána akarok járni mindennek. Például… ennek itt.

Bennett egy közepes termetű felnőtt férfi teljesen feltrancsírozott holttestéhez vezette őket. A férfi

nyaka egészen a torkáig fel volt hasítva, feltárva a gégét, a légcsövet és a gége fölött elhelyezkedő

hangszálakat avagy hangszalagokat.

– Látják a nyálkahártyaredőket? – kérdezte Bennett.

A vastag nyálkahártyaredőkbe ágyazott „álhangszalagoknak” mindössze annyi a feladatuk, hogy

megvédjék a valódi hangszalagokat. Igazi anatómiai különlegességnek számítanak, mivel akkor is

képesek a teljes regenerálódásra, ha sebészileg eltávolítják őket.

Eph és Nora közelebb hajolt. Mindketten jól látták a nyálkahártyaredőből kinövő rózsaszínes, húsos

dudort – nem volt túlburjánzó vagy torz, mint egy tumor, hanem a torok belső részéből, a nyelv alól

indult. Szokatlan, látszólag spontán meghosszabbítását képezte az alsó állkapocs puha részének.

 

Odakint kezet mostak, a szokásosnál jóval alaposabban. Mindkettőjüket mélyen megrázták a

hullaházban látottak.

Eph szólalt meg elsőnek.

– Kíváncsi vagyok, mikor kezdenek végre összeállni a dolgok. – Gondosan megszárogatta a kezét; a

levegő frissnek hatott fedetlen bőrén. Aztán megtapogatta a nyakát a torka fölött, nagyjából ott, ahol a

bemetszéseket találták. – Egy egyenes, mély vágás a nyakon. És egy vírus, ami egyfelől lelassítja a

hullák bomlását, másfelől spontán szövetkinövést okoz bennük?

– Ez új – felelte Nora.

– Vagy… nagyon is régi.

 

Kiléptek a kapun, és elindultak Eph tilosban parkoló Explorerje felé, amelynek szélvédőjén ott

virított a SÜRGŐS VÉRSZÁLLÍTMÁNY felirat. A meleg nappali fény utolsó sugarai is kezdtek

eltünedezni az égről.

– A többi hullaházba is el kell mennünk, hátha ők is találtak hasonló elváltozásokat – mondta Nora.

Eph mobilja sípolni kezdett. Zacktől jött sms:

 

hol vagy???? Z

 

– A francba! – kiáltott fel Eph. – Teljesen kiment a fejemből… az elhelyezési megbeszélés…

– Most? – kérdezte Nora, de rögtön el is szégyellte magát. – Jó. Menj csak! Ha végeztél,

találkozunk…

– Nem, mindjárt felhívom őket. Elintézem. – Eph űzötten nézett körül, úgy érezte magát, mint akinek

a szívét marcangolják. – Még egyszer meg kell vizsgálnunk a pilótát. Az ő sebe miért hegedt be, miért

nem maradt nyitva, mint a többieké? Fel kell derítenünk a jelenség fiziopatológiás hátterét.

– És a többi túlélő?

Eph elkomorult, amikor eszébe jutott a betegek szökése.

– Jim nem szokta így elcseszni a dolgokat.

– Ha rosszul érzik magukat, úgyis jelentkeznek – kelt Nora Jim védelmére.

– Csak nehogy késő legyen. Nekik és nekünk is.

– Hogyhogy nekünk is?

– Muszáj a végére járnunk ennek a dolognak. Biztosan van rá értelmes magyarázat. Valami egészen

képtelen dologba csöppentünk. Ki kell derítenünk, mi az, és véget kell vetnünk neki.

Kicsit feljebb, a hullaház főbejáratánál forgatócsoportok gyülekeztek a járdán, hogy élő közvetítést

adjanak a Halottkémi Irodából. Jelenlétük hatására jókora bámész tömeg gyűlt össze, és az emberek

idegessége még egy utcányival arrébb is tapintható volt. Bizonytalanság vibrált a levegőben.

Hirtelen egy férfi vált ki a tömegből, Eph már idefelé jövet is felfigyelt rá. A hófehér hajú

öregember egy kényelmetlenül hosszú sétapálcát szorongatott a kezében – úgy markolta az

ezüstfogantyú alatt, mint valami harci botot. Úgy festett, mint egy amatőr színjátszóköri Mózes, kivéve

makulátlan, hivatalos és régies öltözékét: fekete felöltőjét, gabardinöltönyét és a mellényzsebéből

kilógó arany óraláncot. Meg a szürke, levágott ujjú kötött kesztyűt, amely kirítt az amúgy előkelő

toalettből.

– Dr. Goodweather?

Az idős férfi tudta Eph nevét.

– Ismerjük egymást? – nézett rá Eph.

A férfi mintha szláv akcentussal beszélt volna.

– Láttam a dobozban. A tévében. Tudtam, hogy ide fog jönni.

– Engem várt?

– Nagyon fontos mondanivalóm van, doktor. Életbevágó.

Eph tekintete az öregember hosszú sétapálcájának fogantyújára tévedt: egy ezüst farkasfejet

ábrázolt.

– Most nem alkalmas… hívja fel az irodát, kérjen időpontot… – Azzal gyorsan ellépett a férfi

mellől, és villámgyorsan bepötyögött egy számot a mobiljába.

Az öregember nyugtalannak tűnt, látszott rajta, hogy nehezére esik feldúltsága ellenére higgadtan

beszélni. Felvillantotta legmegnyerőbb mosolyát, és Nora felé fordult:

– A nevem Abraham Setrakian. Ami nyilván semmit sem mond önöknek. Látták őket? – bökött

sétapálcájával a hullaház felé. – A repülőgép utasait?

– Tud valamit az ügyről? – tudakolta Nora.

– Hát igen – felelte Setrakian hálás mosollyal. Ismét a hullaházra pillantott, egy olyan ember

arckifejezésével, aki túl sokáig hallgatott, és most nem tudja, hol is kezdje a mondókáját. – Nem sok

változást látni rajtuk, ugye?

Eph kinyomta a telefonját, még mielőtt az kicsönghetett volna. Az öregember szavaiban saját

irracionális félelmeit hallotta viszont.

– Hogy érti ezt? – kérdezte.

– A halottak. Nem indultak oszlásnak.

– Tehát erről sutyorognak az emberek? – tudakolta Eph, inkább aggodalmaskodva, mint

kíváncsiságból.

– Nekem semmit sem kell mondani, doktor. Én tudom.

– Szóval tudja – válaszolta Eph.

– Halljuk – szólt közbe Nora. – Mit tud még?

Az öregember megköszörülte a torkát.

– Nem találtak egy… koporsót?

Eph látta, hogy Nora ijedten hőköl hátra.

– Mit kérdezett?

– Egy koporsót. Ha a koporsó önöknél van, akkor ő is.

– Ki az az ő?– tudakolta Nora.

– Semmisítsék meg! Azonnal! Nehogy tanulmányozni kezdjék! A koporsót haladéktalanul meg kell

semmisíteni!

– Eltűnt – rázta meg a fejét Nora. – Nem tudjuk, hova lett.

Setrakian nagyot nyelt.

– Ettől féltem.

– Miért kell megsemmisíteni? – kérdezte Nora.

– Ha ebből bármi is kiszivárog, azonnal kitör a pánik – vágott közbe Eph, Norához intézve a

szavait. – Ki maga? – nézett az öregemberre. – Kitől hallotta ezeket a dolgokat?

– Zálogkereskedő vagyok. Nem mástól tudom, amit tudok. Hanem magamtól.

– Tudja? – kérdezte Nora. – De honnan?

– Kérem! – Setrakian most már Norának, a fogékonyabbik beszélgetőtársának magyarázott. – Amit

mondok, azt nem jókedvemből mondom. Hanem kétségbeesetten és teljes őszinteséggel. A holttestek

még bent vannak? – mutatott a hullaházra. – Mielőtt leszáll az éj, a holttesteket meg kell semmisíteni.

– Megsemmisíteni? – Nora most először reagált negatívan a hallottakra. – Miért?

– A hamvasztást ajánlom. Kemencében. Egyszerű és hatásos.

– Ő az! – hallatszott egy hang az oldalsó ajtó felől. A hullaház egyik tisztviselője közeledett feléjük

egy egyenruhás rendőr társaságában Setrakian felé.

Az öregember ügyet sem vetett rájuk.

– Kérem! – hadarta. – Kifutunk az időből.

– Itt van – sietett előre a hullaház tisztviselője, Setrakianre szegezve az ujját. – Ez az a fickó.

– Uram! – szólította meg Setrakiant a barátságosan unott képű rendőr.

Setrakian levegőnek nézte, és kertelés nélkül Nora és Eph elé tárta mondanivalóját:

– Valaki felrúgta a fegyverszünetet. Az ősi, szent paktumot. Egy férfi, aki már nem ember, hanem

egy irtóztató lény. Egy két lábon járó, vérszomjas förmedvény.

– Uram! – mondta a rendőr. – Válthatnék önnel néhány szót? Setrakian a nyomaték kedvéért

megragadta Eph csuklóját.

– Ez a lény most itt van, itt az Újvilágban, ebben a városban, a mai napon. Ma este. Értik? Meg kell

állítani.

Az öregember ujjai görbék, karomszerűek voltak a kötött kesztyű alatt. Eph elhúzódott tőle, nem

durván, de ez is elég volt ahhoz, hogy a férfi megbillenjen. A sétapálcája vállon – majdnem arcon –

találta a rendőrt, akinek flegmasága hirtelen felháborodásba fordult.

– Na jó, ebből elég! – mondta a rendőr, azzal kicsavarta Setrakian kezéből a botot, és belekarolt az

öregemberbe. – Menjünk!

– Meg kell állítaniuk – folytatta Sterakian, miközben elvezették.

Nora a hullaház tisztviselőjéhez fordult.

– Mi ez az egész? Mi történt?

A tisztviselő, mielőtt válaszolt volna, a két ember nyakában lógó laminált azonosítókártyára

pillantott, amelyen ott virított a piros CDC felirat.

– Megpróbált behatolni az épületbe, azt állítva, hogy az egyik hozzátartozója ügyében jött.

Mindenáron meg akarta nézni a holttesteket. Micsoda alak! – nézett Setrakian után.

De az öregember csak mondta tovább a magáét:

– UV fény – kiáltotta hátra a válla fölött. – Nézzék meg a testeket UV fénynél…

Eph megdermedt. Jól hallotta?

– Akkor majd meglátják, hogy igazam van! – ordította az öregember, miközben betuszkolták a

rendőrautó hátsó ülésére. – Semmisítsék meg mindet! Most! Mielőtt még túl késő lesz…

Eph nézte, ahogy a rendőr rácsapja a kocsiajtót Setrakianre, majd beül a volán mögé és elhajt.

 

Túlsúly

 

Eph telefonhívása negyven perccel annak az ötvenperces találkozónak a kezdete után futott be,

amelyen Kellyvel és Zackkel közösen kellett volna részt vennie dr. Inga Kempnernél, a bíróság által

kijelölt családterapeutánál. A férfi megkönnyebbült, hogy nem kell ott ülnie a nő astoriai irodájában,

a háború előtti barna téglás épület földszintjén, ahol az elhelyezési ügyeket döntik el.

– Hadd magyarázzam meg! – mondta a telefonban a doktornőnek. – Egész hétvégén egy rendkívüli

ügyben nyomoztam. A Kennedy repülőtéren történtek ügyében. Nem tehetek róla.

– Nem ez az első eset, hogy nem jelent meg a megbeszélésen – felelte dr. Kempner.

– Hol van Zack? – kérdezte a férfi.

– Kint a váróban – válaszolta dr. Kempner.

Szóval Kelly meg a doktornő Zack távollétében tárgyalt. Már minden el van döntve. Az ügy

lezárult, mielőtt még elkezdődhetett volna.

– Nézze, dr. Kempner, csak annyit kérek, hogy beszéljünk meg egy másik időpontot…

– Dr. Goodweather, attól tartok…

– Ne… várjon… kérem, ne tegye le! – vágott közbe Eph. – Nézze, tökéletes apa vagyok? Nem, nem

vagyok az. Elismerem. De legalább nem sumákolok. Bár nem vagyok biztos abban, hogy „tökéletes”

apa szeretnék lenni, és egy puha pöcs gyereket szeretnék nevelni a fiamból, akinek megalszik a

szájában a tej. Azt viszont tudom, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy jó apa legyen

belőlem. Mert Zack megérdemli. Nekem most ez a legfontosabb.

– A jelek nem erre mutatnak – felelte dr. Kempner.

Eph beintett a telefonnak. Nora csak néhány lépésre állt tőle. A férfi dühös volt, ugyanakkor

szokatlanul kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek tűnt.

– Ide figyeljen! – mondta Eph, nagy nehezen nyugalmat erőltetve magára. – Maga is tudja, hogy az

egész életemet átszerveztem Zack miatt. Kizárólag azért hoztam létre ezt az irodát New Yorkban, hogy

Zack édesanyja közelében lehessek, mert tudtam, hogy mindkettőnknek ez lesz a legjobb. Hét közben

általában nem szoktam túlórázni, kiszámítható a beosztásom, és szabadnapjaim is vannak. Hétvégén

pedig dupla műszakot vállalok, mert akkor a következő két hétvégém szabad.

– Ezen a hétvégén elment az anonim alkoholisták gyűlésére?

Eph elnémult. Teljesen leeresztett.

– Maga nem is figyel rám.

– Nem érzett késztetést az ivásra?

– Nem – vakkantotta Eph, akinek minden erejét össze kellett szednie, hogy megőrizze a hidegvérét.

– Huszonhárom hónapja tiszta vagyok, és ezt maga is tudja.

– Dr. Goodweather – mondta dr. Kempner –, itt nem az a kérdés, hogy ki szereti jobban a fiát. Ez az

ügy nem erről szól. Csodálatos, hogy mindketten ennyit törődnek a fiukkal. Nyilvánvaló, hogy ön

nagyon ragaszkodik a gyerekhez. De ahogy az már lenni szokott, előbb-utóbb döntenünk kell. A

bíróhoz benyújtandó javaslatomban tekintettel kell lennem a New York állam által meghatározott

irányelvekre.

Eph nagyot nyelt. Próbált közbevágni, de a nő nem hagyta magát.

– Ön megtámadta a bíróság első fokú határozatát a gyermek elhelyezésével kapcsolatban, és azóta

is minden lehetséges módon akadályozza az ügy lezárását. Én ezt annak tudom be, hogy nagyon szereti

Zacharyt. Ön emberileg komoly fejlődésen ment keresztül, ami egyszerre nyilvánvaló és csodálatra

méltó. De szerintünk ön már minden ütőkártyáját kijátszotta. Már ami a gyerek elhelyezését illeti. A

láthatási jog, természetesen, más lapra tartozik…

– Nem, nem, nem – nyüszítette Eph olyan hangon, mint akit mindjárt palacsintává lapít egy közeledő

autó. Megint ugyanazt az elkeseredettséget érezte, amit egész hétvégén. Legszívesebben visszapörgette

volna az időt addig a pillanatig, amikor Zackkel az otthonában ültek, kínait ettek, és videójátékokat

játszottak. Az egész hétvége előttük állt. Milyen fantasztikus érzés volt!

– Amondó vagyok, dr. Goodweather – folytatta Dr. Kempner hogy nem érdemes tovább küzdenie.

Eph Nora felé fordult, aki ránézett, és egy pillanat alatt felfogta, mi játszódik le a férfiban.

– Lehet, hogy maga szerint mindennek vége – suttogta Eph a telefonba. – De közlöm magával, hogy

semminek nincs vége, dr. Kempner. És soha nem is lesz. – Azzal kinyomta a telefont.

Elfordult, tudván, hogy Nora most nem fogja zaklatni. Amiért hálás is volt, mert nem akarta, hogy a

nő meglássa a szemében csillogó könnyeket.

AZ ELSŐ ÉJSZAKA

 

Néhány órával később, a Manhattani Halottkémi Hivatal alagsori hullaházában dr. Bennett egy

nagyon hosszú nap befejezésére készült. Minden oka meg lett volna rá, hogy kimerült legyen, ám ő

egyenesen röpdösött az izgatottságtól. Rendkívüli eseménybe csöppent. Mintha valaki átírta volna a

halál és az oszlás egyébként teljesen megdönthetetlen törvényszerűségeit, méghozzá itt, ebben a

helyiségben. Ez az egész túlmutatott az orvostudományon, az emberi biológián… már-már a csoda

határát súrolta.

Éjszakára az összes boncolást leállította, ahogy tervezte. Más ügyekben tovább folytatódtak a

vizsgálatok, hiszen a törvényszéki orvostani nyomozások az emeleten zajlottak, de a boncterem

Bennett birodalma volt. A CDC embereinek látogatása közben felfedezett valamit – valamit a levett

vérmintában, abban az opálos folyadékban, amit a mintatégelybe gyűjtött össze. Az egyik hűtőszekrény

hátsó polcán dugta el – mint valami féltve őrzött csemegét – a többi üveg mögé.

A mosogató melletti vizsgálópulthoz ült, majd lecsavarta a fedelet, és belenézett a tégelybe. A

nagyjából két deciliternyi fehér vér felszíne kisvártatva fodrozódni kezdett, és Bennett megborzongott.

Mély levegőt vett, hogy összeszedje magát. Egy darabig nem tudta, mitévő legyen, aztán levett egy

üres tégelyt is a feje fölötti polcról. A folyadékkal megegyező mennyiségű vizet töltött bele, és

egymás mellé állította a tégelyeket. Így akart meggyőződni arról, hogy nem egy arra haladó teherautó

vagy valami más jármű rezgése okozta a jelenséget.

Figyelt és várt.

És megint megtörtént. A viszkózus fehér folyadék fodrozódni kezdett – Bennett a saját szemével

látta –, a jóval alacsonyabb sűrűségű víz azonban meg sem moccant.

Valami mocorgott a vérmintában.

Bennett elgondolkodott. A lefolyóba öntötte a vizet, majd átöntötte az olajos vért a másik tégelybe.

A sziruposan sűrű folyadék lassan, de szépen csordogált. Bennett semmit sem látott a vékonyka

folyadéksugárban. Az eredeti tégely alján vékonyan megült a fehér vér, de mást nem lehetett

felfedezni benne.

Maga elé helyezte a teli tégelyt, és türelmesen várt.

Nem kellett sokáig várnia. Amikor a folyadék felszíne hullámzani kezdett, Bennett majdnem leesett

a székről.

Ekkor hangokat hallott a háta mögül: kaparászó, susogó hangokat. A felfedezése miatt amúgy is

zaklatott orvos idegesen fordult hátra. A mennyezeti lámpák egykedvűen világították meg az üres

rozsdamentes acélasztalokat. Minden felületet gondosan letörölgettek, és a padlólefolyókat is tisztára

súrolták. A 753-as járat áldozatai elzárva feküdtek a boncterem túloldalán lévő hatalmas

hűtőkamrában.

Talán patkányok. Sehogyan sem tudták távol tartani az élősködőket az épülettől – pedig már

mindent megpróbáltak. A falban vannak. Vagy a lenti lefolyócsövekben. Bennett hallgatózott még egy

darabig, majd ismét a tégely felé fordult.

Visszaöntötte a folyadékot az első tégelybe, ám ezúttal félúton megállt. A két tégelyben nagyjából

egyforma mennyiségű folyadék volt. Az asztali lámpa alá helyezte a tégelyeket, és mereven figyelte a

tejszerű felszínt, az élet jelei után kutatva.

Ott van! Az első tégelyben. Kluttyanás hallatszott, mintha egy kis hal csipegetné egy zavaros

tavacska felszínét.

Bennett addig figyelte a másik tégelyt, amíg meg nem bizonyosodott, hogy abban semmi sem

történik, aztán ennek a tartalmát is a lefolyóba öntötte. Majd megismételte a műveletet: a maradék

folyadékot megint elosztotta a két üvegtégelyben.

Egy utcai sziréna hangjára bosszankodva kapta fel a fejét. Aztán amikor a szirénázás elhalkult, a

beálló csöndben megint neszezés hallatszott. Mintha valami mocorogna a háta mögött. Bennett újból

hátrafordult, de közben úgy érezte, vagy paranoiás, vagy megbolondult. A boncterem üres volt, steril

és nyugodt.

Mégis… van itt valami. A férfi nesztelenül felállt, és jobbra-balra tekingetett, hogy megtalálja a

hang forrását.

Az ösztönei a nagy hűtőkamra acélajtajára irányították a figyelmét. Előrébb lépett, és feszülten

hegyezte a fülét.

Susogás. Mocorgás. És mintha belülről jönne. Bennett épp elég időt töltött már az alagsorban

ahhoz, hogy ne zavarja a halottak közelsége… ám ekkor eszébe jutottak a hullákon talált utólagos

kinövések. Nyilvánvaló, hogy annak idején pontosan az ilyesfajta dolgok ösztökélték arra, hogy fittyet

hányjon a halottakat övező tipikus emberi tabukra. A munkája minden tekintetben ellenkezett a

normális emberi ösztönökkel. Hullák hasát vágta fel. Megszentségtelenítette a halottakat, elválasztotta

az arcukat a koponyájuktól. Szerveket távolított el és tépkedett ki. Most elmosolyodott saját

nyugtalanságán. Ezek szerint a szíve mélyén ő is normális ember.

Csak az érzékei játszanak vele. Talán a hűtőventilátor romlott el. Van egy vészkapcsoló a

hűtőkamrában, egy nagy piros gomb arra az esetre, ha valaki véletlenül beszorulna oda.

Ismét a tégelyek felé fordult. Mereven figyelte őket, várta, hogy történjen valami. Sajnálta, hogy

nem hozta magával a laptopját, akkor rögzíthetné a gondolatait meg a benyomásait.

Klutty!

A férfi ezúttal számított a hangra, és bár a szíve nagyot dobbant, a teste rezzenéstelen maradt.

Megint az első tégely. Kiöntötte a másik tégely tartalmát, és harmadszor is elfelezte a folyadékot:

most mindegyik edényben nagyjából három-három centiliternyi anyag volt.

Közben mintha megpillantott volna valamit a folyadéksugárban. Nagyon vékony volt, és hosszra

sem több három centiméternél – ha egyáltalán látta, amit látni vélt…

Egy féreg. Egy métely. Ezek szerint parazitás fertőzésről van szó? Nem ritka, hogy a paraziták a

jobb szaporodás érdekében átalakítják a gazdatestet. Talán ez a magyarázata a bizarr halál utáni

változásoknak, amelyeket Bennett a boncasztalon látott.

A férfi a fény felé tartotta a kérdéses tégelyt, és meglötykölte az egyre fogyatkozó fehér folyadékot.

Alaposan szemügyre vette a tartalmát… egészen közelről… és igen… valami végigsiklott benne, nem

is egyszer, hanem kétszer. Ficánkolt. Olyan vékony volt, mint egy huzaldarab és olyan fehér, mint a

környezete, de nagyon fürgén mozgott.

Ezt analizálni kell, gondolta magában Bennett. Formalinba áztatni, aztán megvizsgálni és

azonosítani. Lehet, hogy több tucatnyian, több százan vannak, vagy talán… ki tudja, hány ilyen

nyüzsög a holttestekben a…

Éles csattanás hallatszott a hűtőkamra felől. Bennett összerezzent és kiejtette a tégelyt a kezéből. Az

edény a pultra esett, de nem tört össze, hanem megpattant, és csörömpölve a mosogatóba zuhant,

szerteszét fröcskölve a tartalmát. Bennett cifra káromkodások közepette próbálta megkeresni a férget

a rozsdamentes acélmosogatóban. Aztán melegséget érzett a bal keze fején. Őrá is fröccsent

valamennyi a fehér vérből, és most szinte csípte a bőrét. Nem égető, hanem enyhén maró érzés volt,

de így is fájt.

Gyorsan hideg vizet engedett a bőrére, majd megtörölte a kezét az orvosi köpenyében, nehogy

maradandó károsodást szenvedjen.

Ekkor a hűtőkamra felé fordult. A csattanást, amit hallott, nem elektromos zavar okozta, inkább

mintha az egyik kerekes hordágy ment volna neki a másiknak. Lehetetlen… Bennett megint kezdett

dühbe gurulni. A féreg lecsúszott a lefolyón. Új vérmintát kell szereznie, hogy izolálja a parazitát. Ez

az ő felfedezése lesz.

Kezét a köpenye szélébe törölve odament a hűtőkamra ajtajához, maga felé húzta a fogantyút, és a

szelep elengedett. Ahogy az ajtó szélesre tárult, az orvost arcul csapta a hűvös, áporodott levegő.

 

Joan Luss, miután elintézte, hogy a többiekkel együtt kiengedjék az elkülönítő részlegről, autót

bérelt, és egyenesen cégtársa hétvégi házához, a connecticuti New Canaanba vitette magát. A sofőrnek

kétszer is meg kellett állnia, hogy a nő kihányhassa magát az ablakon keresztül. Az influenza meg az

idegesség hatása. De semmi vész. Most már egyszerre áldozat és ügyvéd. Sértett fél és keresztes

hadjáratot folytató törvényszéki képviselő. Aki a halottak családtagjainak kártalanításáért és a négy

szerencsés túlélő érdekében harcol. A Camins, Peters és Lilly cég az eddigi legmagasabb vagyoni

kártalanítás 40 százalékára pályázhat, amivel még a Vioxxot és a WorldComot is túl fogja szárnyalni.

A partnerük, Joan Luss jóvoltából.

Az ember csak addig hiszi, hogy jó helyen él Bronxville-ban, amíg el nem megy New Canaanba.

Bronxville, Joan otthona, kertvárosi lakóövezet Westchester megyében, huszonöt kilométerre északra

és huszonnyolc percnyi vonatútra Manhattan központjától. Férje, Roger Luss a Clume és Fairstein

nemzetközi pénzügyi cégnél dolgozott, és a hét nagy részét külföldön töltötte. Régen Joan is sokat

utazott, de a gyerekek születése után vissza kellett fognia magát, nehogy rossz színben tűnjön fel

mások előtt. Pedig hiányzott neki az utazás, ezért is élvezte annyira az előző hetet, amelyet Berlinben,

a Potsdamer Platz-i Ritz-Carlton Hotelben töltött. Rogerrel együtt, mivel már annyira hozzászoktak a

szállodai élethez, otthon is ezt a stílust próbálták imitálni a padlófűtéses fürdőszobákkal, a földszinti

gőzkamrával, a heti kétszeri friss virágszállítmánnyal, a napi kertrendezéssel és természetesen a

házvezetőnővel meg a takarítónővel.

A kiszolgálás flott volt, és minden este egy kis kocka csokoládét találtak a párnájukon.

Nagy lépésnek számított, amikor a házaspár néhány évvel ezelőtt Bronxville-ban vett házat, ahol

nem voltak új építésű lakóparkok és felháborítóan nagy adóterhek. De most, hogy Joan ízelítőt kapott

New Canaanból – ahol a cég első számú tulajdonosa, Dory Camins földesúri életet élt a három

szárnyból, halastóból, lovardából és ugratópályából álló épületkomplexumában –, hazatérve ósdinak,

vidékiesnek, sőt, egy kicsit… lepukkantnak találta Bronxville-t.

Nemrég ébredt fel reszketve végigkínlódott késő délutáni szunyókálásából Roger még Szingapúrban

volt, Joan pedig hangokat hallott a házban, hangokat, amelyek egy idő után végleg kiverték a szeméből

az álmot. Ez az állandó szorongás. Amit Joan a találkozónak, élete talán legfontosabb találkozójának

tulajdonított.

Joan kilépett a dolgozószobájából, és a fal mentén tapogatózva lement a konyhába, ahol Neeva, a

gyerekek csodálatos dadusa éppen a vacsoraedényeket szedte össze, és egy nedves ronggyal próbálta

eltüntetni a kenyérmorzsákat.

– Jaj, Neeva, megcsináltam volna! – mondta Joan nem túl meggyőzően, majd a magas

üvegszekrényhez lépett, amelyben az orvosságokat tartotta. Neeva egy Haitiről származó nagymama

volt, és a szomszéd városban, Yonkersben lakott. A hatvanas éveiben járt, de kortalannak tűnt: mindig

hosszú, bokáig érő virágmintás ruhát és kényelmes Converse edzőcipőt viselt. Megnyugtató lénye

fontos részét képezte a Luss-háznak. A család egy nyüzsgő hangyabolyra hasonlított: mivel Roger

folyton úton volt, Joan sokat túlórázott a munkahelyén, a gyerekek pedig iskolába jártak, és

mindenféle programokon vettek részt, ahányan voltak, annyifelé szaladtak. Neeva volt a biztos pont és

Joan titkos fegyvere a háztartás vezetésében.

– Joan, nem néz ki túl jól.

Neeva fura, dallamos akcentussal beszélt.

– Á, csak egy kicsit kimerültem. – Joan bekapott néhány szem Motrint meg két Flexerilt, aztán leült

a konyhapulthoz, és kinyitotta a Gyönyörű házak magazint.

– Ennie kéne valamit – mondta Neeva.

– Fáj, ha nyelek – felelte Joan.

– Akkor leves kell – jelentette ki Neeva, és már indult is, hogy hozzon egy tányérral.

Neeva olyan volt, mint egy gondoskodó anya, és nemcsak a gyerekek szemében. De Joanra rá is fért

a kényeztetés. Isten tudja, miért, de a vér szerinti anyja – kétszer elvált, és most a floridai

Hiahelahban él – valahogy nem nőtt fel a feladathoz. És mi a legjobb dolog az egészben? Az, hogy

amikor Neeva majomszeretete kezd idegesítővé válni, Joan azonnal le tudja rázni az asszonyt a

gyerekekre való hivatkozással. A Tökéletes Megoldás.

– Hallottam arról a gépről – nézett hátra Neeva a válla fölött, kezében a konzervnyitóval. – Nem jó

dolog. Gonosz dolog.

Joan megmosolyogta Neevát meg az imádnivaló trópusi babonáit – de ez a mosoly most egészen

kurtára sikeredett az állkapcsába nyilalló éles fájdalom miatt.

Amíg a leves körbe-körbe keringett a búgó mikróban, Neeva alaposan megvizsgálta Joant:

homlokára helyezte érdes barna kezét, és elszürkült végű ujjaival végigtapogatta a nyirokcsomóit.

Joan sziszegve hőkölt hátra.

– Csúnyán meg van dagadva – jegyezte meg Neeva.

– Talán vissza kellene feküdnöm az ágyba – csukta össze Joan a magazint.

Neeva hátralépett, és furcsán méregette őt.

– Menjen vissza a kórházba!

Ha nem fájt volna a nyaka, Joan biztosan felkacag. Hogy ő visszamenjen Queensbe?

– Higgye el, Neeva, ha maga vigyáz rám, sokkal jobb kezekben leszek, mint a kórházban. Én csak

tudom, hiszen ott voltam. Ez az egész kórházasdi csak valami biztosítási suskus volt a légitársaság

részéről. Önmagukat akarták védeni, nem engem.

Miközben fájós, feldagadt nyakát dörzsölgette, Joan maga elé képzelte a majdani bírósági pert, és

ettől máris jobb kedvre derült. Körülnézett a konyhában. Furcsa, hogy ez a ház, amelynek az

újrafestésére és felújítására annyi időt és pénzt költöttek, hirtelen ilyen… kopottasnak tűnik.

Camins, Peters, Lilly… és Luss.

Ekkor a két gyerek, Keene és Audrey jelent meg a konyhában; valami játékkal kapcsolatos incidens

miatt nyafogtak. A hangjuk most annyira Joan idegeire ment, hogy a nő hirtelen ellenállhatatlan vágyat

érzett, hogy visszakézből pofon vágja mindkettőt, de úgy, hogy a konyhafal adja a másikat. Végül

azonban sikerült azt tennie, amit mindig: hamis lelkendezésbe fojtotta a gyerekek miatt feltámadt

agresszióját, mintegy falat kerítve dühöngő énje köré. Becsukta a magazint, és felemelte a hangját,

hogy elhallgattassa a gyerekeket.

– Mit szólnátok egy pónihoz meg egy saját kacsaúsztatóhoz?

Szentül hitte, hogy a gyerekek a nagylelkű ajánlata miatt csöndesedtek el olyan hirtelen, pedig a

mosolya – a torz, átható, leplezetlen gyűlölettől izzó mosolya – ez volt, ami beléjük fojtotta a szót.

Joan szinte lubickolt az átmeneti csöndben.

 

A segélyhívás egy meztelen férfiról szólt, aki a Queens-Midtown alagút kijáratánál randalírozott.

Az esetet jelentéktelen rendzavarásnak minősítették, és ennek megfelelően is kezelték. Amikor az 1-7-esek egysége nyolc perc múlva kiért a helyszínre, a szombat este megszokottnál jóval nagyobb dugóba

csöppent. Néhány autós vadul nyomta a dudát, és az utca eleje felé mutogatott. A gyanúsított,

kiabálták, egy kövér pasas, aki nem visel mást, csak egy piros címkét a lábujján, arra szaladt tovább.

– Gyerekkel vagyok! – üvöltötte ki valaki egy horpadt Dodge Caravanból.

– Park Avenue-i alak lesz – szólt oda Karn őrmester, a sofőr a társának, Lupo őrmesternek. –

Valami pinabubus. Biztos túladagolta magát a szokásos hétvégi kamatyolás előtt.

Lupo őrmester kikapcsolta a biztonsági övet, és kinyitotta az ajtót.

– Én közlekedésrendész vagyok. Tiéd a hősszerelmes.

– Kösz szépen – mondta Karn őrmester a becsapódó ajtónak. Felkapcsolta a reflektorokat, és

türelmesen megvárta – nem keresett annyit, hogy fölöslegesen törje magát –, amíg a kocsisor kettényílt

előtte.

Végighajtott a Harmincnyolcadikon, és közben fél szemmel a mellékutcákat figyelte. Egy kövér,

meztelen ámokfutót nem olyan nehéz megtalálni. A járókelők nyugodtnak tűntek. Amikor egy

segítőkész polgár, aki egy bár előtt cigarettázott, meglátta a lassan guruló járőrkocsit, előrelépett, és

megmutatta, merre ment az illető.

Már a második vagy harmadik hívás futott be a meztelen férfiról, aki most állítólag az ENSZ—

központ körül ólálkodott. Karn őrmester beletaposott a gázba, hogy rövid úton véget vessen az

ügynek. Elhajtott az összes nemzet zászlaját felvonultató kivilágított lobogósor mellett, és megállt a

látogatók számára fenntartott bejáratnál, az északi fronton. Mindenütt kék rendőrségi sorompókat meg

autós pokolgép-elhárító kőedényeket látott.

Karn odagurult egy csapat unatkozó rendőrhöz, akik az egyik sorompónál álltak.

– Egy kövér, meztelen pasast keresek.

– Adhatok néhány telefonszámot – rántotta meg a vállát az egyik rendőr.

 

Gabriel Bolivar limuzinnal tért vissza új manhattani otthonába, a tribecai Vestry Streeten lévő két,

teljes felújítás alatt lévő lakóházba. A kész rezidenciát harmincegy szobásra és négyezer-háromszáz

négyzetméteresre tervezték, mozaikcsempés úszómedencével, tizenhat alkalmazott befogadására képes

személyzeti szárnnyal, alagsori lemezstúdióval és huszonhat üléses vetítőteremmel.

Amíg Bolivar európai turnén volt, csak a tetőteret sikerült teljesen befejezni és berendezni. Az

alsóbb szinteken lévő helyiségek kezdetleges állapotban voltak; némelyiket már bevakolták, de egy

részükben a vezetékek meg a csövek még kiálltak a falból. Minden felületen és minden résben

vastagon állt a fűrészpor. A menedzser röviden beszámolt Bolivarnak a fejleményekről, de az énekest

nem érdekelték a részletek, csak maga a megvalósulandó pazar és dekadens palota.

A „Jézus zokogott” turné lanyha érdeklődés mellett zajlott. A promóciós irodáknak csak kemény

erőfeszítések árán sikerült megtölteniük az arénákat, hogy Bolivar megalapozottan állíthassa,

mindenütt telt ház előtt játszottak – de azért ezt is megoldották. Aztán amikor a turné chartergépe

bedöglött Németországban, Bolivar – ahelyett, hogy együtt maradt volna a többiekkel – inkább felült

egy hazafelé tartó menetrend szerinti járatra. És még most is ennek a súlyos hibának a

következményeit nyögte. Sőt, a helyzet egyre csak rosszabbodott.

Az énekes a biztonságiak és három fiatal hölgy kíséretében lépett be a kapun. Néhány

terjedelmesebb kincsét is átszállították már ide, többek között azt a két márványból faragott fekete

párducot, amely a hat méter magas előcsarnok bal–, illetve jobb oldalán állt. Két kék, ipari

hulladékból készült dob is volt itt – amelyek régebben állítólag Jeffrey Dahmer tulajdonát képezték –

meg többsornyi bekeretezett festmény: Mark Ryden, Robert Williams, Chet Zar – nagy és drága

holmik. Egy zsinóros fali villanykapcsoló hozta működésbe a márvány csigalépcsőt szegélyező ipari

reflektorokat. A lépcsősor előtt egy bizonytalan eredetű, zokogó szárnyas angyalt ábrázoló szobor

magasodott – állítólag egy román templomból „mentették ki” még Ceausescu ideje alatt.

– De gyönyörű! – kiáltott fel az egyik lány, amikor felnézett az angyal sötét, megkopott arcába.

Bolivar tántorogva kerülte ki a méretes angyalt. A hasába nyilalló fájdalom több volt egyszerű

görcsnél – inkább mintha valamelyik belső szervéből eredt volna. Az angyal szárnyába kapaszkodva

próbálta megőrizni az egyensúlyát, mire a lányok sebesen köré gyűltek.

– Drágám! – gügyögték, miközben talpra segítették Bolivart, aki kétségbeesetten próbálta lerázni

magáról a fájdalmat. A klubban tettek bele valamit az italába? Máskor is előfordult már. A csajok

szándékosan begyógyszerezték – mindent megtettek, hogy összejöjjenek Gabriel Bolivarral, hogy

megismerjék a maszk alatt megbújó legendát. Bolivar ellökte magától a lányokat, és a testőreit is

elhessegette. A fájdalom ellenére igyekezett kihúzni magát. A biztonságiak a földszinten maradtak,

míg az énekes ezüst sétapálcájára támaszkodva felterelte a lányokat a kékkel erezett kanyargós

márványlépcsőn a tetőtérbe.

Aztán magukra hagyta őket, hadd keverjenek maguknak egy italt és frissítsék fel magukat a

vendégfürdőszobában. Ő pedig bezárkózott a nagy fürdőszobába, előhúzta a Vicodint biztonságos

rejtekéből, és bekapott két csinos fehér tablettát, amit aztán egy korty skót whiskyvel öblített le. A

nyakához nyúlt, és masszírozni kezdte fájós torkát; nagyon aggódott a hangja miatt. Legszívesebben

megnyitotta volna a hollófejet mintázó csapot, hogy egy kis hideg vizet locsoljon az arcára, de még

rajta volt a smink. Ha nem lenne kifestve, meg sem ismernék a klubokban. Az énekes szemügyre vette

betegesen sápadt bőrét, arcának komor árnyékait, kontaktlencsével feketére színezett tompa fényű

pupilláit. Valójában jóképű férfi volt, és ezt semmiféle festék nem tudta elfedni – részben ennek

köszönhette sikerét. Az egész karrierje a szépség birtokba vételéről és megrontásáról szólt.

Transzcendens muzsikával csábította el a füleket, hogy aztán rémséges sikolyokat és torz, fémes

hangokat vegyítsen a dallamokba. Ezzel tudta megfogni a fiatalokat. A szépség elcsúfításával. A jó

szétcincálásával.

Gyönyörű megrontás. Ez lehetne a következő CD címe. A Szörnyűséges kényszer ből már a

megjelenés utáni első héten 600 000 példány kelt el. Ez kifejezetten magasnak számított az mp3-ak

korában, de még így is félmillióval elmaradt a Pazar atrocitások tól. Az emberek kezdtek

hozzáedződni Bolivar bohóckodásaihoz, színpadon és színpadon kívül egyaránt. Már nem volt az a

mindenellenes hős, akinek lemezeit a Wal-Mart szupermarketek örömmel bojkottálták, a vallásos

Amerika pedig – az énekes saját apját is beleértve – szabotázst esküdött ellene. Bolivar furcsának

találta, hogy az apja egy platformon van a Wal-Marttal, ami csak tovább erősítette azon tézisét, hogy a

világon minden dögunalom. Ennek ellenére a bigott vallásosokat kivéve egyre nehezebben tudta

sokkolni az embereket. A karrierje megfeneklett, és ezt ő is tudta. Bolivar nem igazán tudta

elképzelni, hogy a kávéházak törzsközönsége felé nyisson – pedig ezzel aztán tényleg sokkolta volna

az egész világot –, ám a színpadias boncolások, illetve az, hogy koncert közben saját magát harapdálta

és vagdosta, már lejárt lemeznek számítottak. A közönség ugyanúgy elvárta tőle ezeket, mint a

ráadásszámokat. Egy lépéssel a rajongói előtt kell járnia, mert ha egyszer utolérik, kíméletlenül

eltapossák.

De hát nem hozott már ki mindent ebből a témából, amit csak lehetett? Lehet ezt még fokozni?

Megint hallotta a hangokat. Mint egy rögtönzött kórus: fájdalmas kiáltások, amelyek a saját

gyötrelmeit visszhangozzák. Bolivar körbefordult, hogy megbizonyosodjon róla, egyedül van a

fürdőszobában. Vadul megrázta a fejét. A hang olyan volt, mint amikor az ember kagylóhéjat szorít a

füléhez, csakhogy Bolivar nem az óceán moraját hallotta, hanem elkárhozott lelkek jajgatását.

Amikor kijött a fürdőszobából, Mindy és Sherry csókolózott, Cleo pedig egy pohár itallal a

kezében feküdt az ágyon, és mosolyogva nézte a plafont. A lányok riadtan rezzentek össze, majd

várakozásteljes arccal fordultak az énekes felé. Bolivar, akinek bukfenceket vetett a gyomra,

bemászott az ágyba, és arra gondolt: pont erre van most szüksége. Egy jó kis szeleptisztítás, és máris

rendbe jön a gépezet. A szőke Mindy mászott rá elsőnek, a férfi selymes fekete hajába fúrva ujjait, de

Bolivar Cleót választotta. Volt valami izgató abban, ahogy a lány sápadt kezének ujjaival cirógatta

saját barnára sült nyakát. Majd az egyszerűség kedvéért levette a topját, és végigsimított az énekes

puha bőrnadrágba bújtatott csípőjén.

– Már azóta a rajongód vagyok, hogy…

– Sssss! – intette csendre a férfi, remélvén, hogy hamar túljuthatnak az ilyenkor szokásos, szinte

rituálészerű fecsegésen. A bogyó jó hatással volt a fejében kavargó hangokra, amelyek időközben halk

duruzsolássá szelídültek – mintha enyhe lüktetés keveredett volna az elektromos áram zümmögésébe.

A másik két lány is közelebb húzódott hozzá, ujjaik, mint a rák ollói, lágyan cirógatták, és

felfedezőútra indultak a testén. Lehámozták róla a ruhát, hogy felfedjék az alatta rejtőző férfit. Mindy

megint beletúrt Bolivar hajába, de a férfi elhúzódott tőle, mert nem esett jól neki a lány érintése.

Sherry játékosan sikoltozott, miközben kigombolta az énekes sliccét. Bolivar jól tudta, előző trófeái

miféle pletykákat terjesztenek bámulatos méretéről és képességeiről. Sherry benyúlt a bőrnadrágba,

hogy végigsimítson a férfi ágyékán, és bár nem nyögött fel csalódottan, nem is állt el a lélegzete a

megdöbbenéstől. Eddig még semmi érdemleges nem történt odalent. Ami Bolivar számára is

érthetetlen volt, még akkor is, ha tudta, hogy nincs most túl jól. Sokkal előnytelenebb helyzetekből is

kivágta már magát, újra és újra és újra.

Ismét Cleo vállának, nyakának, torkának szentelte a figyelmét. Gyönyörű – sőt, sokkal több annál.

Valami furcsa íz tolult az énekes szájába. Nem émelygett, sőt, éppen ellenkezőleg: az érzés valahol a

kéjsóvárság és a feltámadó étvágy között helyezkedett el. De – több volt annál. Kényszer.

Leküzdhetetlen vágy. Késztetés arra, hogy erőszakot tegyen, hogy magával ragadjon, hogy önmagát

táplálva pusztítson.

Mindy a férfi nyakát kezdte harapdálni, mire Bolivar kelletlenül a lány felé fordult, és hátralökte őt

az ágyra – először dühösen, aztán erőltetett gyengédséggel. Ellazította a lány alsó állkapcsát,

szabaddá tette a nyakát, majd végigfuttatta meleg ujjait a finom, rugalmas nyakon. Érezte, hogyan

feszülnek meg a lány fiatalos izmai a bőr alatt – és meg akarta kapni őket. Jobban, mint Mindy mellét,

fenekét, ágyékát. Az az őrületbe kergető duruzsolás a lányból jött.

Bolivar a lány nyakára szorította a száját. Először csak az ajkaival, csókokkal próbálkozott, de az

nem volt elég. Harapdálni kezdte a lány nyakát, ami már kielégítőbbnek tűnt, de a módszer… valami

nem stimmelt vele.

Bolivar – még többet akart.

Már egész testében érezte a lüktető vibrálást; a bőre úgy remegett, mint egy ősi ceremónián

megszólaltatott dob. Az ágy forogni kezdett vele, vágy és iszony keveréke áradt szét torkában és

mellkasában. Egy pillanatra elhagyta a józan esze. Mint amikor az ember belefeledkezik a jó szexbe,

csakhogy amikor Bolivar magához tért, női sikoltozást hallott. Erősen szorította a lány nyakát, és

olyan intenzitással szívta, ami már túlment a kamaszos játékosság határain. A bőr felszínére szívta a

sikoltozó lány vérét, miközben a két másik megpróbálta szétválasztani őket.

Bolivar felegyenesedett, és először elborzadt a lány torkán éktelenkedő vörös folttól – aztán, miután

rájött, hogy ő a központi figura ebben az édesnégyesben, a tekintélyének megfelelően járt el.

– Kifelé! – üvöltötte, és a lányok már rohantak is, ruháikat a testükhöz szorítva. Amíg leértek a

lépcsőn, végig hallani lehetett a szőke Mindy pityergését és szipogását.

Bolivar lekecmergett az ágyról, és betámolygott a fürdőszobába, a sminkszekrényéhez. Leült a

bőrborítású kisszékre, és újból felidézte magában az előbbi sötét rituálét. A sminkje lejött – látta a

papírkendőn –, és mégis, a tükör tanúsága szerint az arcszíne semmit sem változott. Egyre erősebben

dörgölte a bőrét, a végén már a körmével vakarászta az arcát, de hiába. Lehet, hogy a smink

beleivódott a bőrébe? Vagy ilyen beteg, ennyire le van gyengülve?

Letépte magáról az ingét, és alaposan szemügyre vette a mellkasát: márványfehér bőr, amelyet itt-ott zöldes véraláfutások és az alvadt vér lilásvöröses foltjai tarkítanak.

A kontaktlencsékkel folytatta: óvatosan kicsippentette a szeméből a kis zselékorongokat, és

elhelyezte őket a tisztítófolyadékkal teli tartóban. Megkönnyebbülten pislantott, és az ujjai hegyével

végigpaskolta a szemhéját, ám ekkor valami furcsa dologra lett figyelmes. Szaporán pislogva hajolt

közelebb a tükörhöz, hogy megvizsgálja a szemét.

A pupillái mélyfeketék voltak. Mintha még mindig a kontaktlencséket látná, csak kidolgozottabb –

valóságosabb kivitelben. És – amikor pislantott, valami mást is észrevett a szemében. Egészen közel

húzódott a tükörhöz, és úgy nyitotta tágra a szemét, mint aki soha többé nem meri becsukni.

Egy hártya nőtt a szemhéja alá, egy áttetsző második szemhéj, amely vízszintesen mozgott a

szemgolyó előtt, fátyolszerű hályogként homályosítva el fekete pupilláját és vonva takarásba űzött,

elborzadt tekintetét.

 

Augustin „Gus” Elizalde az étterem végében terpeszkedett, kalapja a mellette lévő széken hevert.

Szűk, kirakatos étkezde volt egy háztömbnyire a Times Square-től. A kirakatban neon hamburgerek

világítottak, az asztalokat piros-fehér kockás abrosszal terítették le. Olcsó étkezési lehetőség

Manhattanben. Az ember bemegy, rendel a pultnál – szendvicset, pizzát vagy valami grillételt kifizeti,

aztán hátrahozza a tálcáját ebbe az asztalokkal telezsúfolt, ablaktalan helyiségbe. Velencét és

gondolákat ábrázoló falfestmények vették körbe őket. Felix az előbb burkolt be egy tányér zsírtól

csöpögő sajtos makarónit. Csak ezt volt hajlandó enni, sajtos makarónit – minél rikítóbb narancssárga

volt a tészta, annál jobb. Gus lepillantott a félig megevett hamburgerére; neki most valahogy jobban

esett a kóla, a koffein meg a cukor – valamennyire visszanyerte tőle az életkedvét.

Még mindig rossz érzései voltak a furgonnal kapcsolatban. Felfordította a kalapját az asztal alatt, és

benyúlt a bélés alá. Még megvolt az öt tízdolláros, amit attól a fószertól kapott, meg az ötszáz dollár,

amit azzal keresett, hogy behozta a furgont a városba. A bankjegyek szinte égették a kezét. Már

feleennyiből is jól elhülyülhetnének Felixszel. A pénz másik felét meg hazavinné madré nak, hiszen

neki szüksége van a pénzre, jó hasznát venné.

Csupán az volt a bökkenő, hogy Gus ismerte saját magát. Az volt a bökkenő, hogy nem tudott félúton

leállni. Az volt a bökkenő, hogy egy csomó elköltésre váró pénz volt nála.

Haza kéne vitetnie magát Felixszel. Hogy otthon kitehesse a pénz felét. Belecsúsztathassa madre

kezébe, hogy az a szarházi bátyja, Crispin ne vegye észre. A rohadék narkósa, rögtön kiszagolná.

Viszont ez itt piszkos pénz. Bűnt követett el érte – bár azt nem tudja, hogy mit –, és ha odaadná

madré nak, azzal őt is elátkozná. A piszkos pénzt jobb minél hamarabb elszórni, hogy semmi ne

maradjon belőle – könnyen jött, könnyen megy.

Gus kétségek között hányódott. Tudta, ha egyszer elkezd inni, teljesen elveszti az uralmat önmaga

fölött. Felix pedig csak olaj lenne a tűzre. Hajnalig mind az 550 dolcsinak a seggére vernének, és

akkor Gus, ahelyett hogy valami szép ajándékkal állítana haza madré hoz, csak a másnapos seggével,

az összenyomorgatott kalapjával meg a kifordított zsebeivel tudna szolgálni.

– Mit nem adnék, ha belelátnék a gondolataidba, Gusto – szólalt meg Felix.

– Én vagyok saját magam legnagyobb ellensége, ‘ mano – csóválta meg a fejét Gus. – Olyan vagyok,

mint egy kibaszott csöves, aki nem tudja, mit hoz a holnap. Van egy sötét oldalam, amigo, és az néha

teljesen átveszi az irányítást.

Felix belekortyolt az óriás kólájába.

– Na és mit csinálunk ezzel a rengeteg zsével? Menjünk, és keressünk hölgytársaságot!

Gus hüvelykujjával végigsimított a kalapja belső bőrkarimáján meg az összehajtogatott

bankjegyeken, amelyek létezéséről Felix nem is tudott – egyelőre. Legyen egy százas. Vagy kettő: egy-egy mindegyiküknek. Csak ennyit vesz elő, ez a vége, kész, passz.

– Élni tudni kell, mi, ‘mano?

– Ja-ja, vazze*.

Gus oldalra nézett, és látta, hogy a mellettük ülő, színházhoz öltözött család feláll, és az asztalon

hagyja a félig megevett desszertjét. Valószínűleg Felix káromkodása miatt, gondolta magában Gus.

Ezek az elkényeztetett úri gyerekek talán még egyetlen csúnya szót sem hallottak életükben.

Rohadjanak meg! Aki ebben a városban él, ne engedje ki a gyereket kilenc után, ha nem akarja, hogy a

kölyök premier plánban lásson mindent.

Amikor Felix végre megitta az üdítőjét, Gus a fejébe nyomta a bankjegyekkel bélelt kalapot, és a

páros kiballagott az éjszakába. Éppen a Negyvenkettedik utcán csatangoltak – Felix bőszen fújta a

füstöt –, amikor sikoltozást hallottak. Eszükbe sem jutott megszaporázni a lépteiket – sikoltozás

Manhattan központjában, nagy ügy. Ám ekkor megpillantottak egy nagydarab, kövér pasast, aki éppen

akkor sasszézott át meztelenül a Hetedik meg a Broadway kereszteződésében.

Felix majdnem kiköpte a cigijét, úgy röhögött.

– Gusto, látod azt a faszt? – Úgy szaladt előre, mint egy strichelő kurva, aki mellett lelassított egy

kocsi.

Gust nem hozta lázba az eset. Lassan ballagott a haverja mögött.

A Times Square-en az emberek félreugráltak a fickó meg a hájas, löttyedt segge elől. A nők félig

sikoltoztak, félig nevettek, és a szájuk vagy a szemük elé kapták a kezüket. Egy csapat fiatal szingli

fotókat készített a telefonjával. Amikor a fickó megfordult, emberek újabb és újabb csoportjai

pillantották meg töppedt, zsírba ágyazott fütykösét, és vonyítottak fel.

Gus nem értette, hol vannak a rendőrök. Nesze neked, Amerika: egy barna bőrű testvér még egy

diszkrét hugyozásra sem állhat meg valamelyik kapualjban anélkül, hogy ne igazoltatnák, egy fehér

bezzeg nyugodtan pucérkodhat a nyílt utcán: még félre is állnak az útjából.

– Mekkora seggfej vagy! – ordította Felix, aki maga is csatlakozott ahhoz a hevenyészett, jobbára

szintén részegekből álló csoportosuláshoz, amely a bolond nyomába szegődve kísérte figyelemmel az

utcai látványosságot. A Times Square, a világ legjobban kivilágított csomópontja az egymást X

alakban metsző sugárutak közepén helyezkedik el, és minden oldalról vakító óriásplakátok, illetve

fényreklámok veszik körül, ami a soha le nem álló forgalom miatt egy hatalmas flipperasztalhoz teszi

hasonlatossá. Fényei elvakították és elszédítették a kövér férfit, aki csak szaladgált fel-alá, és közben

úgy botladozott, mint egy láncáról elszabadult cirkuszi medve.

Felix meg a részeg cimborái röhögve hátráltak, amikor a férfi megfordult és elindult feléjük. A

fickó most már felbátorodott, de az is lehet, hogy megijedt és összezavarodott – egy rémült állatra

hasonlított –, sőt, szemmel láthatóan – mivel időnként úgy szorította a torkára a kezét, mint aki

mindjárt megfullad – fájdalmai is voltak. Mindenki remekül szórakozott, egészen addig, amíg a

sápadt, kövér férfi rá nem támadt egy nevetgélő nőre, és a tarkójánál fogva el nem kapta. A nő

felsikoltott, és addig ficánkolt, amíg a feje egy része a férfi kezében nem maradt – legalábbis egy

pillanatig úgy tűnt, hogy a fickó felszakította a koponyáját, de valójában csak a nő göndör póthaja

bánta a találkozást.

A támadást követően a népünnepély rémálomba fordult. A kövér férfi, markában a műtincsekkel,

kitámolygott az úttestre, a tömeg pedig követte, és egyre dühösebben szidalmazta. Felix ment az élen,

és a járdaszigeten utol is érte a pasast. Gus is utánuk ment, de kissé lemaradva a tömegtől; óvatosan

lavírozott a dudáló kocsik között. Odakiáltott Felixnek, hogy jöjjön el onnan, hagyja az egészet.

Érezte, hogy nem lesz jó vége a dolognak.

A kövér fickó egy család felé tartott, amelynek tagjai a járdaszigeten csoportosulva gyönyörködtek

a kivilágított Times Square-ben. A férfi egészen a járdasziget szélére szorította őket, és amikor az apa

megpróbált közbeavatkozni, a pasas behúzott neki egyet. Gus rögtön rájött, hogy ezt a családot látta az

előbb az étteremben. Az anyát sokkal jobban izgatta az, hogy megkímélje a gyerekeket a meztelen férfi

látványától, mint hogy megvédje magát. A fickó elkapta a nő nyakát, és megereszkedett hasához,

valamint lógó melléhez szorította áldozatát. Aztán úgy tátotta ki a száját, mintha meg akarná csókolni a

nőt. De a száj egyre nagyobb lett, már akkora volt, mint egy kígyóé, és az állkapocs halk kattanás

kíséretében kiugrott.

Gus utálta a turistákat, de most gondolkodás nélkül a fickó mögé ugrott, és hátulról átkulcsolta a

nyakát. Tiszta erőből fojtogatni kezdte a pasast, akinek meglepően izmos volt a nyaka a laza hús alatt.

Gus azonban így is erőfölényben volt, így a fickó végül elengedte a nőt, aki a sikoltozó gyerekek

szeme láttára a férje karjaiba zuhant.

Gus bajban volt. Erősen tartotta a meztelen férfit, aki kétségbeesetten csapkodott medve karjaival.

Felix már jött is, hogy segítsen… de hirtelen megtorpant. Úgy meredt a meztelen pasasra, mintha

kísértetet látna. A mögötte állók is ugyanígy reagáltak, mások rémülten fordultak el, de Gus nem tudta,

miért. Azt érezte, hogy a fickó nyaka természetellenes hullámzásba kezd az alkarja alatt – mintha

oldalt nyeldekelne a torkával. Felix undorodó tekintete arra a következtetésre juttatta Gust, hogy a

hájpacni esetleg fuldokolni kezdett a szorításától, ezért kissé ellazította a karját – ami pont elég volt

ahhoz, hogy a fickó az őrültek állatias erejével felöklelje őt szőrös könyökével.

Gus a járdára zuhant, a kalapja leesett a fejéről. Amikor megfordult, látta, hogy kigurul az úttestre

az autók közé. Azonnal felugrott, hogy a kalapja, a pénze után rohanjon – de Felix üvöltése hallatán

megtorpant. Az őrült fickó eszelősen ölelte magához összegörnyedt áldozatát, és száját Felix nyakához

közelítette. Gus látta, hogy Felix előhúz valamit a hátsó zsebéből, és egyetlen gyors csuklómozdulattal

kinyitja.

Gus még azelőtt ért oda hozzájuk, hogy Felix használhatta volna a kést. A vállával oldalba lökte –

csak úgy ropogtak a bordái – és a földre taszította a hústornyot. Felix is elesett; Gus látta, hogy ömlik

a vér barátja nyakából, és – ami még ennél is megrázóbb volt – páni félelem ül a compadre arcán.

Felix felült, eldobta a kést, és a nyakához kapott – Gus még sosem látta ilyennek. Akkor már tudta,

hogy valami bizarr dolog történt – történik –, csak éppen azt nem értette, hogy micsoda. Egy dologban

azonban biztos volt: cselekednie kell, ha azt akarja, hogy a barátja rendbe jöjjön.

Amikor a meztelen férfi feltápászkodott, Gus a késért nyúlt és megragadta a széles, fekete

markolatot. A fickó a szája elé kapta a kezet, mintha azon igyekezne, nehogy bármi is kiszabaduljon

belőle. Megvonaglott az ajka. Vér keretezte az arcát és szennyezte be az állát – Felix vére. Szabad

kezét előrenyújtva Gus felé indult.

Gyorsan közeledett – gyorsabban, mint az egy magafajtától elvárható lett volna –, és hátradöntötte

Gust, mielőtt az még felocsúdhatott volna. Gus csupasz feje nagyot csattant a kövezeten, és egy

pillanatra minden elnémult. Látta, hogy a Times Square fényreklámjai lassan szétfolynak a feje

fölött… egy melltartót és bugyit viselő fiatal modell mereven bámulta őt… aztán az óriás következett.

Föléje tornyosult. Hullámzott a szája, miközben Gust méregette tompa, sötét tekintetével…

A férfi fél térdre ereszkedett, és kiköpte a torkán akadt valamit. A rózsaszínes és mohó izé egy béka

kicsapódó nyelvének sebességével vetődött Gus irányába. Gus a valami felé bökött a késével: úgy

csapkodott és hadonászott, mintha egy álombeli rémmel viaskodna. Nem tudta, mi az – csak annyit

tudott, hogy el akarja űzni magától, hogy meg akarja ölni. A kövér férfi visítva tántorodott hátra. Gus

tovább hadonászott, és végül sikerült elvágnia a férfi nyakát, szétkaszabolnia a torkát.

Elrúgta magát a járdától, mire a fickó is feltápászkodott, kezét továbbra is a szájára meg a torkára

szorította. A vére fehér volt, nem vörös – krémes állagú, sűrűbb és fényesebb, mint a tej. A járda

széléhez érve hátratántorodott, és a száguldó autók közé zuhant.

A teherautó sofőrje megpróbált lefékezni. Ez volt a baj. Miután az első két kerékkel áthajtott a fickó

arcán, pont az összezúzott koponyáján fékezte le a kocsit.

Gus remegve tápászkodott fel. Az esés miatt még kissé kótyagosan pillantott le Felix késének

pengéjére. Fehér foltok voltak rajta.

A következő ütést hátulról kapta, karját hátracsavarták, vállát a járdához nyomták. Úgy reagált,

mintha megint a kövér fickó támadt volna rá: vadul fickándozott és rúgkapált.

– Dobja el a kést! Dobja el!

Gus hátrafordult, és három kipirult arcú zsarut pillantott meg maga mellett. A másik kettő csőre

töltött fegyverrel állt mögötte.

Gus elengedte a kést. Hagyta, hogy a rendőrök hátracsavarják a karját és megbilincseljék.

– Megjöttetek végre, vazze’? – robbant ki belőle hirtelen.

– Ne tanúsítson ellenállást! – nyomta bele Gus arcát a kövezetbe az egyik rendőr.

– Megtámadott egy családot. Kérdezzék csak meg őket!

Gus hátrafordult.

A turisták eltűntek.

A tömeg már majdnem teljesen szétszéledt. Csak Felix maradt a közelben: kábultan ücsörgött a

járdasziget szélén, és a nyakát tapogatta – amíg egy kék kesztyűs rendőr a földre nem szorította, és az

oldalába nem térdelt.

Gus ekkor egy kis fekete valamit pillantott meg Felix háta mögött, amint egyre beljebb gurul az

autók közé. A kalapja volt az, bélésében a piszkos pénzzel. Amikor egy lassan tovagördülő taxi

palacsintává lapította a fejfedőt, Gus azt gondolta magában: nesze neked, Amerika.

 

Gary Gilbarton töltött magának egy whiskyt. A család – a rokonok, mindkét oldalról – és a barátok

végre hazamentek, egy rakás gyorsételes dobozt hagyva a hűtőben meg egy halom papír zsebkendőt a

szemeteskukában. Holnap visszatérnek a régi életükhöz, és mindenkinek elmesélik a történetüket.

A tizenkét éves unokahúgom is rajta volt azon a gépen…

A tizenkét éves unokatestvérem is rajta volt azon a gépen…

A szomszédom tizenkét éves lánya is rajta volt azon a gépen…

Gary úgy érezte, mintha kísértet járkálna a Freeburg kertvárosában lévő kilencszobás otthonában.

Néha megérintett egy-egy tárgyat – egy széket, egy falat –, de semmit sem érzett. Már semmi sem

számított. Lehet, hogy az emlékek majd vigaszt hoznak a számára, de sokkal valószínűbb, hogy az

őrületbe fogják kergetni.

A férfi az összes telefont kikapcsolta, miután a riporterek zaklatni kezdték, hogy a szerencsétlenség

legfiatalabb áldozatáról faggatózzanak. Hogy emberibbé tegyék a történetet. Milyen volt? –

kérdezgették. Garynek egy élet is kevés lett volna, hogy mindent elmeséljen a lányáról, Emmáról. Az

lenne a világ leghosszabb cikke.

Emmára sokkal többet gondolt, mint a feleségére, Berwynre, mert a gyerek az ember második énje.

Szerette persze Berwynt is, aki szintén meghalt a tragédiában. De a gondolatai folyton az elvesztett

kislány körül forogtak, úgy, ahogy a víz örvénylik a lefolyócső körül.

Ma délután egy ügyvéd barátja – egy fickó, aki már legalább egy éve nem járt náluk – félrevonta őt

a dolgozószobába. Leültette Garyt, és közölte vele, hogy nagyon gazdag ember lesz. Egy olyan fiatal

áldozat esetében, mint Em, akinél rengeteg év ment veszendőbe, komoly kártérítésre lehet számítani.

Gary nem válaszolt. Nem táncoltak dollárjelek a szeme előtt. De arra sem vette a fáradságot, hogy

kihajítsa a pasast. Nem érdekelte az egész. Nem érzett semmit.

Minden rokont és barátot elutasított, aki felajánlotta: vele marad, hogy ne kelljen egyedül töltenie

az éjszakát. Gary mindenkit megnyugtatott, hogy jól érzi magát. Valójában már felmerült benne az

öngyilkosság gondolata. Sőt, nemcsak felmerült: csöndes elhatározássá is vált; bizonyossággá. De

nem most. Majd később. Elkerülhetetlensége gyógyírt jelentett Gary szívének. Ez volt az egyetlen

„elrendezési mód”, amit értelmesnek talált. Csak az tartotta benne a lelket, hogy tudta, nemsokára

eljön a vég. Miután elintézte az összes formalitást. Miután játszóteret építtetett Emma emlékére.

Miután létrehozta az alapítványt. De mindenekelőtt eladja ezt a kisértetjárta házat.

A nappali közepén állt, amikor megszólalt a csengő. Jócskán elmúlt már éjfél. Ha az a riporter jött

vissza, Gary megöli. Ilyen egyszerű. Ki az, aki ilyen későn zaklatja? Szétszaggatja a betolakodót.

Dühösen tépte fel az ajtót… majd hirtelen az összes felgyülemlett feszültség elszállt belőle.

Egy mezítlábas kislány állt a lábtörlőn. Az ő Emmája.

Gary Gilbarton arca összerándult az elképedéstől, és a férfi térdre rogyott Emma előtt. A kislány

arcán nem tükröződtek érzelmek. Gary a lánya felé nyújtotta a kezét – aztán elbizonytalanodott. Mi

lesz, ha Emma szétpukkan, mint a szappanbuborék, és örökre eltűnik?

Megérintette a kislány karját, és átfogta vékony bicepszét. A ruhája anyagát. Ez nem álom. Emma itt

van. A férfi magához vonta és átölelte a kislányt, karját szorosan a teste köré fonta.

Amikor szétváltak, a férfi megint szemügyre vette a kislányt, kisimította finomszálú haját szeplős

arcából. Hogy lehet ez? Gary körülnézett, a ködös udvart fürkészte: kíváncsi volt, ki hozta haza a

lányát.

A kapu előtt nem állt autó, és motorzúgást sem lehetett hallani.

Emma egyedül jött? Hol van az anyja?

– Emma – mondta Gary.

Azzal felállt, bevezette a lányát a házba, becsukta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt. Em kábultnak

tűnt. Azt a ruhát viselte, amit az édesanyja vett neki az útra, és amiben olyan nagylányosan illegette

magát az apja előtt, amikor először felpróbálta. A ruha egyik ujja piszkos volt – és talán véres is.

Gary körbeforgatta a kislányt, hogy alaposan szemügyre vegye. Emma meztelen lábfejét – hát a

cipője? – is vér meg sár borította, a tenyerét karcolások, a nyakát pedig véraláfutások csúfították el.

– Mi történt, Em? – vette két keze közé a kislány arcát a férfi. – Hogyhogy…?

Hirtelen úgy áradt szét benne a megkönnyebbülés, hogy majdnem elájult, és másodszor is szorosan

magához ölelte a lányát. Aztán ölbe vette, a kanapéhoz vitte, és leültette. A kislány sokkos állapotban

volt, és furcsán passzívnak tűnt. Semmiben sem hasonlított a mosolygós, életvidám Emmára.

Gary megtapogatta a kislány arcát, ahogy az édesanyja szokta, ha Emma furcsán viselkedett. Forró

volt. Olyan forró, hogy bőre egészen ragacsosnak hatott, ráadásul falfehér volt, szinte áttetsző. A férfi

látta az alatta futó vörös, kitüremkedő ereket, és olyan érzése támadt, mintha most először látná őket.

A kislány szemének kékje is megkopott. Talán fejsérülés. Hiszen Emma sokkos állapotban van.

Gary agyán átsuhant a gondolat, hogy esetleg kórházba kellene vinni, de soha többé nem akart

megválni a lányától, nem és nem.

– Most már itthon vagy, Em – szólalt meg. – Minden rendben lesz.

Kézen fogta a kislányt, talpra ráncigálta, és kivezette őt a konyhába. Ennivaló. Az asztalhoz ültette

Emmát, és le nem vette róla a szemét, amíg a pultnál megpirította a két csokis gofrit, a lánya

kedvencét. Emma csak ült, leengedett karral, és mereven bámult rá, nem teljesen üveges tekintettel, de

nem is úgy, mint aki tudja, hol van. A butácska történeteknek, a cserfességnek nyoma sem volt.

A gofrik kiugrottak a kenyérpirítóból. Gary megvajazta a szeleteket, juharszirupot locsolt rájuk, és a

lány elé tette a tányért. Leült a saját helyére, és onnan figyelte Emmát. A harmadik szék, Anyu helye,

üresen maradt. Hátha másodszor is megszólal a csengő…

– Egyél! – szólt oda Emmának. A kislány még csak fel sem emelte a villát. A férfi levágta az egyik

gofri csücskét, és a gyerek szája elé tartotta. De a száj csukva maradt.

– Nem? – Gary megmutatta, mit kell tenni: bekapta a falatot, és rágni kezdte. A kislány azonban az

újbóli kínálásra is ugyanúgy reagált. Egy könnycsepp buggyant elő Gary szeméből, és végigfolyt a

férfi arcán. Most már biztosan tudta, hogy valami nem stimmel a lányával. De elhessegette a félelmeit.

Emma itt van, Emma hazajött.

– Gyere!

Felmentek a kislány emeleti szobájába. Gary lépett be először, Emma megállt a küszöbön. Mintha a

felismerés halvány szikrája villant volna a szemében, vagy inkább csak egy távoli emlék hatott volna

rá. A tekintete olyan volt, mint egy öregasszonyé, aki valamilyen csoda folytán visszakerül a

kislánykori szobájába.

– Aludnod kell – mondta a férfi, azzal benyúlt a komódba, hogy pizsamát keressen Emmának.

A kislány továbbra is leengedett karral álldogált az ajtóban.

– Átöltöztesselek? – fordult felé Gary, kezében a pizsamával.

Letérdelt, felemelte Emma ruháját, és a máskor oly szégyellős kiskamasz lánya most csöppet sem

tiltakozott. Gary további karcolásokat talált meg egy nagy horzsolást a mellkason. Emma lába

mocskos volt, a lábujja redői közé vér száradt. A teste szinte tüzelt.

Nem mennek kórházba. Gary nem akarta még egyszer szem elől téveszteni a lányát.

Hűtőfürdőt készített, és beleültette a gyereket. Leguggolt a kád mellé, és egy beszappanozott

fürdőkesztyűvel gyengéden megtisztogatta Emma horzsolásait. A kislány hang nélkül tűrte. A férfi

Emma piszkos, lelapult haját is megmosta samponnal.

A gyerek végig ráfüggesztette sötét tekintetét, de nem szeretetből. Transzban volt. Sokkos, traumás

állapotban.

Majd meggyógyul.

A férfi feladta Emmára a pizsamát, majd kivette a nagy fésűt a sarokban álló szalmakosárból, és

szépen kifésülte a kislány szőke, egyenes haját. A fésű meg-megakadt a hajban, de a kislány

rezzenéstelen arccal, egyetlen panaszos hang nélkül tűrte a műveletet.

Hallucinálok, gondolta magában Gary. Elvesztettem a realitásérzékemet.

Tovább fésülte Emma haját.

Fütyülök rá.

Hátrahajtotta a kockás steppelt paplant, és az ágyra fektette a lányát, ugyanúgy, ahogy

kisbabakorában szokta. Nyakig betakarta, majd gondosan eligazgatta rajta a paplant. Emma nyugodtan,

egy moccanás nélkül feküdt, de fekete szemét tágra nyitva tartotta.

Gary habozott, mielőtt lehajolt volna hozzá, hogy puszit nyomjon még mindig forró homlokára.

Mintha a lánya szellemét látná. Egy szellemet, akiről örömmel gondoskodik. Egy szellemet, akit

szeret.

A férfi hálakönnyei összevizezték a kislány homlokát.

– Jó éjt! – mondta Gary, de nem kapott választ. Emma mereven feküdt az olvasólámpa rózsaszínes

fényében, és a mennyezetet bámulta. Tudomást sem vett az apjáról. Nem hunyta le a szemét. Nem

várta az álmot. Valami… másra várt.

Gary lesétált a földszinti hálószobába. Átöltözött, és befeküdt az üres ágyba. Ő sem bírt elaludni. Ő

is várt valamire, de nem tudta, mire.

Aztán meghallotta.

A halk nyikorgást a hálószoba küszöbénél. Oldalra fordította a fejét, és Emma sziluettjét pillantotta

meg. A lánya állt az ajtóban. A törékeny alak kivált az árnyékból, és elindult felé a sötétbe borult

szobában. Megállt az ágya mellett, és nagyra tátotta a száját, mintha jóízűt ásítana.

Emma visszatért hozzá. Csak ez számít.

 

Zack nem bírt elaludni. Nem véletlenül mondogatta mindenki, hogy az apja fia. Ahhoz még túl kicsi

volt, hogy gyomorfekélye legyen, de már most az egész világ terhét a vállán hordta. Lobbanékony,

őszinte fiú volt, és ez megkeserítette az életét.

Mindig is ilyen volt, legalábbis Eph elmondása szerint. Már a bölcsőből is aggodalmas arccal

tekingetett kifelé; feketén izzó szeme görcsösen kereste az emberek pillantását. És ez az aggodalmas

fintor mindig megnevettette Ephet, mert saját magát vélte felfedezni benne – az aggodalmaskodó

csecsemő a bölcsőben.

Az elmúlt években Zack a saját bőrén érezte a különköltözés, a válás, az elhelyezési per minden

nyűgét. Nehezen sikerült meggyőznie magát, hogy az, ami történt, nem az ő hibája. Ám a szíve mélyén

érezte: ha elég mélyre ásna, kiderülne, hogy a szülei marakodása mégiscsak vele van összefüggésben.

A dühös suttogások a háta mögött… a késő esti veszekedések beszüremlő hangjai… amikor arra riadt,

hogy valaki a falat püföli… Mindez nem múlt el nyomtalanul. Zack a maga komoly tizenegy évével

álmatlanságban szenvedett.

Akadtak éjszakák, amikor az iPodjával nyomta el a zajokat, és kibámult a szobája ablakán. Máskor

szélesre tárta az ablakot, és az éjszaka minden apró kis neszére felkapta a fejét; olyan feszülten

figyelt, hogy az összes vér a fülébe tolult.

Azt játszotta, ami minden vele egykorú fiú titkos vágya: hogy az utca, amelyben lakik, éjszakánként,

amikor senki sem figyel, felfedi a titkait. Kísérteteket, gyilkosságokat, bujálkodást. De Zack mindig

csak a szemközti ház egyik távoli tévékészülékének delejes kék villódzását látta, aztán a nap újra

megjelent a horizonton.

A világban nem sok hős és szörny mászkált, bár Zack képzeletben nagyon szeretett volna találkozni

eggyel. Az alváshiány persze megtette a magáét, és a fiú többször is elszunyókált napközben. Ezzel

aztán rögtön magára vonta a figyelmet az iskolában, és a többi gyerek, aki nem volt annyira tapintatos,

hogy figyelmen kívül hagyja a másságot, azonnal gúnyneveket aggatott rá. Amelyek a megszokott

„Pöcs”-től egészen az értelmezhetetlen „Alvajáró”-ig terjedtek – ebből minden társadalmi réteg

kiválaszthatta a saját kedvencét.

Zack megadóan tűrte a megaláztatásokat, és várta, hogy az apja megint meglátogassa.

Eph mellett biztonságban érezte magát. Még akkor is, ha nem szóltak egymáshoz – sőt, főleg akkor.

Az anyja túl tökéletes, túl figyelmes, túl kedves volt – egyszerűen nem lehetett megfelelni ki nem

mondott elvárásainak, amelyek persze mind Zack „javát” szolgálták, és a fiú jól tudta, hogy bármilyen

furcsa is, de a születése pillanatától kezdve folyamatosan csalódást okoz az anyjának. Mert fiú – mert

olyan, mint az apja.

Eph mellett viszont magára talált. Az apjának olyasmiket is elmondott, amire az anyja mindig is

kíváncsi volt: szokatlan dolgokat, amelyekről az anyja hiába faggatta. Semmi kivetnivaló nem volt

bennük – csak éppen nem tartoztak másra. Nem lehetett csak úgy felfedni őket. Ezeket a fontos

dolgokat csak Apa hallhatta, és Zack tartotta is magát a fogadalmához.

Most, ahogy ébren feküdt a paplanon, Zack a jövőre gondolt. Azt már biztosan tudta, hogy soha nem

lesznek megint egy család. Erre semmi esély. Azon töprengett, milyen nehézségek várnak még rá.

Ilyen volt, amikor bezárkózott. Folyton azon morfondírozott: milyen nehézségek várnak még rám?

És a válasz mindig az volt: komoly nehézségek.

De legalább végre eltűnnek az életéből a fontoskodó felnőttek, ebben reménykedett. A terapeuták, a

bírók, a szociális munkások, az anyja barátja. Azok, akik egytől egyig a saját ostoba céljaikra

használják fel őt. Azok, akik „aggódnak” miatta meg az egészsége miatt, holott valójában nagy ívben

szarnak rá.

Az „Én véres Valentinom” véget ért, és Zack kivette a füléből az iPod fülhallgatóit. Az ég alja még

nem kezdett derengeni, de Zack végre elálmosodott. Örült, hogy álmos. Legalább nem kell

gondolkodnia.

Kényelmesen elhelyezkedett az ágyban. De alighogy álomba merült volna, meghallotta a lépteket.

Slatty, slatty, slatty! Mintha meztelen talpak csapódnának az aszfalthoz. Zack kinézett az ablakon,

és egy férfit pillantott meg. Egy meztelen férfit.

Az utcán ment, a bőre sápadt volt, mint a holdfény, a hasát behálózó fogyási csíkok szinte

világítottak az éjszakában. A férfi régebben kövér lehetett – de időközben olyan sokat fogyott, hogy

mindenféle redők hullámoztak rajta, így szinte lehetetlen volt pontosan kivenni a körvonalait.

Idős volt, de kortalan. Kopaszodó feje, rosszul befestett haja meg a lábán lévő visszerek alapján

hetven év körüli lehetett, de élénk járása, ruganyos léptei fiatal férfi benyomását keltették. Zack

mindent átgondolt, mindent észrevett, mert nagyon hasonlított Ephre. Az anyja biztosan ráparancsolt

volna, hogy jöjjön el az ablakból és hívja a rendőrséget, Eph viszont felhívta volna a figyelmét az

összes apró részletre, ami segíthet képet alkotni erről a furcsa emberről.

A sápadt alak megkerülte a szemközti házat. Zack tompa nyögést hallott, aztán valaki megzörgette a

hátsó kerítést. A férfi visszatért, és elindult a szomszéd bejárati ajtaja felé. Zack arra gondolt, talán ki

kellene hívni a rendőrséget, de aztán eszébe jutott, hogy akkor őt is meg az anyját is mindenféle

keresztkérdésekkel zaklatnák. A fiú igyekezett titkolni, hogy álmatlanságban szenved, különben

napokat, sőt, heteket tölthetett volna az orvosnál, és még az anyja aggodalmaskodását is el kellett

volna viselnie.

A férfi kisétált az úttestre és megállt. Petyhüdt karja ernyedten lógott lefelé, mellkasa behorpadt –

lélegzik ez egyáltalán? –, haja felborzolódott az enyhe szélben. Alulról is láthatóvá váltak ordenáré

vörhenyes tincsei.

És ekkor hirtelen felnézett Zack ablakára, és egy hátborzongató pillanatig farkasszemet nézett a

fiúval. Zack szíve nagyot dobbant. Most látta először szemből a fickót. Eddig csak egy vékony vonalat

látott a férfi redős hátán, most viszont az egész mellkas a szeme elé tárult – rajta a halvány Y alakú

heggel, amely teljes hosszában végigfutott a törzsön.

És a szeme – amely a gyengén pislákoló holdfényben élettelenül, homályosan, tompán csillogott.

Ráadásul őrült fény áradt belőle, miközben ide-oda ugrált, majd megállapodott Zacken – a férfi olyan

arckifejezéssel nézett fel a fiúra, amit nehezen lehetett volna meghatározni.

Zack elhúzódott az ablaktól, úgy halálra rémült a hegtől meg az őt fixírozó üres tekintettől. Mi ez az

arckifejezés…?

Zack felismerte a vágást, tudta, mit jelent. Boncolási heg. De hogyan lehetséges ez?

Óvatosan, nagyon vigyázva kikukucskált az ablakon, de az utca már üres volt. Felült, hogy jobban

lásson, de a férfi már elment.

Ott volt egyáltalán? Vagy Zack agyára ment az alváshiány? Egy válófélben lévő pár gyereke nem

szívesen mondaná el a pszichológusának, hogy pucér hullákat látott sétálgatni az utcán.

És akkor beugrott: éhség. Ez az. Az élettelen szemekből csillapíthatatlan éhség sugárzott felé…

Zack bebújt a paplan alá, és a párnájába temette a fejét. Nem könnyebbült meg attól, hogy a férfi

elment, sőt, éppen ellenkezőleg. A férfi eltűnt, vagyis bárhol lehet. Mondjuk lenn a földszinten, mert

éppen most mászik be az ablakon. Nemsokára elindul felfelé, lábujjhegyen oson fel a lépcsőn – ezek

nem az Ő léptei? –, aztán megáll Zack ajtaja előtt. Óvatosan lenyomja a kilincset, az elromlott

kilincset, ami nem zár rendesen. Hamarosan ott fog állni az ágya mellett, és akkor – mi lesz? A fiú

rettegve gondolt a férfi hangjára, élettelen tekintetére. Mert arra a borzalmas következtetésre jutott,

hogy a férfi, habár tud mozogni, nem él.

Egy zombi…

Zack a párnája alá dugta a fejét, és miközben az agya meg a szíve kétségbeesetten zakatolt,

reszketve imádkozott, bárcsak jönne már a hajnal, hogy megmentse őt. Bármennyire is utálta az

iskolát, most bármit megtett volna, hogy végre reggel legyen.

Ebben a pillanatban az utca túloldalán, a szomszéd házban betört egy ablak, a tévé pedig hirtelen

elsötétült.

 

Ansel Barbour magában motyogva bolyongott házának felső szintjén. Ugyanazt a pólót és boxeralsót

viselte, amiben aludni próbált, haja a folyamatos markolászástól és cibálástól csimbókokba ragadva

meredt szerteszét. A férfi nem értette, mi van vele. Ann-Marie lázra gyanakodott, de amikor előhozta

a lázmérőt, Ansel gondolni sem bírt arra, hogy gyulladt nyelve alá dugja a fémhegyű eszközt. Volt egy

fülbe helyezendő lázmérőjük is, amit a gyerekek használtak, de most annyi ideig sem bírt megülni egy

helyben, hogy le lehessen olvasni az eredményt. Ann-Marie gyakorlott tenyere lázat – magas lázat –

diagnosztizált, de ez nem jelentett újdonságot a férje számára.

Ansel látta, hogy a felesége halálra van rémülve. Nem is próbálta leplezni az érzelmeit. A nő

mindennemű betegséget a család szentsége elleni merényletnek tartott. Már egy egyszerű gyomorrontás

is olyan sötét félelmet váltott ki belőle, amire más csak egy rossz vérkép vagy egy titokzatos duzzanat

felbukkanása esetén ragadtatja magát. Íme! A borzalmas tragédia kezdete, aminek bekövetkeztétől

egész életében rettegett.

Ansel egyre kevésbé tudta elviselni Ann-Marie különcségeit. Ő most súlyos betegségben szenved,

és inkább segítségre volna szüksége az idegeskedés helyett. Most nem neki kell erősnek lennie. A

feleségén a sor.

Még a gyerekek is kerülték, megijedtek apjuk élettelen tekintetétől vagy talán – a férfi ezt is

elképzelhetőnek tartotta – a betegség szagától, ami arra a bűzre hasonlított, mint amikor a fáradt

sütőolajat túl sokáig tárolják a rozsdás fémdobozban a mosogató alatt. Ansel időnként rajtakapta a

gyerekeket, amint a földszinti lépcsőkorlát mögé bújva figyelik őt. Szerette volna enyhíteni a

félelmüket, de attól tartott, hogy magyarázkodás közben elveszítené a türelmét, ami csak olaj lenne a

tűzre. Elsősorban azzal tudja megnyugtatni őket, ha minél hamarabb meggyógyul. Kiheveri ezt a

bódultságot és fájdalmat.

Bement a lánya szobájába, de túl lilának találta a lila falat, ezért inkább visszavonszolta magát a

folyosóra. Nesztelenül megállt a lépcső tetején – pisszenni sem mert –, hátha újra hallani fogja. A

lüktetést. A dübörgést – halkan és közelről. Amely teljesen különválasztható a fejében lüktető

fájdalomtól. Mint amikor… egy kisvárosi moziban ül az ember, és a csendesebb részeknél hallja a

vetítőgépen végigfutó film kattogását. Ami rögtön el is tereli a figyelmét és visszarántja a valóságba:

ez csak mese, súgja, mintha valami nagy titkot árulna el.

Ansel vadul megrázta a fejét, és rögtön meg is vonaglott az arca a rátörő fájdalomtól… a fájdalom

által akart megtisztulni, rendet tenni a fejében… de ez a lüktetés. Ez a pulzálás. Mindenütt ott volt,

nem lehetett megszökni előle.

A kutyák is. Olyan furcsán viselkedtek vele. Pap és Gertie, a két behemót bernáthegyi. Úgy

morogtak, mintha valami fura állat járkálna a kertben.

Amikor Ann-Marie kisvártatva felment az emeletre, egyedül, a hálószobában talált rá a férjére: a

férfi az ágy lábának dőlve ült, és olyan óvatosan támasztotta a fejét, mint egy hímes tojást.

– Aludj egyet! – mondta neki az asszony.

A férfi úgy markolt bele a saját hajába, mintha egy megvadult lovat akarna megzabolázni, és

igyekezett leküzdeni magában a vágyat, hogy ráüvöltsön a feleségére. Valami nem stimmelt a torkával,

és ha csak egy rövid időre is lefeküdt, a gégefedője megemelkedett, elzárva a levegő útját, amitől ő

fuldokolni kezdett, és zihálva kapkodott levegő után. Rettegett, hogy meghal álmában.

– Mit csináljak? – kérdezte a felesége az ajtóból, tenyerét és ujjait a homlokára szorítva.

– Hozz egy kis vizet! – válaszolta Ansel. Hangja sziszegve préselődött ki fájós torkából, és úgy

égetett, mint egy gőzfuvallat. – Langyosat. Oldj fel benne pár szem Advilt vagy Ibuprofent… bármit!

A nő nem mozdult. Csak állt, és ijedten bámult.

– Egy kicsit sem érzed jobban magad…?

Félénksége, amely normális esetben rögtön felkeltette volna Ansel védelmező ösztöneit, most

éktelen haragra gerjesztette a férfit.

– Ann-Marie, hozd már azt a kibaszott vizet, aztán vidd el a gyerekeket sétálni, vagy csináljatok,

amit akartok, csak hagyjatok már békén, az istenit!

Ann-Marie sírva rohant el.

Amikor Ansel meghallotta, hogy a többiek kimennek a sötét kertbe, fél kezével a korlátra

támaszkodva lemerészkedett a földszintre. A felesége a pultra, a mosogató mellé készítette a poharát

egy összehajtogatott szalvétára: a víz homályos volt a szétázott tablettáktól. A férfi két kézzel

markolta meg a poharat, és kényszerítette magát, hogy igyon. A szájába öntötte a vizet, így nem volt

más választása, nyelnie kellett. A víz egy része lecsúszott a torkán, a másik felét azonban nem bírta

lenyelni, azt fuldokolva a kertre néző ablakra köpte. Zihálva figyelte, amint a folt lecsurog az

ablaküvegen, eltorzítva Ann-Marie sziluettjét, aki a gyerekek mögött állt a hintáknál, felbámult a

koromfekete égboltra, és csak annyi időre tárta szét karba font kezeit, amíg meglökte az alacsonyan

hintázó Hailyt.

A pohár kicsúszott Ansel kezéből, és a mosogatóban landolt. A férfi átment a nappaliba, és

kábultan vetette le magát a kanapéra. Feldagadt a torka, és ettől még pocsékabbul érezte magát, mint

eddig.

Vissza kell mennie a kórházba. Ann-Marie-nak ki kell bírnia valahogy egyedül. Ha nincs más

választása, meg tudja csinálni. Talán még jót is tesz neki…

Megpróbálta összeszedni a gondolatait, számba venni, mi mindent kell elintéznie, mielőtt elmegy. A

lihegő Gertie lépett be az ajtón. Pap szorosan a nyomában volt, de a kandalló előtt megállt, és

lekuporodott a földre. Mély hangon morogni kezdett, mire a lüktető duruzsolás felerősödött Ansel

fülében. És ekkor a férfi végre rájött: a zaj a kutyáktól ered.

Vagy mégsem? Ansel felkelt a kanapéról, négykézlábra ereszkedett, és elindult Pap felé, hogy

közelebbről is megvizsgálja a dolgot. Gertie nyüszítve hátrálni kezdett, de Pap továbbra is megfeszült

inakkal hasalt a földön. A morgás elmélyült, és Ansel épphogy el tudta kapni Pap nyakörvét, amikor a

kutya fel akart állni.

Drumml… Drumm!… Drumm!

A hang a kutyákból jött. De hogyan? Honnan? És mi az?

Pap nyüszítve próbált elhúzódni, de a jól megtermett Ansel, akinek ritkán kellett a testi erejére

hagyatkoznia, szabadon maradt kezével átkulcsolta a bernáthegyi nyakát, szinte satuba fogva az állatot.

A kutya nyakához szorította a fülét, miközben szőrszálak csiklandozták a hallójáratát.

Igen. Lüktető pulzálás. A vérkeringés zaja lehet?

Igen, ez az a hang. A rémülten csaholó kutya megpróbált kiszabadulni, de Ansel erősen a nyakára

szorította a fülét. Mindent tudni akart.

– Ansel!

A férfi gyorsan hátrakapta a fejét – túl gyorsan, mert csillagokat látott a fájdalomtól –, és Ann-Marie-t meg a gyerekeket pillantotta meg az ajtóban. Haily az anyja lábába csimpaszkodott, Benjy

egyedül ácsorgott, de mindketten kikerekedett szemmel figyelték a jelenetet. Ansel engedett a

szorításon, és a kutya elhúzódott tőle.

– Mit akartok?! – ordította, még mindig négykézláb kuporogva.

Ann-Marie megkövülten állt az ajtóban, szinte transzba esett a félelemtől.

– Én… én nem… elviszem a gyerekeket sétálni.

– Jó – válaszolta a férfi. A gyerekek merev tekintete meghunyászkodásra késztette, majd

összeszűkült a torka, és ismét fuldokolni kezdett.

– Apu jól van – mondta a gyerekeknek, a keze fejével törölve le magáról a nyálat. – Apu mindjárt

jól lesz.

A konyha felé fordult, ahová a kutyák menekültek. Az újjáéledő lüktetés hatására minden

békülékeny gondolata szertefoszlott. A zümmögés most még hangosabb volt. Pulzáló.

Tőlük jön.

Anselt émelyítő szégyen fogta el. Megborzongott, majd a homlokához szorította az öklét.

– Kiengedem a kutyákat – szólalt meg Ann-Marie.

– Ne! – A férfi összeszedte magát, és még mindig a padlón térdelve felesége felé nyújtotta felfelé

fordított tenyerét. – Ne! – mondta színtelen hangon. Megpróbálta nyugalomra inteni magát, megpróbált

normálisnak tűnni. – Nem kell. Hadd maradjanak itt!

A nő habozott, mintha még mondani akarna valamit. Tanácstalannak tűnt. De aztán sarkon fordult és

kiment, Benjyt is maga után húzva.

Ansel a falnak támaszkodva feltápászkodott, és felment az emeleti fürdőszobába. Felkattintotta a

tükör fölötti lámpát, hogy közelebbről is megvizsgálja a szemét. Haragos, vörös erekkel csíkozott

sárgásfakó tojások. A férfi letörölte az izzadságot a homlokáról meg a felső ajkáról, és kitátotta a

száját, hogy belenézzen a saját torkába. Begyulladt mandulákra vagy fehér kiütésekre számított, de

csak sötétséget látott. Alig bírta felemelni a nyelvét, de azért megtette, és oda is benézett. A nyelv

alatti párna skarlátszínű és gyulladt volt, élénkvörösen, forrón izzott, mint a parázs. Amikor

megérintette a területet, elviselhetetlen fájdalom cikázott végig az állkapcsa két oldalán, görcsbe

rántva a nyakizmait. Öklendezni kezdett, és érdes, ugató köhögésben tört ki, amelynek nyomán sötét

pöttyök fröccsentek a tükörre. Vér, valami fehérrel, talán váladékkal keveredve. Némelyik pötty

feketébb volt, mint a másik, mintha a férfi valami szilárd maradványanyagot köhögött volna fel,

mondjuk rothadó teste darabkáit. Az egyik fekete csomó felé nyúlt, és a középső ujja hegyével

leválasztotta a trutymót az üvegről. Olyan volt, mint egy elszíneződött vércsomó. A férfi a nyelve

hegyéhez emelte, és mielőtt még felocsúdhatott volna, megkóstolta. Elgondolkodva forgatta a szájában

a puha masszát, majd, miután elolvadt, újabb adagot vett le a tükörről, és azt is megkóstolta. Nem sok

íze volt, de a nyelvén szétáradó érzés szinte gyógyító hatást gyakorolt rá.

Előrehajolt, és lenyalta a vérfoltokat a hűvös üvegről. Igazság szerint fájdalmat kellett volna

éreznie, de furcsa módon a szájában meg a torkában is szűnni kezdett a sajgás. Még a nyelve alatti

legérzékenyebb részen is csak halvány bizsergést érzett. A duruzsolás is elhalkult, bár nem szűnt meg

teljesen. A férfi megnézte magát a vértől maszatos tükörben, és próbálta megérteni, mi történik vele.

Az enyhülés őrjítően rövid ideig tartott. A feszülés – mintha erős kezek szorongatnák a torkát –

hamarosan visszatért. A férfi elfordult a tükörtől, és kitántorgott a folyosóra.

Gertie nyüszítve hátrált végig a folyosón, és bebukdácsolt a nappaliba. Pap a hátsó ajtót kaparta, ki

akart menni. Amikor meglátta a konyhába lépő Anselt, eliszkolt. Ansel egy darabig csak állt, lüktető

torokkal, majd benyúlt a kutyák szekrényébe, és kivette belőle a kutyakekszes dobozt. Az ujjai közé

vett egy kekszet, ahogy mindig is szokta, és bement a nappaliba.

Gertie a lépcső tövében feküdt, előrenyújtott mancsokkal, ugrásra készen. Ansel leült a sámlira, és

meglengette a kekszet.

– Gyere ide, kicsikém! – suttogta síron túli hangon, amely még az ő idegeit is felborzolta.

Gertie puha orrcimpája megrebbent, ahogy beleszimatolt a levegőbe.

Drumm!… Drumm!…

– Gyere ide, kislány! Vedd csak el.

A kutya lassan feltápászkodott. Tétovázva előrelépett, majd megállt, és újból szimatolni kezdett.

Ösztönösen tudta, hogy valami nem stimmel ezzel az ajánlattal.

Ám Ansel szilárdan tartotta a kekszet, amitől végül a kutya is megnyugodott. Lesunyt fejjel, éber

tekintettel átvágott a szőnyegen. Ansel bátorítóan bólintott; a lüktető hang az állat közeledtével egyre

erősödött a fejében.

– Gyere ide, Gertie, öreglány! – mondta.

Gertie odalépett hozzá, és vastag nyelvével a férfi ujját is súrolva végignyalta a kekszet. Aztán

megismételte a műveletet: meg akart bízni a férfiban, és a keksz is csábította. Ansel Gertie fejére tette

a másik kezét, és cirógatni kezdte a kutyát a legérzékenyebb pontján. Könnyek szöktek a szemébe.

Gertie előrehajolt, hogy a fogával elvegye a kekszet –, és ez volt az a pillanat, amikor Ansel elkapta a

nyakörvét, és teljes súlyával rávetette magát az állatra.

A kutya acsarkodva vergődött alatta, megpróbálta megharapni. Gertie rémülete új lendületet adott

Ansel eszelős vágyának. A férfi hátrafeszítette a kutya alsó állkapcsát, ügyesen csukva össze az állat

száját és feszítve hátra a fejét, majd a szőrrel borított nyakhoz hajolt.

Belevájta a fogát a bundába. Átharapta a kutya selymes, kissé olajos bőrét, és kitágította a sebet.

Gertie felvonyított, amikor a férfi foga átszakította a bőrét, és vastag, puha húsa hamarosan eltűnt a

sebesen csordogáló meleg vérfolyam alatt. Gertie őrjöngve vonaglott a fájdalomtól, de Ansel

szorosan fogta, és még feljebb nyomta a kutya hatalmas fejét, teljesen feltárva az állat nyakát.

Itta a kutya vérét. Úgy ivott, hogy nem is nyelt közben. Szomjasan szívta magába a folyadékot.

Mintha valami újfajta gépezet lépett volna működésbe a torkában, amelynek a létezéséről eddig nem

is tudott. Semmit sem értett; csak a kielégülés volt valóságos, amit érzett. Kéjes örömöt lelt abban,

amit tett. És erőre kapott. Igen – erőre kapott. Mintha az a másik lény átköltözött volna az ő testébe.

Pap szűkölve lépett be a szobába. Mintha egy fagott búgott volna bánatosan. Ansel tudta, muszáj

megállítania a szomorú szemű bernáthegyit, mielőtt az idecsődíti a szomszédokat. Felugrott az

erőtlenül vonagló Gertieről, és újult erővel vette üldözőbe Papet. Még egy állólámpát is felborított a

hallban, amikor egy gyors vetődéssel a földre teperte a nagy, behemót kutyát.

A kéjes öröm, amit a második kutya vérének szívása közben érzett, leírhatatlan volt. A férfi elérte

azt a pontot, mint amikor a tágulási folyamat hatására kellő mennyiségű nyomás keletkezik egy szifon

belsejében. A folyadék akadálytalanul ömlött belé, teljesen feltöltve teste raktárait.

Amikor ennek is vége lett, Ansel hátradőlt, és egy ideig némán, kábultan ült; csak lassan tért vissza

a valóságba. Mikor lepillantott a padlón heverő döglött kutyára, elhűlve rázkódott össze. Azonnal

feltámadt benne a bűntudat.

Feltápászkodott és meglátta Gertie-t is, majd a saját mellkasára tévedt a szeme, és megmarkolta

kutyavértől csatakos pólóját.

Mi történik velem?

A vér csúnya fekete foltot hagyott a kockás szőnyegen. De nem volt sok belőle. És Ansel akkor

döbbent rá, hogy az összes vért megitta.

Először Gertie-hez lépett oda, megérintette a bundáját, és azonnal tudta, hogy a kutya halott – hogy

ő ölte meg majd legyűrve undorát a pecsétes szőnyegbe tekerte az állatot. Nagy nyögések közepette az

ölébe vette a csomagot, átvágott a konyhán, kilépett az ajtón, leszaladt a lépcsőn, és a hátsó fészerhez

ment. Odabent letérdelt, kigörgette a szőnyeget meg a súlyos bernáthegyit, majd visszament a házba

Papért.

A fészer falához fektette a kutyákat, egymás mellé, a szerszámtartó alá. Hirtelen átváltozása most

távolinak, idegennek hatott. A nyaka feszült, de nem fájt, a torka megnyugodott, és a feje sem lüktetett

már. Szemügyre vette véres kezét, és kénytelen volt elfogadni azt, amit nem ért föl ésszel.

A tettétől jobban érezte magát.

Visszament a házba, az emeleti fürdőszobába. Kibújt vérfoltos pólójából és boxeralsójából, majd

gyorsan felkapott magára egy régi tréningruhát, tudván, hogy Ann-Marie meg a gyerekek bármelyik

pillanatban hazaérkezhetnek. Miközben a sportcipőjét kereste a hálószobában, érezte, hogy a fejében

ismét feltámad a duruzsolás. Nem hallotta: érezte. És elborzadt attól, amit ez jelentett.

Hangok az ajtó előtt.

A család hazaért.

Ansel visszament a földszintre, és sikerült észrevétlenül kislisszolnia a hátsó ajtón; meztelen talpa

hangosan surrogott a füvön – lélekszakadva menekült az egész fejét betöltő lüktetés elől.

A kapu felé kanyarodott, de a sötét utcáról hangok szűrődtek be. Az előbb nyitva hagyta a fészert,

így kétségbeesésében ott rejtőzött el, gondosan behúzva az ajtót maga után. Nem tudta, mi mást

tehetne.

Gertie és Pap élettelenül hevert a fal mellett. Ansel majdnem felkiáltott.

Mit tettem?

A New York-i telek megvetemítették az ajtót, így az nem zárt teljesen. Ansel át tudott kukucskálni a

szegély fölött, onnan nézte, ahogy Benjy vizet tölt egy pohárba a mosogatónál, az ablak előtt, Haily

pedig a pohár után nyúl.

Mi történik velem?

Olyan volt, mint egy magából kivetkőzött kutya. Egy veszett kutya.

Elkaptam a veszettséget.

Hangokat hallott. A gyerekek jöttek lefelé a veranda lépcsőjén, amit a deszkázat fölé szerelt

biztonsági lámpa világított meg. A kutyákat szólongatták. Ansel űzötten nézett körbe, majd fogta a

sarokba támasztott gereblyét, és amilyen halkan csak tudta, a kilincs alá támasztotta. Kizárta a

gyerekeket. Bezárta magát.

– Ger-tie! Pa-ap!

Nem vegyült aggodalom a hangjukba, még nem. A kutyák az utóbbi néhány hónapban többször is

elcsatangoltak, ezért is ásta le Ansel a fémrudat a fészer közepébe: hogy biztonságosan meg tudja

kötni a bernáthegyiket.

Az egyre erősödő lüktetés – a gyerekek fiatal ereiben keringő vér egyenletes ritmusa –

elhomályosította a kinti hangokat. A kis szívek szaporán, erősen dobogtak.

Úristen!

Haily az ajtóhoz lépett. Ansel látta a kislány rózsaszín sportcipőjét az ajtó alatt, és hátrébb

húzódott. Haily lenyomta a kilincset. Az megnyikordult, de nem engedett.

Haily odakiáltott a bátyjának. Benjy jött is, és egy nyolcéves gyerek akaratosságával rázta meg az

ajtót. A négy fal megremegett, de a gereblye nyele ellenállt.

Drumm!… Drumm!… Drumm!…

A vérük. Anselt szólongatta. Ansel összerázkódott, majd hirtelen a fémrúdra siklott a tekintete,

amely két méter mélyen, szilárd betonba ágyazva állt a fészer közepén. Elég erős volt ahhoz, hogy

vihar idején is megfogjon két láncra kötött bernáthegyit. Ansel a fali polcra nézett, és észrevette a

pótnyakörvet – még rajta volt az árcédula. Biztosra vette, hogy van valahol egy régi rögzítőlakat is.

Megvárta, amíg a gyerekek biztonságos távolságra kerülnek a fészertől: csak ezután nyúlt fel a

polcra az acél nyakörvért.

 

Redfern kapitány hálóingben feküdt a hordágyon az átlátszó műanyag függöny mögött, szétnyílt

ajkán enyhe fintor ült, és mélyen, egyenletesen lélegzett. Miután az éjszaka közeledtével egyre

rosszabbul érezte magát, több órára elegendő nyugtatót kapott. Ki kellett ütniük, hogy el tudják

készíteni a felvételeket. Eph lejjebb csavarta a világítást, majd bekapcsolta, és a Redfern nyakán

éktelenkedő lilás foltra irányította Luma lámpáját, mert még egyszer meg akarta vizsgálni a sebhelyet.

De most, hogy nem égett a villany, mást is észrevett. Valami furcsa hullámzást Redfern bőrén –

helyesebben: bőre al at t . Olyan volt, mint a foltosodás vagy a pikkelysömör: feketés-szürkés

elszíneződés a bőr alatt.

Amikor közelebb vitte a Luma lámpát, hogy alaposabban is szemügyre vegye az elváltozást, a bőr

alatti folt megmozdult, pörgött-forgott, mintha el akarna menekülni a fény elől. Eph hátrébb lépett, és

leengedte a pálcát. UV fény hiányában az alvó pilótán semmiféle elváltozást nem lehetett észrevenni.

Ismét közelebb lépett az ágyhoz, és ezúttal Redfern arcát pásztázta végig a lila fénnyel. A bőr alatt

megint feltűnt a folt, amely mintha maszkot öltött volna magára. Mintha egy másik, megöregedett és

eldeformálódott én bujkált volna a pilóta arca mögött. Eph még közelebb tartotta a lámpát… mire az

árnyék hullámzani kezdett, grimaszszerű formába rendeződött, és megpróbált elrejtőzni.

Redfern felnyitotta a szemét. Mintha a lámpa fénye riasztotta volna fel. Eph ijedten ugrott hátra. A

pilótába annyi nyugtatót fecskendeztek, hogy az két embernek is elég lett volna. Szinte az

eszméletlenségig elbódították.

És most mégis tágra nyitotta a szemét. Rémült arccal bámulta a plafont. Eph leengedte a lámpát, és

a pilóta mellé lépett.

– Redfern kapitány!

A pilótának mozgott a szája. Eph közelebb hajolt, hallani akarta, mit mond a másik.

– Itt van – olvasta le az üzenetet a férfi száraz ajkáról.

– Ki van itt, Redfern kapitány?

Redfern úgy meregette a szemét, mintha egy szörnyű jelenetnek lenne tanúja.

– Pióca úr – mondta.

 

Amikor Nora később visszatért, a radiológia folyosóján találta Ephet. A fal mellett állt, amelyet

hálás kis betegek zsírkrétarajzai díszítettek. Elmesélte Norának, mit látott Redfern bőre alatt.

– A Luma lámpa nem alacsony spektrumú UV fénnyel működik? – kérdezte Nora.

Eph bólintott. Neki is az öregember járt a fejében, akivel a hullaház előtt találkoztak.

– Látni akarom – mondta Nora.

– Redfern a radiológián van – intette le Eph. – Még jobban be kellett nyugtatóznunk, hogy

elvégezhessük az MRI-t.

– Megkaptam a gépről származó folyadékminta elemzését – mondta Nora. – Úgy tűnik, igazad volt.

Ammónia és foszfor…

– Tudtam…

– De oxálsav, vas és húgysav is volt benne. Meg plazma.

– Mi?

– Nyers plazma. Meg egy csomó enzim.

Eph úgy szorította a homlokára a tenyerét, mintha azt akarná leellenőrizni, nem lázas-e.

– Emésztőenzim?

– Mond ez neked valamit?

– Váladék. Madáré, denevéré. Olyan, mint a guanó. De hogyan…

Nora félig izgatottan, félig zavartan rázta meg a fejét.

– Bárki vagy bármi is volt azon a gépen… teljesen teleszarta a kabint.

Miközben a férfi a hallottakat emésztgette, egy műtősruhába öltözött fickó sietett ki a folyosóra,

Ephet szólongatva. Eph az MRI vizsgáló technikusát ismerte fel benne.

– Dr. Goodweather, nem tudom, mi történhetett. Én csak egy kávéra ugrottam ki. Öt percig sem

voltam távol.

– Miért mondja ezt? Mi történt?

– A betege. Eltűnt a gépből.

 

Jim Kent a földszinten állt a bezárt ajándékbolt előtt, és a többiektől félrehúzódva telefonált.

– Most vizsgálják – magyarázta beszélgetőtársának. – A jelek szerint rohamosan romlik az állapota,

uram. Igen, pár óra múlva meglesz az eredmény. Nem, a többi túlélőről nincs hír. Csak tájékoztatni

akartam, uram. Igen, uram, egyedül vagyok…

Ekkor egy magas, vörösesszőke, kórházi hálóinget viselő férfira lett figyelmes, aki bizonytalanul

támolygott végig a folyosón. A karjából infúziócsövek álltak ki. Jim szinte biztos volt benne, hogy a

férfi Redfern kapitány.

– Uram… történt valami… visszahívom.

Kinyomta a telefont, kihúzta a fülhallgatót a füléből, belegyömöszölte a zakója zsebébe, és a férfi

nyomába szegődött. A beteg egy pillanatra lelassított és hátrafordult, mintha érezné, hogy követik.

– Redfern kapitány? – kiáltott utána Jim.

A beteg befordult a sarkon, de amikor Jim utánament, üresen találta a folyosót.

Megnézte az ajtók feliratait. Az egyiken az állt: LÉPCSŐ. Kinyitotta, és a fordulók közötti keskeny

rés fölé hajolt. Egy lefelé vonszolódó infuziócsövet vett észre a lépcsőn.

– Redfern kapitány! – A lépcsőház falai visszaverték a hangját. Lefelé menet előhalászta a

telefonját, hogy felhívja Ephet. A VÉTEL MEGSZAKADT – állt a kijelzőn. Persze, hiszen Jim már az

alagsorban járt. Belökte az alagsori folyosóra nyíló ajtót, és mivel közben a mobilját bűvölte, nem

vette észre az oldalról támadó Redfernt.

Amikor a beteg keresésére induló Nora áthaladt a lépcsőházból az alagsori folyosóra vezető ajtón,

Jimbe botlott, aki szétvetett lábakkal, hátát a falnak támasztva kuporgott a földön. Arcán álmos

kifejezés ült.

A mezítlábas Redfern kapitány pedig föléje tornyosult, csupasz hátát fordítva Nora felé. És

valamiről, ami a férfi szájából lógott ki, vér csöpögött a padlóra.

– Jim! – üvöltött fel Nora, de a kollégája nem reagált a hangjára. Redfern kapitány azonban

megmerevedett. Amikor Nora felé fordult, a nő semmit sem látott a szájában. Teljesen megdöbbent

viszont a férfi arcszínétől, amely a korábbi sápadt fehérről most egyszerre egészséges pirospozsgásra

változott. A hálóing eleje csupa vér volt, és a pilóta szája körül is vércsík húzódott. Nora először arra

gondolt, hogy a férfi rohamot kapott. Attól félt, hogy Redfern elharapta a nyelvét, és most a saját

vérétől fulladozik.

Amikor közelebb lépett, már nem volt annyira biztos a diagnózisában. Redfern pupillái tompán

feketéllettek, a szeme fehérje pedig vörösbe borult. A szája furcsán, kissé ferdén csukódott, mintha

rosszul rakták volna vissza az állkapcsát. És pokoli meleg áradt belőle, amely minden megszokott,

természetes eredetű lázat felülmúlt.

– Redfern kapitány! – szólongatta Nora a férfit, hogy felébressze kábulatából. A pilóta elindult a nő

felé, elhomályosult tekintete ragadozószerű éhséget sugárzott magából. Jim továbbra is ernyedten

hevert a földön, meg sem mozdult. Nyilvánvaló volt, hogy Redfern támadásra készül, és Nora azt

kívánta magában, bárcsak lenne nála valami fegyver. Körülnézett, de csak a kórházi telefont látta,

rajta az 555-ös segélyhívó számmal.

Alighogy lekapta a kagylót a készülékről, Redfern nekitámadt, és a földre taszította. Nora olyan

erősen markolta a telefont, hogy estében kirántotta a zsinórját a falból. Redfern egy eszelős erejével

vetődött a nőre, és a fényesre vikszelt padlóhoz szorította a karját. Arca megfeszült és öklendezni

kezdett. Félő volt, hogy lehányja Norát.

A nő már javában sikoltozott, amikor a lépcsőház felől érkező Eph berontott az ajtón, és teljes

súlyával Redfernre vetette magát, lelökve a pilótát Noráról. Majd felegyenesedett, és kinyújtott karral

próbálta visszatartani a padlóról feltápászkodó betegét.

– Hallgasson ide…

Redfern sziszegni kezdett. A hang azonban nem kígyóéra emlékeztetett, hanem a férfi torkából jött.

A fekete szemek tompán, üresen csillogtak, amikor a pilóta elmosolyodott. Vagyis mosolyogni próbált

– ugyanazokat az arcizmokat használta, de amikor kinyitotta a száját, az úgy maradt.

Redfern alsó állkapcsa lesüllyedt, és egy rózsaszínes, húsos valami tekergőzött elő belőle, ami nem

a nyelve volt. Hanem annál hosszabb, izmosabb, kidolgozottabb… és mozgékonyabb. Mintha a férfi

élve lenyelt volna egy tintahalat, és az állat egyik csápja még mindig kétségbeesetten csapkodna a

szájában.

Eph hátraugrott. Megragadta az eldőlni készülő infúzióállványt, és úgy emelte maga elé, mint egy

tőrt, így próbálva kordában tartani Redfernt meg a szájában izgő-mozgó valamit. Redfern elkapta az

acélállványt, a valami pedig hirtelen kiugrott a szájából. Az infuzióállványtól két méterre landolt, Eph

csak az utolsó pillanatban tudott kitérni az útjából. A fura valami vége nagy csattanással vágódott a

falnak – úgy keskenyedett el, mint a medúza húsos csápja. Redfern félrehajította az állványt, amely

azonnal kettétört, Ephet is magával sodorva az egyik hátsó helyiségbe.

Redfern utánament, fekete-vörös szemében továbbra is mohó vágy tükröződött. Eph lázasan kutatott

a szobában, hátha rábukkan valamire, amivel megfékezheti ezt az alakot, de csak egy koponyalékelőt

talált az egyik polcon. A koponyalékelő sebészi eszköz, amelynek henger alakú forgópengéjét az

emberi koponya felvágásához használják a boncolás során. A helikoptert idéző penge felpörgött,

Redfern azonban egyre csak közeledett; a csápja szinte teljesen visszahúzódott, de még kilógott a

szájából, és az oldalán sorakozó hústömlők is szaporán lüktettek. Mielőtt Redfern újból lecsaphatott

volna, Eph megpróbálta lenyisszantani a csápot.

De elvétette, és a pilóta nyakából kanyarított ki egy darabot. A sebből fehér vér buggyant elő,

ugyanolyan, amilyet Eph a hullaházban látott, de nem lüktetve spriccelt, csak lassan csorgott le

Redfern mellkasán. Eph eldobta a koponyalékelőt, mielőtt a suhogva forgó pengék őt is beterítették

volna az anyaggal. Redfern a nyakához kapott, Eph pedig felemelte a legelső súlyos tárgyat, ami a

keze ügyébe került: egy poroltót. A készülék tompa végével arcon vágta Redfernt – a förtelmes csáp

volt az elsődleges célpontja. Eph háromszor sújtott le: az utolsó csapásra a pilóta feje hátrabicsaklott,

gerince pedig jól hallható reccsenéssel pattant szét.

Redfern összeesett, a testéből elszállt az élet. A tettétől elborzadt Eph elejtette a poroltót, és

hátratántorodott.

Ekkor rontott be Nora az ajtón, harciasan tartva kezében az infúzióállvány törött darabját, majd az

összecsuklott Redfernre siklott a tekintete. Eldobta a rudat, és Ephez szaladt, aki szorosan átölelte.

– Jól vagy? – kérdezte a férfi.

Nora bólintott, aztán a szája elé kapta a kezét. Redfernre mutatott, és amikor Eph a földre pillantott,

látta, hogy férgek másznak ki a pilóta nyakából. A pirosas kukacok, amelyeknek a teste mintha vértől

duzzadt volna, úgy özönlöttek elő Redfern nyakából, mint a lámpafény elől menekülő csótányok. Eph

és Nora a nyitott ajtó felé hátrált.

– Mi a franc folyik itt? – kiáltott fel Eph.

Nora elvette a kezét a szája elől.

– Pióca úr – felelte.

Nyöszörgés szűrődött be a folyosóról – Jim. Nora és Eph rohant, hogy ellássa a férfit.

 

III. KÖZJÁTÉK

 

LÁZADÁS. 1943

 

Augusztus hősége fonnyasztotta a naptár lapjait, és Abraham Setrakian, aki épp egy tetőszerkezet

gerendáit fektette le, mindenkinél jobban roskadozott a teher alatt. Pecsenyepirosra égett a tűző napon,

és ez így ment minden áldott nap. De az éjszakát még jobban gyűlölte. Korábban a barakkja meg az

otthonával kapcsolatos álmai jelentették az egyetlen menedéket a haláltábor szörnyűségei elől, de

immár két egyformán kegyetlen úr fogságában vergődött.

A Feketeség – Sardu – most már rendszeres időközönként, hetente kétszer látogatott el Setrakian

barakkjába, és valószínűleg a többi barakkba is. A halálesetek sem az őrök, sem a rabok figyelmét

nem keltették fel. Az ukrán őrök öngyilkosságnak minősítették az eseteket, az SS szempontjából pedig

mindössze annyi változott, hogy egyre kevesebben jelentek meg a sorakozónál.

A Sardu-szerű Valami első látogatását követő hónapokban Setrakian – aki egyfolytában azon törte a

fejét, hogyan számolhatna le a gonosszal – mindent kiszedett a helyi rabtársakból, amit azok a közeli

erdőben rejtőző ősi római kriptáról tudtak. Biztosra vette, hogy a Valami ott húzza meg magát, és

onnan jön elő minden éjjel, hogy bűnös szomját csillapítsa.

Setrakian azon a bizonyos napon értette meg, mi az igazi szomjúság. A vízhordók fel-alá járkáltak a

rabok között, bár sokan közülük maguk is áldozatául estek a hőgutának. Aznap szinte csurig volt az

égő gödör. Setrakiannek sikerült összegyűjtenie a szükséges dolgokat: egy szál megmunkálatlan fehér

tölgyfa karót meg egy kis ezüstöt, a hegyére. A régiek így szabadultak meg a strigoi tól ,a vámpírtól.

Setrakian napokig faragta a karó hegyét, mielőtt felrakta volna rá az ezüstöt. De a kéthetes előkészület

nagy részét még így is az tette ki, hogy teljesen egyedül becsempéssze a fadarabot a barakkba. Az

ágya mögötti üres zugban rejtette el. Tudta, ha az őrök megtalálják a karót, ott helyben kivégzik őt,

hiszen kétség sem férhetett hozzá, hogy a fadarab fegyver céljául szolgál.

Aznap éjjel Sardu későn, a megszokottnál később érkezett a táborba. Setrakian mozdulatlanul

feküdt, türelmesen várta, hogy a lény rávesse magát a betegeskedő Romanira. Setrakian szánalmat és

lelkifurdalást érzett, és megbocsátásért könyörgött – de ez is része volt a tervének, mert így akarta

elaltatni a nagyétkű lény éberségét.

A barakk keleti végében már a derengő hajnal kékes fénye szűrődött be a kis rácsos ablakokon.

Setrakian éppen erre várt. Megbökte a mutatóujját, tökéletesen gömbölyű vörös gyöngyszemet csalva

elő száraz húsából Arra azonban, ami ezután történt, még ő sem számított.

A Valami soha nem adott ki hangot. Síri csöndben költötte el istentelen lakomáit. Most azonban,

amikor a fiatal Setrakian vérének szaga megcsapta az orrát, felnyögött. A hang a szétroppanó száraz

ágak recsegésére vagy az eldugult lefolyón áthaladó víz szörcsögésére emlékeztette Setrakiant.

A Valami azon nyomban mellette termett.

Setrakian önkéntelenül is a lény felé fordult, és miközben óvatosan hátranyúlt a karóért, egymásba

fonódott a tekintetük.

A Valami mosolyogva nézett le rá.

– Már nagyon régóta nem szívtam egészséges vért – szólalt meg a Valami. – Nagyon régóta…

A melle föld és rézszagot árasztott, és beszéd közben hangosan csettintgetett a nyelvével. Mély,

áradó hangjában, amelyet minden bizonnyal az emberi vér tett olajozottá, mintha több hang olvadt

volna össze.

– Sardu… – suttogta Setrakian. Nem bírta megállni, hogy ki ne mondja a nevet.

A Valami fényes gombszeme tágra nyílt, és egy röpke pillanatig szinte emberinek tűnt.

– Nemcsak ő lakozik ebben a testben – sziszegte. – De hogy mered megszólítani?

Setrakian megmarkolta a karót a háta mögött, és lassan előhúzta…

– Az embert illik a nevén szólítani, mielőtt megtér a Teremtőhöz – felelte Setrakian a fiatalok teljes

öntudatával.

A Valami gurgulázó nevetésben tört ki.

– Akkor, fiatal barátom, áruld el a tiédet…

Setrakian akcióba lendült, de a karó ezüst hegye által keltett halk nesz elárulta a fegyver jelenlétét,

alig egy szempillantással azelőtt, hogy az célba vette volna a Valami szívét.

Ennyi idő elég volt. A Valami kiengedte a karmait, és egy ujjnyival a mellkasa előtt sikerült

megállítania a fegyvert.

Setrakian megpróbálta kiszabadítani magát, bőszen hadonászott a másik karjával, de a Valami azt is

elkapta. Csápja hegyével felszakította Setrakian nyakát – csak egyetlen sebet ejtett, azt is egy

szempillantás alatt, de ez is elég volt, hogy a fiúba fecskendezze a bénító folyadékot.

Most már erősen szorította Setrakian kezét, és felrántotta a fiút az ágyról,

– De nem fogsz megtérni Istenhez – mondta. – Mivel volt szerencsém személyesen ismerni őt, és

tudom, hogy nincs többé…

Setrakiant már az ájulás környékezte a kezére kulcsolódó karmok pokoli szorításától. Ezek a kezek

mentették meg az életét a táborban. A fiú agya fájdalmasan lüktetett, a szája szétnyílt, a tüdeje

hangosan zihált, de egyetlen sikoly sem hagyta el a torkát.

A Valami ekkor mélyen Setrakian szemébe nézett, tekintete a fiú veséjéig hatolt.

– Abraham Setrakian – dorombolta. – Milyen lágy, milyen kedves név egy ilyen zabolátlan

fiúnak… – Közelebb hajolt Setrakianhez. – Miért akarsz elpusztítani engem, fiam? Mivel vívtam ki a

haragodat, amikor a távollétemben még több halálesettel szembesülhetsz? Itt nem én vagyok a

szörnyeteg. Hanem Isten. A te Istened meg az enyém, a távollétével tüntető Atya, aki már nagyon régen

magunkra hagyott minket… Látom a szemedben, mitől félsz a legjobban, ifjú Abraham, és az nem én

vagyok… Hanem a gödör. Hát akkor nézd csak meg, mi történik, ha oda juttatlak, és Isten a kisujját

sem mozdítja, hogy megmentsen téged.

És akkor a Valami egyetlen éles reccsenés kíséretében össze-roppantotta a csontokat a fiatal

Ábrahám kezében.

A fiú a földre zuhant, és fájdalomtól összegörnyedve szorította mellkasához szétroncsolódott ujjait.

Egy halvány napsugárfolton feküdt.

Hajnal.

A Valami sziszegve próbált közelebb lépni a fiúhoz.

De a rabok mocorogni kezdtek a barakkban, és amikor a fiatal Abraham elvesztette az eszméletét, a

Valami is eltűnt.

Még a sorakozó előtt felfedezték a vérző és súlyosan sérült Abrahamot. Azonnal átszállították a

kórházba, ahonnan soha egyetlen rab sem tért vissza. Egy törött kezű ács-asztalosnak nem sok hasznát

vehették volna a táborban, ezért a munkavezető azonnal jóvá is hagyta a fiú likvidálását. Setrakiant a

többi kiszuperálttal együtt kivonszolták az égő gödörhöz, és sorban letérdeltették őket. Sűrű, ragacsos,

fekete füst takarta el a kegyetlenül perzselő napot. Setrakiant levetkőztették, és a gödör széléhez

vonszolták; a fiú összekulcsolta fájós kezét, és megborzongott a félelemtől, amikor lenézett az üregbe.

A parázsló gödör. Az éhesen lobogó lángok, a hipnotikus tánclépésekkel tovalibbenő zsíros füst. És

a kivégzés ritmusa – lövés, a tár kattanása, a porba hulló töltényhüvely lágy csilingelése – halálos

transzba ringatta a fiút. Mereven bámulta a húst és csontot elhamvasztó lángokat, amelyek felfedik az

ember igazi lényét: a puszta anyagot. Az eldobható, összetörhető, felgyújtható húsdarabokat – amelyek

oly könnyedén bomlanak szénatomjaikra.

A Valami igazán értett a rémisztgetéshez, de ez az ember teremtette borzalom mindenen túltett.

Nemcsak azért, mert nem ismert irgalmat, hanem mert racionális indokokból zajlott, és mindenféle

kényszer nélkül. Választás eredményeként jött létre. Az öldöklésnek semmi köze nem volt a nagy

háborúhoz, és nem szolgált más célt, csak a gonoszságot. Emberek határozták el, hogy így fognak

bánni embertársaikkal, és mindenféle ürügyeket, helyeket és mítoszokat teremtettek, hogy logikusan és

módszeresen elégíthessék ki a vágyaikat.

Miközben a náci tiszt egymás után lőtte fejbe a rabokat és lökte bele őket a mindent elnyelő

gödörbe, Abraham hite megrendült. A fiú émelygett, nem a szag vagy a látvány miatt, hanem mert

rájött – biztosan tudta –, hogy Isten már nincs jelen a szívében. Csak a gödör.

Vesztének közeledte és hitének romba dőlése miatt zokogni kezdett, miközben a Luger csöve

meztelen bőréhez nyomódott…

Majd újra egy száj tapadt a nyakára.

És akkor meghallotta a lövéseket. Az udvar túloldalán rabok egy csoportja elfoglalta a

megfigyelőtornyokat, és most lerohanta a tábort: minden egyenruhást lelőttek, aki csak a szemük elé

került.

A tiszt ellépett Setrakian háta mögül. Otthagyta a fiút a gödör szélén.

A Setrakian után következő lengyel futásnak eredt – mire a fiú testébe is visszatért az élet. Kezét a

mellkasára kulcsolva feltápászkodott, és úgy, ahogy volt, pucéran, szaladni kezdett a növényekkel

álcázott szögesdrót-kerítés felé.

Golyók süvítettek körülötte. Egymás után buktak fel a vérző őrök és rabok. Füst gomolygott a

levegőben, és nemcsak a gödör miatt: az egész táborban sorra gyújtották a tüzeket. Setrakian és

néhány társa valahogyan eljutott a kerítésig, ahol a fiút névtelen kezek emelték fel a levegőbe,

megtették helyette, amit ő nem tudott, és végül a másik oldalon ért földet.

Csak feküdt ott, miközben puskák és gépfegyverek szaggatták körülötte a földet – de a segítő kezek

és karok megint felemelték, és talpra állították. És miközben láthatatlan segítőit cafatokra tépték a

golyók, Setrakian csak szaladt, szaladt, és egyszer csak arra ocsúdott, hogy sír… mert Isten helyett

megtalálta az Embert. Az embert, aki megöli a másikat, az embert, aki segít a másikon, és mindkettő

névtelen: az istencsapása és az áldás.

Választástól függően.

Kilométereken át csak futott, futott, még azután is, hogy megérkezett az osztrák erősítés. A talpa

szétnyílt, a lábujjait összevissza zúzták a kövek, de most, hogy kívül volt a kerítésen, már semmi sem

állíthatta meg. Csak egyetlen célt látott maga előtt. És amikor végre elérte az erdőt, összerogyott, és

csöndben meglapult az éjszakai sötétségben.