A ROMOK

A Treblinka elestét követő napokban a szökevények nagy részét elfogták és kivégezték.

Setrakiannek azonban sikerült meghúznia magát az erdőben. Még innen is érezni lehetett a haláltábor

bűzét. Gyökereket és kisebb állatokat evett, amelyeket még a törött kezével is el tudott kapni, a

holttestekről pedig kissé hiányos ruhatárat és szakadozott, felemás cipőket guberált össze magának.

Nappal elbújt a járőröző katonák meg az ugató kutyáik elől – éjjel pedig kutatómunkát folytatott.

Még a táborban, a helybeli lengyelektől hallott először a római kori romokról. Majdnem egy hétig

kóborolt az erdőben, mire egy késő délután, az alkonyat elhaló fényeiben eljutott az ókori romhalmaz

mohlepte lépcsőihez.

A maradványok zömmel a föld alatt voltak, kívülről csak néhány méretesebb követ lehetett látni. A

kőhalom tetején magas oszlop emelkedett. Setrakian ki tudott ugyan venni néhány betűt, de a felirat

már olyan régen lekopott, hogy lehetetlenség volt bármit is kiolvasni belőle.

Az is lehetetlenségnek tűnt, hogy valaki borzongás nélkül álljon meg a katakombák sötét szája előtt.

Abraham biztosra vette, hogy Sardu odalent tanyázik. Tudta. Elfogta a félelem, és az égő gödör

egyre nagyobbra nőtt a mellkasában. De végül az elszántsága győzött. Mert tudta, hogy az ő feladata

felkutatni azt a Valamit, azt a vérszomjas Valamit, hogy megölje. Hogy eltörölje a föld színéről. A

tábori lázadás keresztülhúzta a számításait – hetekbe-hónapokba telt, mire beszerezte a karónak való

fehér tölgyet –, de a bosszúszomját nem enyhítette. A világ összes borzalma közül ez az egy dolog

volt, amibe Setrakiannek személyes beleszólása lehetett. Ez adott értelmet az életének. És most kész

volt megtenni, amit kellett.

Egy törött kődarab segítségével vadonatúj karót faragott; a lehető legkeményebb ágat választotta ki

hozzá – igaz, hogy nem fehér tölgy volt, de a célnak ez is megfelelt. Tette mindezt a szétroncsolódott

ujjaival, és ezzel örökre tönkre is tette sajgó kezét. Léptei hangosan kopogtak a katakombát formáló

kőkamrában. Az üregnek kissé alacsony volt a mennyezete – Setrakian ezt meglepőnek találta, hiszen

a Valami természetellenesen magasra nőtt –, és gyökerek szőtték át a köveket, amelyek korábban

összetartották a szerkezetet. Az első kamrából egy második, sőt, meglepő módon egy harmadik üreg is

nyílt. Mindegyik kisebb volt, mint az előző.

Setrakiannél nem volt semmi, amivel világítani tudott volna, de annak köszönhetően, hogy az

építmény már erősen düledezett, a késő délutáni fény halvány sugarai át-átszüremlettek a réseken.

Setrakian óvatosan lépdelt végig a kamrákon, a szíve vadul lüktetett, szinte megbénította a

halálfélelem. Megmunkálatlan fakarója teljességgel alkalmatlan fegyvernek tűnt a vérszomjas

Valamivel való sötét összecsapáshoz. Főleg, hogy a keze is el van törve. Mit keres itt? Hogy fogja

megölni ezt a szörnyeteget?

Amikor belépett az utolsó kamrába, mint az égető sav, tolult a torkába a páni félelem. Tudta, hogy

élete végéig gyomorbeteg lesz. A helyiség üres volt, de a közepén, mintha csak odavésték volna –

Setrakian, az asztalos világosan látta a körvonalakat egy koporsó lenyomata látszódott a döngölt

földpadlón. Egy hatalmas láda lehetett, két és félszer egy és negyed méteres, amit a Valami is csak

óriási akaraterővel tudott saját kezűleg kivonszolni az odújából.

Setrakian hirtelen lépések zaját hallotta a háta mögül, a kőpadló felől. Maga elé tartva a karót,

megpördült a tengelye körül, és így a Valami legbelsőbb kamrájának foglyává vált. A szörny arra tért

haza, hogy egy zsákmány bujkál az alvóhelyén.

Halvány árnyék jelezte a közeledtét, de a léptei könnyedek és csendesek voltak. Az alak, aki végül

megjelent a kanyarban és fenyegetően közeledett Setrakian felé, nem a Valami volt, hanem egy átlagos

termetű férfi. Egy német tiszt, rongyos, piszkos egyenruhában. A szeme vörös volt és vizenyős; olyan

vérszomj sugározott belőle, ami már az őrült fájdalom határát súrolta. Setrakian azonnal felismerte a

férfit: Dieter Zimmer volt, egy fiatal tiszt a táborból, nem sokkal idősebb nála, igazi szadista, aki

folyton azzal hencegett, hogy azért tisztítja ki a csizmáját minden este, hogy egyetlen csepp zsidó vér

se maradjon rajta.

Most viszont egyenesen szomjazott a zsidó vérre – Setrakian vérére. Hogy jól belakmározhasson.

Setrakian nem kért a dologból. Ha már egyszer sikerült kijutnia a táborból, megfogadta magában:

nem azért élte túl a poklot, hogy így bukjon el, hogy megadja magát egy elátkozott náci-Valami

istentelen akaratának.

Rárontott a karóval, de a Valami meglepően gyorsnak bizonyult: elkapta a fegyvert, kicsavarta

Setrakian béna kezéből, majd nagyot sózott vele a fiú alkarjára. Aztán félrehajította a botot, amely

nagy csattanással vágódott a kőfalnak, majd leesett a porba.

Az izgalomtól lihegő Valami ekkor elindult Setrakian felé. Setrakian hátrálni kezdett, de kisvártatva

arra ocsúdott, hogy a téglalap alakú koporsólenyomat közepén áll. Hirtelen megmagyarázhatatlan erő

szállta meg: nekiesett a Valaminek, és durván a falhoz szorította. A csupasz kövekről földmorzsák

potyogtak a fejére, füstszerűen gomolygó por kíséretében. A Valami megpróbálta elkapni Setrakian

fejét, de az rávetette magát, törött karját a démon álla alá szorította, és felfelé nyomta vigyorgó arcát,

hogy ne tudja megmarni, ne tudjon inni a véréből.

Aztán a Valami minden erejét összeszedve félrelökte Setrakiant, aki a karó mellett ért földet.

Megragadta a fadarabot, de a Valami csak mosolygott, és másodszor is el akarta venni tőle a fegyvert.

Így Setrakian inkább a támfal kövei közé döfte a karót. Beékelte egy meglazult kődarab alá, amit aztán

a lábával feszegetni kezdett, még mielőtt a Valami kitáthatta volna a száját.

A kövek megadták magukat: a kamra oldalfala leomlott, Setrakian pedig odébb kúszott. A robaj

hangos volt, de rövid ideig tartott, az üreget megtöltő por pedig sűrűn gomolygott a halvány fényben.

Setrakian vakon mászott át a köveken, de hirtelen egy kéz ragadta meg, és nem is engedte el. Amikor

elült a por, Setrakian látta, hogy egy hatalmas kő homloktól állig beteríti a Valami fejét – de a

szörnyeteg még mindig élt. Sötét szíve, ha az volt egyáltalán, továbbra is éhesen kalapált. Setrakian

addig rugdalta a Valami karját, amíg ki nem szabadította magát, közben pedig elmozdította a követ. A

Valami feje szétnyílt; betört koponyája egy lágytojásra emlékeztetett.

Setrakian elkapta a szörnyeteg lábát, és az épen maradt karjával kivonszolta a testet a kamrából.

Felvitte a felszínre, és kicipelte a romok közül, oda, ahol a nappali fény legutolsó pászmái még

átszüremlettek a fák koronái között. Az alkonyat időközben narancsos félhomállyá változott – de ez is

elég volt. A Valami kínok között fetrengve sült meg, majd belesüppedt a talajba.

Setrakian a haldokló napkorong felé fordította arcát, és állatias üvöltést hallatott. Nem volt ez

valami bölcs cselekedet, hiszen még mindig szökésben volt – de meggyötört lelke így fejezte ki

fájdalmát a családja lemészárlása, a fogság borzalmai, az újonnan felfedezett szörnyűségek… végül

pedig Isten miatt, aki elhagyta őt és az egész népét.

Ha legközelebb találkozik egy ilyen lénnyel, minden szükséges eszköz a rendelkezésére fog állni.

Setrakian megesküdött a saját életére, hogy az elkövetkezendő éveket az eltűnt koporsó felkutatásának

fogja szentelni. Ha kell, akár évtizedeken át a nyomában lesz. Ez a bizonyosság adott neki új célt, és

táplálta az a lázas kutatómunkát, amely egész életére elegendő elfoglaltságot teremtett a számára.

REPRODUKCIÓ

Jamaica Kórház és Egészségügyi Központ

 

Eph és Nora sietve felmutatták a jelvényüket a biztonsági őrnek, majd úgy vezették be Setrakiant az

intenzív osztály bejáratán, hogy lehetőleg ne keltsenek túl nagy feltűnést.

– Ez borzasztóan veszélyes – mondta Setrakian, amikor már az elkülönítő részleghez vezető lépcsőn

mentek fölfelé.

– Majdnem egy éve dolgozunk együtt Jim Kenttel – felelte Eph. – Nem hagyhatjuk cserben.

– Már átváltozott. Mit tehetnének érte?

Eph lelassított. Setrakian hangosan fújtatott mögöttük, és nagyon megörült a pihenőnek. A botjára

támaszkodott. Eph Norára nézett, aki helyeslően bólintott.

– Megszabadíthatom – válaszolta Eph.

Amikor felértek a lépcsőn, a folyosó végét kezdték kémlelni, ahol az elkülönítő részleg bejárata

volt.

– Nincsenek rendőrök – állapította meg Nora.

Setrakian körbenézett. Ő nem volt annyira biztos ebben.

– Ott van Sylvia – mutatott Eph Jim göndör hajú barátnőjére, aki egy összecsukható széken üldögélt

az elkülönítő bejárata előtt.

Nora biccentett.

– Oké – mondta.

Egyedül ment oda Sylviához, aki rögtön felemelkedett a székről, amikor meglátta.

– Nora!

– Hogy van Jim?

– Semmit sem mondanak. – Sylvia elnézett Nora mellett. – Eph nincs veled?

Nora megrázta a fejét.

– Elment.

– Ugye, nem igaz, amit terjesztenek róla?

– Dehogy. Kimerültnek látszol. Gyere, szerezzünk valami ennivalót!

Amíg Nora megkérdezte a nővérektől, hol találja a büfét, és ezzel elterelte a figyelmüket, Eph és

Setrakian beslisszolt az elkülönítő részleg ajtaján. Eph úgy ment el a kesztyűk és köpenyek mellett,

mint egy bűnbánó merénylő, és félrehúzta a Jim fülkéjét takaró műanyag függönyt.

Az ágy üres volt. Jim eltűnt.

Eph gyorsan megnézte a többi fülkét. Azok is üresek voltak.

– Biztosan másik kórterembe vitték – mondta Eph.

– Ha ez így lenne, a barátnője nem üldögélne odakint – jegyezte meg Setrakian.

– Akkor…?

– Ők vitték el.

Eph az üres ágyra meredt.

– Ők?

– Jöjjön! – mondta Setrakian. – Ez nagyon veszélyes. Nincs több időnk.

– Várjon! – Eph odalépett az éjjeliszekrényhez, amelynek egyik fiókjából Jim fülhallgatója lógott

ki. Megkereste Jim telefonját, és ellenőrizte, rendesen fel van-e töltve. Előhalászta a saját telefonját,

amely most már olyan volt, mint egy önirányító rendszer. Az FBI bármikor bemérheti ezt a helyet a

GPS segítségével.

Bedobta a fiókba a saját telefonját, és magához vette Jim készülékét.

– Doktor! – türelmetlenkedett Setrakian.

– Kérem, szólítson Ephnek! – Eph kifelé menet a zsebébe csúsztatta Jim telefonját. – Az utóbbi

időben nem igazán érzem magam orvosnak.

 

West Side autópálya, Manhattan

 

Gus Elizalde a rabszállító furgon hátuljában ült, kezét a mögötte lévő acélrúdhoz bilincselték. Felix

Gusszal átellenben zötykölődött, lehajtott fejjel, és percről percre sápadtabb lett. Biztosan a West

Side autópályán vannak, ha ilyen gyorsan repesztenek Manhattanben, gondolta magában Gus. Két

másik rab is volt velük, az egyik Gusszal szemben ült, a másik pedig a fiú balján, Felixszel szemközt.

Mind a ketten aludtak. A hülyék bármit át bírnak aludni.

Cigarettaszag szűrődött át az ablaktalan furgon vezetőfülkéjéből a lezárt válaszfalon keresztül. Már

majdnem alkonyodott, amikor a rabokat bepakolták a kocsiba. Gus, amennyire a pózna engedte,

előrehajolva ült, és végig szemmel tartotta Felixet. Azon gondolkodott, amit a zacis mondott. És várt.

Nem kellett sokáig várnia. Felix lassan felemelte a fejét, oldalra fordult. Azonnal kiegyenesedett, és

felmérte a terepet. Gusra nézett, mereven, de semmi jelét nem mutatta, hogy felismerné régi

compadré ját .

A tekintete sötét volt. Üres.

Ekkor egy hangosan dudáló autó felriasztotta álmából a Gus mellett ülő csávót, aki ijedten rándult

össze.

– Picsába! – csörgette meg a bilincset a fickó a háta mögött. – Hova a faszba megyünk? – Gus nem

válaszolt. A pasas most az őt mereven bámuló Felixre nézett, majd bokán rúgta. – Azt kérdeztem,

hova a faszba megyünk, öcsi?

Felix egy pillanatig üveges, már-már ostoba tekintettel meredt rá. Aztán kitátotta a száját, mintha

válaszolni akarna – és már ki is vágódott a csápja, felhasítva a tehetetlen fickó torkát. A csáp teljesen

végigért a furgonban, így a pasas nem tudott mást tenni, mint dörömbölni és rúgkapálni. Gus is követte

a példáját, hiszen a néhai Felix elől nem volt menekülés. Addig-addig ordítoztak meg ricsajoztak,

amíg a Gusszal átellenben ülő rab is felébredt, és mindannyian csak nézték üvöltve, visítva,

toporzékolva, amint a Gus mellett ülő fickó teljesen elernyed, Felix csápja pedig áttetsző fehérből

vérvörössé változik.

Ekkor végre kinyílt a vezetőfülkét meg a hátsó teret elválasztó fal. Egy rendőrsapkás fej fordult

feléjük az anyósülésről.

– Pofa be ott hátul, különben…

A rendőr ekkor vette észre, hogy Felix a rabtársa vérét szívja. Látta a furgonon átnyúló duzzadt

kinövést, az első undorító lakmározást; látta, ahogy Felix elengedi az áldozatát, és visszahúzza a

csápot a szájába. A fickó nyakából folyt a vér, és lecsöpögött Felix mellkasára.

Az anyósülésen ülő rendőr nyüszítve fordult el.

– Mi van? – kiabált a sofőr, és megpróbált hátranézni.

Felix csápja átsüvített az elválasztófal fölött, és a sofőr nyakára tapadt. Velőtrázó sikoly remegtette

meg a vezetőfülkét, az irányíthatatlanná vált furgon pedig dülöngélni kezdett. Gus még éppen időben

kulcsolta rá az ujjait a fémrúdra, hogy megússza a csuklótörést; a furgon egy ideig jobbra-balra

kacsázott – aztán az oldalára dőlt.

A jármű végigszánkázott az úttesten, majd nekivágódott a szalagkorlátnak, ahol megpördült, és a

feje tetejére állt. Gus az oldalán feküdt, a vele átellenben lévő rab pedig, akinek törött karja ernyedten

fityegett, torkaszakadtából üvöltött a félelemtől meg a fájdalomtól. Felix bilincséről letört a zár,

szájából kilógó csápja pedig úgy rángatózott, mint egy emberi vértől csöpögő elektromos vezeték.

Felix felnyitotta elhomályosult szemét, és Gusra nézett.

Gus észrevette, hogy eltört a háta mögötti pózna, ezért, amilyen gyorsan csak tudta, lecsúsztatta róla

a bilincsét, és addig rugdalta a harmonikává préselődött ajtót, amíg az ki nem nyílt. Gyorsan kigurult

az úttestre, közben úgy csengett a füle, mintha bomba robbant volna mellette.

A két keze még mindig össze volt bilincselve a háta mögött. Reflektorok suhantak el mellette, az

autósok lelassítottak, hogy megnézzék a totálkáros furgont. Gus gyorsan odébb gurult, csuklóját a talpa

alá húzta, és előrebújtatta a két karját. Közben fél szemmel a furgon nyitott hátsó ajtaját figyelte,

várta, mikor mászik utána Felix. Egyszer csak sikoltozást hallott. Körülnézett, hátha talál valami

fegyvert, de be kellett érnie egy horpadt dísztárcsával. Feltápászkodott, és óvatosan odasettenkedett a

felborult furgon nyitott ajtajához.

Felix éppen a tágra nyílt szemű rab vérét szívta, aki még mindig a rúdhoz volt bilincselve.

Gusnak felfordult a gyomra a látványtól, és elkáromkodta magát. Felix erre lecuppant a rabról, és

habozás nélkül Gus nyaka felé lódította a csápját. Gus éppen időben emelte maga elé a dísztárcsát,

kivédte a csapást, majd megpördült, és eltűnt a furgon hátulja mögött.

Felix nem ment utána. Gus várt egy darabig, megpróbálta összeszedni magát – nem tudta mire vélni

a dolgot –, de aztán észrevette a napot. A Hudson túlsó partján, két épület között lebegett, vérvörös

volt, és már majdnem lenyugodott, gyorsan süllyedt a látóhatár mögé.

Felix tehát menedéknek használta a furgont, amíg várta, hogy lemenjen a nap.

Gus idegesen nézett körbe. Az utat üvegcserepek borították, de azok nem feleltek meg a célnak.

Felmászott az alváz fölfelé néző oldalára. Odaszaladt a sofőr felőli ajtóhoz, és lerúgta róla az oldalsó

visszapillantó tükröt. A tükör letört, Gus pedig már éppen cibálni kezdte a vezetékeket, hogy

kiszabadítsa az üveget, amikor az egyik zsaru rákiáltott:

– Állj meg!

A vérző nyakú sofőr a felső fogantyúba kapaszkodva szegezte rá a pisztolyát. Gus ránézett, majd

egyetlen erős rántással kiszakította a tükröt, és leugrott az úttestre.

A nap úgy folyt szét, mint egy kilyukadt tojássárgája. Gus megpróbálta beállítani a dőlésszöget, és a

feje fölé tartotta a tükröt, hogy felfogja az utolsó napsugarakat. Megnézte a földre vetülő fényfoltot.

Elmosódott volt, túl homályos ahhoz, hogy használni lehessen. Ezért öklével ráütött a síküvegre, de

nem engedte, hogy a törött darabok kicsússzanak a foglalatból. Tett egy próbát: a sugarak most már

egész máshogy verődtek vissza.

– Azt mondtam, állj meg!

A zsaru kimászott a furgonból, pisztolyát továbbra is Gusra szegezte. Szabadon maradt kezét a

nyakára szorította, oda, ahol Felix megmarta. A füle is vérzett. Megkerülte a furgont, és benézett a

hátsó ajtón.

Felix összekuporodva ült, a bilincs lelógott a kezéről. A másik keze csuklóból letört, és

szétroncsolódott a rántás erejétől. De Felix nem sokat törődött a dologgal. Sőt, azzal sem, hogy a

csonkból fehér vér szivárog.

Elvigyorodott, mire a rendőr tüzet nyitott rá. A sorozatban érkező lövedékek átlyuggatták Felix

mellkasát és lábát, csak úgy röpködtek a húscafatok meg a csontszilánkok. Hét vagy nyolc lövés után

Felix hátraesett. Még két lövés a testébe. A rendőr leengedte a pisztolyt, mire Felix vigyorogva felült.

Még mindig szomjas volt. Folyton szomjas volt.

Gus ekkor félrelökte a zsarut, és feltartotta a tükröt. A haldokló narancssárga napkorong utolsó

sugarai éppen ebben a pillanatban bukkantak elő a folyó túloldalán álló épület mögül. Gus még

egyszer utoljára a nevén szólította Felixet, mintha abban bízott volna, hogy ezzel magához térítheti, és

valamilyen csoda folytán feltámaszthatja a régi Felixet…

De Felix már nem az a Felix volt. Hanem egy szarházi vámpír. Gus erre gondolt, amikor olyan

szögben döntötte meg a tükröt, hogy a visszaverődő napfény égőnarancs nyalábjai a felfordult

furgonra vetüljenek.

Felix üveges tekintete rémülettel telt meg, amikor a nap sugarai átdöfték a testét. A lézerfény

erejével hatoltak át a bőrén, fekete lyukakat égetve a húsába. Ahogy a sugarak pusztították a testét,

Felix torkából állatias üvöltés szakadt fel – úgy ordított, mint egy ember, aki atomjaira hullik szét.

A hang Gus minden idegszálát felborzolta, de ő csak vetítette a sugarakat, egészen addig, amíg

Felixből csak egy kupac elszenesedett, gőzölgő hamu maradt.

A fénysugarak elhalványultak, és Gus leengedte a karját.

Átnézett a folyó túloldalára.

Éjszaka.

Gust a sírás kerülgette – mindenféle kín és fájdalom kavargott a szíveben –, aztán a fájdalma

dühöngésbe fordult. Az üzemanyag tócsába gyűlt a furgon alatt, majdnem Gus lába előtt. Gus odament

a zsaruhoz, aki még mindig sóbálvánnyá merevedve állt az út szélén. Benyúlt a zsebébe, kivette Zippo

öngyújtóját, felpattintotta a fedelet, és megforgatta a kereket, mire a láng engedelmesen fellobbant.

– Lo siento, ‘mano.

A gázolajtócsához tartotta a tüzet, és a furgon a levegőbe repült. A robbanás erejétől Gus és a

rendőr is hátratántorodott.

– Chingado, megmart téged – fordult Gus a zsaruhoz, aki még mindig a nyakát fogta. – Most már te

is közülük való vagy.

Fogta a pisztolyt, és rászegezte a rendőrre. A távolból szirénázás hallatszott.

A rendőr Gusra nézett, és a következő pillanatban már nem volt feje. Gus egészen addig a holttestre

szegezte a füstölgő pisztolyt, amíg az autópálya szélére nem ért. Aztán elhajította a fegyvert. Ekkor

jutott eszébe a bilincskulcs, de már túl késő volt. Közeledtek a színes villogók. Sarkon fordult, és

szaladni kezdett az autópálya szélén, bele a következő éjszakába.

 

Kelton Street, Woodside, Queens

 

Kelly még az iskolai ruháját viselte: fekete ujjatlan topot, puha átkötős kardigánt és hosszú, egyenes

szoknyát. Zack a szobájában volt, állítólag leckét írt, és Matt is hazaért már, mivel csak fél napot

dolgozott az esti leltározás miatt.

Kelly elborzadva nézte az Ephről szóló tudósítást. És most már a mobilján sem tudta utolérni a

férfit.

– Végül csak bekövetkezett – jegyezte meg Matt. Sears feliratú farmeringének alja kilógott a

nadrágjából. – Végül csak bekattant.

– Matt! – Kelly hangja csak félig volt megrovó. De vajon Eph tényleg bekattant volna? És hogyan

érinti mindez a családot?

– A szemfényvesztés mestere, a nagy vírusölő – szavalta Matt. – Olyan ez, mint amikor a tűzoltók

felgyújtanak valamit, hogy kedvükre hősködhessenek. – Matt belesüppedt a fotelba. – Nem lepne meg,

ha kiderülne, hogy miattad csinálja.

– Miattam?

– Hogy felfigyelj rá, mi másért? „Nézd, milyen fontos vagyok!”

Kelly hevesen megrázta a fejét, jelezve, hogy Matt csak az idejét vesztegeti. Néha egészen

elcsodálkozott, milyen rossz emberismerő a férfi.

Amikor csöngettek, Kelly ijedten torpant meg. Matt felpattant a fotelból, de Kelly megelőzte.

Eph állt az ajtóban, mögötte Nora Martinez, leghátul pedig egy hosszú szövetkabátot viselő idős

férfi.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte Kelly, és kinézett az utcára.

Eph benyomult az ajtón.

– Zackhez jöttem. Hogy mindent megmagyarázzak neki.

– Nem tud semmiről.

Eph körülnézett a szobában, pillantásra sem méltatva a közelben ácsorgó Mattet.

– Fönt van a szobájában, és a leckéjét írja a laptopján?

– Igen – felelte Kelly.

– Ha van internete, akkor mindent tud.

Eph a lépcsőhöz ment, kettesével vette a fokokat. Norát az ajtóban hagyta Kellyvel. Nora nagyot

sóhajtott, kellemetlenül érezte magát.

– Elnézést – mondta –, hogy így magára törtünk.

Kelly finoman megrázta a fejét, és a szeme sarkából végigmérte a nőt. Tudta, hogy van valami Nora

és Eph között. Nora legszívesebben be sem tette volna a lábát Kelly Goodweather házába.

Kelly ezután az öregember felé fordult, aki egy farkasfej-fogantyús sétapálcát szorongatott a

kezében.

– Mi folyik itt? – kérdezte tőle.

– A volt Mrs. Goodweather, ha jól sejtem? – Setrakian egy rég kihalt generáció előzékenységével

nyújtott kezet a nőnek. – Abraham Setrakian. Örülök, hogy megismerhetem kegyedet.

– Én is – hőkölt hátra Kelly, és bizonytalan pillantást vetett Mattre.

– Feltétlenül ide akart jönni – szólalt meg Nora. – Hogy mindent megmagyarázzon.

– És ez a kis látogatás nem jár majd jogi következményekkel? – tudakolta Matt.

Kelly igyekezett tompítani Matt barátságtalan viselkedését.

– Hozhatok valamit inni? – fordult Setrakianhez. – Egy pohár vizet?

– Jesszusom, lehet, hogy húsz évet kapunk fejenként ezért a pohár vízért – jegyezte meg csípősen

Matt.

 

Eph Zack ágyán ült, Zack pedig az asztalnál, a felnyitott laptop előtt.

– Belekeveredtem valamibe, amit én se nagyon értek – magyarázta Eph. – De azt akartam, hogy

tőlem tudd meg. Semmi sem igaz az egészből. Azt az egyet kivéve, hogy üldöznek.

– Itt is keresni fognak? – kérdezte Zack.

– Lehet.

Zack leszegett fejjel ült, erősen gondolkodott.

– El kell dobnod a telefonod.

– Már megtettem – felelte Eph. Fia okossága mosolygásra késztette. Átkarolta Zack vállát. A laptop

mellett azt a videókamerát pillantotta meg, amit még ő vett neki karácsonyra.

– Még mindig azon a filmen dolgoztok?

– Most vágjuk össze.

Eph kézbe vette a kamerát, amely elég kicsi és könnyű volt ahhoz, hogy zsebre vághassa.

– Kölcsönkérhetem egy rövid időre?

Zack lassan bólintott.

– A napfogyatkozás miatt van az egész, apu? Ezért változnak át az emberek zombivá?

 

Eph meghökkent – rájött, hogy Zack nem jár messze a valóságtól. Megpróbálta egy nagyon fogékony

és érzékeny tizenegy éves kiskamasz szemével látni a dolgokat. És valami megmozdult benne, egy

egész sor érzelem tört felszínre a lelkében. Közelebb lépett a fiához, és megölelte. Különös pillanat

volt ez, törékeny és gyönyörű, apa és fia között. Eph tisztán érezte ezt. Felborzolta a fiú haját, és ezzel

a dolog el is volt intézve.

 

Kelly és Eph suttogva beszélgetett a konyhában, kettesben hagyva Norát és Setrakiant a ház végében

lévő télikertben. Setrakian zsebre tett kézzel állt, háttal Norának, és az alkonyatot nézte, a harmadikat

az elátkozott repülőgép leszállása óta.

A polcon halkan ketyegett egy óra: tik-tak, tik-tak.

De Setrakian ezt hallotta: kopp-kopp-kopp.

Nora megérezte az öregemberből áradó türelmetlenséget.

– Ephnek, ööö, sok megbeszélnivalója van a családjával – szólalt meg. – A válás óta.

Setrakian benyúlt a mellényzsebébe, és megtapogatta az orvosságos dobozkáját. A zseb szívtájékon

helyezkedett el, mivel van annak némi keringésjavító hatása, ha az ember nitroglicerint helyez egy

öregedő gépezet közelébe. Setrakian szíve egyenletesen vert, de nem túl erősen. Hány szívverés van

vajon még hátra? A professzor remélte, annyi még igen, hogy elvégezhesse a feladatát.

– Nekem nincsenek gyerekeim – mondta. – A feleségem, Anna tizenhét éve halt meg, és nem volt

szerencsénk. Az ember azt gondolná, hogy a gyerek iránti sóvárgás idővel csillapodik, pedig inkább

csak nő. Annyi tudást átadhattam volna, de nem volt kinek.

Nora a sétapálcára pillantott, amely a falnak támasztva állt a széke mellett.

– Hogyan… hogyan keveredett bele ebbe az egészbe?

– Úgy érti, mikor fedeztem fel a létezésüket?

– És kötelezte el magát egy életre az ügy mellett.

A professzor egy ideig hallgatott, az emlékei között keresgélt.

– Akkor még nagyon fiatal voltam. A második világháború idején akaratom ellenére internáltak a

német megszállás alatt lévő Lengyelországba. Egy kis táborba kerültem Varsótól északkeletre.

Treblinkának hívták.

– Koncentrációs táborba? – döbbent meg Nora.

– Haláltáborba – helyesbített az öregember. – Ezek brutális lények, kedvesem. Brutálisabbak, mint

bármelyik ragadozó, amivel az ember pechére összetalálkozhat ezen a földön, Rangkóros

opportunisták, akik a fiatalokat és az elesetteket pécézik ki maguknak. Ebben a táborban én meg a

rabtársaim a tudtunk nélkül biztosítottunk sovány lakomát a számára.

– Kiről beszél?

– A Mesterről.

Nora megborzongott a válasz hallatán.

– Német volt? Náci?

– Nem, nem. Ő nem áll kapcsolatban senkivel. Nem kötődik senkihez és semmihez, nem tartozik

semelyik országhoz. Oda megy, ahová a kedve tartja. Ott portyázik, ahol élelmet talál. Az a tábor

olyan volt neki, mint egy kincsesbánya. Könnyű préda.

– De maga… maga túlélte. Nem szólhatott volna valakinek…?

– Ki hitte volna el egy félhalott ember fecsegését? Nekem is hetekbe telt elfogadnom azt, amit maga

még csak most próbál megemészteni, pedig én szemtanúja is voltam az eseményeknek. Ezt nem lehet

ésszel felérni. Nem akartam, hogy bolondnak nézzenek. Nos, miután kifogyott az éléskamra, a Mester

egyszerűen továbbállt. De én ott és akkor fogadalmat tettem, amihez a mai napig tartom magam.

Évekig üldöztem a Mestert. Keresztül Közép-Európán, a Balkánon, Oroszországon és Közép-Ázsián.

Három évtizedig. Néha már egészen a sarkában voltam, de sosem tudtam megcsípni. Professzor lettem

a Bécsi Egyetemen. Beleástam magam a témába. Könyveket, fegyvereket, eszközöket halmoztam fel.

Végig arra készültem, hogy egyszer majd újra találkozunk. Hat évtizede várok erre az alkalomra.

– De… ki ő tulajdonképpen?

– Sokféle alakot öltött már magára. Legutóbb egy lengyel nemes, Jusef Sardu bőrébe bújt bele, aki

egy vadászat során tűnt el Észak-Romániában, 1873 tavaszán.

– 1873-ban?

– Sardu óriás volt. Az expedíció idején, tizenöt évesen a magassága már majdnem meghaladta a két

métert. Olyan magas volt, hogy az izmai nem tudták megtartani hosszú, nehéz csontjait. Azt beszélik,

hogy a nadrágzsebe akkora volt, mint egy krumplis zsák. Bottal kellett járnia, amelynek a fogantyúja a

családi címerállatot formázta.

Nora ismét szemügyre vette Setrakian túlméretezett sétabotját, ezüst fogantyúját.

– Egy farkasfejet – mondta tágra nyílt szemmel.

– Az eredeti Sardu földi maradványaira csak évekkel később bukkantak rá a fiatalkori naplójával

együtt. A beszámolójában az áll, hogy a vadászat résztvevői egy ismeretlen ragadozó áldozataivá

váltak, amely egyenként elrabolta és megölte őket. Az utolsó bejegyzés szerint Jusef egy föld alatti

barlang bejáratánál bukkant rá a holttestekre. Eltemette őket, aztán visszament a barlanghoz, hogy

szembenézzen a szörnnyel, és megbosszulja a családtagjai halálát.

Nora nem tudta levenni a szemét a farkasfejről.

– Honnan szerezte ezt?

– Egy antwerpeni magánkereskedőnél bukkantam rá erre a sétapálcára 1967 nyarán. Nos, Sardu

végül, jó pár héttel később hazatért a családi birtokra, igaz, egyedül érkezett, és nagyon megváltozott.

Nála volt a bot, de nem használta, sőt, egy időben egyáltalán nem is hordta magánál. Nem elég, hogy

látványosan kigyógyult a nagy termete miatti betegségéből, hanem a pletykák szerint hihetetlenül meg

is erősödött. A lakosság ezután rohamosan fogyatkozni kezdett. Az a hír járta, hogy átok ül falun, és a

környék végül teljesen elnéptelenedett. Sardu háza az enyészeté lett, a fiatal földesurat pedig sosem

látták többé.

Nora végigmérte a sétapálcát.

– Tizenöt évesen már ilyen magas volt?

– És azután még tovább nőtt.

– Az a koporsó… legalább két és félszer egy méteres.

– Tudom – bólintott komoran Setrakian.

Nora is bólintott. Aztán felkiáltott:

– Várjunk csak! Maga honnan tudja ezt?

– Láttam egyszer. Legalábbis a nyomát a porban. Már nagyon régen volt.

 

Kelly és Eph az egyszerűen berendezett konyha két ellentétes végében állt. Kelly haja most

világosabb, rövidebb, üzletasszonyosabb volt. Talán anyukásabb. Görcsösen markolászta a pult

szélét, és Eph látta, hogy a nő ujjbegyei tele vannak vékony, papírlap hasította hegekkel. Az iskola

veszélyei.

Kelly még korábban kivett neki egy bontatlan doboz tejet a hűtőből.

– Még mindig tartasz itthon teljes tejet? – kérdezte a férfi.

– Z szereti. Olyan akar lenni, mint az apja.

Eph meghúzta a dobozt, és a tej lehűtötte ugyan, de nem töltötte el a megszokott nyugalommal. A

férfi látta, hogy Matt ott sunnyog a másik szobában: a fotelban ül, és úgy tesz, mintha nem hallgatózna.

– Rád hasonlít – mondta Kelly. Zackre értette.

– Tudom – felelte Eph.

– Minél idősebb lesz, annál jobban. Mániákus. Makacs. Követelőző. Éles eszű.

– Nehéz lehet egy tizenegy évessel.

Kelly szélesen elmosolyodott.

– Egy életre meg lettem áldva.

Eph viszonozta a mosolyt. Furcsa érzés volt, az arcizmai már egészen elszoktak ettől a mozdulattól

az elmúlt napokban.

– Nézd – kezdte –, nincs sok időm. Én csak… azt szeretném, ha minden jól alakulna. Vagy

legalábbis tűrhetően. Az elhelyezési per, ez az egész hülyeség… tudom, hogy nagyon megviselt

mindannyiunkat. Örülök, hogy vége. Nem azért jöttem, hogy szónoklatot tartsak, csak éppen… úgy

érzem, ez a megfelelő alkalom, hogy tisztázzuk a dolgokat.

Kelly szóhoz sem jutott a döbbenettől.

– Nem kell semmit mondanod – nyugtatta meg Eph –, én csak…

– De – szakította félbe Kelly –, szeretnék. Sajnálom. Nem is tudod, mennyire sajnálom. Sajnálom,

hogy így alakult. Komolyan. Tudom, hogy nem ezt akartad. Tudom, hogy annak örültél volna, ha együtt

maradunk. Z érdekében.

– Persze.

– De én képtelen lettem volna rá, képtelen. Minden energiámat elszívtad, Eph. Ráadásul… azt

akartam, hogy fájjon. Komolyan, elismerem. És csak ezzel tudtalak megbántani.

Eph nagyot sóhajtott. Kelly végre beismerte, amit ő mindig is tudott. De ettől nem lett boldogabb.

– Szükségem van Zackre, ezt te is tudod. Z az… Z. Nélküle nem lennék ugyanaz az ember.

Egészséges vagy sem, így van és kész. Ő a mindenem… ahogy te is az voltál annak idején. – Kelly

elhallgatott, hagyta, hadd ülepedjenek a dolgok, mindkettőjükben. – Nélküle elveszett ember lennék,

olyan…

Elharapta a mondatot.

– Olyan, mint én – fejezte be helyette Eph.

Kelly megmerevedett. Szótlanul nézték egymást.

– Nézd! – mondta Eph. – Én is hibás vagyok. A kettőnk dolgában. Tudom, hogy nem vagyok…

könnyű eset, tudom, hogy nem én vagyok az ideális férj. Nekem is megvan a magam keresztje. És ami

Mattet illeti… tudom, hogy régen mondtam pár hülyeséget…

– Egyszer úgy nevezted: „a vigaszdíj”.

Ephnek megrándult az arca.

– Tudod, mit gondolok? Talán ha én is boltvezető lennék, ha olyan foglalkozásom lenne, ami csak

egy foglalkozás, és nem egy másik szerelem… akkor nem érezted volna annyira kirekesztve magad.

Nem lettél volna olyan csalódott. Nem… szorultál volna a második helyre.

Rövid csönd támadt. Eph ráébredt, hogy a nagyobb dolgok mennyire elhalványítják a kisebbeket.

Hogy az igazi harcban szigorúan félre kell tenni a személyes ügyeket.

– Tudom, mit akarsz mondani – szólalt meg Kelly. – Azt akarod mondani, hogy erre a beszélgetésre

már évekkel ezelőtt szükség lett volna.

– Szükség lett volna – helyeselt a férfi. – De nem tudtuk volna kivitelezni. Nem jött volna össze.

Először végig kellett csinálnunk ezt a sok szart. Hidd el, bármit megadtam volna, ne kelljen, egy

percig se, de túléltük. És most olyanok vagyunk, mint két régi ismerős.

– Az élet nem mindig úgy alakul, ahogyan szeretnénk.

Eph bólintott.

– Azok után, hogy láttam, a szüleim min mennek keresztül, minek tesznek ki engem, megfogadtam,

hogy én soha, soha, SOHA, soha.

– Tudom.

Eph visszahajtotta a tejesdoboz csücskét.

– Úgyhogy felejtsd el, ki mit tett! Most az a legfontosabb, hogy kiengeszteljük Z-t.

– Így van.

Kelly bólintott. Eph bólintott. Ahogy a férfi lötyögtette a tejet körbe-körbe a dobozban, érezte,

amint a hidegség végigsiklik a tenyerén.

– Istenem, micsoda nap! – A freeburgi kislányra gondolt, aki az anyukája kezét fogta a 753-as

járaton. Aki ugyanannyi idős volt, mint Zack. – Emlékszem, mindig azt mondtad, ha valami gáz lesz,

ha biológiai veszély fenyeget, és én nem neked szólok először, elválsz tőlem. Hát… erről most már

lekéstünk.

Kelly előrelépett, nyugtalanul fürkészte a férfi arcát.

– Tudom, hogy bajban vagy.

– Ez most nem rólam szól. Légy szíves, hallgass végig, és ne akadj ki rögtön, jó? Egy vírus terjed a

városban. Egy egészen… különleges vírus… talán a legveszélyesebb, amit életemben láttam.

– A legveszélyesebb? – A nő elfehéredett. – Atípusos tüdőgyulladás?

Ephet szinte már mulattatta a helyzet abszurditása. A lehetetlensége.

– Szeretném, ha Zackkel együtt eltűnnétek a városból. Matt is menjen! Amilyen gyorsan csak tudtok,

ma este, akár most rögtön, és menjetek minél messzebbre. Úgy értem, minél messzebbre a lakott

területektől. A szüleid… tudom, hogy nem szeretsz rájuk szorulni, de még mindig megvan az a házuk

Vermontban, ugye? Annak a dombnak a tetején!

– Mire akarsz kilyukadni?

– Menjetek oda! Legalább néhány napra. Nézzétek a híradót, és várjátok a hívásomat.

– Várj! – szólt közbe Kelly. – Általában én szoktam felfújni a dolgokat, nem te… Mi lesz az

osztályommal? Zack iskolájával?

– A nőnek összeszűkült a szeme. – Miért nem árulod el, miről van szó?

– Mert akkor nem mennél el. Bízz bennem, és tedd, amit mondok! Menjetek el innen, és

imádkozzatok, hogy meg tudjuk fékezni ezt a járványt, és gyorsan túl legyünk az egészen.

– Imádkozzunk? Most aztán végképp megijesztettél. Mi lesz, ha nem tudjátok megfékezni? És… mi

lesz, ha történik veled valami?

Eph nem bírt tovább Kellyvel maradni, és a saját kétségei között őrlődni.

– Kelly, mennem kell.

Elindult az ajtó felé, de Kelly elkapta a karját, mélyen a szemébe nézett, aztán átölelte. Az

eredetileg csupán békülékeny gesztusnak induló mozdulat aztán komolyabbra fordult, és a végén Kelly

szorosan hozzásimult a férfihoz.

– Sajnálom – súgta Eph fülébe, és egy puszit nyomott a férfi borotválatlan nyakára.

 

Vesty Street, Tribeca

 

Eldritch Palmer egy párnázatlan széken üldögélt a tetőteraszon, és fürdött az éjszakában. Az

egyetlen közvetlen fényforrást a sarkon világító kültéri gázlámpa jelentette. A terasz a két egymásba

nyíló épület alacsonyabbikának tetején terült el. A padló szögletes agyagcsempéből készült, amelyet

már kikezdett a kor meg az elemek. Egyetlen alacsony lépcső vezetett az épület északi végében

magasodó téglafalhoz, amelynek két ajtó méretű boltíves átjáróját kovácsoltvas kapu védte. A falat

meg a kiszögelléseket mindkét oldalon hornyolt terrakotta-csempe borította. Baloldalt, a széles,

dekoratív boltíves átjáró végén túlméretezett ajtók vezettek a rezidencia belsejébe. Palmer mögött, a

déli fekvésű fehér cementfal előtt, egy dúsan redőzött ruhát viselő, fej nélküli nő szobra állt, amelynek

vállát és karját sötét elszíneződések borították. A kőtalapzatot befutotta a borostyán. Bár északi és

keleti irányban is lehetett látni egy-két magasabb épületet, a terasz kellőképpen védve volt – nem

lehetett még egy ilyen eldugott tetőt találni egész Alsó-Manhattanben.

Palmer az utcáról felszüremlő zajokat figyelte. A zajokat, amelyek nemsokára teljesen elhalkulnak.

Ha az emberek ott lenn tudnának erről, megbecsülnék ezt az éjszakát. A halál közeledtével az élet

legprózaibb részletei is felbecsülhetetlen értékűvé válnak. Palmer ezt mindenkinél jobban tudta.

Beteges gyermek lévén, egész életében az egészségéért küzdött. Voltak reggelek, amikor csodálkozva

állapította meg magában, hogy megint új napra ébredt. A legtöbb ember nem is sejti, milyen az,

amikor valaki napkeltékben méri a létezését. Milyen az, amikor az ember élete gépektől függ. Az

emberek zöme természetesnek veszi, hogy egészségesnek született, és vakon botorkál át az életen. Ők

nem tudják, milyen érzés a halál szélén táncolni. A végső sötétség árnyékában élni.

De nemsokára Eldritch Palmer is belekóstol az élet örömeibe. Hosszú napok végtelen sora áll

előtte. Hamarosan ő is megtudja, milyen az, amikor nem kell aggódni a holnap vagy a holnapután

miatt…

Lágy szellő lebegtette meg a terasz fáinak lombját, és suhant végig a növények között. Palmer, aki a

magasabbik épület felé fordulva ült, kissé féloldalasan, egy kis dohányzóasztal mellett, zajt hallott. A

zaj egy hullámzó lepel suhogására hasonlított. Egy fekete lepelére.

Azt hittem, nem akar találkozni velem az első hét végéig.

A hangtól – amely egyszerre volt ismerős és rémisztő – végigfutott a hideg Palmer hajlott hátán. Ha

nem fordít hátat szándékosan a terasznak – részben tiszteletből, részben viszont az idegenkedése miatt

–, láthatta volna, hogy a Mester szája meg sem mozdult. Egy hang sem hagyta el az ajkát. A Mester

közvetlenül Palmer fejében beszélt.

Palmer érezte, hogy a lény magasan a válla fölé tornyosul, ezért továbbra is a rezidencia boltíves

ajtóira függesztette a tekintetét.

– Üdvözlöm New Yorkban.

A hangja elhalóbb volt, mint szerette volna. Semmi sem foszt meg jobban emberi mivoltunktól, mint

egy nem emberi lény. Amikor a Mester egy szót sem szólt, Palmer megpróbálta visszanyerni a

tekintélyét.

– Meg kell mondanom, csalódtam ebben a Bolivarban. Nem tudom, miért pont őt választotta.

A személye közömbös a számomra.

Palmer azonnal belátta, hogy a Mesternek igaza van. Kit érdekel, hogy Bolivar egy festett képű

rocksztár? Palmer emberi fejjel gondolkodott.

– Miért hagyott életben négy embert? Rengeteg bonyodalmat okozott ezzel.

Mi ez, kihallgatás?

Palmer nagyot nyelt. Ő, a királycsináló, akinek nem parancsol senki. Az alázatosság gyakorlása

nemcsak idegen volt a számára, hanem nagyon megrázó is.

– Valaki szaglászni kezdett maga után – folytatta gyorsan. – Egy kutatóorvos, egy egészségügyi

felügyelő. Itt New Yorkban.

Mit számít egyetlen ember?

– Dr. Ephraim Goodweather a neve, elismert járványügyi szakértő.

Önhitt majmok! A magukfajtája a járvány – nem az enyém.

– Ennek a Goodweathernek segítőtársa is van. Egy férfi, aki behatóan ismeri a maga fajtáját. Ismeri

a vámpírok történetét, sőt, valamennyire még a biológiájukat is. A rendőrség már körözi, de szerintem

ennél hathatósabb megoldásra lenne szükség. Úgy gondolom, ezen az emberen múlik, hogy gyors és

elsöprő győzelmet aratunk-e, vagy hosszadalmas harcokat kell folytatnunk. Rengeteg csata áll még

előttünk, nemcsak az emberek frontján,hanem másutt is…

Én fogok győzedelmeskedni.

Palmer ebben egy percig sem kételkedett.

– Igen, persze.

Palmer magának akarta az öreg professzort. Utána akart szaglászni, mielőtt bármilyen információt is

kiad róla a Mesternek. Ezért igyekezett nem is gondolni rá – tudván, hogy a Mester jelenlétében az

embernek titkolnia kell a gondolatait…

Már találkoztam ezzel az öregemberrel. Amikor még nem volt ennyire öreg.

Palmert szinte letaglózta ez a döbbenetes kudarc.

– Talán emlékszik, nem volt könnyű a maga nyomára bukkannom. Bejártam az egész világot,

sokszor jutottam zsákutcába, vakvágányra, és közben rengeteg emberrel találkoztam. Többek között

vele is. – Megpróbált könnyedén témát váltani, de hiába erőltette az agyát. A Mester jelenlétében

lenni olyan volt, mint olajnak lenni egy égő kanóc jelenlétében.

Megkeresem ezt a Goodweathert. És ellátom a baját.

Palmer már összeállított egy pontokba szedett listát, amely a CDC epidemiológusával kapcsolatos

legfontosabb háttérinformációkat tartalmazta. Előhúzta a papírlapot a zakója zsebéből, és kihajtogatva

az asztalra helyezte.

– Ezen mindent megtalál, Mester. A családjáról, a szövetségeseiről…

A kerámiaborítású asztallap megcsikordult, és a papírlap eltűnt. Palmer csak egy rövid

oldalpillantást vetett a kézre.

A görbe és hegyes karomban végződő középső ujj hosszabb és vastagabb volt a többinél.

– Már csak néhány napra van szükségünk – jegyezte meg Palmer.

Hirtelen csetepaté tört ki a rocksztár rezidenciáján, a félkész ikerházban, amelyen Palmernek

pechére át kellett vágnia, hogy idejöhessen a találkozóra. Leplezetlen undorral méregette a lakás

egyetlen teljesen elkészült részét, a rikítóan túlcicomázott és primitív kéjsóvárságról árulkodó tetőtéri

hálószobát. Palmer sosem volt nővel. Fiatalkorában a betegsége és az őt felnevelő két nagynéni

erkölcsi prédikációi álltak az útjába. Amikor pedig idősebb lett, ő maga döntött úgy, hogy nem kér a

dologból. Rájött, hogy halandó énjének tisztaságát nem szennyezheti be a vágy.

A zenebona egyre hangosabbá vált, a félreérthetetlen dörömbölés pedig tettlegességre utalt.

Az embere bajban van.

Palmer kiegyenesedett ültében. Mr. Fitzwilliam bent volt az épületben. Palmer szigorúan

megtiltotta neki, hogy kijöjjön a teraszra.

– Azt ígérte, itt nem eshet bántódása.

Palmer lábdobogást hallott. És morgást. Majd egy ember felüvöltött.

– Állítsa le őket! – kiáltotta Palmer.

A Mester hangja, mint mindig, most is közönyös és higgadt volt.

Nem őt akarják.

Palmer összerezzent rémületében. Vajon a Mester őrá gondolt? Mi ez, csapda?

– És mi lesz a megállapodásunkkal?

Bármikor felrúghatom, ha úgy tartja kedvem.

Palmer újabb üvöltést hallott, ezúttal közelebbről – amit két gyors lövés követett. Aztán valaki

feltépte az egyik belső boltíves ajtót, és kilökte a kovácsoltvas kaput. Mr. Fitzwilliam, a 120 kilós,

sötét öltönyt viselő volt tengerészgyalogos rohant ki rajta feldúlt tekintettel, könyökét a jobb tenyerébe

szorítva.

– Uram, a sarkamban vannak…

Tekintete ekkor Palmer arcáról a férfi mögött álló elképesztően magas alakra tévedt. A pisztoly

kicsúszott a kezéből, és nagy csattanással a padlóra zuhant. Mr. Fitzwilliam arcából kiszaladt a vér; a

férfi egy pillanatig úgy imbolygott, mint egy áramütött, aztán térdre rogyott.

De a háta mögött már fel is tűntek az átváltozottak. Vámpírok, mindenféle civil öltözékben, az

elegáns öltönytől a sátánista jelmezen keresztül a lesifotósok laza szereléséig. Mindegyik koszos volt,

és földszagot árasztott. Úgy rohantak ki a teraszra, mintha egy képzeletbeli füttyszó hívta volna őket.

A fekete köntöst viselő Bolivar futott az élen – vészesen sovány volt és majdnem kopasz. Első

generációs vámpír lévén, sokkal kifejlettebbnek tűnt, mint a többiek. Az arcán vértelen,

alabástromfehér, szinte már világító sápadtság ült, a szeme pedig olyan volt, mint az elsötétült hold.

Mögötte egy női rajongója szaladt, akit Mr. Fitzwilliam a pánik hevében arcon lőtt. A lány

arccsontja fölött felszakadt a bőr, és a seb egészen a csálé füléig húzódott, ami féloldalassá tette

hátborzongató, széles vigyorát.

A többiek botladozva léptek ki az új éjszakába. A Mester jelenléte teljesen felvillanyozta őket.

Megálltak előtte, és ráfüggesztették fekete szemüket.

Gyermekeim.

Palmert – aki közvetlenül előttük állt, a csoportosulás és a Mester között – figyelemre sem

méltatták. A Mester jelenlétének ereje megigézte őket. Úgy gyűltek össze előtte, mint egy primitív

törzs tagjai a bálványuk előtt.

Mr. Fitzwilliam továbbra is úgy térdelt, mintha villám sújtotta volna.

A Mester úgy beszélt, mint aki kizárólag Palmernek címezi a mondandóját.

Maga hozott ide. És nem is akar megnézni?

Palmer egyszer már látta a Mestert egy sötét pincében, egy másik földrészen. Nem teljesen közelről

– de azért elég közelről. Azóta sem tudta kiverni a fejéből a látványt.

Most azonban nem mondhat ellent neki. Lehunyta a szemét, hogy megacélozza magát, aztán nagy

nehezen megfordult. Mintha a napba akarna belenézni, és ezzel kockára tenné a szeme világát.

A tekintete a Mester mellkasáról…

…az arcára siklott.

Borzalom. És dicsőség.

Istentelenség. És gyönyörűség.

Kegyetlenség. És jámborság.

A szokatlan erejű rettegés szinte megfagyasztotta Palmer arcvonásait, de aztán a férfi szája széle

diadalmas, fogcsikorgató mosolyra húzódott.

A förtelmes és természetfölötti.

Íme, a Mester!

 

Kelton Street, Woodside, Queens

 

A tiszta ruhákat és elemeket cipelő Kelly átvágott a nappalin, közben elhaladt Matt és Zack mellett,

akik a híradót nézték.

– Indulunk – jelentette ki a nő, és a széken heverő vászontáskába gyömöszölte a holmikat.

– Ugyan már, édesem! – fordult felé Matt mosolyogva, de Kelly nem kért a kioktatásból.

– Hát én hiába beszélek?

– Dehogy. Félreértesz. – Matt felállt a fotelból. – Nézd, Kel, a volt férjed megint ugyanabban

sántikál. Szét akarja robbantani ezt a boldog kis családot. Hát nem veszed észre? Ha ilyen súlyos

lenne a helyzet, a kormány már rég figyelmeztette volna a lakosságot.

– Ó, hát persze. Egy választott tisztviselő sohasem hazudik, ugye? – A nő a szekrényhez vágtatott, és

a többi táskát is előcibálta. Kellynek volt egy túlélőcsomagja is, amit a New York-i

Katasztrófaelhárító Hivatal ajánlása szerint egy esetleges sürgős evakuálás esetére állított össze. A

strapabíró táska palackozott vizet és müzliszeleteket, egy Grundig tekerős AM/FM/rövid-hullámú

rádiót, egy Faraday elemlámpát, egy elsősegély csomagot, 100 dollár készpénzt, illetve egy, a család

összes iratának fénymásolatát tartalmazó vízálló neszesszert rejtett magában.

– Ez egy önmagát beteljesítő jóslat – folytatta Matt, szorosan Kelly nyomában maradva. – Hát nem

veszed észre? Eph ismer téged. Kiválóan tud manipulálni. Ezért nem értettétek meg egymást.

Kelly feltúrta a szekrény hátulját, és Matt lábához vágott két útban lévő teniszütőt, amiért a férfi így

beszélt Zack előtt.

– Most nem erről van szó. Én hiszek Ephnek.

– Körözés alatt áll, Kel. Szerintem ideg-összeroppanást kapott. Ezek az úgynevezett zsenik nagyon

sérülékenyek. Mint a napraforgók, amiket a hátsó kerítés mellé ültettél: akkora a fejük, hogy

összerogynak a saját súlyuk alatt. – Kelly most egy csizmát hajított ki a szekrényből. A lábbeli csak

súrolta a férfi lábát, akinek ezúttal sikerült időben oldalra lépnie. – Ez az egész miattad van, te is

tudod. Eph klinikai eset. Nem bír elengedni. Ezzel az egésszel csak azt akarja elérni, hogy továbbra is

a markában tarthasson.

A négykézláb álló Kelly megmerevedett, és dühös pillantást lövellt Mattre a télikabátok közül.

– Te tényleg ennyire hülye vagy?

– A férfiak nem szeretnek veszíteni. Nem adják fel egykönnyen.

A nő kihátrált a szekrényből, egy nagy gurulós bőröndöt cibálva maga után.

– Ezért nem akarsz velünk jönni?

– Azért nem akarok menni, mert dolgom van. Ha a te drágalátos férjed világvége-elméletével ki

tudnám húzni magam a pincétől a padlásig terjedő leltározásból, megtenném, hidd el! De a való

világban, ha nem mész be a munkahelyedre, kirúgnak.

Kelly egészen felbőszült a férfi konokságán.

– Eph azt mondta, hogy menjünk el innen – fordult szembe Mattel. – Még sosem viselkedett így,

még sosem hallottam tőle ilyesmit. Ez a helyzet.

– Napfogyatkozás utáni hisztéria, a tévében is volt róla szó. Egy csomó ember bekattant. De ha egy

rakás dilinyós miatt el kellene hagynunk New Yorkot, már régen meg kellett volna tennünk. – Matt

Kelly válla felé nyúlt. A nő először lerázta magáról a férfi kezét, de aztán hagyta, hogy Matt átölelje.

– Majd időnként bekukkantok az elektronikai osztályra, hogy megnézzem, mi a helyzet. Tudod, ott

vannak a tévék. De a föld forog tovább. Azokért, akiknek rendes munkájuk van. Egyébként is, te csak

úgy otthagynád az osztályodat?

Kelly nagyon is a szívén viselte a tanítványai sorsát, de minden és mindenki csak a második lehetett

Zack mögött.

– Lehet, hogy az iskolákat is bezárják egy pár napra. Most, hogy jobban belegondolok, ma többen is

hiányoztak…

– Ezek kisgyerekek, Kel. Influenza.

– Szerintem tényleg a napfogyatkozás miatt van – szólt közbe Zack a szoba túlsó végéből. – Fred

Falin mesélte a suliban. Egy csomóan szemüveg nélkül nézték a holdat. Megfőtt az agyuk.

– Miért érdekelnek téged ennyire a zombik? – tudakolta Kel.

– Mert közöttünk járnak – felelte Zack. – Fel kell készülnünk. Fogadjunk, hogy még azt sem

tudjátok, mi a két legfontosabb dolog, ha túl akartok élni egy zombiinváziót.

Kelly válaszra sem méltatta a fiút.

– Szabad a gazda – mondta Matt.

– Bozótvágó kés és helikopter.

– Bozótvágó kés? – csóválta meg a fejét Matt. – Inkább vadászpuska, nem?

– Tévedés! A bozótvágó kést nem kell újratölteni.

Matt elfogadta a választ, majd ismét Kellyhez fordult.

– Ez a Fred Falin tökös kis csávó lehet.

– Fiúk, ELÉG volt! – Kelly általában nem szokott így rájuk förmedni. Máskor szívesen hallgatta

volna, hogyan zrikálja egymást Zack és Matt. – Butaságokat beszélsz, Zack. Ez egy vírus, méghozzá

nagyon is valódi. El kell tűnnünk innen.

Matt egy helyben állva nézte, amint Kelly odaviszi a nyitott bőröndöt a többi táska mellé.

– Higgadj le, Kel! Oké? – Előhúzta a kocsikulcsot a zsebéből, és megpörgette az ujján. – Vegyél

egy forró fürdőt, fújd ki magad! És próbálj racionálisan gondolkodni! Vedd figyelembe, honnan

kaptad ezt a „fülest”. – A férfi a bejárati ajtóhoz ment. – Később még benézek.

Azzal távozott. Kelly a bezárt ajtóra meredt.

Zack félrebillentett fejjel lépett oda hozzá; olyankor szokta ezt csinálni, amikor arról érdeklődött,

mi a halál, vagy miért fognak egymással kezet az emberek.

– Mit mondott neked apu?

– Ő csak… jót akar nekünk.

Kelly úgy dörzsölte végig a homlokát, hogy közben eltakarta a szemét. Zacket is megijessze?

Fogadjon szót Ephnek, és menjen el Zackkel, Matt nélkül? Megteheti ezt? És ha már ennyire bízik Eph

szavában, nem lenne erkölcsi kötelessége másokat is figyelmeztetni?

Heinsonék kutyája ugatni kezdett a szomszédban. Nem a szokásos mérges hangon, hanem inkább

szűkölve, mintha megijedt volna valamitől. Már ez is elég volt ahhoz, hogy Kelly átsiessen a

télikertbe, ahol azt látta, hogy a hátsó tornác fölött felgyulladt a mozgásérzékelő lámpa.

Karba font kézzel állt az ablaknál, és a kertet figyelte. Minden nyugodtnak tűnt. De a kutya csak nem

hagyta abba, egészen addig, amíg Mrs. Heinson ki nem ment érte, és be nem vitte a házba.

– Anyu?

Kelly összerezzent a fia érintésétől, majdnem a plafonig ugrott ijedtében.

– Jól vagy? – kérdezte Zack.

– Utálom ezt – mondta a nő, miközben visszaterelte a fiút a nappaliba. – Úgy utálom!

Elhatározta, hogy összepakol: magának, Zacknek és Mattnek.

És figyel.

És vár.