18. Sárkánybűvölő

A páncélosok, akik szintén az angyallal dolgozhattak, meglepődve álltak meg, amikor meglátták a valódi arcát. Én magam is eléggé meglepődtem. Ő volt Damiel Sárkánybűvölő, Nero apja. Ő volt az az angyal, akit Nero anyja felkutatott és megölt, mert a férfi elfajzott. Az anyja is megsebesült és meghalt abban az angyali csatában. Mindez évszázadokkal ezelőtt játszódott le, és mégis itt volt Damiel.

- Hogy lehetsz életben? - Nero lassan, óvatosan ejtette ki a szavakat, mintha nem tudta volna elhinni, amit a szeme előtt látott.

- Ne most. Fontosabb problémáink vannak.

Damiel a páncélosokra mutatott, akik az angyalok felé tartottak, körülvéve őket. Bizonyára a Nerora zuhant sziklák mögött rekedtek.

Az egyik férfi előre lépett, és ide-oda nézett Nero és az angyal között, aki nagyon hasonlított Nerora. Ugyanolyan haja volt, mint Neronak, inkább kicsit bronzosabb, mint karamellszínű, és a szeme kék volt zöld helyett, de ettől eltekintve akár ikrek is lehettek volna.

- Hol van Átoktörő? - kérdezte a férfi.

- Feltételezem, még mindig ott van eltemetve, ahol hagytam - mondta Damiel sötéten.

- Te vetted át a helyét.

Damiel közömbösen nézett a férfi dühös szemébe. - Nem kell a halála miatt sopánkodni. Még csak nem is találkoztál vele.

A férfi kezével előre intette a többieket. - Kijátszottál minket. Angyal vagy sem, ezt még megbánjátok.

- Foglalkozz ezekkel az emberekkel - parancsolta Damiel Neronak, miközben az ereklyék felé indult.

Nero az útjába lépett. - Ha végig te voltál, akkor Osiris Átoktörő sosem lett elfajzott?

- Ezt majd később, a csata után megbeszéljük.

Nero élesen megrántotta a csuklóját, és egy pszichikus lökés vágott át a szobán, a tizenkét embert a falhoz csapva. Hallottam a csigolyáik éles, émelyítő reccsenését, ahogy egyszerre tört el a nyakuk.

- A csatának vége - mondta, miközben a férfiak a földre csúsztak mögötte. - Ezt most beszéljük meg. Osiris Átoktörő elfajzott?

- Igen - mondta Damiel olyan hangon, hogy látszott rajta, hogy mulat a fián. A tekintete végigfutott a földön fekvő embereken, és kissé lenyűgözöttnek tűnt. - Körülbelül egy héttel a dezertálása után értem utol. - A tekintete rám siklott. - Fiatal természetfeletti gyermekeket rabolt el, és a vérükből lakmározott. Élvezte hallgatni a sikolyaikat. És nézni, ahogy meghalnak.

Majd megfulladtam a kép láttán. Sav bugyogott fel a torkomba, és alig bírtam magamban tartani. Damiel még csak nem is nézett a fiára. Csak engem nézett.

- Szóval bízz bennem, szívességet tettem a világnak - fejezte be.

Valószínűleg igaza volt. Gyerekeket ölni, a vérükből és a fájdalmukból táplálkozni olyan bűn volt, amit nem tudtam megbocsátani. A világ jobb volt az ilyen szörnyek nélkül.

- Bízzak benned? - Nero vetett az apjára egy tiszta, hamisítatlan undorral teli pillantást. - Nem bízom benned. A szavaidban sem, és végképp nem a hatalom ereklyéiben. Nem engedem, hogy a tiéd legyenek.

- A fegyelemsértés nem illik hozzád, katona.

- Fegyelemsértés? Te vagy az, aki sötétté vált és elárulta a Légiót - mondta Nero. - Nem vagyok a katonád. Már nem adsz nekem parancsokat.

Damiel rám nézett. - Térítsd észhez.

- Ne beszélj vele úgy, mintha régi barátok lennétek. - Nero szavai ostorként csattantak. - Megkínoztad őt.

- Egy eszköz a cél eléréséhez.

- Nálad mindig minden csak eszköz a célhoz.

Nero szemében düh villant fel, elvágva önuralmának utolsó szálait is. Természetfeletti gyorsasággal rohant előre, és öklét az apja állába csapta. Ezt egy újabb ütés követte. Lángok keltek életre egész testén. Elvesztette a fejét, igazán és teljesen elvesztette.

Damiel visszavágott, és átdobta Nerot a szobán. Tömör szikla hasadt, és repedések keletkeztek ott, ahol Nero háta a falnak csapódott, de ő megfordult, és úgy ment tovább, mintha semmit sem érzett volna. Nem érzett semmit, csak a saját dühét. Az angyalok kegyelem és szünet nélkül harcoltak, szörnyű, gyönyörű csatájuk azzal fenyegetett, hogy az egész szobát lerombolja.

Öt páncélos férfi mászott át a bejáratnál lévő leomlott köveken, és berohant a kamrába. Nem törődtek a fent harcoló angyalokkal, és egyenesen az ereklyékhez rohantak. Egyiküknek sikerült, és felkapta a legközelebbi ereklyét, egy fegyvert az állványáról. Megdobtam egy kővel, ami homlokon találta. A földre zuhant, a feje vérzett. Négy társa körbeállta, és megpróbálták elérni az ereklyéket.

Varázsport szórtam a padlón heverő aranyérmékre. Az arany narancssárgán izzott, és füst szállt fel a férfi cipőiből. A férfiak riadtan ugráltak, és elszaladtak az aranytól. Sietős visszavonulásukban egyikük belebotladozott a Nero és Damiel közötti tűzharc közepébe. Egy másodpercet sem bírt ki.

A többiek ugráltak az izzó érmék között, hogy eljussanak az ereklyékhez. Megragadtam az egyik srác karját, és ott tartottam.

A szemébe bámultam. - Lődd le a társaidat.

A férfi bólintott, felkapott a padlóról egy ezüstösen csillogó pisztolyt, megcélozta a többieket, és tüzelt. A golyók úgy vágták át a páncéljukat, mintha nem is lenne rajtuk. Miután lelőtte őket, egy pillanatra megdermedt, és megrázta a fejét. Éreztem, ahogy az irányítás kicsúszik az elméjéből. Túl sok mindenen mentem keresztül. Nem maradt bennem elég erő. Felemeltem a kezem, hogy elüssem a fegyverét, de túl lassú voltam. Gyomron lőtt.

A fájdalom futótűzként égett át rajtam, és felrobbant a véremben. Térdre estem. Homályos szemmel láttam, ahogy az ereklyék felé sétál. A közelgő sötétség súlya ellen küzdve talpra álltam. El kellett jutnom hozzá. Meg kellett állítanom. Már a kezében volt az ezüst páncél egy darabja.

Egy izzó kard hegye áttörte a mellkasát, és hátulról átdöfte. Holtan zuhant a földre. A tekintetem felfelé fordult, arra számítva, hogy Nerot látom. De nem Nerot láttam. Ő és Damiel még mindig fent harcoltak.

Másodpercek teltek el. A fájdalom szívem minden egyes dobbanásával lüktetett. Az elmém küzdött, hogy eszméleténél maradjon. Vér csorgott végig a testemen. Pislogtam.

- Hogy kerültél ide le? - kérdeztem, ismét pislogva.

Az elmém lassú volt, nem tudtam feldolgozni, amit láttam. A menny és a pokol fegyvereit viselte. Az ezüst páncél ugyanolyan tökéletesen illeszkedett széles, férfias testéhez, mint Sierra nőies idomaihoz. Egyik kezében pajzsot tartott, a másikban kardot.

- Nem hagyhattam, hogy bármi is közém és az ereklyéim közé álljon - mondta Valiant.

A lángok pislákoltak a kardon. Gyűlölet égett a szemében.

- Köszönöm, Leda - mondta. - Nélküled nem tudtam volna megcsinálni.

Aztán meglendítette a kardot, és az angyalölő lángokat lövellt a két angyalra.