9. Rend és káosz
Sziklák záporoztak le velem együtt, ahogy a szakadékba zuhantam. Tűzbe borultak, úgy égtek végig a talajig, mint a hullócsillagok. Ragyogó fehér fény ragadta meg a figyelmemet, ezért megfordultam. A hajam. Felborzolódott a szélben, úgy ragyogott, mint egy fénycsóva az éjszaka sötétjében. Vártam, hogy a ragyogásnál valami többet tegyen, valami varázslatosat, valami olyat, ami megmenthet. Néhány pillanat múlva a hajam ragyogása elhalványult, én pedig beleolvadtam a sötétségbe. A hajam nem csinált semmit. Semmi képessége nem volt.
- Nero - suttogtam.
Leda.
- Bárcsak lett volna lehetőségünk befejezni a randevúnkat.
Be fogjuk.
Vakító fény, ezerszer erősebb, mint a hajam gyenge pislákolása, árasztotta el a teret. A sötétség elolvadt. Fekete foltok úsztak a levegőben a szemem előtt, megfagyva az időben.
Egy szárnyas sziluett zuhant lefelé, elmozdítva maga előtt a lebegő sziklákat. Karjai körém kulcsolódtak. Felnéztem Nero arcába.
- Megvagy, Leda. - A hangja remegett a puszta sebezhetőségtől.
Pislogtam, a szemem hozzászokott a perzselő fényhez. Felhúzott. Vagy már halott voltam, vagy Nero épp most mentette meg az életemet. A testem öt különböző pontján lüktető fájdalom alapján az utóbbira tippeltem.
- Ó, hála az égnek - mondtam. - Nem akartam odalent meghalni azokkal az indaszörnyekkel körülvéve.
- Én sem akartam, hogy meghalj - tette hozzá gyorsan Nero. Szokatlanul ideges volt. Egyszerűen imádnivaló.
- Igen, erre akkor jöttem rá, amikor hősiesen lecsaptál rám, hogy megments. Hogy csináltad azt a trükköt a kövekkel?
- Telekinézis.
- Úgy érted, inverz telekinézis - mondtam.
- Inverz telekinézis?
- A telekinézis a tárgyak mozgatása az elméddel. Az inverz telekinézis az, amikor megállítod őket.
Egy pillanatig rám bámult, aztán kijelentette: - Ezt csak kitaláltad.
- Nem. Ez egy ismert dolog. És épp most csináltad meg. Ez a példa rá.
- Ez körkörös logika.
- Nem, nem az. Ez nagyon nem körkörös logika.
- Nem adhatsz csak úgy saját neveket olyan dolgoknak, amelyeknek már van nevük.
- Persze, hogy adhatok - vigyorogtam rá. - Egyáltalán nem ismersz engem?
- Káoszba taszítod az egész világrendet.
- És ez pontosan miben különbözik attól, amit általában csinálok?
- Megalapozottan érvelsz - mondta, amikor leszálltunk. Sziklák hevertek a földön, ahol egykor a fekete jég volt.
- Mi történt itt fent?
- A füst- és kőszörny kiszabadult a varázslatomból, és átdobott a szakadék túloldalára. Aztán fellebegett és kővé változott. Áttörtem rajta.
- Hűha. - Végignéztem a szikladarabokon. Mindent beborítottak. Neo nem csak áttörte, hanem szétmorzsolta az egész szörnyeteget. - Biztosan nagyon odacsaptál.
- Motivált voltam.
Tizenegy szempár figyelt minket.
- Hol van Somerset kapitány és Valiant? - kérdeztem Nerot.
- Somerset kapitány előre vitte Valiant-t a teherautóhoz, mert elájult a fájdalomtól.
Reméltem, hogy Somerset kapitány nem váltja valóra Nero fenyegetését, hogy Valiant-t a teherautónk tetejére kötözi. Persze, most majdnem mindannyiunkat megölt, de nem volt okunk viszonozni a szívességet. Különben is, ugyanaz volt a célunk. Mindannyian biztonságban akartuk tudni az angyalölő fegyvert.
- Nero. Talán le kéne tenned - suttogtam, mivel még mindig mindenki minket bámult.
- Miért?
- Mindenki minket bámul.
A karjai védő ölelésbe fogtak. - Nem teszlek le, Leda.
Nero visszavezetett minket a városból kifelé vezető úton. A többiek szótlanul követték.
- Furcsán hallgatnak - jegyeztem meg Neronak.
- Csitt, értékelem a csendet. Általában lehetetlen elhallgattatni őket. Különösen téged.
- Hé, kedvesnek kellene lenned velem, ebben a törékeny állapotomban.
Összevonta a szemöldökét. – Hát nem it cipellek téged?
- Azt hittem, csak ölelkezni akarsz.
A következő perceket csendben töltöttük.
- Mit gondolsz a két zarándokomról? - kérdeztem Nerot.
- A te zarándokaidról.
- Igen, az én zarándokaim. Két percig kényszerítettem őket. - Elfordítottam a kezem, hogy megmutassam neki két ujjamat, de a fájdalomtól összerezzenve leejtettem.
- Próbálj meg nem mozdulni - mondta. - A sérüléseid nem életveszélyesek, ezért nem gyógyítottam meg őket. Erre most nincs idő. A gyors kijutást kell prioritássá tennünk. Mielőtt még több szörny jönne.
Most, hogy a zuhanás túlélésének mámora elmúlt, a fájdalom bosszúállóan tért vissza. A törött bordák nem fájtak annyira, mint az a púp, amit a fejemre kaptam, amikor a ködszörny a fekete jégre dobott.
- Fáj - vallottam be.
- De te kemény vagy.
- Arra mérget vehetsz. - Elmosolyodtam, ami legalább annyira fájt, mint a kezem megmozdítása.
Felsóhajtott. - Mondtam, hogy ne mozdulj. Nem tudnád végre egyszer követni a parancsot?
- Hát, ismersz engem. - Továbbra is mosolyogtam. Fájt, de megérte látni a frusztrációt - és még inkább a csodálatot - a szemében. Lehet, hogy bosszús volt rám, amiért nem hallgattam rá, de tisztelte az erőmet, amiért kitartottam a fájdalom ellenére.
- Tudom, mire gondolsz. És mit érzel.
Rájöttem, hogy nem zártam ki őt a gondolataim közül - és hogy most amúgy sincs erőm hozzá.
- Bárki más sikoltozna kínjában attól a fájdalomtól, amit érzel - mondta tiszteletteljes hangon.
- Ha tudsz olvasni a gondolataimban, akkor tudod, hogy belülről sikítok.
- Igen, és nagyon lenyűgözött az ilyen színes nyelvezet kreatív használata. Soha nem hallottam még senkit ilyen jól káromkodni.
Vigyorogtam a fájdalmon keresztül. - Az a célom, hogy örömet okozzak.
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
- Oké, talán nem. - Megrándultam. A fájdalom egyre erősebb lett.
- Mindjárt ott vagyunk. - Továbbsiklott, olyan simán mozgott, hogy egyáltalán nem rázkódtam.
A fejemet Nero vállára hajtottam. A két zarándok sántikálva sétált mögöttünk. Néha-néha egyikük gyors pillantást vetett rám.
- Jól vagytok? - kérdeztem őket Nero válla fölött.
- A sérüléseink sokkal kevésbé súlyosak, mint az a bűnünk, hogy Szélvihar ezredes parancsa ellenére cselekedtünk - mondta egyikük, és lehorgasztotta a fejét.
- Várjuk a büntetését - mondta a másik.
Nero visszanézett rá, és lassú rosszallással megrázta a fejét. De nem szólt fenyegető szavakat, még csak meg sem ismételte az ígéretét, hogy a teherautók tetejére kötözi őket. Csak annyit mondott: - Én vagyok a parancsnok ezen a küldetésen, nem Valiant. És nem ti.
És ez elég volt. Bólintottak, és szégyenkezve lesütötték a szemüket.
- Hű, ez aztán elnéző volt - suttogtam neki.
Nero nem szólt semmit. Újra visszanéztem a zarándokokra. Gyorsan elfordították a tekintetüket az enyémről.
- Mi van velük? - kérdeztem Nerot. - Miért félnek rám nézni?
- Mert utánad mentem a romok közé. A harcnak még nem volt vége, a szörnyek nem voltak semlegesítve, a zarándokok nem voltak biztonságban - és én utánad mentem.
Annyira örültem, hogy életben vagyok, hogy fel sem fogtam, mit jelentenek a tettei. Az volt a küldetése, hogy megvédje a zarándokokat, de ő inkább utánam ugrott a szakadékba, hogy megmentsen. A zarándokok meghalhattak volna. Mindenkinek azt sugározta, hogy az én megmentésem fontosabb volt, mint az ők. Ezért néztek rám a zarándokok másképp. Bárki, aki fontos egy angyalnak, az fontos volt nekik is.
Elértük a teherautót. Nero letett a hátsó ülésre.
- Próbálj meg nem mozogni a visszaút alatt - mondta, és egy kis üveget nyomott a kezembe.
- Gyógyító bájital?
- Igen, egy saját találmányom - mondta. – Idd meg. Nincs elég mágiám ahhoz, hogy óvatosan meggyógyítsalak, és minden mágiámra szükségem lesz a visszaútra. Túl sokan sérültek meg közületek. Egyedül nem fogjátok tudni elintézni az összes szörnyeteget. A bájital pedig segíteni fog a fájdalmatokon.
- Azt hittem, ami nem öl meg, az csak erősebbé tesz - cukkoltam.
- Nem akarom, hogy fájdalmaid legyenek, Leda. - Megcsókolta a homlokomat. – Maradj biztonságban.
Aztán a levegőbe emelkedett, elszánt csillogással a szemében. Arra készült, hogy megtisztítsa az utunkat a szörnyektől.
Somerset kapitány beszállt a kocsiba. Amikor hátranézett rám, egészen más arckifejezést láttam, mint amit a zarándokoktól tapasztaltam. Ez a tekintet figyelmeztetett, hogy Nero útjába álltam a munkája során - és hogy ennek következményei lesznek.
Visszafelé menet elaludtam. Bármi is volt abban a bájitalban, amit Nero adott, nemcsak a fájdalmat tompította, hanem egyenesen kiütött. A következő dolog, amire emlékszem, hogy újra New Yorkban voltam, és a gyengélkedő egyik ágyáról pislogtam fel a plafonra.
Körülnéztem. Nem én voltam itt az egyetlen. Valójában a részleg forgalmasabb volt, mint amilyennek valaha is láttam. A sebesült csapattársaimon kívül még két tucat katona foglalta itt az ágyakat ma este.
- Hogy érzed magad?
Nero hangjára megfordultam. Az ágyam mellett ült, és amikor ránéztem, megfogta a kezem.
- Rendben vagyok. - Megdörzsöltem az arcom.
Szemei végigjárták a testemet, katalogizálva a vágásokat és zúzódásokat. - Nem hazudsz nekem, ugye?
- Azt hittem, szereted, ha a katonáid kemények.
- Igen, de azt akarom, hogy meggyógyulj. És ehhez az kell, hogy őszintén beszélj a sérüléseidről.
- A kezeim, mintha egy dühös csiszolópapírszörnnyel találkoztak volna, a fejem szét akar robbanni, innen úgy tűnik, ketten ültök az ágyam mellett. És nem tudom, hogy mit gondoljak erről. Egyrészt örülök, hogy eléggé törődsz velem ahhoz, hogy velem maradj, viszont másrészt nem vagyok benne biztos, hogy most van energiám ahhoz, hogy beszélgessek akár egy Neroval is, nemhogy kettőtökkel.
Nero csendben ült.
- Azt akartad, hogy őszinte legyek.
- Valóban. - A kezét a bordáimra tette. Melegség lobbant át rajtam, elűzve a fájdalmat.
- Mi volt abban a bájitalban, amit korábban adtál?
- Ahogy mondtam, valami, ami segít elaludni. A gyógyító hatása minimális. Így akartalak meggyógyítani.
- Miért?
Mielőtt válaszolhatott volna, Dr. Hallows megállt az ágyam mellett.
- Ezredes - mondta. - Meg kell néznünk a sérüléseit.
- Gondoskodom róla.
- Ha megtenné...
- Mondtam, hogy elintézem - mondta hidegen. - Most pedig menj, nézz utána Valiant-nak. Úgy tűnik, egy újabb pánikroham küszöbén áll.
Dr. Hallows a Nero szemében lévő hideg tűzről a gyógyító kezének meleg fényére, a másik kezének az enyémet tartó lágy érintésére nézett. Bár tökéletesen mozdulatlanul ült, éreztem a feszültséget a testében. Körülötte minden veszélyt sugárzott, azt üzente mindenkinek, hogy maradjon távol, mert most nagyon kevés kell, hogy felrobbanjon. A doktor megfordult, és Valiant felé sietett, aki csuklyás tolvajokról és emberevő növényekről üvöltözött.
- Rendbe fog jönni? - kérdeztem Nerot.
- Idővel.
- Te rendben leszel?
- Tökéletesen jól vagyok.
- Nem, nem vagy. Olyan feszült vagy, amilyennek még sosem láttalak.
- Hosszú nap volt. - Egy apró mosolyt küldött felém. - Jól vagyok.
- Nero...
- Mondtam, hogy jól vagyok - mondta, és a hangja halk morgássá vált. Mély levegőt vett, majd felemelte a kezét a bordáimról. - Hogy érzed magad?
- Mindenem meggyógyult - mondtam.
- Leda, ne nézz már úgy rám, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatnék.
- Akkor ne nézz úgy, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatnál - ellenkeztem.
- A mai tapasztalataid után legalább egy rövid szünetet vártam az engedetlenségedből.
- Akkor rosszul számítottál - válaszoltam vigyorogva.
Átnyújtott nekem egy tábla csokoládét, és gondolataim visszarepültek arra a két halott cowboy gengszterre, akik a templom tornyáról lógtak a szélben lengedezve.
Nero rosszat tesz neked. Azt hittem, egy kis szórakozás meggyógyítaná, de úgy tűnik, csak egy gyógymódot akar. Téged. És most bűnözőket akaszt fel, hogy tudtodra adja. Miért nem próbálkozik inkább csokoládéval?
- Mert ő egy angyal, azért. És tudod, hogy a csokoládé nem ugyanaz. Egyáltalán nem.
A csokoládé kevésbé bonyolult.
- Mi ez? - kérdeztem Nerotól.
- Ez csokoládé. Azt gondoltam, felismered - válaszolta, egy csipetnyi kötekedéssel a hangjában.
- Úgy értettem, miért adsz nekem csokoládét?
- A tested épp most gyógyított be néhány nagyon komoly sérülést. A csokoládé az egyik legjobb anyag a Földön a mágiád és az energiád feltöltésére.
- Ó, remek. Ez újabb okot ad arra, hogy szeressem a csokoládét.
Nero szeme az ajtóra siklott. Egy fényes fehér tunikás férfi lépett be a szobába, és egyenesen felénk tartott.
- Problémára számítasz? - kérdeztem Nerot.
- Mindig.
A férfi megállt Nero előtt. - Szélvihar ezredes, üzenetet hoztam önnek az Első Angyaltól. - Átadta Neronak a borítékot, majd távozott.
Nero egyszer megfordította a borítékot a kezében, mielőtt kinyitotta volna. A tekintete végigpásztázott a lapon. Aztán visszahajtotta a borítékba, és rám nézett.
- Nyx beszélni kíván velünk - mondta.
- Mindkettőnkkel?
- Igen.
- Ez jó vagy rossz hír?
- Az Első Angyal nem szokta elrontani a drámai hatást azzal, hogy célzásokat tesz.
- Természetesen nem.
- Hogy érzed magad? - kérdezte.
- Majdnem újra embernek.
- Te már nem vagy ember többé. Nem teljesen - emlékeztetett.
- Ez csak egy szólás-mondás.
A fejem már nem forgott. Mozgattam a kéz- és a lábujjaimat. Amikor egyikük sem nyilallt a fájdalomtól, lassan leereszkedtem az ágyról.
- Minden rendben. Most már csak az kell, hogy valaki megtalálja a ruháimat. Nem hiszem, hogy az Első Angyal kórházi köpenyben szeretne látni.
Amikor Nyx irodájához értünk, az ajtó zárva volt, ezért kint vártunk. Nem voltak székek. Úgy látszik, a légió katonáinak nem volt szükségük székekre. Pedig biztosan párszor jól jöttek volna. Teltek a percek, és Nero mindvégig engem bámult, a szeme zord volt a bűntudattól.
- Megbántad, hogy megmentettél? - kérdeztem tőle halkan.
- Nem - volt az azonnali válasza.
- De még mindig bűntudatod van miatta.
- Igen.
- Én is ugyanezt tettem volna érted - mondtam neki.
- Leda, nem szabadna itt ilyeneket mondanod. Nem tudhatjuk, ki hallgat ki minket.
Nyx irodájának ajtaja kinyílt, és egy rövidre nyírt szőke hajú férfi lépett ki rajta, az Angyalok Légiójának fekete bőrruhájában. Húszév körülinek látszott, ugyanabba a fizikai korba ragadt, mint a Légió katonái közül oly sokan. A szemei azonban idősebbek voltak. Sokkal idősebbek. Tiszta kékek, olyan fényesek, mint egy felhőtlen nap, kemény, cinikus élük volt, különösen, ahogy egyenesen rám és a folyosó túloldalán álló Nerora néztek.
Ahogy megfordult, megpillantottam az egyenruháján lévő szimbólumot. Ezredes volt, kilences szintű, akárcsak Nero. Egy angyal. Egy kicsivel alacsonyabb volt, mint Nero, de szélesebb, drabálisabb testalkatú, mint egy testépítő. Vaskos állkapcsa volt, és ahogy ránéztem, tudtam, hogy pokolian fájna, ha megütném.
A két angyal profi megvetéssel nézett egymásra, mintha már olyan régóta gyűlölték volna egymást, hogy ez már olyan rutin volt, mint a nap egy másik része, mint a fogmosás vagy a hajnal előtti ébredés. Az angyal szemöldöke felívelt, olyan világos volt, hogy beleolvadt a napbarnított bőrébe, miközben önelégült pillantást vetett Nerora.
Számos kard és kés volt a testére szíjazva, a hátán pedig egy csúcstechnológiás íj, amely úgy nézett ki, mintha át tudná lőni azokat a kemény pikkelyű oroszlánszájúakat, amelyekkel korábban harcoltunk. De a fegyverek többnyire csak a látszat kedvéért voltak. Úgy nézett ki, mint aki sportból tépi le a szörnyek fejét, lehetőleg puszta kézzel - vagy a fogaival.
A tekintetem az egyenruháján lévő névre siklott: Futótűz ezredes. Tehát ő volt Jace apja. Tényleg nagyon hasonlítottak egymásra, az apa a fiú gonoszabb és erősebb változata volt. Lefogadom, hogy a szárnytollai vérvörösek voltak. Ez egy olyan ember, aki a fájdalom hamvaiból támadt fel - a saját szenvedéséből éppúgy, mint másokéból. És diadalmasan, a saját erejéből dolgozta fel magát. Szóval ez volt az, amivé Futótűz ezredes a fiát formálni akarta.
Egy utolsó búcsúpillantás után Futótűz ezredes megfordult, és lesétált a folyosón. Átmentünk a szobán, hogy belépjünk Nyx irodájába. A szoba közepén állt, uralkodói pózban. Fekete bőrruhája tökéletesen illeszkedett karcsú alakjához, és magas sarkú csizmája csak még jobban kiemelte amúgy is lenyűgöző magasságát. Haját befonva a fejére tűzte, az is ugyanolyan fekete volt, mint fényes bőrruhája, a szeme pedig olyan kék, mint az óceán.
A masszív fa íróasztalon egy váza tele volt angyali lélegzet virággal, ami egy kis tavaszt hozott a hideg napokba. Az ablakokon túl szabadon hullott a hó, a sűrű pelyhek örvénylettek a téli szélben. Néhány órával ezelőtt még a Fekete-síkság perzselő hőségében izzadtam, most pedig itt voltam, és néztem a hóesést.
Nero és én meghajoltunk az Első Angyal előtt.
Egy pillanatig így hagyott minket, aztán azt mondta: - Állj fel, Pierce tizedes!
Meglepetten néztem rá. Nero egy angyal volt. Őt kellett volna előttem szólítani, hogy álljon fel.
- Gyerünk, kedvesem, ne várakoztass meg.
Felkeltem a meghajlásból. Nyx még néhány pillanatig lenézett Nerora, aztán a levegőbe emelte a kezét.
- Rendben, ezredes. Állj fel. - Nyx felsóhajtott. - Essünk túl rajta.
Nero közömbös arccal figyelte a nőt.
- Az volt a küldetésetek, hogy megvédjétek a zarándokokat az Elveszett Városba vezető zarándoklatuk során. Mi a fenéért hagytad őket védtelenül?
- Elloptak egy teherautót, és Nero kifejezett parancsa ellenére éjszaka kihajtottak a Fekete-síkságra - mondtam neki.
Felemelte a mutatóujját, meglepődve láttam, hogy rózsaszín körömlakk van rajta. - Mindjárt hozzád is eljutunk. - A tekintete Nerora siklott. - A város alatt szörnyek támadtak rátok. A harc közben egy szakadékba ugrottál, és védtelenül hagytad a zarándokokat.
Gyakorlatilag tíz légiós katona volt velük. És Nero szétrobbantotta az utolsó szörnyet, mielőtt a szakadékba ugrott. Nyx felemelte a kezét, elvágta a szavam, mielőtt ezt kimondhattam volna, mintha olvasott volna a gondolataimban. Átkozott angyalok.
- Nos, ezredes - mondta. Kíváncsi voltam, vajon az ő gondolataiban is tud-e olvasni. - Miért hagytál három értékes zarándokot a szörnyek prédájául, hogy Pandorád után a mélységbe ugorj?
- Angyallá akarod tenni Ledát. Ettől lesz értékes, értékesebb, mint három zarándok - mondta Nero az érzelmek legkisebb jele nélkül.
Nyx visszanézett róla rám. - Nos, úgy tűnik, már minden kártya az asztalon van. - Neroval ellentétben ő mutatott érzelmeket, a vidámsága volt az uralkodó.
Nyx érdekes angyal volt. Szigorú volt, de volt humorérzéke. Biztosította, hogy a Légió szabályait betű szerint betartsák, de megesküdtem volna rá, hogy az esetek felében egyáltalán nem vette magát komolyan. Nem volt arrogáns, kivéve, ha az a helyzetnek megfelelt, ami alapvetően akkor volt, amikor az embereket kellett kordában tartania.
- Meggyőző érv, ezredes, csakhogy még nem angyal - mondta Nyx. - Még bizonyítania kell, mint mindenki másnak.
- Úgy lesz.
Nyx szája sarkán mosoly játszott. - Ezredes, te hosszú és kiváló karriert futottál már be a Légióban, úgyhogy most az egyszer eltekintek a szokásos büntetésektől.
Ahogy kimondta, hogy "szokásos büntetés", azt kívántam, bárcsak soha ne tudnám meg, hogyan bünteti a Légió a rosszul viselkedő angyalokat. Az angyalok sok kínzást el tudtak elviselni, így a büntetések valóban szörnyűek lehettek.
- Most komolyan, Nero - folytatta Nyx, most már könnyedebb hangon. – Egyszerűen csak le kellett volna feküdnöd vele, nem pedig udvarolni neki. Az érzelmek összekuszálják a dolgokat. Különösen, ha ezek az érzések olyasvalaki iránt ébrednek, aki a parancsnokságod alatt áll.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy rámutassak, hogy Nyx, mint a Légió vezető angyala, az isteneknek jelentett, akik közül az egyik a szeretője volt.
Nero szigorúan rám nézett.
- Mi? Én nem mondtam semmit. Nem büntethetsz meg olyasmiért, amit nem mondtam.
- Ha angyalokról van szó, akkor igen - válaszolta. - Tudunk gondolatokat olvasni. Meg kell tanulnod irányítani, hogy mit gondolsz.
- Bocsánat, de még mindig azon dolgozom, hogy kontrolláljam, mit mondok ki.
- Attól tartok, hogy az a munka soha nem fog befejeződni. - Nero meghajtotta a fejét Nyx előtt. - Elnézést kérek a helytelen gondolataiért.
- Nem, minden rendben van. Igaza van. Minden elszáll az ablakon, amikor a szerelem belép a képbe, nem igaz?
Megesküdtem volna, hogy Nyx rám kacsintott, de olyan gyorsan történt.
Nero nem szólt semmit, és én sem kérdeztem meg tőle, hogy így érez-e. Még abban sem voltam biztos, hogy én mit érzek.
- Most már csak néhány dolgot kell elintézni. Nero, te velem jössz, legalábbis egy darabig. Fontos küldetésem van számodra.
- És velem mi lesz?
- Igen, azt mondtam, hogy eljutunk hozzád is, nem igaz? - mondta Nyx. - Folytatni fogod a jelenlegi küldetésedet, bár a közelmúlt eseményei után ez némileg megváltozott. Mostantól Futótűz ezredes fogja felügyelni a küldetést. Kiderült, hogy az ő küldetése és a tiéd nagyon is összefügg.
Futótűz ezredes küldetése? Visszagondoltam arra, amit Jace mondott nekem, mielőtt elment az apjával.
- Futótűz ezredes egy elfajzott angyal nyomába eredt. Osiris Átoktörő - mondtam.
Nyx sötét szemöldöke felhúzódott. - Nem fogom megkérdezni, honnan tudsz erről. Úgy tűnik, a bajok követnek téged, bárhová is mész, Leda Pierce. - Nyx összefonta a kezét. - Igen, Futótűz ezredes Osiris Átoktörő nyomában van. Azt hiszem, már találkoztál vele.
Eddig csak három angyallal találkoztam: Neroval, Nyxszel, és néhány perccel ezelőtt Futótűz ezredessel. Már ha a jeges pillantások csatája "találkozásnak" számít. De a három angyal közül egyik sem volt Osiris Átoktörő.
- Úgy ismered, mint a csuklyás banditát - mondta Nyx.
- Az egy elfajzott angyal volt? - kérdeztem, miközben eszembe jutott, hogyan mozgott. Milyen gyors volt. Milyen erős.
- Igen, egy elfajzott angyal a szent ereklyékre vadászik, és ha előbb megszerzi őket, senki sem lesz biztonságban a Földön, még az angyalok sem.