Tizenötödik fejezet

7 óra 35 perc volt.

Hu­szon­öt perc múl­va a „Lady”-ből cél­pont lesz. Hu­szon­öt perc múl­va a fe­nye­ge­tés va­ló­ság­gá vá­lik, a po­ten­ci­á­lis gyil­kos iga­zi gyil­kos­sá. 7 óra 36 perc.

Hu­szon­négy perc múl­va egy Lu­ger go­lyó­kat köp az es­té­be. Egy nő össze­esik. Meg­szó­lal a te­le­fon, az el­iga­zí­tó­ban az őr­mes­ter je­lent­ke­zik: „Nyolc­van­he­tes kör­zet”, a vo­na­lat át­kap­csol­ja az eme­let­re, az­tán fel­hív­ják az Észa­ki Gyil­kos­sá­gi Cso­por­tot, a Déli Gyil­kos­sá­gi Cso­por­tot, a Fő­ka­pi­tány­sá­got, a la­bort és a rend­őr­sé­gi or­vos­szak­ér­tőt, hogy vo­nul­ja­nak ki a fris­si­ben tör­tént gyil­kos­sá­gi eset­hez. 7 óra 37 perc.

Gyá­szos han­gu­lat ural­ko­dott a nyo­mo­zók szo­bá­já­ban. Bert Kling sze­re­tett vol­na már ha­za­men­ni. Ne­héz nap­ja volt a ki­kö­tő­ben, s most még­is itt kel­lett vár­nia, kar­ján a bőr­za­kó­val, vár­ni, hogy tör­tén­jék vég­re va­la­mi, vár­ni, hogy Byr­nes ki­dug­ja a fe­jét az iro­dá­já­ból, és el­or­dít­sa ma­gát: „Bert! Szük­sé­gem van ma­gá­ra!” 7 óra 38 perc.

Ül­tek az író­asz­tal kö­rül, és megint a le­ve­let néz­ték. Me­yer, Ca­rel­la és Ha­wes. Me­yer kö­hö­gés el­le­ni cu­kor­kát szo­po­ga­tott. Egy­re job­ban fájt a tor­ka. A hő­sé­get okol­ta érte.

MA ESTE 8 KOR MEG FO­GOM ÖLNI A LA­DYT. MIT TUD­NAK TEN­NI EL­LE­NE?

A vá­lasz ott volt rá mind­há­rom de­tek­tív agyá­ban. SEM­MIT.

Sem­mit sem tu­dunk ten­ni el­le­ne.

– Le­het, hogy csak egy ku­tya – mond­ta Me­yer a cu­kor­ká­ját szo­po­gat­va. – Le­het, hogy csak egy Lady nevű ku­tya.

– És le­het, hogy nem az – mond­ta Ha­wes.

– Vagy le­het, hogy az a kur­va – mond­ta Ca­rel­la. – Mar­cia. A Lady. Ha ő az, ak­kor oké. Rend­őr­sé­gi vé­de­lem alatt áll, nem?

– De igen – fe­lel­te Ha­wes.

– Lady As­tor is?

– Ő is – mond­ta megint csak Ha­wes.

– A ba­lett­be­mu­ta­tó­ra nem kül­dött ki sen­kit Pete?

– Nem – fe­lel­te Ha­wes. – Ban­nis­ter gya­nún felül áll. Egy­ál­ta­lán nem ha­son­lít ah­hoz a nya­va­lyás kép­hez.

– S az ét­te­rem­ben sem is­mert rá sen­ki? – kér­dez­te Me­yer. Nyelt egyet, és már nyúlt is az újabb szem kö­hö­gés el­le­ni cu­kor­ka után.

– Csak az egyik tu­laj­do­nos­sal tud­tam be­szél­ni – fe­lel­te Ha­wes. – A má­sik nincs a vá­ros­ban. – Szü­ne­tet tar­tott. – Egyéb­ként az előb­bi­nek tel­je­sen iga­za volt.

– Nem kér va­la­ki cuk­rot? – kér­dez­te Me­yer, elé­jük tart­va a do­bozt. Nem is vet­tek róla tu­do­mást.

– Iga­za? Mi­ben? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Ab­ban, hogy el­megy sö­röz­ni, mi­helyt ke­ve­sebb lesz a ven­dég. Azt mond­ta, van egy jó kis kocs­ma ott lej­jebb az ut­cá­ban. Én is oda­me­gyek. Mi­helyt ki­ke­rü­lök in­nen. Ve­lem tar­ta­nak? Fi­ze­tem.

– Hol is van az az ét­te­rem? – kér­dez­te hir­te­len fel­éledt ér­dek­lő­dés­sel Ca­rel­la.

– Mi­cso­da?

– Az ét­te­rem.

– Ja, a Ti­zen­har­ma­dik Ave­nue ele­jén.

– Nem an­nak a kocs­má­nak a kö­ze­lé­ben?

– Mi­fé­le kocs­má­nak?

– A Sö­rös­kor­só-nak. Ahol Sa­mal­son ál­lí­tó­lag el­vesz­tet­te a lát­csö­vét. A Sö­rös­kor­só. Az van az Észa­ki Ti­zen­har­ma­dik Ave­nue meg az Am­berly sar­kán.

– Gon­dol­ja, hogy van a ket­tő közt va­la­mi össze­füg­gés? – kér­dez­te Ha­wes.

– Hát, ha a fic­kó a Jo-Ge­or­ge Ét­te­rem-ben evett, le­het, hogy be­tért egy po­hár ital­ra a Sö­rös­kor­só-ba, ott lej­jebb az ut­cán – fe­lel­te Ca­rel­la. – Le­het, hogy ott ta­lál­ta meg Sa­mal­son lát­csö­vét.

– S ez­zel hová ju­tunk?

– Se­ho­va – is­mer­te be Ca­rel­la. – De ta­lán ez­zel is tel­je­sebb a kép. – Vál­lat vont. – Csak úgy eszem­be ju­tott.

– Aha – mond­ta Ha­wes. 7 óra 40 perc volt.

– Szó­val az a fic­kó ott az ét­te­rem­ben nem is­mert rá, kit áb­rá­zol? Már­mint a kép – kér­dez­te Me­yer.

– Nem. Vak­vá­gány­ra ju­tot­tam vele. Ge­or­ge foly­ton csak ar­ról akart be­szél­ni, hogy mennyi­re sze­re­ti az üz­let­tár­sát, Jót. Mint a fiát, haj­to­gat­ta. Ge­or­ge ugyan­is árva, sen­ki­je sincs a vi­lá­gon. Ezért von­zó­dik úgy ah­hoz a fi­a­tal­em­ber­hez.

– Fi­a­tal­em­ber­hez? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Igaz, hogy Jo har­minc­négy éves, de Ge­or­ge-hoz ké­pest fi­a­tal em­ber. Ge­or­ge ugyan­is öt­ven­hat.

– Fur­csa együt­tes – je­gyez­te meg Ca­rel­la.

– Rég­óta is­me­rik egy­mást.

– S a szo­ká­sos fel­té­te­lek­kel tár­sul­tak?

– Mire gon­dol?

– Hogy ha az egyik társ meg­hal, és nin­cse­nek ro­ko­nai, a túl­élőé lesz az egész üz­let?

– Azt hi­szem – fe­lel­te Ha­wes. – Igen. Ge­or­ge em­lí­tet­te is, hogy a szok­vá­nyos ala­pon tár­sul­tak.

– Te­hát, ha Ge­or­ge ki­nyif­fan, a tár­sa örök­li az ét­ter­met, igaz? Mint­ha azt mond­ta vol­na, hogy Ge­or­ge-nak nincs sen­ki­je, nem? Nincs ro­ko­na, aki igé­nye­ket tá­maszt­hat­na?

– Pon­to­san – fe­lel­te Ha­wes. – Mire gon­dol?

– Hát­ha Jo sze­ret­né át­se­gí­te­ni Ge­or­ge-ot a más­vi­lág­ra? S hát­ha ép­pen ma este nyolc­kor akar­ja át­se­gí­te­ni?

Az idő­pont em­lí­té­se mind­nyá­ju­kat arra kész­tet­te, hogy az órá­ra néz­ze­nek. 7 óra 42 perc volt.

– Hát el­mé­let­nek szép, Ste­ve – is­mer­te el Ha­wes. – Csak van egy-két bök­ke­nő­je.

– Pél­dá­ul?

– Pél­dá­ul… a Ge­or­ge-nak mi köze a Lady-hez? Még csak nem is ha­son­ló a hang­zá­suk.

Ca­rel­la csak hüm­mö­gött.

– És ami a lé­nyeg: a raj­zot meg­mu­tat­tam Ge­or­ge-nak is meg Cort ba­rát­nő­jé­nek is. Egyi­kük sem is­mert rá. A mi gyil­ko­sunk nem Jo Cort.

– Hogy ju­tott a gon­do­lat­ra, hogy Ge­or­ge a „Lady”, Ste­ve? – kér­dez­te Me­yer. – A hő­ség ment az agyá­ra?

– Nem ho­mo­kos, vagy va­la­mi? – kér­dez­te Ca­rel­la, aki nem volt haj­lan­dó ej­te­ni a té­mát. – Már­mint ez a Ge­or­ge nevű pa­sas.

– Nem. Azt ész­re­vet­tem vol­na, Ste­ve. Min­den rend­ben van nála.

– Ugyan­is arra gon­dol­tam… hogy… hát­ha így függ össze a „Lady”-vel. – Meg­ve­re­get­te a le­ve­let. – De ha nem az, ak­kor… – Vál­lat vont.

– Nem, nem az – mond­ta Ha­wes. – Rossz he­lyen ta­po­ga­tó­zik.

– Igen. Iga­za van – mond­ta Ca­rel­la. – Csak úgy eszem­be ju­tott… Ez ugyan­is át­ko­zot­tul jó in­dí­ték lett vol­na.

– Kár, hogy nem vág össze az egyéb kö­rül­mé­nyek­kel – je­gyez­te meg mo­so­lyog­va Me­yer. – Vagy ta­lán ala­kít­suk át azo­kat úgy, hogy stim­mel­je­nek az el­mé­le­té­vel, Ste­ve?

Ca­rel­la el­vi­gyo­ro­dott.

– Kez­dek fá­rad­ni. Át­ko­zot­tul ne­héz nap volt.

– Ve­lem jön egy po­hár sör­re? – kér­dez­te Ha­wes. – Ha túl le­szünk a dol­gon?

– Le­het­sé­ges.

– Neki volt iga­za. Ge­or­ge-nak – foly­tat­ta Ha­wes. – Hogy mi­helyt nem lesz­nek annyi­an az ét­ter­mé­ben, efe­lé vesz irányt. – S ön­kén­te­le­nül meg­ve­re­get­te az uj­já­val a Bal­lan­tine-sör véd­je­gyét, ame­lyet a le­vél­ben nyol­cas­nak hasz­nál­tak fel. Az­tán moz­du­lat­lan­ná is der­medt az ujja.

– Ejha! – ki­ál­tott fel.

– A nyol­cas – je­gyez­te meg Ca­rel­la.

– Gon­dol­ja?…

– A fene tud­ja…

– De hát…

– Így kö­zöl­te vol­na ve­lünk a gyil­kos?… Így kö­zöl­te vol­na, hogy hol?

– Egy kocs­má­ban? Nyolc­kor? Lé­te­zik?

– Úr­is­ten, Cot­ton, gon­dol­ja?

– Nem tu­dom… Ste­ve…

– Vár­jon, Cot­ton. Vár­jon!

A de­tek­tí­vek alig bír­tak ülve ma­rad­ni. Az óra a fa­lon 7 óra 44 per­cet mu­ta­tott.

– Ha egy kocs­má­ra cé­loz… le­het­sé­ges, hogy a Sö­rös­kor­só vol­na az?

– Le­het­sé­ges­nek le­het­sé­ges. De ki?…

– …a „Lady”? Azt írta, hogy a „Lady”-t. De ha en­nek az át­ko­zott nyol­cas­nak rej­tett ér­tel­me van… A „Lady.” A „Lady”. Ki le­het a „Lady”? El­né­mul­tak egy pil­la­nat­ra. Me­yer a szá­já­ba tett még egy szem kö­hö­gés el­le­ni cu­kor­kát, és az asz­tal­ra dob­ta a do­bozt.

– Le­het, hogy Ge­or­ge már el is in­dult a Sö­rös­kor­só-ba – szó­lalt meg Ca­rel­la. – Nem azt mond­ta, hogy egy, ab­ban az ut­cá­ban levő kocs­má­ba megy? És Sa­mal­son ott vesz­tet­te el a lát­csö­vét! Le­het, hogy még­is Ge­or­ge a ki­sze­melt ál­do­zat! Cot­ton, én nem lá­tok más le­he­tő­sé­get!

– És a „Lady”? Hogy a fe­né­be le­het­ne Ge­or­ge Lad­do­na a „Lady”?

– Nem tu­dom. De azt hi­szem, hogy…

– Úr­is­ten!…

– Mi az? – ug­rott fel Ca­rel­la. – Mi az?

– Úr­is­ten! For­dít­sa le! Maga olasz, Ste­ve! For­dít­sa le a Lad­do­nát! Meg­van a „Lady”! A „Lady”!

– La don­na! – ki­ál­tot­ta Ca­rel­la. – Ó, azt a… te­hát még­is sze­ret­né, ha meg­aka­dá­lyoz­nánk! A szent­sé­git, Cot­ton, a gyil­kos sze­ret­né, ha meg­aka­dá­lyoz­nánk! Tud­tunk­ra adta, hogy kit és hol akar meg­öl­ni! A gyil­kos…

– De hát ki a gyil­kos? – kér­dez­te Ha­wes, és ő is fel­ug­rott. Az­tán az asz­ta­lon he­ve­rő cu­kor­kás­do­boz­ra esett a te­kin­te­te, és el­or­dí­tot­ta ma­gát: – Smith! Smith!

És már ro­han­tak is ki­fe­lé a szo­bá­ból, mint az őrül­tek, mert az óra a fa­lon már 7 óra 47 per­cet mu­ta­tott.