Tizenharmadik fejezet
A Jo-George Étterem a Tizenharmadik Avenue sarkán volt. Mivel a bejárata inkább a mellékutcára nyílt, mint a sugárútra, ezért volt a címe Északi Tizenharmadik Avenue 336. Egyetlen autó sem parkolt előtte, de ennek alapján Hawes még korántsem alkotott véleményt az ételek minőségéről. Lehet, hogy az autók ott parkoltak, ahol nem volt tilos.
Az étterem pontosan olyan volt, mint a város, sőt, talán a világ akármelyik étterme. Fémesen csillogva lapult meg a sarkon, a még mindig az égbolton lézengő nap fényében, fölötte hatalmas cégtábla: Jo-George Étterem. 6 óra 15 perc volt, amikor Hawes felmászott a bejárathoz vezető lépcsőn, és benyitott. Az étterem zsúfolva volt.
A wurlitzer bömbölt, a szünet nélkül duruzsoló beszélgetést még vissza is verték a falak meg a mennyezet. Több felszolgálólány rohangált ide-oda a bokszok és a pult között. A pult mögött két férfi állt, és Hawes egy átjárón belátott a konyhába is, ahol még három férfi tevékenykedett. A Jo-George Étterem élénk forgalmú kisvendéglő volt, és Hawes kíváncsi volt rá, hogy az öt férfi közül vajon melyik kettő a tulajdonos.
Szeretett volna a pultnál leülni, de minden szék foglalt volt. Odaállt tehát a Nationalkassza mellé, a pult egyik végébe. A mellette elsiető felszolgálólányok nem vettek róla tudomást, csak leadták a rendeléseket. A két férfi a pult mögött egyik vendégtől a másikhoz rohant.
– Helló! – szólt oda nekik Hawes. Az egyik férfi megállt.
– Nem sokáig kell várnia, uram – mondta. – Ha odaáll a cigarettaautomata mellé, az ajtótól balra, valaki előbb-utóbb feláll, és ön…
– Jo itt van? – kérdezte Hawes.
– Ma éppen szabadnapos – felelte a férfi. – Talán a barátja?…
– És George?
A férfi zavart képet vágott. Hatvan felé járt már, a haja ősz volt, a szeme kék. A termetes férfiú izmos bicepszéig feltűrte az ingujját.
– George én vagyok. – mondta. – Ön ki?
– Hawes detektív. A nyolcvanhetes körzetből. Beszélhetnénk valahol, Mr?… – Nem fejezte be a mondatot.
– Laddona – mondta George. – George Laddona. Miről van szó?
– Csak néhány kérdést szeretnék feltenni.
– Mivel kapcsolatban?
– Nem beszélgethetnénk valahol másutt?
– Maga aztán épp a legjobbkor jött. Most van a vacsoraidő, ilyenkor a legnagyobb a forgalom. Nem jöhetne vissza később?
– Sürgős a dolog – felelte Hawes.
– Talán a konyhában beszélgethetnénk.
Hawes hallotta, mekkora a sürgés-forgás a konyhában, kiabálva adják tovább a rendeléseket, fazekak és lábosok zörögnek, tányérokat mosogatnak.
– Csöndesebb hely nem volna?
– Csak a férfivécé. Ha magának megfelel, nekem oké.
– Nagyszerű – felelte Hawes.
George kijött a pult mögül, és elindultak az étterem túlsó vége felé. Benyitottak egy ajtón, amelyen felirat nem volt, csak egy cilinderes férfialak. A női vécé ajtaján egy napernyős nő volt látható. Amikor bent voltak, Hawes bezárta az ajtót.
– Mi a neve az üzlettársának? – kérdezte.
– Jo Cort. Miért?
– Ez a teljes neve?
– Az hát.
– Csak úgy, hogy Jo?
– Úgy. Jo. J és o. Miért?
Hawes elővette a zsebéből a képet, amelyet a rendőrségi rajzoló készített. Széthajtogatta, és megmutatta George-nak.
– Ez az üzlettársa? George megnézte a képet.
– Nem – felelte.
– Biztos benne?
– Csak ismerem a saját társamat?
– Látta valaha ezt az embert az étteremben? George megvonta a vállát.
– Tudja a csuda! Van róla fogalma, hányan járnak ide? Nézzen csak ki. Ilyentájt minden este ekkora a forgalom. Ki tudna egyes arcokat megjegyezni?
– Nézze csak meg még egyszer. Hátha törzsvendég az illető. George még egyszer megnézte a képet.
– A szeme mintha valahogy ismerős lenne – mondta. Aztán közelebbről is megnézte a képet. – Furcsa, de… – Vállat vont. – Nem. Nem. Nem tudom hová tenni az illetőt. Sajnálom.
Hawes csalódottan összehajtogatta a képet, és visszadugta a zsebébe. Úgy látszik, az üzleti kártya se vezet nyomra. A kép semmi esetre sem George-ot ábrázolja, és George azt állítja, hogy az üzlettársát sem. Most hogy folytassa? Mit kérdezzen? Hány óra? Mennyi idő múlva fúródik a Lugerből kilőtt golyó egy mit sem sejtő nő testébe? Vajon ott van már egy hekus a Lady néven ismert prostituált mellett? Rendőrségi védelem alatt áll már Jay Astor? Elhagyta már a lakását Philip Bannister, hogy találkozzék az anyjával a balettbemutatón? Hol lehet most John Smith? És kicsoda John Smith? Mit kérdezzek még?
Elővette levéltárcájából az üzleti kártyát.
– Ismeri ezt, George? – kérdezte. George elvette a kártyát.
– Hát persze. A cégünk kártyája.
– Magánál van ilyen kártya?
– Persze.
– Jonál is?
– Persze. A pulton is van egy csomó. Egy külön kis dobozban. Mindig visznek belőle. A legjobb módja a hirdetésnek. Hatásos, higgye el. Láthatta, mennyien vannak odakinn. – Mintha egyszerre csak eszébe jutottak volna a vendégei. – Mondja, sokáig tart még itt? Vissza kéne mennem!
– Meséljen valamit a cégükről – kérte Hawes. Nem akart még elmenni, nem akarta kiengedni kezéből a fonalat, amely elvezette ebbe az étterembe, a kártyát, amelyet egy magát John Smithnek nevező férfi lakásán találtak, aki nem George Laddona, és nem is Jo Cort, de akkor hol szerezte ezt a kártyát? Itt szokott étkezni? Nem azt mondta-e George, hogy mintha valahogy ismerős lenne a szeme? Elképzelhető, hogy a fickó éppen itt vacsorázik? De a szentségit neki, hol ül? És ki az? Elveszítem, amikor már szinte a markomban van!, gondolta Hawes.
– Szokványos társas cég – vonta meg a vállát George – Amilyen mindenütt akad.
Jo meg én üzlettársak vagyunk.
– Jo hány éves?
– Harmincnégy.
– És maga?
– Ötvenhat.
– Komoly korkülönbség. Régóta ismeri?
– Körülbelül tizenegy éve.
– Jól kijön vele?
– Nagyszerűen.
– Hol ismerkedett meg vele?
– Az 52-20-as Klubban. Maga volt katona, ugye?
– Persze.
– Akkor biztos emlékszik rá, hogy akik leszereltek, azoknak volt ez a klubjuk, ahol az állam heti húsz dolcsit adott nekik maximum ötvenkét hétig. Ez amolyan segélyféle volt. Amíg munkát nem találtak.
– Emlékszem – felelte Hawes. – De hát maga nyilván nem volt katona, igaz?
– Nem. Túl öreg voltam már.
– És Jo?
– Ő segédszolgálatos volt a háború alatt. Felszúrták a dobhártyáját, vagy valami ilyesmi miatt.
– Akkor hogy ismerkedhetett meg vele az ötvenkettő-húszas-ban?…
– Úgy, hogy mind a ketten ott dolgoztunk. A Népjóléti Minisztérium alkalmazottjaként. Jo is, meg én is. Így ismerkedtünk össze.
– Hogy volt tovább?
– Úgy, hogy összebarátkoztunk. Én úgy bíztam benne, mint a saját jobb karomban. Az első pillanattól fogva. Ilyen barátság is van. Rögtön megértettük egymást. Azzal kezdődött, hogy munkából hazafelé menet beültünk valahova egy-két pohár sörre. Még most is meg szoktuk csinálni. Ha egy műszakban dolgozunk, betérünk egy-két pohár sörre. Egy kocsmába, itt lejjebb az utcában. Jo meg én, a két korhely. – Elmosolyodott. – A két korhely – ismételte meg gyengéden.
– Folytassa – mondta Hawes. A karórájára pillantott. Az a furcsa érzése volt, hogy csak a drága időt pazarolja, amikor ezt a testvéri együttérzéstől áthatott beszámolót hallgatja. – Folytassa – ismételte meg mégis, de ezúttal már türelmetlenebbül.
– Nos, sokat beszélgettünk az álmainkról meg a vágyainkról. Nekem is volt némi megtakarított pénzem, meg Jonak is. Megállapodtunk, hogy nyitunk valami kis üzletet. Először úgy gondoltuk, hogy kocsmát kéne nyitnunk, de az italkészlet beszerzése rengetegbe kerül, meg aztán ki kell váltani az italmérési engedélyt is, meg minden. Annyi pénzünk nem volt.
– Szóval elhatározták, hogy inkább vendéglőt nyitnak.
– Igen. Kölcsönt vettünk fel a banktól, és ez azzal együtt, amink volt, elég volt az induláshoz. Üzlettársak lettünk. Én meg Jo. Fele-fele alapon. És bevált, higgye el. Tudja, mért?
– Miért?
– Mert ambiciózusak vagyunk. Mind a ketten. Előbbre akarunk jutni, azt akarjuk, hogy legyen belőlünk valaki. Néhány év múlva még egy éttermet nyitunk, aztán később még egyet. Mert ambiciózusak vagyunk. És bízunk egymásban. – George hangja még bizalmasabb lett. – Tudja, én úgy bízom abban a fiúban… úgy bízom benne, mintha a saját fiam lenne. – Kuncogni kezdett. – A fenébe is: maga is ezt tenné a helyemben.
– Hogy érti?
– Árva vagyok, teljesen egyedül állok a világon. Nincs senkim, csak Jo. És társas viszonyban vagyunk. Az a fiú aranyat ér. Egy világért oda nem adnám.
– És ő ma hol van? – kérdezte Hawes.
– Szerda a szabadnapja. Szombaton és vasárnap mind a ketten dolgozunk, és hét közben veszünk ki magunknak egy-egy szabadnapot. Ugyanis fölfelé törekszünk. A nagy éttermek közé – mosolygott George.
– Lehetségesnek tartja, hogy Jo adta volna oda az üzleti kártyájukat annak, akinek a képét az előbb mutattam?
– Lehetséges. Miért nem mutatja meg neki is a képet?
– Hol érhetném el?
– Megadom a telefonszámát. Hívja fel otthon. Ha nincs odahaza, akkor valószínűleg a barátnőjénél van. Csinos lány. Felicia a neve. Valószínű, hogy előbb-utóbb elveszi.
– Hol lakik Jo?
– A belvárosban, egy elegáns lakosztályban. Egy olyan szállodai lakosztályban. Nagyon elegáns lakosztály. Szeret fényűzően élni. Én egy lyukban is meghúzom magam, akárhol. De Jo nem. 0… Nagyon választékos ízlésű fiatalember. Imádja a luxusholmikat.
– Kérem a számát – mondta Hawes.
– Innen is felhívhatja, a konyhából. Ott van a falon egy telefon. Mondja, nem mehetnénk végre ki innen? Nem is szólva a vendégeimről, pokoli meleg kezd lenni ebben a lyukban.
Kinyitotta az ajtót, és szép lassan elindultak a konyha felé.
– Ez van minden este – mondta George. – Zsúfolásig telt ház. Minőséget adunk, és kifizetődik. De biz’ isten rengeteget dolgozunk. Csak úgy fél nyolc, nyolc felé kezd csökkenni a forgalom. Addig tele a kezünk munkával. Szünet nélkül. Hadd kopogjam le – tette hozzá, és lekopogta a pulton.
Bevezette Hawest a konyhába. A konyhában iszonyú volt a hőség a kánikulai naptól, a forró tűzhelyektől és a lázas sürgés-forgástól.
– Ott a telefon – mondta George. – A szám: Delville 2-4523.
– Köszönöm – felelte Hawes.
A telefonhoz ment, és bedobott egy tízcentest. Aztán tárcsázott. Várt.
– Riverdix Hotel – jelentkezett egy hang.
– Jo Corttal szeretnék beszélni – mondta Hawes.
– Megpróbálom kapcsolni a lakosztályát, uram. Egy pillanat. Hawes várt. A telefonkezelőnő visszacsöngetett.
– Sajnálom, uram. Úgy látszik, nem veszik fel.
– Próbálja meg még egyszer – kérte Hawes.
– Kérem, uram. – Megpróbálta. Aztán megpróbálta még egyszer és még egyszer és ötödször is. – Sajnálom, uram. Most sem veszik fel.
– Köszönöm – mondta Hawes, és visszaakasztotta a kagylót. Visszament az étterembe, és megkereste George-ot.
– Nincs otthon.
– Ó! Kár! Próbálja meg a barátnőjénél. Felicia Pannet a neve. 0 is az Isolán lakik.
– Hol? – kérdezte Hawes.
– A címét nem tudom. Valahol a városközpontban. Azt hiszem, a tér mellett. Igen, ott. Az északi oldalon. – George egy vendéghez fordult. – Tessék, uram! Parancsol étlapot?
– Csak egy szalonnás-paradicsomos pirítóst kérek – felelte a vendég. – Meg egy csésze kávét.
George a konyhába vezető átjáró felé fordult.
– Egy szalonnás-paradicsomos pirítós! – kiáltotta. – Egyes asztal! – Ismét Hawes felé fordult. – Csak a mai napnak legyen már vége! De boldog leszek! Tudja, mit fogok csinálni?
– Mit? – kérdezte Hawes.
– Mihelyt egy kicsit megritkul a tömeg, úgy kábé félóra múlva, megyek, és megiszom egy pohár sört. Itt lejjebb az utcában. Esetleg kettőt. De az is lehet, hogy egész éjszaka ottmaradok, és iszom. Olyan szomjas vagyok, hogy egy hordóval meg tudnék inni. Alig várom. Még kábé egy félóra, és sutty, itt se vagyok!
Mivel Hawes legfőbb ellenségét, az időt említette, a detektív önkéntelenül a karórájára pillantott. Három perc múlva hetet mutatott. Már csak egyetlen óra!
– Köszönöm – szólt oda George-nak, és elhagyta az éttermet.
Odakint töprengeni kezdett, hogy mit csináljon. A leány Isola központjában lakik, a tér északi oldalán. Menjen oda? Érdemes? És ha Jo nincs ott? Vagy ha ott van, és nem tudja azonosítani a képet? És ha tudja is, lesz még rá idő, hogy megállítsák a gyilkost? Megint az órájára pillantott. Hét óra.
Lenne még rá idő?
Meg tudnák még állítani azt az embert? Meg tudnák akadályozni, hogy megölje azt a nőt, akárki is az?
De hát mi egyebet csinálhatna? Menjen vissza a körzetbe, és várja ki a csoport szobájában a nyolc órát? Üljön ott tétlenül a haverokkal, miközben a gyilkos célba veszi áldozatát, kibiztosítja a Lugert, és elsüti? Mi a fenét csinálhatna egyebet? Ha siet, ha bekapcsolja a szirénát, és szabaddá teszi maga előtt az utcákat, tíz perc múlva ott lehet. Újabb tíz perc, amíg beszél Joval – ha ott van –, aztán megint tíz, amíg visszaér a körzetbe. 7 óra 30-ra a csoportnál lehet, és Jo esetleg mégis ráismer a képen látható egyénre. Esetleg. Esetleg. Esetleg…
Hawes bement egy drugstore-ba, és egyenest a telefonfülkéhez sietett. Kikereste Felicia Pannet címét, s miután megtalálta, eszébe jutott, hogy előbb felhívja. Ha Jo Cort nincs ott, a leány megmondja, s akkor megtakarít egy fölösleges kirándulást.
Elismételte magában a számot, bement a fülkébe, és feltárcsázta. A foglalt jelzés kattogott a fülébe.
Visszaakasztotta a kagylót, és várt egy kicsit. Aztán ismét tárcsázott. Még mindig a foglalt jelzés.
A szentségit, hiszen csak az időt vesztegeti!
Ha a telefon foglalt, valaki feltétlenül van otthon! És ő nem töltheti a most következő értékes órát egy telefonfülkében! Elhagyta a drugstore-t, és visszasietett a rendőrségi szedánhoz.
A legnagyobb sebességgel kanyarodott el a járda mellől, és bekapcsolta a szirénát.