Tizenharmadik fejezet

A Jo-Ge­or­ge Ét­te­rem a Ti­zen­har­ma­dik Ave­nue sar­kán volt. Mi­vel a be­já­ra­ta in­kább a mel­lék­ut­cá­ra nyílt, mint a su­gár­út­ra, ezért volt a címe Észa­ki Ti­zen­har­ma­dik Ave­nue 336. Egyet­len autó sem par­kolt előt­te, de en­nek alap­ján Ha­wes még ko­ránt­sem al­ko­tott vé­le­ményt az éte­lek mi­nő­sé­gé­ről. Le­het, hogy az au­tók ott par­kol­tak, ahol nem volt ti­los.

Az ét­te­rem pon­to­san olyan volt, mint a vá­ros, sőt, ta­lán a vi­lág akár­me­lyik ét­ter­me. Fé­me­sen csil­log­va la­pult meg a sar­kon, a még min­dig az ég­bol­ton lé­zen­gő nap fé­nyé­ben, fö­löt­te ha­tal­mas cég­táb­la: Jo-Ge­or­ge Ét­te­rem. 6 óra 15 perc volt, ami­kor Ha­wes fel­má­szott a be­já­rat­hoz ve­ze­tő lép­csőn, és be­nyi­tott. Az ét­te­rem zsú­fol­va volt.

A wur­lit­zer böm­bölt, a szü­net nél­kül du­ru­zso­ló be­szél­ge­tést még vissza is ver­ték a fa­lak meg a mennye­zet. Több fel­szol­gá­ló­lány ro­han­gált ide-oda a bok­szok és a pult kö­zött. A pult mö­gött két fér­fi állt, és Ha­wes egy át­já­rón be­lá­tott a kony­há­ba is, ahol még há­rom fér­fi te­vé­keny­ke­dett. A Jo-Ge­or­ge Ét­te­rem élénk for­gal­mú kis­ven­dég­lő volt, és Ha­wes kí­ván­csi volt rá, hogy az öt fér­fi kö­zül va­jon me­lyik ket­tő a tu­laj­do­nos.

Sze­re­tett vol­na a pult­nál le­ül­ni, de min­den szék fog­lalt volt. Oda­állt te­hát a Na­ti­o­nal­kassza mel­lé, a pult egyik vé­gé­be. A mel­let­te el­si­e­tő fel­szol­gá­ló­lá­nyok nem vet­tek róla tu­do­mást, csak le­ad­ták a ren­de­lé­se­ket. A két fér­fi a pult mö­gött egyik ven­dég­től a má­sik­hoz ro­hant.

– Hel­ló! – szólt oda ne­kik Ha­wes. Az egyik fér­fi meg­állt.

– Nem so­ká­ig kell vár­nia, uram – mond­ta. – Ha oda­áll a ci­ga­ret­ta­au­to­ma­ta mel­lé, az aj­tó­tól bal­ra, va­la­ki előbb-utóbb fel­áll, és ön…

– Jo itt van? – kér­dez­te Ha­wes.

– Ma ép­pen sza­bad­na­pos – fe­lel­te a fér­fi. – Ta­lán a ba­rát­ja?…

– És Ge­or­ge?

A fér­fi za­vart ké­pet vá­gott. Hat­van felé járt már, a haja ősz volt, a sze­me kék. A ter­me­tes fér­fiú iz­mos bi­cep­szé­ig fel­tűr­te az ing­uj­ját.

– Ge­or­ge én va­gyok. – mond­ta. – Ön ki?

– Ha­wes de­tek­tív. A nyolc­van­he­tes kör­zet­ből. Be­szél­het­nénk va­la­hol, Mr?… – Nem fe­jez­te be a mon­da­tot.

– Lad­do­na – mond­ta Ge­or­ge. – Ge­or­ge Lad­do­na. Mi­ről van szó?

– Csak né­hány kér­dést sze­ret­nék fel­ten­ni.

– Mi­vel kap­cso­lat­ban?

– Nem be­szél­get­het­nénk va­la­hol má­sutt?

– Maga az­tán épp a leg­jobb­kor jött. Most van a va­cso­ra­idő, ilyen­kor a leg­na­gyobb a for­ga­lom. Nem jö­het­ne vissza ké­sőbb?

– Sür­gős a do­log – fe­lel­te Ha­wes.

– Ta­lán a kony­há­ban be­szél­get­het­nénk.

Ha­wes hal­lot­ta, mek­ko­ra a sür­gés-for­gás a kony­há­ban, ki­a­bál­va ad­ják to­vább a ren­de­lé­se­ket, fa­ze­kak és lá­bo­sok zö­rög­nek, tá­nyé­ro­kat mo­so­gat­nak.

– Csön­de­sebb hely nem vol­na?

– Csak a fér­fi­vé­cé. Ha ma­gá­nak meg­fe­lel, ne­kem oké.

– Nagy­sze­rű – fe­lel­te Ha­wes.

Ge­or­ge ki­jött a pult mö­gül, és el­in­dul­tak az ét­te­rem túl­só vége felé. Be­nyi­tot­tak egy aj­tón, ame­lyen fel­irat nem volt, csak egy ci­lin­de­res fér­fi­alak. A női vécé aj­ta­ján egy nap­er­nyős nő volt lát­ha­tó. Ami­kor bent vol­tak, Ha­wes be­zár­ta az aj­tót.

– Mi a neve az üz­let­tár­sá­nak? – kér­dez­te.

– Jo Cort. Mi­ért?

– Ez a tel­jes neve?

– Az hát.

– Csak úgy, hogy Jo?

– Úgy. Jo. J és o. Mi­ért?

Ha­wes elő­vet­te a zse­bé­ből a ké­pet, ame­lyet a rend­őr­sé­gi raj­zo­ló ké­szí­tett. Szét­haj­to­gat­ta, és meg­mu­tat­ta Ge­or­ge-nak.

– Ez az üz­let­tár­sa? Ge­or­ge meg­néz­te a ké­pet.

– Nem – fe­lel­te.

– Biz­tos ben­ne?

– Csak is­me­rem a sa­ját tár­sa­mat?

– Lát­ta va­la­ha ezt az em­bert az ét­te­rem­ben? Ge­or­ge meg­von­ta a vál­lát.

– Tud­ja a csu­da! Van róla fo­gal­ma, há­nyan jár­nak ide? Néz­zen csak ki. Ilyen­tájt min­den este ek­ko­ra a for­ga­lom. Ki tud­na egyes ar­co­kat meg­je­gyez­ni?

– Néz­ze csak meg még egy­szer. Hát­ha törzs­ven­dég az il­le­tő. Ge­or­ge még egy­szer meg­néz­te a ké­pet.

– A sze­me mint­ha va­la­hogy is­me­rős len­ne – mond­ta. Az­tán kö­ze­lebb­ről is meg­néz­te a ké­pet. – Fur­csa, de… – Vál­lat vont. – Nem. Nem. Nem tu­dom hová ten­ni az il­le­tőt. Saj­ná­lom.

Ha­wes csa­ló­dot­tan össze­haj­to­gat­ta a ké­pet, és vissza­dug­ta a zse­bé­be. Úgy lát­szik, az üz­le­ti kár­tya se ve­zet nyom­ra. A kép sem­mi eset­re sem Ge­or­ge-ot áb­rá­zol­ja, és Ge­or­ge azt ál­lít­ja, hogy az üz­let­tár­sát sem. Most hogy foly­tas­sa? Mit kér­dez­zen? Hány óra? Mennyi idő múl­va fú­ró­dik a Lu­ger­ből ki­lőtt go­lyó egy mit sem sej­tő nő tes­té­be? Va­jon ott van már egy he­kus a Lady né­ven is­mert pros­ti­tu­ált mel­lett? Rend­őr­sé­gi vé­de­lem alatt áll már Jay As­tor? El­hagy­ta már a la­ká­sát Phi­lip Ban­nis­ter, hogy ta­lál­koz­zék az any­já­val a ba­lett­be­mu­ta­tón? Hol le­het most John Smith? És ki­cso­da John Smith? Mit kér­dez­zek még?

Elő­vet­te le­vél­tár­cá­já­ból az üz­le­ti kár­tyát.

– Is­me­ri ezt, Ge­or­ge? – kér­dez­te. Ge­or­ge el­vet­te a kár­tyát.

– Hát per­sze. A cé­günk kár­tyá­ja.

– Ma­gá­nál van ilyen kár­tya?

– Per­sze.

– Jo­nál is?

– Per­sze. A pul­ton is van egy cso­mó. Egy kü­lön kis do­boz­ban. Min­dig visz­nek be­lő­le. A leg­jobb mód­ja a hir­de­tés­nek. Ha­tá­sos, higgye el. Lát­hat­ta, mennyi­en van­nak oda­kinn. – Mint­ha egy­szer­re csak eszé­be ju­tot­tak vol­na a ven­dé­gei. – Mond­ja, so­ká­ig tart még itt? Vissza kéne men­nem!

– Me­sél­jen va­la­mit a cé­gük­ről – kér­te Ha­wes. Nem akart még el­men­ni, nem akar­ta ki­en­ged­ni ke­zé­ből a fo­na­lat, amely el­ve­zet­te ebbe az ét­te­rem­be, a kár­tyát, ame­lyet egy ma­gát John Smith­nek ne­ve­ző fér­fi la­ká­sán ta­lál­tak, aki nem Ge­or­ge Lad­do­na, és nem is Jo Cort, de ak­kor hol sze­rez­te ezt a kár­tyát? Itt szo­kott ét­kez­ni? Nem azt mond­ta-e Ge­or­ge, hogy mint­ha va­la­hogy is­me­rős len­ne a sze­me? El­kép­zel­he­tő, hogy a fic­kó ép­pen itt va­cso­rá­zik? De a szent­sé­git neki, hol ül? És ki az? El­ve­szí­tem, ami­kor már szin­te a mar­kom­ban van!, gon­dol­ta Ha­wes.

– Szok­vá­nyos tár­sas cég – von­ta meg a vál­lát Ge­or­ge – Ami­lyen min­de­nütt akad.

Jo meg én üz­let­tár­sak va­gyunk.

– Jo hány éves?

– Har­minc­négy.

– És maga?

– Öt­ven­hat.

– Ko­moly kor­kü­lönb­ség. Rég­óta is­me­ri?

– Kö­rül­be­lül ti­zen­egy éve.

– Jól ki­jön vele?

– Nagy­sze­rű­en.

– Hol is­mer­ke­dett meg vele?

– Az 52-20-as Klub­ban. Maga volt ka­to­na, ugye?

– Per­sze.

– Ak­kor biz­tos em­lék­szik rá, hogy akik le­sze­rel­tek, azok­nak volt ez a klub­juk, ahol az ál­lam heti húsz dol­csit adott ne­kik ma­xi­mum öt­ven­két hé­tig. Ez amo­lyan se­gély­fé­le volt. Amíg mun­kát nem ta­lál­tak.

– Em­lék­szem – fe­lel­te Ha­wes. – De hát maga nyil­ván nem volt ka­to­na, igaz?

– Nem. Túl öreg vol­tam már.

– És Jo?

– Ő se­géd­szol­gá­la­tos volt a há­bo­rú alatt. Fel­szúr­ták a dob­hár­tyá­ját, vagy va­la­mi ilyes­mi mi­att.

– Ak­kor hogy is­mer­ked­he­tett meg vele az öt­ven­ket­tő-hú­szas-ban?…

– Úgy, hogy mind a ket­ten ott dol­goz­tunk. A Nép­jó­lé­ti Mi­nisz­té­ri­um al­kal­ma­zott­ja­ként. Jo is, meg én is. Így is­mer­ked­tünk össze.

– Hogy volt to­vább?

– Úgy, hogy össze­ba­rát­koz­tunk. Én úgy bíz­tam ben­ne, mint a sa­ját jobb ka­rom­ban. Az első pil­la­nat­tól fog­va. Ilyen ba­rát­ság is van. Rög­tön meg­ér­tet­tük egy­mást. Az­zal kez­dő­dött, hogy mun­ká­ból ha­za­fe­lé me­net be­ül­tünk va­la­ho­va egy-két po­hár sör­re. Még most is meg szok­tuk csi­nál­ni. Ha egy mű­szak­ban dol­gozunk, be­té­rünk egy-két po­hár sör­re. Egy kocs­má­ba, itt lej­jebb az ut­cá­ban. Jo meg én, a két kor­hely. – El­mo­so­lyo­dott. – A két kor­hely – is­mé­tel­te meg gyen­gé­den.

– Foly­tas­sa – mond­ta Ha­wes. A kar­órá­já­ra pil­lan­tott. Az a fur­csa ér­zé­se volt, hogy csak a drá­ga időt pa­za­rol­ja, ami­kor ezt a test­vé­ri együtt­ér­zés­től át­ha­tott be­szá­mo­lót hall­gat­ja. – Foly­tas­sa – is­mé­tel­te meg még­is, de ez­út­tal már tü­rel­met­le­neb­bül.

– Nos, so­kat be­szél­get­tünk az ál­ma­ink­ról meg a vá­gya­ink­ról. Ne­kem is volt némi meg­ta­ka­rí­tott pén­zem, meg Jo­nak is. Meg­ál­la­pod­tunk, hogy nyi­tunk va­la­mi kis üz­le­tet. Elő­ször úgy gon­dol­tuk, hogy kocs­mát kéne nyit­nunk, de az ital­kész­let be­szer­zé­se ren­ge­teg­be ke­rül, meg az­tán ki kell vál­ta­ni az ital­mé­ré­si en­ge­délyt is, meg min­den. Annyi pén­zünk nem volt.

– Szó­val el­ha­tá­roz­ták, hogy in­kább ven­dég­lőt nyit­nak.

– Igen. Köl­csönt vet­tünk fel a bank­tól, és ez az­zal együtt, amink volt, elég volt az in­du­lás­hoz. Üz­let­tár­sak let­tünk. Én meg Jo. Fele-fele ala­pon. És be­vált, higgye el. Tud­ja, mért?

– Mi­ért?

– Mert am­bi­ci­ó­zu­sak va­gyunk. Mind a ket­ten. Előbb­re aka­runk jut­ni, azt akar­juk, hogy le­gyen be­lő­lünk va­la­ki. Né­hány év múl­va még egy ét­ter­met nyi­tunk, az­tán ké­sőbb még egyet. Mert am­bi­ci­ó­zu­sak va­gyunk. És bízunk egy­más­ban. – Ge­or­ge hang­ja még bi­zal­ma­sabb lett. – Tud­ja, én úgy bí­zom ab­ban a fi­ú­ban… úgy bí­zom ben­ne, mint­ha a sa­ját fiam len­ne. – Kun­cog­ni kez­dett. – A fe­né­be is: maga is ezt ten­né a he­lyem­ben.

– Hogy érti?

– Árva va­gyok, tel­je­sen egye­dül ál­lok a vi­lá­gon. Nincs sen­kim, csak Jo. És tár­sas vi­szony­ban va­gyunk. Az a fiú ara­nyat ér. Egy vi­lá­gért oda nem ad­nám.

– És ő ma hol van? – kér­dez­te Ha­wes.

– Szer­da a sza­bad­nap­ja. Szom­ba­ton és va­sár­nap mind a ket­ten dol­gozunk, és hét köz­ben ve­szünk ki ma­gunk­nak egy-egy sza­bad­na­pot. Ugyan­is föl­fe­lé tö­rek­szünk. A nagy ét­ter­mek közé – mo­soly­gott Ge­or­ge.

– Le­het­sé­ges­nek tart­ja, hogy Jo adta vol­na oda az üz­le­ti kár­tyá­ju­kat an­nak, aki­nek a ké­pét az előbb mu­tat­tam?

– Le­het­sé­ges. Mi­ért nem mu­tat­ja meg neki is a ké­pet?

– Hol ér­het­ném el?

– Meg­adom a te­le­fon­szá­mát. Hív­ja fel ott­hon. Ha nincs oda­ha­za, ak­kor va­ló­szí­nű­leg a ba­rát­nő­jé­nél van. Csi­nos lány. Fe­li­cia a neve. Va­ló­szí­nű, hogy előbb-utóbb el­ve­szi.

– Hol la­kik Jo?

– A bel­vá­ros­ban, egy ele­gáns lak­osz­tály­ban. Egy olyan szál­lo­dai lak­osz­tály­ban. Na­gyon ele­gáns lak­osz­tály. Sze­ret fény­űző­en élni. Én egy lyuk­ban is meg­hú­zom ma­gam, akár­hol. De Jo nem. 0… Na­gyon vá­lasz­té­kos íz­lé­sű fi­a­tal­em­ber. Imád­ja a lu­xus­hol­mi­kat.

– Ké­rem a szá­mát – mond­ta Ha­wes.

– In­nen is fel­hív­hat­ja, a kony­há­ból. Ott van a fa­lon egy te­le­fon. Mond­ja, nem me­het­nénk vég­re ki in­nen? Nem is szól­va a ven­dé­ge­im­ről, po­ko­li me­leg kezd len­ni eb­ben a lyuk­ban.

Ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és szép las­san el­in­dul­tak a kony­ha felé.

– Ez van min­den este – mond­ta Ge­or­ge. – Zsú­fo­lá­sig telt ház. Mi­nő­sé­get adunk, és ki­fi­ze­tő­dik. De biz’ is­ten ren­ge­te­get dol­gozunk. Csak úgy fél nyolc, nyolc felé kezd csök­ken­ni a for­ga­lom. Ad­dig tele a ke­zünk mun­ká­val. Szü­net nél­kül. Hadd ko­pog­jam le – tet­te hoz­zá, és le­ko­pog­ta a pul­ton.

Be­ve­zet­te Ha­west a kony­há­ba. A kony­há­ban iszo­nyú volt a hő­ség a ká­ni­ku­lai nap­tól, a for­ró tűz­he­lyek­től és a lá­zas sür­gés-for­gás­tól.

– Ott a te­le­fon – mond­ta Ge­or­ge. – A szám: Del­vil­le 2-4523.

– Kö­szö­nöm – fe­lel­te Ha­wes.

A te­le­fon­hoz ment, és be­do­bott egy tíz­cen­test. Az­tán tár­csá­zott. Várt.

– Ri­ver­dix Ho­tel – je­lent­ke­zett egy hang.

– Jo Cort­tal sze­ret­nék be­szél­ni – mond­ta Ha­wes.

– Meg­pró­bá­lom kap­csol­ni a lak­osz­tá­lyát, uram. Egy pil­la­nat. Ha­wes várt. A te­le­fon­ke­ze­lő­nő vissza­csön­ge­tett.

– Saj­ná­lom, uram. Úgy lát­szik, nem ve­szik fel.

– Pró­bál­ja meg még egy­szer – kér­te Ha­wes.

– Ké­rem, uram. – Meg­pró­bál­ta. Az­tán meg­pró­bál­ta még egy­szer és még egy­szer és ötöd­ször is. – Saj­ná­lom, uram. Most sem ve­szik fel.

– Kö­szö­nöm – mond­ta Ha­wes, és vissza­akasz­tot­ta a kagy­lót. Vissza­ment az ét­te­rem­be, és meg­ke­res­te Ge­or­ge-ot.

– Nincs ott­hon.

– Ó! Kár! Pró­bál­ja meg a ba­rát­nő­jé­nél. Fe­li­cia Pan­net a neve. 0 is az Is­o­lán la­kik.

– Hol? – kér­dez­te Ha­wes.

– A cí­mét nem tu­dom. Va­la­hol a vá­ros­köz­pont­ban. Azt hi­szem, a tér mel­lett. Igen, ott. Az észa­ki ol­da­lon. – Ge­or­ge egy ven­dég­hez for­dult. – Tes­sék, uram! Pa­ran­csol ét­la­pot?

– Csak egy sza­lon­nás-pa­ra­di­cso­mos pi­rí­tóst ké­rek – fe­lel­te a ven­dég. – Meg egy csé­sze ká­vét.

Ge­or­ge a kony­há­ba ve­ze­tő át­já­ró felé for­dult.

– Egy sza­lon­nás-pa­ra­di­cso­mos pi­rí­tós! – ki­ál­tot­ta. – Egyes asz­tal! – Is­mét Ha­wes felé for­dult. – Csak a mai nap­nak le­gyen már vége! De bol­dog le­szek! Tud­ja, mit fo­gok csi­nál­ni?

– Mit? – kér­dez­te Ha­wes.

– Mi­helyt egy ki­csit meg­rit­kul a tö­meg, úgy kábé fél­óra múl­va, me­gyek, és meg­iszom egy po­hár sört. Itt lej­jebb az ut­cá­ban. Eset­leg ket­tőt. De az is le­het, hogy egész éj­sza­ka ott­ma­ra­dok, és iszom. Olyan szom­jas va­gyok, hogy egy hor­dó­val meg tud­nék inni. Alig vá­rom. Még kábé egy fél­óra, és sutty, itt se va­gyok!

Mi­vel Ha­wes leg­főbb el­len­sé­gét, az időt em­lí­tet­te, a de­tek­tív ön­kén­te­le­nül a kar­órá­já­ra pil­lan­tott. Há­rom perc múl­va he­tet mu­ta­tott. Már csak egyet­len óra!

– Kö­szö­nöm – szólt oda Ge­or­ge-nak, és el­hagy­ta az ét­ter­met.

Oda­kint töp­ren­ge­ni kez­dett, hogy mit csi­nál­jon. A le­ány Is­o­la köz­pont­já­ban la­kik, a tér észa­ki ol­da­lán. Men­jen oda? Ér­de­mes? És ha Jo nincs ott? Vagy ha ott van, és nem tud­ja azo­no­sí­ta­ni a ké­pet? És ha tud­ja is, lesz még rá idő, hogy meg­ál­lít­sák a gyil­kost? Megint az órá­já­ra pil­lan­tott. Hét óra.

Len­ne még rá idő?

Meg tud­nák még ál­lí­ta­ni azt az em­bert? Meg tud­nák aka­dá­lyoz­ni, hogy meg­öl­je azt a nőt, akár­ki is az?

De hát mi egye­bet csi­nál­hat­na? Men­jen vissza a kör­zet­be, és vár­ja ki a cso­port szo­bá­já­ban a nyolc órát? Ül­jön ott tét­le­nül a ha­ve­rok­kal, mi­köz­ben a gyil­kos cél­ba ve­szi ál­do­za­tát, ki­biz­to­sít­ja a Lu­gert, és el­sü­ti? Mi a fe­nét csi­nál­hat­na egye­bet? Ha siet, ha be­kap­csol­ja a szi­ré­nát, és sza­bad­dá te­szi maga előtt az ut­cá­kat, tíz perc múl­va ott le­het. Újabb tíz perc, amíg be­szél Jo­val – ha ott van –, az­tán megint tíz, amíg vissza­ér a kör­zet­be. 7 óra 30-ra a cso­port­nál le­het, és Jo eset­leg még­is rá­is­mer a ké­pen lát­ha­tó egyén­re. Eset­leg. Eset­leg. Eset­leg…

Ha­wes be­ment egy drug­sto­re-ba, és egye­nest a te­le­fon­fül­ké­hez si­e­tett. Ki­ke­res­te Fe­li­cia Pan­net cí­mét, s mi­után meg­ta­lál­ta, eszé­be ju­tott, hogy előbb fel­hív­ja. Ha Jo Cort nincs ott, a le­ány meg­mond­ja, s ak­kor meg­ta­ka­rít egy fö­lös­le­ges ki­rán­du­lást.

El­is­mé­tel­te ma­gá­ban a szá­mot, be­ment a fül­ké­be, és fel­tár­csáz­ta. A fog­lalt jel­zés kat­to­gott a fü­lé­be.

Vissza­akasz­tot­ta a kagy­lót, és várt egy ki­csit. Az­tán is­mét tár­csá­zott. Még min­dig a fog­lalt jel­zés.

A szent­sé­git, hi­szen csak az időt vesz­te­ge­ti!

Ha a te­le­fon fog­lalt, va­la­ki fel­tét­le­nül van ott­hon! És ő nem tölt­he­ti a most kö­vet­ke­ző ér­té­kes órát egy te­le­fon­fül­ké­ben! El­hagy­ta a drug­sto­re-t, és vissza­si­e­tett a rend­őr­sé­gi sze­dán­hoz.

A leg­na­gyobb se­bes­ség­gel ka­nya­ro­dott el a jár­da mel­lől, és be­kap­csol­ta a szi­ré­nát.