Első fejezet

Meg­tet­te már az e hé­ten ese­dé­kes be­je­len­tést a rend­őr­ség­nek??? Mert van­nak di­li­nó­sok, akik a leg­el­ké­pesz­tőbb be­je­len­té­sek­kel áll­nak elő. Ilyen di­li­nós pél­dá­ul az, aki fel­hív­ja a Fre­derick 7 8024-et, és azt mond­ja: „Unom már, hogy új­ból elő­adást tart­sak ma­guk­nak a föld­szin­ten mű­kö­dő kí­nai mo­so­dá­ról. A tu­laj­do­no­sa gőz­va­sa­lót üze­mel­tet, és én nem tu­dok alud­ni a va­sa­ló szi­sze­gé­sé­től. Ke­gyes­ked­nek le­tar­tóz­tat­ni vég­re azt a kí­na­it?” Di­li­nós az is, aki le­ve­let in­téz a 87. kör­zet­hez, és azt írja ben­ne: „Gyil­ko­sok­kal va­gyok kö­rül­vé­ve. Rend­őr­sé­gi vé­de­lem­re van szük­sé­gem. Az el­len­ség tud­ja, hogy fel­ta­lál­tam a szu­per­szo­ni­kus tan­kot.” Va­la­mennyi kör­ze­ti ka­pi­tány­ság­nak jut ilyen te­le­fon­hí­vás meg le­vél a hét min­den nap­já­ra. A te­le­fo­ná­lók és le­vél­írók köre szé­les: van köz­tük sze­rény, os­to­ba és fö­lé­nyes. Egye­sek kom­mu­nis­ta­gya­nús ele­mek­re, em­ber­rab­lók­ra, gyil­ko­sok­ra, an­gyal­csi­ná­lók­ra, pénz­ha­mi­sí­tók­ra vagy ép­pen első osz­tá­lyú bor­dély­há­zak­ra óhajt­ják fel­hív­ni a rend­őr­ség fi­gyel­mét. Má­sok te­le­ví­zi­ósztá­rok, ege­rek, há­zi­urak, túl han­gos le­mez­ját­szók, a fa­lak­ban hall­ha­tó ti­tok­za­tos zö­re­jek vagy olyan au­tó­du­dák el­len tesz­nek fel­je­len­tést, ame­lyek a La cu­ca­ra­cha, la cu­ca­rachá-t játsszák. De akad­nak olya­nok is, akik azt ál­lít­ják, hogy fel­je­len­tet­ték, meg­zsa­rol­ták, be­csap­ták, meg­fe­nye­get­ték, meg­rá­gal­maz­ták, meg­sér­tet­ték, meg­ver­ték, nyo­mo­rék­ká tet­ték, vagy ép­pen­ség­gel meg­öl­ték őket. A 87. kör­zet­hez a leg­klasszi­ku­sabb be­je­len­tés egy nő­től ér­ke­zett, aki azt ál­lí­tot­ta, hogy őt már négy nap­ja agyon­lőt­ték, mi­ért nem ta­lál­ta meg még a rend­őr­ség a gyil­ko­sát?!

Akad­nak ti­tok­za­tos, név­te­len te­le­fo­ná­lók is, akik egy­sze­rű­en csak be­je­len­tik: „Az Avon Szín­ház­ban bom­bát he­lyez­tek el egy ci­pős­ka­tu­lyá­ban.” Az ilyen di­li­nó­sok be­je­len­té­sei könnyen okoz­hat­nak ri­a­dal­mat. Az ef­fé­le te­le­fo­nok és le­ve­lek ren­ge­teg ide­jé­be és pén­zé­be ke­rül­nek a vá­ros­nak. A baj tud­ni­il­lik az, hogy pusz­tán a be­je­len­tés alap­ján nem le­het meg­ál­la­pí­ta­ni, ki a di­li­nós, és ki nem az.

Ön meg­tet­te már az e hé­ten ese­dé­kes be­je­len­tést? Jú­li­us hu­szon­ne­gye­di­ke volt. Szer­da.

Me­leg volt az egész vá­ros­ban, de alig­ha­nem a 87. kör­zet el­iga­zí­tó­já­ban volt a leg­me­le­gebb. Dave Mur­chi­son a be­já­rat­tól bal­ra ült, a ma­gas író­asz­tal mö­gött, és azért imád­ko­zott, hogy az al­só­nad­rág­ja ne fe­szül­jön olyan is­ten­te­le­nül a fe­ne­kén. Még csak reg­gel nyolc óra volt, de az előt­te való nap úgy fel­for­ró­so­dott a vá­ros, mint egy túl­fű­tött ke­men­ce, és az éj­sza­ka sem ho­zott eny­hü­lést. És most, noha még ala­cso­nyan állt a nap, a vá­ros még min­dig bá­gyad­tan kó­ka­do­zott. Ne­héz volt el­kép­zel­ni, hogy el­kó­kad­hat még job­ban is, ám Dave Mur­chi­son tud­ta, hogy ahogy tel­nek-múl­nak az órák, az el­iga­zí­tó­ban egy­re me­le­gebb és me­le­gebb lesz, tud­ta, hogy a ma­gas író­asz­tal sar­kán álló pa­rá­nyi ven­til­lá­tor csep­pet sem fog­ja le­hű­te­ni a he­lyi­sé­get, és tud­ta azt is, hogy az al­só­nad­rág­ja to­vább­ra is fe­szül­ni fog a fe­ne­kén.

Frick szá­za­dos, a kör­zet pa­rancs­no­ka há­rom­ne­gyed nyolc­kor szem­lét tar­tott a ma­rok­nyi egyen­ru­hás rend­őr fö­lött, akik­nek fel kel­lett vál­ta­ni­uk kol­lé­gá­i­kat a poszt­ju­kon. Az­tán út­nak in­dí­tot­ta őket, és oda­for­dult Mur­chi­son­hoz:

– Ma az­tán iga­zi ká­ni­ku­lai na­punk lesz, mi, Dave? – kér­dez­te. Mur­chi­son csak ko­mo­ran bó­lin­tott, öt­ven­har­ma­dik esz­ten­de­jé­ben járt, és sok ful­lasz­tó nya­rat meg­élt már. S az évek fo­lya­mán meg­ta­nul­ta, hogy az idő­já­rás­sal kap­cso­la­tos ész­re­vé­te­lek rit­kán vál­toz­tat­ják meg az idő­já­rást. Nincs mit ten­ni: tü­rel­me­sen ki kell vár­ni a vé­gét. Szent meg­győ­ző­dé­se volt, hogy ezt a hő­sé­get a Csen­des-óce­á­non vég­re­haj­tott nya­va­lyás hid­ro­gén­bom­ba rob­ban­tá­sok idéz­ték elő. Az em­be­rek olyas­mi­be ütöt­ték az or­ru­kat, amit oko­sabb lett vol­na Is­ten­re hagy­ni, és ezt ér­ték el vele.

Dave Mur­chi­son rossz­ked­vű­en pró­bált la­zí­ta­ni egy ki­csit az al­só­nad­rág­ján. Szin­te rá se né­zett a fi­ú­ra, aki fel­má­szott a kör­ze­ti ka­pi­tány­ság kő­lép­cső­jén, és be­sé­tált az el­iga­zí­tó­ba. A gye­rek ész­re­vet­te a táb­lát, amely fel­szó­lí­tot­ta az ügy­fe­le­ket, hogy já­rul­ja­nak az író­asz­tal elé. Oda­sé­tált a táb­lá­hoz, meg­állt előt­te, és nagy ne­he­zen ki­be­tűz­te a szö­ve­gét.

– Mi kell, öcsi? – kér­dez­te Mur­chi­son.

– A bá­csi az el­iga­zí­tó őr­mes­ter?

– Én hát – fe­lel­te Mur­chi­son. És azon kez­dett tű­nőd­ni, hogy ugyan mi a fe­nét ér az olyan be­osz­tás, ame­lyik­ben még egy ta­kony­póc előtt is iga­zol­ni kény­te­len ma­gát az em­ber.

– Ak­kor tes­sék! – mond­ta a gye­rek, és oda­nyúj­tott Mur­chi­son­nak egy bo­rí­té­kot. Mur­chi­son el­vet­te. A fiú már star­tolt is ki­fe­lé az épü­let­ből.

– Várj csak egy ki­csit, öcsi! – szólt utá­na Mur­chi­son.

De a gye­rek nem állt meg. Csak ment to­vább, le a lép­csőn, ki a jár­dá­ra, be a vá­ros­ba, a vak vi­lág­ba.

– Hé! – ki­ál­tot­ta Mur­chi­son. Gyor­san kö­rül­né­zett egy rend­őr után. Per­sze hi­á­ba. Ami­kor kel­le­ne, so­sincs rend­őr a kö­zel­ben.

Rossz­ked­vű­en rán­tott egyet az al­só­nad­rág­ján, és ki­nyi­tot­ta a bo­rí­té­kot. Egyet­len pa­pír­lap volt ben­ne. El­ol­vas­ta, az­tán két­rét haj­tot­ta, vissza­dug­ta a bo­rí­ték­ba, és el­or­dí­tot­ta ma­gát:

– Hát egyet­len nya­va­lyás zsa­ru sincs az épü­let­ben? Csak én, itt a föld­szin­ten?!

Az egyik aj­tón ki­dug­ta a fe­jét egy rend­őr.

– Va­la­mi baj van, őr­mes­ter? – kér­dez­te.

– Hol a fe­né­be vagy­tok?

– Itt – fe­lel­te a rend­őr. – Itt va­gyunk a szom­széd szo­bá­ban.

– Vidd föl ezt a le­ve­let a cso­port­hoz – mond­ta Mur­chi­son. Az­zal át­nyúj­tot­ta a bo­rí­té­kot az asz­tal fö­lött a rend­őr­nek.

– Csak nem sze­rel­mes le­vél? – kér­dez­te az. Mur­chi­son nem fe­lelt. Túl­sá­go­san me­leg volt az ef­fé­le os­to­ba tré­fák­hoz. A rend­őr vál­lat vont, és el­in­dult, amer­re a NYO­MO­ZÓ­CSO­PORT fel­ira­tú táb­lán a nyíl mu­ta­tott: az épü­let első eme­le­té­re. Ott vé­gig­ment a fo­lyo­són, meg­állt a lé­cek­ből álló vá­lasz­fal előtt, be­lök­te raj­ta az aj­tót, oda­bal­la­gott Cot­ton Ha­wes író­asz­ta­lá­hoz, és je­len­tet­te:

– Az el­iga­zí­tó őr­mes­ter mond­ta, hogy hoz­zam föl ezt ide.

– Kösz – fe­lel­te Ha­wes, és ki­bon­tot­ta a le­ve­let. Ezt ta­lál­ta ben­ne: