Tizennegyedik fejezet
A Nathan Hale Square két, majdnem pontosan egyforma részre osztotta Isola-szigetet. A nagy hazafi hatalmas szobrának árnyékában volt a város kereskedelmi központja. Forgalmas divatüzletek, könyvesboltok, drugstore-ok, autószalonok, szállodák és az új, óriási sportstadion vették körül a teret. A hőség a legcsekélyebb mértékben sem csökkentette a forgalmat és a vele járó lármát. A hőség ritkán befolyásolja a zöldhasú bankók hajhászását. Mintha csak a sokkal szebb múltat szimbolizálta volna, amikor az emberek egyetlen gondja a forradalom volt, Nathan Hale gőgösen tekintett le a körülötte nyüzsgő, üzleties beállítottságú tömegre, pontosabban inkább elnézett fölötte, túlnézett rajta. S a szobor körül mint engedelmes alattvalók üldögéltek a padokon a város polgárai, beszélgettek, etették a galambokat, újságot olvastak, vagy egyszerűen csak a könnyű nyári ruhákban grasszáló lányokat gusztálták. A nyári ruhás lányok gusztálása szintén kedvelt időtöltése volt a város lakóinak, és ezt sem tudta befolyásolni a hőség. Hawes, aki egy pillanatra kénytelen volt megállni a tér előtt keletkezett forgalmi dugó miatt, szintén meggusztálta a könnyű ruhás lányokat. Aztán a dugó megszűnt, a sziréna felbődült, a kocsi továbbrobogott, s maga mögött hagyta a lányokat. Megkerülte a teret, hallotta, hogy egy sofőr káromkodik mögötte, aztán keletnek fordult, s két keréken kanyarodott a ház elé, ahol Felicia Pannet lakott. A szedánt leállította a járda mellett, kihúzta a gyújtásból a kulcsot, kivágta a kocsi ajtaját, és kettesével véve a lépcsőfokokat, berontott az előcsarnokba.
Felicia Pannet, olvasta le az egyik névjegyről a csengőgombokkal teli táblán. Megnyomta a névjegy alatti csengőt, és várt, kezével a belső ajtó gömbkilincsén. Az ajtó kattant egyet, a zár kipattant. Hawes belökte az ajtót, és belépett a földszinti hallba. A hall hátsó részében volt a lift. Már nekiiramodott, amikor eszébe jutott, hogy nem nézte meg Felicia lakosztályának a számát. Káromkodva, „lassan járj, tovább érsz”-szerű közmondásokat mormolva ment vissza a bejárati ajtóhoz, kinyitotta, féllábával kitámasztotta, és kihajolt az előcsarnokba, hogy a csengőgombos tábláról leolvassa a lakosztály számát. Hatvanhármas volt.
Visszarohant a lifthez, megnyomta a Lefelé feliratú gombot, és várt. A jelzőtábla jelezte, hogy a lift a hetedik emeleten van. Várt. De sem a jelzőtáblán nem változott a jelzés, sem a lift nem mozdult. Még egyszer megnyomta a gombot. A lift maradt, ahol volt: a hetedik emeleten. Lelki szemeivel szinte látta, hogy odafent két kövér matróna az ízületi gyulladásáról tárgyal, az egyik nyitva tartja a lift ajtaját, a másik meg a lakása kulcsa után kotorászik a retiküljében. De az is elképzelhető volt, hogy egy kifutófiú hordja be valamelyik lakásba a liftből az egyhavi élelmiszer-készletet, s a nyitott liftajtót kitámasztotta a bevásárlókocsival. Még egyszer megnyomta a gombot. A nyavalyás lift konokul nem volt hajlandó megmozdulni. Hawes az órájára pillantott, aztán nekiiramodott a lépcsőnek. Mire felért a hatodik emeletre, teljesen kifulladt, és csurgott róla a veríték. Keresni kezdte a hatvanhármas lakosztályt, meg is találta, és megnyomta az ajtófélfán a berregő fekete gombját. Nem nyitottak ajtót. Még egyszer megnyomta. Miközben nyomta, hallotta, hogy búgni kezd a lift, aztán látta is, hogy a kivilágított fülke lefelé halad a földszintre.
– Ki az? – kérdezte egy hang valahonnan a lakosztály belsejéből. Mély, hűvös női hang volt.
– Rendőrség – felelte Hawes.
Halk léptek közeledtek az ajtó felé. A kémlelőnyílás fedele fémesen csikordult meg a fémen, mikor félrehúzták. A kémlelőnyílás annak, aki az ajtó előtt állt, csak egy kis tükröző felület volt. A nő belülről kiláthatott, viszont Hawes nem láthatott be.
– Nem vagyok felöltözve – mondta a hang. – Várnia kell.
– Csak siessen, kérem – felelte Hawes.
– Nem siethetek jobban, mint ahogy tudok – mondta a hang, és Hawes úgy érezte, hogy letolták. A kémlelőnyílás fedele csikorogva lecsukódott. Hawes nekitámaszkodott a falnak, szemközt az ajtóval, és várt. Meleg volt a folyosón. A nap folyamán összegyűlt szagokba már belevegyültek a vacsorafőzés illatai, s a hőséggel együtt intéztek egyre megújuló rohamokat Hawes orrlyukai ellen. Előrántotta a zsebkendőjét, és kifújta az orrát. Nem ért vele semmit. Egyszerre csak ráeszmélt, hogy éhes. Dél óta nem evett, viszont rengeteget szaladgált, s most korogni kezdett a gyomra.
Nem érdekes, gondolta, most már akár így, akár úgy, hamarosan túl leszel az egészen. Akkor aztán hazamehetsz, megborotválkozhatsz, felvehetsz egy tiszta, fehér inget, nyakkendőt köthetsz, bebújhatsz a szürke tropikálöltönyödbe, és felszedheted Christine Maxwellt. Azt nem ígérted ugyan neki, hogy vacsorázni viszed, de attól még elviheted vacsorázni. Ihatsz néhány pohár jó erős italt, telirakva jéggel. Táncolhatsz Jéghegy Félix és Tizenkét Jégcsapja légkondicionált ritmusára, aztán hazakísérheted Miss Maxwellt, és egy utolsó pohár mellett eltársaloghatsz vele az Antarktiszról. Elbűvölően hangzott.
Be jó lenne, ha valamelyik hirdetési ügynökségen dolgoznék, gondolta Hawes. Ötkor otthagynám az irodát, és ilyenkor már nyakig ülnék egy kád martini… Idő!
Az órájára pillantott.
Jóságos isten, mi a fenét csinál ilyen sokáig ez a nő?! Türelmetlenül nyúlt ismét a berregő gombja felé. Már majdnem megnyomta, amikor kinyílt az ajtó. Alighanem Felicia Pannet volt a leghidegebb teremtés, akivel a nap folyamán összeakadt. Sőt: nem is a nap, hanem az egész hét, az egész év folyamán. Nem volt rá más szó. Hideg volt. „Dermesztő”, ahogy Hawes néhány kábítószeres ismerőse fogalmazta volna.
Egyenes szálú, fekete haja volt, furcsán levágva. Hawesnak eszébe jutott, hogy a fodrászok alighanem ezt nevezik „pókláb”-frizurának vagy minek, mindenesetre valamilyen bogár lába szerepel a nevében. De akárhogy nevezték is, tény, hogy rendkívül rövidre volt nyírva, csak néhány hosszabb szál lógott a homlokába, csakugyan, mint valami rovar lábai.
A szeme kék volt. De nem meleg kék, hanem az a fajta, amilyennel nagyon fehér bőrű szőkéknél vagy vörös hajú íreknél találkozunk néha. De az ő esetükben a világos tónusú haj tompítja e rikító kékséget. Felicia Pannet haja viszont olyan volt, mint a fekete tinta, s a kék szemek hőmérsékletét jóval a zérus fok alá nyomta le.
Az orra is rövidre volt vágva, akárcsak a haja. A plasztikai műtét kitűnően sikerült ugyan, de Hawes száz lépésről is ki tudta szúrni, ha egy nőnek ilyen műtét révén volt fitos az orra. Felicia orra jellegzetesen amerikai, jellegzetesen első osztályú, jellegzetesen a martinispohárral a kezében a legújabb bestsellerekről társalgó nő orra volt. Hideg orr egy hideg nőn. A szája meg – csöppnyi rúzs nélkül – keskeny volt és vértelen. Hawesnak egy pillanatra önkéntelenül a hullaház jutott az eszébe. De igazán csak egy pillanatra.
– Sajnálom, hogy megvárakoztattam – mondta Felicia. De a hangjában nyoma se volt sajnálkozásnak.
– Szóra sem érdemes – felelte Hawes. – Bemehetek?
– Tessék.
Nem kért igazolványt. Hawes követte a lakásba. A leányon hideg-kék pulóver és fekete szoknya volt. Világoskék szandáljának a pántja a nagy lábaujja mellett haladt át. A lábán éppolyan rikító vörösre voltak festve a körmök, mint a keze gondosan kimanikűrözött, hosszú körmei.
A lakás ugyanolyan hideg volt, mint a nő. Hawes nem volt ugyan szakértője a modern bútoroknak, de azt tudta, hogy az itt található holmit nem a Crichton Avenue-n vásárolták. Kilenchavi részletre, rendelésre készült bútorzat volt. Luxusholmi, nemcsak látszatra, hanem valóban az. Felicia leült.
– Szabad a nevét? – kérdezte.
Hangja az a sajátosan szenvtelen orrhang volt, amelyet Hawes mindig a Harvardon végzett férfiaknál tapasztalt. Mindig szent meggyőződése volt, hogy a Harvard egyetemen olyan tanár tanítja a beszédtechnikát, aki az orrán át beszél, a tanítványok az ő példáját követik, s így jön létre egy olyan fiatalemberekből álló nemzedék, akikből a hang nem a szájukon, hanem az orrlyukaikon jön ki. Meg volt lepve, hogy egy nőtől hallja ezt az affektált beszédmodort és hanghordozást. Szinte kísértést érzett, hogy megkérdezze a leányt, nem Harvardban végzett-e.
– A nevem Hawes – felelte. – Hawes nyomozó.
– Hawes nyomozó úrnak vagy egyszerűen Mr. Hawesnak szólítsam?
– Ahogy tetszik. Csak ne…
– Csak ne mondjam azt, hogy elkésett a vacsorameghívással – egészítette ki mosolytalanul a lány.
– Csak azt akartam mondani – felelte kertelés nélkül Hawes bosszúsan, hogy a lány azt hitte róla, hogy ilyen ócska lemezzel áll elő –, hogy ne fecsérelje tovább az időmet.
A visszavágással mindössze azt érte el, hogy Felicia Pannet kicsit felhúzta a bal szemöldökét.
– Nem gondoltam, hogy ilyen drága az ideje – felelte. – Mit akar itt?
– A Jo-George Étterem-ből jövök – mondta Hawes. – Ismeri George-ot?
– Igen. Találkoztam vele.
– Ő mondta, hogy maga a barátnője az üzlettársának. Igaz ez?
– Jora céloz?
– Igen.
– Azt hiszem, nyugodtan nevezhet a barátnőjének.
– Nem tudja véletlenül, hol találhatnám meg őt, Miss Pannet?
– De igen. Nincs a városban.
– Hát hol van?
– Elment horgászni, északra.
– Mikor?
– Ma hajnalban.
– Hánykor?
– Egy óra tájban.
– Nem délután egy órát akart mondani?
– Nem. Hajnali egyet. Ritkán mondok mást, mint amit akarok mondani, Hawes nyomozó úr. Ma hajnalt akartam mondani. Hajnali egyet. Tegnap késő estig dolgozott az étteremben. Utána beugrott ide egy pohár italra, s már indult is északra. Egy óra körül lehetett. – Egy kis szünet után nyomatékosan hozzátette: – Hajnali egy körül.
– Értem. És ott északon hová ment?
– Azt nem tudom. Nem említette.
– Mikor jön vissza?
– Vagy ma késő éjszaka, vagy holnap korán délelőtt. Ebédre feltétlenül vissza kell jönnie.
– Felhívja magát, ha visszajött?
– Azt ígérte.
– Eljegyezkedett vele, Miss Pannet?
– Bizonyos értelemben igen.
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy más férfiakkal nem randevúzom. De gyűrűs menyasszonya nem vagyok. Egyelőre nem is akarok lenni.
– Miért nem?
– Mert még nem biztos, hogy hozzámegyek.
– Miért nem?
– Mert ha férjhez megyek, nem akarok többé dolgozni. Ugyanakkor szeretnék továbbra is úgy élni, ahogy most élek. Jo szépen keres. Az étterem jól megy, és a hasznon fele-fele arányban osztoznak George-dzsal. De még mindig nem keres annyit, mint én.
– Maga hol dolgozik, Miss Pannet?
– Egy televíziós reklámvállalatnál. A Triónál. Hallott már róla?
– Nem.
Felicia Pannet vállat vont.
– Hárman vagyunk – magyarázta. – Egy író, egy rendező meg egy producer, összeálltunk, és önálló vállalatot alakítottunk. Mi csináljuk az ipari reklámfilmek jó részét. A mi műsorunk például a Pennsylvaniai Szénbányák Órája. Bizonyára látta már.
– Nincs televízióm – felelte Hawes.
– Nem hisz a műfajban? – kérdezte a lány. – Vagy nem engedheti meg magának, hogy televíziót vegyen?
Hawes elengedte a füle mellett a kérdést.
– És maga mit csinál a Trió-vállalatnál?
– A Trió egyik alapító tagja vagyok. A producer.
– Értem. És ez jól jövedelmez?
– Igen jól.
– Jo üzleti részesedése nem ér fel vele?
– De nem ám!
– És maga csak akkor hajlandó hozzámenni, ha otthon maradhat, kötni meg gyereket nevelni abból, amit ő keres, ugye?
– Igen. Ha úgy élhetek, ahogy most élek – felelte Felicia, – Értem. – Hawes elővette a zsebéből az összehajtogatott rajzot. Lassan széthajtogatta, és odanyújtotta Feliciának. – Látta már ezt az embert? – kérdezte.
Felicia elvette a rajzot.
– Ilyen trükkel akarja megszerezni az ujjlenyomataimat? – kérdezte.
– Micsoda?
– Hogy a kezembe adja ezt a rajzot?
– Ja – mosolyodott el Hawes. Már kezdte mérhetetlenül utálni Miss Pannetet, az egész Trió-vállalatot és a Pennsylvaniai Szénbányák Órájá-t is, pedig egyet sem látott ebből a nyavalyás műsorból. – Nem. Nem akarom megszerezni az ujjlenyomatait. Vagy volna rá ok, hogy akarjam?
– Mit tudom én? – felelte a lány. – Még mindig fogalmam sincs róla, hogy mit akar itt.
– Ennek az embernek a kilétét szeretném megállapítani – felelte Hawes. – Ismeri?
A leány megnézte a rajzot.
– Nem. – És már adta is vissza Hawesnak a papírt.
– Sose látta?
– Nem én.
– Esetleg Jo társaságában? Nem lehet, hogy Jo valamelyik barátja?
– Jo barátai az én barátaim is. Ennek az embernek a társaságában sose láttam. Ha élethű a rajz.
– Az bizony – felelte Hawes. Összehajtogatta, és zsebre tette a rajzot. A jelek szerint utolsó reménye is füstbe ment. Ha Jo Cort elment horgászni, ma este nyolcig már nem lehet őt elérni. Nem lehet megmutatni neki a képet. Nem lehet megállapítani a potenciális gyilkos kilétét.
Hawes sóhajtott egyet.
– Horgászni ment – jegyezte meg utálkozva.
– Szeret horgászni.
– Mit szeret még?
Amióta Hawes a lakásban volt, Felicia most mosolyodott el első ízben.
– Engem.
Hawes erre csak hümmögött, és nem tett megjegyzést Jo ízlésére. Az ilyenek miatt rendeznek lóversenyeket meg baseballmeccseket.
– Hol ismerkedett meg vele? – kérdezte.
– Ő csípett fel – felelte a lány.
– Hol?
– Az utcán. Meg van döbbenve?
– Nem különösebben.
– Nos, a következőképpen történt. Ismerős a Quarter-ben?
– A Belvárosban? Igen.
– Ott sétálgattam egy szerdai napon. Kedd este megy a nagy műsorunk, a Szénbányák Órája. Ez az egyetlen élő adásunk. Utána mindig pihenünk egyet, rendszerint szerdán, hacsak nincs valami zűr az irodában. Azon a szerdán valami ékszert akartam vásárolni. Bizonyára tudja, hogy arrafelé vannak az ékszerkülönlegességeket árusító üzletek.
– Tudom – felelte Hawes. Az órájára pillantott. Miért vesztegeti itt az idejét? Miért nem ment már régen vissza a csoporthoz; ahol legalább rokonszenves emberek közt, kellemes társaságban lenne?
– Éppen egy gyönyörű aranykarkötőt nézegettem az egyik kirakatban, amikor a hátam mögött megszólalt egy hang: „Akarja, hogy megvegyem magának azt a karkötőt?” Megfordultam. Egy elég jóképű, bajuszos, szakállas férfi állt mögöttem.
– Jo Cort? – kérdezte Hawes.
– Igen. Először azt hittem, valami művész a Quarterből. A bajusz meg a szakáll miatt. Meg is kérdeztem: „Megengedheti magának?” Erre bement az üzletbe, és megvette a karkötőt. Háromszáz dollárba került. Így kezdődött a kapcsolatunk. Jellemző, gondolta Hawes, és már kezdett kialakulni benne a kép Jo Cortról, a szakállas vagányról, aki képes háromszáz dollárt kidobni az ablakon, hogy felcsípjen magának egy Felicia Pannet-féle lányt.
– Mindig szakállt visel? – kérdezte, mert eszébe jutottak azok a szakállas férfiak, akikkel a múltban dolga akadt. Az egyik azért növesztett bozontot, mert nem volt álla. Egy másik meg…
– Mindig – felelte Felicia. – Még tizennyolc éves korában növesztette, és azóta se vágta le. Azt hiszem, azért kellett neki a szakáll, mert nem volt alkalmas katonának. Fel van szúrva a dobhártyája. Szakállasán valószínűleg férfiasabbnak érezte magát. Akkoriban minden barátja egyenruhában feszített, s attól érezte férfiasnak magát. Egyébként valóban nagyon vonzó a szakálla. – Egy kis szünetet tartott. – Csókolódzott már szakállas férfival?
– Nem – felelte Hawes. – Jobban szeretem a barkós férfiakat. – Felállt. – Hát nagyon köszönöm, Miss Pannet.
– Ne mondjak valamit Jonak, ha találkozom vele?
– Mire találkozik vele – felelte Hawes –, már vége is lesz az egésznek.
– Minek lesz vége?
– Mindegy – felelte Hawes. – Azt azért megmondhatja neki, hogy alkalmasabb időt is választhatott volna a horgászásra. Talán a segítségünkre lehetett volna.
– Sajnálom – mondta Felicia, s a hangjában megint nem volt sajnálkozás.
– Azért aludjon csak nyugodtan.
– Fogok is.
– Gondoltam.
– Feltehetnék egy személyes természetű kérdést? – kérdezte Felicia.
– Persze. Tessék!
– Hogy szerezte azt a fehér csíkot a hajába?
– Miért érdekli?
– Mindig vonzódtam a furcsaságokhoz.
– Amilyen például Jo Cort bajusza meg szakálla?
– Bevallom, hogy vonzott a szakálla.
– Az meg a háromszáz dolláros karkötő – felelte Hawes.
– Elég szokatlan módja volt a közeledésnek – állapította meg Felicia. – Nem szoktam megengedni magamnak, hogy csak úgy felcsípjenek az utcán. – Megint tartott egy kis szünetet. – Még nem felelt a kérdésemre.
– Egyszer megkéseltek – mondta Hawes. – Le kellett borotválni a hajamat, hogy hozzáférjenek a sebhez. Amikor újra kinőtt, ilyen fehér volt.
– Vajon miért? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a leány.
– Valószínűleg az ijedtségtől – felelte Hawes. – De most már mennem kell.
– Ha bármikor kedve támadna a televíziónak dolgozni… – kezdte a lány.
– Akkor?
– Jó intrikus lenne magából. Valami kémhistóriában. Az a fehér csík a hajában direkt predesztinálja az intrikusszerepekre.
– Kösz – felelte Hawes. Az ajtóban megállt. – Remélem, boldog házasságban fog élni Mr. Corttal meg a szakállával.
– Én biztos vagyok benne – felelte Felicia Pannet.
A hangsúlyából ítélve Hawesnak semmi kétsége nem lehetett, hogy így is lesz.