Tizedik fejezet

Dél­után 2 óra 39 perc­kor meg­ér­ke­zett a rend­őr­sé­gi raj­zo­ló.

Egy­ál­ta­lán nem lát­szott mű­vész­nek. Nem vi­selt kör­gal­lért, se cso­kor­nyak­ken­dőt, és nem vol­tak fes­ték­től fol­to­sak az uj­jai. Ke­ret nél­kü­li szem­üveg volt az or­rán, úgy né­zett ki, mint egy soha vé­get nem érő mun­ká­ba be­le­fá­radt ügy­nök.

– Hé, fiúk! Ma­guk küld­tek raj­zo­ló­ért? – kér­dez­te a kor­lát­nál, és le­tet­te bőr­tás­ká­ját a fára.

Ha­wes föl­né­zett.

– Igen. Búj­jon be.

A fér­fiú be­lök­te a kor­lát aj­ta­ját.

– Ge­or­ge Ang­elo – mu­tat­ko­zott be, és ke­zet nyúj­tott. – Nem ro­ko­na Mi­che­lan­ge­ló­nak sem csa­lá­di­lag, sem te­het­ség te­kin­te­té­ben. – El­vi­gyo­ro­dott, ki­mu­tat­va fe­hér la­pát­fo­ga­it – Kit kell le­raj­zol­ni?

– Egy szel­le­met – fe­lel­te Ha­wes. – Ez a srác lát­ta meg én. Mi el­mond­juk, mi­lyen volt, maga meg le­raj­zol­ja. Jó?

– Jó – bó­lin­tott Ang­elo. – Re­mé­lem, ugyan­azt a szel­le­met lát­ták mind a ket­ten.

– Ugyan­azt.

– És mind a ket­ten ugyan­úgy tud­ják le­ír­ni. Elő­for­dul, hogy ti­zen­két szem­ta­nú­val van dol­gom, és mind a ti­zen­ket­ten más­nak lát­ták ugyan­azt a pa­sast. Meg­le­pőd­ne, ha tud­ná, mi­lyen rossz meg­fi­gye­lők az át­lag­pol­gá­rok. – Meg­von­ta a vál­lát. – De hát maga gya­kor­lott meg­fi­gye­lő, a gye­re­kek meg na­i­vak, és nincs ben­nük sem­mi­fé­le elő­íté­let. Te­hát mit le­het tud­ni? Hát­ha eb­ben az eset­ben men­ni fog?

– Hol akar dol­goz­ni? – kér­dez­te Ha­wes.

– Akár­hol, csak vi­lá­gos­ság le­gyen – fe­lel­te Ang­elo. – Le­het­ne an­nál az ab­lak mel­let­ti író­asz­tal­nál?

– Per­sze – fe­lel­te Ha­wes. A fi­ú­hoz for­dult. – Gye­re, Fran­kie. Oda­men­tek az író­asz­tal­hoz. Ang­elo ki­nyi­tot­ta a tás­ká­ját.

– Az új­sá­gok­nak lesz?

– Nem.

– A Te­le­ví­zi­ó­nak?

– Nem. Arra nincs időnk. Csak azok szá­má­ra sze­ret­nénk né­hány pél­dányt, akik a pa­sas után nyo­moz­nak majd.

– Oké – mond­ta Ang­elo. Elő­vett a tás­ká­já­ból egy váz­lat­fü­ze­tet meg egy ce­ru­zát. Az­tán egy cso­mó négy­szög­le­tű tab­lót. Le­ült az asz­tal­hoz, még egy­szer fel­né­zett, hogy elég vi­lá­gos van-e, az­tán bó­lin­tott.

– Hol kezd­jük? – kér­dez­te Ha­wes.

– Pró­bál­ják ki­vá­lasz­ta­ni az arc for­má­ját az ezen a tab­lón lát­ha­tó for­mák kö­zül – fe­lel­te Ang­elo. – Van itt min­den­fé­le: négy­szög­le­tes, ová­lis, he­gyes. Néz­zék jól meg őket.

Ha­wes és Fran­kie szem­ügy­re vet­ték a tab­lót.

– Nem va­la­mi ilyes­for­ma arca volt? – kér­dez­te Ha­wes a srác­tól.

– De igen, ilyes­for­ma – he­lye­selt Fran­kie.

– Ová­lis? – kér­dez­te Ang­elo. – Oké, kezd­jük hát az­zal. Gyor­san fel­vá­zolt a blokk­já­ra egy to­jás­dad for­mát.

– Mi­lyen orra volt? Néz­zék meg, me­lyik­hez ha­son­lí­tott ezek kö­zül. – És elő­vett egy má­sik tab­lót.

Ha­wes és Fran­kie szem­ügy­re vet­ték a tab­lón lát­ha­tó ren­ge­teg szag­ló­szer­vet.

– Egyik sem egé­szen olyan, mint az övé volt – ál­la­pí­tot­ta meg Fran­kie.

– Nem is ha­son­ló?

– De igen. Ta­lán ez. De nem egé­szen.

– A lé­nyeg az egy­sze­rű­ség – mond­ta Ang­elo Ha­wes­nak. – Nem olyan arc­ké­pet pró­bá­lunk ké­szí­te­ni, hogy a Louvre-ba ke­rül­jön. Csak va­la­mi­fé­le ha­son­ló­ság­ra tö­rek­szünk, amely­nek alap­ján fel le­het is­mer­ni az il­le­tőt. Az ár­nyék és az ár­nya­lás könnyen össze­mo­só­dik. Én in­kább a be­nyo­mást pró­bá­lom fel­idéz­ni, fe­hé­ren fe­ke­té­vel, nem tö­rek­szem fo­to­gra­fi­kus hű­ség­re. Szó­val, ha ma­guk meg­pró­bál­nak vissza­em­lé­kez­ni azok­ra a jel­leg­ze­tes­sé­gek­re, ame­lyek a leg­fel­tű­nőb­bek vol­tak a pa­sa­son, én meg­pró­bá­lom pa­pír­ra vet­ni őket, mi­nél egy­sze­rűb­ben. Az­tán me­net köz­ben majd fi­no­mí­tunk. Ez csak a kez­det. Ad­dig raj­zo­lunk és raj­zo­lunk, amíg nem si­ke­rül va­la­mi hoz­zá ha­son­lót elő­ál­lí­ta­nunk. Nos, mit szól­nak ezek­hez az or­rok­hoz? Me­lyik ha­son­lít a leg­job­ban az övé­hez?

– Azt hi­szem, ez – mond­ta a gye­rek. Ha­wes he­lye­selt.

– Oké. – Ang­elo már raj­zolt is. Az­tán új­ból elő­vett egy tab­lót. – A sze­me?

– Tisz­tán em­lék­szem rá, hogy kék sze­me volt – mond­ta Ha­wes. – Ki­csit fer­de.

– Igen – mond­ta a gye­rek. Ang­elo bó­lo­ga­tott, és raj­zolt. Az első váz­lat ilyen volt:

 

 

– Egy­ál­ta­lán nem ha­son­lít hoz­zá – mond­ta a gye­rek, ami­kor Ang­elo meg­mu­tat­ta a raj­zot.

– Jó – mond­ta nyá­ja­san Ang­elo. – Mondd meg, mi rossz raj­ta.

– Csak az, hogy nem olyan, mint az az em­ber.

– Ér­tem, de hol a hiba?

– Nem tu­dom – vont vál­lat a gye­rek.

– Elő­ször is túl fi­a­tal – mond­ta Ha­wes. – Az a pa­sas, akit lát­tunk, idő­sebb. A har­min­cas évei vé­gén vagy a negy­ve­ne­sek ele­jén jár­hat.

– Oké! Kezd­jük felül, és ha­lad­junk le­fe­lé. Fent mi nem jó?

– Túl sok a haja – mond­ta a gye­rek.

– Úgy van – he­lye­selt Ha­wes. – Vagy a feje túl nagy. Ang­elo ra­dí­roz­ni kez­dett.

– Most jobb?

– Igen, csak már ko­pa­szo­dik egy ki­csit – mond­ta a gye­rek. – Így föl­fe­lé. A hom­lo­kán.

Ang­elo két he­gyes éket ra­dí­ro­zott a fe­ke­te haj­ba a fér­fi hom­lo­kán.

– Az­tán?

– Vas­ta­gabb volt a szem­öl­dö­ke – mond­ta Ha­wes.

– Az­tán?

– Rö­vi­debb volt az orra – mond­ta a gye­rek.

– Vagy ta­lán a szá­ja és az orra köz­ti hely volt szé­le­sebb – mond­ta Ha­wes. – Vagy ez, vagy az. Csak úgy nem jó, ahogy raj­zol­ta.

– Jó, jó – mond­ta Ang­elo. – To­vább.

– Ál­mo­sabb te­kin­te­te volt.

– Fer­débb a sze­me?

– Nem. A szem­hé­jai ne­he­zeb­bek.

Ang­elo raj­zolt, ők meg néz­ték. Át­lát­szó pa­pírt fek­te­tett az össze­vissza ra­dí­ro­zott rajz­ra, és se­be­sen mo­zog­ni kez­dett a ce­ru­zá­ja. Mun­ka köz­ben bó­lo­ga­tott, nyel­vét ki­dug­ta, s ide-oda jár­tat­ta a szá­ja sar­kai közt. Vé­gül fel­né­zett.

– Így jobb? – kér­dez­te.

És elé­bük tar­tot­ta a má­so­dik raj­zot:

 

 

– Még min­dig nem ha­son­lít – mond­ta Fran­kie.

– Mi nem jó? – kér­dez­te Ang­elo.

– Még min­dig túl fi­a­tal – mond­ta Ha­wes.

– Meg olyan, mint az ör­dög. Túl he­gyes a haja – mond­ta Fran­kie.

– A haja szé­lé­nek a vo­na­lá­ra gon­dolsz?

– Igen. Olyan, mint­ha szar­vai len­né­nek. Ez nem jó.

– To­vább.

– Az orra hossza most kábé jó – mond­ta Ha­wes –, csak a for­má­ja nem. Na­gyobb a… az a kis izé, az a hogy­is­hív­ják az orr­lyu­kai közt.

– Hosszabb az orra he­gye?

– Igen.

– És a sze­me? – kér­dez­te Ang­elo. – Jobb?

– A sze­me jó – mond­ta Fran­kie. – Azt már ne tes­sék bán­ta­ni. A bá­csi sze­rint nem jó a sze­me?

– De igen – fe­lel­te Ha­wes. – A szá­ja rossz.

– Az­zal mi a baj?

– Túl ki­csi. Szé­le­sebb szá­ja van.

– És vé­ko­nyabb – mond­ta a gye­rek. – Vé­ko­nyab­bak az aj­kai.

– Az ál­lán a gö­dör jó? – kér­dez­te Ang­elo.

– Igen, az álla egé­szen oké. Csak az a haj…. Ang­elo el­kezd­te sa­tí­ro­zás­sal ki­töl­te­ni a haj vo­na­lát.

– Így jobb. Igen, így jobb.

– Pa­ró­ka­sze­rű? – kér­dez­te Ang­elo. – Ilyen?

– Nem egé­szen – mond­ta Ha­wes. – Na­gyon rö­vid­re van nyír­va, s a ha­lán­té­kán nem hú­zó­dik ennyi­re hát­ra. Igen, ez az, így már jobb.

– A szá­ja meg szé­le­sebb és vé­ko­nyabb, igaz? – kér­dez­te Ang­elo, s bő­szen moz­gott a ce­ru­zá­ja. Még egy át­lát­szó pa­pírt vett elő, és el­kezd­te arra át­vin­ni az együtt­mű­kö­dés ered­mé­nye­it. Na­gyon me­leg volt az író­asz­tal mel­lett, iz­zadt ökle hoz­zá­ra­gadt a vé­kony, át­lát­szó pa­pír­hoz.

A gya­nú­sí­tott­ról ké­szült har­ma­dik vál­to­zat ez volt:

 

 

Az­tán ké­szült egy ne­gye­dik vál­to­zat, egy ötö­dik, egy tí­ze­dik, egy hu­sza­dik, s Ang­elo még min­dig dol­go­zott a nap­sü­töt­te asz­tal mel­lett. Ha­wes és a fiú újabb meg újabb kor­rek­ci­ó­kat ja­va­sol­tak, s néha meg is vál­toz­tat­ták vé­le­mé­nyü­ket, mi­kor lát­ták, hogy le­raj­zol­va mi­lyen, amit mond­tak. Ang­elo ügyes szak­em­ber volt, min­den sza­vu­kat át tud­ta ten­ni rajz­ba. Lát­ha­tó­lag nem za­var­ta, ha meg­vál­toz­tat­ták a vé­le­mé­nyü­ket. Tü­rel­me­sen meg­hall­ga­tott min­dent. És tü­rel­me­sen iga­zí­tott a raj­zon.

– Most rosszabb – mond­ta a gye­rek. – Most egy­ál­ta­lán nem ha­son­lít rá. Az ele­jén job­ban ha­son­lí­tott.

– Az or­rán vál­toz­tas­son – ja­va­sol­ta Ha­wes. – Ki­csit kam­pós! Pont a kö­ze­pén. Mint­ha tö­rött vol­na.

– Na­gyobb le­gyen a tá­vol­ság az orra meg a szá­ja közt.

– Ne­he­zeb­bek le­gye­nek a szem­hé­jai. Zacs­kó­sabb a sze­me.

– Rán­co­kat a sze­me alá.

– Rán­cok in­dult­nak ki az orra tö­vé­ből is.

– Idő­sebb­re. Idő­sebb­re csi­nál­ja.

– Ki­csit gör­bül­jön le a szá­ja sar­ka.

– Azért ennyi­re ne.

– Most jobb. Sok­kal jobb.

Ang­elo dol­go­zott. Folyt a ve­rí­ték a hom­lo­ká­ról. Egy­szer meg­pró­bál­ták be­kap­csol­ni a ven­til­lá­tort, de le­fúj­ta Ang­elo pa­pír­ja­it a pad­ló­ra. Néha oda-oda­ve­tő­dött a kör­zet egyik-má­sik de­tek­tív­je az asz­tal­hoz, ahol Ang­elo dol­go­zott, meg­állt a háta mö­gött, és át­né­zett a vál­la fö­lött.

– Egé­szen jó – je­gyez­te meg az egyik, aki nem is lát­ta a szó­ban for­gó gya­nú­sí­tot­tat.

A pad­lót már majd­nem el­bo­rí­tot­ták a gom­bóc­cá gyűrt pa­pír­la­pok. Ha­wes és Fran­kie még egy­re so­rol­ták be­nyo­má­sa­i­kat, és Ang­elo hí­ven igye­ke­zett pa­pír­ra vet­ni őket. És ami­kor már azt se tud­ták, hány rajz ké­szült, Ha­wes egy­szer­re csak fel­ki­ál­tott:

– Állj! Ez az!

– Igen! – mond­ta a gye­rek is. – Ez volt az a pa­cák!

– Egyet­len vo­na­lat se vál­toz­tas­son raj­ta – mond­ta Ha­wes. – El­ta­lál­ta! Ez az az em­ber!

A gye­rek szé­le­sen el­vi­gyo­ro­dott, és ke­zet rá­zott Ha­wesszal. Ang­elo szív­ből jövő, meg­könnyeb­bült só­hajt hal­la­tott.

Ez volt az a rajz, amely ér­zé­sük sze­rint leg­job­ban ha­son­lí­tott ah­hoz a fér­fi­hoz, akit Ha­wes és a gye­rek lá­tott:

 

 

Ang­elo már rak­ta is vissza a rajz­esz­kö­ze­it a tás­ká­já­ba.

– Ez klassz volt – je­gyez­te meg a srác.

– Ez a szig­nóm – fe­lel­te Ang­elo. – Klassz. Az Ang­elo csak masz­lag. Iga­zá­ban Class a ne­vem, nagy C-vel. – El­vi­gyo­ro­dott. Lát­szott raj­ta, hogy örül a si­ker­nek.

– Mi­kor kap­ha­tunk róla má­so­la­to­kat? – kér­dez­te Ha­wes.

– Mi­kor kel­le­né­nek?

Ha­wes az órá­já­ra pil­lan­tott.

– Most ne­gyed négy – mond­ta. – És ez a fic­kó ma este nyolc­kor meg akar ölni egy nőt.

Ang­elo ko­mo­lyan bó­lin­tott. A he­kus át­me­ne­ti­leg fe­lül­ke­re­ke­dett ben­ne a mű­vé­szen.

– Küld­jön ve­lem egy em­bert – mond­ta. – Mi­helyt vissza­érek, azon­nal ne­ki­lá­tok a sok­szo­ro­sí­tás­nak.

4 óra 5 perc­kor Ca­rel­la és Ha­wes egy­szer­re hagy­ták el a rend­őr­ség épü­le­tét egy-egy má­so­lat­tal, ame­lyen jó­for­mán meg se szá­radt még a fes­ték. Ca­rel­la egy ven­dég­lő felé in­dult, az Észa­ki Ti­zen­har­ma­dik Ave­nue-ra, egy Sö­rös­kor­só ne­ve­ze­tű ven­dég­lő felé, aho­vá Sa­mal­son vit­te a ba­rát­nő­jét elő­ző va­sár­nap. Csak azért ment oda, hogy meg­mu­tas­sa a ké­pet a pin­cér­nek, hát­ha rá­is­mer a gya­nú­sí­tott­ra.

Ha­wes egye­nest a rend­őr­ség utá­ni sar­kon kez­dő­dő He­te­dik Ave­nue felé vet­te az út­ját, ahol Fran­kie An­nu­ci – a val­lo­má­sa sze­rint – össze­akadt az­zal az em­ber­rel, aki­től a le­ve­let kap­ta. Ha­wes azt ter­vez­te, hogy a He­te­dik Ave­nue-tól el­in­dul ke­let felé, s ha kell, el­megy egé­szen a Har­minc­har­ma­dik Ave­nue-ig. Az­tán vissza­for­dul, és is­mét a He­te­dik­től el­in­dul előbb dél, az­tán észak felé. Úgy gon­dol­ta, hogy ha a pa­sas va­la­hol a kör­nyé­ken la­kik, ta­lán si­ke­rül meg­ta­lál­nia. Idő­köz­ben el­küld­ték egy má­so­la­tot a kép­ről a Bűn­ügyi Nyil­ván­tar­tó­nak is, hát­ha az ott sze­rep­lő fény­ké­pek kö­zül si­ke­rül azo­no­sí­ta­ni va­la­me­lyik­kel, ha a de­tek­tí­vek ku­dar­cot val­la­ná­nak.

4 óra 10 perc­kor Me­yer és Wil­lis is el­in­dult a rend­őr­ség­ről a rajz egy-egy má­so­la­tá­val, ők úgy ter­vez­ték, hogy a Ha­to­dik Ave­nue-val kez­dik, és a rend­őr­ség épü­le­té­től nyu­gat felé ha­lad­nak, vé­gig az Első Ave­nue-n, az­tán be a ne­vek­kel meg­je­lölt ut­cák­ba, amíg Lady As­tor ut­cá­já­ba nem ér­nek. 4 óra 15-kor a kör­zet elé ren­del­tek egy ri­a­dó­au­tót. Meg­töm­ték a rajz má­so­la­ta­i­val, s a má­so­la­to­kat szét­küld­ték a kör­zet va­la­mennyi mo­to­ros és gya­lo­gos rend­őr­őr­sze­mé­nek. Má­so­la­to­kat küld­tek a szom­szé­dos 88. és 89. kör­ze­tek­nek is. A kör­zet­tel köz­vet­le­nül szom­szé­dos te­rü­le­tet, kezd­ve a Gro­ver Ave­nue-tól, be­le­ért­ve a Gro­ver Par­kot is, el­özön­löt­ték a 88. és 89. kör­zet de­tek­tív­jei (a park te­rü­le­te tu­laj­don­kép­pen már az utób­bi kör­zet­hez tar­to­zott), arra az eset­re, ha a gya­nú­sí­tott vissza­tér­ne oda, meg­ke­res­ni a lát­csö­vét. A vá­ros nagy volt, és nagy és sű­rűn la­kott a kör­zet is, de azért a kör­zet sze­ren­csé­re ki­sebb volt a vá­ros­nál.

Ha­wes meg­állt min­den üz­let­nél és bér­ka­szár­nyá­nál, be­szélt a bol­to­sok­kal és a ház­fel­ügye­lők­kel, s be­szélt az ut­cá­kon nyüzs­gő gye­re­kek­kel is, mert néha ők bi­zo­nyul­nak a leg­jobb meg­fi­gye­lők­nek, de a Ti­zen­ket­te­dik Ave­nue-ig nem ju­tott sem­mi­re.

Ek­kor már késő dél­után volt, de az ut­cá­kon sem­mi­vel sem lett hű­vö­sebb. Ha­wes­nak még min­dig me­le­ge volt, s első íz­ben fog­ta el a ke­se­rű ér­zés, hogy csa­ló­dott, hogy ve­re­sé­get szen­ve­dett. Hogy a fe­né­be tud­ják meg­aka­dá­lyoz­ni a fic­kót, hogy ter­vét vég­re­hajt­sa? Hogy a fe­né­be ta­lál­ják meg? Rossz­ked­vű­en vá­gott neki az ut­cá­nak, s mu­to­gat­ta a ké­pet. Nem, nem tud­tak a pa­sas­ról. Nem, nem is­mer­tek rá. Va­jon a kör­nyék­ről való egy­ál­ta­lán?

A sa­rok­tól szá­mí­tott ötö­dik bér­ka­szár­nyá­ban meg­mu­tat­ta a ké­pet egy vi­rág­min­tás pon­gyo­lá­ba öl­tö­zött ház­mes­ter­nő­nek.

– Nem – je­len­tet­te ki az rög­tön. – Én még sose… – Az­tán hir­te­len el­hall­ga­tott. Ki­vet­te a ké­pet Ha­wes ke­zé­ből. – De igen, ez ő – mond­ta. – Így né­zett ki ma reg­gel. Lát­tam, ami­kor le­jött. Pon­to­san így né­zett ki.

– Ki­cso­da? – kér­dez­te Ha­wes. Érez­te, hogy éled újra ben­ne a tett­erő, mi­köz­ben a fe­le­let­re várt.

– Smith – fe­lel­te a nő. – John Smith. Egy fur­csa pa­cák. Ma reg­gel…

– Há­nyas szá­mú la­kás? – kér­dez­te Ha­wes.

– A hu­szon­ket­tes. Az első eme­le­ten. Kö­rül­be­lül két hete köl­tö­zött ide. A reg­gel…

De Ha­wes már be is lé­pett az épü­let­be, re­vol­ve­ré­vel a ke­zé­ben. Nem tud­ta, hogy a ház­mes­ter­nő­vel foly­ta­tott be­szél­ge­té­sét vé­gig­néz­ték egy első eme­le­ti ab­lak­ból. Nem tud­ta, hogy vö­rös ha­já­ról azon­nal rá­is­mer­tek. Nem tud­ta egé­szen ad­dig, amíg majd­nem az első eme­le­ti pi­he­nő­re nem ért, de ak­kor az­tán rög­tön meg­tud­ta.

A lö­vés ak­ko­rát szólt a rö­vid, szűk fo­lyo­són, mint a menny­dör­gés. Ha­wes azon­nal has­ra ve­tet­te ma­gát, lába alól majd­nem ki­csú­szott a leg­fel­ső lép­cső­fok, s ő majd­nem le­zu­hant a lép­csőn. Vak­tá­ban lőtt bele a ho­mály­ba, nem lá­tott sem­mit, csak azt akar­ta, hogy John Smith tud­ja: nem fegy­ver­te­len ő sem.

– Mars ki, he­kus! – or­dí­tot­ta egy hang.

– Dob­ja ide a re­vol­ve­rét – fe­lel­te Ha­wes. – Négy zsa­ru van a föld­szin­ten. Sem­mi esé­lye a me­ne­kü­lés­re.

– Ha­zu­dik! – ki­ál­tot­ta a má­sik. – Lát­tam, ami­kor be­jött az épü­let­be. Egye­dül van. Lát­tam az ab­lak­ból.

S egy újabb lö­vés dör­rent a lép­cső­ház­ban. Ha­wes le­bu­kott a leg­fel­ső lép­cső­fok mögé. A go­lyó fel­ha­sí­tot­ta a mal­tert a már amúgy is össze­vissza re­pe­de­zett fa­lon. Ha­wes hu­nyor­gott, pró­bált be­le­lát­ni a ho­mály­ba, s el­át­koz­ta előny­te­len hely­ze­tét. Akár­hol volt is Smith, lát­hat­ta őt, de Ha­wes nem lát­hat­ta Smitht. És nem moz­dul­ha­tott ké­nyel­met­len hely­ze­té­ből, a lép­cső­fo­kok­ról. De le­het, hogy Smith sem moz­dul­ha­tott on­nan, ahol volt. Ta­lán ha el­hagy­ta vol­na a he­lyét, őt is ész­re le­he­tett vol­na ven­ni. Ha­wes te­hát várt. A lép­cső­ház­ban tel­jes né­ma­ság ural­ko­dott.

– Hol van, Smith?! – ki­ál­tot­ta Ha­wes. Va­ló­sá­gos sor­tűz volt rá a vá­lasz, dü­hödt go­lyók rö­pül­tek vé­gig szi­szeg­ve a fo­lyo­són, és csa­pód­tak a mal­ter­ba. A mész zá­por­ként hul­lott Ha­wes fe­jé­re. Hoz­zá­la­pult a lép­cső­fo­kok­hoz, és el­át­ko­zott ma­gá­ban min­den lép­cső­há­zat és gyil­kos­je­löl­tet. Lent­ről, az ut­cá­ról iz­ga­tott si­kol­to­zást és jaj­ve­szé­ke­lést hal­lott, az­tán az is­mét­lő­dő se­gély­ki­ál­tást:

– Rend­őr! Rend­őr­ség! Rend­őr! Rend­őr­ség!

– Hall­ja ezt, Smith? – ki­ál­tot­ta Ha­wes. – Hív­ják a zsa­ru­kat! Há­rom perc, és itt lesz a kör­zet va­la­mennyi rend­őre. Dob­ja el azt a re­vol­vert!

Smith is­mét lőtt. Ez­út­tal ala­cso­nyab­ban. A go­lyó ki­ha­sí­tott egy szi­lán­kot a pi­he­nő pad­ló­já­ból a leg­fel­ső lép­cső­fok kö­ze­lé­ben. Ha­wes egy pil­la­nat­ra hát­ra­kap­ta a fe­jét, az­tán rög­tön új­ból le­bu­kott. Csör­re­nés hal­lat­szott a lép­cső­ház túl­só vé­gé­ből. Smith újra töl­töt­te re­vol­ve­rét. Ha­wes már ép­pen neki akart vág­ni a fo­lyo­só­nak, ami­kor meg­hal­lot­ta, hogy a töl­tény­tár be­kat­tan az au­to­ma­ta pisz­toly­ba. Gyor­san le­bu­kott megint a leg­fel­ső lép­cső­fok mögé. A lép­cső­ház­ban is­mét csend lett.

– Hol van, Smith? Sem­mi vá­lasz.

– Smith!

Az ut­cá­ról fel­hal­lat­szott egy ri­a­dó­au­tó szi­ré­ná­já­nak fül­sér­tő hang­ja.

– Hall­ja ezt, Smith? Itt van­nak! Be fog­ják…

Há­rom lö­vés dör­dült a lép­cső­ház­ban. Ha­wes le­bu­kott, az­tán láb­do­bo­gást hal­lott, és meg­pil­lan­tott egy nad­rág­szá­rat: Smith ira­mo­dott neki a föl­fe­lé ve­ze­tő lép­cső­nek. Ha­wes be­ug­rott a lép­cső­ház­ba, és le­adott egy lö­vést a me­ne­kü­lő alak­ra. Smith vissza­for­dult és lőtt, mire Ha­wes megint le­ha­salt a pad­ló­ra. A lép­tek most már föl­fe­lé ha­lad­tak a lép­csőn, do­bog­va, iz­ga­tot­tan, si­e­tő­sen. Ha­wes talp­ra ug­rott, és ne­ki­ira­mo­dott a lép­cső­nek. Ket­te­sé­vel vet­te a fo­ko­kat. Újabb go­lyó fú­ró­dott a lép­cső­ház fa­lá­ba. Ha­wes ez­út­tal nem bu­kott le. To­vább ro­hant föl­fe­lé a lép­csőn, sze­ret­te vol­na utol­ér­ni Smitht, mi­előtt még ki­jut a te­tő­re. Hal­lot­ta, ho­gyan pró­bál­ko­zik a te­tő­re ve­ze­tő aj­tó­val, hal­lot­ta, hogy meg­dön­ge­ti, az­tán egy lö­vést hal­lott s a szét­lőtt zár fé­mes csat­ta­ná­sát. A te­tő­re ve­ze­tő ajtó nyi­ko­rog­va ki­nyílt, az­tán be­csa­pó­dott. Smith már a te­tőn volt.

Ha­wes föl­ro­hant a hát­ra­le­vő lép­cső­fo­ko­kon. A pad­lás­ab­la­kon ra­gyo­gó nap­fény tű­zött be a te­tő­re ve­ze­tő ajtó előt­ti pi­he­nő­re. Ha­wes ki­nyi­tot­ta az aj­tót, de rög­tön be is csuk­ta, mert go­lyó csa­pó­dott az ajtó ke­re­té­be, s fa­szi­lán­kok spric­cel­tek az ar­cá­ba.

Gaz­em­ber, gon­dol­ta. Át­ko­zott, nya­va­lyás gaz­em­ber!

Fel­rán­tot­ta az aj­tót, vak­tá­ban le­adott egy so­ro­za­tot, az­tán gyor­san fe­de­zé­ket ke­re­sett ma­gá­nak a te­tőn, ahol ol­va­do­zott a kát­rány. Lát­ta, hogy egy alak be­sur­ran egy ké­mény mögé, az­tán a tető szé­lén hú­zó­dó mell­véd felé ro­han. Tü­zelt. Ma­ga­san lőtt. Most nem fi­gyel­mez­te­tés­nek szán­ta a go­lyót, nem­csak se­bet akart ej­te­ni Smit­hen. Ölni akart. Smith egy pil­la­nat­ra fel­egye­ne­se­dett, s a tető pe­re­mén egyen­sú­lyo­zott. Ha­wes új­ból tü­zelt, mire Smith át­ug­rott az épü­le­tet a szom­széd épü­let­től el­vá­lasz­tó kis vi­lá­gí­tó­ak­na fö­lött, s a má­sik tető mell­véd­je mö­gött kö­tött ki. Ha­wes utá­na­ira­mo­dott, ci­pő­je min­den lé­pés­nél be­le­ra­gadt a kát­rány­ba. A tető szé­lé­re ért. Csak egy pil­la­na­tig ha­bo­zott, az­tán ő is át­ug­rott a vi­lá­gí­tó­ak­na fö­lött, és négy­kéz­láb lan­dolt a szom­szé­dos te­tőn, a ra­ga­dós kát­rány­ban.

Smith már azon a te­tőn is át­vá­gott. Hát­ra­né­zett, rá­lőtt Ha­wes­ra, az­tán ne­ki­ira­mo­dott a pár­kány­nak. Ha­wes rá­sze­gez­te a re­vol­ve­rét. Smith fel­ka­pasz­ko­dott a pár­kány­ra, alak­ja tisz­tán raj­zo­ló­dott ki a gyöt­rel­me­sen kék égre. Ha­wes bal kar­já­ra fek­tet­te re­vol­ve­rét, és gon­do­san cél­zott. Tud­ta, hogy ha Smith át­jut a kö­vet­ke­ző te­tő­re, ha si­ke­rül meg­tar­ta­nia je­len­le­gi elő­nyét, meg­me­ne­kül. Ezért cél­zott olyan gon­do­san, tisz­tá­ban volt vele, hogy ez a lö­vés mi­lyen so­kat szá­mít. Lát­ta, hogy Smith ma­gas­ba len­dí­ti mind­két kar­ját, hogy át­ugor­jon a kö­vet­ke­ző vi­lá­gí­tó­ak­na fö­lött is. Tes­té­nek azt a ré­szét vet­te cél­ba, amely a leg­ter­je­del­me­sebb cél­táb­lá­nak lát­szott. Nem sze­ret­te vol­na el­hi­báz­ni.

Smith egy pil­la­na­tig bi­zony­ta­la­nul egyen­sú­lyo­zott a pár­ká­nyon. Ha­wes re­vol­ve­ré­nek cél­gömb­je pon­to­san rá­irá­nyult. A de­tek­tív meg­húz­ta a ra­vaszt.

Halk kat­ta­nás hal­lat­szott, de Ha­wes ijesz­tő­en han­gos­nak hal­lot­ta. Csak egy kat­ta­nás volt, a meg­le­pő­dött Ha­wes fü­lé­nek még­is ágyú­lö­vés­nek tűnt. Smith át­ug­rott a vi­lá­gí­tó­ak­na fö­lött.

Ha­wes talp­ra ug­rott, el­át­koz­ta üres re­vol­ve­rét, s mi­köz­ben ke­resz­tül­ro­hant a te­tőn a vi­lá­gí­tó­ak­na felé, meg­töl­töt­te. Át­né­zett a szom­szé­dos te­tő­re. Smith már nem volt lát­ha­tó. Smith el­tűnt.

Ha­wes ká­rom­kod­va in­dult vissza Smith la­ká­sa felé. Mire si­ke­rült meg­töl­te­nie a re­vol­vert, már késő volt, s ha már egy­szer késő, nincs mit ten­ni. Fe­jét ló­gat­va vá­gott ke­resz­tül a ra­ga­dós kát­rá­nyon.

Két lö­vés dör­rent a ház­te­tők ká­ni­ku­lai csend­jé­ben, s Ha­wes is­mét has­ra ve­tet­te ma­gát a kát­rá­nyon. Föl­né­zett. Egy egyen­ru­hás rend­őr állt a szem­köz­ti tető szé­lén, és gon­do­san cél­zott.

– Ne lő­jön, maga mar­ha! – üvöl­töt­te Ha­wes. – Nem én va­gyok az el­len­ség!

– Dob­ja el a re­vol­ve­rét! – or­dí­tott vissza a zsa­ru.

Ha­wes en­ge­del­mes­ke­dett. A zsa­ru át­ug­rott a vi­lá­gí­tó­ak­na fö­lött, és óva­to­san kö­ze­le­dett Ha­wes­hoz. Ami­kor meg­pil­lan­tot­ta az ar­cát, meg­szó­lalt:

– Hát ön az, uram?

– Igen, uram, én va­gyok – fe­lel­te dü­hö­sen Ha­wes.

A ház­mes­ter­nő hal­la­ni se akart Cot­ton Ha­wes­ról. Csak si­kol­to­zott, és kö­ve­tel­te, hogy tűn­jön el a há­zá­ból. Neki még soha nem volt baja a zsa­ruk­kal, és most jön­nek, és össze­vissza lö­völ­döz­nek, mi lesz a bér­lő­i­vel? Va­la­mennyi­en el fog­nak köl­töz­ni, s mind­ez őmi­at­ta, egy ilyen os­to­ba, vö­rös hajú mé­lák mi­att! Ha­wes uta­sí­tot­ta az egyik egyen­ru­hás rend­őrt, hogy tart­sa a ház­mes­ter­nőt a föld­szin­ten, az­tán be­lé­pett Smith la­ká­sá­ba. Az ágy­ban alud­tak az éj­jel. Még min­dig gyű­röt­tek vol­tak a le­pe­dők. Ha­wes oda­lé­pett a há­ló­szo­bá­ban levő egyet­len szek­rény­hez, és ki­nyi­tot­ta. A szek­rény­ben nem volt sem­mi, csak né­hány ru­ha­akasz­tó a rú­don. Ha­wes vál­lat vont, és be­ment a für­dő­szo­bá­ba. A mos­dót két­ség­te­le­nül hasz­nál­ták a nap fo­lya­mán. A kagy­ló­ban cso­mó­ba gyűlt a szap­pan a le­fo­lyó nyí­lá­sa kö­rül. Ki­nyi­tot­ta a gyógy­szer­szek­rényt. A fel­ső pol­con egy kis üveg jód állt, a kö­zép­sőn, két da­rab szap­pan, a leg­al­són meg egy olló, egy bo­rot­va, egy do­boz köt­szer, egy tu­bus bo­rot­va­krém, fog­ke­fe és fog­krém volt össze­zsú­fol­va. Ha­wes be­csuk­ta a szek­rény aj­ta­ját, és el­hagy­ta a für­dő­szo­bát.

Vissza­ment a há­ló­szo­bá­ba, és át­néz­te Smith tük­rös öl­tö­ző­asz­ta­lát. Smith, gon­dol­ta. John Smith. A leg­sem­mit­mon­dóbb név a vi­lá­gon, amit csak vá­laszt­hat ma­gá­nak va­la­ki. Az öl­tö­ző­asz­tal­ban sem volt sem­mi­fé­le ru­ha­da­rab. A fel­ső fiók egyik sar­ká­ban hat da­rab au­to­ma­ta pisz­toly­ba való töl­tény­tár he­vert. Ha­wes fel­emel­te az egyi­ket a zseb­ken­dő­jé­vel. Sem­mi két­ség: Lu­ger-pisz­toly­ba való töl­tény­tár volt. Mind a ha­tot ki­vet­te, és zseb­re vág­ta.

Be­ment a kony­há­ba. Több he­lyi­ség nem is volt a la­kás­ban. Az asz­ta­lon egy ká­vés­csé­sze állt, a tűz­he­lyen meg egy ká­vés­kan­na. A ke­nyér­pi­rí­tó kö­rül mor­zsák he­ver­tek. John Smith nyil­ván itt reg­ge­li­zett. Ha­wes a jég­szek­rény­hez lé­pett, és ki­nyi­tot­ta.

Csak egy vek­ni ke­nyér meg egy meg­kez­dett vaj he­vert ben­ne. Más sem­mi. Be­le­né­zett a mély­hű­tő-rész­be is. Ab­ban egy üveg tej volt az ol­va­do­zó jég­koc­kák mel­lett.

A fiúk a la­bor­ból nyil­ván sok ten­ni­va­lót ta­lál­nak majd ma­guk­nak Smith la­ká­sá­ban. De Ha­wes pil­la­nat­nyi­lag csak azon tör­het­te a fe­jét, hogy va­jon mi­ért nincs a la­kás­ban sem­mi­fé­le ruha és sem­mi­fé­le en­ni­va­ló. A ruha és éle­lem hi­á­nya arra val­lott, hogy John Smith – vagy akár­mi is az iga­zi neve – tu­laj­don­kép­pen nem la­kott a la­kás­ban. Va­jon csak arra az idő­re vet­te bér­be, amíg vég­re hajt­ja a gyil­kos­sá­got? Va­jon ide akart vissza­jön­ni, mi­után meg­öl­te ál­do­za­tát? Ez volt a had­mű­ve­le­ti bá­zi­sa? Mert kö­zel van a rend­őr­ség­hez? Vagy rnert a ki­sze­melt ál­do­za­tá­hoz van kö­zel? Mi le­he­tett a szem­pont­ja? Ha­wes be­csuk­ta a mély­hű­tőt. Ak­kor hal­lot­ta meg a zajt a háta mö­gött. Va­la­ki van a la­kás­ban!