Harmadik fejezet

Há­jas Don­ner be­sú­gó volt.

Mert rend­őr­sé­gi be­sú­gók min­de­nütt van­nak, és olyan tör­vény nincs a vá­ros­ban, amely meg­aka­dá­lyoz­ná, hogy az em­ber an­nál tá­jé­ko­zód­jék, aki­nél ép­pen akar. És ha va­la­ki bír­ja a gőz­für­dőt, Há­jas Don­ner­nél jobb be­sú­gót nem ta­lál­hat. Ami­kor Ha­wes még a 30. kör­zet­ben dol­go­zott, sa­ját kü­lön be­sú­gó­há­ló­za­ta volt.

Saj­nos, ot­ta­ni be­sú­gói egy­től egyig olyan em­be­rek vol­tak, akik csak a 30. kör­zet bű­nö­ző­i­re és az ott el­kö­ve­tett bűn­tet­tek­re spe­ci­a­li­zál­ták ma­gu­kat. Te­vé­keny­sé­gük köre nem ter­jedt ki a lár­más, zű­rös 87. kör­zet­re. Így az­tán ezen a dél­előt­tön, 9 óra 27 perc­kor, ami­kor Ste­ve Ca­rel­la el­in­dult meg­ke­res­ni a maga ked­venc be­sú­gó­ját – egy Danny Gimp nevű fic­kót –, Me­yer Me­yer meg a női bű­nö­zők nyil­ván­tar­tá­sát néz­te át, hogy nem hasz­nál-e va­la­me­lyi­kük „Lady” ál­ne­vet, Cot­ton Ha­wes kény­te­len volt Hal Wil­lis de­tek­tív­hez for­dul­ni, és Wil­lis azt aján­lot­ta neki, hogy ke­res­se meg Há­jas Don­nert. Fel­hív­ták Don­ner la­ká­sát, de ott sen­ki nem vet­te fel a kagy­lót, – Ak­kor va­ló­szí­nű­leg a für­dő­ben van – vé­le­ke­dett Wil­lis, és meg­ad­ta Ha­wes­nak a für­dő cí­mét. Ha­wes be­ült egy ko­csi­ba, és a bel­vá­ros­ba haj­tott.

A kapu fö­lött ez állt a cég­táb­lán:

RE­GAN FÜR­DŐ­HÁZ

Gőz­für­dők Kád­für­dők Gyógy­für­dők

Ha­wes be­lé­pett a ka­pun, fel­má­szott a fa­lép­csőn az első eme­let­re, és meg­állt az elő­tér­ben, egy író­asz­tal előtt. Már a lép­cső­má­szás­tól ki­ütött a ve­rí­ték a hom­lo­kán. Sze­ret­te vol­na tud­ni, hogy jut­hat va­la­ki­nek az eszé­be egy ilyen me­leg na­pon gőz­für­dő­be men­ni, az­tán meg, hogy ja­nu­ár­ban mi­ért jár­nak va­jon úsz­ni a sza­bad­ba, s vé­gül, hogy ott egye meg a fene, neki ugyan mind­egy.

– Mi­vel szol­gál­ha­tok? – kér­dez­te az író­asz­tal­nál ülő fér­fi. Ala­csony, he­gyes orrú em­ber­ke volt, rö­vid ujjú, fe­hér tri­kó­ing­ben, a mel­lén nagy, zöld be­tűk­kel: RE­GAN FÜR­DŐ­HÁZ. Még egy zöld szem­el­len­ző is volt raj­ta.

– Rend­őr­ség – fe­lel­te Ha­wes, és meg­vil­lan­tot­ta a jel­vé­nyét.

– Nem jó he­lyen ke­res­ke­dik – mond­ta az em­ber. – Ez ha­tó­sá­gi­lag en­ge­dé­lye­zett für­dő. Fél­re­ve­zet­te va­la­ki.

– Egy Há­jas Don­ner nevű em­bert ke­re­sek. Nem tud­ja, hol ta­lál­hat­nám meg?

– De­hogy­nem – fe­lel­te az em­ber­ke. – Don­ner törzs­ven­dég. Ve­lem nem akar be­szél­ni?

– Ki maga?

– Alf Re­gan. Enyém a für­dő­ház. Ha­tó­sá­gi­lag en­ge­dé­lyez­ve.

– Csak Don­ner­rel sze­ret­nék be­szél­ni. Hol van?

– Né­gyes szo­ba, a fo­lyo­só kö­ze­pe tá­ján. De így nem me­het be, uram.

– Hát hogy me­he­tek be?

– Csak ruha nél­kül. De majd adok egy tö­rül­kö­zőt. Az öl­tö­ző­szek­ré­nyek ott van­nak. Ha ér­ték­tárgy van ma­gá­nál, hagy­ja itt az asz­ta­lon. Be­te­szem a széf­be. Ha­wes elé­be tet­te a pénz­tár­cá­ját meg az órá­ját. Ha­bo­zott egy pil­la­na­tig, az­tán le­csa­tol­ta szol­gá­la­ti re­vol­ve­rét, a tok­kal együtt, és azt is le­tet­te az asz­tal­ra.

– Tölt­ve van ez az izé? – kér­dez­te Re­gan.

– Igen.

– Ak­kor job­ban ten­né, uram, ha…

– Biz­to­sít­va van – mond­ta Ha­wes. – Csak ak­kor sül el, ha meg­húz­zák a ra­vaszt. Re­gan szkep­ti­kus pil­lan­tást ve­tett a 38-asra.

– Jó, jó. Csak arra vol­nék kí­ván­csi, hány em­bert lőt­tek már le vé­let­le­nül biz­to­sí­tott re­vol­ver­rel.

Ha­wes el­vi­gyo­ro­dott, és az öl­tö­ző­szek­ré­nyek felé in­dult. Mi­köz­ben vet­kő­zött, Re­gan oda­vitt neki egy tö­rül­kö­zőt.

– Re­mé­lem, jó vas­tag a bőre.

– Mi­ért?

– Mert Don­ner a for­ró gőzt sze­re­ti. Az iga­zán for­rót. Ha­wes a de­re­ká­ra csa­var­ta a tö­rül­kö­zőt.

– Jó­kö­té­sű fic­kó maga – je­gyez­te meg Re­gan. – Bok­szolt va­la­mi­kor?

– Csak rö­vid ide­ig.

– Hol?

– A ha­di­ten­ge­ré­szet­nél.

– Jól?

– Tűr­he­tő­en.

– Húz­zon be ne­kem egyet!

– Mi­cso­da?

– Mon­dom, hogy húz­zon be ne­kem egyet!

– Mi­nek?

– Na! Gye­rünk már!

– Si­e­tek – mond­ta Ha­wes.

– Csak egyet­len­egyet! Sze­ret­nék meg­fi­gyel­ni va­la­mit. – S Re­gan már­is bok­szo­ló­ál­lás­ba he­lyez­ke­dett.

Ha­wes vál­lat vont, úgy tett, mint­ha a bal­já­val akar­na ütni, az­tán a jobb­já­val be­vitt egy ke­resz­tütést Re­gan ál­lá­ra, de mi­előtt még le­csa­pott vol­na, vissza­fog­ta az ök­lét.

– Mi­ért nem ütött meg? – kér­dez­te Re­gan.

– Nem akar­tam, hogy el­száll­jon a feje.

– Ki ta­ní­tot­ta erre a csel­re?

– Egy Bo­han nevű né­ger had­nagy.

– Jól meg­ta­ní­tot­ta. Mel­lé­ke­sen né­hány ököl­ví­vót is me­ne­dzse­lek. Sose gon­dolt még rá, hogy meg­pró­bál­ko­zik a szo­rí­tó­ban?

– Nem én.

– Hát gon­dol­jon! Nem ár­ta­na en­nek az or­szág­nak egy ne­héz­sú­lyú baj­nok.

– Majd gon­dol­ko­zom a dol­gon – fe­lel­te Ha­wes.

– Sok­kal töb­bet ke­res­ne vele, mint amennyit a vá­ros­tól kap, erre mér­get ve­het. Még ha bun­da vol­na a do­log­ban, ak­kor is jó­val töb­bet ke­res­ne.

– Jó, majd gon­dol­ko­zom a dol­gon – is­mé­tel­te meg Ha­wes. – Hol van Don­ner?

– Ott, a fo­lyo­só vége felé. Ide fi­gyel­jen! Itt a név­je­gyem. Ha úgy dön­te­ne, hogy meg­pró­bál­ko­zik a do­log­gal, hív­jon csak fel. Ki tud­ja? Hát­ha megint len­ne egy Demp­seynk, nem igaz?

– De­hogy­nem – fe­lel­te Ha­wes. El­vet­te Re­gan­tól a név­je­gyet, az­tán le­né­zett a tö­rül­kö­ző­re. – Hová a fe­né­be te­gyem? – kér­dez­te.

– Ja per­sze! Adja csak ide. Ki­fe­lé me­net úgy­is el­csí­pem. Don­ner ott van a fo­lyo­só vége felé. Né­gyes szo­ba. Nem té­veszt­he­ti el. Annyi a gőz ab­ban a szo­bá­ban, hogy elég len­ne a Qu­e­en Mary-nek is.

Ha­wes el­in­dult a fo­lyo­són. El­ha­ladt egy cin­gár em­ber­ke mel­lett, aki gya­nak­vó pil­lan­tást ve­tett rá. Az em­ber­ke tel­je­sen mez­te­len volt, gya­nak­vá­sát a Ha­wes de­re­ká­ra csa­vart tö­rül­kö­ző kel­tet­te fel. Ha­wes bűn­tu­da­to­san osont el mel­let­te, va­la­hogy úgy érez­te ma­gát, mint a fény­ké­pész a nu­dis­ta­te­le­pen. Meg­ke­res­te a né­gyes szo­bát, és be­nyi­tott. Olyan erős su­gár­ban csa­pott az ar­cá­ba a for­ró gőz, hogy majd­nem vissza­tán­to­ro­dott a fo­lyo­só­ra. Meg­pró­bál­ta ke­resz­tül­fúr­ni a te­kin­te­tét a szo­bá­ban go­moly­gó gőz­fel­hő­ré­te­ge­ken, de a do­log le­he­tet­len­nek bi­zo­nyult.

– Itt van, Don­ner?! – ki­ál­tot­ta.

– Itt, paj­tás – fe­lelt egy hang.

– Hol?

– Itt bel­jebb, paj­tás. Itt csü­csü­lök. Maga ki­cso­da?

– Cot­ton Ha­wes a ne­vem. Hal Wil­lisszel dol­go­zom egy cso­port­ban. Ő aján­lot­ta, hogy lép­jek érint­ke­zés­be ma­gá­val.

– Aha. Hát ak­kor jöj­jön be, paj­tás, jöj­jön be – mond­ta a test nél­kü­li hang. – És csuk­ja be az aj­tót. Ki­megy a gőz, és be­jön a hu­zat.

Ha­wes be­csuk­ta az aj­tót. Ha va­la­ha is kí­ván­csi lett vol­na arra, ho­gyan érez­he­ti ma­gát egy vek­ni ke­nyér, ha rá­csuk­ják a ke­men­ce aj­ta­ját, hát most meg­tud­ta. Ke­resz­tül­ver­gő­dött a he­lyi­sé­gen. Ful­lasz­tó volt a hő­ség. Meg­pró­bált egy kis le­ve­gőt szív­ni a tü­de­jé­be, de csak hő­ség áram­lott le a tor­kán. A go­moly­gó, for­ró köd­ben hir­te­len tes­tet öl­tött egy alak.

– Don­ner? – kér­dez­te Ha­wes.

– Itt nincs más raj­tunk kí­vül, nagy­fő­nök – fe­lel­te Don­ner, és Ha­wes a hő­ség el­le­né­re el­vi­gyo­ro­dott.

Há­jas va­ló­ban há­jas volt, több em­ber­nek is elég lett vol­na a raj­ta levő háj­mennyi­ség. Ak­ko­ra volt, mint egy vá­ros, egy ál­lam, egy egész föld­rész. Mint egy ha­tal­mas tál re­me­gő, fe­hér ko­cso­nya ter­pesz­ke­dett a fal mel­lett, a már­vány­pa­don, el­pil­led­ten a bü­dös­ség­ben, tö­rül­kö­ző­vel az ágyé­kán. Va­la­hány­szor lé­leg­ze­tet vett, meg­re­meg­tek raj­ta a háj­ré­te­gek.

– Szó­val he­kus? – kér­dez­te Ha­wes­tól.

– Igen.

– Azt mond­ta, Wil­lisszel egy cso­port­ban dol­go­zik, de nyil­ván nem azért jött, hogy ezt kö­zöl­je. Wil­lis per­sze üd­vöz­le­tét kül­di. Mi?

– Igen – fe­lel­te Ha­wes.

– Klassz fic­kó az a Wil­lis! Sa­ját sze­mem­mel lát­tam, ami­kor úgy segg­re ül­te­tett egy leg­alább száz­nyolc­van ki­lós pa­sast, hogy csak! Dzsu­dó­val. Dzsu­dó­szak­ér­tő. Az em­ber csak fe­lé­je nyúl, és puff, már gipsz­ben is a kar­ja! Ve­sze­del­mes egy fic­kó az, paj­tás! – Don­ner kun­co­gott. S ami­kor kun­co­gott, vele kun­co­gott min­de­ne. E hul­lám­zás lát­tán Ha­wes va­ló­ság­gal ten­ge­ri be­teg lett. – Nos, mire kí­ván­csi? – kér­dez­te Don­ner.

– Hogy is­mer-e va­la­kit, akit La­dy­nek szok­tak ne­vez­ni – fe­lel­te Ha­wes, aki úgy gon­dol­ta, leg­jobb rög­tön a tárgy­ra tér­ni, mi­előtt még hő­gu­tát kap.

– La­dy­nek? – kér­dez­te Don­ner. – Csi­nos be­ce­név. Szak­ma­be­li?

– Le­het­sé­ges.

– Sa­int Louis­ban is­mer­tem egy höl­gyet, akit La­dy­nek ne­vez­tek. Be­sú­gó volt. Még­hoz­zá át­ko­zot­tul ügyes. Min­dent tu­dott, paj­tás, min­dent az ég­vi­lá­gon! Tud­ja, hogy sze­rez­te az ér­te­sü­lé­se­it?

– El tu­dom kép­zel­ni – fe­lel­te Ha­wes.

– Hát nem kell hoz­zá nagy fan­tá­zia. Igen, pon­to­san úgy. Es­kü­szöm az élő Is­ten­re, az a nő még a Szfinx­ből is ki­szed­te, amit akart, a si­va­tag kel­lős kö­ze­pén. Ha kel­lett…

– Most eb­ben a vá­ros­ban dol­go­zik?

– Nem. Meg­halt. Olyan va­la­ki­ből sze­dett ki va­la­mit, aki­ből nem volt egész­sé­ges ki­szed­ni sem­mit. Fog­lal­ko­zá­si ár­ta­lom. Bumm! És a Lady meg­szűnt lé­tez­ni.

– Azért ölte meg az il­le­tő, mert a nő be­köp­te?

– Azért is meg má­sért is. Alig­ha­nem trip­pert is ka­pott tőle. Már­pe­dig a fic­kó na­gyon so­kat adott az egész­ség­re, leg­alább­is a sa­ját sze­mé­lyét il­le­tő­en. Szó­val nem tud­ta ér­té­kel­ni, amit a hölgy­től ka­pott. Bumm! És a Lady meg­szűnt lé­tez­ni. – Don­ner gon­dol­ko­zott egy pil­la­na­tig. – Ha job­ban meg­gon­dol­juk, nem is volt olyan iga­zi lady, mi?

– Hát nem­igen. De mit tud ar­ról a la­dy­ről, akit mi ke­re­sünk?

– Tud­na va­la­mit mon­da­ni róla?

– Csak annyit, hogy ma este meg akar­ják ölni.

– Na­fe­ne! És ki akar­ja meg­öl­ni?

– Épp erre sze­ret­nénk rá­jön­ni.

– Hm. Ke­mény dió, mi?

– Az hát. Mond­ja, nem me­het­nénk ki egy ki­csit, hogy ott foly­tas­suk a be­szél­ge­tést?

– Mi­ért? Mi baj? Fá­zik? Szól­ha­tok, hogy kap­csol­ják erő­sebb­re a.

– De­hogy, az is­te­nért! – vá­gott gyor­san a sza­vá­ba Ha­wes.

– Szó­val a „Lady” kéne? – kér­dez­te el­gon­dol­koz­va Don­ner. – A „Lady”.

– Az.

Mint­ha egy­re me­le­gebb lett vol­na. Mi­köz­ben Don­ner ült és gon­dol­ko­zott, a szo­bá­ban mint­ha egy­re emel­ke­dett vol­na a hő­mér­sék­let. Mint­ha min­den má­sod­perc­nyi gon­dol­ko­dás fo­koz­ta vol­na a hő­sé­get. Ha­wes tá­to­gott, sze­re­tett vol­na lé­leg­zet­hez jut­ni. Leg­szí­ve­seb­ben le­dob­ta vol­na ma­gá­ról a tö­rül­kö­zőt, s ki­bújt vol­na akár a bő­ré­ből is, hogy fel­akassza egy szeg­re. Egy po­hár je­ges víz­re vá­gyott. Vagy egy po­hár hi­deg víz­re. De el­fo­ga­dott vol­na egy po­hár lan­gyos vi­zet is. Vagy akár egy po­hár me­leg vi­zet: mert biz­tos, hogy az is hű­vö­sebb lett vol­na, mint a szo­ba hő­mér­sék­le­te. Min­den pó­ru­sá­ból öm­lött a ve­rí­ték, mi­köz­ben ült és néz­te, Don­ner hogy gon­dol­ko­zik. Múl­tak a má­sod­per­cek. Az iz­zad­ság vé­gig­folyt az ar­cán, le­csur­gott szé­les vál­lá­ról, vé­gig­folyt a hát­ge­rin­cén.

– Volt egy szí­nes bőrű tán­cos­nő a haj­da­ni Fe­ke­te-fe­hér Klub-ban – szó­lalt meg vég­re Don­ner.

– Most is itt van a vá­ros­ban?

– Nincs. Mi­a­mi­ben csi­nál­ja a sztrip­tízt. Őt ne­vez­ték La­dy­nek. Na­gyon ké­nye­sen tu­dott vet­kőz­ni. Leg­alább­is azok sze­rint, akik dög­löt­tek a szí­nes bőrű szűz­zel kom­bi­nált sze­mér­mes, ifjú szű­zért. De hát ő most Mi­a­mi­ben van.

– Itt ki van, aki a „Lady” le­het­ne?

– Azon pró­bá­lok gon­dol­koz­ni.

– Nem gon­dol­koz­hat­na ki­csit gyor­sab­ban?

– Tö­röm a fe­jem, tö­röm – fe­lel­te Don­ner. – Volt itt egy ká­bí­tó­szer­rel ke­res­ke­dő nő is, akit La­dy­nek ne­vez­tek. De azt hi­szem, az át­ment New York­ba. Ma­nap­ság ott fi­zet­nek leg­töb­bet a ká­bí­tó­sze­re­kért. Igen, ez a Lady New York­ban van.

– Jó, jó, de itt ki van? – kér­dez­te ide­ge­sen Ha­wes. és meg­tö­röl­te iz­zadt hom­lo­kát iz­zadt te­nye­ré­vel.

– Hohó, tu­dom már! – mond­ta Don­ner.

– Ki az?

– A Lady! Egy új pros­ti­tu­ált a Rossz­lá­nyok ut­cá­já­ban. Is­me­rős ar­ra­fe­lé?

– Nem na­gyon.

– Ida ma­má­nál dol­go­zik. Is­me­ri azt a ku­pit?

– Nem.

– A töb­bi­ek biz­tos is­me­rik a cso­port­ban. Őt ke­res­se meg. A La­dyt. Ida ma­má­nál.

– Maga is­me­ri? – kér­dez­te Ha­wes.

– A La­dyt? Csak mint szak­ma­be­lit.

– Ki­nek a szak­má­ját érti ezen? A ma­gá­ét vagy az övét?

– Az enyé­met. Csak né­hány hete, hogy bi­zo­nyos in­for­má­ci­ó­kat kap­tam tőle. Úr­is­ten, rög­tön őrá kel­lett vol­na gon­dol­nom! De hát én sose szó­lí­tom La­dy­nek. Ez a szak­mai neve. Iga­zá­ban Mar­ci­á­nak hív­ják. Be­sú­gó.

– Me­sél­jen róla!

– Nincs sok me­sél­ni­va­ló. Az iga­zi sztor­ira kí­ván­csi, vagy arra, amit ott az ut­cá­ban ter­jesz­te­nek róla? Mar­ci­á­ról akar hal­la­ni vagy a La­dy­ről?

– Mind a ket­tő­ről.

– Oké. El­mon­dom, mit me­sél róla Ida mama. Higgye el, már egész va­gyont ke­re­sett a lá­nyon. Aki abba az ut­cá­ba be­te­szi a lá­bát, az mind Ida mama ku­pi­ját ke­re­si. S ha meg­ta­lál­ja, alig vár­ja, hogy le­fek­tet­hes­se a La­dyt.

– Mi­ért?

– Mert Ida ma­má­nak gaz­dag a fan­tá­zi­á­ja. Íme, a le­gen­da. Mar­cia Olasz­or­szág­ban lát­ta meg a nap­vi­lá­got. Egy olasz gróf­nak a le­á­nya, kas­té­lyuk volt a Föld­kö­zi-ten­ger part­ján. Mar­cia a há­bo­rú alatt – apja aka­ra­ta el­le­né­re – férj­hez ment egy ge­ril­lá­hoz, aki Mus­so­li­ni el­len har­colt. Ma­gá­hoz vett kábé tíz­ezer dol­lár ér­té­kű ék­szert, és el­ment a ge­ril­lá­val a he­gyek­be. Kép­zel­je csak el az arisz­tok­rá­cia vi­rá­gát, aki gye­rek­ko­rá­ban előbb tu­dott lo­va­gol­ni, mint jár­ni, hogy egy cso­mó sza­kál­las fic­kó­val él egy bar­lang­ban! Nos, egy szép na­pon a fér­je el­esett egy vas­út­vo­nal el­len in­té­zett tá­ma­dás so­rán. A pa­rancs­nok­he­lyet­tes erre ki­je­len­tet­te, hogy Mar­cia az övé, de ha­ma­ro­san az egész tár­sa­ság osz­to­zott raj­ta. Mar­cia erre egy éj­sza­ka meg­lé­pett. He­gyen-völ­gyön ke­resz­tül ül­döz­ték, de si­ke­rült meg­me­ne­kül­nie. El­ad­ta az ék­sze­re­ket, és a pén­zen át­jött Ame­ri­ká­ba. De mint el­len­sé­ges ide­gen kény­te­len volt in­kog­ni­tó­ban ma­rad­ni. Mi­vel alig be­szél­te a nyel­vet, mun­kát kap­ni nem tu­dott, s pros­ti­tu­ált lett. Még most is ab­ban a szak­má­ban dol­go­zik, de un­do­ro­dik tőle. Úgy vi­sel­ke­dik, mint egy ké­nyes úri­dá­ma, s ha le­fek­szik va­la­ki­vel, mint­ha csak meg­erő­sza­kol­nák. Hát ez a Lady, azaz ezt a tör­té­ne­tet me­sé­li róla Ida mama.

– És hogy szól az iga­zi szto­ri? – kér­dez­te Ha­wes.

– Mar­cia Po­lens­ki a neve. Scran­ton­ból való. Ti­zen­hat éves kora óta kur­va, ra­vasz, mint a kí­gyó, és ki­tű­nő füle van a dia­lek­tu­sok­hoz. Az ola­szos ak­cen­tust is csak meg­játssza, akár a meg­erő­sza­ko­lá­si je­le­ne­te­ket.

– El­len­sé­gei van­nak? – kér­dez­te Ha­wes.

– Mire gon­dol?

– Hogy el­kép­zel­he­tő-e, hogy van va­la­ki, aki szí­ve­sen meg­öl­né?

– Ab­ban az ut­cá­ban alig­ha­nem va­la­mennyi kur­va szí­ve­sen meg­öl­né. De nem hi­szem, hogy bár­me­lyi­kük is ké­pes len­ne va­ló­ban meg­ten­ni.

– Mi­ért nem hi­szi?

– Mert a kur­vák ren­des né­pek. Én ked­ve­lem őket.

– At­tól függ – fe­lel­te dip­lo­ma­ti­ku­san Ha­wes. Fel­állt. – Ak­kor én me­gyek is.

– Ugye, há­lás lesz Wil­lis? – kér­dez­te Don­ner.

– Per­sze. Majd fi­gyel­mez­te­tem rá. Visz­lát – bú­csú­zott si­et­ve Ha­wes. – És kösz.

– De nada – fe­lel­te Don­ner, és vissza­ha­nyat­lott a gőz­be.

Mi­után Ha­wes fel­öl­tö­zött, és meg­hall­gat­ta Re­gan kis­elő­adá­sát, hogy mi­lyen nagy pénzt le­het a bok­szo­lás­sal ke­res­ni, zseb­re vág­ta Re­gan név­je­gyét – s a fi­gyel­mez­te­tést, hogy őriz­ze meg gon­do­san –, ki­ment az ut­cá­ra, és fel­hív­ta a cso­por­tot. Ca­rel­la vet­te fel a kagy­lót.

– Maga már vissza­ért? – kér­dez­te Ha­wes.

– Igen. Vár­tam a hí­vá­sát.

– Mit tu­dott meg?

– Danny Gimp azt mond­ja, hogy dol­go­zik egy La­dy­nek ne­ve­zett pros­ti­tu­ált a Rossz­lá­nyok ut­cá­já­ban. Le­het, hogy ő az, akit ke­re­sünk.

– Ugyan­ezt tud­tam meg Don­ner­től – kö­zöl­te Ha­wes.

– Re­mek. Men­jünk el hát a nő­höz. Hát­ha ki­de­rül, hogy egy­sze­rűbb a do­log, mint gon­dol­tuk.

– Le­het­sé­ges – fe­lel­te Ha­wes. – Men­jek vissza a cso­port­hoz?

– Ne. Ta­lál­kozzunk ott, ab­ban az ut­cá­ban. Jenny­nél. Tud­ja, hol van?

– Majd meg­ke­re­sem.

– Mennyi az idő ma­gá­nál? Ha­wes az órá­já­ra pil­lan­tott.

– Tíz óra há­rom.

– Ott tud len­ni tíz ti­zen­öt­kor?

– Ott le­szek – fe­lel­te Ha­wes, és vissza­akasz­tot­ta a kagy­lót.