Ötödik fejezet

Sam Gross­man rend­őr had­nagy és la­bo­ráns ve­zet­te a Bűn­ügyi Rend­őr­ség La­bo­ra­tó­ri­u­mát a Fő­ka­pi­tány­sá­gon, a bel­vá­ro­si High Stree­ten. Sam ma­gas, laza tar­tá­sú em­ber volt, eset­le­nül, ha­nyag nem­tö­rő­döm­ség­gel moz­gott. A da­ra­bos arcú, nyá­jas fér­fiú szem­üve­get vi­selt, mert már gyer­mek­ko­rá­ban túl so­kat ol­va­sott, és meg­rom­lott a lá­tá­sa. Sze­líd, ár­tat­lan kék sze­me cá­fol­ni lát­szott azt a tényt, hogy tu­laj­do­no­sa gaz­tet­tek, erő­sza­kos cse­lek­mé­nyek, sőt nem­egy­szer gyil­kos­sá­gok kö­rül­mé­nye­it szok­ta für­kész­ni vele. Sam imád­ta a la­bo­ra­tó­ri­u­mát, s ha nem ép­pen ep­ru­vet­tá­i­val volt el­fog­lal­va – min­den­áron be akar­ta bi­zo­nyí­ta­ni, hogy a la­bor nél­kü­löz­he­tet­len a nyo­mo­zás­ban –, min­dig meg­ta­lál­ta a mód­ját, hogy be­szél­ge­tés­be ele­gyed­jen va­la­me­lyik de­tek­tív­vel, és meg­pró­bál­ja meg­ér­tet­ni vele, mi­lyen fon­tos az együtt­mű­kö­dés a la­bor­ral.

Ami­kor ezen a reg­ge­len a kül­dönc meg­ér­ke­zett a le­vél­lel a 87. kör­zet­ből, Sam azon­nal mun­ká­ba ál­lí­tot­ta em­be­re­it. Már elő­ző­leg te­le­fo­nál­tak neki, hogy a do­log sür­gős. Em­be­rei le­fény­ké­pez­ték a le­ve­let, és a fény­ké­pet azon­nal vissza is küld­ték a 87. kör­zet­be. Az­tán gon­dos vizs­gá­lat alá ve­tet­ték a le­ve­let meg a bo­rí­té­kot, hogy min­de­nek­előtt ujj­le­nyo­ma­to­kat ke­res­se­nek raj­tuk, mi­előtt még az egyéb vizs­gá­la­tok­hoz hoz­zá­kez­de­né­nek.

Az ere­de­ti le­ve­let a leg­na­gyobb gond­dal vet­ték ke­ze­lés­be. Sam rossz­ked­vű­en gon­dolt ugyan arra, hogy a le­ve­let va­ló­szí­nű­leg a vá­ros zsa­ru­i­nak a fele vé­gig­ta­po­gat­ta már, de még így is sze­re­tett vol­na tőle tel­he­tő­leg hoz­zá­já­rul­ni a bűn­cse­lek­mény fel­de­rí­té­sé­hez. Em­be­rei gon­do­san, mód­sze­re­sen dol­goz­tak: tíz­szá­za­lé­kos ezüst­nit­rát ol­dat­tal von­tak be két hen­gert, és vé­gig­húz­ták köz­tük a pa­pírt, amely­re így mind­két ol­da­lán vé­kony, egyen­le­tes ezüst­nit­rát ré­teg ke­rült. Meg­vár­ták, amíg a pa­pír meg­szá­rad, az­tán ibo­lyán­tú­li su­ga­ra­kat bo­csá­tot­tak rá. Né­hány má­sod­perc múl­va meg­je­len­tek az ujj­le­nyo­ma­tok. Így né­zett ki a le­vél:

Vagy­is ren­ge­teg ujj­le­nyo­mat volt raj­ta. Sam Gross­man erre szá­mí­tott is. A le­vél ugyan­is úgy „író­dott”, hogy új­sá­gok­ból vagy ma­ga­zi­nok­ból vág­ták ki az egyes sza­va­kat, az­tán fel­ra­gasz­tot­ták egy ív pa­pír­ra. Sam ele­ve szá­mí­tott rá, hogy a ra­gasz­tás mi­att az egész lap tele lesz ujj­le­nyo­ma­tok­kal. És pon­to­san így is volt. Min­den egyes pa­pír­da­rab­kát kü­lön rá kel­lett nyom­ni a pa­pír­ra, hogy rá­ra­gad­jon. A pa­pí­ron levő min­den egyes szón egész cso­mó ujj­le­nyo­mat volt.

És min­den egyes ujj­le­nyo­mat re­mény­te­le­nül el volt ke­nőd­ve, ki­ve­he­tet­len­né vált, vagy raj­ta volt egy má­sik ujj­le­nyo­mat – ket­tőt ki­vé­ve. Ez a két ujj­le­nyo­mat a pa­pír­lap bal szé­lén volt ta­lál­ha­tó, az egyik majd­nem egé­szen fönt, a má­sik a kö­ze­pé­nél va­la­mi­vel lej­jebb. Mind a ket­tő tö­ké­le­tes ujj­le­nyo­mat volt.

Csak – saj­nos – mind a ket­tő Dave Mur­chi­son őr­mes­ter­től szár­ma­zott. Sam na­gyot só­haj­tott. Szé­gyen, gya­lá­zat! Min­dig ilyen ne­he­zen si­ke­rült ered­ményt el­ér­nie.

Gross­man te­le­fon­ja a ki­hall­ga­tó he­lyi­ség­ben érte el Ha­west. A de­tek­tív ide vo­nult vissza a le­vél fény­ké­pét ta­nul­má­nyoz­ni.

– Ha­wes? – kér­dez­te Gross­man.

– Igen.

– Sam Gross­man va­gyok, a la­bor­ból. El­ké­szül­tem a je­len­tés­sel ar­ról a le­vél­ről. De mi­vel az ügy sűr­gős, gon­dol­tam, nem árt, ha te­le­fon­ba mon­dom.

– Raj­ta – fe­lel­te Ha­wes.

– Az ujj­le­nyo­ma­tok nem so­kat ér­nek – mond­ta Gross­man. – Ma­gán a le­vé­len csak két tö­ké­le­tes ujj­le­nyo­mat van, és mind a ket­tő a ma­guk őr­mes­te­réé az el­iga­zí­tó­ból.

– A le­vél elül­ső ol­da­lán, ugye?

– Igen.

– És a hát­són?

– Ott min­den el­ke­nő­dött. A le­ve­let össze­haj­tot­ták. És akár­ki haj­tot­ta is össze, a haj­tá­son vé­gig­húz­ta az ök­lét. Szó­val ott nincs sem­mi, Ha­wes. Iga­zán saj­ná­lom.

– És a bo­rí­té­kon?

– Mur­chi­son ujj­le­nyo­ma­tai meg a ma­gu­ké. Raj­tuk kí­vül még va­la­mi gye­rek ha­gyott raj­ta né­hány tö­ké­le­tes ujj­le­nyo­ma­tot. Volt a bo­rí­ték gye­rek ke­zé­ben?

– Volt.

– Nos, az ő ujj­le­nyo­ma­ta­i­ról egész cso­mót ké­szít­tet­tem, hát­ha szük­sé­ge lesz rá­juk azo­no­sí­tás cél­já­ból. Küld­jem át őket?

– Le­gyen szí­ves – fe­lel­te Ha­wes. – Mi van még?

– Ma­gá­ról a le­vél­ről meg­ál­la­pí­tot­tunk egyet-mást, ami­nek eset­leg hasz­nát ve­he­tik. A ra­gasz­tó ol­csó mi­nő­sé­gű, egy Brun­dy nevű cég ál­lít­ja elő. Üveg­ben is, tu­bus­ban is árul­ják. A le­vél egyik sar­ká­ban ta­lál­tunk egy pa­rá­nyi fé­me­sen csil­lo­gó kék pon­tocs­kát. Brun­dyék ra­gasz­tó­já­nak tu­bu­sa kék, te­hát fel­té­te­lez­he­tő, hogy a le­vél író­ja tu­bu­sos ra­gasz­tót hasz­nált. Per­sze ez­zel nem sok­ra men­nek. Ilyen ra­gasz­tót bár­hol ve­he­tett az il­le­tő. Köz­ke­le­tű cikk. Vi­szont a pa­pír.

– Mit sü­töt­tek ki róla?

– Jó mi­nő­sé­gű, rongy­tar­tal­mú pa­pír, gyárt­ja a Cartw­right-Rt., Bos­ton, Mas­sachu­setts. Utá­na­néz­tünk a víz­jel jegy­zék­ben. A pa­pír ka­ta­ló­gus­szá­ma 142-Y. Kábé öt és fél dol­lár az ára egy rizs­má­nak, vagy­is négy­száz­nyolc­van ív­nek.

– Csak­hogy egy bos­to­ni cég gyárt­ja, nem?

– Igen, de árul­ják az egész or­szág­ban. Eb­ben a vá­ros­ban is van le­ra­ka­ta. Óhajt­ja a ne­vét?

– Ké­rem.

– Eas­tern Ship­ping. Ma­jes­tá­ban van, a Gage Bou­le­var­don. Kell a te­le­fon­szám is?

– Igen.

– Prince­ton. 4-9806. Ha­wes fel­je­gyez­te.

– Van még va­la­mi?

– Igen. Tud­juk, hon­nan vág­ta ki a le­vél író­ja a sza­va­kat.

– Hon­nan?

– A „tud­nak” szó T-jé­ből in­dul­tunk ki. Ez a T köz­is­mert betű, Ha­wes!

– Csak nem a New York Ti­mes T-je?

– Pon­to­san az. A New York Ti­mes itt is kap­ha­tó, mint az or­szág va­la­mennyi vá­ro­sá­ban. Be kell val­la­nom, hogy na­pi­lap- és ké­pes­új­ság-gyűj­te­mé­nyünk nem túl­sá­go­san régi ke­le­tű. De most már igyek­szünk lé­pést tar­ta­ni a na­gyobb na­pi­la­pok­kal és va­la­mennyi fon­to­sabb saj­tó­ter­mék­kel. Néha új­ság­ba vagy új­ság­da­ra­bok­ba cso­ma­golt test­ré­sze­ket ta­lál­nak. S ezen a nyo­mon egy idő múl­va majd­nem min­dig si­ke­rül el­in­dul­ni.

– Ér­tem – mond­ta Ha­wes.

– Ez­út­tal máz­link volt. A New York Ti­mes T-jé­ből ki­in­dul­va át­néz­tük az új­ság bir­to­kunk­ban levő szá­ma­it, meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy a Ti­mes mi­lyen ro­va­ta­it hasz­nál­ta fel a le­vél­író, és me­lyik szám­ból.

– Az ered­mény?

– A jú­ni­us hu­szon­har­ma­di­ki, va­sár­na­pi Ti­mes hir­de­tés- és könyv­ro­va­tát hasz­nál­ta fel. Elég sok szót azo­no­sí­tot­tunk, hogy ki­kü­szö­böl­jük az eset­le­ges vé­let­le­ne­ket. A Lady szó pél­dá­ul a könyv­ro­vat­ból való. Egy Con­rad Rich­ter-re­gény hir­de­té­sé­ből vág­ták ki. A mit szó is egy hir­de­tés­ből való, egy mi­tesszer el­le­ni szer hir­de­té­sé­ből. Nők szok­ták hasz­nál­ni.

– To­vább!

– A nyol­cast áb­rá­zo­ló fi­gu­ra köz­is­mert. Szin­tén a hir­de­té­si ro­vat­ból való. A Bal­lan­tine sör rek­lám­já­ból.

– Mi van még?

– Az el­le­ne szó ere­de­tét is könnyű volt meg­ál­la­pí­ta­ni. Ez is egy hir­de­tés­ből való. „Fel­hó­lyag­zik a stran­don a bőre? Hasz­nál­jon el­le­ne”, s kö­vet­ke­zik a gyárt­mány neve. Sem­mi két­ség: az il­le­tő a Ti­mes jú­ni­us hu­szon­har­ma­di­ki szá­mát hasz­nál­ta fel.

– És ma jú­li­us hu­szon­ne­gye­di­ke van – je­gyez­te meg Ha­wes.

– Bi­zony.

– Vagy­is az il­le­tő egy hó­nap­pal ez­előtt ter­vel­te ki a dol­got, el­ké­szí­tet­te a le­ve­let, de csak ak­kor küld­te el, ami­kor el­dön­töt­te, hogy mi­kor fog­ja el­kö­vet­ni a gyil­kos­sá­got.

– Úgy lát­szik. Ha­csak nem azért hasz­nált fel egy régi új­sá­got, mert ép­pen az volt neki kéz­nél.

– Esze­rint alig­ha le­het szó ug­ra­tás­ról.

– Én úgy lá­tom, hogy ko­moly a do­log, Ha­wes – fe­lel­te Gross­man. – Be­szél­tem a pszi­cho­ló­gu­sunk­kal is az eme­le­ten. Nem tart­ja va­ló­szí­nű­nek, hogy egy be­ug­ra­tó ke­rek egy hó­na­pot várt vol­na, mi­után el­ké­szí­tet­te a le­ve­lét, s csak az­tán küld­te vol­na el. Úgy érzi, hogy a le­vél el­kül­dé­se úgy­ne­ve­zett kény­szer­cse­le­ke­det volt. Sze­rin­te a fic­kó sze­ret­né, ha meg­aka­dá­lyoz­nák a gyil­kos­ság­ban, és az a vé­le­mé­nye, hogy a le­vél­ben arra vo­nat­ko­zó­lag is van út­mu­ta­tás, ho­gyan aka­dá­lyoz­zák meg.

– Na és ho­gyan? – kér­dez­te Ha­wes.

– Ar­ról nem be­szélt.

– Hm. Si­ke­rült még va­la­mi egye­bet is meg­ál­la­pí­ta­nia?

– Ez min­den. Azaz vár­jon csak! A fic­kó ci­ga­ret­tá­zik. Volt a bo­rí­ték­ban né­hány mor­zsa do­hány. Meg­vizs­gál­tuk, de nem le­het va­la­mi jobb faj­ta ci­ga­ret­tá­ból való.

– Oké, Sam. Há­lás kö­szö­net.

– Szó­ra sem, ér­de­mes. An­nak a srác­nak az ujj­le­nyo­ma­ta­it át­kül­döm. Visz­lát. Gross­man le­tet­te a kagy­lót. Ha­wes fel­vet­te az asz­tal­ról a le­vél má­so­la­tát, ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és el­in­dult Byr­nes had­nagy iro­dá­ja felé. Ak­kor vet­te csak ész­re, mi­lyen fel­for­du­lás van a cso­port szo­bá­já­ban.

Elő­ször a lár­má­ra fi­gyelt fel, a til­ta­ko­zó, ta­lál­ga­tó, kér­de­zős­kö­dő han­gok fül­si­ke­tí­tő zűr­za­va­rá­ra. Az­tán olyas­mit lá­tott, ami leg­in­kább va­la­mi­fé­le ha­za­fi­as tün­te­tés­re, af­fé­le jú­li­us ne­gye­di­kei pa­rá­dé­ra em­lé­kez­te­tett. A szo­ba csu­pa ri­kí­tó pi­ros-fe­hér-kék szín volt. A léc vá­lasz­fal mel­lett, az asz­ta­lok, irat­szek­ré­nyek, ab­la­kok és hir­de­tő­táb­lák előtt és a he­lyi­ség min­den el­kép­zel­he­tő zu­gá­ban leg­alább egy­mil­lió kék ove­rall­nad­rá­gos srác szo­ron­gott, pi­ros-fe­hér csí­kos, rö­vid ujjú tri­kó­ban.

– Csönd le­gyen! – or­dí­tot­ta Byr­nes had­nagy. – Most már elég a ka­rattyo­lás­ból! A szo­ba fo­ko­za­to­san el­csen­de­se­dett.

– Is­ten hoz­ta a Gro­ver Park de­dó­já­ban! – üd­vö­zöl­te Ca­rel­la mo­so­lyog­va Ha­west.

– Jesszu­som! – nyög­te Ha­wes. – Hát az biz­tos, hogy át­ko­zot­tul ügyes rend­őrök van­nak a kör­zet­ben!

Az ügyes rend­őrök betű sze­rint tel­je­sí­tet­ték a ka­pott pa­ran­csot, és elő­ál­lí­tot­tak min­den tíz­éves­nek lát­szó ove­rall­nad­rá­gos, pi­ros csí­kos in­ges srá­cot. Szü­le­té­si bi­zo­nyít­ványt per­sze nem kér­tek, így az­tán volt köz­tük hét­éves­től ti­zen­há­rom éve­sig min­den­fé­le korú. A rö­vid ujjú tri­kók se vol­tak mind rö­vid ujjú tri­kók. Volt köz­tük bő­ven gal­lé­ros, gom­bos ing is. Mind­egy: a rend­őrök tel­je­sí­tet­ték a fel­ada­tu­kat. Ha­wes gyors szá­mo­lást vég­zett, és kény­te­len volt re­vi­de­ál­ni ko­ráb­bi becs­lé­sét, mi­sze­rint egy­mil­li­ó­an van­nak. Nem vol­tak, csak öt­százez­ren. Negy­ve­nen min­den­eset­re. Úgy lát­szik, a kör­nyé­ken di­vat volt a pi­ros csí­kos, rö­vid ujjú tri­kó. De az is le­het, hogy va­la­mi új ut­ca­kö­lyök ban­da ala­kult, és ezt vá­lasz­tot­ta egyen­ru­há­já­ul.

– Srá­cok! Ki ho­zott kö­zü­le­tek ma reg­gel egy le­ve­let ide a rend­őr­ség­re? – tet­te fel a kér­dést Byr­nes.

– Mi­fé­le le­ve­let? – kér­dez­te vissza az egyik srác.

– Nem mind­egy? Ta­lán te hoz­tad?

– Nem én – fe­lel­te a srác.

– Ak­kor fogd be a szád! Me­lyi­kő­tök hoz­ta? Nem je­lent­ke­zett sen­ki.

– Gye­rünk, gye­rünk, szól­jon, aki hoz­ta! – sür­get­te őket Byr­nes.

Egy nyolc­éves for­ma srác, nyil­ván­va­ló­an a holly­woo­di fil­mek ha­tá­sá­ra, bőg­ni kez­dett.

– Híj­ják fel az ügy­vé­de­met! A töb­bi srác rö­hö­gött.

– Csönd! – or­dí­tot­ta Byr­nes. – Ide fi­gyel­je­tek! Ve­le­tek sem­mi ba­junk! Csak azt sze­ret­nénk meg­ál­la­pí­ta­ni, ki adta nek­tek azt a le­ve­let. Szó­val aki ide­hoz­ta, je­lent­kez­zen!

– Mit kö­ve­tett el az a pa­sas? – kér­dez­te egy ti­zen­két­éves-for­ma.

– Szó­val te hoz­tad azt a le­ve­let?

– Nem én. Csak sze­ret­ném tud­ni, mit csi­nált az ürge.

– Hát nem kö­zü­le­tek hoz­ta va­la­ki a le­ve­let? – tet­te fel is­mét a kér­dést Byr­nes. A fiúk a fe­jü­ket ráz­ták. Byr­nes oda­for­dult Mur­chi­son­hoz. – Mit szól hoz­zá, Dave? Nem is­mer rá va­la­me­lyi­kük­ben arra a kö­lyök­re?

– Ne­héz vol­na meg­mon­da­ni – fe­lel­te Mur­chi­son. – Egy biz­tos: az a srác sző­ke volt. A fe­ke­te­ha­jú­a­kat nyu­god­tan el­en­ged­he­ti. Meg van itt egy­pár vö­rös is. Azok se le­het­tek. Az a srác sző­ke volt.

– Csak a sző­kék ma­rad­ja­nak itt, Ste­ve – mond­ta Byr­nes, mire Ca­rel­la sor­ra vé­gig­jár­ta a fi­ú­kat, a vál­luk­ra vert, és ha­za­küld­te őket. Mire vég­zett a must­rá­val, mind­össze négy sző­ke srác ma­radt a szo­bá­ban. A töb­bi­ek a vá­lasz­fal má­sik ol­da­lán csel­leng­tek és fi­gyel­tek.

– Tű­nés! – szólt rá­juk Ha­wes, – In­du­lás haza!

A fiúk alig akar­tak el­men­ni. A négy sző­ke srác kö­zül ket­tő leg­alább ti­zen­két éves volt.

– Ezek idő­seb­bek – mond­ta Mur­chi­son.

– Ak­kor ti ket­ten is el­me­het­tek – szólt oda ne­kik Byr­nes. A két fiú ki­bal­la­gott. Byr­nes oda­for­dult a ma­ra­dék ket­tő­höz. – Hány éves vagy, öcsi? – kér­dez­te az egyik­től.

– Nyolc.

– Mi a vé­le­mé­nye, Dave?

– Nem ő volt az a srác.

– Hát a má­sik?

– Ő se.

– Hát ak­kor. – Byr­nes­be hir­te­len mint­ha be­le­nyi­lallt vol­na va­la­mi. – Ha­wes! Tart­sa vissza a töb­bi­e­ket, mi­előtt még el­hagy­nák az el­iga­zí­tót! Az is­ten sze­rel­mé­re, írja fel a ne­vü­ket! Le kell adni a rá­di­ón mind­egyi­kük­nek a ne­vét. Kü­lön­ben egész nap ugyan­ezek­kel a nya­va­lyás köly­kök­kel fo­gunk baj­lód­ni. Si­es­sen!

Ha­wes ki­lé­pett a rács­aj­tón, és ne­ki­ira­mo­dott a lép­cső­nek. Né­hány srá­cot si­ke­rült még az el­iga­zí­tó­ban el­kap­nia, a töb­bit a jár­dá­ról te­rel­te vissza a rend­őr­ség épü­le­té­be. Az egyik srác csak vo­na­kod­va en­ge­del­mes­ke­dett. Só­hajt­va ve­re­get­te meg egy ha­tal­mas né­met ju­hász­ku­tya fe­jét.

– Várj meg szé­pen, Prinz – mond­ta neki. – Megint kez­dő­dik. – Az­zal be­sé­tált az épü­let­be, Ha­wes rá­né­zett a ku­tyá­ra. Vil­lám­gyor­san fo­gant meg agyá­ban a gon­do­lat. Be­ro­hant az épü­let­be, fel a lép­csőn, és be­ron­tott a cso­port szo­bá­já­ba.

– Egy ku­tya! – li­heg­te. – Hát­ha csak egy ku­tya?

– Mi? – kér­dez­te Byr­nes. – El­kap­ta azo­kat a srá­co­kat?

– Igen. De hát­ha csak egy ku­tya!

– Mi­cso­da?

– A „Lady”!

Ca­rel­la azon­nal meg­szó­lalt.

– Le­het, hogy iga­za van, Pete. Mit gon­dol, hány Lady nevű ku­tya van a kör­zet­ben?

– Fo­gal­mam, sincs róla – fe­lel­te Byr­nes. – Gon­dol­ja, hogy az az őrült, aki azt a le­ve­let írta?…

– El­kép­zel­he­tő.

– Jó. Hív­ja fel a nyil­ván­tar­tót! Me­yer! Me­yer!

– Tes­sék, Pete.

– Írja fel azok­nak a srá­cok­nak a ne­vét! Úr­is­ten! Las­san va­ló­sá­gos bo­lon­dok­há­za le­szünk!

Az­zal Byr­nes sar­kon for­dult, és be­ma­sí­ro­zott az iro­dá­já­ba.

Ca­rel­la fel­hív­ta a nyil­ván­tar­tót, és ki­de­rült, hogy har­minc­egy Lady né­ven be­jegy­zett ku­tya van a kör­zet te­rü­le­tén. S csak az is­ten tud­ja, hány ugyan­ilyen nevű ku­tya, ame­lyik nincs be­je­gyez­ve. Az ered­mény­ről je­len­tést tett Byr­nes­nak.

Byr­nes erre meg­ma­gya­ráz­ta neki, hogy ha va­la­ki meg akar ölni egy nya­va­lyás szu­kát, az egye­dül az il­le­tő­nek a dol­ga, és ő, Byr­nes nem haj­lan­dó az egész cso­por­tot meg­bo­lon­dí­ta­ni az­zal, hogy nyo­moz­za­nak le min­den szu­kát a kör­zet­ben. Ha meg­öl­tek egyet, úgy­is meg­tud­ják, s rá­ér­nek majd ak­kor is el­dön­te­ni, hogy meg­ke­res­sék-e a gyil­ko­sát vagy sem.

Azt ja­va­sol­ta, hogy Ha­wes in­kább hív­ja fel az Eas­tern Ship­ping cé­get, és pró­bál­ja ki­de­rí­te­ni, áru­sít-e a kör­zet­ben va­la­me­lyik üz­let olyan pa­pírt, ami­lyen­re a le­vél sza­va­it ra­gasz­tot­ták.

– És csuk­ja be azt az át­ko­zott aj­tót! – üvöl­tött Ca­rel­la után, ami­kor az el­hagy­ta a szo­bát.