Hatodik fejezet

Dél­előtt 11 óra 32 perc volt.

A nap egy­re fel­jebb ka­pasz­ko­dott az égen, s már majd­nem de­le­lő­re ért. Su­ga­rai meg­pu­hí­tot­ták az asz­fal­tot és a ce­men­tet, s csil­lo­gó hő­hul­lá­mok száll­tak fel a kö­ve­zet­ről.

A park­ban szel­lő se rez­dült.

A lát­csö­ves fér­fi egy ma­gas szik­la te­te­jén ült, de ott sem volt hű­vö­sebb, mint a park ka­nyar­gós ös­vé­nye­in. Kék ga­bar­din­nad­rág és há­ló­szö­vé­sű, rö­vid ujjú sport­ing volt raj­ta. In­di­án mód­ra ke­reszt­be tett láb­bal ült, s kö­nyö­két a tér­dé­re tá­maszt­va, az utca má­sik ol­da­lán levő rend­őr­sé­gi épü­let­re sze­gez­te a táv­csö­vet.

Jó­ked­vű mo­soly ült az ar­cán.

Lát­ta, mi­kor a srá­cok ki­özön­löt­tek a rend­őr­ség­ről, s még szé­le­seb­ben kez­dett mo­so­lyog­ni. Meg­lett az ered­mé­nye a le­ve­lé­nek! Moz­gás­ba hoz­ta a kör­ze­ti rend­őr­ség gé­pe­ze­tét, s most lát­hat­ta, mi lett e moz­gás ered­mé­nye. Fur­csa, szí­vet do­bog­ta­tó iz­gal­mat ér­zett, mi­kor fel­tet­te ma­gá­nak a kér­dést: el fog­ják-e csíp­ni?

Nem fog­nak el­csíp­ni, gon­dol­ta.

De az is le­het, hogy el­csí­pik.

Iz­gal­ma elég­gé el­lent­mon­dá­sos volt. Sze­ret­te vol­na ki­ját­sza­ni a rend­őrö­ket, ugyan­ak­kor azon­ban azt a gon­do­la­tot is él­vez­te, hogy eset­leg haj­tó­va­dá­szat­ra, két­ség­be­esett pisz­toly­pár­baj­ra ke­rül sor. Ez len­ne a te­tő­pont­ja a gon­do­san ki­ter­velt gyil­kos­ság­nak. Ma este ölni fog. Igen. Ezen már nem vál­toz­tat­hat. Igen. Kény­te­len ölni, tud­ta, más le­he­tő­ség nincs, csak ez. Igen. Ma este. Nem aka­dá­lyoz­hat­ják meg. Bár le­het, hogy meg­aka­dá­lyoz­zák. Nem, nem aka­dá­lyoz­hat­ják meg!

Egy fér­fi lé­pett ki az épü­let ka­pu­ján, és in­dult le­fe­lé a kő­lép­csőn. Az ar­cá­ra sze­gez­te a lát­csö­vet. Bi­zo­nyá­ra de­tek­tív. Va­jon ezt is az ő le­ve­le moz­gó­sí­tot­ta? Szé­le­sen el­vi­gyo­ro­dott.

A de­tek­tív­nek vö­rös haja volt. Meg­csil­lan­tak raj­ta a nap su­ga­rai. Az egyik ha­lán­té­ka fö­lött ősz csík volt. Kö­vet­te lát­csö­vé­vel a de­tek­tí­vet. Az au­tó­ba szállt, két­ség­kí­vül egy rend­őr­sé­gi au­tó­ba, bár nem volt raj­ta a rend­őr­ség jel­zé­se. A ko­csi rög­tön el is in­dult.

Si­et­nek, gon­dol­ta a fér­fi, és le­eresz­tet­te a lát­csö­vet. A kar­órá­já­ra pil­lan­tott.

11 óra 35 perc.

Már nincs sok ide­jük, gon­dol­ta. Nincs sok ide­jük rá, hogy meg­aka­dá­lyoz­za­nak. A köny­ves­bolt szo­kat­lan va­la­mi volt a 87. kör­zet­ben. Nem szá­mí­tott rá az em­ber, hogy egy ilyen kör­nyé­ken könyv­üz­let­re akad. Azt vár­ta vol­na, hogy ol­vas­ni­va­ló csak a drug­sto­re-ok áll­vá­nya­in akad, még­hoz­zá af­fé­le sza­dis­ta rém­tör­té­ne­tek, mint az Én, a hó­hér, ál­tör­té­nel­mi re­gé­nyek, mint a Szí­vem­be zár­lak, meg a Hat­lö­ve­tű zsá­lya­bo­kor-hoz ha­son­ló ócs­ka wes­ter­nek. Az üz­let neve egy­sze­rű­en csak Könyv Rt. volt. Az egyik mel­lék­ut­cá­ban bújt meg, két bér­ka­szár­nya közt, a jár­da szint­je alatt. Be kel­lett men­ni egy ócs­ka vas­aj­tón; az­tán le öt lép­cső­fo­kon, ott volt a köny­vek­kel teli ki­ra­kat. S a ki­ra­kat­ban egy táb­lán ez a fel­irat: Spa­nyol nyel­vű köny­vek kap­ha­tók. Egy má­si­kon meg: Aqui hab­la Es­pa­nol.

A ki­ra­kat jobb sar­ká­ban arany be­tűk­kel az üveg­re fest­ve:

 

TUL.: CHRIS­TINE MAX­WELL.

 

Ha­wes le­sé­tált a lép­csőn, és be­nyi­tott a bolt rá­csos aj­ta­ján. Az ajtó fö­lött meg­szó­lalt egy csen­gettyű. Az üz­let azon­nal em­lé­ke­ket éb­resz­tett ben­ne. Úgy érez­te, mint­ha járt vol­na már itt, lát­ta vol­na a po­ros áll­vá­nyo­kat és pol­co­kat, érez­te vol­na a do­hos könyv­táb­lák sza­gát, az üz­let­ben fel­hal­mo­zott is­me­ret­anyag ben­ső­sé­ges il­la­tát. Ta­lán mert bön­gé­szett már egy esős na­pon va­la­mi ha­son­ló üz­let­ben a bel­vá­ros kör­nyé­kén, va­la­me­lyik mel­lék­ut­cá­ban? Vagy a Kí­sér­tet Köny­ves­bolt ele­ve­ne­dett meg, af­fé­le egy hely­ben álló „Ke­re­kes Par­nasszus”? Eszé­be ju­tot­tak gye­rek­ko­rá­ból a Mor­ley-kö­te­tek, sze­re­tett vol­na bön­gész­ni a köny­vek közt, sze­ret­te vol­na, ha épp most nem sür­ge­ti annyi­ra az idő. Ba­rát­sá­gos, ott­ho­nos lég­kör volt az üz­let­ben, sze­ret­te vol­na ma­gá­ba szív­ni, hogy a csont­ja­i­ig át­itas­sa, sze­ret­te vol­na, ha lá­to­ga­tá­sa nem len­ne ilyen sür­gős, sze­ret­te vol­na, ha olyan in­for­má­ci­ó­ért kel­lett vol­na ide­jön­nie, amely­nek nincs köze sem­mi­fé­le hir­te­len ha­lál­hoz.

– Pa­ran­csol? – kér­dez­te egy hang.

Egy­szer­re fel­ri­adt gon­do­la­ta­i­ból. A hang ked­ves volt, a bolt­hoz illő. Meg­for­dult.

A le­ány a bar­na hátú köny­vek­kel meg­ra­kott pol­cok előtt állt, ott állt su­gár­zón, kar­csún, tö­ré­ke­nyen, ked­ve­sen, a re­pe­de­zett, do­hos bar­na­ság előtt. Sző­ke haja lá­gyan sut­to­gó víz­esés­ként fog­lal­ta ke­ret­be ová­lis ar­cát. A sze­me nagy volt és kék, sze­líd­kék, mint a ta­va­szi ég­bolt, eny­hén li­lá­ba ját­szó, mint az or­go­na. Telt aj­kai kö­rül hal­vány mo­soly le­be­gett, s csó­kol­ni­va­ló volt a szá­ja. De mert a le­ány em­be­ri lény volt, s az idő for­ró jú­li­us, fel­ső ajka fö­lött ve­rí­ték gyön­gyö­zött. És mert em­be­ri lény volt, és nem em­lék és nem álom és nem is me­se­be­li szűz a le­gen­da­be­li Cam­el­ot vá­rá­ból, Ha­wes nyom­ban be­le­sze­re­tett.

– Hel­ló! – kö­szönt. És meg­le­pő­dés volt a hang­já­ban. Nem af­fé­le okos­tó­nis „Hell-lau!” volt ez, in­kább csak áhí­ta­tos sut­to­gás. A le­ány rá­né­zett, és is­mét meg­kér­dez­te:

– Pa­ran­csol?

– Ta­lán a se­gít­sé­gem­re tud­na len­ni – fe­lel­te Ha­wes, és arra gon­dolt, hogy mi­lyen könnyen szo­kott be­le­sze­ret­ni va­la­ki­be, az­tán ki­áb­rán­dul­ni be­lő­le; el­tű­nő­dött azon, hogy az iga­zi sze­re­lem ál­lí­tó­lag az, ame­lyik első lá­tás­ra szü­le­tik, már­pe­dig ak­kor ő na­gyon sok­szor volt iga­zán sze­rel­mes; de azért csak néz­te a lányt, és azt gon­dol­ta: Az ör­dög­be is! Imá­dom!

– Va­la­mi­lyen köny­vet ke­res, uram? – kér­dez­te a lány.

– Ön Max­well kis­asszony? – kér­dez­te Ha­wes.

– Max­well­né va­gyok – he­lyes­bí­tet­te a nő.

– Aha – mond­ta Ha­wes. – Aha.

– Köny­vet pa­ran­csol?

Ha­wes rá­né­zett Mrs. Max­well bal ke­zé­re. Nem volt raj­ta ka­ri­ka­gyű­rű.

– A rend­őr­ség­től va­gyok – fe­lel­te. – Ha­wes de­tek­tív a nyolc­van­he­tes kör­zet­ből.

– Va­la­mi baj van?

– Nincs. Csak egy pa­pír­fé­lé­nek sze­ret­nék a nyo­má­ra jut­ni. Az Eas­tern Ship­ping sze­rint az ön bolt­ja a kör­zet­ben az egyet­len, ahol ilyen pa­pír kap­ha­tó.

– Mi­lyen pa­pír­ról van szó? – kér­dez­te Chris­tine.

– A szá­ma Cartw­right 142-Y.

– Aha – mond­ta Chris­tine.

– Tart be­lő­le rak­tá­ron?

– Hogy­ne?… – Kér­dő volt a hang­sú­lya.

– A fér­jé­vel kö­zö­sen ve­ze­ti ezt a bol­tot? – kér­dez­te Ha­wes.

– A fér­jem meg­halt – fe­lel­te a nő. – Pi­ló­ta volt a ha­di­ten­ge­ré­szet­nél. A ko­rall-ten­ge­ri üt­kö­zet­ben esett el.

– Bo­csá­nat – mond­ta őszin­tén Ha­wes.

– Nem tesz sem­mit – fe­lel­te a nő. – Ré­gen volt már. És aki meg­halt, az meg­halt. – S ked­ve­sen el­mo­so­lyo­dott.

– Nem lát­szik olyan idős­nek – mond­ta Ha­wes. – Iga­zán nem gon­dol­ná ma­gá­ról az em­ber, hogy a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ide­jén már férj­nél volt.

– Ti­zen­hét éves vol­tam, ami­kor össze­há­za­sod­tunk.

– Vagy­is most hány éves?

– Har­minc­há­rom.

– Sok­kal fi­a­ta­labb­nak lát­szik.

– Kö­szö­nöm.

– Leg­fel­jebb hu­szon­egy­nek.

– Kö­szö­nöm, de nem annyi va­gyok. Iga­zán. Egy da­ra­big szót­la­nul néz­ték egy­mást.

– Fur­csa – szó­lalt meg vé­gül Ha­wes. – Hogy egy ilyen üz­let akad… ezen a kör­nyé­ken.

– Tu­dom. Ép­pen azért van itt.

– Hogy­hogy?

– A kör­nyék la­kói úgy­is ele­get nél­kü­löz­nek. Leg­alább a köny­vet ne nél­kü­löz­zék.

– Sok ve­vő­je van? – kér­dez­te Ha­wes.

– Több, mint kez­det­ben. Per­sze fő­leg a pa­pír­áru tart­ja fenn az üz­le­tet. De most már job­ban fogy­nak a köny­vek is. El se hin­né, mi­lyen so­kan sze­ret­né­nek jó köny­ve­ket ol­vas­ni.

– És nem fél ezen a kör­nyé­ken?

– Fél­nem kel­le­ne? – kér­dez­te a nő.

– Hát… egy olyan csi­nos nő­nek, mint maga… nem ép­pen a leg­biz­ton­sá­go­sabb kör­nyék.

A le­ány lát­ha­tó­lag meg­le­pő­dött.

– Er­re­fe­lé sze­gény em­be­rek lak­nak – fe­lel­te. – De a sze­gény nem fel­tét­le­nül egy­ér­tel­mű a ve­sze­del­mes­sel.

– Ez igaz – mond­ta Ha­wes.

– Az em­be­rek min­de­nütt egy­for­mák. Akik er­re­fe­lé lak­nak, sem­mi­vel se job­bak vagy rosszab­bak, mint az ele­gáns Ste­wart City la­kói.

– Maga hol la­kik, Miss… Mrs. Max­well?

– Is­o­lá­ban.

– Hol?

– Mi­ért ér­dek­li?

– Sze­ret­nék egy­szer ta­lál­koz­ni ma­gá­val – fe­lel­te Ha­wes.

Chris­tine hall­ga­tott egy da­ra­big. Át­ha­tó te­kin­tet­tel né­zett Ha­wes­ra, mint­ha a gon­do­la­ta­i­ban akar­na ol­vas­ni, az in­dí­té­ka­i­ra sze­ret­ne rá­jön­ni. Az­tán meg­szó­lalt:

– Rend­ben van. Mi­kor?

– Ma este meg­fe­lel? – kér­dez­te Ha­wes.

– Meg.

– Vár­junk csak. – Ha­wes gon­dol­ko­zott egy da­ra­big. – Igen, nyolc óra után min­den­kép­pen túl le­szünk a dol­gon – foly­tat­ta. – Igen, ma este re­mek lesz.

– Min lesz­nek túl nyolc óra után?

– Azon az ügyön, amely­ben nyo­mozunk.

– És hon­nan tud­ja, hogy nyolc óra után túl lesz­nek raj­ta? Ta­lán van va­la­mi kris­tály­gömb­je, amely­ben a jö­vő­be lát?

Ha­wes el­mo­so­lyo­dott.

– Majd este el­me­sé­lem. Ta­lál­koz­hat­nánk ki­lenc­kor? Vagy az már túl késő ma­gá­nak?

– Hol­nap mun­ka­nap van – fe­lel­te Chris­tine.

– Tu­dom. De azért ta­lán ihat­nánk va­la­mit, és el­be­szél­get­het­nénk egy ki­csit.

– Rend­ben van – mond­ta Chris­tine.

– Hova me­he­tek ma­gá­ért?

– Negy­ve­ne­dik Bou­le­vard 711. Tud­ja, hol van?

– Majd meg­ke­re­sem. Sze­ren­csés szám. Hét-ti­zen­egy. Chris­tine mo­soly­gott.

– Ki­öl­töz­zem?

– Majd ke­re­sünk va­la­mi csön­des kok­tél­bárt. Ha ma­gá­nak meg­fe­lel.

– Re­mek. Csak lég­kon­di­ci­o­nált le­gyen.

– Hát vin­ném én más­ho­vá? – tár­ta szét a ke­zét Ha­wes.

– Ér­zé­keny arra a fe­hér csík­ra a ha­já­ban?

– Egy­ál­ta­lán nem.

– Mert ha igen, nem kér­de­zem, mi­től van.

– Kér­dez­ze csak nyu­god­tan. Egy­szer meg­ké­sel­tek. Így nőtt ki utá­na. Az or­vos­tu­do­mány szá­má­ra is meg­fejt­he­tet­len rej­tély, hogy mi­ért.

– Meg­ké­sel­ték? Úgy érti, hogy… szán­dé­ko­san?

– Úgy.

– Ó! – Olyan volt ez az Ó!, mint egy le­he­let. Ha­wes rá­né­zett.

– Van­nak, aki­ket… hát igen, van­nak, aki­ket néha meg­ké­sel­nek…

– Igen, igen, per­sze… El tu­dom kép­zel­ni, hogy egy de­tek­tív… – Ab­ba­hagy­ta.

– Mit is akart tud­ni ar­ról a pa­pír­ról?

– Hát, hogy mennyit tart be­lő­le rak­tá­ron.

– Min­den pa­pír­árum Cartw­right­tól való. A 142-Y je­lűt rizs­mák­ban ka­pom meg ki­sebb szá­zí­ves cso­ma­gok­ban.

– So­kat ad el be­lő­le?

– A kis cso­ma­gok­ból igen. A rizs­mák las­sab­ban fogy­nak.

– Hány ki­sebb cso­ma­got adott el az utób­bi hó­nap­ban?

– Jaj, azt nem tud­nám pon­to­san meg­mon­da­ni. So­kat.

– És a rizs­mák­ból?

– Azt könnyebb meg­ál­la­pí­ta­ni. Jú­ni­us ele­jén kap­tam hat rizs­mát. Meg­szá­mol­ha­tom, hány van még be­lő­le.

– Meg­ten­né?

– Hát per­sze.

Chris­tine vissza­ment az üz­let hát­só ré­szé­be. Ha­wes le­vett a polc­ról egy köny­vet, és la­poz­gat­ni kezd­te. Ami­kor Chris­tine vissza­jött, azt mond­ta:

– Az egyik ked­venc köny­vem. Ol­vas­ta?

– Igen. De már ré­gen.

– Én még lány­ko­rom­ban. – Egy pil­la­nat­ra el­mo­so­lyo­dott, az­tán már meg is fe­led­ke­zett a könyv­ről, így szólt: – Két rizs­ma ma­radt még a pa­pír­ból, örü­lök, hogy be­té­vedt ide. Ide­je lel­tárt csi­nál­nom.

– Te­hát ezek sze­rint négy rizs­mát el­adott, igaz?

– Igen.

– Em­lék­szik rá, ki­nek?

– Ket­tő­ről pon­to­san tu­dom. A má­sik ket­tő­ről nem tud­nám meg­mon­da­ni.

– Azt a ket­tőt ki vet­te meg? – kér­dez­te Ha­wes.

– Egy fi­a­tal­em­ber, aki rend­sze­re­sen ide­jár 142-Y faj­tá­jú pa­pí­rért. Min­den hó­nap­ban leg­alább egy rizs­mát vá­sá­rol be­lő­le. Fő­ként mi­at­ta tar­tom rak­tá­ron.

– Nem tud­ja vé­let­le­nül, hogy hív­ják azt a fi­a­tal­em­bert?

– De igen… Phi­lip Ban­nis­ter­nek.

– A kör­nyé­ken la­kik?

– Azt hi­szem. Ahány­szor csak be­jön az üz­let­be, min­dig le­zse­ren van öl­töz­ve. Egy­szer pél­dá­ul Ber­mu­da-sort­ban ál­lí­tott be.

– Ber­mu­da-sort­ban? – kér­dez­te cso­dál­koz­va Ha­wes. – Ezen a kör­nyé­ken?

– Az em­be­rek min­de­nütt egy­for­mák – em­lé­kez­tet­te a le­ány.

– De azt már nem tud­ja, hogy hol la­kik, ugye?

– Nem. De biz­to­san va­la­hol a kö­zel­ben.

– Mi­ből gon­dol­ja?

– Mert gyak­ran be­vá­sár­ló­sza­tyor­ral ál­lít be. Fű­szer­fé­lék­kel meg ilyes­mi­vel. Biz­tos, hogy va­la­hol itt la­kik kö­zel.

– Majd utá­na­né­zek – mond­ta Ha­wes. – És ma este ki­lenc­kor ma­gá­ért me­gyek.

– Ki­lenc­kor – vissz­han­goz­ta Chris­tine. Egy kis szü­ne­tet tar­tott. – Én… én már elő­re örü­lök, hogy újra lát­ha­tom.

– Én is – mond­ta Ha­wes.

– Is­ten vele – mond­ta a le­ány.

– Is­ten vele.

A csen­gettyű is­mét meg­szó­lalt az ajtó fö­lött, ami­kor Ha­wes el­tá­vo­zott. A te­le­fon­könyv­ben a Déli Ti­ze­dik Ave­nue 1592. szám alatt sze­re­pelt egy Phi­lip Ban­nis­ter. Ha­wes fel­hív­ta a cso­por­tot, kö­zöl­te Ca­rel­lá­val, hová megy, az­tán Ban­nis­ter la­ká­sá­ra haj­tott.

A Déli Ti­ze­dik Ave­nue ti­pi­kus ut­cá­ja volt a kör­zet­nek, csu­pa bér­ka­szár­nya meg em­ber, a bér­ka­szár­nyák ol­da­lán ház­tar­tá­si esz­kö­zök­kel teli vas­lép­csők: a vész­ki­já­ra­tok. A vas­lép­csők ma ugyan­csak meg vol­tak ter­hel­ve. Ma a kör­nyék­be­li asszo­nyok­nak eszük ágá­ban sem volt ta­ka­rí­ta­ni. Ma a kör­nyék va­la­mennyi asszo­nya fel­vet­te a leg­könnyeb­bik ru­há­ját, és ki­ült a vas­lép­cső­re, ab­ban a re­mény­ben, hogy fel­fris­sí­ti a be­ton­épít­mé­nyek köz­ti, sza­ka­dék­ban eset­leg vé­gig­su­ha­nó szel­lő. Rá­di­ók lóg­tak a la­ká­sok­ból ki­nyú­ló ve­ze­té­kek vé­gén, s a zene el­árasz­tot­ta az ut­cát. A lép­cső­fo­ko­kon li­mo­ná­dés- és sö­rös­kor­sók, je­ges víz­zel meg­töl­tött te­jes­üve­gek áll­tak. Az asszo­nyok ül­tek, id­do­gál­tak, és le­gyez­get­ték ma­gu­kat, szok­nyá­ju­kat ma­ga­san fel­húz­ták a tér­dük fölé, né­me­lyi­kü­kön csak sort volt és mell­tar­tó, né­me­lyi­kü­kön kom­bi­né, így pró­bál­tak tel­je­sen re­mény­te­le­nül vé­de­kez­ni a hő­ség el­len.

Ha­wes le­ál­lí­tot­ta a ko­csit a jár­da mel­lett, ki­kap­csol­ta a mo­tort, meg­tö­röl­te a hom­lo­kát, és ki­lé­pett a maga kis ke­men­cé­jé­ből a na­gyob­ba: az ut­cá­ra. Könnyű nad­rág és nyi­tott nya­kú sport­ing volt raj­ta, még­is csur­gott róla a ve­rí­ték. Egy­szer­re csak eszé­be ju­tott Há­jas Don­ner meg a gőz­für­dő, és mind­járt nem volt olyan me­le­ge.

Az 1592-es szá­mú bér­ka­szár­nya ko­pott, szür­ke épü­let volt, két ugyan­csak ko­pott és szür­ke bér­ka­szár­nya kö­zött. Ha­wes fel­má­szott a be­já­ra­ti lép­csőn, s köz­ben el­ha­ladt két le­ány mel­lett, akik Ed­die Fis­her­ről tár­gyal­tak. Az egyik nem tud­ta meg­ér­te­ni, mit eszik Ed­die Deb­bie Rey­nold­son. Neki sok­kal jobb az alak­ja, mint Deb­bie Rey­nolds­nak, és biz­tos, hogy Ed­die fel is fi­gyelt rá, ami­kor au­tog­ra­mot kért tőle a szí­nész­be­já­ró­nál. Ha­wes be­lé­pett az épü­let­be, s azt kí­ván­ta, bár­csak tud­na éne­kel­ni.

Egy kal­li­gra­fi­kus be­tűk­kel nyom­ta­tott, kis fe­hér név­jegy alap­ján meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy Phi­lip Ban­nis­ter a 21. szá­mú la­kás­ban la­kik. Le­tö­röl­te orra alól a ve­rí­té­ket, és fel­má­szott az első eme­let­re. Az eme­le­ten va­la­mennyi ajtó tár­va-nyit­va volt, hogy egy kis hu­zat le­gyen. A pró­bál­ko­zás szá­nal­mas ku­dar­cot val­lott. A fo­lyo­són szel­lő sem rez­dült. A 21. szá­mú la­kás aj­ta­ja is tár­va-nyit­va volt. Ha­wes va­la­hon­nan a la­kás bel­se­jé­ből fél­re­is­mer­he­tet­len író­gép­kat­to­gást hal­lott. Ko­po­gott az aj­tó­fél­fán.

– Van itt­hon va­la­ki? – ki­a­bált be.

Az író­gép meg­ál­lás nél­kül kat­to­gott to­vább. – Hel­ló! Van itt­hon va­la­ki? A bil­len­tyűk ko­po­gá­sa hir­te­len ab­ba­ma­radt.

– Ki az? – ki­ál­tot­ta egy hang.

– Rend­őr­ség – fe­lel­te Ha­wes.

– Ki­cso­da?… – A hang ha­tá­ro­zot­tan hi­tet­le­nül csen­gett.

– A rend­őr­ség.

– Egy pil­la­nat!

Ha­wes hal­lot­ta, hogy az író­gép új­ból kat­tog­ni kezd. A kat­to­gás bő­szen foly­ta­tó­dott még vagy há­rom és fél per­cig, az­tán ab­ba­ma­radt. Hal­lot­ta, hogy hát­ra­lök­nek egy szé­ket, és mez­te­len tal­pak csat­tog­nak vé­gig a la­ká­son. Egy cin­gár em­ber­ke je­lent meg a kony­há­ban, tri­kó­ban és al­só­nad­rág­ban, az­tán az aj­tó­hoz sé­tált. Fél­re­haj­tot­ta a fe­jét, bar­na sze­me csil­lo­gott.

– Tény­leg rend­őr­sé­get mon­dott? – kér­dez­te.

– Azt.

– Nagy­apa mi­att nem jö­he­tett, mert ő már nem él. Tata ki­csit ré­sze­ges ugyan, de mi­fé­le zűr­be ke­ve­red­he­tett?

Ha­wes el­mo­so­lyo­dott.

– Csak né­hány kér­dést sze­ret­nék fel­ten­ni ön­nek. Amennyi­ben ön Phi­lip Ban­nis­ter.

– Az va­gyok. És ön ki­cso­da?

– Ha­wes. De­tek­tív. A nyolc­van­he­tes kör­zet­ből.

– Egy iga­zi he­kus – ál­la­pí­tot­ta meg el­is­me­rő­en Ban­nis­ter. – Egy iga­zi, hús-vér de­tek­tív. Re­mek! Jöj­jön be! Mi baj? Túl han­go­san gé­pe­lek? Az a bo­szor­kány je­len­tett fel?

– Mi­fé­le bo­szor­kány?

– A ház­tu­laj­do­nos­nő. Fá­rad­jon be. Érez­ze ma­gát ott­hon. Meg­fe­nye­ge­tett, hogy szól a zsa­ruk­nak, ha még egy­szer gé­pel­ni me­rek éj­sza­ka. Ezért jött?

– Nem – fe­lel­te Ha­wes.

– Ül­jön le – mu­ta­tott Ban­nis­ter az egyik szék­re a kony­ha­asz­tal mel­lett. – Akar egy kis hi­deg sört?

– Rám fér­ne.

– Akár­csak rám. Mit gon­dol, mi­kor lesz már egy kis eső?

– Fo­gal­mam sincs róla.

– Ne­kem sincs. És nincs a me­te­o­ro­ló­gi­á­nak sem. Sze­rin­tem úgy csi­nál­ják az idő­já­rás-je­len­tést, hogy ki­ol­lóz­zák az új­sá­gok­ból az elő­ző napi elő­re­jel­zést.

– Ban­nis­ter ki­nyi­tot­ta a jég­szek­rényt, és ki­vett be­lő­le két do­boz sört.

– Eb­ben a po­ko­li hő­ség­ben még a jég­szek­rény­ben is meg­ol­vad a jég. Nem za­var­ja, ha csak úgy a do­boz­ból iszunk?

– Egy­ál­ta­lán nem.

Ban­nis­ter csi­nált két lyu­kat mind a két do­bo­zon, az­tán az egyik do­bozt Ha­wes ke­zé­be nyom­ta.

– Az igaz­ság­ra és az erény­re! – emel­te po­hár­kö­szön­tő­re a do­bozt, és ivott. Ha­wes vele. – Az any­ja, de jól­esett – mond­ta Ban­nis­ter. – A hét­köz­na­pi örö­mök a leg­szeb­bek a vi­lá­gon. A pénz? Kell a fe­né­nek!

– Egye­dül la­kik a la­kás­ban, Ban­nis­ter? – kér­dez­te Ha­wes.

– Tel­je­sen egye­dül. Ki­vé­ve, ha ven­dé­gem van, de az csak rit­kán for­dul elő. Sze­re­tem a hölgy­tár­sa­sá­got, csak nem en­ged­he­tem meg ma­gam­nak: nincs rá pén­zem.

– Fog­lal­ko­zá­sa van?

– Úgy is mond­hat­juk. Sza­bad­úszó író va­gyok.

– Ma­ga­zi­nok­nak dol­go­zik?

– Je­len­leg köny­vet írok.

– Me­lyik cég a ki­adó­ja?

– Nincs ki­adóm. Ha vol­na, nem eb­ben a pat­kány­lyuk­ban lak­nék. Húsz­dol­lá­ros ban­kók­kal gyúj­ta­nék szi­var­ra, és a vá­ros leg­klas­szabb ma­ne­ken­je­i­vel ran­de­vúz­nék.

– A si­ke­res írók azt csi­nál­jak?

– Én ezt fo­gom csi­nál­ni, ha si­ke­res író le­szek.

– Vá­sá­rolt mos­ta­ná­ban egy rizs­ma 142-Y-t? – kér­dez­te Ha­wes.

– He?…

– Cartw­right száz­negy­ven…

– Igen – fe­lel­te Ban­nis­ter. – Hon­nan a fe­né­ből tud­ja?

– Is­mer egy La­dy­nek ne­ve­zett pros­ti­tu­ál­tat?

– He?…

– Is­mer egy La­dy­nek ne­ve­zett pros­ti­tu­ál­tat? – is­mé­tel­te meg Ha­wes.

– Nem… Mi? Hogy mond­ta?

– Azt kér­dez­tem, hogy…

– Vic­cel?

– A leg­ko­mo­lyab­ban kér­dem.

– Egy pros­ti… A fe­nét is­me­rek! – Ban­nis­ter hir­te­len va­ló­ság­gal düh­be gu­rult.

– Hon­nan is­mer­nék én egy pros­ti­tu­ál­tat?… Tény­leg nem vic­cel?

– Sen­kit se is­mer, akit La­dy­nek ne­vez­nek?

– La­dy­nek? Mi akar ez len­ni?

– Lady! Gon­dol­koz­zék csak!

– Fe­les­le­ges! Sen­kit sem is­me­rek, akit La­dy­nek hív­ná­nak!

– Meg­néz­he­tem az író­asz­ta­lát?

– Nincs író­asz­ta­lom! Ide fi­gyel­jen. Tré­fá­nak ez azért ki­csit sok. Fo­gal­mam sincs róla, hon­nan tud­ja, hogy mi­lyen gép­pa­pírt hasz­ná­lok, és nem is ér­de­kel kü­lö­nö­seb­ben. Csak azt tu­dom, hogy itt ül, issza az én drá­ga sö­rö­met, ami­ért ta­tá­nak ke­mé­nyen meg kell dol­goz­nia, és hü­lye kér­dé­se­ket tesz fel hol­mi pros­ti­tu­ál­tak­ról… Mi ez, he? Hova akar ki­lyu­kad­ni?

– Meg­néz­he­tem az író­asz­ta­lát?

– Van a fe­né­nek író­asz­ta­la! Egy kö­zön­sé­ges asz­ta­lon dol­go­zom.

– Meg­néz­het­ném?

– Hát jó, csak ti­tok­za­tos­kod­jon! – üvöl­töt­te Ban­nis­ter. – Játssza csak meg a nagy­eszű, ti­tok­za­tos de­tek­tí­vet! Raj­ta! Le­gyen a ven­dé­gem! Az asz­tal a má­sik he­lyi­ség­ben van. De ne­hogy össze­t­ur­kál­jon va­la­mit, mert azon­nal fel­hí­vom a rend­őr­fő­nö­köt!

Ha­wes be­ment a má­sik he­lyi­ség­be. Egy író­gép állt az asz­ta­lon, mel­let­te egy ha­lom te­le­írt pa­pír­lap, egy cso­mag kar­bon­pa­pír meg egy nyi­tott do­boz gép­pa­pír.

– Ra­gasz­tó­ja van? – kér­dez­te Ha­wes.

– Ra­gasz­tóm? Mi a fe­né­nek kéne ne­kem ra­gasz­tó?

– Mi a prog­ram­ja ma este, Ban­nis­ter?

– Mi­ért ér­dek­li? – kér­dez­te Ban­nis­ter, és mél­tó­ság­tel­je­sen ki­dül­lesz­tet­te a mel­lét. Úgy né­zett ki, ahogy Na­pó­le­on néz­he­tett ki ing­ben-gló­ri­á­ban.

– Csak – fe­lel­te Ha­wes.

– És ha nem va­gyok haj­lan­dó fe­lel­ni rá? Ha­wes vál­lat vont. Na­gyon je­len­tő­ség­tel­je­sen.

Ban­nis­ter el is gon­dol­ko­zott raj­ta egy da­ra­big, az­tán így szólt:

– Hát jó. Egy ba­lett­be­mu­ta­tó­ra me­gyek az anyám­mal.

– Hová?

– A Vá­ro­si Szín­ház­ba.

– Hány­kor?

– Az elő­adás nyolc óra har­minc­kor kez­dő­dik.

– Édes­any­ja is a vá­ros­ban la­kik?

– Nem. Sand’s Spit­ben. A ke­le­ti par­ton.

– Maga sze­rint jó­mó­dú asszony?

– Sze­rin­tem az.

– Ne­vez­het­né af­fé­le kis­vá­ro­si la­dy­nek is?

– Ne­vez­ni ép­pen ne­vez­het­ném – hagy­ta rá Ban­nis­ter.

– Szó­val lady?

– Az.

Ha­wes ha­bo­zott.

– Jól ki­jön vele?

– Anyám­mal? Per­sze.

– Mi az ő vé­le­mé­nye ar­ról, hogy maga ír?

– Na­gyon te­het­sé­ges­nek tart.

– És mit szól ah­hoz, hogy egy ilyen nyo­mor­ne­gyed­ben la­kik?

– Job­ban sze­ret­né, ha ott­hon lak­nék, de tisz­te­let­ben tart­ja az óha­ja­i­mat.

– Ma­gát a csa­lád tá­mo­gat­ja, ugye?

– Igen.

– Mennyi­vel?

– Heti hat­van­öt dol­lár­ral.

– S az édes­any­já­nak ez el­len sincs ki­fo­gá­sa?

– Az összeg nagy­sá­gá­ra gon­dol? Nem. Mi­ért len­ne? Ami­kor ott­hon lak­tam, en­nél jó­val töb­bet köl­töt­tem.

– Ki vet­te a je­gye­ket a ma esti ba­lett­be­mu­ta­tó­ra?

– Anyám.

– Hol volt ma reg­gel nyolc óra kö­rül, Ban­nis­ter?

– Itt. Eb­ben a szo­bá­ban.

– Volt ma­gá­nál va­la­ki?

– Nem volt.

– Nem is lát­ta sen­ki, hogy itt van?

– Az író­gép ko­po­gott – fe­lel­te Ban­nis­ter. – Kér­dez­ze meg akár­me­lyik szom­szé­do­mat. Ha meg nem hal­tak, hal­la­ni­uk kel­lett. Mi­ért? Mit gon­dol­nak, mit csi­nál­tam ma reg­gel nyolc­kor?

– Mi­lyen új­sá­got szo­kott ol­vas­ni va­sár­na­pon­ként?

– A Gra­p­hic-et.

– Más vá­ros­ban meg­je­le­nő új­sá­got nem?

– Pél­dá­ul me­lyi­ket?

– Pél­dá­ul a New York Ti­mes-t.

– De igen. A Ti­mes-t is meg szok­tam ven­ni.

– Min­den va­sár­nap?

– Igen. Sze­re­tem tud­ni, mi­fé­le giccs áll a heti best­sel­ler­lis­ta élén.

– Tud­ja, hol van a ka­pi­tány­ság?

– A rend­őr­ka­pi­tány­ság­ra gon­dol?

– Arra.

– Nem a park mel­lett?

– Tud­ja, vagy nem tud­ja?

– Tu­dom. Ott. De még min­dig nem ér­tem, hogy…

– Hány óra­kor ta­lál­ko­zik az édes­any­já­val?

– Nyolc­kor – fe­lel­te Ban­nis­ter.

– Szó­val ma este nyolc­kor. Re­vol­ve­re van?

– Nincs.

– Va­la­mi más fegy­ve­re?

– Sem­mi­lyen.

– Volt az utób­bi idő­ben szó­vál­tá­sa az édes­any­já­val?

– Nem volt.

– Más nő­vel?

– Más­sal sem.

– Ho­gyan szok­ta szó­lí­ta­ni az édes­any­ját?

– Anyá­nak.

– És még?

– Ma­mi­nak.

– Be­ce­ne­ve nincs?

– Néha Ca­rol­nak szó­lí­tom. Ez a ke­reszt­ne­ve.

– La­dy­nek so­ha­se szok­ta szó­lí­ta­ni?

– Nem én. Megint ide lyu­kad­tunk ki?

– Sen­kit se szó­lít La­dy­nek?

– Nem.

– Hogy szó­lít­ja a ház­tu­laj­do­nos­nőt, a bo­szor­kányt, aki azt mond­ta, hogy te­le­fo­nál a zsa­ruk­nak, ha éj­sza­ka gé­pel­ni me­ré­szel?

– Mrs. Nel­son­nak. De szok­tam Bo­szi­nak is szó­lí­ta­ni.

– Ő so­kat kel­le­met­len­ke­dik ma­gá­nak?

– Csak a gé­pe­lés mi­att.

– Ked­ve­li?

– Nem mond­hat­nám.

– Gyű­lö­li?

– Azt azért nem. Őszin­tén szól­va jó­for­mán eszem­be se jut.

– Ban­nis­ter…

– Tes­sék!

– Va­ló­szí­nű, hogy ma este el­kí­sé­ri egy de­tek­tív a ba­lett­be­mu­ta­tó­ra. Maga mel­lett lesz, ami­kor…

– Mit je­lent­sen ez? Mit gon­dol­nak ró­lam, mit kö­vet­tem el?

– …ami­kor el­hagy­ja a la­kást, ami­kor ta­lál­ko­zik az édes­any­já­val, s ami­kor el­fog­lal­ják a szín­ház­ban a he­lyü­ket. Ezt arra az eset­re mon­dom, ha…

– Hát ez meg mi­cso­da? Rend­őr­ál­lam­ban va­gyunk?

– …ha ne­tán va­la­mi meg­gon­do­lat­lan öt­le­te tá­mad­na. Ért en­gem, Ban­nis­ter?

– Nem. Nem ér­tem. A leg­meg­gon­do­lat­la­nabb öt­le­tem az, hogy elő­adás után fi­ze­tek az anyám­nak egy fagy­lal­tot szó­dá­val.

– Rend­ben van, Ban­nis­ter. Eh­hez tart­sa ma­gát.

– Zsa­rutem­pó – mond­ta Ban­nis­ter. – Ha be­fe­jez­te, sze­ret­ném foly­tat­ni a mun­ká­mat.

– Be­fe­jez­tem – mond­ta Ha­wes. – Kö­szö­nöm, hogy ennyi időt ál­do­zott rám. És ne fe­lejt­se el: maga mel­lett lesz egy he­kus.

– Sza­rok rá – fe­lel­te Ban­nis­ter, az­zal le­ült az asz­tal­hoz, és gé­pel­ni kez­dett. Ha­wes pe­dig el­hagy­ta a la­kást. In­for­má­ló­dott az eme­le­ten lakó má­sik há­rom bér­lő­nél, s ket­tő kö­zü­lük haj­lan­dó volt akár meg is es­küd­ni rá (ká­rom­kod­va, mint két ré­szeg mat­róz), hogy Ban­nis­ter át­ko­zott ma­si­ná­ja az­nap reg­gel nyolc­kor igen­is kat­to­gott. Sőt: már fél­hét­kor kat­tog­ni kez­dett, s at­tól fog­va szü­net nél­kül kat­to­gott.

Ha­wes meg­kö­szön­te a fel­vi­lá­go­sí­tást, és vissza­tért a cso­port­hoz. 12 óra 23 perc volt.

Ha­wes meg­éhe­zett.