Kilencedik fejezet

És van­nak pe­ches em­be­rek.

Me­yer Me­yer­nek és Ste­ve Ca­rel­lá­nak pél­dá­ul ugyan­csak peche volt ezen a ká­ni­ku­lai na­pon. Dél­után l óra 40 perc­kor per­zsel­tek a jár­dák, az épü­le­tek szin­te cse­resz­nye­pi­ros­sá vál­tak a puk­kasz­tó hő­ség­től, az em­be­rek el­kó­kad­tak, az au­tó­gu­mik meg­ol­vad­tak, s még a kez­dő sci-fi-ra­jon­gók szá­má­ra is nyil­ván­va­ló volt, hogy a föld va­la­mi­kép­pen túl kö­zel ke­rült a nap­hoz, s min­den bi­zonnyal tűz emész­ti el. El­ér­ke­zett a vég­íté­let nap­ja, Ri­chard Mat­he­son meg­fúj­ta a har­so­nát, s a vi­lág el­ol­vad.

Ke­vés­bé drá­ma­i­an ki­fe­jez­ve: át­ko­zot­tul me­leg volt.

Me­yer Me­yer iz­za­dós ter­mé­sze­tű volt. Még té­len is iz­zadt. Fo­gal­ma se volt róla, hogy mi­ért. Fel­té­te­lez­te, hogy ez va­la­mi ide­ges tü­net. Tény, hogy min­dig ve­rí­ték bo­rí­tot­ta az egész tes­tét. Ma meg va­ló­ság­gal für­dött ben­ne. Mi­köz­ben a két de­tek­tív zá­log­ház­ról zá­log­ház­ra ván­do­rolt a pu­há­ra ol­vadt Crich­ton Ave­nue-n, egyik aj­tó­tól a má­si­kig, egyik hár­mas arany­gömb­től a má­si­kig, Me­yer­nek foly­ton az járt az eszé­ben, hogy nem de­tek­tív­hez illő, hősi ha­lált fog hal­ni. Hő­gu­tát kap, s a sír­fel­ira­ta egy­sze­rű­en csak ennyi lesz: EGY KI­GYÚLT HE­KUS. Vagy ha ne­tán a Va­ri­ety első ol­da­lá­ra ke­rül fő­cím­ként: VE­RÍ­TÉK­BE FUL­LADT KÓPÓ.

– Mit szól­na hoz­zá, ha a Va­ri­ety ilyen fő­cím­ben je­len­te­né, hogy hő­gu­tát kap­tam – kér­dez­te Ca­rel­lá­tól, mi­kor megint be­lép­tek egy zá­log­ház­ba: – VE­RÍ­TÉK­BE FUL­LADT KOPÓ?

– Nem rossz – vé­le­ke­dett Ca­rel­la. – Hát az enyém­hez mit szól­na?

– A Va­ri­ety-ben?

– Igen.

– Mond­ja!

– VE­RÍ­TÉK­BE FUL­LADT DIGÓ KOPÓ. Me­yer­ből ki­tört a rö­hö­gés.

– Át­ko­zot­tul szel­le­mes!

A zá­lo­gos föl­né­zett, mi­kor a ka­lit­ká­já­hoz lép­tek.

– Jó na­pot, ura­im! Mi­ben áll­ha­tok szol­gá­la­tuk­ra?

– A rend­őr­ség­től va­gyunk – fe­lel­te Ca­rel­la. A pult­ra dob­ta a lát­csö­vet. – Is­me­ri ezt?

A zá­lo­gos meg­néz­te.

– Na­gyon szép lát­cső. Pi­e­ter-Von­di­ger. Csak nem va­la­mi bűn­tény­ben sze­re­pel?

– De igen.

– A tet­te­sé volt?

– Azé.

– Hm – dünnyög­te a zá­lo­gos.

– Is­me­ri?

– Sok lát­csö­vet adunk el. Már ha van.

– Ezt is maga adta el?

– Nem hin­ném. Utol­já­ra ja­nu­ár­ban volt Pi­e­ter-Von­di­ger-féle lát­csö­vem. Ez 8x30-as. Az meg 6x30-as volt. Ez jobb.

– Szó­val nem maga adta el ezt a lát­csö­vet?

– Nem, ura­im, nem én. Lo­pott hol­mi?

– A nyil­ván­tar­tá­sunk sze­rint nem.

– Iga­zán saj­ná­lom, ura­im, de nem se­gít­he­tek.

– Annyi baj – mond­ta Ca­rel­la. – Kö­szön­jük. Vissza­bal­lag­tak a per­zse­lő jár­dá­ra.

– Hány he­kus csi­nál­ja még ugyan­ezt? – kér­dez­te Me­yer.

– Pete ket­tőt kért min­den kör­zet­től. Le­het, hogy va­la­me­lyi­kük­nek több sze­ren­csé­je lesz.

– Én már unom. Nem gon­dol­ja, hogy az a nya­va­lyás le­vél csak ug­ra­tás?

– Nem tu­dom. De ak­kor is min­den­kép­pen la­kat alá kell ten­nünk azt a csi­bészt.

– Bi­zony, bi­zony! – he­lye­selt lel­ke­sen Me­yer, ami iga­zán cso­da volt eb­ben a hő­ség­ben.

– Le­het, hogy az ujj­le­nyo­ma­tok­kal több­re me­gyünk – mond­ta Ca­rel­la.

– Csak­ugyan le­het – he­lye­selt is­mét Me­yer. – Le­het, hogy még eső is lesz egy­szer!

– Le­het – fe­lel­te Ca­rel­la.

Be­tér­tek a kö­vet­ke­ző zá­log­ház­ba. Két fér­fi állt a pult mö­gött. Mi­kor Me­yer meg Ca­rel­la ke­resz­tül­vá­gott a he­lyi­sé­gen, mind a ket­ten vi­gyo­rog­ni kezd­tek.

– Jó na­pot – mo­soly­gott az egyik.

– Szép jó na­pot – mo­soly­gott a má­sik.

– A ne­vem Ja­son Blo­om – mond­ta az első.

– Az enyém meg Ja­cob Blo­om – mond­ta a má­sik.

– Jó na­pot – fe­lel­te Ca­rel­la. – A mi­énk meg Me­yer és Ca­rel­la. De­tek­tí­vek va­gyunk a nyolc­van­he­tes kör­zet­ből.

– Ör­ven­dünk a sze­ren­csé­nek, ura­im – mond­ta Ja­son.

– Is­ten hoz­ta ná­lunk az ura­kat – mond­ta Ja­cob.

– En­nek a lát­cső­nek a tu­laj­do­no­sát pró­bál­juk ki­nyo­moz­ni – mond­ta Ca­rel­la. És le­tet­te a lát­csö­vet a pult­ra. – Is­me­rik?

– Pi­e­ter-Von­di­ger-féle.

– Ki­tű­nő lát­cső.

– Re­mek!

– Első osz­tá­lyú!

Ca­rel­lá­nak ele­ge volt az el­is­me­rő sza­vak­ból.

– Is­me­rik?

– Pi­e­ter-Von­di­ger-féle – mond­ta Ja­son. – Nem ez volt?…

– Pon­to­san ez – mond­ta Ja­cob.

– Az a pa­sas az­zal a…

És a két test­vér rö­hö­gés­be tört ki. Ca­rel­la meg Me­yer várt. A rö­hö­gés se­hogy sem akart alább­hagy­ni. Már-már hisz­té­ri­kus­sá fo­ko­zó­dott, or­kán­sze­rű­vé, ami­lyet még so­ha­se lát­tak, a két test­vér gör­csö­sen ful­dok­lott a rö­hö­gés­től. A de­tek­tí­vek to­vább vár­tak. Vég­re alább­ha­gyott a rö­hö­gés.

– Jaj is­te­nem! – kun­co­gott Ja­son.

– Még hogy is­mer­jük-e ezt a lát­csö­vet!

– Na­hát!

– Jaj is­te­nem! – mond­ta Ja­cob.

– Szó­val is­me­rik? – kér­dez­te Ca­rel­la dü­hö­sen. Ja­son nyom­ban ki­jó­za­no­dott.

– Csak­ugyan ez az a lát­cső, Ja­cob? – kér­dez­te.

– Hát per­sze – fe­lel­te Ja­cob.

– Biz­tos vagy ben­ne?

– Nem em­lék­szel arra a kar­co­lás­ra az ol­da­lán? Tes­sék, itt van raj­ta. Nem em­lék­szel, mit nya­valy­gott mi­at­ta? Egy dol­lár hu­szon­öt cent­tel ol­csób­ban ad­tuk e mi­att a kar­co­lás mi­att. S az a pa­sas egész idő alatt… – Ja­cob­ból megint ki­rob­bant a rö­hö­gés.

– Jaj is­te­nem! – mond­ta Ja­son, és vele rö­hö­gött.

Me­yer Ca­rel­lá­ra né­zett. Ca­rel­la Me­yer­re. Nyil­ván a bolt­ban ural­ko­dó hő­ség, ment az agyá­ra a két test­vér­nek.

Ca­rel­la meg­kö­szö­rül­te a tor­kát. Erre is­mét alább­ha­gyott a rö­hö­gés.

– Szó­val ma­guk ad­ták el va­la­ki­nek ezt a lát­csö­vet? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Igen – fe­lel­te Ja­son.

– Mi bi­zony – mond­ta rá Ja­cob.

– Ki­nek?

– A nya­ló­kás em­ber­nek! – fe­lel­te Ja­son, s új­ból hisz­té­ri­kus rö­hö­gés­be tört ki.

– A nya­ló­kás em­ber­nek! – is­mé­tel­te meg Ja­cob, s ő se tud­ta tar­tóz­tat­ni ma­gát: be­lő­le is ki­rob­bant a rö­hö­gés.

– Nya­ló­ka volt az il­le­tő­nél? – kér­dez­te el­ké­ped­ve Ca­rel­la.

– Igen, igen. Jaj is­te­nem!

– Egész idő alatt azt szo­po­gat­ta, mi­köz­ben ezen a lát­csö­vön… ezen a lát­csö­vön… al­ku­doz­tunk – fe­jez­te be a mon­da­tot Ja­son. – Jaj is­te­nem! Ami­kor el­ment, alig bír­tuk ab­ba­hagy­ni a rö­hö­gést. Em­lék­szel, Ja­cob?

– Hogy­ne em­lé­kez­nék? Egy pi­ros nya­ló­ká­ra! Jaj, mi­lyen él­ve­zet­tel szo­po­gat­ta! Még egy gye­rek se él­vez­he­ti job­ban a nya­ló­kát! Re­mek volt! Re­mek!

– Bá­mu­la­tos! – mond­ta Ja­son.

– Fan­tasz­ti­kus…

– Hogy hív­ták? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Kit? – kér­dez­te ki­jó­za­nod­va Ja­son.

– A nya­ló­kás em­bert.

– Ja. Hogy is hív­ták, Ja­cob?

– Nem tu­dom, Ja­son.

Ca­rel­la Me­yer­re né­zett, Me­yer Ca­rel­lá­ra.

– Nincs meg a szám­la, Ja­cob?

– Biz­tos meg­van, Ja­son.

– Mi­kor járt itt az a pa­cák?

– Két hete le­het, nem?

– Pén­te­ken?

– Nem. Szom­ba­ton. De­hogy­is. Iga­zad van. Pén­te­ken.

– Há­nya­di­ka is volt?

– Nem tu­dom. Hol a nap­tár?

A két test­vér buz­gón ta­nul­má­nyoz­ni kezd­te a fa­lon lógó nap­tárt.

– Meg­van! – mu­ta­tott rá Ja­cob.

– Az az – he­lye­selt Ja­son.

– Pén­tek – mond­ta Ja­cob.

– Jú­li­us ti­zen­ket­te­di­ke.

– Meg­ke­res­nék a szám­lát? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Hát hogy­ne.

– Ter­mé­sze­te­sen.

A két test­vér be­vo­nult a hát­só he­lyi­ség­be.

– Szép do­log – je­gyez­te meg Me­yer.

– Mi­cso­da?

– A test­vé­ri egyet­ér­tés.

– Ühüm – dünnyög­te Ca­rel­la.

A két test­vér már vissza is tért egy sár­ga szám­la­má­so­lat­tal.

– Tes­sék – mond­ta Ja­son.

– Jól gon­dol­tuk, jú­li­us ti­zen­ket­te­di­kén volt.

– És mi a neve a pa­sas­nak? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– M. Sa­mal­son – fe­lel­te Ja­son.

– Ke­reszt­ne­ve nincs?

– Csak a kez­dő­be­tű­je – fe­lel­te Ja­son.

– An­nak csak a kez­dő­be­tű­jét ír­tuk fel – erő­sí­tet­te meg Ja­cob.

– A lak­cí­me? – kér­dez­te Me­yer.

– El tu­dod ol­vas­ni? – kér­dez­te Ja­son a Lak­cím fel­ira­tú ro­vat­ra mu­tat­va. – A te írá­sod.

– A te írá­sod.

– Ép­pen hogy a tiéd – ma­gya­ráz­ta Ja­cob. – Nézd csak meg, hogy van át­húz­va a t. Ez a te írá­sod.

– Le­het­sé­ges. Mit ír­tam oda?

– Ez biz­tos, hogy egy t – mond­ta Ja­cob.

– Az hát. Hi­szen Calm’s Po­int! Hát per­sze! Calm’s Po­int!

– De mi a kö­ze­leb­bi címe?

– Calm’s Po­int, Jef­fer­son street 31-63 – be­tűz­te ki a ne­ve­tés­től puk­ka­doz­va Ja­son.

Me­yer fel­ír­ta.

– Nya­ló­ka volt nála! – kezd­te új­ból Ja­son.

– Jaj is­te­nem! – mond­ta Ja­cob.

– Na­gyon kö­szön­jük, hogy… – kezd­te Ca­rel­la, de mi­vel a test­vé­rek új­ból har­sog­va rö­hög­ni kezd­tek, a két de­tek­tív kö­szö­nés nél­kül tá­vo­zott. – Calm’s Po­int – mond­ta Ca­rel­la, ami­kor ki­ér­tek az ut­cá­ra. – Az va­la­hol a vá­ros túl­só vé­gén le­het.

– Va­ló­szí­nű­leg – mond­ta Me­yer.

– Oko­sabb, ha vissza­me­gyünk a cso­port­hoz. Pete fel­hív­hat­ja va­la­me­lyik Calm’s Po­int-i kör­ze­tet.

– He­lyes – fe­lel­te Me­yer. Vissza­bal­lag­tak a ko­csi­hoz.

– Akar ve­zet­ni?

– Nem bá­nom. Fá­radt?

– Nem. De­hogy. Csak gon­dol­tam, hogy hát­ha sze­ret­ne ve­zet­ni.

– Oké – mond­ta Ca­rel­la. Be­száll­tak a ko­csi­ba.

– Mit gon­dol, az ujj­le­nyo­ma­tok­ról meg­jöt­tek már a je­len­té­sek?

– Re­mé­lem. Le­het, hogy fel se kell hív­nunk Calm’s Po­in­tot.

– Ühüm – dünnyög­te Me­yer.

A ko­csi el­in­dult. Egy da­ra­big hall­gat­tak. Az­tán Me­yer meg­szó­lalt:

– Po­ko­li hő­ség van máma, Ste­ve.

A Bűn­ügyi Nyil­ván­tar­tó és az FBI je­len­té­sei már az iro­dá­ban vol­tak, mire Ca­rel­la és Me­yer vissza­ért. Mind­két hi­va­tal azt je­len­tet­te, hogy óri­á­si nyil­ván­tar­tá­suk­ban nem ta­lál­tak olyan ujj­le­nyo­ma­to­kat, ame­lyek a lát­csö­vön ta­lált ujj­le­nyo­ma­tok­kal meg­egyez­né­nek.

Ha­wes ép­pen ak­kor lé­pett be a szo­bá­ba, ami­kor a má­sik két de­tek­tív a je­len­té­se­ket ol­vas­ta.

– Ju­tot­tak va­la­mi­re? – kér­dez­te.

– Nem sok­ra – fe­lel­te Ca­rel­la. – De meg­van a pa­sas­nak a neve, aki meg­vet­te a lát­csö­vet. Ez is va­la­mi, – Be­ho­zat­ja Pete?

– Még nem be­szél­tem vele.

– Mi a neve?

– M. Sa­mal­son.

– Jó lesz, ha mi­nél ha­ma­rabb be­szél Pete-tel – mond­ta Ha­wes. – Mó­dom­ban volt jól meg­néz­ni azt a fic­kót, aki meg­ütött az­zal a lát­cső­vel. Ha Sa­mal­son az, meg­is­me­rem.

– Meg az ujj­le­nyo­ma­tok is meg­van­nak, ha ne­tán ki­hagy­na az em­lé­ke­ze­te – mond­ta Ca­rel­la. Egy kis szü­net után meg­kér­dez­te: – Lady As­tor­ral mire ju­tott? Ha­wes je­len­tő­ség­tel­je­sen ka­csin­tott, de szól­ni nem szólt sem­mit.

Ca­rel­la fel­só­haj­tott, és be­ment Byr­nes iro­dá­já­ba.

M. Sa­mal­son la­ká­sá­hoz a 102. szá­mú Calm’s Po­int-i kör­zet esett a leg­kö­ze­lebb. Byr­nes fel­hív­ta az ot­ta­ni de­tek­tív­cso­por­tot, és meg­kér­te őket, hogy csíp­jék el és hoz­zák át Sa­mal­sont, ami­lyen gyor­san csak tud­ják.

Dél­után két óra­kor újabb cso­port ove­rall­nad­rá­got és pi­ros csí­kos, rö­vid ujjú tri­kót vi­se­lő srác ma­sí­ro­zott be a de­tek­tí­vek szo­bá­já­ba. Dave Mur­chi­sont fel­hív­ták az el­iga­zí­tó­ból. Vé­gig­né­zett a srá­co­kon, meg­állt, az egyik előtt, és azt mond­ta:

– Ez volt az.

Byr­nes oda­lé­pett a fi­ú­hoz.

– Te hoz­tál ide ma reg­gel egy le­ve­let? – kér­dez­te.

– Nem – fe­lel­te a fiú.

– Pe­dig ő volt – tar­tott ki az ál­lí­tá­sa mel­lett Mur­chi­son.

– Mi a ne­ved, öcsi? – kér­dez­te Byr­nes.

– Fran­kie An­nu­ci.

– Te hoz­tál ide ma reg­gel egy le­ve­let?

– Nem – fe­lel­te a srác.

– Te jöt­tél be az épü­let­be, és ke­res­ted az ügye­le­tes őr­mes­tert?

– Nem – fe­lel­te a srác.

– Te ad­tál át egy le­ve­let en­nek a bá­csi­nak? – mu­ta­tott Mur­chi­son­ra Byr­nes.

– Nem – fe­lel­te a srác.

– Ha­zu­dik – je­len­tet­te ki Mur­chi­son. – Ő volt az.

– Be­szélj, Fran­kie – foly­tat­ta nyá­ja­san Byr­nes. – Ugye, te hoz­tad ide azt a le­ve­let?

– Nem.

Ret­te­gés ült a gye­rek nagy, kék sze­mé­ben, ret­te­gés a tör­vény­től. Ez a ret­te­gés mé­lyen be­le­ivó­dott a kör­zet va­la­mennyi pol­gá­rá­nak a lel­ké­be.

– Te nem vagy sem­mi­fé­le zűr­ben, öcsi – ma­gya­ráz­ta Byr­nes. – Mi csak azt az em­bert sze­ret­nénk meg­ta­lál­ni, aki­től a le­ve­let kap­tad. Na… Ugye, te hoz­tad ide azt a le­ve­let?

– Nem – fe­lel­te a srác.

Byr­nes a má­sik há­rom de­tek­tív felé for­dult. Az ő tü­rel­me már fogy­tán volt. Ha­wes oda­sé­tált a fi­ú­hoz, Byr­nes mel­lé.

– Nem kell fél­ned sem­mi­től, Fran­kie. Mi csak azt az em­bert sze­ret­nénk meg­ta­lál­ni, aki­től a le­ve­let kap­tad. Ér­ted? Nos, hol ta­lál­koz­tál vele?

– Nem ta­lál­koz­tam sen­ki­vel – fe­lel­te a gye­rek.

– Küld­je el a töb­bi srá­cot, Me­yer – mond­ta Byr­nes.

Me­yer erre el­kezd­te ki­fe­lé te­rel­ni a töb­bi fiút a szo­bá­ból. Fran­kie An­nu­ci egy­re ke­re­kebb­re nyílt szem­mel né­zett utá­nuk.

– Na, mi lesz, Fran­kie? – kér­dez­te Ca­rel­la.

Ön­kén­te­le­nül a fiú előtt álló de­tek­tí­vek mel­lé sod­ró­dott. Ami­kor Me­yer ki­tes­sé­kel­te a töb­bi fiút, ő is oda­állt Byr­nes, Ha­wes és Ca­rel­la mel­lé. Volt va­la­mi ko­mi­kus a je­le­net­ben. S a do­log ko­mi­ku­ma egy­szer­re öt­lött va­la­mennyi de­tek­tív­nek az eszé­be, ön­kén­te­le­nül úgy he­lyez­ked­tek el, mint­ha va­la­mi nagy­ará­nyú val­la­tás­ra ké­szül­né­nek, de ál­do­za­tuk egy alig tíz­esz­ten­dős fiú volt, s va­la­hogy na­gyon hü­lyén érez­ték ma­gu­kat, ahogy kö­rül­áll­ták, hogy el­árasszák gép­pus­ka­sze­rű­en pat­to­gó kér­dé­se­ik­kel. De még­is: ez a fiú el­ve­zet­he­tett ah­hoz az em­ber­hez, akit ke­res­tek, az ő val­lo­má­sá­nak több hasz­nát ve­het­ték, mint az egye­lő­re csak tar­ta­lom nél­kü­li név­nek, az M. Sa­mal­son­nak. Vár­tak, mint­ha nem lett vol­na ked­vük tü­zet nyit­ni, amíg pa­rancs­no­kuk meg nem adja rá a je­let. Byr­nes tü­zet nyi­tott.

– Nos, Fran­kie, fel­te­szünk ne­ked né­hány kér­dést – mond­ta sze­lí­den –, s sze­ret­nénk, ha fe­lel­nél rá­juk. He­lyes?

– Igen­is – fe­lel­te Fran­kie.

– Ki adta ne­ked a le­ve­let?

– Sen­ki.

– Fér­fi volt?

– Nem tu­dom.

– Nő? – kér­dez­te Ha­wes.

– Nem tu­dom.

– De azt tu­dod, hogy mi volt a le­vél­ben? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Nem.

– Fel­bon­tot­tad? – kér­dez­te Me­yer.

– Nem.

– De volt ná­lad egy le­vél, ugye?

– Nem.

– Nem ad­tál át egy le­ve­let?

– Nem.

– Ugye, ha­zudsz?

– Nem.

– Hol ta­lál­koz­tál az­zal az em­ber­rel?

– Nem ta­lál­koz­tam sen­ki­vel.

– A park kö­ze­lé­ben?

– Nem.

– Az Édes­ség­bolt­ban?

– Nem.

– Va­la­me­lyik mel­lék­ut­cá­ban?

– Nem.

– Au­tó­val volt?

– Nem.

– De fér­fi volt?

– Nem tu­dom.

– Fér­fi volt vágy nő?

– Nem tu­dom.

– A le­vél­ben az volt, hogy az il­le­tő ma este meg fog ölni va­la­kit. Te tud­tad ezt?

– Nem.

– Sze­ret­néd, ha az a fér­fi vagy nő meg­öl­ne va­la­kit?

– Nem.

– Már­pe­dig meg fog ölni va­la­kit. Az volt a le­vél­ben. Meg fog ölni egy né­nit.

– Le­het, hogy épp a te ma­má­dat, Fran­kie.

– Sze­ret­néd, ha az az em­ber meg­öl­né a ma­má­dat?

– Nem – fe­lel­te Fran­kie.

– Ak­kor mondd meg ne­künk, hogy ki az. Sze­ret­nénk meg­aka­dá­lyoz­ni.

– Nem tu­dom, ki! – tört ki Fran­kie.

– Ré­geb­ben sose lát­tad, csak ma? Fran­kie sír­va fa­kadt.

– Ré­geb­ben nem lát­tam – mond­ta. – Soha.

– Hogy tör­tént, Fran­kie? – kér­dez­te Ca­rel­la, és oda­ad­ta a fi­ú­nak a zseb­ken­dő­jét.

Fran­kie meg­tö­röl­te a sze­mét, az­tán ki­fúj­ta az or­rát.

– Egy­sze­rű­en csak oda­szólt ne­kem – fe­lel­te. – Nem tud­tam, hogy meg akar ölni va­la­kit. Bi­zony is­ten!

– Tud­juk, hogy nem tud­tad, Fran­kie. Gya­log volt vagy ko­csi­val?

– Ko­csi­val.

– Mi­lyen már­ká­jú volt a ko­csi?

– Nem tu­dom.

– Mi­lyen szí­nű?

– Kék.

– Le­hajt­ha­tó te­te­jű?

– Nem.

– Sze­dán?

– Mi az a sze­dán?

– Olyan ko­csi, ame­lyik­nek nem hajt­ha­tó le a te­te­je.

– Olyan.

– A rend­szá­mát lát­tad?

– Nem.

– Hogy tör­tént, Fran­kie?

– Oda­hí­vott a ko­csi­já­hoz. A ma­mám azt mond­ta, hogy sose ül­jek be ide­gen em­be­rek ko­csi­já­ba, de ő nem is akar­ta, hogy be­ül­jek. Azt kér­dez­te, aka­rok-e öt dol­csit ke­res­ni.

– Te mit mond­tál erre?

– Meg­kér­dez­tem, hogy mit kell csi­nál­nom.

– Mondd csak to­vább, Fran­kie – biz­tat­ta Byr­nes.

– Azt mond­ta, vi­gyem el azt a le­ve­let a sar­kon túl a rend­őr­ség­re.

– Me­lyik ut­cá­ban volt ez, Fran­kie.

– A He­te­dik­ben. Itt mind­járt a sar­kon.

– Oké. To­vább.

– Azt mond­ta, men­jek be, ke­res­sem az el­iga­zí­tó őr­mes­tert, ad­jam oda neki a le­ve­let, az­tán tűn­jek el.

– Előt­te vagy utá­na adta oda az öt dol­lárt?

– Ak­kor mind­járt – fe­lel­te Fran­kie. – A le­vél­lel együtt.

– Meg­van még? – kér­dez­te Byr­nes.

– Egy ré­szét már el­köl­töt­tem.

– Ne­künk nem kell egy cent se be­lő­le – nyug­tat­ta meg Me­yer.

– Nem – mond­ta Byr­nes. – Jól meg­néz­ted azt az em­bert, Fran­kie?

– Elég jól.

– Le tud­nád írni?

– Hát olyan rö­vid haja volt.

– Na­gyon rö­vid?

– Elég rö­vid.

– És mi­lyen szí­nű volt a sze­me?

– Azt hi­szem, kék. Min­den­eset­re vi­lá­gos.

– Lát­tál raj­ta va­la­mi­lyen seb­he­lyet?

– Nem.

– Ba­ju­sza volt?

– Nem.

– Mi volt raj­ta?

– Sár­ga sport­ing – fe­lel­te Fran­kie.

– Ez a mi em­be­rünk – szólt köz­be Ha­wes. – Vele ve­re­ked­tem össze a park­ban.

– Szük­ség vol­na egy rend­őr­sé­gi raj­zo­ló­ra – mond­ta Byr­nes. – Ke­rít­sen egyet, Me­yer! Ha ez a Sa­mal­son nem az, akit ke­re­sünk, jó len­ne egy kép, hogy kö­röz­hes­sük. – Hir­te­len hát­ra­for­dult. Csön­ge­ni kez­dett az iro­dá­já­ban a te­le­fon. – Mind­járt jö­vök, Fran­kie – mond­ta, az­zal be­ment az iro­dá­ba, és fel­vet­te a kagy­lót. Ami­kor vissza­tért, azt mond­ta:

– A száz­ket­tes kör­zet volt. Jár­tak Sa­mal­son la­ká­sán. Nincs ott­hon. A há­zi­asszo­nya azt mond­ja, hogy Is­o­lán dol­go­zik.

– Hol? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Né­hány ház­tömb­nyi­re in­nen. Egy szu­per­mar­ket­ben. A Be­aver Fi­vé­rek Rt-nél. Is­me­ri?

– Útba esik – fe­lel­te Ca­rel­la. Me­yer Me­yer azt mond­ta a te­le­fon­ba:

– Itt a nyolc­van­he­tes cso­port. Byr­nes had­nagy sze­ret­né, ha azon­nal ide­jön­ne egy raj­zo­ló. Tud­ná­nak kül­de­ni egyet?…

Ami­kor Ca­rel­la be­hoz­ta a fér­fit a szo­bá­ba, Cot­ton Ha­wes rög­tön lát­ta, hogy nem az tá­mad­ta meg őt a park­ban.

Mar­tin Sa­mal­son ma­gas, so­vány fér­fiú volt, de­re­kán egy szu­per­mar­ket kö­té­nyé­vel, s a kö­tény mi­att va­la­hogy még so­vá­nyabb­nak lát­szott. Sző­ke, hul­lá­mos, hosszú haja volt és bar­na sze­me.

– Nos, Cot­ton? – kér­dez­te Byr­nes.

– Nem ő volt – fe­lel­te Ha­wes.

– Ez a bá­csi adta ne­ked a le­ve­let, Fran­kie?

– Nem – fe­lel­te Fran­kie.

– Mi­fé­le le­ve­let? – kér­dez­te Sa­mal­son, s be­le­tö­röl­te a te­nye­rét a kö­té­nyé­be. Byr­nes fel­vet­te a lát­csö­vet Ca­rel­la asz­ta­lá­ról.

– A ma­gáé ez? – kér­dez­te.

Sa­mal­son meg­le­pőd­ve né­zett a lát­cső­re.

– Az enyém hát! Ejha! Hol ta­lál­ták meg?

– Hol vesz­tet­te el? – kér­dez­te Byr­nes.

Sa­mal­son lát­ha­tó­lag hir­te­len tu­da­tá­ra éb­redt a hely­zet­nek.

– Hol is? Egy pil­la­nat! A múlt va­sár­nap vesz­tet­tem el. Nem tu­dom, mi­ért hur­col­tak be en­gem ide, de ha a do­log va­la­mi össze­füg­gés­ben van a lát­cső­vel, ne­kem ak­kor sincs sem­mi kö­zöm hoz­zá! Még a gon­do­la­tát is gyor­san ver­jék ki a fe­jük­ből. – Szét­tárt te­nye­ré­vel olyan moz­du­la­tot tett a le­ve­gő­ben, mint­ha egy pa­la­táb­lát tö­röl­ne le.

– Mi­kor vet­te a lát­csö­vet? – kér­dez­te Byr­nes.

– Kö­rül­be­lül két hete. A Crich­ton Ave­nu­en, egy zá­log­ház­ban. Le­el­len­őriz­he­tik.

– Már meg­tet­tük – mond­ta Byr­nes. – Tu­dunk a nya­ló­ká­ról is.

– Mi­ről?

– Maga nya­ló­kát szo­po­gat­va ál­lí­tott be a zá­log­ház­ba.

– Ja. – Sa­mal­son szé­gyen­lős ké­pet vá­gott. – Ér­zé­keny a tor­kom. S ha ér­zé­keny a tor­ka az em­ber­nek, jó, ha min­dig van egy kis nyál a szá­já­ban. Ezért volt ná­lam a nya­ló­ka. Nem tilt­ja a tör­vény.

– Szó­val a múlt va­sár­na­pig a maga bir­to­ká­ban volt ez a lát­cső? És azt ál­lít­ja, hogy múlt va­sár­nap el­vesz­tet­te?

– Pon­to­san.

– Biz­tos, hogy nem köl­csön­ad­ta va­la­ki­nek?

– De­hogy ad­tam. Múlt va­sár­nap ha­jó­ki­rán­du­lá­son vol­tam. A Harb fo­lyón. Biz­to­san ak­kor vesz­tet­tem el. Hogy az­óta mi tör­tént vele, nem tu­dom, és nem is ér­de­kel. Múlt va­sár­nap óta sem­mit sem varr­hat­nak a nya­kam­ba vele kap­cso­lat­ban. De nem ám, a szent­sé­git neki!

– Csak ne olyan fen­nen, Sa­mal­son! – szólt rá Ha­wes.

– Mi az, hogy ne olyan fen­nen? Be­hur­col­nak a rend­őr­ség­re, és…

– Azt mond­tam, hogy ne olyan fen­nen! – fi­gyel­mez­tet­te Ha­wes. Sa­mal­son rá­né­zett. Nyom­ban el is hall­ga­tott.

– Me­lyik ha­jó­val volt ki­rán­dul­ni múlt va­sár­nap? – kér­dez­te Ha­wes még min­dig fe­nye­ge­tő han­gon és fe­nye­ge­tő arc­ki­fe­je­zés­sel.

– Az Ale­xan­der-rel – fe­lel­te bosszú­san Sa­mal­son.

– Hová men­tek?

– Föl a Harb fo­lyón, a Pais­ley-hegy­sé­gig.

– Mi­kor vesz­tet­te el a lát­csö­vet?

– Csak­is vissza­fe­lé ve­szít­het­tem el. Ami­kor part­ra száll­tunk, és le­te­le­ped­tünk a fűbe, hogy együnk, még meg­volt.

– Szó­val úgy gon­dol­ja, hogy a ha­jón vesz­tet­te el?

– Va­ló­szí­nű. Biz­tos nem va­gyok ben­ne.

– Utá­na még járt va­la­hol?

– Mi után?

– Az­u­tán, hogy a hajó vissza­jött.

– Igen. Egy lánnyal vol­tam. A hajó itt köt ki egé­szen kö­zel. Az Észa­ki Hu­szon­ötö­dik Ave­nue-nál. Ott hagy­tam a ko­csim. Egy kocs­má­ba haj­tot­tunk, a szu­per­mar­ket mel­lett. Néha be­né­zek oda mun­ká­ból ha­za­fe­lé me­net. Szó­val is­me­rős va­gyok ott. Nem volt ked­vem va­la­mi ele­gán­sabb he­lyet ke­res­ni a vá­ros­ban.

– Hogy hív­ják azt a kocs­mát?

– Sö­rös­kor­só-nak.

– Hol van pon­to­san?

– Az Észa­ki Ti­zen­har­ma­dik Ave­nue-n, Pete – szólt köz­be Ca­rel­la. – Is­me­rem. A kör­nyék­hez ké­pest elég ren­des hely.

– Az bi­zony, na­gyon ren­des – erő­sí­tet­te meg Sa­mal­son. – Oda vit­tem a lányt, utá­na meg még ko­csi­káz­tunk egy ki­csit.

– Meg­áll­tak va­la­hol?

– Igen.

– Hol?

– A lány la­ká­sa kö­ze­lé­ben. A Ri­ver­hea­den.

– Nem ak­kor vesz­tet­te el a lát­csö­vet?

– Le­het­sé­ges. De azt hi­szem, in­kább a ha­jón.

– A kocs­má­ban sem veszt­het­te el?

– Az is el­kép­zel­he­tő. De azt hi­szem, in­kább a ha­jón.

– Jöj­jön csak, Ste­ve – mond­ta Byr­nes, és ket­tes­ben el­in­dul­tak Byr­nes iro­dá­ja felé. A had­nagy sut­tog­va meg­kér­dez­te: – Mit gon­dol, tart­suk itt?

– Mi­nek?

– A fe­né­be is: le­het, hogy cin­kos­társ a do­log­ban. Ez a mese az el­ve­szett lát­cső­ről mar­ha gya­nús.

– Nem úgy néz ki, hogy ket­ten len­né­nek, Pete. Sze­rin­tem a gyil­ko­sunk egy sze­mély.

– De azért is­mer­he­ti ezt az em­bert. Hát­ha a gyil­kos­ság után az ő la­ká­sá­ra akar men­ni? Ál­lít­son rá va­la­kit. O’Bri­en úgy­is tét­le­nül ül az asz­ta­lá­nál. Ál­lít­sa rá őt.

Byr­nes vissza­ment Sa­mal­son­hoz. Ca­rel­la meg oda­bal­la­gott O’Bri­en­hez, aki a he­lyi­ség túl­só vé­gé­ben gé­pelt va­la­mi je­len­tést. Sut­tog­va ma­gya­ráz­ni kez­dett neki. O’Bri­en bó­lin­tott.

– El­me­het, Sa­mal­son – mond­ta Byr­nes. – De ne­hogy meg­pró­bál­ja el­hagy­ni a vá­rost! Le­het, hogy még lesz egy-két kér­dé­sünk ma­gá­hoz.

– El­árul­nák vég­re, hogy tu­laj­don­kép­pen mi a fene ez az egész? – kér­dez­te Sa­mal­son.

– Majd meg fog­ja tud­ni – fe­lel­te Byr­nes.

– A fene enné meg, ahány rend­őr csak van a vá­ros­ban! – mond­ta dü­hö­sen Sa­mal­son. – Vissza­kap­ha­tom a lát­csö­ve­met?

– Már nincs rá szük­sé­günk – fe­lel­te Byr­nes.

– Kö­szö­nöm, ha­bár nincs mit – mond­ta Sa­mal­son, és meg­ra­gad­ta a lát­csö­vet. Ha­wes a rács­aj­tó­hoz kí­sér­te, és utá­na­né­zett, ahogy le­ment a lép­csőn. Még min­dig dü­hös volt. Egy pil­la­nat­tal ké­sőbb O’Bri­en is el­hagy­ta a he­lyi­sé­get.

– Én is el­me­he­tek? – kér­dez­te Fran­kie.

– Még nem, öcsi – fe­lel­te Byr­nes. – Ha­ma­ro­san szük­sé­günk lesz rád.

– Mi­nek? – kér­dez­te Fran­kie.

– Raj­zol­ta­tunk egy ké­pet – fe­lel­te Byr­nes. – Mis­co­lo! – ki­ál­tot­ta. Mis­co­lo ki­dug­ta a fe­jét az ír­no­kok szo­bá­já­ból, a rá­cson kí­vül.

– Tes­sék.

– Van egy kis te­jük?

– Per­sze.

– Ad­jon egy po­hár­ral en­nek a gye­rek­nek. Meg va­la­mi sü­te­ményt is. Kérsz egy kis sü­te­ményt, Fran­kie?

Fran­kie bó­lin­tott. Byr­nes össze­bor­zol­ta a fiú ha­ját, az­tán vissza­ment a sa­rok­szo­bá­ba, az iro­dá­já­ba.