TIZENKILENCEDIK FEJEZET.
Mindenféle Schulzek.

Hagedorn doktornak hat óra tartózkodása volt Münchenben. Vulkánfiber utazótáskáját a ruhatárba helyezte. Aztán végigment a Kaufingerstrassen, balra befordult és a Theatinerkirchevel szemben megállt. Minden müncheni látogatása itt kezdődött. Még diákkora óta szerette ezt a templomhomlokzatot.

Most úgy állt itt, mint borjú az újkapu előtt. Szakadatlanul Hildere gondolt. Közben persze Eduardra is. A templom látképe csak a felületig hatolt el.

Kezét kopott kabátja zsebébe dugta, visszament a városba és mielőtt észrevette volna, már egy müncheni postahivatalban ült és a berlini cím- és lakjegyzéket tanulmányozta. A Schulze oszlopokat böngészte. Jegyzökönyve és ceruzája ott feküdt előtte.

Eduard Scuhlze nevű reklám-szakember nem volt a jegyzékben. Talán mint kereskedő szerepeli Hagedorn feljegyezte magának a megfelelő címeket. Hilde tekintetében még nehezebb volt a kérdés. Az Isten szerelméért! Mi, a leendő apósa keresztneve! És mi a foglalkozása? Lehetetlen, hogy végigszaladjon minden Berlinben lakó Schulzet és megkérdezze: először van-e lánya és másodszor az én menyasszonyom-e? – Ez egy életet betöltő munka volna.

Később egy mozi víg játékot nézett meg. Ahányszor felnevetett, annyiszor bosszankodott.

Szerencsére a film kevés alkalmat nyújtott a nevetésre. Különben a fiatalember lelkében bizonyára összeomlott volna.

Azután egy kis sörözőben kolbászt vacsorázott káposztával. Utána visszament a pályaudvarra és egy pohár Paulaner mellett várt az indulásra. Szentül elhatározta, hogy nagyszerű ötletei lesznek az eljövendő reklámhadjáratokra. De semmi sem jutott eszébe. Szakadatlanul Hildere gondolt. Mi lesz, ha nem találja meg? Vagy ha a lány nem hallat többet magáról? Mi történik akkor?

A vonaton csak kevesen utaztak. Fritz egyedül volt a szakaszban. Landshutig úgy szaladgált a kocsiban fel-alá, akár egy ketrecben. Aztán lefeküdt, azonnal elaludt s a legbaradabb dolgokat álmodta össze. Egyik álma a berlini bejelentő hivatalban zajlott le:

Az ajtókon ábécé rendben a legkülönbözőbb családi nevek álltak. Alihoz az ajtóhoz ment, amelyiken ez állt: "Schnabel-Schulze", kopogott és belépett.

A korlát mögött Kazimir, a hóember ült. Rendőrsapka volt rajta s ezt kérdezte: "Mit parancsol!" Közben bajuszát pödörte s nagyon szigorúnak látszott.

– Maga alá tartoznak a Schulzek! – kérdezte Fritz.

Kazimir így felelt: – Valamennyi Schulzek.

– Miért használja ezt a különös többesszámot! – kérdezte Fritz.

– Az elnökség rendelete, – mondta Kazimir nyersen.

– Bocsánat – mondta Fritz. – Hildegard Schulze kisasszonyt keresem. Kis gödröcskéje van, ha nevet. Nem kettő, mint a többi lányoknak. A pupillájában kis arany pontok vannak.

Kazimir nagyképűen lapozgatott kartotékszekrényében. Aztán bólintott. – Van ilyen. Ezelőtt a rádió-toronyban lakott, de aztán kijelentette magát, mert az Alpesekbe utazott.

– Azóta megint Berlinben van – mondta Schulze.

– A rádió-torony nem tud róla, – mondta a jóember. – Úgy látszik nem lakik most sehol. Talán leadták itt nálunk. Feltűnés nélkül jöjjön velem.

Lementek a pincébe. Hosszú sorokban számtalan szekrény állt ott. Kazimir egymásután kinyitotta őket. Minden szekrényben négy rekesz volt. És minden rekeszben egy ember állt. Olyan emberek voltak ezek, akik nem jelentették be magukat a rendőrségen, vagy akik'teljesen elfelejtették, hogy hol laktak. És végül gyerekek, akik nem tudták a nevüket.

– No ez szép dolog – gondolta Hagedorn ijedten.

A felnőttek haragosan vagy rosszkedvűen álltak rekeszeikben. A gyerekek sírtak. Határozottan szomorú látvány volt ez. Az egyik rekeszben egy öreg történet-tudós állt; nyitvafelejtett esernyőnek tartotta magát s arra kérte Kazimirt, hogy végre csukják be. Széttárta karját és megmerevítette lábát. És közben folyton ezt mondta: "Hiszen nem is esik az eső!"

Fritz becsapta az ajtót.

Már csaknem valamennyi szekrényt végignézték. De Hildegardot mégse találták.

Fritz hirtelen füléhez tette kezét. A legutolsó szekrényből egy lány kiabált.

A hóember kinyitotta az ajtót. A szélső sarokban, háttal a vizsgálók felé, fiatal lány állt és hevesen zokogott. Hagedorn örömében "felkiáltott. Aztán meghatottan így szólt: – Hóren-dőr úr, ez ő.

– Megfordulva áll – mormogott Kazimir. – Semmi gödröcskét nem látok.

– Hilde – kiáltott Fritz. – Nézz rám, kérlek. Különben itt kell maradnod.

Hilde megfordult. Csinos kis arca egészen dagadt volt a sírástól.

– Nem látom a gödröcskét – mondta a hóember. – Becsukom az ajtót.

– Hildchen! – kiáltott Fritz. – Nevess hát. A bácsi nem akarja elhinni, hogy gödröcskéd van. Táncold el a Haldokló hattyút. Keljen föl, drága grófnő, holnap zálogba tesszük a gyűrűdet s a kétezer márkát elvillamosozzuk. Nevess hát. Nevess.

Hiába volt minden. Hilde nem ismerte meg, nem mosolygott és nem nevetett. A sarokban állt és sírt.

Kazimir a kulcslyukba tette a kulcsot.

Fritz nekirohant. A hóember hajánál megfogta a fiatalembert és megrázta.

– Azonnal hagyja abba – kiáltott Hagedorn dühöngve.

– No, no, no – mondta valaki. – Térjen magához.

Felébredt.

A'kalauz állt előtte. – Kérem a jegyet. – És kint már hajnalodott.

* * *

"Reggel csöngettek Hagedomné mommsenstrassei lakásán. Az öreg hölgy ajtót nyitott. Karlchen, Kuchenbuch mészáros tanonca állt kint.

– Halló – kiáltott az asszony. – Újra telefonál a fiam?

Karlchen fejét csóválta. – A mester tisztelteti és ma még nagyobb meglepetés lesz, mint tegnapelőtt. És kéri, hogy ne ijedjen meg. Látogató érkezik.

– Látogatót – kérdezte az öreg hölgy. – Attól nem ijed meg az ember. Különben ki érkezik í

– Kukukk, kukukk – hangzott a lépcsőházból.

Hagedorn néni feje felett összecsapta a kezét. Kiszaladt a lépcsőházba és lenézett. Egy emelettel lejjebb fia ült a lépcsőn és integetett feléje.

– Nahát ez hallatlan! – kiáltott az asz-szony. – Mit keresel Berlinben, te csirkefogó? Hiszen Bruckbeurenben kell lenned. Állj fel, Fritz. A lépcső nagyon hideg.

– Vissza kell mindjárt utaznom? – kérdezte. – Vagy kapok előbb egy csésze kávét.

– Takarodj be a szobába - parancsolta anyja. Lassan feljött s táskájával úgy elsurrant mellette, mintha félne.

Karlchen gyerekesen nevetett és távozott.

Anya és fia karonfogva sétáltak a lakásban.

Reggeli közben Fritz részletesen elmesélte az elözö nap eseményeit. Aztán felolvasta a két búcsúlevelet.

– Itt valami nincs rendben, fiam – mondta elgondolkodva az anya. – Jóhiszeműségeddel megint rosszul jártál. Fogadjunk!

– Nem – felelt a fiú.

– Te még mindig azt képzeled, hogy első pillantásra meg lehet ismerni az embereket. Milyen másképp nézne ki a világ, ha igazad volna. Ha minden becsületes ember becsületesnek és minden csirkefogó, csirkefogónak látszana, akkor igazán nagyokat nevetnénk. A szép kirándulásodat mindenesetre elrontották. Elsején be kell lépned a hivatalba. Egy héttel korábban jöttél el. Toporzékolni tudnék.

– Eduard biztosan ezért nem köszönt el tőlem – kiáltotta. – Attól félt, hogy vele megyek s azt akarta, hogy még maradjak Bruckbeurenben. Nem is gondolt rá, hogy megtudom, milyen gyalázatosan bántak vele.

– Akkor legalább meghagyta volna berlini címét – mondta az anya. – Egy jószívű ember biztosan ezt tette volna. Nekem beszélhetsz, amit akarsz. És a kisasszony miért nem búcsúzott tőled? És az ő címe miért nincs meg? Ezt elvárhattuk attól a lánytól, akit feleségül akarsz venni. Ami igaz, az igaz.

– Te nem ismered őket – felelt a fiú. – Különben mindezt ugyanolyan kevéssé érted, mint én. Az emberekben könnyű csalódni, de ennyire csalódni lehetetlen.

– És most mi leszi Mit akarsz csinálni? Fritz felállt, vette kalapját, kabátját s így szólt: – Megkeresem őket.

Anyja az ablakból nézett utána. Éppen az úton ment keresztül.

"Görbén jár" gondolta az asszony "és ha görbén jár, akkor szomorú."

* * *

Hagedorn doktor, a következő öt órában fárasztó munkát végzett. Az Eduard Schulze nevű embereket látogatta meg. Egész hülye foglalkozás ez. Ha maga a családfő nyitott ajtót, akkor még nem volt baj. Olyankor legalább tudta, hogy azonnal továbbállhat. Olyankor csak azt kérdezte, hogy nincs-e egy Hildegard nevű lánya.

De ha az asszony jelent meg a láthatáron, akkor végig kellett csinálni az egész dolgot. Nem kérdezhette egyszerűen: – Nem volt kedves férje tegnap még Bruckbeurenbenl Van önnek lányai Igen? Hildenek hívják? Nem? Jónapot.

Sokféleképpen próbálkozott. Mégis úgy érezte, hogy mindenütt bolondnak tartják.

Különösen kellemetlen volt a Pragerstras-seban és a Mazurenalléen.

A Pragerstrasseban, az ottani Schulzené felháborodva kiabált: – Hát Bruckbeurenben volt a gazember! Engem meg azzal bolondít, hogy Magdeburgból jött. Nem volt vele egy asszonyi Kövér, vöröses hajú?

– Nem – mondta Fritz. – Nem is az ön férje volt. Igazságtalan vele.

– Akkor hogy kerül maga ide! Nem, nem, kedvesem. Szépen ittmarad és megvárja amíg Eduard hazajön. Majd én ellátom a baját!

Hagedorn csak erőszakkal tudott szabadulni. Megszökött. Az asszony úgy szitkozódott utána, hogy megremegett a lépcsőház.

Igen és a Mazurenalléei Schulzeéknak volt egy Hildegard nevű lányuk. Éppen nem volt otthon. De apja ott volt. Bevezette Fritzet a szalonba.

– Maga ismeri a lányomat? – kérdezte a férfi.

– Nem tudom biztosan – mondta Fritz zavartan. – Talán ő az, talán nem ő az. Nincs véletlenül kéznél egy fénykép a fiatal hölgyről?

Schulze úr fenyegetően nevetett. – Remélem, hogy nemcsak sötétben szokott a lányommal találkozni.

– Szó sincs róla – mondta Fritz, – Csak azt akarom megállapítani, hogy az ön kedves lánya és az én Hildem azonosak-e.

– Remélem komoly szándékai vannak – mondta Schulze úr szigorúan.

A fiatalember bólintott.

– Ennek örülök – mondta az apa. – Rendes jövedelme van? Iszik?

– Nem – mondta Fritz. – Azaz nem vagyok iszákos. Fizetésem rendes. Kérem, mutasson egy fényképet.

Schulze úr felállt. – Ne haragudjon, de azt hiszem, valami baj van magával. –, A zongorához lépett, levett egy képet és így szólt: – Tessék.

Hagedorn egy sovány, csúnya lányt, látott. A fénykép egy álarcosbálon készült. Hilde Schulze pierrot-ruhában volt s negédesen mosolygott. A bandzsítás talán a fényképész bűne. De a görbe lábakról már nem ö tehet. – Szent Isten – suttogta. – Ez valami tévedés. Bocsánat a zavarásért. – Kirohant a folyosóra, de a lépcsőház helyett egy hálószobába nyitott, megfordult s látta, hogy Schulze úr, mint egy bosszúálló angyal közeledik felé, szerencsére megtalálta a helyes ajtót s lerohant a lépcsőn.

Ezután az élmény után villamoson hazautazott. Huszonhárom Schulzet intézett el.

Még jó ötnapi munkája volt hátra.

* * *

Anyja izgatottan jött el. – Mit gondolsz, ki volt itt?

Fritz feléledt. – Hilde? – kérdezte, – vagy Eduard?

– Ugyan dehogy – felelte az anyja.

– Aludni megyek – mondta a fiú fáradtan. – Legkésőbb három nap múlva detektívet fogadok.

– Jól van, fiam, de ma este elmegyünk itthonról. Meg vagyunk híva. Gyönyörű inget vettem neked. És egy új nyakkendőt. Piros és kék-csikosat.

– Köszönöm szépen – mondta a fiú és fáradtan lezuhant egy székre. – Hova vagyunk meghíva.

Anyja megfogta a kezét. – Tobler titkos tanácsoshoz.

A fiú összerezzent.

– Nem nagyszerűi – kérdezte lelkesen az asszony. – Képzeld el. Háromszor csöngetnek. Ajtót nyitok. Ki áll kint! Egy egyenruhás soffőr. Azt kérdezi, hogy visszajöttél-e már Bruek-beurenből. "Már itt van – mondom én. Ma reggel érkezett.'' Erre meghajlik és így szól: "Tob-ler tanácsos úr kéri önt és fiát, hogy legyenek ma este vendégei. Egyszerű vacsora lesz. A tanácsos úr megakarja ismerni új munkatársát.'' Aztán kicsit megakadt. Végre így szólt: "Kérem, ne jöjjenek nagy estélyi ruhában. A tanácsos úr nem nagyon szereti ezt. Megfelel önöknek este nyolc óra?" Aranyos ember. Értünk akart jönni autóval. Én azt mondtam, hogy szívesebben megyünk villamossal. A 76-os és 176-os egész a közelünkben áll meg. És nagy estélyiruhánk, mondtam neki, amúgy sincsen. Ettől ne féljen. – Várakozón nézett fiára.

– Persze el kell menni hozzájuk – mondta a fiú.

Hagedornné nem akart a fülének hinni. – Minden tiszteletem a bánatodé, fiam – mondta aztán. – Egy kicsit mégis összeszedhetnéd magad. – Gyengéden végigsimította a haját. – Fel a fejjel, fiú. Ma este Toblerékhez megyünk. Ez minden esetre nagyon figyelmes ettől az embertől. Tulajdonképpen nem is lehet olyan fontos neki. Nemi Sokszoros milliomos, akinek egy egész konszernje van, bizonyára leealább ezer alkalmazotta-t foglalkoztat. Mi történnék, ha mindegyikkel vacsorázni akarna! Végül is ez nagy megtiszteltetés. Ma elintézzük az üzleti dolgokat. Fekete selyemruhámat veszem fel. Öregasszonynak nem kell modernül öltözni. És ha nem lesz neki elég előkelő, azon se segíthetek.

– Persze, anyácskám – mondta a fiú.

– No látod – felelte az anyja. – Ne csinálj magadnak gondokat a két Schulze miatt. fiam. Holnap is van még egy nap.

A fiú szomorúan mosolygott. – És még hozzá milyen nap! – Aztán kiment a szobából.