TIZENHARMADIK FEJEZET.
A nagy hátizsák.

Hagedorn mama csomagja másnap megérkezett. Benne volt egy levél és a reklámmunkák, amiket fia kért.

"Kedves, jó fiam" írta az anya. "Nagyon köszönöm a két levelezőlapot. Most indulok és a vasútállomáson adom fel ezt a csomagot, hogy hamarabb megkapjad. Kernelem, a papír nem fog összegyűrődni. És figyelmeztesd Kesselhuth urat, hogy alkalmilag szeretném visszakapni a munkáidat. Ilyen nagy uraknak az ilyesmi csekélység és könnyen elfelejtik.

Franke úr azt mondja, ha sikerülne a Tob-ler-műveknél valami, akkor meg kellene bolondulni. Tudod, hogy mindig ilyen túlzóan fejezi ki magát. Ö majd tartja érted a hüvelykujját. Tekintve, hogy csak albérletben lakik nálunk, ez nagyon tisztességes tőle. Én nemcsak a kezemen, de a lábamon is fogom a hüvelykujjamat. Ha mégsem lesz semmi az állásból, legalább nem tehetünk magunknak szemrehányást. Ez a íődo-dolog. Az ember sose veszítse el a nyugalmát. S aki ezt nem tudja, magára vessen.

Örülök, hogy a másik díjnyertes kedves ember. Üdvözöld nevemben. Persze ismeretlenül. S ne sokat törődjetek a finom emberekkel. Sokan nem is tehetnek róla, hogy gazdagok. Soknak azt hiszem, csak azért van pénze, mert a Jóisten lágyszívű. Legalább pénzük legyen, gondolta biztosan mikor megteremtette őket. Egyébként, lesz elég fehérneműd? Ha nem, úgy küldd el gyorsan egy dobozban. Három nap alatt visszakapod. Hepnernél nagyon szép ingeket láttam a kirakatban. Egyet majd félretétetek. Előkelő kék ing, csíkokkal. Majd elhozzuk, ha hazaérkezel. Elküldhetném most is. De ki tudja, tetszik-e neked.

Így, édes fiam. Most kimegyek a Potsdamer Bahnhofig a villamossal. Aztán gyalog átmegyek az Anhalter Bahnhofra. A téli levegő egészséges. Különben is ritkán mozdulok ki a szobából. A képeslapok nagyon tetszenek. Olyanfélék, mint utoljára a moziban, ahol erkélypáholyt kértél. Elmeséltem Franke úrnak. Nagyon nevetett.

Ha erdőben vagy, ne felejts el nyolcszor-tízszer mély lélekzetet venni. De ne többször. Különben megfájdul a fejed. És az kár lenne.

Nagyon jól érzem magam. Folyton énekelek. A konyhában. Mikor eszem, fényképed az asztalon van. Egyedül ugyanis nem ízlik az étel. Igazam van? Remélem, holnap jön tőled levél. Részletes és hosszú. Egyelőre még nem értek mindent. Lehet, hogy a korral kicsit buta lettem. Véredényelmeszesedéstől.

Miért van például három kis macska a szobádban? És hogyan lehet két szobád és egy külön fürdőszobád? És mit jelent az a tégla! Ezek egész homályos dolgok, édes fiam.

Franke azt mondja, hogy remélhetőleg mégis szálloda. És nem valami bolondokháza. Borzasztó ember. A másik díjnyertesnek is ennyi szobája van és macskái és téglája?

Az újságregény most nagyon érdekes. Sokkal jobb, mint az előbbi. Különösen tegnap óta. Franke úr és én egész ellentétes véleményen vagyunk a történet folytatását illetően. Nem ért ő semmit regényekhez. Ezt már amúgy is tudtuk.

És aztán ne csinálj butaságokat! Veszedelmes csúcsokra való kirándulásra gondolok. Vannak lavinák Bruckbeuren-ben? Ha igen, nagyon vigyázz! Egész ártatlanul kezdődnek és hirtelen megnőnek. Akkor már nem is lehet kitérni előlük.

Kérlek, nagyon vigyázz! Igen? A nősszemélyektől is óvakodj a szállodában. Vagy már úgy is kézben vannak, vagy nem nagyon megbízhatók. Nehogy megint olyan botrány legyen, mint akkor Svájcban. Aztán megint itt ülsz nekem, lógó orral. Légy olyan szíves. Különben nincs nyugtom.

Levelemnek megint nincs se vége – se hosz-sza. Tehát elég. Felelj a kérdéseimre. Ezt gyakran elfelejted. És most a vasútra!

Légy egészséges és vidám. Az elmúlt napok nem jönnek újból vissza. És viselkedj rendesen! Néha igazán szemtelen vagy. Sokszor ölel és csókol

a te legeslegjobban szerető

anyád."

Ebéd után a három férfi a terraszon ült s Hagedorn doktor megmutatta összegyűjtött műveit. Schulze behatóan vizsgálgatta. Nagyon jónak találta és élénken beszélgettek erről. Kes-selhuth hatalmas, fekete szivart szívott, mindegyiküknek kávét töltött s minden tekintetben sütkérezett. Végül így szólt: – Ma este elküldöm az egész csomagot Tobler tanácsosnak.

– S kérem, ne feletjse el megkérdezni, hogy nem volna-e egy állás Schulze számára is – kérlelte Hagedorn. – Nincs kifogásod ellene, Eduard?

Schulze bólintott.

– Hogy lenne, édes fiam? Az öreg Tobler csak erőltesse meg magát és tegyen valamit kettőnkért.

Kesselhuth magához vette a munkákat. – Mindent elfogok követni uram.

– És kérem, okvetlen adja vissza ezeket a "holmikat'' – mondta a fiataember. – Az anyám nagyon szigorú ezen a téren.

– Természetes – mondta Schulze, habár valójában a dologhoz nem volt semmi köze.

Kesselhuth szivarja végét elnyomta a, hamutartóba, szuszogva felállt, mormogott valamit és szomorúan elment. A bejáratnál ugyanis megjelent Graswander Tóni és vállán hozta a sítalpakat. Közeledett a harmadik lecke. A fékezés titkát meg kellett oldani.

Eduard és Fritz valamivel később keltek fel. Sétálni akartak. Elsősorban azonban rövid látogatást tettek hóemberüknél. Az szegény olvadozott. – Kazimir sír – állapította meg Hagedorn. – Ezt a puhaságot tőled örökölte, Eduard.

– Nem sír, – vitatkozott Schulze. – Fogyókurát tart.

– Ha pénzünk volna – vélekedett Hagedorn – vásárolhatnánk neki egy nagy napernyőt, bedughatnánk a földbe és kifeszíthetnénk felette. Ernyő nélkül el fog pusztulni.

– Különös dolog ez a pénzzel – mondta Schulze. – Még ha volna is valami pénzünk, március elejére úgyis csak egy ernyő álldogálna itt és Kazimir eltűnne. A gazdagság előnyei csak szűk határok közt mozognak.

– Úgy beszélsz, mintha valaha bankszámlád lett volna – mondta Hagedorn és jóakaratúan felnevetett. – Anyám azt állítja, hogy a vagyon nagyrészt nem más, mint a sors ajándéka azoknak, akiket egyébként rosszul látott el.

– Túl igazságos volna – jelentette ki Schulze. – És nagyon egyszerű is.

Aztán megindultak, mély beszélgetésbe merülve Schloss Kerns felé, nézegették a jégvágó parasztokat, nyomon követtek forrása felé egy befagyott hegyipatakot, meredeken másztak fel a hegyre, elcsúsztak, szitkozódtak, nevettek, mély lélekzetet vettek, hallgattak, mentek fehér erdőkön keresztül és lépésről lépésre messzebb kerültek mindentől, ami a teremtés utolsó napjára emlékeztetett.

Végül eljutottak a világ végére. Nem volt már kiút. Magas sziklafalak utolsó kétségeiket is eloszlatták. Azok mögött, mondhatni szemmel láthatóan, csak az üres semmi lehetett.

És e sziklák egyikéről vízesés zuhogott le. Nem, nem is zuhogott. A fagy két karjával feltartotta, zuhanását. Ijedtében megdermedt. A víz kristállyá vált.

– A Baedecker ezt a vízesést csillárhoz hasonlítja – mondta Hagedorn.

Schulze egy jéggel bevont fagyökérre ülve megjegyezte- – Még szerencse, hogy a természet nem tud olvasni.

* * *

Feketekávé után Hagedorn a szobájába ment. Schulze megígérte, hogy hamarosan követni fogja. A kis macskák és egy nagy pohár konyak kedvéért. Mikor azonban kilépett az olvasóteremből és a lépcső felé haladt, Polter bácsi megzavarta. – Maga úgy néz ki, mintha unatkozna – vélekedett a portás.

– Miattam csak ne fájjon a feje – mondta Schulze. – Soha nem unatkozom. – Tovább akart menni.

Polter bácsi megveregette a vállát. – Itt van egy jegyzék! Á hátizsákot majd megkapja a konyhában.

– Nincs szükségem hátizsákra – válaszolt Schulze.

– Hogy mondhat ilyet – jelentette ki a portás, és bosszúsan mosolygott. – A kifutónő gyerekének vörhenye van.

– Jobbulást kívánok neki. De mi dolga a beteg kisgyereknek a hátizsákkal, amit a konyhában kellene megkapnom?

A portás hallgatott, és leveleket és újságokat osztott szét a kis rekeszekbe.

Schulze megnézte a jegyzékét s csodálkozva olvasni kezdett:

100 Wolkenstein látkép levelezőlap á 15.

2 tubus gummiarabikum.

1 orsó sötétvörös varróselyem.

50 levélbélyeg á 25.

3 tucat borotvapenge.

2 méter keskeny fehér gummiszallag.

5 csomag szappan.

1 üveg pyramidon, nagy tabletta.

1 üveg töltőtolltinta.

1 pár férfizoknitartó, fekete.

1 pár sámfa, 37-es szám.

1 csomag herbatea.

1 fémkefe antilopcipökhöz.

3 doboz mentől drazsé.

1 zöld lakkozott póráz.

4 javításban levő óra.

1 tucat hószemüveg.

1 kis üveg hajszesz.

1 aluminiumdoboz turistáknak.

A jegyzéknek még távolról sem volt vége. Schulzenak egyelőre ez is elég volt. Kimerülten felnézett, nevetett és így szólt: – Vagy úgy, ezt gondolja.

A portás néhány bankjegyet tett az asztalra. – Minden tétel után írja fel az árát. Este majd elszámolunk.

Schulze zsebrerakta a jegyzéket és a pénzt. – Hol szerezzem be ezeket a dolgokat?

– A faluban – intézkedett Polter bácsi. – A gyógyszertárban, a borbélynál, postán, az órásnál, a drogériában, a rövidárúkereskedésben és a papírkereskedésben. Siessen.

Schulze szivarra gyújtott és nagyokat szippantva, így szólt. – Remélem, itt még sokra viszem. Egy hét előtt még kizártnak tartottam volna, hogy valaha kifutónő lesz belőlem. – Barátságosan intett a portásnak. – Remélem, nem hiszi, hogy ilyen módon idő előtt ki tudnak piszkálni a szállodából.

Polter bácsi nem felelt.

– Megtudhatnám talán, hogy holnap mit tervez velem? – kérdezte Schulze. – Ha nincs ellenére – szörnyen szeretnék egyszer kéményt seperni. Nem tudná elrendelni, hogy a kéményseprő holnap fogfájást kapjon? – Ragyogó arccal elindult.

Polter bácsi több mint egy órahosszat rágta alsóajkát. Később már nem volt erre ideje. Símezőkről és kirándulásokról csapatostól érkeztek haza a vendégek.

Végre megérkezett Kühne igazgató is. – Mi történt magával! – kérdezte gondterhelten. – Sárgasága vanl

– Még nem – mondta a portás. – De könnyen rákerülhet a sor. Ez a Schulze lehetetlenül viselkedik. Egyre szemtelenebb.

– Talán sztrájkol? – kérdezte Merész Károly.

– Ellenkezőleg. Inkább mulat az egészen.

Az igazgatónak tátva maradt a szája.

– Holnap kéményt szeretne seperni – jelentette a portás. – Már régi vágya.

Merész Károly így szólt: – Egyenesen állati. – S ezzel magára hagyta Polter bácsit zavaros gondolataival.

Tobler titkos tanácsosnak, alias Schulze úrnak két órára volt szüksége, míg a hátizsák terhe alatt görnyedve visszaérkezett a szállodába. Egyébként még soha ilyen jól nem mulatott, mint ezalatt a különböző vásárlásokkal eltöltött idő alatt. Az órás például részletesen felvilágosította a keletázsiai politikai helyzetről és Japán egyre növekvő világgazdasági befolyásáról. A gyógyszerész a homoepátiát vette védelmébe s meghívta őt egy pohár vörösborra valamelyik este a falú kocsmájába. A borbély szőke kisasz-szonya azt hitte, hogy ő a küldöncnő férje. És a drogista suttogva kilátásba helyezte, hogy a jövőben nagyobb bevásárlások után jutalékot kap.

A konyhában kiürítette a hátizsákot és aztán felment az ötödik emeletre, hogy elkészítse a portás számára az elszámolást. Kinyitotta az ajtót és megállapította, hogy vendége van! Idegen, jólöltözött úr feküdt a mosdó alatt, eltakart arccal, szorgalmasan kalapált és nyilván sejtelme sem volt róla, hogy már nincs egyedül. Sőt hirtelen fütyülni kezdett. – Mit parancsol'! – kérdezte Schulze hangosan és szigorúan.

A betolakodó felijedt, koponyáját beütötte az asztal szélébe és háttal kúszva napvilágra került. Kesselhuth úr volt. Ülve maradt a földön és bűntudatos arcot vágott.

– Maga nyilván megbolondult – mondta Schulze. – Legyen szíves álljon fel.

Kesselhuth felállt s leporolta a nadrágját. Szabadon maradt kezével koponyáját simogatta.

– Mit keres a mosdóm alatt? – kérdezte Schulze erélyesen.

Kesselhuth a széken fekvő nagy dobozra mutatott. – A villanykapcsolón dolgozom – mondta zavartan. – Nem volt rendben.

– Semmi szükségem nincs a kapcsolóra.

– De igen, tanácsos úr – felelte Johann. És kinyitotta a dobozt. Egy nikkelfényű villanykályha került ki belőle.

– Különben megfagy ebben a hidegben. – Az asztalra, állította a készüléket, újból lemászott a mosdó alá, bekapcsolta a kontaktusba, megint előmászott és feszülten várt.

A drótvezeték lassan izzani kezdett, először, csak rózsaszínűn, később vörösen; már érezték, hogy a jeges padlászobát enyhe meleg tölti el.

– A mosdóban megolvad a víz – mondta Johann s boldogan nézett urára.

Tobler érezte pillantását, de nem viszonozta.

– S itt egy doboz szivar – mondta Kesselhuth félénken. – És pár szál virágot is beszereztem.

– Most azonnal takarodjék – vélekedett a tanácsos. – Miért nem lett magából Mikulás?!

* * *

Időközben Hagedorn doktor is látogatót kapott. Kopogtak. – Szabad – kiáltotta fáradtan fekve a díványon, majd ezt kérdezte. – Miért jössz ilyen későn, Eduard?

A látogató azonban így felelt: – Nevem nem Eduard, hanem Hortense. – Egyszóval Caspariusné volt! Azért jött, hogy a három sziámi macskával játsszék. S ezt meg is tette. Leült a szőnyegre és pózba vágta magát.

Végre úgy találta, hogy elég volt az állatbaráti tevékenységből és jelenlétének tulajdon-képenni célja felé fordult. – Már három napja van itt – mondta szemrehányón. – Nem akar velem holnap kirándulni? Magunkkal visszük az ebédet s elmegyünk a Lamberger Au felé. Ott lefekszünk a napra. És aki először kap napszúrást, az kívánhat valamit.

– Én nem akarok semmit – mondta a fiatalember. – Még napszúrást sem. – Az asszony leült egy nagy karosszékbe, felhúzta lábát s kar jávai átfogta térdét. – Még mást is csinálhatnánk – mondta halkan. – Becsomagolhatnánk és elutazhatnánk. Mit szólna Garmisch-hozl

– Tudomásom szerint Garmisch gyönyörű hely – mondta a fiú. – De Eduard valószínűleg nem fogja megengedni.

– Mi közünk van Eduardhoz?! – kérdezte az asszony haragosan.

– Anyaszerepet tölt be nálam.

Caspariusné fejét csóválta. – Az éjszakai vonattal utazhatnánk. Jöjjön. Minden óra drága. Ugyanis nem nagyon hiszek a túlvilági életben.

– Tehát ezért ilyen sietős magának a dolog, – vélekedett. Kopogtak. – Szabad! – kiáltotta.

Az ajtó felnyílt. Schulze belépett. – Bocsáss meg, Fritz. Sürgős elintéznivalóm akadt. Egyedül vagy?

– Azonnal – mondta Hortense Casparius, keresztül nézett Schulzen, mintha csak üvegből lenne és elment.