MÁSODIK FEJEZET
Schulze úr és Tobler úr

Havazott.

A lietzenburgerstrassei postahivatal előtt nagy, impozáns limuzin állt meg.

Két utcagyerek, aki éppen hólabdákkal dobálta az egyik lámpát, abbahagyta idegőrlő munkáját.

– Legalább tizennégy hengeres – mondta a nagyobbik.

– Esetlen, nagy karosszéria – jegyezte meg a kisebbik.

Aztán szinte földbe gyökerezett a lábuk a kocsi előtt, mintha „A haldokló gallus"-t vagy „A tüskehúzó" szobrát nézték volna.

Az a bundás úr, aki az esetlen karosszériából kiszállt, valami jómódú, rendszeresen kisportolt magántudósnak látszott.

– Egy pillanatra, Brandes – szólt oda a sofőrnek.

Aztán bement az épületbe és a poste restante levelek osztályát kereste.

A hivatalnok éppen egy ifjút intézett el. Rózsaszínű borítékot nyújtott át neki. Az ifjú arca ragyogott, elpirult, meg akarta emelni kalapját, de aztán lemondott erről és izgatottan elsietett.

A városi bundába öltözött úr és a postahivatalnok összemosolyogtak.

– Ezek voltak a szép idők – jegyezte meg az úr.

A hivatalnok bólintott.

– Most meg vén szamarak lettünk. Legalábbis én ...

Az úr nevetett.

– Magamat sem veszem ki közülük.

– Ön nem is olyan öreg – jegyezte meg a hivatalnok.

– De olyan szamár vagyok, mintha öreg lennék – mondta vidáman az úr. – Érkezett egyébként valami levél Eduard Schulze névre?

A postahivatalnok keresgélt. Aztán az ablakon egy vastag levelet nyújtott át. Az úr a levelet bundája zsebébe tette, megköszönte, vidáman bólintott és elment.

A két gyerek még mindig az autó előtt állt. Éppen u sofőrt faggatták. Szegény már beleizzadt. Éppen aziránt érdeklődtek, hogy házas-e.

– Akkor jegygyűrű volna az ujjamon – jegyezte meg rendreutasítón.

A gyerekek nevettek.

– Öregem, ez bolonddá tart minket – mondta a nagyobbik.

– Nem szép, hogy ilyeneket csinál velünk – mondta szemrehányóan a kicsi. – Az apám is mindig a mellényzsebében hordja a jegygyűrűt.

Mikor az úr elhagyta a postahivatalt, a sofőr sietve kiugrott és kinyitotta az ajtót.

– Az ilyen taknyosok a magamfajta öregembert beteggé teszik – mondta zavartan.

Schulze végignézett a két kis törpén.

– Nem akartok kicsit kocsikázni a háztömb körül?

A gyerekek bólintottak és hallgattak.

– No, akkor csak gyorsan befelé – kiáltotta.

A gyerekek némán kapaszkodtak fel a kocsiba.

Megkezdődött az utazás.

– Ott jön Artúr – szólt a nagyobbik. A kicsi kopogott az ablakon. Büszkén integettek mind a ketten.

Artúr megállt, értelmetlenül bámult pajtásai után, s csak akkor intett, mikor az autó már befordult a sarkon.

– Hány kilométert futott már a kocsija? – kérdezte a kisebbik.

– Fogalmam sincs – mondta Schulze úr.

– Hát nem a magáé? – kérdezte a nagyobbik.

– De igen, persze, hogy az enyém...

– Kocsija van és azt se tudja, hány kilométert futott – jegyezte meg fejcsóválva a nagyobbik. A kicsi csak ezt mondta: – Ilyesmi is előfordul.

Schulze úr felhúzta a tolóablakot. – Brandes, hány kilométert futott a kocsi?

– 60.350 kilométert,

– És mégis úgy néz ki, mintha most hozták volna a gyárból, – mondta szakértelemmel a kisebbik. – Ha nagy leszek, ugyanilyen kocsit fogok venni.

– Te soha nem leszel nagy – mondta a másik. – Nem is fogsz már nőni.

– Olyan nagy leszek, mint a nagybátyám, Gotthold. Az olyan nagy, hogy be se fér az ajtón.

– Éppen úgy nézel ki nekem. Te már törpe maradsz.

– Csend legyen – mondta Schulze úr. – Brandes, álljon meg.

A két gyerekkel bement egy cukorüzletbe.

– Választhattok valamit magatoknak. A kisebbik marcipántörmeléket kapott, a nagyobbik valamilyen gyümölcsízű cukrot.

És sajátmagának Schulze úr egy tekercs medvecukrot vásárolt. Az eladólány felhúzta az orrát.

Brandes azután visszaszállította a kis társaságot a Lietzenburgerstrasseba. A két ifjonc megköszönt mindent, amit kaptak, kiszálltak és mélyen meghajoltak.

– Gyakran szokott erre járni? – kérdezte a nagyobbik.

– Akkor ugyanis mindennap figyelnénk – mondta a kisebbik.

– Még csak az hiányzik – morogta Brandes a foga között és rátaposott a gázpedálra.

A két gyerek még sokáig bámult a kocsi után. Aztán belenyúltak a cukorkás zacskóba.

– Finom ember – mondta a kisebbik, – de autókról még csak sejtelme sincs.

* * *

Az ebéd ízlett. Isolde, az új szobalány leszedett, anélkül, hogy Frau Kunkelt akár egyetlen pillantásra is méltatta volna. Johann, az inas, szivart hozott és tüzet adott a ház urának. Hiide kisasszony, Tobler leánya, feketekávés csészéket állított az asztalra.

A házvezetőnő és az inas indulni készültek, Johann az ajtóból megkérdezte: – Van valami megbízása, tanácsos úr?

– Igyon velünk egy csésze kávét. Kunkelné is. És dugjon egy szivart a szájába.

– Ön tudja, hogy soha nem dohányzom – mondta Frau Kunkel.

Hiide kacagott. Johann vett egy szivart. A tanácsos leült. – Üljetek le, gyerekek. Valami közölnivalóm van.

– Biztosan megint valami különös dolog – vélekedett Hiide.

– Szörnyű – nyögte a házvezetőnő. (Mindig balsejtelmek kínozták.)

– Csend legyen – parancsolta Tobler. – Emlékeztek rá, hogy néhány hónappal ezelőtt írtam a Putzblank műveknek, hogy hirdessenek egy pályázatot.

A többiek bólintottak.

– Azt azonban nem tudjátok, hogy kihirdetése után ezen a pályázaton én is aktivan résztvettem. És amit ma reggelig magam sem tudtam: az történt, hogy megnyertem a saját gyáram pályázatának második díját.

– Ki van zárva – mondta Frau Kunkel. – A második díjat egy bizonyos Schulze nyerte. Még hozzá poste restante. Olvastam az újságban,

– Aha – mormogta Hilde Tobler kisasszony.

– Ezt se tudja megérteni! – kérdezte Jo-hann.

– Dehogy nem – mondta Kunkelné – a tanácsos úr bolonddá tesz bennünket.

Most Hilde szólt közbe: – Hallgasson végre ide. Apám azt meséli nekünk, hogy ő nyerte meg a díjat. Az újságban meg az áll, hogy a nyertest Sehulzenak hívják. Vajjon mi következik ebből?

– Akkor persze az újság hazudik – mondta Frau Kunkel. – Azt mondják egyesek, hogy ilyesmi máskor is előfordul.

A többiek fokozatosan dühbe gurultak.

– Van még egy harmadik lehetőség is – mondta Tobler. – Az sem lehetetlen ugyanis, hogy Schulze néven én magam vettem, részt a pályázaton.

– Valóban, ez is lehetséges – mondta Frau Kunkel elismerően. – Akkor könnyű nyerni! Ha az ember maga a főnök. – Elgondolkozott s végül szigorú lett. – Viszont akkor illett volna, hogy az igazgatók önnek adják az első díjat.

– Kunkelné, magát gépfegyverrel kéne kiirtani – kiáltott Hilde.

– Utána meg majorannával és almával megtölteni, – egészítette ki Johann.

– Ezt igazán nem érdemeltem meg – mondta a kövér öreg hölgy, félig síró hangon.

De Johann nem vesztette el türelmét. – Az igazgatók ugyanis egy előttük merőben ismeretien embernek adták a díjat.

– Hiszen úgy tudom, a tanácsos úr kapta.

– De ezt ők nem tudták – kiáltott Hilde haragosan.

– Szép kis igazgatók ezek – jegyezte meg Frau Kunkel. – Hogy lehet ilyesmit nem tudni! Ha! – s haragosan térdére csapott.

– Vége a vitának – kiáltott a tanácsos. – Különben mindjárt a falra mászom.

– Na itt van, most látja – mondta Kunkelné Johannlioz. – Mennyire megkínozza szegény tanácsos urat.

Johann dühében nagyobb mennyiségű szivarfüstöt nyelt le és köhécselt. Frau Kunkel kárörvendőn mosolygott.

– Mit jelent a második díj? – kérdezte Hilde.

Johann köhögve adta meg a felvilágosítást. – Tíznapi tartózkodás Bruekbeurenben, a Grand Hotelben s ingyen oda-vissza utazás második osztályon.

– Szörnyű sejtelmeim vannak – mondta Hilde. – Schulze név alatt akarsz ott szerepelni!

A tanácsos kezét dörzsölte.

– Úgy van, kitaláltad! Ezúttal nem mint a milliomos Tobler utazom, hanem mint egy Schulze nevű szegény ördög. Végre valami más. Végre egyszer a szokott máz nélkül. – Egész lelkes volt. – Hiszen már egész elfelejtettem, hogy a való életben milyenek az emberek. Le akarom rombolni azt az üvegházat, amelyben élek.

– A szilánkok könnyen megsérthetik a szemet – mondta Johann.

– Mikor utazol? – kérdezte Hilde.

– Öt nap múlva. Holnap megkezdem a bevásárlásokat. Kell néhány olcsó ing. Meg aztán néhány kopott nyakkendő, egy készen vásárolt ruha. Kész a felszerelés.

– Ha megúszod, hogy mint csavargót nem csuknak be a toloncházha, nagyon kérlek, ne felejts el sürgönyözni – kérte a lánya.

A tanácsos fejét csóválta. – Nem kell félni, fiam. Johann velem utazik. A tíz napot ugyanabban a szállodában tölti. Persze, nem ismerjük egymást és egyetlen szót sem váltunk egymással. De mindig a közelemben marad.

Johann leverten ült a székében.

– Holnap a szabónál mértéket veszünk a maga számára néhány ruhához. Olyan lesz, mint egy nyugalmazott nagyherceg.

– Mire való ez! – kérdezte Johann.. – Sose akartam más lenni, mint az ön inasa.

A tanácsos fölemelkedett. – Inkább itthon akar maradni?

– Óh, nem – felelte Johann. – Ha kívánja utazom úgy, mint egy nagyherceg.

– Úgy utazik, mint egy jómódú magánzó – határozott Tobler. – Miért legyen mindig csak nekem jó dolgom? Most tíz napig maga lesz gazdag.

– Nem is tudom hamarjában, mit tennék szívesebben ^:– mondta Johann szomorúan. – És egész idő alatt nem is szólhatok önhöz?

– Semmiesetre sem. A maga köreiből való uraságoknak semmi dolguk nem lehet a magamfajta szegény emberrel. Ehelyett azonban mulathat a bárókkal, s a nemzetközi sportnagyságokkal. Jó, hogy eszembe jut. Sífelszerelésre is szüksége lesz.

– Nem tudok síelni – felelt az inas.

– Akkor majd megtanul.

Johann összerogyott. – Szabad néha legalább a szobájába menni és takarítani?

– Nem.

– Csak akkor jövök, ha senki nincs a folyosón.

– Talán – mondta a tanácsos. Johann megint kivirult.

– Nem tudok szóhoz jutni – mondta Kunkelné.

– Igazán? – kérdezte Hilde. – Komolyan?

Tobler legyintett. – Üres ígérgetések.

– Több mint tizenöt éve vagyok a házban – mondta Kunkelné – és mindig történik valami. A tanácsos úrnak mindig élénk volt a kép-zelőtehetsége és kevés a dolga. De ilyesmi még nem történt velem. Tanácsos úr, ön a legöregebb gyerek, akit ismerek. Hiszen semmi közöm nincs hozzá. De mégis nagyon felizgat. Holott az orvos megtiltott minden izgalmat. Vájjon mi értelme van, hogy évről-évre elküld a szénsavas fürdőbe és alighogy visszaérkezem, megint kezdődik a színház elölről! A pulzusom most biztos legalább 120-at ver másodpercenként. És a vérnyomás elöntötte az egész fejemet. Ezt még egy ló sem birja ki. Ha legalább bevehetnem a tabellákat. Az az... a tablettákat! Mit csináljak, ha nem tudom lenyelni őket. Túlnagyok. És vízben nem szabad őket feloldani. Legalább azt hiszem. Mert akkor nem hatnak. – Kimerülten szünetet tartott.

– Félek, hogy eltért a tárgytól – vélekedett Hilde.

A tanácsos jóakaratúan mosolygott. – Amelyik házvezetőnő ugat, az nem harap – jegyezte meg.