TIZENEGYEDIK FEJEZET.
A magányos műkorcsolyázó.

Másnap reggel a bárom úr együtt reggelizett. Ez a nap még az előzőnél is szebb volt. Éjszaka nem havazott. A levegő ragyogó tiszta volt. A nap sötétkék árnyékokat rajzolt a bóra. A főpincér közölte, hogy a Wolkensteinről a legcsodálatosabb kilátást jelezték. A vendégsereg úgy nyüzsgött a reggeliző szobában, mint egy nomád néptörzs, amelyik éppen indul a népvándorlásra.

– Mihez kezdünk máma? – kérdezte Schul-ze. Aztán megjátszott körülményességgel elővett egy szivart, meggyújtotta s az égő gyufán keresztül vizsgálgatta a bőkezű adakozót.

Johann elpirult. Zsebébe nyúlt és három jegyet tett az asztalra. – Ha kedvük tartja – mondta – menjünk fel a függő vasúttal a Wolkensteinra. Voltam olyan bátor jegyekről előre gondoskodni. Igen nagy a tolongás. Mi egy félóra, múlva kerülünk sorra. Nem szeretnék egyedül menni. Van kedvük velem jönni? Délre sajnos kénytelen vagyok visszajönni. A második síóra miatt.

Félórával később egy tizenöt személyt befogadó, rombuszalakú szekrényben lebegtek a Wolkenstein alatt fekvő erdős dombok fölött és meglehetős meredek szögben haladtak az ég felé.

Valahányszor elhaladtak egy-egy betonoszlop előtt, a szekrény aggodalomkeltően megingott és a barna arcszín alatt egy-egy elegáns sportember elsápadt.

A táj amelyre leláttak egyre merészebb lett, és a láthatár egyre messzebb vonult vissza. A szakadékok mélyebbek voltak. Elhagyták a fák körzetét. Meredek sziklafalakon kis vízesések zuhantak le a bizonytalanságba.

A havon erdei vadak nyoma látszott.

Végre, a hetedik oszlop után, elhagyták a szakadékot. A föld egyre közelebb jött. A fensí-kon a tájék is nyugodtabb formát öltött. És a napfényben csillogó fehér lejtökön síelők nyüzsögtek.

– Olyan mintha fehér selymen fekete pontok lennének – jegyezte meg az egyik asszony. Az utasok nevettek. Pedig az asszonynak igaza volt.

Eöviddel később még egy alapos lökés és elérték a végállomást, ami 1200 méterrel feküdt Bruckbeuren fölött. Az utasok a himbálástól és a ritka levegőtől támolyogva, kibotorkáltak a szabadba, vállukra vették a sítalpakat és fölmásztak a wolkensteini menedékházba, hogy onnan a híres negyvenöt lejtő egyikét munkába vegyék.

Ahová néz az ember, síkaravánok vonulnak. A legmesszebb lejtökön ia kis sícsapatok száguldanak a völgy felé. A szálloda erkélye előtt csapatostól álltak a turisták és sítalpaikat szerelték. Ugyanis az éjszaka friss hó esett itt fenn.

Csak a nagy, fából készült napozó terraszon volt békesség. Hosszú sorban álltak a fekvöszé-kek. És a fekvőszékekből beolajozott arcok és karok látszottak.

– Tizenöt fog hideg van – mondta az egyik arc – és az ember mégis napszúrást kap.

– Kiki viselje sorsát megadással – felelt egy másik rákvörös arc.

Schulze megállította kísérőit. – Uraim – vélekedett – most veszünk egy üveg dióolajat, bekenjük mindenünket, ami kilátszik a ruhából és ide telepszünk.

Hagedorn eltűnt a házban és szerzett olajat. Kesselhuth és Schulze elfoglaltak három fekvőszéket, bezsírozták magukat és sülni kezdtek.

– Igazi grill room – mondta Schulze.

Ha az ember félig kinyitotta a szemét, akkor cikk-cakkos sorokban egymás mögé sorakozva, végeláthatatlan hegyláncokat látott és ott, ahol összeütköztek az éggel, a lecsukott szempillákon át a gleccserek ós a napfény keverékéből vakító tűzijáték látszott.

Egy óra hosszat birták ki a sülést. Aztán felkeltek. Szemük előtt tüzes karikák táncoltak. Kölcsönösen dicsérték egymás arcszínét, limonádét ittak és megpihentek.

Kesselhuth egy ősrégi messzelátó tulajdonosával végigmutattatta magának a legismertebb hegyeket s nem nyugodott addig, amíg zergeket nem fedezett fel. De az is lehet, hogy tévedett.

A fáradhatatlan függővasút egyre újabb síelőket ontott magából. A magas, hófalakkal szegélyezett, keskeny utak élénkebbek voltak, mint a világvárosi utcák. S miután egy csinos, fiatal hölgynek sikerült egy véletlen fordulattal a vállán fekvő sítalpakkal Schulze úr fejéről lerántani a sapkát, felhagytak a csendes természetben való vándorlással. A forgalom életveszélyes volt.

Belépve a függővasutba, Caspariusnéval ütköztek össze. Éppen akkor érkezett. A kövér Lenz úr cipelte a saját és az asszony sítalpait és gőzölgött.

A brerneni szőke asszony Hagedornhoz lépett s tüntetően mutogatta lendületes dzsömper-jét. – Úgy-e eljön este az álarcosbálral – kérdezte. Aztán bólintott és erőltetett negéllyel vágott neki a hegynek.

* * *

Ebéd után Graswander Tóni ünnepélyesen elcipelte Kesselhuthot.

– Kérem szépen – mondta Tóni. – Fő a pontosság! Induljunk.

Johann bólintott. Egy korty kávét ivott és szippantott egyet szivarjából.

– Napközben nem kellene dohányozni – mondta Tóni. – Az kérem nem sportszerű.

Kesselhuth engedelmesen letette a szivart és felállt.

– Please Sir, – mondta Tóni és megindult. Kesselhuth szomorúan elbúcsúzott és a sí-mester után kullogott.

– Mintha csak a vágóhídra vinnék – mondta Hagedorn. – De a síöltönye elsőrangú!

– Nem csoda – mondta Schulze büszkén. – Az is az én szabómnál készült.

Hagedorn szívből nevetett s kitűnőnek találta a megjegyzést.

Tobler tanácsos örült, hogy meggondolatlan nyilatkozatát tréfának fogták fel és kicsit erőltetetten ugyan, de velenevetett. Aztán már nem sokáig maradt ülve és így szólt: – Egészségére. A bácsi most korcsolyázni megy. – Én is jöhetek?

Schulze tiltakozóan emelte fel a kezét. – Inkább ne! Ha várakozásom ellenére kiderülne, hogy még nem felejtettem el, akkor holnap majd meghívott közönség előtt egy pár jégtáncot fogok bemutatni. Vigaszul ennyit.

A fiatalember minden jót kívánt és visszavonult az írószobába, hogy részletes beszámolót írjon az anyjának.

Schulze úr lehozta korcsolyáját az ötödik emeletről s lement a jégpályára. Szerencséje volt, ő volt az egyetlen vendég. Nagynehezen felcsatolta nehéz marhabőr bakancsaira a rozsdás korcsolyákat. Aztán ráállt a tükörsima felületre s óvatosan tett néhány lépést.

Sikerült.

Összefonta karját a hátán és még kissé bizonytalanul körülszaladt a pályán. Aztán megkönnyebbülten megállt és örült. Űgylátszik, mégis ördöngös fickó.

Most már merészebb lett. Körözni kezdett. Jobbra, inkább sikerült, mint balra. De ez már akkor is így volt, mikor még iskolába járt. Ezen már nem lehet segíteni.

Gondolkozott, hogy mi mindent is tudott annakidején.

Ballábával ellendítette magát és leírt egy hármast. Először egy ivet kifelé, aztán egy rövidfordulás s ahhoz csatlakozva hátrafelé a másik ivet.

– A mindenségit, – mondta tiszteletteljesen sajátmagának. – Amit az ember jól megtanult, azt tudja is. – Aztán megpróbált egy jobblábas külső és belső körrel kombinált nyolcast. Ez is sikerült. Mindkét nagy szám tisztán látszott a jégen.

– És most egy pirouettet – mondta hangosan, ballábával és két karjával lendületet vett és mintegy tízszer megfordult maga körül, akár egy pörgettyű, felszabadultan nevetett, amikor valami ismeretlen hatalom lerántotta lábát a jégről! Hadonászott karjával, de semmi nem segített, egész hosszában elvágódott, koponyája nagyot koppant, a jég ropogott, bordái fájtak, Schulze csendben maradt. Nyitott szemmel feküdt s csodálkozva nézett az égre.

Percekig nem mozdult. Aztán lecsatolta a korcsolyákat. Didergett. Felállt, kibicegett a rácsos ajtóhoz, még egyszer megfordult, fájdalmasan mosolygott és így szólt: – Ha a szamárnak túl jól megy a dolga...

* * *

A három férfi késő délután az olvasószobában ült, az újságokat böngészte s a legújabb fontos eseményekről beszélt. Heltai tanár úr, a szálloda táncmestere zavarta meg őket. Az asztalhoz lépett és megkérte Schulze urat, hogy kövesse. Schulze vele ment.

Negyedóra múlva Kesselhuth megkérdezte: – Hol lehet Schulze?

– Talán modern táncokat tanul.

– Nem nagyon valószínű – vélekedett Kesselhuth (ő ugyanis komolyan vette Hagedorn megjegyzését.)

További negyedóra; múlva felkeltek, hogy megkeressék Schulzet. Minden különös nehézség nélkül megtalálták az egyik ebédlőteremben.

Szétvetett lábakkal állt egy magas létrán, éppen egy szöget vert a falba és szárítókötelet csomózott rá. Aztán lemászott s buzgón elvonszolta a létrát a szomszéd falhoz,

– Láza van? – kérdezte Hagedorn gondterhelten.

Schulze felmászott a létrára, szájából kivett egy szöget s öltönye zsebéből a kalapácsot. – Egészséges vagyok – mondta.

– Viselkedése ellentmond ennek.

– Díszítek – jelentette ki Schulze, miközben nagyot vágott a kalapáccsal, a saját hüvelykujjára. Aztán megkötötte a kötél másik végét. Most már keresztül lógott az egész termen. – Legkedvesebb foglalkozásom – mondta és megint lemászott. – Segítek a táncművészet tanárának.

Éppen most érkezett Heltai két szobalánynyal, akik egy nagy kosarat hoztak. A lányok öreg, lyukas fehérneműket adogattak fel Schul-zenak, aki azokat dekorativan felaggatta a kötélre.

A tánctanár gondosan szemlélte a lelógó ingeket, nadrágokat, harisnyákat és melltartókat, hunyorított a szemével, fekete kis bajuszát pödörgette is így kiáltott: – Nagyon ügyes, édes fiam.

Schulze szünet nélkül tologatta a létrát a termen keresztül, föl-le mászott rajta és fáradhatatlanul aggatta a rongyokat. A szobalányok viháncoltak a lyukas, özönvizelőtti alsóruhák láttán. Egy óriási halcsontos füző is volt köztük.

A tanár kezét dörzsölte. – Maga valóságos művész, fiam. Mikor tanulta ezt?

– Éppen most, kedvesem – felelte Schulze.

A tanár a könnyed válasz hallatára abbahagyta a bajuszpödrést. – A terem másik oldalát ugyanígy! – kiáltotta. – Mindjárt hozok léggömböket. – Elment.

Schulze tréfálkozott a szobalányokkal és általában úgy tett, mintha Hagedorn és Kessel-huth ott se lennének.

Johann nem bírta tovább a látványt. A létrához lépett és így szólt: – Engedjen engem fel.

– Nem férünk el ketten – felelte Schulze.

– Egyedül akarok felmenni – mondta Kesselhuth.

– Persze, azt szeretné – felelte gőgösen Schulze. – Inkább menjen bridzsezni. Finom emberekre itt nincs szükség.

Kesselhuth Hagedornhoz lépett. – Mit tanácsol, doktor úr?

– Semmit. Sejtettem – mondta a fiatalember. – Majd meglátja: holnap krumplit há-moztatnak vele. – Aztán mindketten visszatértek, egyformán rosszkedvű léptekkel az olvasószobába.