TIZENHATODIK FEJEZET.
A Wolkenstein tetején.

Kunkelné erősem túlbecsülte ivóképességét. Talán azért nem birta az italt, mert testvére esküvője, anno 1905, óta kijött a gyakorlatból. Biztos csak annyi, hogy a Bruckbeurenbe való érkezést követő napon tragikusan nehéz fejjel ébredt. Semmire nem emlékezett és reggelije csak pyramidonból állt.

– Mi volt ez tulajdonképpen tegnap éjjel?

– kérdezte. – Sok hülyeséget beszéltem ősszel

– Az nem lett volna baj – mondta Hilde.

– Hanem elkezde az igazat mondani. Ezért kénytelen voltam Hagedornnal állandóan táncolni.

– Szegény lány!

– Erről szó sincs. Hanem a fehér félcipők szörnyen szorítottak. Erről nem volt szabad tudomást venni. Különben ő nem akart volna táncolni s akkor egyszeriben minden titkunk kiderült volna.

– Egy szép napon úgyis megtud mindent.

– Természetes, hölgyem, de sem az első estén, sem részeg nagynéném előtt, aki különben nem is nagynéném.

Kunkelné összevonta szemöldökét. Megsértődött. – S mi történt aztán? – kérdezte kedvetlenül.

– Aztán Johann lefektette magát.

– Az Isten szerelmére! – kiáltotta Tante Julchen. – Már csak ez hiányzott nekem.

– Johann is ezt mondta. De meg kellett történni. Tudniillik maga egyik urat a másik .után kérte fel táncra. Először egy greinitzi gyárossal, Spalteholz úrral táncolt; aztán egy angol gyarmati tiszttel, Mr. Sullivannal; aztán a kölni műkereskedővel, Lenz úrral; végül már a főpincér előtt is meghajolt s erre úgy találtuk, hogy az ön eltávolításának ideje elérkezett.

Kunkelné lángvörös lett. – Rosszul táncoltam? – kérdezte halkan.

– Ellenkezőleg. Bravúrosan röpítette magával az urakat. Mindenki el volt ragadtatva.

Az öreg kövér hölgy fellélekzett. – S nyilatkozott a doktor?

– Legyen szíves beszéljen értelmesebben – mondta Hiíde.

– Feltette a negyedik kérdést is az ajtón keresztüli

– Vagy úgy ? Maga hallgatódzott tegnap délután. Nem, nem tette fel a negyedik kérdést.

– Vajjon miért nem?

– Talán mert nem volt ajtó – vélekedett Hilde. – Különben egy percre sem voltunk egyedül.

Kunkelné így szólt: – Nem egészen értem önt, Hilde kisasszony.

– Tudomásom szerint ezt senki se kívánja magától.

– Egy ilyen munkanélküli doktor nem magának való ember. Ha meggondolom, hogy milyen partiet csinálhatna!

– Kérem ne kezdjen el tréfálni – mondta Hilde. – Partiét csinálni! Még hallani is rossz. A házasság nem kirándulás. – Felállt, felvette a síkabátot és az ajtóhoz ment. – Jöjjön. Legyen meg az akarata. Most csinálunk egy partiet.

Tante Julchen sietett mögötte. A lépcsőn meg kellett fordulni, mert elfelejtette a táskáját. Mire leérkezett a hallba, a többiek már a kapuban álltak. Kilépett a szabadba és megkérdezte: – Hova készülünk?

Schulze a hegyek felé mutatott. És Hagedorn felkiáltott: – A Wolkensteinre!

Tante Julchen megborzongott. – Kérem, menjenek az urak előre – kérlelte. – Én mindjárt jövök. Fent felejtettem a kesztyűmet.

Kesselhuth kárörvendően mosolygott és így szólt: – Maradjon csak nyugodtan. Majd kölcsönadom az enyémet.

Mikor Kunkelné meglátta a függővasut alsó állomását, meg akart szökni. A férfiaknak kellett visszahúzni. Toporzékolt és jajgatott, mikor betolták a kocsiba. Olyan volt, mint mikor élő állatokat szállítanak. A többi utasok kinevették.

– Oda fölmegyünk? – kiáltotta. – Mi lesz, ha leszakad a kötél?

– Van két tartalékkötél – mondta a vezető.

– S ha elszakadnak a tartalékkötelek?

– Akkor szabad pályán kiszállunk – mondotta Hagedorn.

Tovább tombolt, amíg Hilde így szólt: – Csak nem akarod, Tante Julchen, hogy nélküled zuhanjunk le?

Kunkelné azonnal elhallgatott, hűségesen nézett húgára és Schulze úrra s megcsóválta fejét. – Nem – mondta szelíden, mint egy bárány, – akkor én se akarok tovább élni.

A kocsi felemelkedett és kisiklott a csarnokból. Tante Julchen az első tíz percben görcsösen lehunyta szemét. Valahányszor himbálódzva és imbolyogva elhaladtak egy-egy oszlop mellett, hangtalanul megremegtek ajkai.

Az út felét megtették már. Óvatosan felnyitotta szemét és kikukucskált az ablakon. Éppen egy sziklákkal, jégoszlopokkal, megfagyott hegyipatakokkal tele szakadék felett lebegtek. Az utasok elérzékenyülve nézték a grandiózus mélységet. Tante Julchen felhördült, fogai vacogtak.

– Maga milyen gyáva nyúl – vélekedett Schulze úr haragosan.

Az asszony fel volt háborodva. – Olyan gyáva vagyok, amilyen akarok. Miért legyek bátor? Hogy jövök én ahhoz? A bátorság ízlés dolga. Nincs igazam? Még ha tábornok lennék? Az persze más lenne. De így? Mikor a testvérem és én még gyerekek voltunk – a testvérem nagyon jól férjnél van egy postafőfelügyelőnél, Halléban, gyerekeik is vannak, méghozzá kettő, de már kijárták az iskolát, mit is akartam mondani? persze, már tudom – akkor szünidőben egy birtokon voltunk – apám egy távoli rokonáé volt, valóban ifjúkori barátok voltak és nem is rokonok, de mi lányok bácsinak neveztük, később el kellett adnia a birtokot, mert a mezőgazdáknak nagyon nehéz a dolguk, de hisz ezt mindenki tudja, talán azóta már meg is halt, sőt ez valószínű is, mert hisz én ma – persze, hogy már meghalt, mert százhúsz éves korig alig él valaki, persze van ez alól kivétel, azt olvastam, hogy leggyakrabban Törökországban. Jaj, a fejem! Tegnap este nem kellett volna úgy inni, ehhez nem vagyok hozzászokva és különben is idegen urakat kértem fel táncolni. Ha agyonütnek se emlékszem rá, borzasztó, hogy ilyein állapotban mi minden történik az emberrel...

Bumm! A függővasut megállt. Megérkeztek a felső állomásra. Az utasok hangosan nevetgélve kiszálltak.

– Az öregasszony mámoros lett a hegyi levegőtől – mondta az egyik sielő.

– Ugyan – felete a másik. – Még tegnap este óta részeg.

* * *

Tante Julchen és a két öregebb úr kényelmesen elhelyezkedett a fekvőszékekben.

– Nem volna kedve megnézni a kilátást? – kérdezte Hilde Tante Julchentől. Hagedorn mellette állt a korlátnál és körülnézett.

– Hagyjatok békében a hegyeitekkel – mormogott az öreg hölgy, kabátján összekulcsolta kezeit és így szólt: – Nagyon jól fekszem itt.

– Azt hiszem mi zavarunk – suttogta Hagedorn.

Schulzenak érzékeny fülei voltak. – Takarodjatok innen! – parancsolta. – De egy óra múlva legyetek itt, különben baj lesz. Jobbra át! Indulj! – Aztán még valami eszébe jutott. – Fritz! Ne felejtsd el, hogy én helyettesítem az anyádat.

– Tegnap óta nagyon romlott az emlékezőtehetségem – jelentette ki a fiatalember. Aztán Hilde után ment. De még egyszer feltartóztatták. Az egyik fekvőszékből egy női kéz nyúlt felé. Mallebréné volt. – Szervusz, doktor úr – mondta remegő althangján. Szomorúan nézett a fiú szemébe. – Bemutathatom az uramnak? Ma reggel érkezett.

– Milyen kellemes meglepetés – mondta Hagedorn s üdvözölte a feketeszemüveges, fáradt tekintetű, elegáns urat.

– Már hallotam önről – mondta Mallebré úr. – Ön az idei szezon legfőbb beszédtémája. Nagyon örvendek.

Hagedorn gyorsan elköszönt és Hilde után sietett, aki a falépcső alján a hóban állt és várt. – Megint egy imádó? – kérdezte a lány.

A fiú vállát vonogatta, – Azt akarta, hogy én mentsem meg – mesélte. – Krónikus alkalmazkodóképességben szenved. Mivel utolsó szeretői nagyjából felületes emberek voltak, elhatározta, hogy radikálisan segít benső életének egyre fenyegetőbb elkallódásán. Egy értékes ember segítségével akart feljavulni. Ázt akarta, hogy én legyek az az értékes ember. De most megérkezett a férje.

Keresztülhaladtak az úton, az állomáshoz vezető úton. Az utánuk következő vonat éppen most érkezett. Az utasok élén Caspariusné lépett a szabadba. Kezét könnyedén nadrágzsebébe tette és buzgón megindult a szálloda felé. Mögötte, két pár sível megrakodva, a kölni Lenz lihegett.

A szőke bremeni nő meglátta Hagedornt és Hildet, haragosan nézett rájuk s így kiáltott;

– Halló, doktor! Mit csinálnak a kismacskák? Tiszteltetem őket. – Óriási léptekkel eltűnt a szállodában.

Hildegard szótlanul ment Fritz mellett. Csak mikor egy űtaknyarulat után egyedül maradtak, akkor kérdezte: – Ez az impertinens nőszemély is megváltást keresett?

Hagedorn szíve boldogan dobogott. "Már féltékeny'' gondolta, meghatottan. Aztán így szólt: – Nem, egész más tervei voltak. Kijelentette, hogy fiatalok, virágzók és egészségesek vagyunk. Az ilyesmi kötelez. A platonikus bevezetéseket a lehető legkevesebbre kell korlátozni.

– Mit akart a macskáival?

– Néhány nappal ezelőtt kopogtak az ajtón, szabad, kiáltottam én, mert azt hittem, hogy Eduard jön. Pedig Caspariusné volt. Lefeküdt a drága perzsaszőnyegre és játszott a macskákkal. Később megjött Eduard és erre elment. Hortensenek hívják.

– Ezek szép dolgok – mondta Hildegard.

– Azt hiszem, doktor úr, valakinek vigyázni kellene magára. Különben nagyon sok butaságot csinál.

Elkeseredetten bólintott: – Hát így bizony nem megy tovább. Különben: Eduard vigyáz rám.

– Eduard? – kérdezte a lány gúnyosan. – Eduard nem elég szigorú. De ez különben se férfinek való foglalkozás.

– Milyen igaza van – kiáltott a fiú. – Dehát kire bizzam?

– Próbálja meg apróhirdetéssel – javasolta a lány. – Gyerekkertésznö kerestetik.

– Gyerekkertészlány – javította ki a fiú. lelkiismeretesen. – Ingyen lakás és ellátás. És szeretetteljes bánásmód.

– Igen – mondta a lány haragosan. – Legalább hatvan éves legyen. Első feltétel pedig a fegyverviselési engedély. – Letért az útról és maga elé mormogva botorkált egy ragyogó fehér hómező felé.

A fiú csak nehezen tudott vele lépést tartani.

A lány egyszer megfordult. – Ne nevessen – kiáltott magán kívül. – Maga kéjenc. – aztán dühösen továbbszaladt.

– Azonnal álljon meg – parancsolta a fiú. Hilde abban a pillanatban elmerült a hóban.

Csípőjéig besüppedt. Először ijedt arcot vágott. Aztán vadul kapálózni kezdett; De egyre mélyebben csúszott a hóba. Ügy látszott, mintha egész elsüllyedne.

Hagedorn segítségére sietett. – Fogja meg a kezemet – mondta aggodalmaskodva. – Majd kihúzom magát.

Fejét csóválta. - Nemerészeljen! Én nem hagyom magam megmenteni. – Szeme könnyezett.

Fritzet most már nem lehetett visszatartani. Lehajolt, megfogta s kihúzta a hóbuckából, két karjával átölelte s megcsókolta a száját.

Hilde később így szólt : – Te csirkefogó! Te canaille! Te szélhámos! Te lánykereskedő! – S aztán levonások nélkül visszaadta a csókokat. Közben kis ökleivel kalapált a fiú vállán. Később öklei kinyíltak. Ezzel szemben szemeit becsukta. Hosszú, sötét szempilláin még mindig kis könnycseppek függtek.

* * *

– No milyen volt? – kérdezte Schulze, mikor visszaérkeztek.

– Azt nehéz volna elmondani – mondta Hagedorn.

– Persze, – vélekedett Kesselhuth megértően. -– Ezek a gleccserek és hómezök és a kilátás mindenütt... Az ember nem talál rá szavakat.

– Különösen a hómezök – erősítette meg a fiatalember. Hilde szigorúan nézett rá.

Tante Julchen éppen felébredt. Arca vörösre sült. Ásított és szemét dörzsölte.

Hilde leült és így szólt: – Gyere, Fritz, mellettem van még égy szabad hely.

Tante Julchen felugrott, mint akit villany ütött. – Mi történt?

– Semmi különös – monda a lány.

– Dehát tegezted! – kiáltott az öregasszony.

– Ezentúl ezt nem veszem rossz néven a húgától – jelentette ki Hagedorn.

– Ő is tegez engem – mondta Hilde.

– Erről van szó – mondta Fritz. – Hilde és én elhatároztuk, hogy a következő ötven évben tegeződni fogunk.

– És azutáni – kérdezte Tante Julchen?

– Azután elválunk, – felelte húga.

– Legőszintébb szerencsekívánataim! – kiáltott boldogan Kesselhuth.

S miközben az öregasszony még mindig levegő után kapkodott, Schulze megkérdezte: – Kedves kisasszony, vannak hozzátartozói?

– Ha nincs kifogása ellene – felelt a lány. – Véletlenül rendelkezem egy apával.

Hagedorn nagyon örült ennek. – Kedves ember legalább? – kérdezte.

– Az ember kijöhet vele – mondta Hilde. – Szerencsére nagyon sok hibája van. Ez egész aláássa az apai tekintélyt.

– És mi lesz, ha ő egyáltalán nem tud elviselni? – kérdezte aggodalmaskodva a fiú. – Hátha azt akarja, hogy egy bankigazgatóhoz menj férjhez. Vagy a szomszéd állatorvoshoz. Vagy egy tanfelügyelőhöz, akivel reggelenként szemben űl a villamoson. Ilyesmi már megtörtént. No és különösen ha majd meghallja, hogy nincs is állásom.

– Majd találsz valamit – vigasztalta Hilde. – És ha aztán még mindig lesz ellened kifogása, akkor nem köszönünk neki az utcán. Ezt ugyanis nagyon nem szereti.

– Vagy a lehető leggyorsabban tízszeres nagyapát csinálunk belőle, – mondta Fritz. – És aztán mind a tíz gyereket betesszük a levélszekrényébe. Az ilyesmi mindig hatásos.

Tante Julchen kitátotta száját, bedugta fülét.

Schulze így szólt: – Ez tehát rendben van. Majd elintézitek az öreg fiút.

Kesselhuth tiltakozva emelte fel a kezét. – Nem kellene ilyen hányavetin beszélni Schulze úrról, Schulze úr.

Ez már sok volt Tante Julchennek. Felállt és vissza akart menni Bruckbeurenbe. –. De a függővasúttal nem utazom.

– Gyalog sokkal veszedelmesebb az út – mondta Hagedom. – És azonfelül négy óra hosszat tart.

– Akkor itt fenn maradok és megvárom a tavaszt, – jelentette ki az öreg hölgy határozottan.

– De már megvettem a visszautazásra a jegyet – mondta Kesselhuth. – Most vesszen el a jegy ára?

Tante Julchenben nagy harc dúlt. Megható látvány volt. Végre megszólalt: – Így persze más. – S ezzel elsőként lépett az állomásra.

A takarékosság hősöket nevel.