HETEDIK FEJEZET.
Sziámi macskák.

 

Furcsa este volt. Az első félreértés nem lett egyben az utolsó is. Az igazi félreértések sejtoszlással szaporodnak. A tévedés magja megoszlik s újabb félreértések keletkeznek.

Miközben Kesselhuth szmokingjába bujt és Schulze közvetlenül a tető alatt kirámolta kosarát, Hagedorn kék ruhájának fényében ült a hallban, szívta azt a cigarettát, amit Franke, az albérlő útravalóul adott neki. Összeráncolta a homlokát. Kényelmetlenül érezte magát. Ha ferde szemmel néztek volna rá, azt kellemesebbnek érezte volna. Hozzászokott a rossz bánásmódhoz. Az ellen tudott védekezni. De mit csináljon most í

Sündisznóhoz hasonlított, akit senki sem akar izgatni. Ideges volt. Vájjon miért viselkednek az emberek ilyen természetei] enesen. Hage-dornt az sem lepte volna meg jobban, ha az asztalok és székek az öreg portással egyetemben hirtelen a levegőbe emelkednek. "Remélhetőleg hamarosan lejön az öreg Schulze – gondolta. – Vele legalább tudom, hányadán állok". Előbb azonban más vendégek jöttek. A vacsora már vége felé járt.

Frau Casparius hozzá se nyúlt a desserthez és sietve átvitorlázott a nagy éttermen.

– Utálatos teremtés – mondta Mallebréne.

Keller báró fölnézett a befőttes tányérról, lenyelt egy cseresznyemagot s olyan szemeket meresztett, mintha saját bensejébe akarna nézni.

– Mennyiben? – kérdezte aztán.

– Tudja miért evett ilyen gyorsan Caspariusné?

– Talán éhes volt, – felelte a báró elnézően. Frau von Mallebré gonoszul nevetett. – Ön nem túlságosan éleselméjű.

– Magam is tudom – felelte a báró.

– Le akarja kapcsolni a kis milliomost, – mondta Mallebréne.

– Igazán? – kérdezte Keller. – Csak azért, mert ilyen rosszul van öltözve?

– Úgy látszik, hogy romantikusnak találja.

– Ezt nevezik romantikának? – kérdezte.

– Akkor persze kénytelen vagyok egyetérteni önnel: Caspariusné valóban utálatos teremtés.

– Röviddel később fölnevetett.

– Mi az? – kérdezte az asszony.

– Bárha állandóan hiányát érzem az éleselméjűségnek, mégis észreveszem, hogy ön is feltűnő gyorsan eszik.

– Éhes vagyok – jelentette ki az asszony fölháborodva.

– Én még azt is tudom, hogy mire van étvágya – felelt a báró.

 

* * *

 

Caspariusné, a csínos szőke bremeni asszony elérte célját. Hagedorn mellett ült az asztalnál. Polter bácsi gyakran feléjük nézett, olyan volt, mint egy apa, aki már alig tudja áldását magábafojtani.

Hagedorn hallgatott. Caspariusné közben részletesen leírta férje szivargyárát. A teljesség kedvéért megjegyzi azt is, hogy maga Casparius Bremenben maradt, hogy a dohánynak és a két gyerek felügyeletének szentelhesse magát.

– Szabad esetleg nekem is valamit mondani, nagyságos asszonyi – kérdezte szerényen a fiatalember.

– Kérem parancsoljon.

– Az ön szobájában is vannak sziámi macskák?

Az asszony gondterhelten nézett rá.

– Vagy valami más állatfajtá? – kérdezte Hagedorn tovább.

Az asszony fölnevetett: – Remélem, nincs.

– Kutyára vagy fókára gondolok, vagy tengeri malacra, esetleg pacsirtára.

– Nem – felelt az asszony – nagyon sajnálom, doktor úr. A szobámban én vagyok az egyetlen élőlény, ön a harmadik emeleten la-kikl

– Nem – felelt Hagedorn. – Mindenekelőtt azt szeretném tudni, hogy a szobámban miért tartózkodik három sziámi macska.

– Megnézhetném egyszer az állatokat?! – kérdezte az asszony. – Nagyon szeretem a macskákat. Olyan gyengédek és mégis megmaradnak idegennek. Izgató és kötelezettségnélküli kapcsolatok, ön nem így látja?

– Macskákkal csak kevés tapasztalatom van – felelte a fiú meggondolatlanul.

Az asszony ráemelte ibolyakék szemét s fátyolos hangon jelentette ki: – Akkor óvakodjon, kedves doktor, én magam is macska vagyok.

Szerencsére Mallebréné és Keller báró foglaltak helyet a szomszéd asztalnál. És néhány perccel később Hagedorn asztalát a kiváncsi vendégek gyűrűje és hangok zűrzavara vette körül.

Frau Casparius előre hajolt; – Rettenetes ez a lárma. Jöjjön. Mutassa meg nekem a három kis macskát.

Hagedornnak szokatlan volt ez a tempó: – Azt hiszem, már alszanak – mondta.

A pincér jött és egy névjegyet hozott, A névjegyen ez állt: "Alulírott, kinek sok kapcsolata van a Tobler konszernhez, szívesen beszélne néhány percig Hagedorn doktor úrral a bárban. Kesselhuth." A fiatalember felállt:

– Bocsásson meg, nagyságos asszony – mondta. – Beszélni akar velem valaki, aki igen fontos lehet számomra. Nagyon különös szálloda ez. – Így szólt, meghajolt és elment.

Caspariusné szórakozott, merev mosolyra vonta a szép arcát.

De Mallebrénét nem lehetett becsapni. Örömében a karosszék támláját szorongatta. De tévedett és véletlenül a báró kabátujját ráncigálta, mire Keller felhördült és így szólt: – Feltétlenül szükséges ez, nagyságos asszony?

 

* * *

 

Kesselhuth bevezetésül felidézte annak emlékét, hogy Hagedorn és ö együtt érkeztek a Grand Hotelbe és gratulált a Putzblank művek első díjához. Aztán meghívta a fiatalembert egy cocktail-ra. Leültek egy sarokba.

A pult előtti magas székeken a Marék testvérek ültek Suilivannal, az angol gyarmati tiszttel, whiskyt ittak és angolul beszéltek.

Igen szűk terjedelmű kis pamlagon a chemnitzi házaspár enyelgett. A bár többi látogatói a gyengéd párbeszédet zavartalanul élvezhették.. Köztudomású ugyanis, hogy valamennyi nyelv közül a szász tájszólás felel meg legjobban gyengéd érzések kifejezésére. Még Jonny, a barmixer is elvesztette önuralmát. Egész arca vigyorgott. Végül lehajolt s minden cél és értelem nélkül babrált a jégszekrényben. Mert persze nem való, hogy a szállóbeli alkalmazottak kinevessék a vendégeket.

– Ha német nyelvünket épülethez lehetne hasonlítani, – vélekedett Hagedorn– akkor azt mondhatnánk, hogy Szászországban a lyukas tetőn beesik az eső.

Kesselhuth mosolygott, még két cocktailt rendelt és így szólt: – Világosan akarom magam kifejezni, doktor úr – szeretném megtudni, hogy segítségére lehetek-e valamiben¹? Bocsássa meg kérem a kérdést.

– Nem vagyok kényes – felelt a fiatalember. – Nagyszerű volna, ha segíteni tudna. Nagyon rám férne. – Ivott egy kortyot. – Nagyszerű ez az ital. Tehát, mi tagadás, évek óta alias nélkül vagyok. Mikor a Putzblank művek igazgatójánál állás után érdeklődtem, kellemes pihenést kívánt Bruckbeurenben. Bárcsak tudnám, milyen fáradtságot pihenjek itt ki. Minden erőmből dolgozni szeretnék. És valami kis pénzt keresni. Ehelyett azonban még én is terhelem anyám kis járadékát. Undorító.

Kesselhuth barátságosan nézett rá. – A Tobler konszernnek a Putzblank műveken kívül van még egy-két gyára – jegyezte meg. – És nemcsak gyárai vannak. Ön reklámszakember?

– Valóban – mondta Hagedorn. – S ha szabad megjegyeznem, talán nem is a legrosszabbak egyike.

Kesselhuth bólintott. – Csak bátran.

– Mi a véleménye erről – kérdezte buzgón a fiatalember. – Még ma este írnék anyámnak egy második levelezőlapot. Azt, hogy épen megérkeztem, már ugyanis közöltem vele. Becsomagolhatná munkáimat egy kis kartonba és Hagedorn összegyűjtött művei legkésőbb három nap alatt Bruckbeurenbe érkeznének. Mondja, ért valamit a reklámhoz, Kesselhuth úri

Johann, az igazságnak megfelelően, tagadólag intett fejével. – Mégis szeretném megnézni a munkákat, aztán átadom – sietve javította ki magát – aztán néhány sor kíséretében elküldöm Tobler tanácsos úrnak. Ez lesz a legokosabb.

Hagedorn kihúzta magát és elsápadt. – Kinek akarja küldeni ezt a vacakot?

– Tobler titkos tanácsos úrnak – felelte Kesselhuth. – Húsz éve ismerem.

– Jól ismeri?

– Naponta együtt vagyok vele.

A fiatalember hirtelen elfelejtett lélekzetet venni: – Micsoda nap ez – mondta aztán – az ember elveszti az eszét. Kedves uram, nagyon kérem, ne tréfáljon velem. Ez nagyon komoly dolog. Elolvassa Tobler tanácsos az ön leveleit?

– Nagyon sokat ad a véleményemre – jelentette ki büszkén Kesselhuth.

– Ha megnézi a dolgaimat, biztosan megtetszenek neki – mondta a fiatalember. – Ebben a tekintetben nagyzási hóbortom van. Ez nem kerül semmibe és az ember nem veszti el a bizalmát! Ha megengedi, moist gyorsan írok expressz az anyámnak. Láthatom önt utána még?

– Nagyon örülnék a szerencsének – felelte Kesselhuth. – Kérem, adja át kedves édesanyjának ismeretlenül is üdvözletemet.

– Az aztán remek asszony – mondta Hagedorn és elindult. Az ajtóból még egyszer visszafordult: – Még egy szerény kérdést, Kesselhuth úr. Az ön szobájában is vannak macskák?

– Nem figyeltem meg – felelt a másik – de alig hinném.

 

* * *

 

Hagedorn keresztülmenve a halion, Caspa-riusné karjai közé szaladt. Az asszony nerz-bundát és szőrmével díszített hócipőt viselt. Mellette, ugyancsak nagy bundában, Lenz műkereskedő állt:

– Nem jönne velünk? – kérdezte az asszony. – Átmegyünk az Esplanadeba. Ott ma bál van. Szabad az urakat bemutatnom egymásnak?! Hagedorn doktor úr, – Lenz úr.

Az urak köszöntötték egymást, – Tartson velünk doktor úr – mondta a kövér Lenz. – Szép barátnőnk szenvedélyesen táncol. De nagyon szeret szenvedélyes is lenni. Az én alakom, sajnos, nem nagyon alkalmas a simulásra. Nagyon domború vagyok.

– Bocsásson meg – mondta a fiatalember – levelet kell írnom.

– Egész nap ráér a postát elintézni – vélekedett Caspariusné. – Táncolni csak este lehet.

– Ennek a levélnek még ma el kell menni – mondta Hagedorn sajnálkozva, – Komoly üzleti dolgok. – És sietve eltávozott.

Mallebréné látta közeledni és intett a bárónak. A báró felállt, mosolyogva elállta a fiatalember útját, bemutatkozott és megkérdezte: – Szabad önt egy bájos asszonynak bemutatnoml

Hagedorn bosszúsan felelte: – Tartom szerencsémnek. – És megadással tűrte a szokásos ceremóniákat. Keller leült. A fiatalember türelmetlenül állva maradt.

– Attól félek, hogy feltartjuk önt, –.mondta Mallebréné. A hatást előre kiszámítva, egy terccel a szokottnál mélyebb hangon beszélt. Keller mosolygott, ő már jól ismerte az asszony akusztikai fogásait.

– Fáj, hogy igazat kell önnek adnom, asszonyom – mondta Hagedorn. – Postám van. Sajnálatos ügyek.

Mallebréné rosszalóan rázta fekete hajhullámait: – Végeredményben azért van itt, hogy pihenjen.

– Szó sincs róla – felelt a fiú. – Azért vagyok itt, mert elnyertem egy pályadíjat és ide küldtek.

– Foglaljon helyet, – mondta az asszony. A vendégek a szomszéd asztalok mellől feszült figyelemmel néztek, át.

– Nagyon hálás vagyok – vélekedett Hagedorn, – de sainos fel kell mennem a szobámba. Jó estét. – Elment.

Keller nevetett. – Asszonyom – mondta – kár volt olyan gyorsan enni.

Mallebréné kis puderdobozának tükrében szemlélte arcát, herynderezte nemosvágásű orrát és így szólt: – Várjuk meg a végét.

Hagedorn a lépcsőn Sclmlze úrral találkozott. – Remegek mint a nyárfalevél – mondta Schulze. – A maga szobája sincs fűtve?!

– Szó sincs róla – mondta Hagedorn. – Nem akar körülnézni a szobámban! Írnom kell haza egy levelezőlapot. Hihetetlen élményem volt. Találja ki! Lehetetlen, ezt nem is találja ki senki. Hát képzelje csak: most beszéltem egy úrral, aki személyesen ismeri az öreg Toblert. Mindennap együtt van vele. Mit szól hozzá?

– Szinte hihetetlen – mondta Schulze és követte a fiatalembert az első emeletre.

Hagedorn felgyújtotta a villanyt. Schulze azt hitte, hogy álmodik. Egy szalont, egy hálószobát és egy csempézett fürdöszobát látott. "Hogy az ördögbe lehet ez – gondolta. – Az ő pályázati munkája nem annyival jobb az enyémnél, hogy őt ilyen lakosztály illesse meg s engem az a ronda kis lyuk a padláson".

– Iszik egy pohár pálinkát? – kérdezte a fiatalember. Francia konyakot töltött be. Kocintottak s azt mondták: – Prozit.

Kopogtak.

– Szabad – kiáltott Hagedorn. A szobalány jött be: – Csak azt akartam tudni, hogy lefekszik-e már doktor úr. A tégla miatt kérdezem.

Hagedorn összeráncolta homlokát: – Mi miatt?

– A tégla miatt – ismételte a lány. – Nem akarom korán az ágyba tenni, nehogy kihűljön.

– Maga érti eztt – kérdezte Hagedorn.

– Még nem egészen – felelte Schulze. A lányhoz pedig így szólt: – A doktor úr még nem megy aludni. Ráér később a téglával.

A lány kiment.

Hagedorn zavartan ereszkedett le egy karosszékbe.– Magánál is van ilyen téglás szobalány?

– Szó sincs róla – mondta Schulze. – Egyébként francia konyak sincs. – Elgondolkozott.

– Sziámi macskák sincsenek? – kérdezte a másik a kosárra mutatva.

Schulze a homlokára csapott. Aztán lábujjhegyen odament, megnézte a három kis alvó állatot. Közben megingott és leült a perzsaszőnyegre. Az egyik macska felébredt, nyújtózkodni kezdett, kimászott a kosárból és leült Schulze lila nadrágjára.

Hagedorn közben írta anyjának a levelezőlapot.

Schulze hasrafeküdt és a kismacskával játszott. Aztán fölébredt a második, lustán kibámult a kosárból, de hosszú megfontolás után szintén lesétált a szőnyegre. Schulze teljesen el volt foglalva velük.

Hagedorn félszemmel fölnézett az írásból, mosolygott és figyelmeztette: – Vigyázat! Össze-vissza fogják karmolni.

– Csak ne féljen, – felelte a szőnyegen fekvő férfi. – Tudok velük bánni.

A két macska fogócskát játszott az öregúron. Boldogan doromboltak, ha megölelte őket. "Ugy érzem magam, mintha otthon lennék" gondolta. És miután ezt gondolta, egyszerre megvilágosodott előtte "a helyzet.

Mikor Hagedorn kész volt a levelezőlappal, Schulze a két macskát visszavitte a kosárba a harmadikhoz. A két macska feketeszélű szeme kérdően nézett rá, elégedetten csóválták ide-oda farkukat. – Nemsokára újból meglátogatlak – mondta Schulze. – Most azonban aludjatok, ahogy ez jólnevelt macskákhoz illik. – Aztán szólt a fiatalembernek, hogy a levelezőlap továbbítását bízza a szobalányra. – Különben is adósa vagyok. Most önnek kell megnézni az én szobámat. Jöjjön.

Átadták a szobalánynak a levelezőlapot és beszálltak a liftbe.

– Azt a kedves urat különben, aki Toblert olyan jól ismeri, Kesselhuthnak hívják – mondta Hagedorn. – Együtt érkeztünk a szállodába. S egy negyedórával ezelőtt megkérdezett, hogy tehet-e valamit érdekemben a Tobler konszernnél. Lehetségesnek tartja ön, hogy módja van érrel

– Vajjon miért ne – vélekedett Schulze. – Ha olyan jól ismeri az öreg Toblert, akkor biztosan tehet valamit,

– De miért akarna rajtam segíteni egy vadidegen ember?

– Biztosan rokonszenves neki – mondta Schulze.

A másiknak úgy látszik, nem volt elég ez a magyarázat. – Én rokonszenvesnek látszom? – kérdezte meglepetve.

Schulze mosolygott. – Sőt rendkívül rokonszenves.

– Bocsásson meg – kérdezte a fiatalember.

– Ez az ön személyes véleményei – És alaposan elpirult.

– Ez szent meggyőződésem–.felelte Schulze. De most ő is zavarba jött.

– Nagyszerű –. mondta Hagedorn. – Én ugyanilyennek látom önt.

A negyedik emeletig nem szóltak egy szót se. – Úgy látszik, maga a villámhárítón lakik – mondta a fiatalember, mikor az ötödik emeletre vezető lépcsőn megindultak.

– Még magasabban – felelte Schulze.

– Kesselhuth meg akarja Toblernek mutatni a munkáimat, – mesélte Hagedorn. – Remélem ez az öreg milliomos ért valamit a reklámhoz. Szörnyű úgy-e, hogy megint erről beszélek. De nem megy ki a fejemből. Évek óta ferdére taposom a sarkom Berlinben. Mindennap máshol utasítanak el. Ide kocsikázom az Alpesekbe és alig érkezem ide, egy vadidegen ember megkérdezi, hogy nem akarok-e álláshoz jutni a Tobler konszernnél!

– Én majd tartom magáért a hüvelykujjamat – felelt a másik.

Végigmentek a keskeny folyosón. – Ha egyszer megint pénzt keresek, szeretnék hosz-szabb utazást tenni az anyámmal – mondta Hagedorn. – Talán az északolaszországi tavakhoz. Csak Swinemündét ismeri és a Harz-ot. Ez elég kevés egy hatvanéves asszonynak, úgy-e?

Schulze úr kijelentette, hogy ő is ezen a véleményen van. Miközben a fiatalember elmesélte a hét megnyert pályázatot, és az ezzel kapcsolatosan szerzett földrajzi tapasztalatokat, Sehulze kinyitotta a padlásszobába vezető ajtót. Meggyújtotta a villanyt.

Hagedorn torkán megakadt Stockholm és minden más mesélni való. Értetlenül bámult a nyomorúságos kis szobába. Csak nagysokara szólalt meg.

– Ne tréfáljon.

– Lépjen beljebb – kérlelte Sehulze. – Foglaljon helyet az ágyon vagy a mosdóban. Ahogy tetszik.

A másik fölhajtotta kabátgallérját és zsebébe dugta a kezét.

– A hideg egészséges – mondta Sehulze. – Legrosszabb esetben magamon tartom a papucsomat, ha aludni megyek.

Hagedorn fürkészve körülnézett. – Még egy szekrény sincs itt, – mondta. – Hogy tudja ezt megmagyarázni? Nekem egy főúri lakosztályt adtak. S magát egy farkasordító hideg padlásszobába zárják.

– Csak egy magyarázat van – mondta Schulze. – Összetévesztik magát valakivel. Talán valami tréfát csináltak. Úgy látszik, az a hír terjedt el, hogy maga az albán trónörökös. Vagy egy multimilliomos fia.

Hagedorn ruhájának fényes könyökére mutatott, aztán fölemelte a lábát, hogy bizonyítsa cipőinek bibliai korát. – Hát úgy nézek én ki?

– Éppen azért. – Elég sok szeszélyes ember akad azok között, akik pénzzel is győzik szeszélyeiket.

– Nekem nincsenek szeszélyeim – mondta a fiatalember. – Se trónörökös, se milliomos nem vagyok. Szegény ördög vagyok. Anyám a takarékból vett ki pénzt, hogy itt egy pohár sört tudjak inni. – Dühösen csapott az asztalra. – így van. Most lemegyek az igazgatóhoz és megmondom neki, hogy valaki becsapta s követelem, hogy azonnal adjanak itt, maga mellett, egy ugyanilyen fűtetlen kutyaólt. – Már ott állt az ajtóban.

Tobler saját kalandját látta veszélyben forogni. Megragadta a másikat kabátjánál és leráncigálta az egyetlen székre. – Kedves Hagedorn, ne csináljon butaságokat. Abból, ha maga ide költözik mellém egy jégverembe, egyikünknek sincs semmi öröme. Legyen esze. Maradjon meg titokzatos ismeretlennek. Tartsa meg a szobáit, így legalább van hova mennem, ha itt fenn nagyon fázom. Az ördög vigye el őket. Hozasson mindennap francia konyakot és tűrje el, hogy egész téglaégetőt rakjanak az ágyába. Mit árt az?

– Szörnyű – mondta a fiatalember. – Holnap reggel még masszőr is jön.

Schulze felnevetett. – A masszázs nagyon egészséges.

– Tudom – felelte Hagedorn. – Javítja a bőr vérkeringését. – Homlokára csapott. – És a portás bélyegeket gyűjt. Mintaszerűen rendezték ezt a becsapást. És én, amilyen barom vagyok, azt képzeltem, hogy az emberek ilyen kedvesek. – Sértődötten az asztalára dobta a levélbélyeges borítékot.

Schulze szakértelemmel átvizsgálta a tartalmát, aztán zsebrevágta.

– Remek gondolatom van, – mondta Hagedorn. – Költözzön maga az én szobámba és én meg feljövök ide lakni. Majd megmagyarázzuk az igazgatónak, hogy tévedett. Maga az albán trónörökös. Rendben van?

– Nem – felelte Schulze. – Trónörökösnek már öreg vagyok.

– Vannak öreg trónörökösök is – mondta a fiatalember.

– Azt, hogy milliomos vagyok, azt még kevésbbé hiszik el – mondta Schulze. – Képzelje csak el: én mint milliomos. Nevetséges.

– Hát bizony nem lenne nagyon meggyőző – mondta nyiltan Hagedorn. – De én se akarok más lenni, mint ami vagyok.

– Tegye meg az én kedvemért – kérlelte Schulze. – Nagyon tetszik nekem a három kismacska.

A fiatalember fejét vakarta. – Rendben van – felelte. – De mielőtt elutazunk, kihirdetjük a fekete táblán, hogy egy tréfacsináló becsapta az egész szállodát. Jól van?

– Ez se sürgős – mondta Schulze. – Egyelőre maradjon meg továbbra is rejtélynek.