NYOLCADIK FEJEZET.
Kazimir, a hóember.

 

Nagy volt a fölháborodás, mikor kettesben keresztülmentek a ballon. A közönség meg volt botránkozva. Vajjon mi köze lehet a titokzatos milliomosnak ehhez az egyetlen szegény ördöghöz, aki a szállodában lakik. Mégsem kellene ilyen realisztikusan játszania szerepét.

– Egyenesen állati! – mondta Kiihne úr a mellette álló portásnak. – Ez a Schulze! Ez már igazán a legutolsó.

– Caspariusné és Mallebréné már megindították a hajtóvadászatot a fiú ellen – mondta Polter bácsi. – Úgy érezhetné magát, mint Ábrahám ölében.

– A hasonlat csak részben helyes – vélekedett az igazgató (bizonyos alkalmakkor nagyon kényes volt a kifejezésekre.)

– Látom már, – mondta a portás, – hogy kénytelen leszek Schulze úr számára valami mellékfoglalkozást kitalálni. Máskülönben majd nem tágít a milliomos oldaláról.

– Hátha hamarosan elutazik – mondta Kühne.– Azt a padlásszobát, amelyet kiutaltunk számára, aligha fogja soká kibírni. Ott még a szobalányok és háziszolgák se tudtak megmaradni.

Polter bácsi jobban ismerte az embereket. Fejét csóválta: – Ön csalódni fog. Schulze megmarad. Schulze makacs ember.

 

* * *

 

Az igazgató követte a bárba két furcsa vendégét.

A zenekar játszott, Néhány elegáns vendég táncolt. Sullivan, a gyarmati tiszt, megszokásból tisztán itta a whiskyt s már túl volt az első mámoron. Magas bárszéken ült, maga elé bámult, úgy látszott, mintha Bruckbeurent összetévesztené valami indiai katonai őrhellyel.

– Bemutathatom az urakat egymásnakl – kérdezte Hagedorn. Aztán bemutatta egymásnak Tobler tanácsost és Johannt, az inasát. Leültek. Kesselhuth konyakot rendelt.

Schulze kényelmesen hátradőlt, meghatottan s egyben hamiskásan nézte a régen ismert arcot és ezt mondta: – Hagedorn doktor éppen most mesélte nekem, hogy ön jól ismeri Tobler titkos tanácsost.

Kesselhuth már nem volt egész józan. Nem az alkohol kedvéért ivott. Lelkiismeretes ember volt és nem felejtette el, hogy naponta legalább száz márkát köteles elkölteni. – Nagyszerűen ismerem a tanácsost – jelentette ki és megelégedetten pislogott Sehulzera. – Csaknem állandóan együtt vagyunk.

– Talán üzletfelek? – kérdezte Schulze.

– Talán? – mondta Kesselhuth nagyképűen. – Engedelmet kérek! Én egy jólmenő hajózási vállalat tulajdonosa vagyok. Együtt ülünk az igazgatóságban. Közvetlen egymás mellett.

– Az ördögbe is – kiáltott Schulze. – Melyik vállalat ez?

– Erről most inkább nem nyilatkozom – mondta előkelően Kesselhuth. – De megnyugtatom, uram, nem a legkisebb.

Ittak. Hagedorn letette a poharat, elhúzta száját és így szólt: – Nem sokat értek a pálinkához. De ennek a konyaknak, ha nem tévedek, szappan íze van.

– Olyannak is kell lennie, – mondta Sehul-ze. – Különben nem ér semmit.

– Ihatunk mást is – mondta Kesselhuth.

– Főúr! Minek nincs szappan íze maguknál?

Ezúttal azonban nem a pincér, hanem a szállodaigazgató lépett az asztalhoz. Érdeklődött a fiatalembernél, hogy megfelelők-e a szobák.

– Hogyne, hogyne – mondta Hagedorn.

– Nagyjából meg vagyok elégedve.

Kühne úr azt állította, hogy ez a kijelentés boldoggá teszi. Intett a pincéreknek. És Jonny és egy pincér jeges vödörben egy üveg pezsgőt és két poharat hoztak. – Szabad egy pohár pezsgőt az érkezés örömére... – mondta mosolyogva a szállodaigazgató.

– Én nem kapok poharat! – kérdezte Hagedorn ártatlan arccal.

Kühne elpirult. A pincér egy harmadik poharat hozott és töltött. Hiába igyekezett Schulze-ről nem tudomást venni.

– Egészségére – kiáltott Sehulze vídáman. Az igazgató eltűnt, hogy elpanaszolja a portásnak legújabb bánatát.

Sehulze felállt, kocintott és magasra emelte poharát. A vendégek barátságtalanul néztek rá.

– Arra igyunk, – mondta – hogy Kesselhuth úr sikerrel járjon el fiatal barátom érdekében az öreg Toblernél.

Johann maga elé kuncogott. – Meglesz... meglesz, mormogta és egyszerre kiürítette poharát.

Hagedorn így szólt: – Kedves Schulze, mi még csak rövid ideje ismerjük egymást. De jó volna ebben a pillanatban megkérdezni, hogy Kesselhuth úr nem tehetne-e valamit önért is ...

– Nem rossz ötlet – mondta Schulze. Johann Kesselhuth vidáman így szólt: –

Majd tanácsolom Tobler barátomnak, hogy Schulze urat is alkalmazza. Mi az ön szakmájai

– Én is reklámszakember vagyok – felelte Schulze.

– Nagyszerű, lenne, ha ugyanabban az osztályban dolgozhatnánk – mondta Hagedorn. – Schulze és én ugyanis nagyszerűen megértjük egymást. Mi ketten alaposan felforgatnánk a Tobler konszern egész propaganda munkáját. Igaz, hogy rá is férne. Amit az utóbbi időben csináltak, az siralmas.

– Valóban¹? – kérdezte Schulze.

– Borzasztó dilettáns munka – mondta a fiatalember. – Ilyen reklámkerettel, mint ennél a konszernnél, egész mást lehetne csinálni. Majd megmutatjuk Toblernek, milyen ravasz fickók vagyunk. Kedves ember különbeni

– Hogyne – mondta Kesselhuth. – Nekem tetszik. De az ilyesmi persze ízlés dolga.

– No majd meglátjuk – mondta Hagedorn. – Igyunk az ő egészségére. Éljen az öreg Tobler!

Kocintottak.

– Éljen, éljen – mondta Kesselhuth és szeretettel nézett Schulze úr szemébe.

 

* * *

 

Miután kiürítették a Kühne adományozta üveget, Kesselhuth hajózási vállalat tulajdonos, újabb üveget rendelt. Csodálkoztak, hogy a hosz-szú utazás ellenére, még mindig nem fáradtak. A magaslati levegővel magyarázták ezt. Aztán lebotorkáltak a söntésbe, megettek egy pár virslit és müncheni sört ittak.

De ott csak rövid ideig maradtak. A telivér lengyel asszony, aki este érkezett, ott ült Bryan-nal egy homályos sarokban és Hagedorn így szólt: – Azt hiszem a nemzetközi megértés útjában állunk.

Mikor visszaértek, a bár még zsúfoltabb volt, mint azelőtt. Mallebrené Kelier báróval a pult mellett ült, cocktailt ittak és babkávét rágcsáltak. Caspariusné is visszaérkezett a kövér Lenz-zel az Esplanade-ból és ott ténferegtek. Egy nagy kerek asztal mellett hatalmas vörösarcú hollandusok csapata lármázott. A szász házaspár a németalföldi nyelv fonetikus szemte-lenségein mulatott.

Később az egyik hollandus elkergette a zongoristát. Néhány tüzesvérű honfitársa azonnal felállt s tekintet nélkül a szmokingokra és a nagyvilági estélyi ruhákra, hollandi néptáncokat roptak.

Suliivan lecsúszott a magas székről és mivel Marék kisasszony húzódozott, bár veszedelmesen támolyogva, egyedül vett részt a népies mulatozásban.

Ez eltartott mintegy húsz percig. Aztán a zongorista visszahódította elveszett forgószékét.

– Legfőbb ideje, hogy valamelyik hódolónőjét megtáncoltassa – mondta Schulze Hage-dornnak. – Szinte elviselhetetlen, ahogy az asz-szonyok szemüket meresztgetik.

A fiatalember fejét csóválta. – Mindez nem is nekem szól, hanem az albán trónörökösnek.

– Annyi baj legyen! – mondta Schulze. – Ez igazán nem zavar. Fő az eredmény.

Hagedorn Kesselhuthhoz fordult. – Érthetetlen módon azt hiszik ebben a szállodában, hogy Kockefeller unokája vagyok, vagy valami áirunás királyfi. Pedig, sajnos, egyik sem igaz.

– Hihetetlen – mondta Kesselhuth. Nagyon erőltette magát, hogy meglepett képet vágjon. – Milyen dolgok történnek.

– Ez azonban köztünk maradjon – kérlelte Hagedorn. – Szívesen tisztáztam volna a félreértést, de Schulze lebeszélt.

– Schulze úrnak igaza van – mondta Kesselhuth. – Jó tréfa, legalább van min nevetnünk.

A zenekar hirtelen tust játszott. Heltai úr, a táncművészet tanára és az álarcosbálok rendezője lépett a parkettre, tapsolt és így kiáltott: – Tisztelt közönség, hölgyválasz következik. – Bejelentését angolul és franciául is megismételte. A vendégek nevettek. Több hölgy felállt, köztük Caspariusné is. Hagedorn felé indult. Mallebrenné elsápadt és zavart mosollyal kérte fel a bárót.

– Teljesítse kötelességét – parancsolta Schulze.

Caspariusné mélyen meghajolt és így szólt:

– Látja doktor úr, tőlem nem lehet olyan könnyen szabadulni.

– Olyanok itt az asszonyok, mint a hiénák – jelentette ki Schulze, aki úgy látszik kiismerte magát. De a brémeni hölgy és Hagedorn már messze jártak. A tánc megkezdődött.

Schulze előre hajolt. – Kimegyek a hallba – suttogta. – Feltűnés nélkül jöjjön utánam, de hozzon egy tisztességes szivart. Azzal kiment a bárból.

Tobler titkos tanácsos inasával, Johannal a hallban ült. Az asztalok nagyrésze üres volt. Kesselhuth fölnyitotta szivartárcáját és így szólt: – Szabad önt egy pohár konyakra meghívnom?

– Ne kérdezzen ilyen ostobán – mondta Tobler.

Johann rendelt. Az urak szivaroztak és vidáman néztek egymásra. A pincér odahozta a konyakot.

– No, végül mégis megismerkedtünk egymással – mondta Johann megelégedetten. – Még hozzá mindjárt első este. ílgy-e ügyesen csináltam?

Tobler összeráncolta homlokát. – Maga nagy intrikus, kedvesem. Megérdemelné, hogy elbocsássam.

Johann önelégülten mosolygott. Aztán így szólt: -– Mikor megérkeztem, szörnyen megijedtem! Az igazgató és a portás szinte belebújtak Hagedornba. Legszívesebben ön elé szaladtam volna, hogy figyelmeztessem.

– Kitépem a lányom fülét – jelentette ki Tobler. – Persze, hogy ő telefonált.

– Hilde kisasszonynak nagyon szépek a fülei – mondta Johann. – Fogadni mernék, hogy Kunkelné telefonált.

– Ha nem volna ilyen jókedvem, most bosz-szankodnék – vallotta be Tobler. – Ilyen szemtelenség! Még szerencse, hogy az az ostoba tévedés közbejött!

– Rendes a szobája? – kérdezte az inas. – Elsőrangú –. mondta Tobler. – Napos és levegős. Sőt túlságosan levegős.

Johann morzsákat szedett le a tanácsos öltönyéről, és tenyerével gondosan végigkefélte a lila kabát hátát.

– Hagyja ezt – mormogott Tobler. – Megbolondult?

– Szó sincs róla – felelt Johann. – Csak boldog vagyok, hogy ön mellett ülhetek. Persze, aztán egy kicsit részeg is vagyok. Az öltönye ijesztő. Holnap följövök a szobájába és rendet csinálok. Hányas számú szobában lakik tanácsos úri

– Megtiltom! – mondta Tobler szigorúan. – Még csak az hiányzik, hogy a jólmenő hajózási vállalat tulajdonosát rajta csípjék, amint nálam port töröl. Van magánál papír és ceruzái Sürgős üzleti levelet kell elintéznie. Siessen... Mielőtt még a kis milliomos visszaérkezik. Különben hogy tetszik magának?

– Aranyos ember – mondta Johann. – Azt hiszem, még sokáig fogunk mulatni hármasban.

– Maga hagyjon minket, szegényeket – mondta a tanácsos. – Foglalkozzék csak a téli sporttal és az előkelő társasággal.

– A szálloda vezetősége azt hiszi, hogy még Berlinből ismerem Hagedorn doktort és csak nem akarom bevallani – mesélte Johann.

– Senki nem fog tehát csodálkozni, ha sokat vagyok vele. Sőt. Ha én nem vagyok, nem is lett volna ilyen hamar milliomos belőle. – Végignézett Tobleren. – Cipői sincsenek kitisztítva – mondta. Látszott rajta, hogy szenved emiatt.

– Elszomorító!

A tanácsos, aki nagyon élvezte a szivart, így szólt: –Inkább törődjön a hajóival.

 

* * *

 

Valahányszor a zenekar kis szünetet akart tartani, a táncosok eszeveszetten tapsoltak.

Caspariusné halkan mondta: – Maga igazán jól táncol. – Keze Hagedorn vállán feküdt és gyengéden megszorította. – Mit csinál holnapi Megy síelni?

Hagedorn nem-et intett. – Kisgyerek koromban, még síeltem. Most nincs ilyesmire pénzem.

– Nem akar velem szánkázni? Sankt Veit-be mennénk. Magunkkal visszük az ebédet.

– Már eligérkeztem két ismerősömmel.

– Mondion le nekik – kérlelte az asszony. – Nem is értem, hogyan részesítheti előnyben ezt a madárijesztő külsejű férfit az én elragadó társaságommal szemben.

– Magam is madárijesztő vagyok – mondta haragosan Hagedorn. – Sehulzé és én jól illünk egymáshoz.

Az asszony nevetett és bizalmaskodón hunyorított. – Persze, doktor, ezt mindig újra elfelejtem. De azért mégis eljöhetne velem. St. Veitbe. Szánkóval. Csengő harangokkal. És meleg takarókkal. Ilyesmi nagyon szép lehet. – Szorosabban hozzásimult és azt kérdezte: – Ennyire nem tetszem magának?

– Dehogy nem – felelte a fiú. – Csak ijesztő ez a hirtelenség.

Az asszony kicsit elhúzódott tőle, és elhúzta száját. – Ilyenek a férfiak. Ha az ember úgy beszél, ahogy érez, akkor egyszerre mind olyan finomak, mint az alapítványi hölgyek. – Egyenesen a szemébe nézett: – Az ördögbe is! Ne legyen olyan kényes. Nem vagyunk fiataloki Nem tetszünk egymásnakl Nosl Mire való ez a színházi Hát nincs igazam?

A zene elhallgatott.

– Igaza van – mondta a fiú. – De hova lettek az ismerőseim? – Visszakísérte az asszonyt asztalához, meghajolt előtte és a kövér Lenz előtt, aztán sietve elment, hogy Schulzet és Kesselhuthot megkeresse.

– Rakja el a jegyzeteket – mondta Tobler inasának. – Ott jön a kis milliomos.

Hagedorn ragyogott. Lihegve ült le. – Micsoda asszony ez – mondta zavartan. – Lovassági tábornok lehetne belőle!

– Ahhoz határozottan túlcsinos – mondta Schulze.

Hagedorn elgondolkozott: – Persze – mondta. – De az ember nem kezdhet ki minden csinos asszonnyal! Ehhez túlsokan vannak!

– Teljesen egyetértek a doktorral – mondta Kesselhuth. – Főúr! Három rosztopcsint! – S mikor a pincér megjelent – és vele a három pohár pálinka is – így kiáltott fel: – Kellemes pünkösdi ünnepeket!

Felhajtották a pohár színtelen tartalmát. Hagedorn kíváncsian kérdezte: – Mit csinálunk most? Még éjfél sincs.

Schulze eloltotta szivarját és így szólt: – Uraim, silentium. Vagyok bátor egy kérdést föltenni, ami nyilván meg fogja lepni önöket. A kérdés így hangzik: Miért jöttünk Bruckbeurenba? Talán azért, hogy lerészegedjünk?

– Egyelőre úgy látszik – mondta Kesselhuth és kuncogott.

– Aki ellene szavaz, maradjon ülve – mondta Schulze. – Először!... Másodszor!... Harmadszor!...

– Egyhanguan elfogadva – jelentette ki Hagedorn.

Schulze folytatta: – Tehát nem azért jöttünk ide, hogy igyunk.

Kesselhuth felemelte a kezét és így szólt: – Nem csak azért, tanító úr.

– Tehát fölszólítom a jelenlévőket – jelentette ki Schulze, – hogy emelkedjenek fel és kövessenek a szabad természetbe.

Nehézkesen fölálltak és kissé imbolyogva kimentek a szállodából. A tiszta, hideg hegyilevegő elállította lélekzetüket. Csodálkozva álltak a mély hóban. Felettük öblösödött az arany és zöld. ezüstös és vöröses gyémántokkal átszőtt égbolt hatalmas, sötétkék kupolája. A hold előtt elhagyott, kis fehér felhő vonult el.

Pillanatokig némán álltak. A szállodából távoli tánczene hallatszott. Kesselhuth összeszedte magát és így szólt: – Szép idő lesz holnap.

Megindító benyomások a férfiakat könnyen zavarba hozzák. Így történt, hogy Hagedorn ezt javasolta: – Tisztelt uraim, csináljunk egy nagy hóembert.

És Schulze felkiáltott: – Az is huncut, aki nem tart velünk. Előre, előre!

Azonnal buzgó munkának láttak. Építőanyagban nem volt hiány. Nagy golyót ragasztottak össze, ide-oda hengergették a hóban, szenvedélyesen csapkodtak rajta, hengerformára csonkították és az egyre növekvő tömböt még egy párszor föl-alá gurították s mikor elég tekintélyesnek tűnt, odaállították a kis ezüstfenyők elé, amik a szállodabejárattal szemben, az út másik oldalán a parkot szegélyezték.

A három férfi beleizzadt. De könyörtelenek voltak s nekiláttak, hogy a hóember második részét, a törzset is elkészítsék. A hó már fogytán volt. Behatoltak a parkba. A fenyőfák tűlevelei szurkálták kipirult arcukat.

Végre elkészült a törzs is és lihegve emelték fel a hótalapzatra. Minden különösebb baj nélkül sikerült. Kesselhuth ugyan leesett és fölkiáltott: – A drága szmokingom! – De más baj nem történt. Ha felnőtt férfiak valamit elhatároznak, azt végre is hajtják. Még akkor is, ha szmoking van rajtuk.

Végül elkészült a fej is. Ráerősítették a törzsre. Aztán tisztelettudón néhány lépést hátráltak s megcsodálták művüket.

– Sajnos, tojásalakú a feje, – állapította meg Schulze.

– Az nem baj – mondta Hagedorn. – Legyen Kazimir a neve! És egy Kazimir még ezt is megengedheti magának. – Senki sem szólt ellene.

Schulze elővette zsebkését s le akarta vágni lila öltönyéről a gombokat, hogy Kazimir hó-hasába dughassa. Kesselhuth azonban tiltakozott s kijelentette, hogy ezt nem tűri. Hagedorn elvette ennek folytán Schulzetól a kést, levágott néhány fenyőágat és telerakta Kazimir mellét, míg végül olyan lett, mint egy gárdatiszt.

– Karja nem lesz? – kérdezte Kesselhuth.

– Nem – mondta Hagedorn. – Kazimir egy torzó.

Aztán megformálták az arcot. Orra helyére egy gyufadobozt tettek, száját rövid ágacskákból rakták össze. A szemet fakéreggel helyettesítették. Kesselhuth kritikusan megjegyezte: – Csákót kell a fejére tenni, hogy ne lássék a kopaszsága.

– Szörnyű naturalista maga – mondta Schulze fölháborodva. – Ha szobrász lett volna magából, parókát rakott volna szobraira.

– Majd szerzek holnap a konyhából egy lekváros bödönt, – ígérte Hagedorn. – Azt majd megfordítva kedvencünk fejére tesszük. A fogantyúját mindjárt állszíjnak is használhatja. – A javaslatot méltányolták és elfogadták.

– Kazimir szép és előkelő férfi – mondta Schulze elragadtatva.

– Remekmű – kiáltott Kesselhuth. – Igaz viszont, hogy három apja van.

– Kétségtelenül egyike a legtiszteletreméltóbb hóembereknek – mondta Hagedorn. – Ez igazán őszinte meggyőződésem.

Aztán kórusban felkiáltottak: – Jó éjszakát Kazimir. – És a hóember hangosan felelt: – Jó éjszakát uraim! – A hang azonban nem a hóemberé volt, hanem egy elsőemeleti vendégé, aki a lárma miatt nem tudott elaludni. Dühöngve csapta be az ablakot.

És Kazimir három apja lábujjhegyen vonult be a szállodába.

 

* * *

 

Schulze úr lefekvés előtt magára húzta a felöltőt. Megelégedetten mosolygott fel a padlásablakra, amelyen keresztül benézett a hold a szobába. így szólt: – Az öreg Tobler fázik, de nem adja meg magát. – Aztán elaludt.

Hagedorn is hamarosan elaludt. Kezdetben ugyan zavarta az előkelő környezet és a meleg tégla, de ami az alvást illeti, nagyszerű természete volt. Ez még Bruckbeurenben is érvényesült.

Csak Kesselhuth virrasztott. Szobájában ült és a postát intézte. Mikor elkészült az üzleti levéllel, amit a tanácsos rábízott, magánjellegű és titkos levélbe fogott.

A levél így szólt:

 

"Kedves Hildegard kisasszony

Egészségesen és vidáman érkeztünk. De mégsem volt okos, hogy a hátunk mögött telefonált a szállodának. A tanácsos úr ki akarja tépni a fülét. Ijedtségben is volt részünk. Mindenki a másik díjnyertest, Hagedorn doktort tartotta az álruhás milliomosnak. Éppen akkor érkeztem. És most Hagedorn szobájában vannak a macskák. Nem a tanácsos úréban.

Megbarátkoztunk egymással. Először Hagedorn és én, aztán Hagedorn és az ön apja. És ezáltal a tanácsos úr is velem. Ennek nagyon örülök. Az előbb hármasban egy nagy hóembert csináltunk. Kazimirnek hívják és tojásfeje van. S azonkívül egy torzója is.

A szálloda nagyon előkelő. A közönség is. A tanácsos úr persze ijesztően néz ki. Nyakkendőjétől rosszul lehet az ember. Viszont mégse dobták ki. Holnap felmegvek a szoba iába és rendet csinálok. A villanyvasalót magammal hoztam. A hóember kedvéért le akarta vágni a kabátgombjait. Ször-nyen kell rá vigyázni. Az asszonyok nagyon üldözik Hagedorn doktort. Valami trónörökösfélének tartják. Amellett nincs állasa., és azt mondja, hogy az ember nem szerethet bele minden csinos asszonyba. Ez sok volna!

Holnap kezdek síelni. Magánórát veszek. Nem kell mindenkinek látni, ahogy elvágódom. A portás először azt gondolta, hogy a tanácsos úr valami házaló. Ennyire már volna. De ő csak nevet ezen. De most legalább ismerhetem és beszélhetek vele. Ennek nagyon örülök. Most veszem észre, hogy ezt már írtam egyszer. Mégis örülök.

A bárban voltunk s ott iddogáltunk. De az égbolttól megint kijózanodtunk. És a hóembertől. A hóember itt áll a szálloda kapuja előtt. A vendégek holnap csodálkozni fognak. Nemsokára megint irok. Remélem, hogy semmi komoly testrészem nem fog eltörni. A síelés elég veszélyes. Ki törődne a tanácsos úrral, ha én valamelyik orvosnál gipszben feküdnék? No, majd vigyázni fogok, hogy egydarabban maradjak.

Remélem, kedves Hilde kisasszony, hogy ön jól van. Apja miatt ne aggódjék. Bennem megbízhat. Azt amúgy is tudja.

Kérem, adja át Kunkelnénak üdvözletemet. A telefonálás ötlete hasonlít rá. Más mondanivalóm nincs számára. Egész szívemből tisztelettel köszöntöm. Éljen a síelés!

 

Az ön öreg

Johann Kesselhuthja."