Tizenhatodik fejezet

 

Claire lá­to­ga­tá­sa meg­lep­te Da­bu­ront.

Még in­kább meg­le­pő­dött Com­ma­rin úr, ami­kor ina­sa fü­lé­hez ha­jol­va je­len­tet­te, hogy Ar­lan­ge kis­asszony egy rö­vid­ke be­szél­ge­tést kér a gróf­tól.

Da­bu­ron egy re­mek vá­zát ej­tett ki a ke­zé­ből, Com­ma­rin úr, aki asz­tal­nál ült, a ké­sét ej­tet­te le a tá­nyér­já­ra.

Akár­csak a bíró, ő is több­ször el­is­mé­tel­get­te:

– Claire!

Ha­bo­zott, hogy fo­gad­ja-e, félt, hogy kí­nos és kel­le­met­len je­le­net­ben lesz ré­sze.

Tisz­tá­ban volt vele, hogy a lány nem nagy sze­re­tet­tel vi­sel­tet­het irán­ta, hisz ő volt az, aki oly ma­ka­csul és hosszú ide­ig hal­la­ni se akart róla. Bi­zo­nyá­ra azért jött, hogy Al­bert után ér­dek­lőd­jön. Mit vá­la­szol­jon neki?

Az ifjú hölgy vár­ha­tó­an ideg­ro­ha­mot kap, ez pe­dig árt az ő emész­té­sé­nek.

Köz­ben arra a mély­sé­ges fáj­da­lom­ra gon­dolt, amit Claire érez­het, és meg­eny­hült.

Ma­gá­ban azt gon­dol­ta, rossz és jel­le­mé­hez mél­tat­lan do­log len­ne el­zár­kóz­ni az elől, aki a me­nye, Com­ma­rin vi­com­te-né lett vol­na.

Ki­üzent hát, kéri, vár­jon rá az egyik kis föld­szin­ti sza­lon­ban.

A lá­to­ga­tás be­je­len­té­se ét­vá­gyát vet­te, s így ha­ma­ro­san ki­ment a sza­lon­ba. Fel­ké­szült a leg­rosszabb­ra is.

Amint meg­je­lent, Claire mél­tó­ság­tel­jes tisz­te­let­tel meg­ha­jolt előt­te, ahogy Ar­lan­ge őr­gróf­né asszony­tól ta­nul­ta.

– Gróf úr… – kezd­te.

– Ugye, azért jött, gyer­me­kem, hogy meg­tud­jon va­la­mit er­ről a sze­ren­csét­len­ről? – kér­dez­te Com­ma­rin úr.

Nem hagy­ta Claire-t be­szél­ni, és egye­ne­sen a tárgy­ra tért, hogy mi­nél ha­ma­rabb vé­gez­hes­sen.

– Nem, nem – vá­la­szol­ta a lány –, ép­pen én ho­zok hí­re­ket. Tud­ja-e, hogy a fia ár­tat­lan?

A gróf fi­gyel­me­sen vé­gig­néz­te, meg volt győ­ződ­ve róla, hogy a fáj­da­lom el­vet­te az eszét. Min­den­eset­re csen­des őrült­nek lát­szott.

– Eb­ben so­ha­sem ké­tel­ked­tem – foly­tat­ta Claire –, de most már dön­tő bi­zo­nyí­té­ka­im van­nak erre vo­nat­ko­zó­lag.

– Fel­fog­ja, hogy mit ál­lít, gyer­me­kem? – kér­dez­te a gróf, a sze­me bi­zal­mat­lan­sá­got árult el.

Ar­lan­ge kis­asszony ki­ta­lál­ta az idős ne­mes­úr gon­do­la­ta­it. A Da­bu­ron­nal foly­ta­tott be­szél­ge­tés­ből már le­szűr­te a ta­pasz­ta­la­tot.

– Sem­mi olyat nem ál­lí­tok, ami ne len­ne szi­go­rú­an igaz, és könnyen el­len­őriz­he­tő – vá­la­szol­ta. – Egye­ne­sen a vizs­gá­ló­bí­ró­tól jöt­tem ide. Da­bu­ron, aki nagy­anyám ba­rá­ti kö­ré­hez tar­to­zik, azok után, ami­ket fel­tár­tam előt­te, meg van győ­ződ­ve Al­bert ár­tat­lan­sá­gá­ról.

– Ezt meg is mond­ta ön­nek? – ki­ál­tott fel a gróf. – Gyer­me­kem, bi­zo­nyos ben­ne, hogy nem té­ved?

– De­hogy té­ve­dek. Tu­do­má­sá­ra hoz­tam, amit sen­ki se tu­dott, s amit Al­bert, mint ne­mes­em­ber, nem mond­ha­tott el. El­mond­tam neki, hogy Al­bert ná­lam volt azon az egész es­tén, ame­lyen a bűnt el­kö­vet­ték. Al­bert ta­lál­kát kért tő­lem…

– Az ön sza­va nem lesz ele­gen­dő.

– Van­nak bi­zo­nyí­té­kok, és ezek az igaz­ság­szol­gál­ta­tás ke­zé­ben van­nak.

– Szent Is­ten, le­het­sé­ges ez! – ki­ál­tot­ta a gróf ma­gán­kí­vül.

– Ó, gróf úr – mond­ta Claire ke­se­rű­en –, ön se jobb a bí­ró­nál, ön is el­hit­te a le­he­tet­lent. Ön az apja, és még­is gya­nú­sí­tot­ta! Hát ennyi­re nem is­mer­te! Ma­gá­ra hagy­ta, és nem is igye­ke­zett meg­vé­de­ni! Lám, én nem ha­boz­tam!

Könnyen hisz az em­ber ab­ban, amit a lel­ke mé­lyén kí­ván. Com­ma­rin urat nem volt ne­héz meg­győz­ni. Vita és okos­ko­dás nél­kül hi­telt adott Claire min­den sza­vá­nak. Át­vet­te Claire ma­ga­biz­tos­sá­gát, s fel sem me­rült ben­ne, hogy oko­san és óva­to­san jár-e el.

Igen, a bíró bi­zo­nyos­sá­ga annyi­ra le­súj­tot­ta, hogy a va­ló­szí­nűt­lent is va­ló­ság­nak vet­te, és fe­jet haj­tott. Egy ifjú lány egyet­len sza­va hely­re­zök­ken­tet­te. Al­bert ár­tat­lan! Ez a gon­do­lat mennyei har­mat­ként üdí­tet­te fel szí­vét.

A bol­dog­ság és re­mény hír­nö­két lát­ta Claire-ben.

Az el­múlt há­rom nap alatt mér­te csak fel iga­zán, mennyi­re ra­gasz­ko­dik Al­bert-hez. Gyen­gé­den sze­ret­te ed­dig is, az apa­sá­gát il­le­tő ször­nyű ké­tely el­le­né­re sem bírt el­sza­kad­ni tőle.

A sze­ren­csét­len­nek tu­laj­do­ní­tott bűn és a rá váró bün­te­tés gon­do­la­ta im­már há­rom nap­ja foj­to­gat­ta. És ár­tat­lan!

Nincs szé­gyen, nincs bot­rá­nyos bűn­pör, nincs szenny a cí­me­ren, nem hur­col­ják meg a Com­ma­rin ne­vet a tör­vény­szék előtt.

– Ak­kor, ugye, sza­ba­don en­ge­dik, kis­asszony? – kér­dez­te.

– Saj­nos, uram, hi­á­ba kér­tem, hogy he­lyez­zék azon­nal sza­bad­láb­ra. Ez len­ne az igaz­sá­gos, mi­vel ár­tat­lan. De a bíró ki­je­len­tet­te, hogy ez le­he­tet­len, és Al­bert sor­sa nem­csak tőle, ha­nem so­kak­tól függ. Ek­kor szán­tam el ma­gam, hogy az ön se­gít­sé­gét kér­jem.

– Hát te­he­tek én va­la­mit?

– Leg­alább­is re­mé­lem. Én csak egy sze­gény tu­dat­lan lány va­gyok, és a vi­lá­gon sen­kit sem is­me­rek. Én nem tu­dom, mit kell ten­ni, hogy ki­en­ged­jék a bör­tön­ből. Pe­dig bi­zo­nyá­ra meg­van a mód­ja, hogy az igaz­ság ér­vé­nye­sül­jön. Ön az apja, bi­zo­nyá­ra min­dent meg­kí­sé­rel­ne érte?

– Igen – vá­la­szolt élén­ken a gróf –, igen, és egy per­cet se aka­rok ve­szí­te­ni.

Al­bert le­tar­tóz­ta­tá­sa óta a gróf bús­ko­mor­ság­ba esett. Mély fáj­dal­má­ban csak ro­mo­kat és pusz­tu­lást lá­tott maga kö­rül, és meg se pró­bál­ta le­ráz­ni az agyát bé­ní­tó zsib­badt­sá­got. Ez a néha a fék­te­len­sé­gig moz­gé­kony és ál­ta­lá­ban rop­pant te­vé­keny em­ber tel­je­sen meg­der­medt. Szin­te örült, hogy ilyen kába az agya, mert így nem érzi át olyan he­ve­sen a sze­ren­csét­len­sé­get. Osz­la­do­zott a ször­nyű éj­sza­ka, a szem­ha­tá­ron meg­pil­lan­tot­ta a pir­ka­dó fényt, vissza­nyer­te fi­a­ta­los ener­gi­á­ját.

– Gye­rünk – mond­ta.

De ra­gyo­gó ar­cát vá­rat­la­nul ha­ra­gos szo­mo­rú­ság fá­tyo­loz­ta el.

– De hová? – tet­te fel a kér­dést. – Hová? Me­lyik aj­tón nem ko­pog­tat hi­á­ba? Más idők­ben fel­ke­res­tem vol­na a ki­rályt. De ma­nap­ság! Maga a csá­szár sem emel­ked­he­tik a tör­vény fölé. Azt mon­da­ná, vár­juk csak meg a tör­vény­szé­ki urak dön­té­sét, ő nem te­het sem­mit. Vár­junk!… Eköz­ben Al­bert ha­lá­los szo­ron­gás­sal szá­mol­ja a per­ce­ket! Bi­zo­nyo­san el­ér­jük, hogy igaz­sá­got szol­gál­tas­sa­nak, de hogy azon­nal meg­te­gyék, ah­hoz olyan tu­do­mány kell, amit nem azok­ban az is­ko­lák­ban ta­ní­ta­nak, aho­vá én jár­tam.

– Azért csak pró­bál­juk meg, uram – erős­kö­dött Claire –, ke­res­sük fel a bí­rá­kat, a tá­bor­no­ko­kat, a mi­nisz­te­re­ket, meg tu­dom is én, ki­ket! Csak ve­zes­sen oda hoz­zá­juk, én majd be­szé­lek, és meg­lát­ja, hogy si­ke­rül­ni fog.

A gróf meg­fog­ta Claire kis ke­zét, s egy da­ra­big atyai gyen­géd­ség­gel szo­ron­gat­ta.

– De­rék lány ön, Claire! – ki­ál­tot­ta. – Bá­tor és de­rék lány! A vér nem vá­lik víz­zé! Én is­mer­tem önt. Igen, ön lesz a lá­nyom, és Al­bert meg ön bol­do­gok lesz­nek… De nem in­dul­ha­tunk el csak úgy, a vak­vi­lág­ba. Ta­nács­adó­ra, egy ügy­véd­re len­ne szük­sé­gem, aki meg­mon­da­ná, ki­hez for­dul­jak. Ej­nye, meg­van – ki­ál­tott fel –, rend­ben van a do­log, itt van Noël!…

Claire meg­le­pőd­ve emel­te szép sze­mét a gróf­ra.

– A fiam – vá­la­szolt a gróf lát­ha­tó za­var­ral –, a má­sik fiam, Al­bert fi­vé­re. A leg­jobb és a leg­de­re­kabb em­be­rek egyi­ke – tet­te hoz­zá a Da­bu­ron ál­tal han­goz­ta­tott vé­le­ményt. – Ügy­véd, és úgy is­me­ri az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­tát, akár a te­nye­rét, ő majd fel­vi­lá­go­sít ben­nün­ket.

A re­ményt kel­tő tár­sal­gás köz­ben oda­ve­tett név meg­saj­dí­tot­ta Claire szí­vét.

A gróf ész­re­vet­te ré­mü­le­tét.

– Ne nyug­ta­lan­kod­jék, drá­ga gyer­me­kem, Noël jó­sá­gos, sőt, meg­mond­ha­tom, sze­re­ti Al­bert-t. Ne csó­vál­ja a fe­jét, maga kis ké­tel­ke­dő, Noël itt, ezen a he­lyen, szin­tén ki­je­len­tet­te, hogy nem hisz Al­bert bű­nös­sé­gé­ben. Meg­mond­ta, min­dent meg­tesz, hogy szét­osz­las­sa ezt a vég­ze­tes té­ve­dést, és el­vál­lal­ja a vé­del­mét.

Ezek a sza­vak sem lát­szot­tak meg­nyug­tat­ni a lányt. Azt kér­dez­te ma­gá­ban: „Mit tett ez a Noël Al­bert-ért?” De nem szólt sem­mit.

– Érte kül­dünk – foly­tat­ta Com­ma­rin –, pil­la­nat­nyi­lag Noël Al­bert hal­dok­ló any­ja mel­lett van, aki fel­ne­vel­te.

– Al­bert any­ja!

– Igen, gyer­me­kem. Al­bert majd meg­ma­gya­ráz­za ezt a rej­té­lyes­nek tűnő ügyet. Most sür­get az idő. De most jut eszem­be…

Hir­te­len el­hall­ga­tott. Arra gon­dolt, hogy ahe­lyett, hogy Noë­lért kül­de­ne, jó­ma­ga is el­me­het Ger­dy­né asszony­hoz. Így leg­alább ta­lál­ko­zik Va­lé­rie-vel, akit oly ré­gen vá­gyott vi­szont­lát­ni!

Van úgy, hogy a szí­vünk su­gal­maz va­la­mit, de még­se mer­jük meg­ten­ni, ezer ké­nyes vagy ér­dek­ből ere­dő ok mi­att.

Kí­ván­juk, óhajt­juk, akar­juk, és még­is küz­dünk, har­co­lunk, el­len­ál­lunk. De adó­dik egy vá­rat­lan al­ka­lom és igyek­szünk meg­ra­gad­ni. Így meg­van a ment­sé­günk ön­ma­gunk előtt.

Ha en­ge­dünk is a szen­ve­dély ösz­tön­zé­sé­nek, az­zal vi­gasz­ta­lód­ha­tunk: „Nem én akar­tam így, ha­nem a sors.”

– Ez gyor­sabb, mint­ha el­kül­de­nénk Noë­lért – je­gyez­te meg a gróf.

– In­dul­junk, uram.

– Csak­hogy, drá­ga gyer­me­kem – mond­ta ha­boz­va az öreg ne­mes­úr –, nem tu­dom, el­vi­he­tem-e önt, szük­sé­ges-e ve­lem jön­nie. Az il­len­dő­ség…

– Ugyan, uram, most ne az il­len­dő­sé­gen jár­jon az eszünk! – ve­tet­te el­len he­ve­sen Claire. – Nem me­he­tek-e el bár­ho­vá ön­nel és őé­ret­te? Hát nem az a leg­fon­to­sabb, hogy meg­ma­gya­ráz­zam? Csak ér­te­sít­sem nagy­anyá­mat Schmidt kis­asszony út­ján, meg­mon­dom, utá­na jöj­jön vissza és vár­jon meg itt ben­nün­ket. Én kész va­gyok, uram.

– Hát jó – mond­ta a gróf.

He­ve­sen meg­ráz­ta a csen­gőt és ki­ki­a­bált:

– A ko­csi­mat!

Fel­tét­len ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy Claire ka­ron­fog­va men­jen le vele a lép­csőn. Újra a gá­láns és ele­gáns ar­to­is-i ne­mes­úr lett.

– Húsz évet vett le a vál­lam­ról – mond­ta –, így hát jo­go­san el­vár­hat­ja, hogy meg­tisz­tel­jem vissza­adott fi­a­tal­sá­go­mért.

Claire he­lyet fog­lalt a ko­csi­ban.

– A Sa­int-La­za­re ut­cá­ba – szólt oda a gróf a kí­sé­rő inas­nak –, gyor­san!

Ha a gróf a ko­csi­ba lép­ve azt mond­ta: „gyor­san”, a já­ró­ke­lők jól tet­ték, ha vi­gyáz­tak ma­guk­ra. De az ügyes ko­csis bal­eset nél­kül a hely­szín­re re­pí­tet­te őket.

A ház­mes­ter út­mu­ta­tá­sa se­gít­sé­gé­vel a gróf meg a lány meg­in­dul­tak Ger­dy­né la­ká­sa felé.

A gróf las­san, a kor­lát­ba fo­gódz­va ment fel­fe­lé a lép­csőn, min­den lép­cső­for­du­ló­nál meg­állt, hogy ki­fúj­ja ma­gát. Vi­szont­lát­ja hát Va­lé­rie-t! Szí­ve össze­szo­rult az iz­ga­lom­tól.

– Itt­hon van Noël Ger­dy úr? – kér­dez­te a szol­gá­ló­lány­tól.

Az ügy­véd az imént ment el, nem tud­ni, hová, de azt mond­ta, egy fél órán be­lül itt­hon lesz.

– Meg­vár­juk – mond­ta a gróf.

Meg­in­dult be­fe­lé, a szol­gá­ló fél­re­hú­zó­dott, hogy utat en­ged­jen neki meg Claire-nek.

Noël ha­tá­ro­zot­tan meg­til­tot­ta, hogy bár­kit is be­en­ged­je­nek, de Com­ma­rin gróf meg­je­le­né­se olyan volt, hogy min­dig el­fe­lej­tet­te a szol­gák­kal a gaz­dá­ik uta­sí­tá­sa­it.

A sza­lon­ban, aho­vá a lány a gró­fot meg Ar­lan­ge kis­asszonyt be­ve­zet­te, há­rom sze­mély tar­tóz­ko­dott.

Az egy­ház­köz­ség plé­bá­no­sa, az or­vos és egy ma­gas ter­me­tű fér­fi, aki a Be­csü­let­rend tisz­ti­ke­reszt­jét vi­sel­te, és tar­tá­sá­ról le­rítt, hogy va­la­ha ka­to­na volt.

A kan­dal­ló mel­lett áll­va be­szél­get­tek, és az ide­ge­nek ér­ke­zé­se rop­pant meg­lep­te őket.

Com­ma­rin és Claire üd­vöz­lé­sé­re meg­haj­lás­sal vá­la­szol­tak, köz­ben kér­dő pil­lan­tá­so­kat vál­tot­tak egy­más­sal.

A té­to­vá­zás csak pil­la­na­to­kig tar­tott.

A ka­to­na egy ka­ros­szé­ket gör­dí­tett Ar­lan­ge kis­asszony elé.

A gróf úgy érez­te, za­var.

El­ke­rül­he­tet­le­nül be kel­lett mu­tat­koz­nia és meg­ma­gya­ráz­nia lá­to­ga­tá­sát.

– Bo­csás­sa­nak meg, ura­im – mond­ta –, ha za­va­rok. De nem is gon­dol­tam, hogy ta­pin­tat­lan le­szek, ami­kor kér­tem, hogy meg­vár­has­sam Noëlt, aki­vel sür­gő­sen be­szél­nem kell. Gróf Com­ma­rin va­gyok.

E név hal­la­tá­ra az öreg ka­to­na el­en­ged­te a ka­ros­szék tám­lá­ját, és ki­egye­ne­se­dett. Sze­me düh­től szik­rá­zott és fe­nye­ge­tő moz­du­la­tot tett. Ajka szó­ra nyílt, de tür­tőz­tet­te ma­gát és le­hor­gasz­tott fej­jel az ab­lak mel­lé hú­zó­dott.

A má­sik két fér­fi meg a gróf ész­re se vet­te e kü­lön­bö­ző moz­du­la­to­kat. Claire fi­gyel­mét azon­ban nem ke­rül­ték el.

A meg­le­he­tő­sen meg­hök­kent Ar­lan­ge kis­asszony köz­ben he­lyet fog­lalt, a gróf pe­dig, aki nem tud­ta, ho­gyan is vi­sel­ked­jék, oda­lé­pett a pap­hoz és hal­kan meg­kér­dez­te:

– Hogy érzi ma­gát Ger­dy­né asszony, plé­bá­nos úr?

Ez a kér­dés nem ke­rül­te el az éles hal­lá­sú or­vos fü­lét, és gyor­san oda­lé­pett.

Örült, hogy is­me­ret­ség­be ke­rül­het egy olyan hír­ne­ves em­ber­rel, mint Com­ma­rin gróf és el­be­szél­get­het vele.

– Azt hi­szem, gróf úr – mond­ta –, nem éri meg az es­tét.

A gróf mint­ha éles fáj­dal­mat érez­ne, hom­lo­ká­ra szo­rí­tot­ta ke­zét. Ha­bo­zott, kér­de­zős­köd­jön-e to­vább.

Egy pil­la­nat­nyi fa­gyos csend után még­is rá­szán­ta ma­gát:

– Vissza­nyer­te az esz­mé­le­tét? kér­dez­te sut­tog­va.

– Nem, uram. Pe­dig teg­nap este óta nagy vál­to­zá­sok tör­tén­tek. Egész éj­jel hány­ko­ló­dott, őr­jön­gő de­lí­ri­u­mos ro­ha­mai vol­tak. Egy órá­val ez­előtt azt hit­tük, hogy vissza­nye­ri ön­tu­da­tát, és el­küld­tünk a plé­bá­nos úrért.

– Ó, saj­nos, hi­á­ba – szó­lalt meg a pap. – Az ér­tel­me már tel­je­sen ki­hunyt. Sze­gény asszony! Tíz éve is­me­rem, he­ten­ként el­jár­tam hoz­zá, nála kü­lönb te­rem­tést el sem le­het kép­zel­ni.

– Ször­nyen szen­ved­het – mond­ta az or­vos.

Mint­egy a dok­tor sza­va­i­nak alá­tá­masz­tá­sá­ra, e pil­la­nat­ban a szom­széd szo­bá­ból, amely­nek aj­ta­ja nyit­va volt, el­foj­tott jaj­ki­ál­tá­so­kat hal­lot­tak.

– Hall­ják! – mond­ta a gróf egész tes­té­ben re­meg­ve.

Claire mit sem ér­tett eb­ből a kü­lö­nös je­le­net­ből. Bal­jós elő­ér­ze­tek nyo­masz­tot­ták, úgy érez­te, hogy a sze­ren­csét­len­ség lég­kö­re bur­kol­ja be. Ré­mül­ten fel­állt, és kö­ze­lebb ment a gróf­hoz.

– Ugye, ott van a be­teg? – kér­dez­te Com­ma­rin.

– Igen, uram – vá­la­szol­ta ri­deg han­gon az öreg ka­to­na, aki szin­tén kö­ze­lebb lé­pett.

A gróf­nak min­den más hely­zet­ben fel­tűnt vol­na az öreg­em­ber hang­ja és meg­üt­kö­zött vol­na raj­ta. De most rá se pil­lan­tott. Ér­zé­ket­len lett min­den iránt. Hisz Va­lé­rie két lé­pés­nyi­re volt tőle. Gon­do­lat­ban meg­sem­mi­sí­tet­te az időt. Úgy rém­lett neki, hogy csak elő­ző nap tá­vo­zott tőle.

– Lát­ni sze­ret­ném – kér­te majd­nem fé­lén­ken.

– Le­he­tet­len – vá­la­szol­ta a ka­to­na.

– Mi­ért? – he­beg­te a gróf.

– Leg­alább hagy­ja bé­ké­ben meg­hal­ni, Com­ma­rin úr – mond­ta a ka­to­na.

A gróf hát­rált, mint­ha fe­nye­get­nék. Te­kin­te­te ta­lál­ko­zott az öreg ka­to­ná­é­val, s mint va­la­mi bű­nös a bí­rá­ja előtt, le­sü­töt­te a sze­mét.

– Sem­mi aka­dá­lya, hogy az ura­ság be­men­jen Ger­dy­né asszony­hoz – szó­lalt meg az or­vos, aki úgy tett, mint­ha sem­mit se lát­na. – A be­teg va­ló­szí­nű­leg ész­re sem ve­szi a je­len­lé­tét, és még­is…

Az öreg ka­to­na mé­lyen el­töp­ren­gett.

– Men­jen be – mond­ta vé­gül a gróf­nak –, ta­lán az Is­ten akar­ta így.

A gróf meg­tán­to­ro­dott, az or­vos oda­ug­rott, hogy tá­mo­gas­sa. Gyen­gé­den el­tol­ta ma­gá­tól.

Az or­vos meg a pap vele együtt lép­tek be a szo­bá­ba; Claire meg az öreg ka­to­na meg­áll­tak a kü­szö­bön, szem­ben az ággyal.

A gróf há­rom-négy lé­pést tett, de meg­tor­pant. To­vább akart men­ni, de nem bírt.

Az ő Va­lé­rie-je len­ne ez a hal­dok­ló?

Hi­á­ba ku­ta­tott em­lé­ke­ze­té­ben, ezek a gyű­rött vo­ná­sok, ez a meg­gyö­tört arc se­hogy sem idéz­te fel ben­ne if­jú­sá­ga szép­sé­ges, imá­dott Va­lé­rie-ját. Nem is­mer­te meg.

De az asszony fel­is­mer­te, vagy in­kább meg­sej­tet­te, hogy ő az, meg­érez­te, hogy ott van. Va­la­mi ter­mé­szet-fe­let­ti erő­től fel­vil­la­nyoz­va fel­ült, le­so­vá­nyo­dott vál­lá­ról meg kar­já­ról le­csú­szott a ta­ka­ró. He­ves moz­du­lat­tal le­sö­pör­te hom­lo­ká­ról a jég­töm­lőt, még min­dig dús, a ve­rej­ték­től nyir­kos haja szét­om­lott a pár­nán.

– Guy! – ki­ál­tott. – Guy!

A gróf egész tes­té­ben meg­re­me­gett.

Meg­der­medt, mint a vil­lám­súj­tot­ta em­be­rek, aki­ket a nép­hi­e­de­lem sze­rint elég csak meg­érin­te­ni, hogy azon­nal por­rá hull­ja­nak.

Ő nem ve­het­te ész­re azt, amit a töb­bi je­len­le­vő: a be­teg tel­jes át­vál­to­zá­sát. Me­rev vo­ná­sai meg­eny­hül­tek, ar­cát mennyei öröm ön­töt­te el, és be­esett sze­me vég­te­len gyen­géd­sé­get fe­je­zett ki.

– Guy – mond­ta szív­be mar­ko­ló­an ked­ves han­gon –, vég­re itt vagy! Is­te­nem, mily ré­gen vá­rok rád! Nem is tu­dod, mennyit szen­ved­tem, hogy nem jöt­tél. Meg­ölt vol­na a fáj­da­lom, ha nem tar­tot­ta vol­na ben­nem a lel­ket a re­mény, hogy vi­szont­lát­lak. Tá­vol tar­tot­tak tő­lem? Kik? Megint a szü­le­id? A go­nosz em­be­rek! Hát nem mond­tad ne­kik, hogy ná­lam sen­ki se sze­ret job­ban té­ged a föl­dön? Nem, nem er­ről van szó: em­lék­szem… Előt­tem van az in­ge­rült ar­cod, ahogy el­men­tél tő­lem. A ba­rá­ta­id el akar­tak vá­lasz­ta­ni ben­nün­ket; azt mond­ták ne­ked, meg­csal­lak. Ki­nek árt­hat­tam, hogy el­len­sé­ge­ket sze­rez­tem? Bi­zo­nyá­ra meg­iri­gyel­ték a bol­dog­sá­go­mat. Oly bol­do­gok vol­tunk! De nem hit­ted el azt az al­jas rá­gal­mat, meg­ve­tet­ted, mert hisz itt vagy…

Az apá­ca a be­te­ge szo­bá­já­ba tó­du­ló em­be­rek lát­tán fel­állt, és el­ké­ped­ve me­reszt­get­te sze­mét.

– Ho­gyan csal­hat­ta­lak vol­na meg té­ged! – foly­tat­ta a hal­dok­ló. – Ezt csak egy őrült hi­het­te el. Hát nem va­gyok egé­szen a tied, a te tu­laj­do­nod, egy da­rab be­lő­led! Te vagy a min­de­nem, és más­tól nem vár­ha­tok, nem is re­mél­he­tek sem­mit, amit meg nem kap­tam vol­na tő­led. Hát nem let­tem a tied tes­tes­tül-lel­kes­tül már az első nap­tól kezd­ve! Nem is har­col­tam az el­len, hogy tel­je­sen oda­ad­jam ma­gam ne­ked; érez­tem, hogy ne­ked szü­let­tem. Guy! Em­lék­szel még rá? Egy csip­ke­ve­rő­nél dol­goz­tam, és a ke­nyér­re va­lót sem ke­res­tem meg; azt mond­tad, sze­gény jog­hall­ga­tó vagy. Én meg azt hit­tem, a szád­tól vo­nod meg a fa­la­tot, hogy egy kis jó­lé­tet biz­to­síts ne­kem. Sze­ret­ted vol­na la­ká­lyos­sá ten­ni a Sa­int-Mi­chel rak­par­ti kis pad­lás­szo­bán­kat. Mi­lyen csi­nos is lett az­zal a vi­rá­gos min­tá­jú ta­pé­tá­val, amit ma­gunk ra­gasz­tot­tunk fel!

– Mi­lyen vi­dám volt! Az ab­lak­ból oda­lát­szot­tak a Tu­i­le­ri­ák ha­tal­mas fái, és ha egy kis­sé ki­ha­jol­tunk, lát­hat­tuk a nap­le­men­tét a hi­dak ár­kád­jai alatt. De szép idők vol­tak! Ami­kor elő­ször rán­dul­tunk ki a kör­nyék­re, egy va­sár­nap, meg­aján­dé­koz­tál egy gyö­nyö­rű ru­há­val, ami­lyen­ről még ál­mod­ni sem mer­tem és olyan szép ci­pő­vel, hogy saj­nál­tam ben­ne jár­ni! De be­csap­tál!

– Nem vol­tál te sze­gény diák. Egy­szer, mi­kor a mun­kám szál­lí­tot­tam, meg­pil­lan­tot­ta­lak egy pom­pás hin­tó­ban, amely mö­gött arany­súj­tá­sos la­ká­jok áll­tak. Nem hit­tem a sze­mem­nek. Az­nap este be­val­lot­tad ne­kem az igaz­sá­got: ne­mes­úr vagy, és rop­pant gaz­dag. Ó, ked­ve­sem! Mi­ért is mond­tad meg ezt ne­kem!

Ma­gá­nál volt, vagy fél­re­be­szélt?

Kö­vér könny­csep­pek gör­dül­tek vé­gig Com­ma­rin gróf ba­ráz­dált ar­cán, és az or­vos meg a pap meg­ha­tód­va néz­ték a gyer­mek­ként síró ag­gas­tyánt. Fáj­dal­mas lát­vány.

Egy nap­pal ez­előtt a gróf úgy hit­te, hogy szí­vé­ből min­den ki­halt, s lám, ez az át­ha­tó hang ele­gen­dő volt, hogy vissza­ad­ja if­jú­sá­ga ele­ven és erős ér­zé­se­it. Pe­dig hány esz­ten­dő telt el az­óta!

– Ak­kor az­tán – foly­tat­ta Ger­dy­né asszony – ott kel­lett hagy­ni a Sa­int-Mi­chel rak­par­tot. Te akar­tad így; én pe­dig, az elő­ér­ze­tem el­le­né­re, en­ge­del­mes­ked­tem ne­ked. Azt akar­tad, olyan le­gyek, mint a nagy­vi­lá­gi höl­gyek, úgy job­ban tet­szem ne­ked. Ta­ná­ro­kat fo­gad­tál mel­lém, hisz oly tu­dat­lan vol­tam, hogy a ne­ve­met is alig tud­tam le­ír­ni. Em­lék­szel az első le­ve­lem mu­lat­sá­gos he­lyes­írá­sá­ra? Ó, Guy, mi­ért is nem vol­tál va­ló­ban csak sze­gény diák? Ami­óta gaz­dag­nak tud­lak, el­tűnt a bi­zal­mam, a gond­ta­lan­sá­gom, a jó­ked­vem. Hát­ha kap­zsi­nak tar­tasz! Hát­ha azt kép­ze­led, hogy a va­gyo­nod vonz csak!

– Na­gyon sze­ren­csét­le­nek le­het­nek a hoz­zád ha­son­ló mil­li­ós va­gyon­nal ren­del­ke­ző em­be­rek! Meg­ér­tem, ha bi­zal­mat­la­nok és tele van­nak gya­nak­vás­sal. So­sem tud­ják biz­to­san, hogy őket vagy a va­gyo­nu­kat sze­re­tik-e! Ez a kín­zó gya­nak­vás bi­zal­mat­lan­ná, fél­té­kennyé és ke­gyet­len­né te­szi őket. ó, egyet­len ba­rá­tom, mi­ért is hagy­ták el a pad­lás­szo­bán­kat! Ott bol­do­gok vol­tunk. Mi­ért nem hagy­tál örök­re ott, ahol rám ta­lál­tál! Hát nem tud­tad, hogy a má­sok bol­dog­sá­ga bánt­ja és in­ger­li az em­be­re­ket! Böl­csebb lett vol­na, ha a mi­én­ket el­rejt­jük, mint egy bűnt. Azt hit­ted, fel­emelsz, de le­ala­cso­nyí­tot­tál. Büsz­ke vol­tál a sze­rel­münk­re és fi­tog­tat­tad. Hi­á­ba kér­lel­te­lek, hadd ma­rad­jak ár­nyék­ban és is­me­ret­len­ség­ben. Ha­ma­ro­san az egész vá­ros tud­ta, hogy a sze­re­tőd va­gyok. A nagy­vi­lá­gi kö­rök­ben más­ról sem be­szél­tek, mint az irán­tam ta­nú­sí­tott bő­kezű­sé­ged­ről. Mennyit pi­rul­tam az ál­ta­lad rám kény­sze­rí­tett ki­hí­vó fény­űzés mi­att! Örül­tél, mert szép­sé­gem hí­res lett, én pe­dig sír­tam, mert hí­res lett a szé­gye­nem is. Úgy be­szél­tek ró­lam, mint azok­ról a nők­ről, akik hi­va­tás­sze­rű­en lo­val­ják bele a fér­fi­a­kat a leg­na­gyobb őrült­sé­gek­be. Ott lát­tam a ne­ve­met az új­ság­ban! És az új­ság ré­vén tud­tam meg azt is, hogy meg­nő­sülsz! Én, sze­ren­csét­len! Fut­nom kel­lett vol­na tő­led; nem volt hoz­zá erőm. Gyá­ván el­fo­gad­tam a meg­alá­zó és bű­nös osz­to­zást! Te meg­nő­sül­tél, és én to­vább­ra is a sze­re­tőd ma­rad­tam. Ó, mi­cso­da kí­no­kat áll­tam ki azon a ször­nyű es­tén! Egye­dül vol­tam eb­ben a szo­bá­ban, amely olyan ele­ve­nen őr­zött té­ged, és ne­ked egy má­sik nő a fe­le­sé­ged! Azt gon­dol­tam: „Most adja ma­gát oda neki egy ne­mes és ár­tat­lan lány!” Azt gon­dol­tam: „Mily es­küt re­beg­nek azok az aj­kak, ame­lyek annyi­szor ta­pad­tak az enyém­re?” Az­óta a ször­nyű sze­ren­csét­len­ség óta gyak­ran kér­dem a jó Is­ten­től, mi­lyen bűnt kö­vet­tem el, hogy ily ke­gyet­le­nül bün­tet: a bűn nyil­ván­va­ló! Én a sze­re­tőd ma­rad­tam, a fe­le­sé­ged pe­dig meg­halt. Csak egy­szer lát­tam pár per­cig, de ahogy rád né­zett, meg­ér­tet­tem, hogy épp­úgy sze­ret té­ged, mint én. Guy, a mi sze­rel­münk ölte meg őt!

Ki­me­rül­ten el­hall­ga­tott, de a je­len­le­vők kö­zül sen­ki se moz­dult.

Áhí­tat­tal hall­gat­ták, lá­zas iz­ga­lom­mal vár­tak.

Ar­lan­ge kis­asszonyt el­hagy­ta az ere­je, térd­re eresz­ke­dett és szá­já­ra nyom­ta a zseb­ken­dő­jét, hogy zo­ko­gá­sát el­fojt­sa. Hi­szen Al­bert any­ja ez az asszony!

Csak a de­rék apá­ca ma­radt szenv­te­len: hal­lott ő már kü­lönb dol­go­kat is a fél­re­be­szé­lő be­te­gei ágyá­nál. A vi­lá­gon sem­mit sem ér­tett eb­ből a je­le­net­ből.

„Bo­lon­dok ezek itt – gon­dol­ta –, ilyen nagy je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­ta­nak egy fél­re­be­szé­lő be­teg zagy va­sá­ga­i­nak.” Úgy hit­te, hogy csak egye­dül ő őriz­te meg a jó­zan eszét. Az ágy­hoz lé­pett, és be akar­ta ta­kar­ni a be­te­get.

– Asszo­nyom, ta­ka­róddzon be – mond­ta –, meg­fá­zik.

– Ked­ves nő­vér – mor­mol­ta egy­szer­re az or­vos, meg a pap.

– A te­rem­té­sit! – ki­ál­tot­ta az öreg ka­to­na. – Hagy­ja hát be­szél­ni!

A be­teg ér­zé­ket­len ma­radt mind­az iránt, ami kö­rü­löt­te tör­tént és foly­tat­ta:

– Ki mond­hat­ta ne­ked, hogy meg­csal­lak? Ó, a go­nosz lel­kek! Kém­ked­tek utá­nam, ugye? Ész­re­vet­ték, hogy gyak­ran fel­ke­res egy ka­to­na­tiszt. Nos, ez a ka­to­na­tiszt a bá­tyám, az én ked­ves Louis-m! Ti­zen­nyolc éves ko­rá­ban a mun­ka­nél­kü­li­ség elől me­ne­kül­ve be­állt ka­to­ná­nak, s az­zal vi­gasz­tal­ta anyán­kat: „Egy száj­jal ke­ve­sebb ma­rad itt­hon.” Ren­des fiú volt, a fö­löt­te­sei ha­mar meg­ked­vel­ték. Az ez­red­nél to­vább ké­pez­te ma­gát, és gyor­san emel­ke­dett a rang­lét­rán. Ki­ne­vez­ték had­nagy­nak, majd szá­za­dos­nak, szá­zad­pa­rancs­nok lett a lo­vas­ság­nál. Louis min­dig sze­re­tett en­gem; ha ő Pá­rizs­ban ma­rad, én so­ha­sem bu­kom el. De anyánk ha­lá­la után egye­dül ma­rad­tam eb­ben a nagy­vá­ros­ban. Még csak al­tiszt volt, ami­kor meg­tud­ta, hogy sze­re­tőm van. Azt hit­tem, töb­bé fe­lém se néz. De még­is meg­bo­csá­tott, mond­ván, hogy vét­kem­re csak­is a hű­ség szol­gál­hat ment­sé­gül. Tudd meg, ba­rá­tom, fél­té­ke­nyeb­ben vi­gyá­zott a be­csü­le­ted­re, mint te ma­gad, csak ti­tok­ban járt el hoz­zám. Abba a ször­nyű hely­zet­be hoz­tam, hogy pi­rul­nia kell­jen a húga mi­att. Meg­fo­gad­tam, hogy sose be­szé­lek róla, sose ej­tem ki ne­vét. Egy be­csü­le­tes ka­to­na­tiszt va­jon be­vall­hat­ja-e, hogy egy gróf ki­tar­tott­já­nak a báty­ja? Meg­tet­tem min­den óv­in­téz­ke­dést, hogy ne lás­sák meg ná­lam. Saj­nos, ez sem si­ke­rült! Leg­fel­jebb azt ér­tem el vele, hogy ké­tel­kedj ben­nem. Ami­kor meg­tud­ta, hogy mii hí­resz­tel­nek, vak dü­hé­ben ki akart hív­ni pár­baj­ra. Meg kel­lett győz­nöm, hogy ah­hoz sincs joga, hogy meg­vé­del­mez­zen. Mi­cso­da nyo­mo­rú­ság! De drá­gán kel­lett meg­fi­zet­nem a lo­pott bol­dog­ság né­hány esz­ten­de­jé­ért! Most már fá­tyolt bo­rít­ha­tunk min­den­re, hi­szen itt vagy. Ugye hi­szel ne­kem, Guy! Írok Louis-nak: el­jön majd, meg­mond­ja, ha­zu­dok-e vagy sem, az ő sza­vá­ban, egy ka­to­na­tiszt sza­vá­ban nem ké­tel­ked­hetsz!…

– Igen, a be­csü­le­tem­re mon­dom – szó­lalt meg az öreg ka­to­na –, a hú­gom iga­zat be­szél.

A hal­dok­ló nem hal­lot­ta, s a ki­me­rült­ség­től zi­hál­va foly­tat­ta: – Mi­lyen jót tesz ne­kem a je­len­lé­ted! Ér­zem, új­já­szü­le­tek. Majd­nem meg­be­te­ged­tem. Ma nem le­he­tek va­la­mi szép, de nem baj, csó­kolj meg…

Ki­tár­ta kar­ját, és aj­kát csók­ra nyúj­tot­ta.

– De csak egy fel­té­tel­lel, Guy, ha meg­ha­gyod ne­kem a gyer­me­ke­met. Ó, kö­nyö­rög­ve kér­lek, ne vedd el tő­lem, hagyd meg ne­kem! Mi­té­vő le­gyen egy anya a gyer­me­ke nél­kül? El­vi­szed tő­lem, mert di­cső ne­vet és ha­tal­mas va­gyont akarsz neki biz­to­sí­ta­ni, de én nem aka­rom! Azt mon­dod, hogy ez az ál­do­zat bol­dog­gá te­szi, de én nem aka­rom! A gyer­me­kem az enyém, és meg is tar­tom. Nincs a föl­dön az a di­cső­ség meg va­gyon, ami pó­tol­hat­ná a böl­cső fe­lett vir­rasz­tó anyát. Cse­ré­be a má­sik asszony gye­re­két aka­rod adni; soha! Ez le­he­tet­len! Ve­gyé­tek el tő­lem ezt az ide­gen gyer­me­ket, ir­tó­zom tőle, a sa­já­to­mat aka­rom. Ne is erős­ködj, te sze­ren­csét­len, ne fe­nye­gess, a ha­ra­god­dal, meg az­zal, hogy el­hagysz, a vé­gén en­ge­dek, de be­le­ha­lok. Guy, mondj le er­ről a vég­ze­tes terv­ről, hisz bűn még a gon­do­la­ta is. Ho­gyan, sem­mi sem hat meg, se kö­nyör­gé­sem, se könnye­im? Nos, meg­bün­tet az Is­ten ben­nün­ket érte. Min­den ki­tu­dó­dik. El­jön majd a nap, a ret­te­ne­tes szá­mon­ké­rés nap­ja. Mit mon­dunk a gye­re­kek­nek, akik fel­kel­nek, hogy meg­át­koz­za­nak min­ket? Guy, lá­tom a jö­vőt! Lá­tom a fi­a­mat, ahogy jo­gos fel­há­bo­ro­dás­sal kö­ze­le­dik fe­lém. Mi­ket mond, szent Is­ten! Ó, ezek a le­ve­lek, ezek a sze­rel­münk drá­ga em­lé­ke­it idé­ző le­ve­lek! A fiam! Fe­nye­get, ke­zet emel rám! Se­gít­ség! Egy fiú meg­üti az any­ját… Leg­alább meg ne tud­ja sen­ki! Mennyi­re szen­ve­dek! Pe­dig jól tud­ja, hogy én va­gyok az any­ja, de úgy tesz, mint­ha nem hin­né el. Uram, ennyi szen­ve­dést már nem bí­rok el! Guy, egyet­len ba­rá­tom, bo­csáss meg! Nincs erőm, hogy el­len­áll­jak, se arra, hogy en­ge­del­mes­ked­jek!

Eb­ben a pil­la­nat­ban ki­nyílt a lép­cső­ház­ra nyí­ló má­sik ajtó, és meg­je­lent Noël, sá­pad­tan, mint min­dig, de nyu­godt arc­cal.

Lát­tá­ra a hal­dok­lót mint­ha vil­lany­ütés érte vol­na.

Iszo­nyút rán­dult a tes­te; sze­me tág­ra nyílt, haja az ég­nek me­redt.

Fel­emel­ke­dett pár­ná­in, kar­ját me­re­ven Noël felé nyúj­tot­ta, és han­go­san fel­ki­ál­tott:

– Gyil­kos!

Meg­vo­nag­lott és vissza­ha­nyat­lott az ágy­ra. Oda­lép­tek hoz­zá, ha­lott volt…

Mély csend állt be.

A ha­lál mél­tó­sá­ga és bor­za­dá­lya előtt a leg­erő­seb­bek és leg­két­ke­dőb­bek is fe­jet haj­ta­nak.

Egy pil­la­nat­ra el­csi­tul min­den szen­ve­dély, min­den ér­dek. Aka­rat­la­nul is ma­gunk­ba szál­lunk, mi­kor je­len­lé­tünk­ben egyi­künk utol­só só­ha­ja el­száll.

Ez a meg­rá­zó je­le­net, ez az utol­só val­lo­más, ame­lyet a de­lí­ri­um és a fáj­da­lom sza­kí­tott ki a hal­dok­ló­ból, mély­sé­ge­sen meg­in­dí­tot­ta va­la­mennyi je­len­le­vőt.

De az a szó, hogy „gyil­kos”, Ger­dy­né asszony utol­só sza­va, nem le­pett meg sen­kit.

Az apá­cán kí­vül va­la­mennyi­en tud­tak az Al­bert-ra ne­he­ze­dő ször­nyű vád­ról.

Neki szólt a sze­ren­csét­len anya átka.

Noël két­ség­be­esett­nek lát­szott. Ott tér­delt amel­lett, aki any­ja volt any­ja he­lyett, meg­fog­ta a ke­zét és aj­ká­hoz szo­rí­tot­ta.

– Meg­halt – nyö­ször­gött. – Meg­halt!

Az apá­ca meg a pap oda­tér­del­tek mel­lé, és hal­kan mor­mol­ták a ha­lot­ti imát.

A meg­bol­do­gult lel­ki üd­vé­ért, a kö­nyö­rü­le­tes­sé­gért fo­hász­kod­tak Is­ten­hez.

An­nak a mennyei bol­dog­sá­gá­ért kö­nyö­rög­tek, aki annyit szen­ve­dett a föl­dön.

Com­ma­rin gróf fe­jét hát­ra­vet­ve el­te­rült egy ka­ros­szék­ben, és fa­kóbb­nak, zi­lál­tabb­nak lát­szott a ha­lott­nál, a va­la­ha oly szép sze­re­tő­jé­nél.

Claire meg a dok­tor ott sür­gö­lőd­tek mel­let­te.

Meg kel­lett ol­da­ni a nyak­ken­dő­jét, ki­gom­bol­ni a gal­lér­ját, ful­do­kolt.

Az öreg ka­to­na se­gít­sé­gé­vel, aki­nek vö­rös és duz­zadt sze­me el­árul­ta vissza­foj­tott fáj­dal­mát, a gróf ka­ros­szé­két a nyi­tott ab­lak­hoz gör­dí­tet­ték, hogy le­ve­gő­höz jus­son. Há­rom nap­pal ez­előtt egy ilyen je­le­net meg­öl­te vol­na.

De akár a mun­ka a ke­zet, a fáj­da­lom is meg­kér­ge­sí­ti a szí­vet.

– Könnyei men­tet­ték meg – súg­ta az or­vos Claire fü­lé­be.

Va­ló­ban, Com­ma­rin úr las­sacs­kán ma­gá­hoz tért, s ahogy tisz­tul­tak gon­do­la­tai, úgy tért vissza a fáj­da­lom ér­zé­se is.

A nagy lel­ki meg­ráz­kód­ta­tá­so­kat mély­sé­ges le­vert­ség kö­ve­ti; mint­ha meg­la­pul­na az élet az em­ber­ben, hogy el tud­ja vi­sel­ni a sze­ren­csét­len­sé­get; ele­in­te nem érezzük a csa­pás ere­jét, csak ké­sőbb mér­jük fel a baj nagy­sá­gát és mély­sé­gét.

A gróf te­kin­te­tét az ágy­ra sze­gez­te, ahol Va­lé­rie tes­te fe­küdt. Ennyi ma­radt hát be­lő­le. A lel­ke, az oda­adó lel­ke el­szállt.

Mit nem adna, ha Is­ten leg­alább egy nap­ra, egy órá­ra vissza­ad­ná az éle­tét meg az ér­tel­mét. Mi­lyen őszin­te meg­bá­nás­sal vet­né ma­gát a lá­bai elé a bo­csá­na­tát kér­ve, és el­mon­da­ná, mi­lyen bor­za­lom­mal töl­ti el a múlt­bé­li vi­sel­ke­dé­se! S hogy fel­tá­rult előt­te en­nek az an­gyal­nak ki­me­rít­he­tet­len sze­rel­me! S ő arra sem mél­tat­ta, hogy ér­dek­lőd­jön, hogy meg­hall­gas­sa, egy gya­nú elég volt, hogy a leg­ri­de­gebb meg­ve­tés­sel sújt­sa. Mi­ért is nem igye­ke­zett ta­lál­koz­ni vele! Meg­kí­mél­het­te vol­na ma­gát az Al­bert szü­le­té­sét il­le­tő ké­te­lyei mi­at­ti húsz­esz­ten­dős ször­nyű ví­vó­dás­tól! A ma­gány he­lyett bol­dog, nyu­gal­mas éle­tet él­he­tett vol­na.

Ek­kor eszé­be ju­tott a gróf­né ha­lá­la. Az is sze­ret­te őt, s abba halt bele.

Egyik asszonyt se ér­tet­te meg, s mind­ket­tőt meg­öl­te.

Ütött a bűn­hő­dés órá­ja, és azt sem mond­hat­ta: „Uram, túl nagy a bün­te­té­sed.” Pe­dig mek­ko­ra bün­te­tés! Mennyi csa­pás érte öt nap alatt!

– Igen – mor­mol­ta –, igen, elő­re meg­mond­ta ne­kem; mi­ért nem hall­gat­tam rá!

Ger­dy­né asszony fi­vé­ré­nek meg­esett a szí­ve ezen a ke­gyet­len meg­pró­bál­ta­tá­sok­kal súj­tott ag­gas­tyá­non.

Fe­lé­je nyúj­tot­ta a ke­zét.

– Com­ma­rin úr – mond­ta ko­mor, szo­mo­rú han­gon –, a hú­gom már ré­gen meg­bo­csá­tott ön­nek, ha egy­ál­ta­lán ha­ra­gu­dott va­la­ha; ma pe­dig én bo­csá­tok meg ön­nek.

– Kö­szö­nöm, uram, kö­szö­nöm – sut­tog­ta a gróf, és hoz­zá­tet­te: – Mi­cso­da ha­lá­la volt, uram Is­ten!

– Igen – sut­tog­ta Claire – az­zal a gon­do­lat­tal adta ki lel­két, hogy a fia bűnt kö­ve­tett el. S nem győz­het­tük meg az el­len­ke­ző­jé­ről!

– Leg­alább azt kell el­ér­ni, hogy a fia sza­bad le­gyen, hogy meg­ad­has­sa neki a vég­tisz­tes­sé­get; igen, Noël… en­nek meg kell len­ni…

Az ügy­véd kö­ze­lebb lé­pett az ap­já­hoz, és meg­hal­lot­ta.

– Apám, meg­ígér­tem ön­nek, hogy meg­men­tem – vá­la­szol­ta.

Claire most néz­te meg elő­ször Noëlt, te­kin­te­tük ke­resz­te­ző­dött, és a lány nem bír­ta pa­lás­tol­ni el­len­szen­vét, s ez nem ke­rül­te el az ügy­véd fi­gyel­mét.

– Al­bert im­már meg­me­ne­kült – mond­ta Claire büsz­kén. – Csak azt kér­jük, azon­nal szol­gál­tas­sa­nak neki igaz­sá­got, he­lyez­zék rög­tön sza­bad­láb­ra. A bíró már is­me­ri az igaz­sá­got.

– Ho­gyan, az igaz­sá­got? – kér­dez­te az ügy­véd.

– Igen, Al­bert ve­lem töl­töt­te azt az es­tét, ame­lyen a bűnt el­kö­vet­ték.

Noël meg­le­pet­ten né­zett a lány­ra; ez a ma­gya­rá­zat nél­kü­li fur­csa val­lo­más, eb­ből a száj­ból, bi­zony igen meg­le­pő volt.

Claire büsz­kén ki­húz­ta ma­gát.

– Claire d’Ar­lan­ge va­gyok, uram – mond­ta.

Com­ma­rin úr gyor­san is­mer­tet­te vele a Claire ál­tal el­mon­dot­ta­kat. Mi­kor be­fe­jez­te, Noël így vá­la­szolt:

– Uram, lát­hat­ja pil­la­nat­nyi hely­ze­te­met, de hol­nap…

– Hol­nap! – sza­kí­tot­ta fél­be a gróf mél­tat­lan­kod­va –, ha jól ér­tet­tem, ön hol­na­pig akar vár­ni! A be­csü­let azt pa­ran­csol­ja, uram, hogy még ma cse­le­ked­jünk, tüs­tént. Nem az imád­ko­zás­sal tisz­te­li meg ezt a sze­gény asszonyt, ha­nem az­zal, hogy ki­sza­ba­dít­ja a fiát…

Noël mé­lyen meg­ha­jolt.

– Az ön óha­ja pa­rancs, uram. Me­gyek. Ma este a pa­lo­tá­ban lesz sze­ren­csém be­szá­mol­ni ön­nek a lé­pé­se­im­ről. Az is meg­le­het, hogy Al­bert-al együtt té­rek vissza.

Egy utol­só csó­kot le­helt a ha­lott­ra és el­tá­vo­zott.

A gróf meg Ar­lan­ge kis­asszony is ha­ma­ro­san el­men­tek.

Az öreg ka­to­na az elöl­já­ró­ság­ra ment, hogy be­je­lent­se a ha­lál­ese­tet, és el­in­téz­ze a szük­sé­ges for­ma­sá­go­kat.

Az apá­ca egye­dül ma­radt, vár­ta a pa­pot, akit a plé­bá­nos küld majd, „ha­lott­vir­rasz­tás­ra”.

Szent Vin­ce lá­nya nem ér­zett se za­vart, se fé­lel­met. Annyi­szor volt már ha­son­ló hely­zet­ben!

Az imák el­mon­dá­sa után fel­emel­ke­dett és már tett-vett a szo­bá­ban, vé­gez­te mind­azt, amit meg kell ten­ni, mi­kor egy be­teg ki­le­he­li a lel­két.

El­tün­tet­te a be­teg­ség nyo­ma­it, el­rak­ta az üveg­csé­ket meg a kis té­ge­lye­ket, egy izzó la­pá­ton cuk­rot ége­tett, majd egy fe­hér te­rí­tő­vel bo­rí­tott asz­ta­lon, az ágy fe­jé­nél, gyer­tyát gyúj­tott, fe­szü­le­tet tett rá, szen­telt­víz-tar­tót és egy meg­szen­telt bar­ka­á­gat.