Tizedik fejezet

Aki be­me­rész­ke­dik az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­ta fo­lyo­só­i­nak és lép­cső­i­nek út­vesz­tő­jé­be, és az épü­let bal­szár­nyán fel­megy a har­ma­dik eme­let­re, egy ala­csony mennye­ze­tű, szűk ab­la­kok­tól gyé­ren meg­vi­lá­gí­tott hosszú fo­lyo­só­ra ér­ke­zik, ame­lyen, egy mi­nisz­té­ri­um vagy egy gar­ni­szál­ló fo­lyo­só­já­hoz ha­son­ló­an, egy­más­tól egyen­lő tá­vol­ság­ban levő kis aj­tók nyíl­nak.

Ezt a he­lyet ne­héz hi­deg­vér­rel szem­lél­ni, a kép­ze­let sö­tét­nek és szo­mo­rú­nak mu­tat­ja.

Egy Dan­te kel­le­ne, hogy meg­al­kos­sa az oda­ve­ze­tő lép­csők fölé a meg­fe­le­lő fel­írást. A le­tar­tóz­ta­tot­ta­kat kí­sé­rő csend­őrök ne­héz csiz­mái ko­pog­nak a kő­koc­ká­kon reg­gel­től es­tig. Itt csak bo­rús ar­cok­kal ta­lál­koz­ha­tunk. A vád­lot­tak ro­ko­nai vagy ba­rá­tai, ta­núk, meg de­tek­tí­vek. Ezen az el­du­gott he­lyen for­tyog az igaz­ság­szol­gál­ta­tás fa­ze­ka. Mond­hat­nánk, itt van­nak az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­tá­nak, en­nek a gyá­szos szín­ház­nak a ku­lisszái, ahol va­ló­di vér­ben ol­dód­nak fel a na­gyon is re­á­lis drá­mák.

A fe­ke­te szá­mok­kal el­lá­tott kis aj­tók mind­egyi­ke egy vizs­gá­ló­bí­ró szo­bá­já­ba nyí­lik. Ezek a szo­bák mind ha­son­lí­ta­nak egy­más­ra, aki egyet meg­is­mer, is­me­ri min­det. Nincs sem­mi ret­te­ne­tes vagy bal­jós ben­nük, de még­is ne­héz szív­szo­ron­gás nél­kül ide be­lép­ni. Az em­ber há­tán vé­gig­fut a hi­deg. Úgy rém­lik, hogy a fa­lak még nyir­ko­sak ki­on­tott könnyek­től. Bor­só­zik a háta az em­ber­nek, ha azok­ra a val­lo­má­sok­ra gon­dol, ame­lye­ket itt csi­kar­tak ki, azok­ra a zo­kog­va el­sut­to­gott be­is­me­ré­sek­re.

A vizs­gá­ló­bí­ró szo­bá­já­ban az igaz­ság­szol­gál­ta­tás még nem vo­nul­tat­ja fel azt a gé­pe­ze­tet, amellyel ké­sőbb kö­rül­ve­szi ma­gát, hogy a tö­me­gek kép­ze­le­té­re has­son. Itt még egy­sze­rű és majd­nem haj­la­mos a jó­in­du­lat­ra. A vizs­gá­la­ti fo­goly­hoz így be­szél:

– Erős oka­im van­nak, hogy bű­nös­nek higgye­lek, de bi­zo­nyítsd be ár­tat­lan­sá­go­dat és el­en­ged­lek.

Az em­ber azt hin­né, hogy va­la­mi kö­zön­sé­ges üz­le­ti iro­dá­ba ke­rült. A bú­tor­zat egy­sze­rű, mint min­de­nütt, ahol csak rö­vid ide­ig tar­tóz­kod­nak, és ahol még­is óri­ás ér­de­kek fo­rog­nak koc­kán. De mit szá­mí­ta­nak a kül­ső­sé­gek an­nak, aki egy bű­nöst ül­döz, vagy aki ép­pen az éle­tét védi?

Egy ak­ták­kal meg­ra­kott író­asz­tal a bíró szá­má­ra, egy má­sik asz­tal a tör­vény­szé­ki ír­nok­nak, egy ka­ros­szék és né­hány szék, íme, ez az egész bú­tor­za­ta az es­küdt­bí­ró­ság­hoz ve­ze­tő elő­szo­bá­nak. A fa­la­kat zöld ta­pé­ta bo­rít­ja, zöl­dek a füg­gö­nyök és a pad­lót egy ugyan­olyan szí­nű si­lány sző­nyeg bo­rít­ja. Da­bu­ron úr hi­va­ta­li szo­bá­ja a 15-ös szá­mot vi­sel­te.

Reg­gel ki­lenc­kor már ott volt és várt. Mi­után el­ha­tá­roz­ta ma­gát, egy per­cet sem kés­le­ke­dett, épp­oly jól tud­ta, akár­csak Ta­ba­ret apó, hogy vil­lám­gyor­san kell cse­le­ked­nie. Így hát be­szélt a csá­szá­ri ügyésszel, és meg­egye­zett a bűn­ügyi rend­őr­ség ve­ze­tő­i­vel.

Az Al­bert el­len ki­adott el­fo­ga­tá­si pa­ran­cson kí­vül, idé­zést kül­dött Com­ma­rin gróf, Ger­dy­né asszony, Noël és az Al­bert szol­gá­la­tá­ban álló né­hány inas ne­vé­re, amely­ben azon­na­li meg­je­le­né­sü­ket kér­te.

Fon­tos­nak tar­tot­ta, hogy min­den­kit a vád­lott meg­ér­ke­zé­se előtt hall­gas­son ki.

Pa­ran­csá­ra tíz rend­őr gyor­san mun­ká­ba állt, és Da­bu­ron úgy ült a dol­go­zó­szo­bá­já­ban, mint a had­se­reg­tá­bor­nok, aki szárny­se­gé­de­it szét­küld­te a csa­pa­tok­hoz a csa­ta meg­in­dí­tá­sá­ra szó­lí­tó pa­ranccsal, és bí­zik ha­di­ter­ve si­ke­ré­ben.

Gyak­ran volt már ha­son­ló hely­zet­ben eb­ben a he­lyi­ség­ben, ilyen­kor, reg­gel. Föl­fe­dez­tek egy bűn­tet­tet, úgy gon­dol­ta, hogy meg­ta­lál­ta a bű­nöst, és pa­ran­csot adott a le­tar­tóz­ta­tá­sá­ra. Hi­szen ez volt a hi­va­tá­sa. De mind­ed­dig soha nem érez­te ezt a bel­ső re­me­gést, amit most. Pe­dig nem­egy­szer meg­esett, hogy mi­kor ki­ad­ta a le­tar­tóz­ta­tá­si pa­ran­csot, fele annyi nyom se volt a bir­to­ká­ban, mint amennyi a je­len­le­gi ügy­re fényt de­rít. Ezt mon­do­gat­ta ma­gá­ban, de még­sem si­ke­rült le­csil­la­pí­ta­ni szo­ron­gó ér­zé­se­it, ide­ges­sé­gé­ben nem tu­dott meg­ma­rad­ni egy hely­ben.

Úgy ta­lál­ta, hogy kés­nek, aki­ket meg­idé­zett. Szél­té­ben-hosszá­ban rót­ta a szo­bát, szá­mol­ta a per­ce­ket, öt­per­cen­ként elő­vet­te az órá­ját, és össze­ha­son­lí­tot­ta a fa­li­órá­val. Ha lép­tek zaja hang­zott fel az ilyen­kor majd­nem üres fo­lyo­són, ön­kén­te­le­nül is kö­ze­lebb lé­pett az aj­tó­hoz, meg­állt és fü­lelt.

Ko­pog­tak az aj­tón. A tör­vény­szé­ki ír­nok volt, aki­ért el­kül­dött. A tör­vény­szé­ki ír­no­kon nem volt sem­mi jel­leg­ze­tes, vé­kony, szi­kár em­ber volt, hosszú volt, még­se lát­szott ma­gas­nak. Tar­tá­sa ki­mért, moz­du­la­tai mód­sze­re­sek, s arca oly szenv­te­len, mint­ha egy da­rab sár­ga fá­ból fa­rag­ták vol­na ki.

Har­minc­négy éves volt és ti­zen­há­rom éve ve­zet­get­te im­már a ne­gye­dik vizs­gá­ló­bí­ró ki­hall­ga­tá­si jegy­ző­köny­ve­it. Ez­zel azt is meg­mond­tuk, hogy a leg­ször­nyűbb dol­go­kat is szem­reb­be­nés nél­kül vé­gig tud­ta hall­gat­ni. Egy szel­le­mes jo­gász így ha­tá­roz­ta meg a tör­vény­szé­ki ír­no­kot: „A vizs­gá­ló­bí­ró tol­la. Olyan sze­mély, aki néma, de be­szél, vak, de ír, sü­ket, de hall.” A mi em­be­rünk tel­je­sen meg­fe­lelt en­nek a le­írás­nak, és Cons­tant-nak hív­ták.

Üd­vö­zöl­te a bí­rót, és bo­csá­na­tot kért a ké­se­de­le­mért. A jegy­ző­köny­ve­i­vel volt el­fog­lal­va, mint min­den reg­gel, és a fe­le­sé­gé­nek kel­lett el­kül­de­nie érte.

– Így is jó­kor ér­ke­zett – mond­ta neki Da­bu­ron úr –, de sok do­log vár ránk, ké­szít­he­ti a pa­pí­ro­kat.

Öt perc­cel ké­sőbb a szol­gá­la­tos al­tiszt Noël Ger­dy urat ve­zet­te be. Ott­ho­no­san lé­pett be, hisz ügy­véd volt, is­mer­te az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­tát és an­nak min­den zu­gát. Ma reg­gel egy­ál­ta­lán nem ha­son­lí­tott Ta­ba­ret apó ba­rát­já­ra, még ke­vés­bé le­he­tett vol­na fel­is­mer­ni ben­ne Ju­li­et­te asszony sze­re­tő­jét. Egész más lett, vagy in­kább újra ma­gá­ra vet­te szo­ká­sos sze­re­pét.

Hi­va­ta­los sze­mély volt, olyan­nak mu­tat­ko­zott, mint ami­lyen­nek kol­lé­gái is­mer­ték, ami­lyen­nek ba­rá­tai be­csül­ték, és ami­lyen­nek is­me­ret­sé­gi kö­ré­ben sze­ret­ték. Ren­des öl­tö­zé­ké­ből, ki­pi­hent ar­cá­ból ítél­ve el sem le­he­tett vol­na kép­zel­ni, hogy iz­gal­mak­kal és ví­vó­dá­sok­kal teli este, a sze­re­tő­jé­nél tett futó lá­to­ga­tás után az egész éj­sza­kát egy hal­dok­ló ágya mel­lett töl­töt­te. É^s ki­nek az ágya mel­lett! Az any­já­nak vagy leg­alább­is an­nak az asszony­nak az ágya mel­lett, aki any­ját he­lyet­te­sí­tet­te.

Mi­lyen nagy a kü­lönb­ség köz­te és a bíró kö­zött!

A bíró sem aludt. De ez meg is lát­szott a pety­hüdt, gond­ter­helt ar­cán és ka­ri­kás sze­mén. Az ing­mel­le ször­nyen össze­gyű­rő­dött, és kéz­elő­je sem volt egé­szen ma­ku­lát­lan. Az ese­mé­nyek sod­rá­tól el­ra­ga­dott lé­lek el­fe­lejt­ke­zett a test­ről. Noël fris­sen bo­rot­vált álla pa­tyo­lat­fe­hér nyak­ken­dő­höz si­mult, gal­lér­ján egy ránc sem akadt, ha­ját és po­fa­sza­kál­lát gon­do­san meg­fé­sül­te. Üd­vö­zöl­te Da­bu­ron urat, és át­nyúj­tot­ta az idé­zést.

– Hí­va­tott, uram – mond­ta –, íme, itt va­gyok a pa­ran­csá­ra.

A vizs­gá­ló­bí­ró nem­egy­szer ta­lál­ko­zott a fi­a­tal ügy­véd­del az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­ta fo­lyo­só­in, lá­tás­ból is­mer­te. Az­tán arra is em­lé­ke­zett, hogy Ger­dy ügy­vé­det te­het­sé­ges em­ber­ként em­le­get­ték, aki előtt jövő áll, és aki már­is kezd ki­emel­ked­ni kol­lé­gái kö­zül. Így hát ke­bel­be­li­ként fo­gad­ta, hisz a bí­rói és az ügy­vé­di emel­vény oly kö­zel van egy­más­hoz! Hellyel kí­nál­ta.

A ta­núk ki­hall­ga­tá­sá­val járó elő­ze­tes for­ma­sá­gok: ve­ze­ték és utó­név, kor, szü­le­té­si hely, sa­töb­bi fel­jegy­zé­se után a bíró, aki szem­mel kö­vet­te az ír­no­kot, amíg írt, most Noël felé for­dult:

– Meg­mond­ták ön­nek, ügy­véd úr – kezd­te mi­lyen ügy­nek kö­szön­he­ti az idé­zés­sel járó kel­le­met­len­sé­ge­ket?

Igen, uram, igen. A La Jonc­hé­re-ben meg­gyil­kolt sze­gény öreg­asszony mi­att va­gyok itt.

– Pon­to­san – vá­la­szol­ta Da­bu­ron úr. – És még jó­kor vissza­em­lé­kez­ve Ta­ba­ret apó­nak tett ígé­re­té­re, hoz­zá­tet­te: Az igaz­ság­szol­gál­ta­tás csak azért ju­tott el ily gyor­san önig, mert öz­vegy Le­rou­ge-né pa­pír­jai kö­zött gyak­ran ta­lál­koz­tunk az ön ne­vé­vel.

– Ez nem lep meg – vá­la­szol­ta az ügy­véd –, min­dig ér­dek­lőd­tünk az iránt a de­rék asszony iránt, aki a daj­kám volt, és tu­dom, hogy Ger­dy­né asszony gyak­ran írt neki.

– Na­gyon jó! Így hát ön ad­hat bi­zo­nyos fel­vi­lá­go­sí­tá­so­kat ne­künk.

– At­tól fé­lek, uram, hogy igen hé­za­go­sak lesz­nek. Jó­for­mán sem­mit sem tu­dok er­ről a sze­gény Le­rou­ge any­óról. Még zsen­ge gyer­mek­ko­rom­ban el­vit­tek tőle, és ami­óta fel­nőt­tem, csu­pán annyi kö­zöm volt hoz­zá, hogy időn­ként egy kis összeg­gel se­gí­tet­tem.

– Sose lá­to­gat­ta meg?

– Bo­csás­son meg. Több­ször is jár­tam ott, de min­dig csak egy­né­hány per­cig ma­rad­tam. Ger­dy­né asszony, aki gyak­ran fel­ke­res­te, és aki­re rá­bíz­ta min­den gond­ját, ná­lam sok­kal job­ban fel­vi­lá­go­sít­hat­ná.

– De hisz szá­mí­tok is Ger­dy­né asszony­ra – mond­ta a bíró –, ő is meg­kap­ta az idé­zést.

– Tu­dom, uram, de le­he­tet­len, hogy meg­je­len­jék, ágy­ban fek­vő be­teg…

– Sú­lyos?

– Annyi­ra sú­lyos, hogy azt hi­szem, jobb lesz, ha le­mond a ta­nú­val­lo­má­sá­ról. Olyan be­teg­ség súj­tot­ta, amely ba­rá­tom, Her­vé dok­tor sze­rint, nem ke­gyel­mez. Va­la­mi agy­ve­lő­gyul­la­dás, en­ce­pha­li­tis, ha nem té­ve­dek. Még ha az éle­tét meg­men­tik is, az ér­tel­mét nem tud­ják vissza­ad­ni. Ha nem hal meg, el­me­be­teg ma­rad.

Da­bu­ron úron lát­szott, hogy ez erő­sen bosszant­ja.

– Ez igen kel­le­met­len – mor­mol­ta. – És azt hi­szi, ked­ves ügy­véd úr, hogy va­ló­ban le­he­tet­len bár­mit is meg­tud­ni tőle?

– Erre ne is gon­dol­junk. Nincs ma­gá­nál. Ami­kor el­jöt­tem tőle, tel­je­sen ma­gá­ba ros­kadt, és úgy lát­szott, hogy nem éri meg az es­tét.

– És mi­kor tá­mad­ta meg ez a be­teg­ség?

– Teg­nap este.

– Vá­rat­la­nul?

– Igen, uram, leg­alább­is lát­szó­lag, mert nyo­mós oka­im van­nak azt hin­ni, hogy leg­alább há­rom hete rosszul érzi ma­gát. Teg­nap este alig evett, úgy kelt fel az asz­tal­tól, ke­zé­be vet­te az új­sá­got, és egy saj­ná­la­tos vé­let­len foly­tán sze­me ép­pen a bűn­tett­ről szó­ló tu­dó­sí­tá­son akadt meg. Ab­ban a pil­la­nat­ban fel­si­kol­tott, egy pil­la­na­tig még ver­gő­dött a ka­ros­szék­ben, majd le­sik­lott a sző­nyeg­re, és csak ennyit sut­to­gott: „Ó, a sze­ren­csét­len, a sze­ren­csét­len fiú!”

– Ta­lán sze­ren­csét­len asszonyt akart mon­da­ni?

– Nem uram, jól mond­tam. Nyil­ván­va­ló, hogy ez a fel­ki­ál­tás nem az én sze­gény daj­kám­nak szólt.

Erre a leg­ár­tat­la­nabb han­gon adott sú­lyos vá­lasz­ra Da­bu­ron úr a ta­nú­já­ra emel­te sze­mét. Az ügy­véd le­hor­gasz­tot­ta fe­jét.

– És az­tán? – kér­dez­te a bíró rö­vid hall­ga­tás után, mi­alatt jegy­ze­te­ket ké­szí­tett.

– Ezek, uram, Ger­dy­né asszony utol­só sza­vai. A szol­gá­ló se­gít­sé­gé­vel ágyá­ba vit­tem, or­vost hí­vat­tunk, és az­óta sem nyer­te vissza ön­tu­da­tát. És rá­adá­sul az or­vos…

– Jól van! – sza­kí­tot­ta fél­be Da­bu­ron úr. – Hagy­juk ezt, leg­alább egye­lő­re. Nos, ügy­véd úr, tu­do­má­sa sze­rint vol­tak-e el­len­sé­gei öz­vegy Le­rou­ge-né­nek?

– Egy sem.

– Nem vol­tak el­len­sé­gei? Meg­le­het. És mond­ja csak, vé­le­mé­nye sze­rint, volt-e va­la­ki, aki­nek ér­de­ké­ben állt a sze­gény öreg­asszony ha­lá­la?

Mi­köz­ben a kér­dést fel­ad­ta, a vizs­gá­ló­bí­ró le nem vet­te sze­mét Nő­é­i­ről, nem akar­ta, hogy el­for­dít­sa vagy le­hajt­sa fe­jét.

Az ügy­véd össze­rez­zent, és úgy lát­szott, mé­lyen meg­ren­dült. Meg­hök­kent, ha­bo­zott, mint aki vi­as­ko­dik ön­ma­gá­val.

Vé­gül, ha­tá­ro­zott­nak egy­ál­ta­lán nem ne­vez­he­tő han­gon, ki­je­len­tet­te:

– Nem, sen­ki­nek.

– Va­ló­ban ez az igaz­ság? – kér­dez­te a bíró, s te­kin­te­te me­re­veb­ben sze­ge­ző­dött rá. – Sen­kit sem is­mer, aki­nek a bűn hasz­ná­ra volt vagy le­het, az ég­vi­lá­gon sen­kit?

– Csak annyit tu­dok, uram – fe­lel­te Noël –, hogy én­ne­kem jó­vá­te­he­tet­len kárt okoz.

„Vég­re – gon­dol­ta Da­bu­ron –, el­ér­kez­tünk a le­ve­lek­hez, és nem kel­lett komp­ro­mit­tál­nom sze­gény Ta­ba­ret apót. Rosszul esne, ha a leg­cse­ké­lyebb bá­na­tot is okoz­nám en­nek a de­rék és ügyes em­ber­nek.”

– Kárt ön­nek, ked­ves ügy­véd úr – foly­tat­ta most már fenn­han­gon –, re­mé­lem, ezt meg­ma­gya­ráz­za ne­kem Noël rossz köz­ér­ze­te, amely­nek né­hány je­lét már mu­tat­ta, fo­ko­zot­tab­ban je­lent­ke­zett.

– Tu­dom, uram – vá­la­szol­ta –, hogy az igaz­ság­szol­gál­ta­tás­nak nem­csak az igaz­ság­gal, ha­nem a tel­jes igaz­ság­gal tar­to­zom. De van­nak olyan ké­nyes kö­rül­mé­nyek, ami­kor egy tisz­tes­sé­ges em­ber lel­ki­is­me­re­te eb­ben ve­szélyt lát­hat. No, meg ke­gyet­len do­log, ha az em­ber fáj­dal­mas tit­kok­ról kény­te­len fel­leb­ben­te­ni a fáty­lat, ame­lyek­nek nyil­vá­nos­ság­ra ho­za­ta­la néha…

Da­bu­ron egy moz­du­lat­tal el­hall­gat­tat­ta. Noël szo­mo­rú hang­ja nem ma­radt rá ha­tás­ta­la­nul. Mi­vel elő­re tud­ta, mi kö­vet­ke­zik, szen­ve­dett a fi­a­tal ügy­véd he­lyett is. Oda­for­dult az ír­no­ká­hoz.

– Cons­tant! – mond­ta egy bi­zo­nyos hang­lej­tés­sel.

Ez a hang­lej­tés jel­zés le­he­tett, mert a hosszú ír­nok mód­sze­re­sen fel­állt, a tol­lat a füle mögé tet­te, és ki­mért lép­tek­kel el­hagy­ta a szo­bát.

Noël szem­lá­to­mást jó­né­ven vet­te a vizs­gá­ló­bí­ró ta­pin­ta­tos­sá­gát. Ar­cá­ról le­rítt a mély­sé­ges hála, te­kin­te­té­ben kö­szö­net csil­lo­gott.

– Mennyi­re le va­gyok kö­te­lez­ve ön­nek, uram, ezért a nagy­lel­kű fi­gye­le­mért! – mond­ta foj­tott hév­vel. – Mert mon­da­ni­va­lóm fáj­dal­mas, de most már, négy­szem­közt ön­nel, nem esik ne­he­zem­re a be­széd.

– Ne fél­jen, ügy­véd úr – vet­te át a szót a vizs­gá­ló­bí­ró –, val­lo­má­sá­ból csak azt ra­ga­dom ki, amit fel­tét­len nél­kü­löz­he­tet­len­nek tar­tok.

– Alig bí­rok ural­kod­ni ma­ga­mon, bíró úr – kezd­te Noël –, néz­ze hát el za­va­ro­mat. Ha né­hány, ér­zé­se sze­rint, ke­se­rű szó­ra fa­ka­dok, bo­csás­son meg érte, aka­rat­la­nul tör­té­nik. Egé­szen az utób­bi na­po­kig úgy hit­tem, sze­re­lem­gye­rek va­gyok. Ha így vol­na is, azt sem szé­gyel­le­ném be­val­la­ni. A tör­té­ne­tem rö­vid. Tisz­tes­sé­ges am­bí­ci­ók fű­töt­tek, dol­goz­tam. Ha az em­ber­nek nincs neve, ipar­ko­dik te­rem­te­ni ma­gá­nak. Azok­nak a szi­go­rú, vissza­vo­nult és szür­ke em­be­rek­nek éle­tét él­tem, akik egé­szen alul­ról in­dul­va ma­gas­ba tör­nek. Imád­tam azt, akit anyám­nak hit­tem, s meg vol­tam győ­ződ­ve róla, hogy ő is sze­ret. A szü­le­té­se­men esett folt bi­zo­nyos meg­aláz­ta­tá­so­kat vont maga után, de én ezek­re rá se he­de­rí­tet­tem. Ha sor­so­mat sok más em­be­ré­hez vi­szo­nyí­tot­tam, úgy érez­tem, hogy még így is a ki­vált­sá­go­sok kö­zött va­gyok; ha­nem a Gond­vi­se­lés ke­zem közé jut­tat­ta azo­kat a le­ve­le­ket, ame­lye­ket apám, Com­ma­rin gróf írt Ger­dy­né asszony­nak a vi­szo­nyuk ide­jén. A le­ve­lek el­ol­va­sá­sa után arra a meg­győ­ző­dés­re ju­tot­tam, nem az va­gyok, aki­nek hit­tem ma­gam, és Ger­dy­né asszony nem az én anyám.

És időt sem hagy­va Da­bu­ron­nak a köz­be­szó­lás­ra, fel­vá­zol­ta az ese­mé­nye­ket, ame­lye­ket ti­zen­két órá­val en­nek előt­te Ta­ba­ret apó­nak el­mon­dott.

Ugyan­az a tör­té­net volt, azo­nos kö­rül­mé­nyek­kel, ugyan­azok­kal a pon­tos és meg­győ­ző bő­sé­ges rész­le­tek­kel, csu­pán a hang vál­to­zott meg. Ami­lyen fel­leng­zős és in­du­la­tos volt az elő­ző este ott­ho­ná­ban a fi­a­tal ügy­véd, je­len­leg olyan hig­gadt és min­den erős ki­fe­je­zés­től tar­tóz­ko­dó lett a vizs­gá­ló­bí­ró szo­bá­já­ban.

Va­ló­szí­nű­leg elő­adá­sát hall­ga­tói jel­le­mé­hez szab­ta, hogy bár kü­lön­bö­ző mó­don, de azo­nos ha­tást ér­jen el.

A dur­vább ész­já­rá­sú Ta­ba­ret apó­nak az el­túl­zott ha­rag, a ma­ga­sabb in­tel­li­gen­ci­á­jú Da­bu­ron­nak az el­túl­zott mér­ték­tar­tás.

Amennyi­re fel­lá­zadt a sors igaz­ság­ta­lan­sá­ga el­len, úgy lát­szott, ugyan­annyi­ra be­le­tö­rő­dött, hogy fe­jet hajt a vak vég­zet előtt.

Iga­zi ékes­szó­lás­sal és rit­ka sze­ren­csés ki­fe­je­zé­sek­kel ecse­tel­te, hogy mit ér­zett a fel­fe­de­zé­se után, fáj­dal­mát, ta­nács­ta­lan­sá­gát, ké­te­lye­it.

Hogy bi­zo­nyos­sá­got sze­rez­zen, igen­lő ta­nú­ra volt szük­sé­ge. Va­jon re­mél­het­te-e ezt a gróf vagy Ger­dy­né asszony sze­mé­lyé­től, a cin­ko­sok­tól, akik­nek ér­de­ke az igaz­ság lep­le­zé­se? Nem. Vi­szont szá­mí­tott a daj­ká­já­ra, a sze­gény öreg­asszony­ra, aki sze­ret­te őt, és aki éle­te al­ko­nyán bol­dog lett vol­na, ha könnyít­het a lel­ki­is­me­re­tén, és le­ráz­hat egy ilyen sú­lyos ter­het.

Majd rá­tért a Ger­dy­né asszonnyal tör­tént ki­ma­gya­ráz­ko­dás­ra, és a bí­ró­nak sok­kal gaz­da­gabb rész­le­tek­kel szol­gált, mint öreg szom­széd­já­nak.

Az asszony, mon­dot­ta, ele­in­te min­dent ta­ga­dott, de, tet­te hoz­zá, a kér­dé­sek ke­reszt­tü­zé­ben, a nyil­ván­va­ló igaz­ság sú­lya alatt két­ség­be­eset­ten min­dent be­val­lott, de ki­je­len­tet­te, hogy ezt a be­is­me­rést vissza­von­ja, és ta­gad­ni fog­ja, mi­vel a vi­lá­gon min­den­re kész, hogy fia meg­őriz­ze elő­ke­lő hely­ze­tét.

Az ügy­véd né­ze­te sze­rint ez a je­le­net vál­tot­ta ki an­nak a be­teg­ség­nek az első tü­ne­te­it, amely össze­rop­pan­tot­ta apja volt sze­re­tő­jét.

Noël hossza­sab­ban is­mer­tet­te Com­ma­rin vi­com­te-tal foly­ta­tott be­szél­ge­té­sét.

El­be­szé­lé­sé­be be­le­csú­szott né­hány el­lent­mon­dá­sos vál­to­zat, de oly cse­kély je­len­tő­sé­gű­ek, hogy ne­héz lett vol­na a sze­mé­re vet­ni. Egyéb­ként ezek nem ve­tet­tek rossz fényt Al­bert-ra.

El­len­ke­ző­leg, nyo­ma­té­ko­san han­goz­tat­ta, mily ki­tű­nő be­nyo­mást tett rá az a fi­a­tal­em­ber.

Igaz, a vi­com­te némi bi­zal­mat­lan­ság­gal fo­gad­ta a le­lep­le­zést, de ne­mes ön­ura­lom­mal és bá­tor szív­vel ké­szen rá, hogy meg­ha­jol­jon a jo­gos kö­ve­te­lé­sek előtt.

Vé­gül majd­nem lel­kes sza­vak­kal ecse­tel­te ve­tély­tár­sát, akit egy­ál­ta­lán nem ron­tott meg a pom­pa, és el­vá­lá­suk­kor egyet­len ne­hez­te­lő pil­lan­tá­sa sem volt, annyi­ra, hogy von­zó­dást érez irán­ta, mert vég­ered­mény­ben még­is­csak a test­vé­re.

Da­bu­ron a leg­oda­adóbb fi­gye­lem­mel hall­gat­ta Noëlt, anél­kül, hogy egy szó, egy moz­du­lat, egy szem­reb­be­nés el­árul­ta vol­na be­nyo­má­sa­it. Mi­kor az ügy­véd be­fe­jez­te, a bíró meg­je­gyez­te:

– Ho­gyan ál­lít­hat­ta, uram, hogy vé­le­mé­nye sze­rint sen­ki­nek se volt ér­de­ké­ben öz­vegy Le­rou­ge-né ha­lá­la?

Az ügy­véd nem vá­la­szolt.

– Úgy vé­lem, Com­ma­rin vi­com­te úr hely­ze­te jó­for­mán meg­tá­mad­ha­tat­lan. Ger­dy­né asszony meg­hib­bant, a gróf min­dent ta­gad­ni fog, az ön le­ve­lei pe­dig nem per­dön­tő bi­zo­nyí­té­kok. Vall­juk be, ez a bűn­tett sze­ren­csés for­du­la­tot je­lent, és a leg­jobb­kor ér­ke­zett a fi­a­tal­em­ber szá­má­ra.

– Ó, uram! – ki­ál­tott fel eré­lye­sen til­ta­koz­va Noël. –Ez el­ké­pesz­tő gya­nú­sí­tás!

A bíró szi­go­rú­an für­kész­te az ügy­véd arc­vo­ná­sa­it. Őszin­tén be­szél-e, vagy meg­játssza a nagy­lel­kűt? Va­ló­ban soha nem me­rült fel ben­ne a gya­nú? Noël meg se rez­zent, s rög­tön át­vet­te a szót:

– Mi oka lett vol­na a resz­ke­tés­re, a po­zí­ci­ó­ja fél­té­sé­re en­nek a fi­a­tal­em­ber­nek? Még köz­vet­ve sem il­let­tem fe­nye­ge­tő szó­val sem. Nem úgy lép­tem fel, mint egy dü­hön­gő ki­fosz­tott, aki kö­ve­te­li, hogy tüs­tént ad­ják vissza neki mind­azt, amit el­vet­tek tőle. Al­bert-nak elő­ad­tam a té­nye­ket, mond­ván: „Íme: mit gon­dol, mit ha­tá­rozzunk? Le­gyen ön a bíró.”

– És ő ha­la­dé­kot kért ön­től?

– Igen. Ja­va­sol­tam neki, men­jünk el együtt Le­rou­ge anyó­hoz, aki­nek a ta­nú­sá­ga el­osz­lat­hat­ja va­la­mennyi ké­te­lyét; úgy lát­szott, nem ér­tett meg. Pe­dig jól is­mer­te az öreg­asszonyt, járt is nála a gróf­fal, aki, mint az­óta meg­tud­tam, bő­ven el­lát­ta pénz­zel.

– Nem ta­lál­ta fur­csá­nak ezt a bő­kezű­sé­get?

– Nem.

– Meg tud­ná-e ma­gya­ráz­ni, mi­ért nem volt haj­lan­dó a vi­com­te kö­vet­ni önt?

– Hogy­ne. Már elő­ző­leg ki­je­len­tet­te, hogy min­de­nek­előtt az ép­pen tá­vol­le­vő ap­já­tól óhajt ma­gya­rá­za­tot kér­ni, aki­nek né­hány na­pon be­lül haza kell ér­kez­nie.

Min­den­ki tud­ja és sze­re­ti is han­goz­tat­ni, hogy az igaz­ság hang­ja nem té­veszt­het meg sen­kit. Da­bu­ron­nak im­már a leg­ki­sebb ké­te­lye sem ma­radt a tanú jó­hi­sze­mű­sé­gét il­le­tő­en. Noël a be­csü­le­tes szí­vű em­ber egy­ügyű ár­tat­lan­sá­gá­val, akit a gya­nú de­ne­vér­szár­nya meg sem érin­tett, így foly­tat­ta:

– Ne­kem is job­ban meg­fe­lelt, hogy köz­vet­le­nül apám­mal tár­gyal­jak. An­nál is in­kább ra­gasz­kod­tam ah­hoz, hogy a szennyest a csa­lá­don be­lül mos­suk tisz­tá­ra, mert ba­rát­sá­gos meg­egye­zést óhaj­tot­tam. Ha per­dön­tő bi­zo­nyí­té­kok­kal len­ne tele a ke­zem, ak­kor is el­áll­nék a per­től.

– Nem adott vol­na be ke­re­se­tet?

– Soha, uram, sem­mi áron. Hát az­zal kezd­jem az en­gem meg­il­le­tő név vissza­szer­zé­sét tet­te hoz­zá büsz­kén –, hogy meg­hur­col­jam?

Erre már Da­bu­ron sem bír­ta lep­lez­ni őszin­te cso­dá­la­tát.

– Ez iga­zán szép ön­zet­len­ség, uram mond­ta.

– Sze­rin­tem csu­pán éssze­rű vá­la­szol­ta Noël. Leg­rosszabb eset­ben úgy dön­tök, hogy a cí­me­met meg­ha­gyom Al­bert-nak. A Com­ma­rin név bár il­luszt­ris, még­is azt re­mé­lem, hogy tíz éven be­lül az enyém lesz is­mer­tebb. Vi­szont bő­sé­ges kár­pót­lást kö­ve­te­lek. Ne­kem sem­mim sincs, és pá­lya­fu­tá­som alatt gyak­ran gör­dí­tett elém aka­dá­lyo­kat a nyo­mo­rú­sá­gos pénz­kér­dés. Az, amit Ger­dy­né asszony apám bő­kezű­sé­gé­nek kö­szön­he­tett, jó­for­mán tel­je­sen el­fo­gyott. Nagy ré­szét fel­emész­tet­te a ta­nít­ta­tá­som, és ügy­vé­di iro­dám csak rö­vid ide­je fe­de­zi a költ­sé­ge­i­met. Ger­dy­né asszony meg én rop­pant sze­ré­nyen élünk, és bár neki igen egy­sze­rű az íz­lé­se, nincs ér­zé­ke a ta­ka­ré­kos­ság­hoz meg a rend­hez, és sen­ki se hin­né el, mennyit nyel el a ház­tar­tá­sunk. Vé­gül is, én nem te­he­tek szem­re­há­nyást ma­gam­nak: lesz, ami lesz. Az első pil­la­nat­ban kép­te­len vol­tam vissza­foj­ta­ni a dü­hö­met, de most már nem ér­zek ha­ra­got. A daj­kám ha­lá­la hí­ré­re min­den re­mé­nye­met el­ve­tet­tem.

– Ezt pe­dig rosszul tet­te, ked­ves ügy­véd úr – je­len­tet­te ki a bíró. – Most már én mon­dom ön­nek: re­mél­jen. Meg­es­het, hogy mi­előtt a mai nap vé­get ér, ön a jo­gai bir­to­ká­ba lép. Nem áru­lok el tit­kot, ha meg­mon­dom, az igaz­ság­szol­gál­ta­tás is­mer­ni véli öz­vegy Le­rou­ge-né gyil­ko­sát. Ez idő sze­rint Al­bert vi­com­te-ot már bi­zo­nyá­ra le­tar­tóz­tat­ták.

– Ho­gyan? – ki­ál­tott fel Noël meg­döb­ben­ve. – Hát igaz len­ne!… Va­ló­ban nem té­ved­tem az ön sza­va­it il­le­tő­en, uram. Fé­lek, hogy jól ér­tet­tem.

– Jól ér­tet­te, Ger­dy úr – sza­kí­tot­ta fél­be Da­bu­ron.

– Kö­szö­nöm őszin­te és be­csü­le­tes ma­gya­rá­za­ta­it, na­gyon meg­könnyí­tik a fel­ada­to­mat. Ma min­den per­cem ki van szá­mít­va, így hát majd hol­nap önt­jük vég­le­ges for­má­ba a ta­nú­val­lo­má­sát… ket­tes­ben, ha nincs el­le­ne ki­fo­gá­sa. Most már nem ma­radt más hát­ra, meg­ké­rem, adja át ne­kem a bir­to­ká­ban levő le­ve­le­ket, ezek nél­kü­löz­he­tet­le­nek szá­mom­ra.

– Egy órán be­lül itt lesz­nek, uram – fe­lel­te Noël.

S mi­után me­leg han­gon ki­fe­jez­te há­lá­ját a bí­ró­nak, el­tá­vo­zott.

Ha Noëlt nem fog­lal­ták vol­na el annyi­ra gon­do­la­tai, a fo­lyo­só vé­gén ész­re­ve­het­te vol­na Ta­ba­ret apót, aki vi­dá­man, lo­hol­va ipar­ko­dott, mint egy nagy ese­mény hír­nö­ke.

Meg se vár­ta, hogy ko­csi­ja meg­áll­jon az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­ta rá­csos be­já­ra­ta előtt, már ug­rott is az ud­var­ba és ro­hant a lép­cső felé. Ha va­la­ki lát­ja, amint egy ügy­véd­boj­tár­nál is für­géb­ben fut fel a vizs­gá­ló­bí­rók fo­lyo­só­já­hoz ve­ze­tő me­re­dek lép­csőn, nem gya­nít­hat­ta vol­na, hogy jó­val túl van az öt­ve­nen. Jó­ma­ga sem vet­te ezt ész­re. Arra sem em­lé­ke­zett, ho­gyan telt el az éj­sza­ka, még soha sem érez­te ma­gát ily friss­nek, tett­re-kész­nek, vi­dor­nak: lá­bát acél­ru­gók moz­gat­ták.

Két ug­rás­sal át­szel­te a fo­lyo­sót, s ki­lőtt go­lyó­bis­ként ron­tott a vizs­gá­ló­bí­ró szo­bá­já­ba, s ő, aki oly ud­va­ri­as em­ber, bo­csá­na­tot sem kért az út­já­ba ke­rü­lő ír­nok­tól, aki ép­pen ek­kor tért vissza a vá­ró­csar­nok­ban tett rö­vid sé­tá­já­ról.

– Meg­van! – ki­ál­tot­ta már a kü­szöb­ről. – Meg­csíp­tük, sa­rok­ba szo­rí­tot­tuk, meg­kö­töz­tük, el­szál­lí­tot­tuk, be­du­tyiz­tuk! Meg­van az em­be­rünk!

Ta­ba­ret apó, aki most ele­mé­ben volt, mint Szi­mat apó oly mu­lat­sá­gos hév­vel ha­do­ná­szott, oly fur­csa fin­to­ro­kat vá­gott, hogy a hosszú ír­nok el­mo­so­lyo­dott, ami­ért egyéb­ként még az­nap este, le­fek­vés­kor kor­hol­ta is ön­ma­gát.

Da­bu­ron azon­ban, aki még min­dig Noël ta­nú­val­lo­má­sá­nak a ha­tá­sa alatt volt, meg­üt­kö­zött ezen a ki­tö­rő örö­mön, bár a biz­ton­sá­got hoz­ta szá­má­ra. Szi­go­rú te­kin­te­tet ve­tett Ta­ba­ret apó­ra, és rá­szólt:

– Hal­kab­ban, uram, hal­kab­ban, ne fe­led­kez­zék meg az il­lem­ről, mér­sé­kel­je ma­gát.

Min­den más al­ka­lom­mal a de­rék fér­fi­út meg­hök­ken­tett vol­na egy ilyen rend­re­uta­sí­tás. De uj­jon­gá­sá­ban ész­re se vet­te.

– A mér­sék­let­tel nincs baj – vá­la­szol­ta. – Ez­zel, hála Is­ten­nek, di­cse­ked­he­tem. De sose lát­tunk eh­hez ha­son­lót! Meg­ta­lál­tunk min­dent, úgy, ahogy elő­re meg­mond­tam. Az el­tört pár­baj­tőr, a hor­zso­lá­sos gyöngy­szür­ke kesz­tyűt, a szip­ka, sem­mi sem hi­ány­zik. Ha­ma­ro­san ide­hoz­zák, uram, és még sok más egye­bet. Meg­van a mi kis szisz­té­mánk, és úgy lát­szik, nem is olyan rossz. Íme, győ­zött a Gév­rol ál­tal annyi­ra ki­ne­ve­tett in­duk­tív mód­sze­rem. Száz fran­kot ad­nék, ha itt le­het­ne. De nem, az én Gév­ro­lom ra­gasz­ko­dik a fül­be­va­lós em­ber kéz­re­ke­rí­té­sé­hez. Hi­tem­re, még ké­pes, és nya­kon csí­pi. Nagy kópé ez a Gév­rol, hí­res em­ber őkel­me! Mek­ko­ra fi­ze­tést húz éven­te az ügyes­sé­gé­ért?…

– Ugyan már, Ta­ba­ret úr – mond­ta a bíró, amint szó­hoz ju­tott –, le­gyünk ko­mo­lyak, ha le­het, és men­jünk szép sor­já­ban.

– Ej­nye, mire jó az! – vet­te át a szót a de­rék fér­fiú.

Ez az ügy már tető alá ke­rült. Mi­kor em­be­rün­ket ön elé ve­ze­tik, csak meg­mu­tat­ja neki az ál­do­zat kör­me alól ki­sze­dett fosz­lá­nyo­kat meg az ő kesz­tyű­jét, és már­is vé­gez vele. Fo­ga­dok, hogy hic et nunc, min­dent be­vall. Igen, a fe­je­met te­szem rá az övé el­len, bár­mi­lyen koc­ká­za­tos le­gyen is. De nem, meg­men­ti az a fe­jét! Ezek a nya­va­lyás es­küd­tek ké­pe­sek eny­hí­tő kö­rül­mé­nye­ket ta­lál­ni szá­má­ra. Én az­tán ta­lál­nék neki! Ó, a las­sú­ság a vesz­te az igaz­ság­szol­gál­ta­tás­nak! Ha min­den­ki egy vé­le­mé­nyen len­ne ve­lem, a gaz­fic­kók bűn­hő­dé­se nem hú­zód­na el oly so­ká­ig. El­kap­ták? Már­is a vér­pad­ra vele. És kész.

Da­bu­ron hagy­ta, hadd vo­nul­jon el ez a szó­ára­dat. Mi­kor a de­rék fér­fiú lel­ke­se­dé­se egy kis­sé alább­ha­gyott, vég­re hoz­zá­kezd­he­tett a ki­hall­ga­tá­sá­hoz. Elég ne­he­zen szed­te ki be­lő­le a le­tar­tóz­ta­tás pon­tos rész­le­te­it, ame­lye­ket még a rend­őr­tiszt ál­tal fel­vett jegy­ző­könyv­nek is alá kell majd tá­masz­ta­ni.

A bí­rót rop­pant meg­lep­te, hogy a le­tar­tóz­ta­tá­si pa­rancs lát­tán Al­bert így ki­ál­tott fel: „Vé­gem van!”

– Íme – sut­tog­ta – egy ször­nyű ter­he­lő adat.

– Ez biz­tos! – fe­lel­te Ta­ba­ret apó. – Nor­má­lis kö­rül­mé­nyek kö­zött so­sem ej­tet­te vol­na ki ezt a szót, amely tény­leg a vesz­tét okoz­za. Csak­hogy ál­má­ból fel­ri­aszt­va csíp­tük el. Ágy­ba se fe­küdt. Egy dí­vá­nyon, ne­héz álom­ban ta­lál­tuk, ami­kor meg­ér­kez­tünk. Gon­dos­kod­tam róla, hogy köz­vet­le­nül előt­tem egy inas lép­jen be, aki­nek ri­adt képe már ele­ve meg­ijesz­tet­te. Min­dent ki­szá­mí­tot­tam. De ne fél­jen, ta­lál ő el­fo­gad­ha­tó ma­gya­rá­za­tot arra a sze­ren­csét­len fel­ki­ál­tá­sá­ra. Hoz­zá kell még ten­nem, hogy ott ta­lál­tuk mel­let­te a Ga­zet­te de Fran­cé elő­ző napi össze­gyűrt pél­dá­nyát, amely be­szá­molt a gyil­kos­ság­ról. Ez az első eset, hogy egy új­ság­hír a bű­nös el­fo­ga­tá­sá­hoz ve­ze­tett.

– Igen – sut­tog­ta a bíró el­töp­reng­ve –, igen, ön na­gyon ér­té­kes em­ber, Ta­ba­ret úr. – Majd han­go­sab­ban így foly­tat­ta: – Er­ről meg­győ­ződ­tem, mert Ger­dy úr ép­pen most tá­vo­zott el in­nen.

– Ön be­szélt Noël­lal! – ki­ál­tott fel a de­rék fér­fiú.

S hiú elé­ge­dett­sé­ge egy csa­pás­ra el­pá­rol­gott. A nyug­ta­lan­ság ár­nyé­ka fá­tyo­loz­ta be pi­ros és vi­dám ar­cát.

– Noël, itt! – is­mé­tel­te, majd fé­lén­ken meg­kér­dez­te: – És meg­tud­ta?

– Sem­mit se tu­dott meg – vá­la­szol­ta Da­bu­ron. – Nem volt szük­sé­gem rá, hogy önt be­le­ke­ver­jem. Kü­lön­ben is, nem ígér­tem-e ön­nek tel­jes diszk­ré­ci­ót?

– Min­den rend­ben van! – ki­ál­tott fel Ta­ba­ret apó. – És mi a vé­le­mé­nye a bíró úr­nak Noël­ről?

– Bi­zo­nyos va­gyok ben­ne, hogy ne­mes, ma­gas­ren­dű lé­lek – mond­ta a bíró –, ke­mény és gyen­géd jel­lem egy­idő­ben. Ér­zel­mei, ame­lye­ket előt­tem el­árult, s ame­lye­ket le­he­tet­len ké­te­lyek­kel fo­gad­ni, emel­ke­dett lel­kü­let­ről ta­nús­kod­nak, s ez, saj­nos, oly rit­ka ma­nap­ság. Nem sok em­ber­rel ta­lál­koz­tam, aki ilyen erős ro­kon­szen­vet kel­tett vol­na ben­nem. Meg­ér­tem, hogy büsz­ke a ba­rát­sá­gá­ra.

– Hát nem meg­mond­tam, vizs­gá­ló­bí­ró úr! Min­den­ki­re ilyen ha­tás­sal van. Úgy sze­re­tem, mint a sa­ját fi­a­mat, és bár­mi tör­tén­jék, a va­gyo­no­mat ő örök­li. Igen, ha­lá­lom után min­de­ne­met rá­ha­gyom, mint ahogy azt már rög­zí­tet­tem a köz­jegy­zőm­nél, Ba­ron­nál le­tét­be he­lye­zett vég­ren­de­le­tem­ben. Igaz, meg­em­lé­kez­tem ben­ne Ger­dy­né asszony­ról is, de ezt most azon­nal tö­röl­ni fo­gom.

– Ger­dy­né asszony­nak ha­ma­ro­san sem­mi­re se lesz szük­sé­ge, Ta­ba­ret úr.

– Hogy érti ezt? Ta­lán a gróf?…

– Hal­dok­lik, és meg­le­het, nem éri meg az es­tét, ezt Ger­dy úr­tól tu­dom.

– Ó, is­te­nem! – ki­ál­tott fel a de­rék fér­fiú –, mit kell hal­la­nom! Hal­dok­lik! Noël két­ség­be lesz esve… de még­sem, hisz nem az ő any­ja, mit bán­ná te­hát. Hal­dok­lik! Mennyi­re tisz­tel­tem, mi­előtt meg­ve­tet­tem vol­na. Gyar­ló em­be­ri­ség! Úgy lát­szik, va­la­mennyi bű­nöst egy na­pon éri a csa­pás, mert el­fe­lej­tet­tem mon­da­ni, ami­kor a Com­ma­rin pa­lo­tá­ból tá­voz­tam; hal­lot­tam, amint az egyik inas oda­szólt a tár­sá­nak, hogy a fia le­tar­tóz­ta­tá­sa hí­ré­re a gró­fot agy­vér­zés érte.

– Ger­dy úr szá­má­ra ez a leg­sú­lyo­sabb ka­taszt­ró­fát je­lent­he­ti.

– Noël szá­má­ra?

– Com­ma­rin úr ta­nú­val­lo­má­sá­ra szá­mí­tot­tam, hogy Ger­dy úr­nak vissza­ad­has­sam mind­azt, ami­re mél­tó­nak tar­tom. A gróf ha­lott, öz­vegy Le­rou­ge-né ha­lott, Ger­dy­né hal­dok­lik, ha meg­ma­rad, meg­őrül, ki ta­nú­sít­hat­ja hát, hogy a pa­pí­rok iga­zat mon­da­nak-e vagy sem?

– Ez igaz! – mor­mol­ta Ta­ba­ret apó. – Ez igaz! Erre nem is gon­dol­tam! Mi­cso­da bal­sze­ren­cse! Mert nem té­ved­het­tem, jól hal­lot­tam…

Még be sem fe­jez­te, a Da­bu­ron szo­bá­já­ba ve­ze­tő ajtó ki­nyílt, és Com­ma­rin úr je­lent meg sze­mé­lye­sen, me­re­ven, mint az ódon arc­ké­pek, ame­lyek mint­ha meg­me­red­tek vol­na az ara­nyo­zott kép­ke­ret­ben.

Az idős ne­mes­úr egy kéz­moz­du­la­tá­ra a két szol­ga, aki ka­ron fog­va fel­se­gí­tet­te az eme­let­re, vissza­vo­nult.