Nyolcadik fejezet

A La Jonc­hé­re-ben fel­fe­de­zett bűn­tett nap­ján, ab­ban az idő­ben, ami­kor Ta­ba­ret apó az ál­do­zat szo­bá­já­ban ku­ta­tott, Al­bert de Com­ma­rin ko­csi­ba szállt, hogy apja elé men­jen az Észa­ki Pá­lya­ud­var­ra.

A vi­com­te rop­pant sá­padt volt. Fe­szült arc­vo­ná­sai, meg­tört sze­me, sá­padt ajka nyo­masz­tó fá­radt­ság­ról, nagy ti­vor­nyák­ról vagy pe­dig ször­nyű gon­dok­ról árul­kod­tak.

A pa­lo­ta va­la­mennyi szol­gá­ja meg­fi­gyel­te, hogy öt nap óta a fi­a­tal gaz­dát emész­ti va­la­mi. Ne­he­zé­re esett a be­széd, alig evett, és szi­go­rú­an meg­til­tot­ta, hogy bár­kit is be­en­ged­je­nek hoz­zá.

A vi­com­te úr bel­ső ina­sa meg­je­gyez­te, hogy ez a vál­to­zás, amely na­gyon hir­te­len volt, s épp ezért igen szem­be­öt­lő, va­sár­nap reg­gel, egy bi­zo­nyos ügy­véd, Ger­dy úr lá­to­ga­tá­sa után állt be, aki majd­nem há­rom óra hosszat volt a könyv­tár­ban.

En­nek a sze­mély­nek a meg­ér­ke­zé­se előtt a vi­com­te vi­dám volt, mint egy pa­csir­ta, de tá­vo­zá­sa után arca ha­lá­lo­san sá­padt lett, és ször­nyű szí­ne az­óta sem vál­to­zott meg.

Mi­kor a vas­út­hoz vi­tet­te ma­gát, úgy lát­szott, a vi­com­te csak von­szol­ja ma­gát, ezért Lu­bin, a bel­ső ina­sa, kö­nyör­gött, ne men­jen el. Nagy könnyel­mű­ség ki­ten­ni ma­gát a hi­deg­nek, sok­kal oko­sab­ban ten­né, ha ágy­ba búj­na, és meg­in­na egy csé­sze for­ró teát.

De hát Com­ma­rin gróf so­sem en­ged­né meg, hogy fél­váll­ról ve­gyék a csa­lá­di kö­te­les­sé­ge­ket. Fi­á­nak in­kább meg­bo­csá­ta­ná a leg­hi­he­tet­le­nebb bo­lond­sá­go­kat, a leg­go­no­szabb ki­csa­pon­gá­so­kat is, mint azt, amit a tisz­te­let-adás hi­á­nyá­nak ne­ve­zett. Ér­ke­zé­sét hu­szon­négy órá­val előbb tá­vi­rat­ban je­lez­te, így te­hát meg­kö­ve­tel­te, hogy háza népe tel­jes fegy­ver­zet­ben vár­ja, és ha Al­bert nem len­ne a pá­lya­ud­va­ron, ezt a leg­sér­tőbb il­let­len­ség­nek te­kin­te­né.

A vi­com­te már öt per­ce sé­tál­ga­tott a vá­ró­te­rem­ben, ami­kor meg­csen­dült a vo­nat ér­ke­zé­sét jel­ző ha­rang. Ha­ma­ro­san meg­nyíl­tak a pe­ron­ra ve­ze­tő aj­tók, és meg­in­dult az uta­sok ára­da­ta.

Mi­után a tö­meg egy kis­sé el­osz­lott, fel­tűnt a gróf, egy inas kí­sé­re­té­ben, aki ne­mes pré­mek­kel dí­szí­tett óri­á­si úti­ta­ka­ró­kat ci­pelt.

Com­ma­rin gróf jó tíz év­vel lát­szott fi­a­ta­labb­nak ko­rá­nál. A még dús ha­já­ban és sza­kál­lá­ban alig tűn­tek fel ősz szá­lak. Ma­gas, szi­kár, egye­nes tar­tá­sú em­ber volt, fe­jét ma­ga­san hord­ta, de hi­ány­zott be­lő­le az a báj­ta­lan, brit me­rev­ség, ame­lyet annyi­ra cso­dál­nak és iri­gyel­nek a mi ifjú ne­me­se­ink. Tar­tá­sa ne­mes, lé­pé­se könnyed volt. Szép, hosszú keze olyan em­ber­re val­lott, aki­nek ősei szá­za­do­kon át bő­ven osz­to­gat­tak kard­csa­pá­so­kat. Sza­bá­lyos arca kü­lö­nös el­lent­mon­dá­so­kat fe­dett fel an­nak, aki ala­po­san ta­nul­má­nyoz­ta: vo­ná­sai könnyed ke­dé­lyes­sé­get mu­tat­tak, szá­ja mo­soly­gós volt, de vi­lá­gos sze­mé­ben a leg­szi­la­jabb büsz­ke­ség tü­zelt.

Ez az el­len­tét mu­tat­ta jel­le­mé­nek tit­kát.

Bár épp­oly so­kat tar­tott az elő­ke­lő­sé­gé­re, akár Ar­lan­ge őr­gróf­né, még­is lé­pést tar­tott, vagy leg­alább­is úgy tett, mint­ha lé­pést tar­ta­na ko­rá­val.

Akár­csak az őr­gróf­né, ő is meg­ve­tett min­dent, ami nem ne­mes, csak­hogy az ő meg­ve­té­se más for­má­ban nyil­vá­nult meg. Az őr­gróf­né fen­nen és dur­ván mu­tat­ta ki a le­né­zé­sét, a gróf pe­dig meg­alá­zó, már túl­zás­ba menő ud­va­ri­as­ság­gal lep­lez­te. Az őr­gróf­né leg­szí­ve­seb­ben le­te­gez­te vol­na a szál­lí­tó­it, a gróf pe­dig, egy­szer, ami­kor épí­té­sze el­ej­tet­te az es­er­nyő­jét, maga ug­rott oda, hogy fel­ve­gye.

Mert hát az öreg hölgy csu­kott szem­mel, be­du­gott fül­lel élt, a gróf pe­dig jó sze­mé­vel sok min­dent meg­lá­tott, és fi­nom hal­lá­sá­val sok min­dent meg­hal­lott. Az őr­gróf­né os­to­ba volt, és tel­je­sen hi­ány­zott be­lő­le a jó­zan meg­fon­to­lás. A gróf pe­dig okos, majd­nem szé­les lá­tó­kö­rű em­ber volt, és vol­tak esz­méi. Az öreg hölgy egyéb­ről sem áb­rán­do­zott, mint a ne­vet­sé­ge­sen ósdi szo­ká­sok vissza­té­ré­sé­ről, a mo­nar­chi­kus os­to­ba­sá­gok res­ta­u­rá­ci­ó­já­ról, s azt kép­zel­te, hogy az időt épp­úgy vissza le­het for­dí­ta­ni, akár az óra mu­ta­tó­ját; a gróf vi­szont po­zi­tív dol­gok­ra vá­gyott, mint pél­dá­ul a ha­ta­lom, őszin­tén meg volt győ­ződ­ve róla, hogy párt­ja is­mét a ha­ta­lom bir­to­ká­ba jut­hat, meg is őrzi, és né­mán, las­san, de biz­to­san vissza­hó­dít­ja va­la­mennyi el­vesz­tett ki­vált­sá­gát.

De alap­já­ban véve egyet­ér­tet­tek.

El­mond­hat­juk, hogy a gróf egy bi­zo­nyos tár­sa­dal­mi ré­teg hí­zel­gő port­ré­ja, az őr­gróf­né pe­dig a ka­ri­ka­tú­rá­ja volt.

Te­gyük hoz­zá, hogy Com­ma­rin úr azt is tud­ta, ho­gyan tart­sa ma­gá­tól tá­vol a vele egyen­ran­gú­a­kat le­nyű­gö­ző ud­va­ri­as­sá­gá­val. Ilyen­kor ki­üt­kö­zött raj­ta va­ló­di ter­mé­sze­te, gő­gös volt, hajt­ha­tat­lan, fé­kez­he­tet­len, kö­rül­be­lül úgy tűr­te az el­lent­mon­dást, mint a ne­mes pa­ri­pa a légy­csí­pést.

Ott­ho­ná­ban zsar­nok volt.

Al­bert, meg­pil­lant­ván ap­ját, si­et­ve meg­in­dult fe­lé­je. Ke­zet fog­tak, majd fenn­költ és szer­tar­tá­sos arc­cal meg­csó­kol­ták egy­mást, és egy perc le­for­gá­sa alatt el­mond­ták a ha­za­té­rés­sel kap­cso­la­tos ba­ná­lis in­for­má­ci­ó­kat és az uta­zá­si jó­kí­ván­sá­go­kat.

Com­ma­rin úr csak ez­u­tán lát­szott ész­re­ven­ni a szem­be­öt­lő vál­to­zá­so­kat fia ar­cán.

– Gyen­gél­ke­dik, vi­com­te? – kér­dez­te.

– Nem, uram – hang­zott Al­bert la­ko­ni­kus vá­la­sza.

A gróf egy fej­moz­du­lat­tal, amely jel­leg­ze­tes szo­ká­sa volt, s azt je­len­tet­te, hogy egy­ál­ta­lán nem hi­szi el, amit mon­da­nak neki, csak ennyit mon­dott „Ó!”, majd az ina­sá­hoz for­dult, és rö­vi­den né­hány pa­ran­csot adott neki.

– Most pe­dig – for­dult is­mét a fi­á­hoz –, gye­rünk gyor­san haza. Alig vá­rom, hogy ott­hon le­gyek, és nagy öröm­mel en­nék is va­la­mit, mert ma egész nap nem et­tem egye­bet, csak egy csé­sze un­do­rí­tó hús­le­vest va­la­me­lyik res­ti­ben.

Com­ma­rin úr gyil­kos han­gu­lat­ban ér­ke­zett Pá­rizs­ba. Auszt­ri­á­ban tett uta­zá­sa nem hoz­ta meg a re­mélt ered­mé­nye­ket.

Be­te­tő­zé­sül, út­ját meg­sza­kít­va, fel­ke­res­te egy régi ba­rát­ját, aki­vel oly he­ves szó­vál­tá­sa tá­madt, hogy kéz­fo­gás nél­kül vál­tak el.

Ahogy a vág­tá­ban meg­in­du­ló hin­tó­ja pár­ná­in el­he­lyez­ke­dett, nem bír­ta meg­áll­ni, hogy vissza ne tér­jen a szí­vét nyo­masz­tó tárgy­ra.

– Össze­vesz­tem Sa­ir­me­u­se her­ceg­gel – mond­ta a fi­á­nak.

– Úgy vé­lem, uram – vá­la­szol­ta Al­bert a gú­nyo­ló­dás leg­ki­sebb szán­dé­ka nél­kül –, hogy min­dig ez tör­té­nik, va­la­hány­szor egy órá­nál töb­bet töl­te­nek együtt.

– Ez igaz, de most ez egy­szer ez vég­le­ges. Négy na­pot töl­töt­tem nála el­kép­zel­he­tet­le­nül fel­zak­la­tott ál­la­pot­ban. Most vég­leg meg­von­tam tőle meg­be­csü­lé­se­met. Kép­zel­je el, Sa­ir­me­u­se el­ad­ja Gond­re­syt, Észak-Fran­cia­or­szág egyik leg­szebb bir­to­kát. Ki­vá­gat­ja az er­dő­ket, ár­ve­rés­re bo­csát­ja a kas­télyt, ezt a her­ce­gi pa­lo­tát, amely ezen­túl cu­kor­gyár lesz. Min­de­nét pénz­zé te­szi, hogy, amint mond­ja, nö­vel­je a jö­ve­del­mét, élet­já­ra­dé­ko­kat, rész­vé­nye­ket és kö­te­lez­vé­nye­ket vá­sá­rol…

– És ez a sza­kí­tá­suk oka? – kér­dez­te Al­bert, nem is túl nagy meg­le­pe­tés­sel.

– Per­sze. Hát nem elég?

– De apám, jól tud­ja, hogy a her­ceg­nek né­pes csa­lád­ja van, és egy­ál­ta­lán nem gaz­dag.

– Hát az­tán! Hát szá­mít az? Ha kell, nél­kü­lö­zünk, uram, de a bir­to­kunk­ból és a bir­to­kun­kon élünk, ha más­képp nem megy, té­len fa­ci­pőt hor­dunk, csak az el­ső­szü­lött fi­un­kat ta­nít­tat­juk, de nem adunk el sem­mit. Ba­rá­tok kö­zött kö­te­le­ző az igaz­mon­dás, fő­leg, ha kel­le­met­len igaz­ság­ról van szó. Sa­ir­me­u­se-nek meg­mond­tam, hogy mit gon­do­lok. Egy ne­mes­em­ber, aki el­ad­ja a föld­je­it, mél­tat­la­nul jár el, el­árul­ja a párt­ját.

– Ó! Uram! – pró­bált Al­bert til­ta­koz­ni.

– Azt mond­tam, áru­ló – foly­tat­ta a gróf he­ve­sen –, és ra­gasz­ko­dom is eh­hez a szó­hoz. Je­gyez­ze meg jól, fiam, a ha­ta­lom min­dig azé volt és azé lesz, aki a va­gyon bir­to­ká­ban van, de fő­leg, aki a föl­det bir­to­kol­ja. A 93-as esz­ten­dő em­be­rei ezt jól meg­ér­tet­ték. A ne­mes­ség tönk­re­té­te­lé­vel sok­kal biz­to­sab­ban szét­rom­bol­ták a te­kin­té­lyün­ket, mint­ha el­tö­röl­ték vol­na a cí­me­ket. Egy inas nél­kü­li gya­log­já­ró her­ceg olyan em­ber, mint a töb­bi. Ju­li­us-nak az a mi­nisz­te­re, aki így szólt a pol­gá­rok­hoz: „Gaz­da­god­ja­tok meg”, nem volt os­to­ba em­ber. Ke­zük­be adta a ha­ta­lom va­rázs­la­tos kép­le­tét. A pol­gá­rok nem ér­tet­ték meg, túl gyor­san akar­tak ha­lad­ni és kü­lön­bö­ző spe­ku­lá­ci­ók­ba ve­tet­ték ma­gu­kat. Ma már gaz­da­gok, de mi a va­gyo­nuk? Tőzs­dei ér­té­kek, rész­vé­nyek, pa­pí­rok, vagy­is ron­gyok. A füs­töt zár­ják la­kat­ra pán­cél­szek­ré­nye­ik­ben. Job­ban sze­re­tik a nyolc szá­za­lé­kot ka­ma­to­zó in­gó­sá­go­kat, mint a ré­te­ket, sző­lő­ket, er­dő­ket, ame­lyek alig há­rom szá­za­lé­kot hoz­nak. A pa­raszt nem is olyan bo­lond. Ha van egy zseb­ken­dő nagy­sá­gú föld­je, ak­kor már egy ab­rosz­nagy­sá­gút, majd ké­sőbb egy le­pe­dő nagy­sá­gút akar. A pa­raszt las­súbb, mint az eké­je elé fo­gott ba­rom, de ugyan­olyan csö­kö­nyös, ugyan­olyan tü­rel­mes és meg­átal­ko­dott. Egye­ne­sen ha­lad a cél felé, ko­mo­lyan húz­za az igát, és nincs, ami meg­ál­lít­hat­ná, vagy el­té­rít­het­né. Ha kell, kop­lal, hogy gaz­da le­hes­sen, és az os­to­bák ki­ne­ve­tik. Ki le­pő­dik meg majd leg­job­ban, ami­kor a pa­raszt is vég­re­hajt­ja az ő nagy for­ra­dal­mát? A pol­gá­rok, no meg a fi­nánc­tő­ke bá­rói.

– Nos, az­tán? – kér­dez­te a vi­com­te.

– Hát nem érti? A ne­mes­ség­nek is azt kel­le­ne ten­nie, amit a pa­rasz­tok tesz­nek. Ha tönk­re­ment, hát kö­te­les­sé­ge len­ne va­gyo­nát újra meg­ala­poz­ni. A ke­res­ke­de­lem ti­los szá­má­ra, jó, de ott ma­rad a me­ző­gaz­da­ság. Ahe­lyett, hogy egy fél év­szá­zad óta os­to­bán duz­zog­na, ahe­lyett, hogy egy ne­vet­sé­ge­sen ki­csi­nyes ne­me­si élet­mód fenn­tar­tá­sá­ért el­adó­sod­na, be kel­le­ne zár­kóz­nia kas­té­lya­i­ba, lent vi­dé­ken dol­goz­ni, ha kell, nél­kü­löz­ni, ta­ka­ré­kos­kod­ni, vá­sá­rol­ni és lé­pés­ről lé­pés­re ter­jesz­ked­ni. Ha ezt vá­lasz­tot­ta vol­na, Fran­cia­or­szág a ke­zé­ben len­ne. Vég­te­len gaz­dag len­ne, mert a föld ára nap­ról nap­ra emel­ke­dik. Har­minc év alatt min­den meg­eről­te­tés nél­kül meg­dup­láz­tam a va­gyo­no­mat, Blan­la­vil­le, amely apám­nak száz­ezer frank­já­ba ke­rült, ma több, mint egy mil­li­ót ér. Így hát, ami­kor a ne­me­se­ket pa­nasz­kod­ni, nyög­dé­csel­ni, si­rán­koz­ni hal­lom, csak a vál­lam vo­no­ga­tom. Min­den­nek emel­ke­dik az ára, mond­ják ők, csak az ő jö­ve­del­mük nem vál­to­zik. Ki­nek a hi­bá­já­ból? A ne­mes­ség év­ről évre sze­gé­nyebb lesz. Lesz még ez rosszab­bul is. Ha­ma­ro­san el­jön az idő, ami­kor ve­he­ti a kol­dus­ta­risz­nyát, né­hány meg­ma­radt nagy név pe­dig üz­le­ti cé­gé­re­ken lesz lát­ha­tó.

Úgy kell neki. Csak az vi­gasz­tal, hogy ak­ko­rá­ra a pa­raszt, aki­nek a ke­zé­be ke­rül­nek a bir­to­ka­ink, min­den­ha­tó lesz és ko­csi­já­ba fog­ja eze­ket a pol­gá­ro­kat, aki­ket épp­úgy gyű­löl, mint jó­ma­gam.

Eb­ben a pil­la­nat­ban a ko­csi a jó ha­gyo­má­nyo­kat őrző ko­csi­sok nagy di­cső­sé­gé­re, egy tö­ké­le­tes fél­kör le­írá­sa után meg­állt az ud­var­ban.

El­ső­nek a gróf szállt le, és fia kar­já­ra tá­masz­kod­va meg­in­dult fel­fe­lé a te­rasz lép­cső­in.

A tá­gas elő­csar­nok­ban a majd­nem tel­jes lét­szám­ban fel­so­ra­ko­zott dísz­ru­hás cse­léd­ség sor­fa­lat állt.

A gróf egy pil­lan­tást ve­tett fe­lé­jük, akár a dísz­szem­le előtt egy tiszt a ka­to­ná­i­ra. Úgy lát­szott, meg van elé­ged­ve tar­tá­suk­kal, mert to­vább ment a fo­ga­dó he­lyi­sé­gek fö­lött levő első eme­le­ti lak­osz­tá­lyá­ba.

Sen­ki há­zá­ban ak­ko­ra rend nem volt még, mint a Com­ma­rin gró­fé­ban, pe­dig nagy ház­tar­tá­sa volt, de hát va­gyo­ni hely­ze­te le­he­tő­vé tet­te, hogy olyan élet­mó­dot foly­tas­son, ami­vel jó né­hány né­met her­ce­gecs­két is el­káp­ráz­tat­ha­tott vol­na.

Nagy te­het­sé­ge, vagy mond­juk in­kább, mű­vé­szi ta­len­tu­ma volt hoz­zá, hogy egy had­se­reg­nyi cse­lé­det el­kor­má­nyoz­zon, és ez rit­kább erény, mint gon­dol­nánk. Ri­va­rol sze­rint van egy bi­zo­nyos mód­ja an­nak, ahogy va­la­ki azt mond­ja az inas­nak: „Tá­voz­zon!”, amely száz kiló ku­tya­bőr­nél job­ban bi­zo­nyít­ja az elő­ke­lő szár­ma­zást.

A gró­fot nem za­var­ta nagy­szá­mú cse­léd­sé­ge, nem oko­zott se gon­dot, se ké­nyel­met­len­sé­get neki. Szük­sé­ge volt rá­juk, és az ő ked­ve és nem a sa­ját ked­vük sze­rint, jól szol­gál­ták ki. A gróf maga volt a kö­ve­te­lő­dzés, min­dig kész ilyes­mit mon­da­ni: „Majd­nem vár­nom kel­lett”, pe­dig rit­kán for­dult elő, hogy szem­re­há­nyást kel­lett ten­nie va­la­ki­nek.

Nála min­den­re jó elő­re szá­mí­tot­tak, fő­leg a ki­szá­mít­ha­tat­lan­ra, min­den már elő­re min­dig ugyan­úgy el volt ren­dez­ve, iga­zít­va, hogy neki már sem­mi­re se kel­lett gon­dol­nia. A bel­ső gé­pe­zet tö­ké­le­tes szer­ve­ze­te zaj, meg­eről­te­tés nél­kül mű­kö­dött, anél­kül, hogy ál­lan­dó­an fel kel­lett vol­na húz­ni. Ha egy ke­rék hi­ány­zott, azon­nal he­lyet­te­sí­tet­ték és jó­for­mán ész­re se le­he­tett ven­ni. Az ál­ta­lá­nos moz­gás az újon­nan jöt­tét ma­gá­val ra­gad­ta, és egy hét alatt vagy be­il­lesz­ke­dett, vagy el­küld­ték.

Így hát a há­zi­gaz­da meg­jött az uta­zás­ból, és az alvó pa­lo­ta, mint egy va­rázs­pál­ca üté­sé­re, fel­éb­redt. Min­den­ki ott állt a poszt­ján, ké­szen a hat hét­tel az­előtt fél­be­sza­kadt mun­ká­ja foly­ta­tá­sá­ra. Tud­ták, hogy a gróf egész nap­ját vas­úti ko­csi­ban töl­töt­te, így hát bi­zo­nyá­ra éhes, a va­cso­rát ezért előbb­re hoz­ták. Az egész ház­nép az utol­só kuk­tá­ig ál­lan­dó­an a pa­lo­ta rend­sza­bá­lya­i­nak első cik­ke­lyé­re gon­dolt: a cse­léd­ség nem azért van, hogy a pa­ran­cso­kat vég­re­hajt­sa, ha­nem azért, hogy meg­kí­mél­je urát a pa­rancs­osz­to­ga­tás fá­rad­sá­gá­tól.

Mire Com­ma­rin úr le­mos­ta ma­gá­ról az út po­rát, és át­öl­tö­zött, a se­lyem­ha­ris­nyás fő­la­káj meg­je­lent, és je­len­tet­te, hogy tá­lal­va van.

Azon­nal le­ment, és apa és fia az ebéd­lő kü­szö­bén ta­lál­koz­tak.

Tá­gas he­lyi­ség volt az ebéd­lő, ma­gas mennye­ze­tű, akár­csak a pa­lo­ta egész föld­szint­je, és cso­dá­la­tos egy­sze­rű­ség­gel volt be­ren­dez­ve. Az ebéd­lőt dí­szí­tő négy tá­la­ló­asz­tal­ból már egy is zsú­folt­tá ten­né bár­me­lyik tá­gas la­kást, ame­lyet az új mil­li­o­mo­sok évi ti­zen­öt­ezer fran­kért bé­rel­nek a Ma­les­her­bes bul­vá­ron. Egy mű­ér­tő el­ra­gad­ta­tás­sal néz­né eze­ket a tá­la­ló­asz­ta­lo­kat, ame­lyek ros­ka­dá­sig teli vol­tak rit­ka zo­mánc- és cso­dá­la­tos fa­jansz­edé­nyek­kel, meg olyan por­ce­lán­nal, hogy még a szász ki­rály is el­sá­pad­na irigy­sé­gé­ben, ha lát­ná.

A te­rem kö­ze­pén fel­ál­lí­tott asz­tal, amely mel­lett a gróf és Al­bert he­lyet fog­lal­tak, szin­tén nagy­stí­lű fény­űzés­sel volt meg­te­rít­ve. Ezüst­ne­műk és kris­tá­lyok ra­gyog­tak min­de­nütt.

A gróf nagy­evő volt. Nem­egy­szer még kér­ke­dett is óri­á­si ét­vá­gyá­val, amely egy sze­gény ör­dög szá­má­ra va­ló­sá­gos is­ten­csa­pá­sa lett vol­na. Sze­re­tett hi­vat­koz­ni hí­res ét­vá­gyú nagy em­be­rek­re. V. Ká­roly hús­he­gye­ket falt fel. XIV. La­jos hat kö­zön­sé­ges em­ber he­lyett evett min­den ét­ke­zés­nél az asz­tal­nál. A gróf szí­ve­sen han­goz­tat­ta az asz­tal­nál, hogy az em­be­re­ket meg­ítél­het­jük emész­tő­ké­pes­sé­ge­ik alap­ján; a lám­pá­hoz ha­son­lí­tot­ta őket, amely az el­fo­gyasz­tott olaj ará­nyá­ban ont­ja a fényt.

A va­cso­ra első fél­órá­ja néma csend­ben telt el. Com­ma­rin úr lel­ki­is­me­re­te­sen evett, ész­re sem vet­te, vagy ta­lán nem akar­ta ész­re­ven­ni, hogy Al­bert csu­pán il­len­dő­ség­ből for­gat­ja a vil­lát meg a kést, és jó­for­mán hoz­zá sem nyúl a tá­nyér­já­ra tett éte­lek­hez. De a desszert­nél vissza­tért az öreg ne­mes­úr rossz­ked­ve, s ezt még fo­koz­ta ked­venc bur­gun­di bora, amin kí­vül né­hány év óta egye­bet soha nem ivott.

Kü­lön­ben sem ke­rül­te el, ha va­cso­ra után al­kal­ma nyílt mér­ges­ked­ni egy ki­csit, mert azt az el­mé­le­tet val­lot­ta, hogy egy mér­sé­kelt szó­vál­tás elő­se­gí­ti az emész­tést. Ürü­gyül és ki­in­du­lá­si pon­tul az a le­vél szol­gált, ame­lyet ér­ke­zé­se­kor ad­tak át neki, s ame­lyet már el is ol­va­sott.

– Alig egy órá­ja, hogy meg­ér­kez­tem – mond­ta a fi­á­nak és már­is kap­tam egy er­köl­csi pré­di­ká­ci­ót Bo­is­fres­nay­től.

– So­kat ír – je­gyez­te meg Al­bert.

– Túl so­kat. Egy va­gyont költ tin­tá­ra. Is­mét ter­vek, re­mé­nyek, iga­zi gye­re­kes dol­gok. Egy tu­cat­nyi, vele egy-ívá­sú po­li­ti­kus ne­vé­ben be­szél. Be­csü­let­sza­vam­ra, ezek­nek el­ment az eszük. Ar­ról be­szél­nek, hogy ki­moz­dít­ják a vi­lá­got a sar­ká­ból, csu­pán egy eme­lő és egy tám­pont hi­ány­zik hoz­zá. Én, aki sze­re­tem őket, még én is ha­lá­lo­san mu­lat­sá­gos­nak tar­tom.

És a gróf tíz per­cen át a leg­bor­so­sabb szi­dal­mak­kal és a leg­gú­nyo­sabb meg­jegy­zé­sek­kel il­let­te leg­jobb ba­rá­ta­it, s nem is sej­tet­te, hogy ne­vet­sé­ges vo­ná­sa­ik zöme azo­nos az övé­i­vel.

– Ha még – foly­tat­ta most már ko­mo­lyab­ban – bíz­ná­nak ön­ma­guk­ban, ha a bá­tor­ság leg­hal­vá­nyabb nyo­mát is mu­tat­nák! De nem. A hit is hi­ány­zik be­lő­lük. Csak má­sok­ra szá­mí­ta­nak, hol ezek­re, hol ama­zok­ra. Nincs olyan lé­pé­sük, amely ne len­ne te­he­tet­len­sé­gük be­is­me­ré­se, az ele­ve el­ve­té­lés be­val­lá­sa. Ál­lan­dó­an egy ma­guk­nál jobb lo­vast ke­res­nek, aki eset­leg nyer­gé­be ve­szi őket. De nem ta­lál­nak, így hát foly­ton csak al­kal­mat­lan­kod­nak min­den­ki­nek. Vé­gül min­dig vissza­tér­nek a klé­rus­hoz, mint első sze­rel­mük­höz. Azt gon­dol­ják, ott az üd­vös­ség és a jövő. A múlt jól be­bi­zo­nyí­tot­ta. Ó, a pa­pok oly ügye­sek! Vég­ső so­ron a klé­rus­nak kö­szön­het­jük a res­ta­u­rá­ció bu­ká­sát. Ma­nap­ság Fran­cia­or­szág­ban az áj­ta­tos­ság és az arisz­tok­rá­cia egyet je­lent. A hét­mil­lió vá­lasz­tó azt tart­ja, hogy XIV. La­jos uno­ká­ja csak fe­ke­te re­ve­ren­dás had­se­reg élén jár­hat, pré­di­ká­to­rok­tól, szer­ze­te­sek­től, misszi­o­ná­ru­sok­tól kö­rül­vé­ve, apá­tok­ból álló ve­zér­kar­ral, szél­ben lo­bo­gó gyer­tyá­val. Akár­mit mon­da­nak, a fran­cia nem áj­ta­tos, gyű­lö­li a je­zsu­i­tá­kat. Nem ez a vé­le­mé­nye, vi­com­te?

Al­bert egyet­ér­té­se je­lé­ül bó­lin­tott, és Com­ma­rin úr már foly­tat­ta is: – Hi­tem­re, ki­je­len­tem, meg­elé­gel­tem, hogy a pa­pok uszá­lyá­ban jár­jak. Ki­jö­vök a bé­ke­tű­rés­ből, ha azt lá­tom, hogy mi­lyen han­got üt­nek meg ve­lünk szem­ben, és mi­lyen árat szab­nak a szö­vet­sé­gü­kért. Va­la­ha nem vol­tak ilyen nagy urak, egy ud­va­ri püs­pök nem so­kat szá­mí­tott.

Ma nél­kü­löz­he­tet­len­nek hi­szik ma­gu­kat. Er­köl­csi­leg mi csak ál­ta­luk lé­te­zünk. És mi­lyen sze­re­pet ját­szunk mi az ö hasz­nuk­ra? Mi va­gyunk az a spa­nyol­fal, amely mö­gött a ko­mé­di­á­ju­kat játsszák. Mi­cso­da szem­fény­vesz­tés! Va­jon a mi ér­de­ke­ink azo­no­sak az övé­ik­kel? Annyi gond­juk sincs ránk, mint a ta­va­lyi hóra. Az ő fő­vá­ro­suk Róma, ott tró­nol az ő egyet­len ki­rá­lyuk. Tu­dom is én hány éve azt hi­szik, ül­dö­zik őket, pe­dig soha nem vol­tak ennyi­re ha­tal­ma­sok. Vé­gül, ne­künk ugyan nincs egy fi­tyin­günk se, ők meg vég­te­le­nül gaz­da­gok. A ma­gán-va­gyo­no­kat súj­tó tör­vé­nyek őket nem érin­tik. Nin­cse­nek örö­kö­se­ik, akik kin­cse­i­ket fel­osz­ta­nák, és vég­te­len apró ré­szek­re tör­del­nék. Meg­van a tü­rel­mük meg az ide­jük, amely ho­mok­sze­mek­ből he­gye­ket emel. Min­den, ami a pap­ság­hoz ke­rül, a pap­ság­nál is ma­rad.

– Sza­kít­son hát ve­lük, uram – mond­ta Al­bert.

– Ta­lán ezt kel­le­ne ten­ni. De va­jon hasz­nunk len­ne-e a sza­kí­tás­ból? És ami a fő, el­hin­nék-e?

Fel­szol­gál­ták a ká­vét. A gróf egy in­té­sé­re a szol­gák el­vo­nul­tak.

– Nem – foly­tat­ta –, nem hin­nék el. Az­tán meg ez­zel meg­in­dul­na a há­bo­rú és az áru­lá­sok so­ro­za­ta a csa­lád­ja­in­kon be­lül. A pa­pok a mar­kuk­ban tar­ta­nak min­ket a fe­le­sé­günk, a lá­nya­ink ré­vén, akik a klé­rus és a mi szö­vet­sé­günk tú­szai. A fran­cia arisz­tok­rá­cia szá­má­ra csak egyet­len me­ne­kü­lé­si le­he­tő­sé­get lá­tok: az el­ső­szü­lött ki­zá­ró­la­gos jo­ga­i­nak tör­vény­be ik­ta­tá­sát.

– Ezt so­ha­sem érik el, uram.

– Úgy gon­dol­ja, vi­com­te, ta­lán maga is el­le­nez­né? –kér­dez­te Com­ma­rin úr.

Al­bert ta­pasz­ta­lat­ból tud­ta, mi­lyen ve­szé­lyes te­rü­let­re óhajt­ja apja át­te­rel­ni, és nem vá­la­szolt.

– Te­gyük fel, hogy le­he­tet­len­ről áb­rán­do­zom – foly­tat­ta a gróf. – Ak­kor hát a ne­mes­ség te­gye meg a kö­te­les­sé­gét. Az elő­ke­lő csa­lá­dok lá­nyai és má­sod­szü­lött­jei ál­doz­zák fel ma­gu­kat. Öt nem­ze­dé­ken át hagy­ják a csa­lá­di va­gyont tel­jes egé­szé­ben az el­ső­szü­lött­nek, és ők ma­guk elé­ged­je­nek meg száz arany élet­já­ra­dék­kal. Ily mó­don hely­re le­het­ne ál­lí­ta­ni a nagy va­gyo­no­kat. Ahe­lyett, hogy kü­lön­bö­ző ér­de­kek és ön­zé­sek ré­szek­re sza­kí­ta­nák a csa­lá­do­kat, egye­sí­te­né őket a kö­zös óhaj. Min­den nagy csa­lád­nak meg­vol­na a sa­ját ál­lam­ér­de­ke, amo­lyan po­li­ti­kai ha­gya­té­ka, amely atyá­ról fi­ú­ra száll­na.

– Saj­nos, az ön­fel­ál­do­zás nem jel­lem­ző a ko­runk­ra – ve­tet­te el­len a vi­com­te.

– Jól tu­dom, fiam – foly­tat­ta he­ve­sen a gróf –, jól tu­dom, er­ről meg­bi­zo­nyo­sod­tam a sa­ját csa­lá­dom­ban. Én, az aty­ja, kér­tem, kö­nyö­rög­tem, te­gyen le róla, hogy fe­le­sé­gül ve­gye an­nak az öreg bo­lond Ar­lan­ge őr­gróf­né­nak az uno­ká­ját, de mit ér­tem el vele? Sem­mit. És há­rom esz­ten­dei ke­mény harc után kény­te­len vol­tam en­ged­ni.

– De atyám… – kezd­te vol­na Al­bert.

– Rend­ben van – vá­gott sza­vá­ba a gróf –, sza­va­mat ad­tam, ne be­szél­jünk róla. De em­lé­kez­zék a jós­la­tom­ra. Ha­lá­los csa­pást mér a csa­lá­dunk­ra. Ön lesz Fran­cia-or­szág egyik leg­na­gyobb föld­bir­to­ko­sa; lesz négy gyer­me­ke, azok­nak épp csak, hogy meg­lesz min­de­nük, és ha ne­kik is ugyan­annyi gyer­me­kük lesz, az uno­kái már nél­kü­löz­ni fog­nak.

– Ön min­dig a leg­rosszabb­ra szá­mít, atyám.

– Két­ség­kí­vül, de ez a kö­te­les­sé­gem. Ez az egyet­len mód­ja an­nak, hogy ne ér­jen csa­ló­dás ben­nün­ket. Az éle­te bol­dog­sá­gá­ról be­szélt ne­kem! Mit szá­mít az! Egy iga­zi ne­mes­úr el­ső­sor­ban a ne­vé­re gon­dol. Ar­lan­ge kis­asszony na­gyon csi­nos, na­gyon von­zó, min­den, amit akar, de nincs egy fi­tying­je se. Én vi­szont egy gaz­dag örö­kös­nőt sze­mel­tem ki az ön szá­má­ra.

– Akit kép­te­len len­nék sze­ret­ni…

– Nagy do­log! Vi­szont négy­mil­li­ót ho­zott vol­na ön­nek a kö­té­nyé­ben, jó­val töb­bet, mint amennyit nap­ja­ink­ban a ki­rá­lyok ad­nak ho­zo­má­nyul a lá­nyuk­kal. Ar­ról nem is be­szé­lek, mi vár még rá…

Er­ről a té­má­ról vég nél­kül tár­sa­log­hat­tak vol­na, de a vi­com­te, bár lát­ha­tó­lag bosszan­ko­dott, száz mér­föld­nyi­re volt a vi­tat­ko­zás­tól. Ne­hogy azt a lát­sza­tot kelt­se, hogy meg­né­mult, időn­ként egy-egy szó­ta­got mo­tyo­gott.

Az el­len­ke­zés hi­á­nya még a ma­kacs el­lent­mon­dás­nál is job­ban fel­in­ge­rel­te a gró­fot. Így hát nagy buz­ga­lom­mal csip­ked­te a fiát. Ez volt a tak­ti­ká­ja.

De hi­á­ba zú­dí­tot­ta rá a ki­hí­vó sza­va­kat és a rossz­in­du­la­tú cél­zá­so­kat. Ha­ma­ro­san ko­mo­lyan meg­ha­ra­gu­dott a fi­á­ra, és egy egy­ked­vű vá­la­sza tel­je­sen ki­hoz­ta a sod­rá­ból.

– A te­rem­té­sit! – ki­ál­tott fel –, a jó­szág­igaz­ga­tónk fia sem gon­dol­kod­na más­képp, mint ön. Mi­fé­le vér fo­lyik hát az ere­i­ben! Túl pó­ri­as egy Com­ma­rin vi­com­te-hoz!

Van­nak lel­ki­ál­la­po­tok, ame­lyek­ben a leg­cse­ké­lyebb tár­sal­gás is rop­pant szen­ve­dést okoz. Al­bert már egy órá­ja, míg ap­ját hall­gat­ta, és vá­la­szol­ga­tott neki, el­vi­sel­he­tet­len kí­no­kon ment át. Ma­gá­ra erő­sza­kolt tü­rel­me vé­gül is el­fo­gyott.

– Ejh! Hát ha pó­ri­as va­gyok, uram – vá­la­szol­ta –, ta­lán meg­van rá a jó okom.

A vi­com­te oly be­szé­des, oly ékes­szó­ló te­kin­tet­tel kí­sér­te ezt a mon­da­tot, hogy a gróf hir­te­len vissza­hő­költ. A be­szél­ge­tés heve egé­szen el­pá­rol­gott, és a gróf bi­zony­ta­lan han­gon tet­te fel a kér­dést: – Mit akar ez­zel mon­da­ni, uram?

Al­bert alig­hogy ki­mond­ta, már meg is bán­ta. De már nem le­he­tett vissza­koz­ni.

– Uram – vá­la­szol­ta egy kis­sé za­var­tan –, sú­lyos dol­gok­ról sze­ret­nék ön­nel be­szél­get­ni. A be­csü­le­tem, az ön meg csa­lá­dunk be­csü­le­te fo­rog koc­kán. Ki kell ma­gya­ráz­kod­nom ön­nel, bár úgy szá­mí­tot­tam, hogy ezt hol­nap­ra ha­lasz­tóm, nem óhaj­tot­tam fel­zak­lat­ni meg­ér­ke­zé­se es­té­jén. De ha ön még­is óhajt­ja…

A gróf rosszul pa­lás­tolt nyug­ta­lan­ság­gal hall­gat­ta a fiát. Ügy lát­szott, meg­sej­tet­te, hová akar ki­lyu­kad­ni, és meg­ret­tent, hogy va­ló­ban ki­ta­lál­ta.

– Higgye el, uram – foly­tat­ta Al­bert ke­res­ve a sza­va­kat –, bár­mit is tett va­la­ha, so­sem eme­lem fel han­gom vá­das­kod­va ön el­len. Az ön irán­tam mu­ta­tott ál­lan­dó jó­sá­ga…

Com­ma­rin úr en­nél töb­bet kép­te­len volt el­vi­sel­ni.

– Elég, ne ke­rül­ges­se a dol­got – sza­kí­tot­ta fél­be ke­mé­nyen. – Té­nye­ket és nem frá­zi­so­kat ké­rek.

Al­bert ké­sett a vá­lasszal. Ma­gá­ban azon töp­ren­gett, ho­gyan és mi­vel kezd­je.

– Uram – szó­lalt meg vé­gül –, tá­vol­lé­te alatt ke­zem­be ke­rült Va­lé­rie Ger­dy asszonnyal foly­ta­tott egész le­ve­le­zé­se. Az egész – tet­te hoz­zá hang­sú­lyoz­va azt a ma­gá­ban véve is je­len­tős szót.

A gróf nem ha­gyott időt Al­bert-nak, hogy be­fe­jez­ze. Mint akit kí­gyó csí­pett meg, úgy pat­tant fel, oly he­ve­sen, hogy a szé­ke is négy lé­pés­nyi­re re­pült tőle.

– Egy szót se töb­bet! – ki­ál­tot­ta ret­te­ne­tes han­gon. –Egy han­got se, meg­til­tom!

Bi­zo­nyá­ra el­szé­gyell­te ma­gát, hogy így el­ra­gad­ta az in­du­lat, mert szin­te rög­tön vissza­nyer­te hi­deg­vé­rét. Tün­te­tő nyu­ga­lom­mal fel­emel­te a szé­két is, és vissza­tet­te a he­lyé­re.

– Hát még van­nak, akik ta­gad­ják az elő­ér­ze­te­ket? –szó­lalt meg, s hang­já­nak igye­ke­zett könnyed, kis­sé gu­nyo­ros ár­nya­la­tot adni. Két órá­val ez­előtt a pá­lya­ud­va­ron, mi­dőn meg­pil­lan­tot­tam sá­padt ar­cát, azon­nal rosszat sej­tet­tem. Meg­sej­tet­tem, hogy meg­tu­dott egy ke­ve­set, vagy tán so­kat eb­ből a tör­té­net­ből, meg­érez­tem, bi­zo­nyos vol­tam ben­ne.

Hosszú csend kö­vet­ke­zett, az a nyo­masz­tó csend, amely rend­sze­rint két be­szél­ge­tő­társ, két el­len­fél kö­zött a ret­te­ne­tes ki­ma­gya­ráz­ko­dá­sok meg­kez­dé­se előtt áll be.

Apa és fiú köl­csö­nös meg­egye­zés­sel el­for­dí­tot­ták sze­mü­ket, igye­kez­tek el­ke­rül­ni a ta­lán túl be­szé­des te­kin­te­tük ta­lál­ko­zá­sát és ke­resz­te­ző­dé­sét.

Az elő­szo­bá­ból zaj szű­rő­dött be, erre a gróf kö­ze­lebb lé­pett Al­bert-hoz.

– Uram – szó­lalt meg –, ön meg­mond­ta, a be­csü­let kö­te­lez. El kell ha­tá­roz­nunk, hogy mi­hez tart­juk ma­gun­kat, és ké­se­de­lem nél­kül dön­te­ni: szí­ves­ked­jék kö­vet­ni a szo­bám­ba.

Csön­ge­tett, ab­ban a pil­la­nat­ban meg­je­lent egy inas.

– Mond­ja meg min­den­ki­nek – mond­ta az inas­nak –, hogy se a vi­com­te, se én nem va­gyunk itt­hon sen­ki­nek.