Tizenegyedik fejezet

 

Com­ma­rin gróf volt, vagy in­kább az ár­nyé­ka. Feje, ame­lyet oly ma­ga­san hor­dott min­dig, a mel­lé­re csuk­lott, alak­ja meg­ros­kadt, sze­mé­ből el­tűnt a lo­bo­gás, fi­nom keze resz­ke­tett. Zi­lált öl­tö­zé­ke még szem­be­öt­lőb­bé tet­te a vál­to­zást. Húsz évet öre­ge­dett egyet­len éj­jel le­for­gá­sa alatt.

Ezek a ro­busz­tus ag­gas­tyá­nok azok­ra a ha­tal­mas fák­ra ha­son­lí­ta­nak, ame­lyek­nek bel­se­je már kor­ha­do­zik, és csak a kér­gük él­te­ti őket. Meg­in­gat­ha­tat­lan­nak lát­sza­nak, úgy tet­szik, da­col­nak az idő­vel, de egy vi­ha­ros szél föld­re dön­ti őket. Ez az em­ber, aki teg­nap még oly büsz­ke volt rá, hogy sose ha­jolt meg, most össze­tört. Büsz­ke ne­vé­ben rej­lett egész ere­je: meg­alá­zot­tan meg­sem­mi­sült­nek érez­te ma­gát. Egy csa­pás­ra min­den össze­rop­pant ben­ne, egy­szer­re min­den tá­ma­sza ki­csú­szott aló­la. A me­leg­sé­get és éle­tet nél­kü­lö­ző te­kin­te­te el­árul­ta, hogy csak sö­tét döb­be­net van a fe­jé­ben. Oly tö­ké­le­tes képe volt a leg­mé­lyebb két­ség­be­esés­nek, hogy a vizs­gá­ló­bí­ró há­tán vé­gig­fu­tott a hi­deg, ahogy rá­né­zett. Ta­ba­ret apó meg­ret­ten­ve hő­költ hát­ra, s még az ír­nok is meg­döb­bent.

– Cons­tant – mond­ta gyor­san Da­bu­ron –, men­jen át a fő­ka­pi­tány­ság­ra Ta­ba­ret úr­ral, és tud­ja meg, mi új­ság.

Az ír­nok már ment is, mö­göt­te Ta­ba­ret apó, aki szí­ves örö­mest ma­radt vol­na.

A gróf ész­re se vet­te je­len­lé­tü­ket, s azt sem, hogy el­tá­voz­tak.

Da­bu­ron szék­kel kí­nál­ta, a gróf he­lyet fog­lalt.

– Oly gyen­gé­nek ér­zem ma­gam – mond­ta –, hogy kép­te­len len­nék áll­ni.

Ő, a gróf men­te­ge­tő­zött egy kis köz­tiszt­vi­se­lő előtt.

Mert bi­zony már tá­vol van­nak azok a saj­ná­la­tos idők, ami­kor a ne­mes­ség tör­vé­nyen be­lü­li­nek hit­te ma­gát, és va­ló­ban az is volt. Messze már az a kor, ami­kor Bo­u­il­lon her­ceg­nő csúf­fá te­het­te a par­la­men­ti ura­kat és XIV. La­jos ural­ko­dá­sa ide­jén a ne­mes mé­reg­ke­ve­rő höl­gyek mély­sé­ges meg­ve­tés­sel sújt­hat­ták a bí­ró­ság tag­ja­it! Ma­nap­ság min­den­ki tisz­te­li az igaz­ság­szol­gál­ta­tást, sőt, egy kis­sé fél is tőle, még ak­kor is, ha csak egy egy­sze­rű és lel­ki-is­me­re­tes vizs­gá­ló­bí­ró sze­mé­lye­sí­ti meg.

– Ta­lán nem érzi ma­gát elég jól ah­hoz, gróf úr, hogy a szá­mom­ra szük­sé­ges fel­vi­lá­go­sí­tá­so­kat meg­ad­has­sa – mond­ta a bíró.

– Job­ban va­gyok – vá­la­szolt Com­ma­rin úr – kö­szö­nöm. Jól va­gyok, amennyi­re csak jól le­het az em­ber egy ilyen ret­te­ne­tes csa­pás után. Mi­dőn meg­tud­tam, mily bűn­nel vá­dol­ják a fi­a­mat, és hogy le­tar­tóz­tat­ták, össze-csuk­lot­tam. Én, aki oly erős­nek hit­tem ma­ga­mat, a por­ba hull­tam. A cse­léd­sé­gem ha­lott­nak hitt. Mi­ért is nem hal­tam meg! Az or­vo­som sze­rint erős szer­ve­ze­tem men­tett meg, de én úgy vé­lem. Is­ten akar élet­ben tar­ta­ni, hogy fe­né­kig ürít­sem a meg­aláz­ta­tás kely­hét.

Be­szé­de meg­sza­kadt, egy he­ves vér­to­lu­lás a tor­ká­ba foj­tot­ta a szót. A vizs­gá­ló­bí­ró ott állt az író­asz­ta­la mel­lett, moz­dul­ni sem mert.

Né­hány pil­la­nat­nyi pi­he­nés után a gróf meg­könnyeb­bült, mert foly­tat­ta:

– Én, bol­dog­ta­lan, hát nem vár­hat­tam-e mind­ezt? Hi­szen előbb-utóbb min­den ki­de­rül! A bün­te­tés ab­ban sújt, ami­ben vét­kez­tem: a büsz­ke­sé­gem­ben. Azt hit­tem, fe­let­te ál­lok a vil­lá­mok­nak, és ím, a vi­har há­za­mat sújt­ja, én hív­tam ki. Al­bert gyil­kos! Egy Com­ma­rin gróf az es­küdt­bí­ró­ság előtt! Ó, uram, bün­tes­sen meg en­gem is, mert an­nak ide­jén én ké­szí­tet­tem elő azt a bűnt. Ti­zen­öt szá­zad fedd­he­tet­len di­cső­sé­ge ki­huny ve­lem a gya­lá­zat­ban.

Da­bu­ron meg­bo­csát­ha­tat­lan­nak tar­tot­ta a gróf tet­tét: s meg is fo­gad­ta, hogy nem fu­kar­ko­dik dor­gá­ló sza­vak­ban.

Arra szá­mí­tott, hogy egy ke­vély, szin­te fé­kez­he­tet­len nagy­úr lép be hoz­zá, és meg­es­kü­dött, hogy össze­tö­ri a gőg­jét.

Ta­lán az Ar­lan­ge őr­gróf­né ál­tal oly le­eresz­ke­dő­en ke­zelt ple­be­jus­nak az arisz­tok­ra­ták el­le­ni tu­dat alatt mo­cor­gó ne­hez­te­lé­se nyil­vá­nult így meg.

Ma­gá­ban már fel­ké­szült a le­he­tő leg­szi­go­rúbb be­széd­re, amellyel fel­tét­len meg akar­ta tör­ni az öreg ne­mes­urat, és ma­gá­ba szál­lás­ra kény­sze­rí­te­ni.

S most, hogy ilyen vég­te­len bűn­bá­nat­tal ke­rült szem­be, fel­há­bo­ro­dá­sát mély­sé­ges szá­na­lom vál­tot­ta fel, és azon ta­na­ko­dott, ho­gyan eny­hít­het­ne ezen a fáj­dal­mon.

– Írja, uram, a val­lo­má­so­mat, és ne hagy­jon ki sem­mit – foly­tat­ta a gróf olyan hév­vel, amit tíz perc­cel en­nek előt­te iga­zán nem vár­tak vol­na tőle. – Nincs szük­sé­gem ke­gye­lem­re, se kí­mé­let­re. Mi­től fél­jek még ezek után? A szé­gyen im­már nyil­vá­nos! Még né­hány nap, s én, Rhé­teau de Com­ma­rin gróf, kény­te­len le­szek a tör­vény­szék elé lép­ni, hogy fen­nen hir­des­sem csa­lá­dunk gya­lá­za­tát! Most már min­den el­ve­szett, oda a be­csü­let is! Írja hát, uram, azt aka­rom, hogy tud­ja meg or­szág-vi­lág: az első bű­nös én vol­tam. De majd azt is meg­tud­ják, hogy a bün­te­tés ször­nyű volt, és nem volt szük­ség erre az utol­só és ha­lá­los meg­pró­bál­ta­tás­ra.

A gróf szü­ne­tet tar­tott, hogy össze­szed­je és sű­rít­se az em­lé­ke­it. Majd foly­tat­ta, hang­ja ha­tá­ro­zot­tab­ban csen­gett és meg­re­me­gett, ahogy mon­da­ni­va­ló­já­ban elő­re­ha­ladt:

– Mi­kor annyi idős vol­tam, mint most Al­bert, szü­le­im, kö­nyör­gé­se­im el­le­né­re, el­vé­tet­ték ve­lem a leg­tisz­tább és a leg­ne­me­sebb lányt, akit kép­te­len vol­tam meg­sze­ret­ni, és a leg­sze­ren­csét­le­nebb asszonnyá tet­tem. He­ves szen­ve­dély fű­zött a sze­re­tőm­höz, akit ár­tat­lan le­ány­ként is­mer­tem meg, és évek óta tar­tott a vi­szo­nyunk. El­bű­völt szép­sé­ge, üde na­iv­sá­ga és egyé­ni­sé­ge. Va­lé­rie-nek hív­ták. Uram, már min­den meg­halt ben­nem, de ma is fel­boly­dul egész va­lóm, ha csak ki­ej­tem e ne­vet. Es­kü­vőm után sem tud­tam sza­kí­ta­ni vele. Meg kell mon­da­nom, hogy ő rá­be­szélt. A meg­szé­gye­ní­tő osz­toz­ko­dás­nak még a gon­do­la­ta is fel­há­bo­rí­tot­ta. Bi­zo­nyos, hogy ak­kor sze­re­tett. Kap­cso­la­tunk foly­ta­tó­dott. Fe­le­sé­gem és sze­re­tőm szin­te egy­idő­ben szül­ték meg gyer­me­kü­ket. Ez a vé­let­len egy­ide­jű­ség éb­resz­tet­te ben­nem azt a vég­ze­tes öt­le­tet, hogy tör­vé­nyes fi­a­mat fel­ál­doz­zam a fattyú­mért. Ter­ve­met kö­zöl­tem Va­lé­rie-vel. Leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sem­re meg­bor­zad­va uta­sí­tot­ta el. Fel­éb­redt ben­ne az anyai ösz­tön, és nem akart meg­vál­ni a gyer­me­ké­től. Vég­te­len őrült­sé­gem em­lé­ke­ként meg­őriz­tem az ak­ko­ri­ban hoz­zám írt le­ve­le­it; a múlt éj­jel is­mét el­ol­vas­tam őket. Mi­ért is nem hall­gat­tam az ér­ve­i­re és ri­mán­ko­dá­sá­ra? Mert ká­bu­lat­ban él­tem. Elő­re meg­érez­te a sze­ren­csét­len­sé­get, amely ma rám zú­dult. De én Pá­rizs­ba si­et­tem, s Va­lé­rie tel­je­sen a be­fo­lyá­som alatt állt; meg­fe­nye­get­tem, hogy el­ha­gyom örök­re, s erre en­ge­dett. Egyik ina­so­mat meg Cla­u­di­ne Le­rou­ge-t bíz­tam meg ez­zel a bű­nös cse­ré­vel. Így hát a sze­re­tőm fia vi­se­li a Com­ma­rin vi­com­te cí­met, az, akit egy órá­val ez­előtt le­tar­tóz­tat­tak.

Da­bu­ron nem re­mélt ilyen vi­lá­gos, és fő­leg ilyen gyors val­lo­mást. Lel­ke mé­lyén ör­ven­de­zett a fi­a­tal ügy­véd sor­sa for­du­lá­sán, aki­nek ne­mes ér­zel­mei tel­je­sen meg­hó­dí­tot­ták.

– Ilyen­kép­pen, gróf úr, ön el­is­me­ri, hogy Noël Ger­dy úr az ön tör­vé­nyes há­zas­sá­gá­ból szü­le­tett – mond­ta –, és egye­dül ő jo­go­sult az ön ne­vé­nek vi­se­lé­sé­re?

– Igen, uram. Saj­nos, va­la­ha úgy örül­tem a ter­vem si­ke­ré­nek, mint va­la­mi ra­gyo­gó győ­ze­lem­nek. A bol­dog­ság, hogy Va­lé­rie gyer­me­két ma­gam mel­lett tud­ha­tom, öröm­má­mor­ba rin­ga­tott, és min­den­ről el­fe­lejt­kez­tem. Az anya irán­ti sze­re­te­tem egy ré­szét a gyer­mek­re vit­tem át, és ta­lán még any­já­nál is job­ban sze­ret­tem, ha ez egy­ál­ta­lán le­het­sé­ges. El­ra­gad­ta­tás­sal töl­tött el az a gon­do­lat, hogy a má­sik ro­vá­sá­ra ö örök­li egész va­gyo­no­mat, ő vi­se­li a ne­ve­met. A má­si­kat gyű­löl­tem, lát­ni se bír­tam. Nem hi­szem, hogy két­szer is meg­csó­kol­tam vol­na. Olyan­nyi­ra, hogy a jó­lel­kű Va­lé­rie sze­mem­re is hány­ta a ke­mény­szí­vű­sé­gem. Egyet­len moz­za­nat za­var­ta a bol­dog­sá­go­mat. Com­ma­rin gróf­né imád­ta a gyer­me­ket, akit sa­ját­já­nak hitt, szün­te­le­nül az ölé­ben hor­doz­ta, és ki sem mond­ha­tom, mennyit kín­lód­tam ami­att, hogy fe­le­sé­gem a sze­re­tőm gyer­me­két csó­kol­gat­ja, ci­ró­gat­ja. Amennyi­re csak le­he­tett, igye­kez­tem tá­vol tar­ta­ni tőle, és a gróf­né kép­te­len volt meg­ér­te­ni, mi dúl ben­nem, úgy hit­te, azon va­gyok, hogy meg­fosszam a gyer­me­ke sze­re­te­té­től. Ez­zel a gon­do­lat­tal halt meg, ez mér­gez­te meg utol­só nap­ja­it. A bá­nat vit­te a sír­ba, s mint a szen­tek­nek, egy jaj­sza­va, egy szó pa­na­sza se volt, aj­kán és szí­vé­ben csak a meg­bo­csá­tás.

Bár si­e­tett az idő, Da­bu­ron nem mer­te fél­be­sza­kí­ta­ni a gró­fot, hogy a köz­vet­le­nül az ügy­re tar­to­zó kér­dé­se­ket fel­ad­ja.

Arra gon­dolt, hogy ezt a lát­szó­la­gos erőt csak­is a lá­zas ál­la­pot táp­lál­ja, s a tel­jes ki­me­rült­ség egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra be­kö­vet­kez­het, at­tól félt, ha egy­szer meg­ál­lít­ják, nem lesz ere­je foly­tat­ni.

– Egy könnyet sem ej­tet­tem érte – foly­tat­ta a gróf. – Mi volt ő az éle­tem­ben? Bá­nat és lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás. De az is­te­ni igaz­ság­szol­gál­ta­tás, amely meg­ha­lad­ja az em­be­rit, ször­nyű meg­tor­lást tar­to­ga­tott. Egy szép na­pon fi­gyel­mez­tet­tek, hogy Va­lé­rie ki­ját­szik en­gem, és hosszú ide­je meg­csal. Ele­in­te hin­ni sem akar­tam; le­he­tet­len­nek, ész­bon­tó­nak vél­tem. Ha­ma­rabb ké­tel­ked­tem vol­na ön­ma­gam­ban, mint ben­ne. Egy pad­lás­szo­bá­ból emel­tem ma­gam­hoz, ahol napi ti­zen­hat órán ke­resz­tül gör­nyedt, hogy har­minc sou-t meg­ke­res­sen; min­dent ne­kem kö­szön­he­tett. Az idők fo­lya­mán annyi­ra a ma­ga­mé­vá for­mál­tam, hogy áru­lá­sát nem fog­ta fel az eszem. A fél­té­keny­ség nem fog­ha­tott raj­tam. De még­is tu­da­ko­zód­tam, fi­gyel­tet­tem, odá­ig süllyed­tem, hogy le­sel­ked­tem utá­na. Iga­zat mond­tak. A nyo­mo­rult­nak sze­re­tő­je volt, s még­hoz­zá több mint tíz éve. Egy lo­vas­sá­gi tiszt. Óva­to­san já­ro­ga­tott hoz­zá. Rend­sze­rint éj­fél­tájt tá­vo­zott, de meg­esett, hogy ott töl­töt­te az éj­sza­kát, s ilyen­kor kora haj­nal­ban sur­rant ki. Mi­kor egy Pá­rizs­tól tá­vol fek­vő hely­őr­ség­be küld­ték, több íz­ben sza­bad­sá­got ka­pott, hogy meg­lá­to­gat­has­sa, és sza­bad­sá­ga ide­jén ki sem moz­dult Va­lé­rie la­ká­sá­ból. Egy este a ké­me­im je­len­tet­ték, hogy a fér­fi ott van. Oda­ro­han­tam. A meg­je­le­né­sem nem hoz­ta za­var­ba. Úgy fo­ga­dott, mint min­dig, a nya­kam­ba ug­rott. Már azt hit­tem, hogy fél­re­ve­zet­tek, s min­dent el akar­tam neki mon­da­ni, ami­kor a zon­go­rán meg­pil­lan­tot­tam egy pár szar­vas­bőr kesz­tyűt, ami­lyet a ka­to­na­tisz­tek hor­da­nak. Nem akar­tam bot­rányt, nem tud­hat­tam, mily ki­tö­ré­sek­re ra­gad­hat a dü­höm, így hát in­kább szó nél­kül el­ro­han­tam, Va­lé­rie-t az­óta sem lát­tam. Írt ne­kem, de le­ve­le­it fel sem bon­tot­tam. Meg­pró­bált be­jut­ni hoz­zám, ta­lál­koz­ni ve­lem, de hi­á­ba: a cse­léd­ség­nek ki­ad­tam az uta­sí­tá­sa­i­mat, ame­lye­ket egyi­kő­jük sem mert vol­na meg­szeg­ni.

Az em­ber szin­te ké­tel­ke­dett, hogy va­ló­ban a fa­gyo­san gő­gös, a meg­ve­tő, tar­tóz­ko­dó Com­ma­rin gróf az, aki így be­szél, aki fenn­tar­tás nél­kül, gát­lás­ta­la­nul ki­te­re­ge­ti egész éle­tét, és ki­nek? Egy is­me­ret­len­nek.

De hát olyan mély­sé­ges két­ség­be­esés zu­hant rá, ami­től már nincs na­gyon messze az el­me­za­var, s ak­kor már nem tu­dunk, gon­dol­kod­ni, de még­is utat kell nyit­nunk a ki­bír­ha­tat­la­nul erős ér­zé­sek le­ve­ze­té­sé­re. Mit tö­rő­dött most a hosszú éve­ken át oly bát­ran vi­selt ti­tok­kal? Meg­sza­ba­dult tőle, mint aki le­dob­ja vál­lá­ról el­vi­sel­he­tet­len ter­hét, s nem bán­ja, hová esik és ki­nek a pré­dá­ja lesz.

– Sem­mi sem ha­son­lít­ha­tó ah­hoz, amit ak­kor ki­áll­tam – foly­tat­ta. – Min­den por­ci­kám­mal ra­gasz­kod­tam eh­hez a nő­höz. Mint­ha ön­ma­gam ki­su­gár­zá­sa lett vol­na. Úgy érez­tem, az el­vá­lás­sal a sa­ját hú­som­ból sza­kí­tok ki egy da­ra­bot. El sem mond­ha­tom, mily őrült szen­ve­dé­lye­ket szí­tott fel ben­nem az em­lé­ke is. Va­dul meg­ve­tet­tem és va­dul kí­ván­tam. Gyű­löl­tem és sze­ret­tem. Min­den­ho­vá ma­gam­mal ci­pel­tem gyű­lö­le­tes ké­pét. Sem­mi sem fe­lej­tet­het­te el ve­lem. Az el­vesz­té­sét so­ha­sem he­ver­tem ki. De ez még nem min­den. Ször­nyű ké­te­lyek mar­can­gol­tak Al­bert szü­le­té­sét il­le­tő­en. Va­ló­ban én va­gyok az apja? Meg­ért­he­ti, mennyi kín­szen­ve­dés­ben volt ré­szem, mi­kor fel­tet­tem ma­gam­ban a kér­dést: „Va­jon nem egy ide­gen em­ber fi­á­ért ál­doz­tam-e fel a sa­ját gyer­me­ke­met?” Ir­tóz­tam et­től a Com­ma­rin ne­vet vi­se­lő fattyú­tól. For­ró sze­re­te­te­met el­len­áll­ha­tat­lan vi­szoly­gás vál­tot­ta fel. Ak­kor­tájt mennyi­szer kel­lett el­foj­ta­nom a vá­gyat, hogy meg­öl­jem! Ké­sőbb le­küz­döt­tem ezt az el­len­ér­zést, de kép­te­len vol­tam tel­je­sen ki­ir­ta­ni ma­gam­ból. Uram, Al­bert a leg­jobb gyer­mek volt, s még­is meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan je­ges gát emel­ke­dett ket­tőnk közé. Sok­szor már azon vol­tam, hogy a bí­ró­ság­hoz for­du­lok, be­val­lók min­dent, és vissza­kö­ve­te­lem tör­vé­nyes örö­kö­söm, de vissza­tar­tott a tisz­te­let, ami­vel ran­gom­nak tar­to­zom. Meg­gá­tolt a bot­rány­tól való ir­tó­zás. Nem akar­tam, hogy ne­vem köz­ne­vet­ség és meg­szó­lás tár­gya le­gyen, és íme, a gya­lá­zat­tól nem bír­tam meg­óv­ni.

Ez utób­bi sza­vak­nál az idős ne­mes­úr hang­ja el­csuk­lott. Két­ség­be­esett moz­du­lat­tal te­nye­ré­be rej­tet­te ar­cát. Rán­cos or­cá­ján két kö­vér könny­csepp gör­dült le és rög­tön fel is szá­radt.

Ek­kor ki­nyílt az ajtó, és fel­buk­kant a hosszú ír­nok feje.

Da­bu­ron in­tett, hogy fog­lal­ja el a he­lyét, majd Com­ma­rin­hoz for­dult.

– Uram – kezd­te a szá­na­lom­tól meg­lá­gyult han­gon –, Is­ten és a tár­sa­da­lom sze­mé­ben ön na­gyot vét­ke­zett, és amint lát­ja, ez sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyek­kel járt. Ezt a vét­sé­get ön­nek kell jó­vá­ten­ni, amennyi­re csak mód­já­ban van.

– Ez is a szán­dé­kom, uram, s azt hi­szem, mon­da­nom se kell, a leg­hőbb vá­gyam.

– Ön két­ség­kí­vül meg­ér­ti, mire cél­zok erős­kö­dött Da­bu­ron.

– Igen, uram – vá­la­szol­ta az ag­gas­tyán –, igen, ér­tem.

– Vi­ga­szá­ra szol­gál­hat – tet­te hoz­zá a bíró –, hogy Noël Ger­dy úr min­den te­kin­tet­ben mél­tó arra a ma­gas po­zí­ci­ó­ra, amely­be ön vissza­jut­tat­ja. Meg­le­het, rá­jön, hogy a jel­le­me jó­val edzet­tebb, mint­ha az ön kör­nye­ze­té­ben ne­vel­ke­dett vol­na. A bal­sors nagy ta­ní­tó­mes­ter, és min­den lec­ké­je ha­tá­sos. Ger­dy úr na­gyon te­het­sé­ges, s amennyi­re én tu­dom, a leg­jobb és leg­de­re­kabb em­ber. Az ősök­höz mél­tó fia lesz ön­nek. Vé­gül, a bal­lé­pést nem az ön csa­lád­já­nak egyik tag­ja kö­vet­te el, Al­bert vi­com­te nem Com­ma­rin.

– Nem! Ugye? – kap­ta fel a szót élén­ken a gróf. – Ha Com­ma­rin len­ne, már nem élne, és a vér min­dent le­mos.

Az idős ne­mes­úr­nak ez az esz­me­fut­ta­tá­sa mé­lyen el­gon­dol­koz­tat­ta a vizs­gá­ló­bí­rót.

– Esze­rint ön bi­zo­nyos­nak tar­ta­ná a vi­com­te bű­nös­sé­gét, uram? – kér­dez­te.

Com­ma­rin úr cso­dál­ko­zó pil­lan­tást ve­tett a bí­ró­ra.

– Csak teg­nap este ér­kez­tem Pá­rizs­ba – vá­la­szol­ta –, és fo­gal­mam sincs róla, mi is tör­tént. Csu­pán annyit tu­dok, hogy a tör­vény nem­igen te­szi rá a ke­zét meg­gon­do­lat­la­nul egy Al­bert hely­ze­té­ben levő em­ber­re. Ha le­tar­tóz­tat­ta, ak­kor nyil­ván a gya­nú­nál több­ről van szó, bi­zo­nyá­ra kéz­zel­fog­ha­tó bi­zo­nyí­té­kok­kal ren­del­ke­zik.

Da­bu­ron aj­ká­ba ha­ra­pott, és nem bír­ta pa­lás­tol­ni bosszú­sá­gát. Vé­tett az óva­tos­ság sza­bá­lyai el­len, túl gyor­san akart elő­re­jut­ni. Úgy hit­te, a gróf gon­do­la­tai tel­je­sen össze­ku­szá­lód­tak, de most fel­kel­tet­te a bi­zal­mat­lan­sá­gát. Egy ilyen bal­fo­gást a vi­lág leg­na­gyobb ügyes­sé­ge sem te­het jóvá.

A sok ered­ménnyel ke­cseg­te­tő ki­hall­ga­tás vé­gén egy­szer csak med­dő­vé te­he­ti az egész kom­bi­ná­ci­ót.

Az olyan ta­nú­ra, aki ré­sen van, és vi­gyáz a sza­va­i­ra, már nem le­het szá­mí­ta­ni, mert már fél, hogy komp­ro­mit­tál­ja ma­gát, la­tol­gat­ja a kér­dé­sek hor­de­re­jét, és ki­szá­mít­ja a vá­la­sza­it.

Más­részt, az igaz­ság­ügyi szer­vek, akár­csak a rend­őr­ség, haj­la­mos min­den­ben ké­tel­ked­ni, min­dent fel­té­te­lez­ni, és min­den­kit gya­nú­sí­ta­ni.

Va­jon volt-e va­la­mi köze a gróf­nak a La Jocn­hé­re-i bűn­tett­hez? Nyil­ván­va­ló, hogy né­hány nap­pal ez­előtt min­dent meg­tett vol­na, hogy Al­bert-t meg­tart­sa an­nak, aki volt, még ak­kor is, ha nem volt bi­zo­nyos ben­ne, hogy ő az apja. A be­csü­le­tét hit­te koc­kán fo­rog­ni, ezt bi­zo­nyí­tot­ta val­lo­má­sa is.

Hát nem az a faj­ta em­ber, aki ha kell, bár­mi­lyen esz­köz­zel meg­sem­mi­sí­te­ne egy kel­le­met­len ta­nút? Ilyes­mi­ken tör­te a fe­jét Da­bu­ron.

És azt sem lát­ta tisz­tán, hol is rej­le­nek Com­ma­rin úr ér­de­kei eb­ben az ügy­ben, és nyug­ta­la­ní­tot­ta ez a bi­zony­ta­lan­ság. In­nen eredt élénk bosszú­sá­ga.

– Uram – kezd­te is­mét, hig­gad­tab­ban –, mi­kor ér­te­sült róla, hogy tit­kát fel­fe­dez­ték?

– Teg­nap este Al­bert-tól ma­gá­tól. Olyan mo­dor­ban be­szélt er­ről a saj­ná­la­tos his­tó­ri­á­ról, hogy most sem tu­dok rá ma­gya­rá­za­tot ta­lál­ni. Ha­csak nem…

A gróf hir­te­len el­hall­ga­tott, mint­ha a jó­zan esze til­ta­koz­na a va­ló­szí­nűt­len fel­té­te­le­zés el­len, ame­lyet már majd­nem ki­mon­dott.

– Ha­csak nem? – kér­dez­te mo­hón a vizs­gá­ló­bí­ró.

– Uram – mond­ta a gróf el­ke­rül­ve az egye­nes vá­laszt.

– Ha Al­bert nem bű­nös, ak­kor hős.

– Ó – szó­lalt meg élén­ken a bíró –, ta­lán van oka, uram, hogy higgyen az ár­tat­lan­sá­gá­ban?

Da­bu­ron hang­já­ból annyi­ra ki­csen­gett a bosszan­ko­dás, hogy Com­ma­rin­nak le­he­tet­len volt meg nem érez­ni ben­ne a nyil­ván­va­ló sér­tést. Össze­rez­zent, mint akit vé­rig sér­tet­tek, ki­húz­ta ma­gát, s így szólt:

– Most épp­annyi­ra nem va­gyok men­tő tanú, mint ahogy az imént sem ter­he­lő ta­nú­ként be­szél­tem. Csu­pán kö­te­les­sé­gem­hez hí­ven igye­kez­tem fel­vi­lá­go­sí­ta­ni az igaz­ság­szol­gál­ta­tást.

„Ej­nye, ej­nye – mor­fon­dí­ro­zott ma­gá­ban Da­bu­ron –, lám, most meg­sér­tet­tem. Hi­bát hi­bá­ra hal­mo­zok!”

– Íme, a té­nyek – foly­tat­ta a gróf. – Teg­nap este Al­bert, mi­után szó­ba hoz­ta azo­kat az át­ko­zott le­ve­le­ket, igye­ke­zett csap­dát ál­lí­ta­ni, hogy ki­húz­za be­lő­lem a tel­jes igaz­sá­got, mert még nem volt bi­zo­nyos ben­ne, hogy a tel­jes le­ve­le­zé­sem Ger­dy úr­hoz ke­rült. Ek­kor a le­he­tő leg­he­ve­sebb szó­vál­tás ke­re­ke­dett a fiam és köz­tem. Ki­je­len­tet­te, hogy kész át­ad­ni a he­lyét Noël­nak. Én pe­dig tel­jes erőm­ből a meg­egye­zés mel­lett kar­dos­kod­tam. Al­bert szem­be mert ve­lem száll­ni. Ku­dar­cot val­lott min­den erő­fe­szí­té­sem, hogy a sa­ját ál­lás­pon­to­mat fo­gad­tas­sam el vele. Hi­á­ba pró­bál­tam meg­érin­te­ni ben­ne azo­kat a hú­ro­kat, ame­lye­ket a leg­ér­zé­ke­nyeb­bek­nek hit­tem. Szik­la­szi­lár­dan ki­tar­tott amel­lett, hogy fél­re­áll, ha kell, aka­ra­tom el­le­né­re is, és ki­je­len­tet­te, hogy bol­dog lesz, ha haj­lan­dó le­szek sze­rény meg­él­he­tést biz­to­sí­ta­ni szá­má­ra. Meg­kí­sé­rel­tem jobb be­lá­tás­ra bír­ni, rá­mu­tat­tam, hogy ez­zel füst­be megy a két év óta annyi­ra óhaj­tott há­zas­sá­ga, mire azt vá­la­szol­ta, hogy meny­asszo­nya, Ar­lan­ge kis­asszony be­le­egye­zé­sét már biz­to­sí­tot­ta.

Ez a név vil­lám­csa­pás­ként rob­bant a vizs­gá­ló­bí­ró fü­lé­ben. Meg­ráz­kó­dott ül­té­ben.

Érez­te, hogy arca rák­vö­rös­sé vá­lik, író­asz­ta­lá­ról fel­kap­ta az első ke­ze­ügyé­be ke­rü­lő ak­tát, s za­va­ra lep­le­zé­sé­re arca elé tar­tot­ta, mint­ha egy ne­he­zen ol­vas­ha­tó szót akar­na ki­si­la­bi­zál­ni.

Most kezd­te csak meg­ér­te­ni, mi­cso­da fel­ada­tot vál­lalt ma­gá­ra. Érez­te, za­var­ban van, mint egy gyer­mek, meg­szo­kott nyu­gal­ma és éles­lá­tá­sa sem­mi­vé lett. Ma­gá­ban be­is­mer­te, ké­pes el­kö­vet­ni a leg­na­gyobb bot­lá­so­kat is. Mi­ért is vál­lal­ta el ezt a vizs­gá­la­tot? Sza­ba­don ren­del­ke­zik-e aka­ra­tá­val, le­het-e pár­tat­lan?

Szí­ve­sen más al­ka­lom­ra ha­lasz­tot­ta vol­na a gróf tanú-val­lo­má­sá­nak a foly­ta­tá­sát; de va­jon meg­te­het­te? A vizs­gá­ló­bí­ró lel­ki­is­me­re­te azt ki­ál­tot­ta, hogy ez csak újabb ügyet­len­ség len­ne. Így hát to­vább foly­tat­ta a kí­nos ki­hall­ga­tást.

– Uram – mond­ta –, a vi­com­te ér­zé­sei két­ség­kí­vül igen ne­me­sek, de nem be­szélt-e ön­nek öz­vegy Le­rou­ge-né­ról?

– De – vá­la­szol­ta a gróf, aki vá­rat­la­nul csak most ér­tett meg egy ed­dig ész­re nem vett rész­le­tet –, hogy­ne, be­szélt.

– Bi­zo­nyá­ra rá­mu­ta­tott, hogy en­nek az asszony­nak a ta­nú­val­lo­má­sa le­he­tet­len­né te­szi a Ger­dy úr el­le­ni har­cot.

– Pon­to­san, uram, s a lel­ki­is­me­ret kér­dé­sét is fél­re­té­ve ez­zel in­do­kol­ta az óha­jom vissza­uta­sí­tá­sát.

– Gróf úr, pon­to­san el kell mon­da­nia, mit tör­tént ön és a vi­com­te kö­zött. Arra ké­rem, eről­tes­se meg em­lé­ke­ze­tét, és igye­kez­zék a le­he­tő leg­pon­to­sab­ban meg­is­mé­tel­ni a fia sza­va­it.

Com­ma­rin­nak nem esett ne­he­zé­re en­ge­del­mes­ked­ni. Egy kis idő óta üd­vös fo­lya­mat in­dult meg ben­ne. Vére, ame­lyet a ki­hall­ga­tás iz­gal­mai fel­kor­bá­csol­tak, most már megint a meg­szo­kott rit­mus­ban ke­rin­gett. Agya ki­tisz­tult.

Az elő­ző esti je­le­net a leg­ki­sebb rész­le­te­i­ben is cso­dá­la­to­san fel­éledt em­lé­ke­ze­té­ben. Még fü­lé­ben csen­gett Al­bert sza­va­i­nak hang­sú­lya, maga előtt lát­ta ki­fe­je­ző arc­já­té­kát.

Ahogy elő­re­ha­ladt vi­lá­gos és pon­tos el­be­szé­lé­sé­ben, Da­bu­ron meg­győ­ző­dé­se egy­re job­ban erő­sö­dött.

A bíró ép­pen azt for­dí­tot­ta Al­bert el­len, ami elő­ző nap ki­vív­ta a gróf cso­dá­la­tát.

„Mily cso­dá­la­tos ko­mé­di­á­zás – gon­dol­ta. – Ta­ba­ret va­ló­ban a ve­sék­be lát. En­nek a fi­a­tal­em­ber­nek az el­ké­pesz­tő me­rész­sé­ge po­ko­li ügyes­ség­gel pá­ro­sul. Maga a bűn gé­ni­u­sza ih­le­ti. Cso­da lesz, ha le­lep­lezzük. Mi­lyen elő­re­lá­tó volt, hogy el­ren­de­zett min­dent! Mi­lyen ki­tű­nő­en meg­ren­dez­te ezt a je­le­ne­tet ap­já­val, amely iga­zol­hat­ja, ha ne­tán baj tör­tén­ne! Nincs egyet­len mon­da­ta sem, amely mö­gött ne lap­pan­ga­na va­la­mi­lyen szán­dék, amely ne a gya­nú el­há­rí­tá­sát szol­gál­ná. Mily fi­no­man ki­dol­go­zott vég­re­haj­tás! Mi­cso­da gon­dos­ság az apró rész­le­tek­ben is! Sem­mi sem hi­ány­zik, még az imá­dott hölggyel meg­ren­de­zett nagy ket­tős se. Va­ló­ban el­mond­ta vol­na Claire-nek? Ez va­ló­szí­nű. Ezt meg­tud­hat­nám, de ak­kor ta­lál­koz­nom kell Claire-rel, be­szél­nem kell vele! Sze­gény gyer­mek! Be­le­sze­ret­ni egy ilyen em­ber­be! De most már szem­be­szö­kő­en vi­lá­gos a ter­ve. A gróf­fal tör­tént szó­vál­tás a me­ne­dé­ke. Sem­mi­re se kö­te­le­zi, de le­he­tő­vé te­szi, hogy időt nyer­jen.” Va­ló­szí­nű­leg hagy­ta vol­na, hadd hú­zód­ja­nak el a dol­gok, s ké­sőbb csat­la­ko­zott vol­na apja vé­le­mé­nyé­hez. Erényt csi­nált vol­na en­ge­dé­keny­sé­gé­ből is, és kár­pót­lást kö­ve­telt vol­na gyen­ge­sé­gé­ért. S ha Noël is­mé­tel­ten fel­lé­pett vol­na a jo­ga­i­ért, a gróf­fal ta­lál­ta vol­na szem­ben ma­gát, aki vak­me­rő­en min­dent le­ta­ga­dott vol­na, ud­va­ri­a­san el­há­rí­tot­ta, és szük­ség ese­tén ki­do­bat­ta vol­na, mint csa­lót és ha­mi­sí­tót.

Fur­csa, de ért­he­tő do­log. Com­ma­rin be­széd köz­ben majd­nem azo­nos kö­vet­kez­te­té­sek­re ju­tott.

Va­ló­ban, mi­ért be­szélt annyit Cla­u­di­ne-ról? Jól em­lé­ke­zett, hogy dü­hé­ben így szólt a fi­á­hoz: „Nem kö­vet­nek el ilyen ne­mes tet­te­ket ön­cé­lú­an!” Ez a ma­gasz­tos ön­fel­ál­do­zás, íme, ma­gya­rá­za­tot ta­lált.

Mi­kor a gróf be­fe­jez­te, Da­bu­ron így szólt:

– Kö­szö­nöm, uram. Most még nem mond­ha­tok sem­mi ha­tá­ro­zot­tat, de az igaz­ság­szol­gál­ta­tás­nak ko­moly okai van­nak azt hin­ni, hogy az imént is­mer­te­tett je­le­net­ben Al­bert vi­com­te tö­ké­le­tes szí­nész­ként egy elő­re be­ta­nult sze­re­pet ját­szott.

– De mi­lyen jól be­ta­nul­ta – mor­mol­ta a gróf mert en­gem is be­csa­pott, en­gem!

Noël meg­je­le­né­se sza­kí­tot­ta fél­be, aki egy mo­nog­ra­mos fe­ke­te sag­rén­bőr ak­ta­tás­ká­val a hóna alatt, a szo­bá­ba lé­pett.

Az ügy­véd meg­ha­jolt az idős ne­mes­úr előtt, aki fel­állt, és ta­pin­ta­to­san a szo­ba tá­vo­li sar­ká­ba hú­zó­dott.

– Uram – szólt hal­kan Noël a bí­ró­hoz va­la­mennyi le­ve­let meg­ta­lál­ja eb­ben az ak­ta­tás­ká­ban. En­ge­délyt ké­rek, hogy mi­nél ha­ma­rabb tá­voz­has­sam, Ger­dy­né asszony ál­la­po­ta órá­ról órá­ra nyug­ta­la­ní­tób­bá vá­lik.

Ez utób­bi sza­vak­nál Noël egy kis­sé fel­emel­te a hang­ját, a gróf meg­hal­lot­ta. Össze­rez­zent és nagy erő­fe­szí­tés­re volt szük­sé­ge, hogy el­fojt­sa a szí­vé­ből aj­ká­ra tó­du­ló kér­dést.

– Ked­ves ügy­véd úr, egy per­cet még­is ne­kem kell ál­doz­nia – vá­la­szolt a bíró.

Da­bu­ron fel­kelt a ka­ros­szé­ké­ből, és az ügy­vé­det ké­zen fog­va a gróf­hoz ve­zet­te.

– Com­ma­rin úr – mond­ta –, van sze­ren­csém be­mu­tat­ni ön­nek Noël Ger­dy urat.

Com­ma­rin bi­zo­nyá­ra fel volt ké­szül­ve va­la­mi ha­son­ló­ra, mert egy arc­iz­ma se rán­dult, szenv­te­len ma­radt. Noëlt vi­szont, mint­ha pö­röly­csa­pás érte vol­na, meg-tán­to­ro­dott, és kény­te­len volt egy szék tám­lá­já­ba ka­pasz­kod­ni.

Apa és fiú ott állt szem­ben egy­más­sal, lát­szó­lag gon­do­la­ta­ik­ba me­rül­ve, a va­ló­ság­ban sö­tét bi­zal­mat­lan­ság­gal vizs­gál­gat­ták egy­mást, mind­egyi­kük igye­ke­zett ki­ta­lál­ni a má­sik gon­do­la­ta­it.

Da­bu­ron leg­alább annyit re­mélt, amennyi egy ha­tá­sos szín­pa­di je­le­net­től el­vár­ha­tó; a gróf meg­ér­ke­zé­se óta ezen járt az esze. Az­zal ke­cseg­tet­te ma­gát, hogy a sze­rep­lők vá­rat­lan össze­ho­zá­sá­val majd he­ves és pa­te­ti­kus je­le­ne­tet rob­bant ki, mert tel­je­sen ké­szü­let­le­nül lepi meg ügy­fe­le­it.

Úgy kép­zel­te, hogy a gróf ki­tár­ja kar­ját, Noël fe­lé­je ro­han, és a tör­vé­nyes el­is­me­rés­hez csak a bí­ró­sá­gi íté­let ma­rad hát­ra.

Az egyik me­rev­sé­ge, a má­sik za­va­ra ha­lom­ra dön­töt­te re­mé­nye­it. Úgy érez­te, sür­gő­sen be kell avat­koz­nia.

– Gróf úr – mond­ta szin­te szem­re­há­nyó han­gon –, épp az imént is­mer­te el, hogy Ger­dy úr az ön tör­vé­nyes fia.

Com­ma­rin nem vá­la­szolt; moz­du­lat­lan­sá­gá­ból arra le­he­tett kö­vet­kez­tet­ni, hogy nem is hal­lot­ta. Noël volt, aki min­den bá­tor­sá­gát össze­szed­ve el­ső­nek meg mert szó­lal­ni.

– Uram – mo­tyog­ta –, én nem ha­rag­szom önre…

– Nyu­god­tan ne­vez­het így: apám – vá­gott sza­vá­ba a döly­fös öreg­úr, és hang­já­ban sem meg­ha­tott­ság, sem gyen­géd­ség nem csen­gett.

Majd a bí­ró­hoz for­dult:

– Szük­sé­ge van még rám, uram? – kér­dez­te.

– Még fel kell ol­vas­ni az ön val­lo­má­sát, hall­gas­sa meg, és ha egyet­ért vele, írja alá – vá­la­szol­ta Da­bu­ron. – Kezd­je el, Cons­tant – tet­te hoz­zá.

A hosszú ír­nok fél­for­du­la­tot tett a szé­ké­vel, és el­kezd­te. Min­dig igen sa­ját­sá­go­sán ha­dar­ta el azt, amit pa­pír­ra fir­kan­tott. Igen gyor­san, egy lé­leg­zet­vé­tel­re ol­va­sott, nem volt fi­gye­lem­mel se a pon­tok­ra, se a vesszők­re, se a kér­dé­sek­re, se a vá­la­szok­ra, ad­dig ol­va­sott, míg ki nem fo­gyott a szusz­ból. Ak­kor mé­lyet lé­leg­zett, és újra ne­ki­len­dült. A víz alatt úszók­ra em­lé­kez­te­tett, akik időn­ként ki­dug­ják fe­jü­ket a víz­ből, lé­leg­ze­tet vesz­nek, és újra el­tűn­nek. Csak Noël hall­gat­ta fi­gyel­me­sen ezt a szin­te kész­akar­va ért­he­tet­len­né tett fel­ol­va­sást. Igen sok dol­got tu­dott meg be­lő­le, amely­nek is­me­re­te fon­tos volt szá­má­ra.

Vé­gül Cons­tant el­mond­ta a hi­va­ta­los for­mu­lát: a fen­ti­ek ér­tel­mé­ben stb… amellyel Fran­cia­or­szág­ban min­den jegy­ző­könyv zá­rul.

Oda­nyúj­tot­ta a tol­lat a gróf­nak, aki ha­bo­zás és el­len­ve­tés nél­kül alá­ír­ta.

Az öreg ne­mes­úr ek­kor Nő­é­i­hez for­dult:

– Nem ál­lok va­la­mi szi­lár­dan a lá­ba­mon – mond­ta –, így hát, fiam – hang­sú­lyoz­ta e szót –, kény­te­len lesz ap­ját egész a ko­csi­já­ig tá­mo­gat­ni.

A fi­a­tal ügy­véd kész­sé­ge­sen oda­lé­pett hoz­zá. Arca ra­gyo­gott, mi­köz­ben kar­ját nyúj­tot­ta Com­ma­rin gróf­nak.

Ami­kor el­tá­voz­tak, Da­bu­ron nem bírt el­len­áll­ni a kí­ván­csi­sá­gá­nak.

Az aj­tó­hoz sza­ladt, ki­nyi­tot­ta, és hogy ész­re ne ve­gyék, csak a fe­jét dug­ta ki, hogy egy pil­lan­tást ves­sen a fo­lyo­só­ra.

A gróf meg Noël még nem ér­tek a fo­lyo­só vé­gé­re. Las­san ha­lad­tak.

Úgy lát­szott, a gróf ne­héz­ke­sen és kí­no­san von­szol­ja ma­gát, az ügy­véd apró lép­tek­kel egy kis­sé az öreg­em­ber felé ha­jol­va ment és min­den moz­du­la­ta a leg­mé­lyebb gon­dos­ko­dás­ról ta­nús­ko­dott.

A bíró mind­ad­dig a poszt­ján ma­radt, amíg a ka­nyar­ban el nem vesz­tet­te őket szem elől. Ez­u­tán mély só­haj­tás­sal vissza­tért a he­lyé­re.

„Leg­alább egy em­bert si­ke­rült bol­dog­gá ten­nem – gon­dol­ta. – Ez a nap nem vég­ző­dik egé­szen rosszul.” De el­gon­dol­ko­dás­ra nem volt idő, az órák re­pül­tek. Al­bert-t a le­he­tő leg­sür­gő­seb­ben ki akar­ta hall­gat­ni, de elő­ző­leg szük­sé­ge volt a Com­ma­rin pa­lo­ta több al­kal­ma­zott­já­nak a ta­nú­val­lo­má­sá­ra, és meg kel­lett hall­gat­nia a le­tar­tóz­ta­tás­sal meg­bí­zott rend­őr­tiszt je­len­té­sét.

A be­idé­zett szol­gá­kat, akik már ré­gen vár­tak a so­ruk­ra, egy­más után be­ve­zet­ték a vizs­gá­ló­bí­ró elé. Alig ad­tak ér­dem­le­ges fel­vi­lá­go­sí­tást, de még­is, min­den egyes val­lo­más újabb ter­he­lő bi­zo­nyí­ték lett. Vi­lá­go­san lát­szott, hogy va­la­mennyi­en bű­nös­nek tart­ják gaz­dá­ju­kat.

Is­mer­tet­ték, ma­gya­ráz­ták, kom­men­tál­ták Al­bert-nak a vég­ze­tes hét ele­je óta ta­nú­sí­tott ma­ga­tar­tá­sát, min­den egyes sza­vát, a leg­je­len­ték­te­le­nebb moz­du­la­tát is.

Az az em­ber, aki har­minc szol­gá­tól kö­rül­vé­ve él, olyan, akár egy üveg­do­boz­ba zárt ro­var a ter­mé­szet­tu­dós na­gyí­tó­ja alatt.

Egyet­len cse­le­ke­de­te sem ke­rül­he­ti el a ta­núk fi­gyel­mét, egyet­len tit­ka se le­het, vagy ha oly­kor nem tud­ják, mi a tit­ka, annyit tud­nak, hogy van. Arca reg­gel­től es­tig har­minc szem­pár cél­táb­lá­ja, a leg­ap­róbb vál­to­zá­so­kat is ész­re­ve­szik raj­ta.

A bíró te­hát össze­gyűj­tött egy cso­mó je­len­ték­te­len rész­le­tet, de ame­lyek kö­zül ta­lán a leg­pa­rá­nyibb a tár­gya­lá­son vá­rat­la­nul el­dönt­he­ti az élet és ha­lál kér­dé­sét.

Ahogy a val­lo­má­so­kat össze­ha­son­lí­tot­ta, egyez­tet­te és ren­dez­te Da­bu­ron, órá­ról órá­ra kö­vet­het­te vizs­gá­la­ti fog­lya min­den lé­pé­sét va­sár­nap reg­gel­től kezd­ve.

Va­sár­nap, Noël tá­vo­zá­sát kö­ve­tő­en, a vi­com­te csen­ge­tett, és pa­ran­csot adott, hogy az eset­le­ges lá­to­ga­tó­i­nak mond­ják azt, hogy vi­dé­ken van.

Et­től a pil­la­nat­tól kezd­ve az egész ház ész­re­vet­te, hogy va­la­mi bánt­ja, hogy bosszús vagy le­tört.

Egész nap ki se jött a könyv­tár­szo­bá­ból, oda vi­tet­te va­cso­rá­ját is, amely csu­pán le­ves­ből és egy vé­kony sze­let fe­hér­bor-már­tá­sos sü­gér­ből állt.

Ét­ke­zés köz­ben oda­szólt Cour­to­is-nak, a fő­la­káj­nak: „Meg­mond­hat­ja a sza­kács­nak, más­kor fű­sze­rez­ze meg job­ban ezt a már­tást.” Majd hal­kan hoz­zá­tet­te: „Eh, mit szá­mít most már!” Este ki­me­nőt adott a sa­ját cse­léd­sé­gé­nek, mond­ván: „Men­je­nek, szó­ra­koz­za­nak egy ki­csit!” Meg­til­tot­ta, hogy be­men­je­nek hoz­zá, ha csak ő nem csen­get.

Más­nap, hét­főn, ő, aki min­dig ko­rán kelő volt, csak dél felé kelt fel. Kín­zó fej­fá­jás­ra meg hány­in­ger­re pa­nasz­ko­dott. Egy csé­sze teát még­is el­fo­gyasz­tott. Kér­te, fog­ja­nak be a zárt hin­tó­já­ba, de rög­tön utá­na azt mond­ta, nem kéri. Lu­bin, a bel­ső ina­sa, hal­lot­ta, amint így szólt: „Túl so­kat ha­bo­zok”, majd né­hány pil­la­nat­tal ké­sőbb: „En­nek vé­get kell vet­ni.” Nem sok­kal ez­u­tán írni kez­dett.

Lu­bint meg­bíz­ta, vi­gyen el egy le­ve­let Claire d’Ar­lan­ge kis­asszony­nak, az­zal az uta­sí­tás­sal, hogy csak­is neki ma­gá­nak vagy Schmidt kis­asszony­nak, a ne­ve­lő­nő­nek ad­hat­ja át.

Egy má­sik le­ve­let, meg két da­rab ezer­fran­kos bank­je­gyet Joseph-re bí­zott, hogy vi­gye el a klub­ba. Joseph nem em­lé­ke­zett a cím­zett ne­vé­re, csak annyit tu­dott, hogy nem volt ne­mes­em­ber.

Este Al­bert csak le­vest evett, és be­zár­kó­zott a szo­bá­já­ba.

Ked­den már kora reg­gel tal­pon volt. Úgy járt-kelt a pa­lo­tá­ban, mint egy el­kár­ho­zott lé­lek, vagy mint aki tü­rel­met­le­nül vár va­la­mi­re, ami se­hogy sem akar meg­ér­kez­ni.

Ki­ment a kert­be, ahol a ker­tész ki­kér­te vé­le­mé­nyét a gyep­sző­nyeg ren­de­zé­sét il­le­tő­en, mire így vá­la­szolt: „Be­szél­je meg a gróf úr­ral, ha majd vissza­jön.” Ebé­del­ni ugyan­úgy ebé­delt, mint elő­ző nap.

Egy óra táj­ban le­ment az is­tál­ló­ba, és szo­mo­rú­an si­mo­gat­ta Nor­mát, a ked­venc kan­cá­ját. Hí­zel­gő han­gon sut­tog­ta: „Sze­gény pára, sze­gény öreg lo­vacs­kám!” Há­rom óra­kor egy egyen­ru­hás íst­cai hor­dár jött hoz­zá egy le­vél­lel.

A vi­com­te át­vet­te, si­et­ve fel­bon­tot­ta. A föld­szin­ti te­rem­ben tör­tént.

Két inas jól hal­lot­ta, amint így szólt: „Kép­te­len lesz el­len­áll­ni.” Ez­u­tán be­ment, és el­éget­te a le­ve­let az elő­csar­nok nagy kan­dal­ló­já­ban.

Hat óra­kor ép­pen asz­tal­hoz ült, ami­kor a ti­lal­mat meg­szeg­ve, két ba­rát­ja, Cour­ti­vo­is gróf és Cho­u­zé már­ki be­lép­tek hoz­zá. Lát­szott, hogy ez rop­pan­tul fel­in­ge­rel­te.

Az urak min­den­áron ma­guk­kal akar­ták vin­ni szó­ra­koz­ni, de el­uta­sí­tot­ta, arra hi­vat­ko­zott, hogy meg­be­szé­lé­se van egy ha­laszt­ha­tat­lan ügy­ben.

Va­cso­rá­ra egy kis­sé töb­bet evett, mint elő­ző na­po­kon. A pin­ce­mes­ter­től még egy üveg Cha­teau-La­fit­te-ot is kért, és az egé­szet meg­it­ta.

A fe­ke­té­je után el­szí­vott egy szi­vart, az ebéd­lő­ben, ami el­len­ke­zett a há­zi­rend­del.

Joseph és két má­sik inas sze­rint fél nyolc­kor. Lu­bin meg a por­tás sze­rint pont nyolc­kor a vi­com­te gya­log­szer­rel el­tá­vo­zott, ke­zé­ben es­er­nyő­vel.

Haj­na­li két óra­kor ér­ke­zett haza, és el­bo­csá­tot­ta bel­ső ina­sát, aki kö­te­les­sé­gé­hez hí­ven, vá­ra­ko­zott rá.

Szer­dán a vi­com­te szo­bá­já­ba lép­ve, az inast meg­lep­te gaz­dá­ja ru­há­já­nak ál­la­po­ta. Nyir­kos volt és sá­ros, a nad­rág el­sza­kadt. Egy fé­lénk meg­jegy­zé­sé­re Al­bert dü­hö­sen így vá­la­szolt: „Dob­ja eze­ket a ron­gyo­kat egy sa­rok­ba, vagy adja a sze­gé­nyek­nek.” Ezen a na­pon mint­ha job­ban érez­te vol­na ma­gát. Jó ét­vággyal reg­ge­li­zett és a fő­la­káj vi­dám­nak lát­ta. A dél­utánt a könyv­tár­szo­bá­ban töl­töt­te, és egy ra­kás pa­pírt el­ége­tett.

Csü­tör­tö­kön megint lát­ha­tó­lag rosszul érez­te ma­gát. Alig bírt ki­men­ni apja elé. Este, az ap­já­val le­zaj­lott je­le­net után, szá­nal­mas ál­la­pot­ban vo­nult vissza a szo­bá­já­ba. Lu­bin or­vo­sért akart sza­lad­ni, de a vi­com­te meg­til­tot­ta neki, sőt, azt is, hogy bár­ki­nek szól­jon a rosszul­lé­té­ről.

Ez a pon­tos össze­fog­la­lá­sa an­nak a húsz nagy ol­dal­nak, ame­lyet a hosszú ír­nok te­le­írt, anél­kül, hogy akár egy­szer is meg­for­dult vol­na, hogy meg­néz­ze az el­vo­nu­ló dísz­egyen­ru­hás ta­núk bár­me­lyi­két is.

Da­bu­ron­nak nem egé­szen két órá­ra volt szük­sé­ge e ta­nú­val­lo­má­sok meg­hall­ga­tá­sá­ra.

Tisz­tá­ban volt a sza­va­ik fon­tos­sá­gá­val, de ezek a szol­gák rop­pant bő­be­szé­dű­ek vol­tak. Ha ne­ki­len­dül­tek, ne­héz volt meg­ál­lí­ta­ni őket. Mind­ab­ból, amit el­mond­tak, vi­lá­go­san ki­de­rült, hogy Al­bert ki­tű­nő gaz­da volt, él­ve­zet volt szol­gál­ni, a cse­léd­ség­gel jó­in­du­la­tú­an és ud­va­ri­a­san bánt. Szin­te hi­he­tet­len, hogy még­is akadt köz­tük há­rom, aki nem örült a gró­fi csa­lá­dot ért nagy csa­pás­nak. Ket­te­jü­ket pe­dig egé­szen el­szo­mo­rí­tot­ta. Lu­bin úr, aki pe­dig kü­lö­nös ke­gye­ket él­ve­zett, nem tar­to­zott az utób­bi­ak közé.

A rend­őr­tiszt­re ke­rült a sor. Két mon­dat­ban be­szá­molt a le­tar­tóz­ta­tás­ról, ame­lyet már Ta­ba­ret apó is el­mon­dott. Nem fe­led­ke­zett el meg­em­lí­te­ni a „Vé­gem van!” fel­ki­ál­tást, amely Al­bert szá­ján ki­sza­ladt; vé­le­mé­nye sze­rint, ez fel­ért egy be­is­me­rés­sel. Majd át­ad­ta a Com­ma­rin vi­com­te-nál le­fog­lalt tár­gya­kat.

A vizs­gá­ló­bí­ró fi­gyel­me­sen meg­vizs­gál­ta va­la­mennyit, gon­do­san össze­ha­son­lí­tot­ta a La Jonc­hé­re-ből szár­ma­zó tár­gyi bi­zo­nyí­té­kok­kal.

Ezek után rop­pant elé­ge­dett­nek lát­szott.

A tár­gyi bi­zo­nyí­té­ko­kat mind az asz­ta­lá­ra he­lyez­te, és le­ta­kar­ta az ak­ták gyűj­tő­bo­rí­ték­ja ké­szí­té­sé­hez szol­gá­ló há­rom-négy nagy ív pa­pír­ral.

Ké­ső­re járt már, és Da­bu­ron­nak ép­pen csak annyi ide­je ma­radt es­tig, hogy ki­hall­gas­sa a „vizs­gá­la­ti fog­lyot”. Mi­ért ha­bo­zott még­is? Keze közt több bi­zo­nyí­ték volt, mint amennyi tíz em­ber es­küdt­bí­ró­ság elé ál­lí­tá­sá­hoz és on­nan a Ro­qu­et­te téri vér­pad­ra kül­dé­sé­hez szük­sé­ges. Oly nyo­masz­tó­an erős fegy­ve­rek­kel har­col, hogy Al­bert, ha csak nem őrült, vé­de­ke­zés­ről még csak nem is ál­mod­hat. És még­is, eb­ben a szá­má­ra oly ün­ne­pé­lyes perc­ben, úgy érez­te, ere­je el­hagy­ja. Az aka­ra­ta gyön­gült vol­na? A ha­tá­ro­zott­sá­ga hagy­ja cser­ben?

Ép­pen jó­kor ju­tott eszé­be, hogy teg­nap óta sem­mit sem evett, és gyor­san ho­za­tott egy üveg bort meg sü­te­ményt. Pe­dig nem erő­re, ha­nem bá­tor­ság­ra volt szük­sé­ge a vizs­gá­ló­bí­ró­nak. Po­ha­rát ürít­get­ve, agyá­ban ez a kü­lö­nös mon­dat ala­kult ki: „Com­ma­rin vi­com­te elé idéz­tek.” Min­den más al­ka­lom­mal jót mu­la­tott vol­na ezen a gon­do­lat­bi­csak­lá­son; de eb­ben az eset­ben a Gond­vi­se­lés intő je­lét akar­ta ben­ne lát­ni…

„Le­gyen – mond­ta ma­gá­ban –, ez lesz az én ve­zek­lé­sem.” Gon­dol­ko­dá­si időt sem hagy­va ma­gá­nak, pa­ran­csot adott, ve­zes­sék elő Al­bert vi­com­te-ot.