Kilencedik fejezet

 

Az imént tu­do­má­sá­ra ju­tott fel­fe­de­zés in­kább bosszan­tot­ta, mint­sem meg­lep­te Com­ma­rin gró­fot.

Vall­juk meg, húsz év óta tar­tott tőle, hogy az igaz­ság ki­pat­tan. Tud­ta, hogy nincs az a gon­do­san őr­zött ti­tok, amely ki ne szi­vá­rog­hat­na, az ő tit­kát pe­dig négy sze­mély is­mer­te, akik kö­zül há­rom még él.

Nem fe­lej­tet­te el, hogy el­kö­vet­te azt a rop­pant elő­vi­gyá­zat­lan­sá­got és pa­pír­ra bíz­ta gon­do­la­ta­it, mint­ha nem tud­ta vol­na, hogy van­nak dol­gok, ami­ket nem sza­bad le­ír­ni.

Ő, az óva­tos dip­lo­ma­ta, az elő­vi­gyá­za­tos­ság tüs­ké­i­vel fel­fegy­ver­zett po­li­ti­kus, ho­gyan is ír­ha­tott! És ha már írt, ho­gyan hagy­hat­ta fenn­ma­rad­ni ezt a vád­ló le­ve­le­zést?

Hogy­hogy nem sem­mi­sí­tet­te meg min­den­áron eze­ket a ter­he­lő bi­zo­nyí­té­ko­kat, ame­lyek bár­mely pil­la­nat­ban el­le­ne tá­mad­hat­nak? Ne­héz len­ne ezt meg­ma­gya­ráz­ni, ha nem lett vol­na az az őrült szen­ve­dély, ha nem lett vol­na vak, sü­ket és elő­vi­gyá­zat­lan, mint aki ön­kí­vü­le­ti ál­la­pot­ban van.

A szen­ve­dély­nek az a sa­já­tos­sá­ga, hogy úgy érezzük, az örök­ké­va­ló­ság se lesz elég hoz­zá, olyan so­ká­ig fog tar­ta­ni. Ügy le­kö­ti a je­len, hogy nem tö­rő­dik a jö­vő­vel.

Egyéb­ként volt-e fér­fi va­la­ha is óva­tos az­zal a nő­vel, aki­be sze­rel­mes? A sze­rel­mes Sám­son min­dig véd­te­le­nül ki­szol­gál­tat­ja ha­ját De­li­la ol­ló­já­nak.

Amíg Va­lé­rie a sze­re­tő­je volt, a gróf­nak eszé­be sem ju­tott, hogy el­kér­je a le­ve­le­it imá­dott cin­kos­tár­sá­tól. Még ha eszé­be öt­lik, ak­kor is azon­nal el­hes­se­ge­ti ezt a gon­do­la­tot, mint sér­tőt egy an­gya­li ter­mé­sze­tű nőre.

Mi oka le­he­tett vol­na, hogy ké­tel­ked­jék a sze­re­tő­je diszk­ré­ci­ó­já­ban? Sem­mi. Jog­gal fel­té­te­lez­te, hogy az asszony­nak sok­kal na­gyobb ér­de­ke el­tün­tet­ni a múlt ese­mé­nyek leg­hal­vá­nyabb nyo­mát is. Hát nem az asszony hú­zott hasz­not tu­laj­don­kép­pen eb­ből a vissza­ta­szí­tó tett­ből? Ki bi­to­rol­ja a más ne­vét és va­gyo­nát? Hát nem az ő fia?

Nyolc év­vel ké­sőbb, ami­kor a gróf azt hit­te, meg­csal­ta az asszony, és meg­sza­kí­tot­ta a vi­szonyt, amely a bol­dog­sá­gát je­len­tet­te, gon­dolt is rá, hogy vissza­szer­zi ezt a vég­ze­tes le­ve­le­zést.

Csak azt nem tud­ta, ho­gyan. Ezer ok is aka­dá­lyoz­ta a cse­lek­vés­ben.

A leg­főbb az, hogy sem­mi áron sem óhaj­tott ta­lál­koz­ni a va­la­ha annyi­ra sze­re­tett nő­vel. Nem volt biz­tos sem a ha­rag­já­ban, sem ab­ban, hogy el­lent tud-e áll­ni a könnyek­nek, ame­lye­ket az asszony min­den bi­zonnyal on­ta­ni fog. Ki­bír­ja-e a szép sze­mek kö­nyör­gő pil­lan­tá­sát, ame­lyek oly so­ká­ig ural­ták egész lel­két!

Ha vi­szont­lát­ja fi­a­tal­ko­ri sze­re­tő­jét, ki­te­szi ma­gát an­nak, hogy meg­bo­csát, de a büsz­ke­sé­ge és a sze­re­te­te olyan ke­gyet­le­nül meg volt se­bez­ve, hogy nem tu­dott be­le­nyu­god­ni a meg­bo­csá­tás gon­do­la­tá­ba.

Más­részt az is tel­je­sen le­he­tet­len volt, hogy egy ide­gen sze­mélyt bi­zal­má­ba fo­gad­jon. Így hát nem tett sem­mit, el­odáz­ta a dol­got.

„Majd ak­kor ta­lál­ko­zom vele – gon­dol­ta ma­gá­ban, ha oly jól ki­sza­kí­tot­tam szí­vem­ből, hogy kö­zöm­bös­sé vá­lik szá­mom­ra. Nem aka­rom meg­sze­rez­ni neki azt az örö­met, hogy a fáj­dal­ma­mat lás­sa.” Így tel­tek el hó­na­pok, majd évek, vé­gül már azt mon­do­gat­ta ma­gá­ban, azt bi­zony­gat­ta, hogy késő.

Va­ló­ban van­nak em­lé­kek, ame­lye­ket nem sza­bad fel­boly­gat­ni. Van­nak hely­ze­tek, mi­kor egy alap­ta­lan bi­zal­mat­lan­ság a leg­ügyet­le­nebb pro­vo­ká­ci­ó­vá vál­to­zik.

Fel­szó­lí­ta­ni egy fel­fegy­ver­zett em­bert, hogy te­gye le a fegy­vert, egyen­lő az­zal, mint­ha a fegy­ver hasz­ná­la­tá­ra ösz­tö­kél­nénk. Ha oly sok idő után kö­ve­tel­te vol­na a le­ve­le­ket, ez szin­te had­üze­net­szám­ba ment vol­na. De egyéb­ként is, va­jon meg­van­nak-e még a le­ve­lek? Ki győ­ződ­het­ne meg róla? Ki ga­ran­tál­hat­ja, hogy Ger­dy asszony nem sem­mi­sí­tet­te meg őket, jól tud­ván, hogy e le­ve­lek ve­szé­lye­sek, és csak az el­tű­né­sük biz­to­sít­hat­ja fi­á­nak a jo­gok bi­tor­lá­sát.

Com­ma­rin úr nem igye­ke­zett el­kö­dö­sí­te­ni az igaz­sá­got ön­ma­ga előtt, de zsák­ut­cá­ba ke­rül­ve, úgy gon­dol­ta, hogy a leg­böl­csebb az, ha a vé­let­len­re bíz­za ma­gát, és ez­zel öreg­sé­gé­re nyit­va hagy­ta az aj­tót ven­dé­gé­nek, amely egy­szer biz­to­san meg­ér­ke­zik, a sze­ren­csét­len­ség­nek.

Pe­dig több mint húsz év óta egyet­len nap se múlt el, hogy ne át­koz­ta vol­na meg meg­bo­csát­ha­tat­lan őrült­sé­gét, amely­re a szen­ve­dé­lye vit­te rá.

Soha nem tu­dott el­fe­lejt­kez­ni róla, hogy a Da­mok­lész kard­já­nál is ször­nyűbb ve­sze­de­lem ott függ a feje fe­lett egy szá­lon, ame­lyet a leg­ki­sebb bal­eset is el­sza­kít­hat.

Ez a szál ma el­sza­kadt.

Sok­szor el­kép­zel­te a ka­taszt­ró­fa le­he­tő­sé­gét, s ilyen­kor azt fon­tol­gat­ta, ho­gyan vé­de­kez­zen a vég­ze­tes csa­pás el­len. Gyak­ran töp­ren­gett ma­gá­ban: „Mit te­he­tek, ha min­den ki­tu­dó­dik?” Sok ter­vet ko­vá­csolt és ve­tett el: nagy kép­ze­lő­ere­je volt, min­den­fé­le fan­tasz­ti­kus ter­vek­kel rin­gat­ta el ma­gát, és íme, a va­ló­ság tel­je­sen ké­szü­let­le­nül ta­lál­ja.

Al­bert tisz­te­let­tu­dó­an áll­va ma­radt, mi­köz­ben apja egy nagy, cí­me­res ka­ros­szék­be ült, pon­to­san az il­luszt­ris Rhé­teau de Com­ma­rin csa­lád ha­tal­mas ke­ret­be fog­lalt, sű­rűn el­ága­zó csa­lád­fá­ja alá.

Az idős ne­mes­ú­ron nem lát­szott, mi­lyen ke­gyet­len ag­go­da­lom foj­to­gat­ja. Nem lát­szott se in­ge­rült­nek, se le­súj­tott­nak. Csu­pán sze­me fe­je­zett ki a szo­ká­sos­nál még fen­sőbb­sé­ges döly­föt. A ren­dít­he­tet­len, meg­ve­tés­sel teli ma­ga­biz­tos­sá­got.

– Most pe­dig, vi­com­te – szó­lalt meg ha­tá­ro­zott han­gon –, be­szél­jen. Ar­ról nem be­szé­lek, hogy mi­cso­da hely­zet az, mi­kor egy apa pi­rul­ni kény­te­len sa­ját fia előtt, hisz ön olyan­nak szü­le­tett, hogy meg­ér­ti és saj­nál­ja. Kí­mél­jük hát egy­mást, és igye­kez­zen nyu­godt ma­rad­ni. Mond­ja el, ho­gyan ke­rült a ke­zé­be a le­ve­le­zé­sem?

Al­bert-nak is volt ide­je, hogy össze­szed­je ma­gát, és fel­ké­szül­jön erre a harc­ra: ha­lá­los iz­ga­lom­mal, négy nap­ja várt erre a be­szél­ge­tés­re.

Az első sza­vak za­va­rát mél­tó­ság­tel­jes és büsz­ke ma­ga­tar­tás vál­tot­ta fel. Al­bert tisz­tán, vi­lá­go­san fe­jez­te ki ma­gát, nem bo­csát­ko­zott rész­le­tek­be, ame­lyek oly fá­rasz­tók, ha sú­lyos dol­gok­ról van szó, és szük­ség­te­le­nül elo­dáz­zák a célt.

– Uram – vá­la­szol­ta –, va­sár­nap dél­előtt egy fi­a­tal­em­ber je­lent meg itt, azt ál­lít­va, hogy egy szá­mom­ra rop­pant fon­tos kül­de­tés­ben jár, amely­nek ti­tok­ban kell ma­rad­ni. Fo­gad­tam. Ő fed­te fel ne­kem, hogy saj­nos csu­pán tör­vény­te­len gyer­mek va­gyok, és az ön sze­re­te­te he­lye­zett a tör­vé­nyes gyer­mek he­lyé­be, akit Com­ma­rin gróf­né szült ön­nek.

– És ön nem do­bat­ta ki azt az em­bert in­nen! – ki­ál­tott fel a gróf.

– Nem, uram. Ép­pen ha­tá­ro­zot­tan fel akar­tam lép­ni el­le­ne, ami­kor egy kö­teg le­ve­let nyúj­tott fe­lém, és fel­kért, hogy ol­vas­sam el, mi­előtt vá­la­szol­nék.

– Ó! – ki­ál­tott fel Com­ma­rin úr. – Mi­ért nem dob­ta a tűz­be, gon­do­lom, égett a tűz a kan­dal­ló­ban. Ho­gyan! A ke­zé­ben vol­tak a le­ve­lek, és még most is meg­van­nak! Ó, mi­ért nem le­het­tem én itt!

– Uram… – szólt Al­bert szem­re­há­nyó­an. S vissza­em­lé­kez­ve arra, ho­gyan he­lyez­ke­dett el Noël a kan­dal­ló előtt, és mi­lyen arc­ki­fe­je­zé­se volt, ami­kor oda­állt, hoz­zá­tet­te: – Még ha gon­dol­tam vol­na is erre, nem hajt­hat­tam vol­na vég­re. Egyéb­ként az első szem­pil­lan­tás­ra fel­is­mer­tem az ön írá­sát. Így hát fog­tam a le­ve­le­ket, és el­ol­vas­tam őket.

– És az­tán?

– Az­tán, uram, vissza­ad­tam a le­ve­le­ket en­nek a fi­a­tal­em­ber­nek, és egy hét ha­la­dé­kot kér­tem tőle. Nem azért, hogy ma­gam­ban meg­ta­nács­koz­zam a dol­got, arra nem volt szük­ség, ha­nem azért, mert nél­kü­löz­he­tet­len­nek tar­tot­tam, hogy ön­nel meg­be­szél­jem. Most te­hát, kö­nyör­gök, mond­ja meg, hogy ez a cse­re va­ló­ban meg­tör­tént-e vagy sem.

– Meg – vá­la­szolt he­ve­sen a gróf igen, saj­nos, meg.

Ön is jól tud­ja, hi­szen el­ol­vas­ta, mit ír­tam Ger­dy­né asszony­nak, az ön édes­any­já­nak.

Ezt a vá­laszt Al­bert már ele­ve tud­ta, vár­ta is. De még­is le­súj­tot­ta.

Van­nak olyan nagy csa­pá­sok, ame­lye­ket több­ször tu­do­má­sul kell ven­ni, hogy higgyen ben­nük az em­ber. Al­bert csak egy pil­la­nat­ra ren­dült meg.

– Bo­csás­son meg, uram – vet­te át is­mét a szót –, meg vol­tam róla győ­ződ­ve, de nem volt ha­tá­ro­zott bi­zo­nyí­té­kom. Az ál­ta­lam ol­va­sott va­la­mennyi le­vél vi­lá­go­san ta­nú­sít­ja az ön szán­dé­ka­it, ap­ró­lé­ko­san rész­le­te­zik a ter­vét, de egyik sem jel­zi, leg­alább­is nem bi­zo­nyít­ja, hogy ter­vét vég­re is haj­tot­ták.

A gróf meg­döb­ben­ve né­zett a fi­á­ra. Még élén­ken em­lé­ke­zett va­la­mennyi le­vél­re, arra is em­lé­ke­zett, hogy Va­lé­rie-nek vagy hússzor is meg­kö­szön­te, hogy haj­lan­dó volt vég­re­haj­ta­ni aka­ra­tát, s uj­jong­va ün­ne­pel­te a si­kert.

– Hát nem ol­vas­ta el va­la­mennyit, vi­com­te? – kér­dez­te.

– De igen, uram, még­hoz­zá nagy fi­gye­lem­mel, ami ért­he­tő. A leg­utol­só le­vél, amit lát­tam, egy­sze­rű­en köz­li Ger­dy­né asszonnyal Cla­u­di­ne Le­rou­ge, a ki­cse­ré­lés­sel meg­bí­zott daj­ka ér­ke­zé­sét. Hogy az­u­tán mi tör­tént, ar­ról nincs tu­do­má­som.

– Nincs kéz­zel­fog­ha­tó bi­zo­nyí­ték! – sut­tog­ta a gróf. –Az em­ber sző­het ter­ve­ket, jó ide­ig dé­del­get­he­ti is, majd az utol­só pil­la­nat­ban el­ejt­he­ti; ez gyak­ran meg­esik.

Most már bán­ta, hogy olyan gyor­san vá­la­szolt. Al­bert-nak csak gya­núi vol­tak, s most már bi­zo­nyos­ság­gá vál­tak. Mi­cso­da ügyet­len­ség!

„Itt nincs he­lye a két­ke­dés­nek – gon­dol­ta ma­gá­ban. Va­lé­rie meg­sem­mi­sí­tet­te a leg­meg­győ­zőbb le­ve­le­ket, azo­kat, ami­ket ve­sze­del­mes­nek tar­tott ma­gá­ra néz­ve: azo­kat, ami­ket utóbb ír­tam. De mi­ért őriz­te meg a töb­bit, hi­szen azok is épp elég komp­ro­mit­tá­lók vol­tak, és ha már meg­őriz­te, ho­gyan en­ged­het­te ki a keze kö­zül?” Al­bert egy­re csak állt, moz­du­lat­la­nul, a gróf egy sza­vá­ra várt. Mi­lyen szó lesz? Sor­sa két­ség­kí­vül most dől el az ag­gas­tyán agyá­ban.

– Ta­lán meg­halt! – mond­ta fenn­han­gon Com­ma­rin úr.

Arra a gon­do­lat­ra, hogy Va­lé­rie meg­hal­ha­tott anél­kül, hogy vi­szont­lát­ta vol­na, fáj­dal­ma­san össze­rez­zent. Az ön­ként vál­lalt sza­kí­tás után több mint húsz év­vel is össze­szo­rult a szí­ve, az if­jú­ko­ri első nagy sze­re­lem oly mély gyö­ke­re­ket eresz­tett ben­ne. Va­la­ha meg­át­koz­ta; de most meg­bo­csá­tott neki. Meg­csal­ta, ez igaz, de va­jon nem az asszony­nak kö­szön­he­ti éle­te bol­dog éve­it? Nem ő volt-e if­jú­sá­ga köl­té­sze­te? Mi­óta el­hagy­ta, volt-e egy órá­nyi örö­me, má­mo­ra vagy fe­le­dé­se? A je­len lel­ki­ál­la­po­tá­ban szí­ve csu­pán a kel­le­mes em­lé­ke­ket őriz­te, ahogy a fi­nom aro­mák­kal egy­szer meg­töl­tött edény mind­ad­dig őrzi az il­la­to­kat, amíg el nem pusz­tul.

– Sze­gény asszony! – mor­mol­ta.

Mé­lyet só­haj­tott. Szem­hé­ja négy­szer-öt­ször meg­reb­bent, mint­ha kö­zel áll­na a könnye­zés­hez. Al­bert nyug­ta­lan ér­dek­lő­dés­sel néz­te. Ami­óta a vi­com­te fér­fi­sor­ba lé­pett, most elő­ször esett meg, hogy a becs­vá­gyon, vagy a le­győ­zött, vagy di­a­dal­mas büsz­ke­sé­gen kí­vül más­faj­ta ér­zel­me­ket is fel­fe­de­zett az apja ar­cán. De Com­ma­rin urat nem olyan fá­ból fa­rag­ták, hogy hossza­dal­ma­san át­en­ged­je ma­gát az el­ér­zé­ke­nyü­lés­nek.

– Nem mond­ta ez a gyász­hír­nök, vi­com­te – fag­gat­ta a gróf–, hogy ki küld­te ön­höz?

– A sa­ját ne­vé­ben jött, az­zal, hogy nem óhaj­tott sen­kit sem be­avat­ni ebbe a szo­mo­rú ügy­be. Ez a fi­a­tal­em­ber nem volt más, mint az, aki­nek el­fog­lal­tam a he­lyét, az ön tör­vé­nyes fia, Noël Ger­dy úr sze­mé­lye­sen. – Igen! – mond­ta a gróf. – Így hív­ják, Noël, em­lék­szem.

– És lát­ha­tó ha­bo­zás­sal hoz­zá­tet­te. – Be­szélt ön­nek az édes­any­já­ról, vagy­is az ön any­já­ról?

– Nem­igen, uram. Csu­pán annyit mon­dott, hogy any­ja tud­ta nél­kül ke­re­sett fel, és csak­is egy vé­let­len­nek kö­szön­he­ti, hogy a ve­lem kö­zölt tit­kot meg­tud­ta.

Com­ma­rin úr nem vá­la­szolt. Nem ma­radt sem­mi meg­tud­ni va­ló­ja. El­ér­ke­zett a dön­tő pil­la­nat, s csu­pán egy mód­ját lát­ta an­nak, hogy kés­lel­tes­se.

– Na­hát, vi­com­te – mond­ta vé­gül, s sze­re­tet­tel­jes hang­ja egé­szen meg­hök­ken­tet­te Al­bert-t –, mi­ért áll, ül­jön ide mel­lém, és be­szél­ges­sünk. Be­szél­jen ve­lem tel­jes bi­za­lom­mal, mint fiú az ap­já­val. Gon­dolt-e arra, hogy mi a te­en­dő­je? El­ha­tá­ro­zott va­la­mit?

– Úgy vé­lem, uram, itt té­to­vá­zás­nak nincs he­lye.

– Hogy érti ezt?

– Úgy vé­lem, apám, a kö­te­les­sé­gem egé­szen vi­lá­gos. Ha saj­ná­lom is, de kö­te­les va­gyok zok­szó nél­kül vissza­vo­nul­ni a tör­vé­nyes fia elől. Jöj­jön hát, én kész va­gyok vissza­jut­tat­ni neki mind­azt, ami­től tud­to­mon kí­vül, hosszú évek óta meg­fosz­tot­tam, az atyai sze­re­te­tet, a va­gyont és tör­té­nel­mi ne­vét.

Erre a ne­mes vá­lasz­ra az idős főúr nem bír­ta meg­őriz­ni azt a nyu­gal­mat, ame­lyet kez­det­ben a fi­á­nak aján­lott. Arca bí­bor­vö­rös lett, és ta­lán éle­te leg­dü­hö­sebb ököl­csa­pá­sa alatt ren­dült meg az asz­tal. Ő, aki min­dig oly mér­ték­tar­tó és min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött oly il­le­del­mes volt, most olyan ret­te­ne­tes ká­rom­ko­dá­sok­ra ra­gad­tat­ta ma­gát, ame­lyek egy vén lo­vas­sá­gi al­tiszt­nek is di­cső­sé­gé­re vál­hat­nak.

– Én pe­dig, uram, ki­je­len­tem ön­nek, hogy az, ami­ről ál­mo­do­zik, so­sem kö­vet­ke­zik be. Nem, ez nem lesz, erre es­kü­szöm. Ami meg­tör­tént, az jól tör­tént. Je­gyez­ze meg, uram, bár­mi tör­tén­jék, a dol­gok úgy ma­rad­nak, ahogy van­nak, mert ezt aka­rom. Ön Com­ma­rin vi­com­te, és Com­ma­rin vi­com­te is ma­rad, a sa­ját aka­ra­ta el­le­né­re is, ha kell. Az ma­rad ha­lá­lá­ig, vagy leg­alább­is az enyé­mig; mert amíg én élek, az ön esz­te­len ter­ve nem va­ló­sul meg.

– De hát, uram – kezd­te fé­lén­ken Al­bert.

– Túl me­rész­nek ta­lá­lom, uram, hogy a sza­vam­ba vág-ki­ál­tott fel a gróf–, mint­ha ele­ve nem tud­nám va­la­mennyi el­len­ve­té­sét! Ugye, azt fog­ja mon­da­ni, hogy ez fel­há­bo­rí­tó igaz­ság­ta­lan­ság, vissza­ta­szí­tó bi­tor­lás? Ez­zel egyet­ér­tek, és ön­nél is job­ban kí­noz. Ta­lán azt hi­szi, hogy ma bá­nom meg elő­ször if­jú­sá­gom­ban el­kö­ve­tett vég­ze­tes té­ve­dé­se­met? Tud­ja meg, uram, hogy húsz éve fáj a szí­vem a tör­vé­nyes fi­a­mért, húsz év óta min­den­nap el­át­ko­zom ma­gam azért a gaz­sá­gért, amely­nek ő esett ál­do­za­tul. És még­is hall­gat­ni tud­tam, el tud­tam rej­te­ni bá­na­to­mat és a lel­ki­is­me­ret-fur­da­lást, amely­nek tüs­kéi még ál­mom­ban is kí­noz­nak. Az ön os­to­ba be­le­tö­rő­dé­se egy pil­la­nat alatt ér­tel­met­len­né ten­né hosszú szen­ve­dé­se­i­met! Nem. Ezt nem en­ge­dem meg.

A gróf el­len­ve­tést ol­va­sott le fia aj­ká­ról, de egy vil­lám­ló te­kin­tet­tel be­lé­foj­tot­ta.

– Azt hi­szi ta­lán – foly­tat­ta –, hogy nem sír­tam ele­get, mi­kor arra gon­dol­tam, hogy tör­vé­nyes fiam éle­te fel­őr­lő­dik a kö­zép­sze­rű­ség el­le­ni küz­de­lem­ben? Azt hi­szi, so­sem tá­madt he­ves vá­gyam, hogy min­dent jóvá te­gyek? Vol­tak na­pok, uram, ami­kor oda­ad­tam vol­na érte a va­gyo­nom fe­lét, hogy meg­csó­kol­has­sam an­nak az asszony­nak a gyer­me­két, akit túl ké­sőn ta­nul­tam meg be­csül­ni. De vissza­tar­tott a fé­le­lem, hogy az ön szü­le­té­sé­vel kap­cso­lat­ban a gya­nú ár­nyé­ka is fel­me­rül­het. Fel­ál­doz­tam ma­ga­mat a nagy Com­ma­rin név­nek, ame­lyet vi­se­lek. Folt nél­kül örö­köl­tem atyá­ink­tól, és ugyan­így hagy­ja majd ön is a fi­á­ra. Az ön első lé­pé­sét a jó­ság, a nagy­lel­kű­ség, a lo­va­gi­as­ság ve­zé­rel­te, de el kell fe­lej­te­nie. Gon­dolt rá, mi­cso­da bot­rány len­ne, ha tit­kunk va­la­ha is ki­pat­tan­na? Hát nem sej­ti, mi­lyen nagy örö­met sze­rez­nénk el­len­sé­ge­ink­nek, a min­ket kö­rül­ve­vő jött­ment cső­cse­lék­nek? Re­me­gek, ha a ne­vün­ket be­mocs­ko­ló szenny­re meg a ne­vet­sé­ges­ség­re gon­do­lok. Túl sok ne­mes csa­lád fröccsen­tet­te be sár­ral a cí­me­rét, én nem aka­rom, hogy az enyém is erre a sors­ra jus­son.

Com­ma­rin úr egy­né­hány perc­re el­hall­ga­tott, de Al­bert nem mert meg­szó­lal­ni, hisz gyer­mek­ko­ra óta hoz­zá­szo­kott, hogy a ret­te­ne­tes ne­mes­úr leg­ki­sebb aka­ra­tát is tisz­te­let­ben tart­sa.

– Hi­á­ba ke­res­gé­lünk – szó­lalt meg is­mét a gróf –, nincs le­het­sé­ges meg­al­ku­vás. Hát meg­te­he­tem-e, hogy hol­nap önt ki­ta­ga­dom és be­mu­ta­tom Noëlt, mint a fi­a­mat? Szól­ha­tok-e így: bo­csá­na­tot ké­rek, nem ez a vi­com­te, ha­nem a má­sik? Nem lesz-e szük­ség a bí­ró­ság be­avat­ko­zá­sá­ra? En­nek nem len­ne je­len­tő­sé­ge, ha va­la­mi Be­nőtt vagy Du­rand vagy Bern­hard nevű em­ber­ről len­ne szó! De ha va­la­kit csak egy nap­ra is Com­ma­rin­nak hív­tak, az egy egész élet­re szól. Nincs min­den­ki szá­má­ra egyen­lő er­kölcs, mert a kö­te­les­sé­ge se azo­nos min­den­ki­nek. A mi hely­ze­tünk­ben a té­ve­dé­sek jó­vá­te­he­tet­le­nek. Szed­je össze hát a bá­tor­sá­gát, és mu­tas­sa meg, hogy mél­tó a név­hez, amit vi­sel! A vi­har kö­ze­le­dik, száll­junk hát szem­be vele.

Al­bert szenv­te­len­sé­ge nem cse­kély mér­ték­ben fo­koz­ta Com­ma­rin úr in­ge­rült­sé­gét. A vi­com­te meg­in­gat­ha­tat­lan el­ha­tá­ro­zá­sa ere­jé­nek tu­da­tá­ban úgy hall­gat­ta, mint­ha va­la­mi kö­te­les­sé­get tel­je­sí­te­ne, és vo­ná­sai sem­mi­fé­le ér­zel­met nem tük­röz­tek. A gróf meg­ér­tet­te, hogy fiát nem in­gat­ta meg.

– Mit vá­la­szol erre? – szólt hoz­zá.

– Úgy rém­lik, uram, hogy ön nem is sej­ti azo­kat a ve­szé­lye­ket, ame­lye­ket én. Ne­héz a lel­ki­is­me­ret lá­za­dá­sa­it meg­fé­kez­ni.

– Va­ló­ban! – sza­kí­tot­ta fél­be gu­nyo­ro­san a gróf. – Fel­lá­zad a lel­ki­is­me­re­te! Rosszul vá­lasz­tot­ta meg a pil­la­na­tot. Az ag­gá­lyai túl ké­sőn jöt­tek. Amíg arra szá­mí­tott, hogy csak fé­nyes cí­met meg egy tu­cat­nyi mil­li­ót ha­gyok ma­gá­ra, ad­dig ked­ves volt ma­gá­nak a vár­ha­tó örök­ség. De most, hogy egy sú­lyos hi­bá­val, vagy ha úgy tet­szik, bűn­nel van ter­hel­ve, fenn­tar­tá­sai van­nak. Mond­jon le er­ről az őrült­ség­ről. Uram, a gye­re­kek fe­le­lő­sek az apá­kért, és fe­le­lő­sek is lesz­nek mind­ad­dig, amíg egy nagy em­ber fiát tisz­te­lik ön­ma­guk­ban. Ha akar­ja, ha nem, cin­ko­som­má vá­lik, ha tet­szik, ha nem, hor­da­ni fog­ja az ál­ta­lam ki­ala­kí­tott hely­zet ter­hét, és higgye meg, bár­mennyi­re is szen­ved et­től, szen­ve­dé­se meg sem kö­ze­lí­ti azt a szen­ve­dést, amely en­gem hosszú évek óta gyö­tör.

– Ejh, uram – ki­ál­tott fel Al­bert. – De hisz én va­gyok a bi­tor­ló, hát ki­nek van oka a pa­nasz­ra, ha nem an­nak, akit ki­sem­miz­tek. Nem en­gem kell meg­győz­ni, ha­nem Noël Ger­dy urat.

– Noëlt? – kér­dez­te a gróf.

– Igen, az ön tör­vé­nyes fiát, uram. ön úgy tesz, mint­ha en­nek a sze­ren­csét­len ügy­nek a ki­me­ne­te­le ki­zá­ró­lag az én aka­ra­tom­tól függ­ne. Azt kép­ze­li ta­lán, hogy Ger­dy urat szép­sze­ré­vel le le­het sze­rel­ni, és hall­gat­ni fog? És ha kö­ve­te­li a jo­ga­it, tán azt re­mé­li, hogy őt meg­hat­hat­ja az előt­tem fel­so­ra­koz­ta­tott ér­vek­kel?

– Nem fé­lek tőle.

– Pe­dig nincs iga­za, uram, en­ged­je meg, hogy ezt ki­je­lent­sem. Meg­le­het, he­lyes az a fel­té­te­le­zé­se, hogy ne­mes ér­zé­sek lak­nak eb­ben a fi­a­tal­em­ber­ben, s nem vá­gyik se az ön rang­já­ra, se a va­gyo­ná­ra; de gon­dol­jon arra, hogy mennyi ke­se­rű­ség hal­mo­zó­dott fel a szí­vé­ben. Le­he­tet­len, hogy ne táp­lál­na ke­gyet­len ha­ra­got ben­ne az a ször­nyű igaz­ság­ta­lan­ság, amely­nek ál­do­za­ta lett. Le­he­tet­len, hogy bosszú­ra, vagy­is jó­vá­té­tel­re ne vágy­na.

– Nin­cse­nek bi­zo­nyí­té­kai.

– Ke­zé­ben van­nak az ön le­ve­lei, uram.

– A le­ve­lek nem per­dön­tő­ek, ön maga is mond­ta.

– Ez igaz, uram, és en­gem, aki­nek az ér­de­ke az el­len­ke­zőt dik­tál­ta, még­is meg­győz­tek. No meg, ha ta­núk kel­le­nek, azt is ta­lál.

– És kit, vi­com­te? Önt, min­den bi­zonnyal!

– Önt, uram. Ön fog el­árul­ni ben­nün­ket, még­pe­dig ak­kor, ami­kor ő óhajt­ja. Ha bí­ró­ság elé ci­tál­ja, és önt ott eskü ter­he alatt fel­szó­lít­ják, hogy mond­ja meg az igaz­sá­got, mit fog vá­la­szol­ni?

Com­ma­rin úr hom­lo­ka még job­ban el­bo­rult erre a ter­mé­sze­te­sen fel­me­rü­lő le­he­tő­ség­re. Vi­as­ko­dott ma­gá­ban az oly ha­tal­mas be­csü­let ér­zé­sé­vel.

– Meg­men­te­ném őse­im ne­vét – bök­te ki vé­gül.

Al­bert ké­tel­ked­ve ráz­ta meg fe­jét.

– Egy ha­mis eskü árán, apám – mon­dot­ta –, ez az, amit so­sem hin­nék el. De te­gyük fel, hogy még­is meg­ten­né. Ak­kor ő Ger­dy­né asszony­hoz for­dul­na.

– Ó! Őér­te ke­zes­ked­he­tem – ki­ál­tott fel a gróf. – Őt az ér­de­ke szö­vet­sé­ge­sünk­ké te­szi. Ha kell, fel is ke­re­sem. Igen – tet­te hoz­zá eről­köd­ve –, el­me­gyek hoz­zá, be­szé­lek vele és biz­to­sít­ha­tom, hogy ez az asszony nem árul el ben­nün­ket.

– És Cla­u­di­ne – foly­tat­ta a fi­a­tal­em­ber ta­lán ő is hall­gat majd?

– Pén­zért igen, és meg­adom neki mind­azt, amit kér.

– És ön, apám, meg­fi­ze­tett hall­ga­tás­ra bíz­za ma­gát, hát biz­to­sak le­he­tünk egy meg­vá­sá­rolt lel­ki­is­me­ret­ben? Aki ön­nek el­ad­ja ma­gát, el­ad­hat­ja ma­gát más­nak is. Egy bi­zo­nyos összeg be­csuk­ja a szá­ját, de egy még na­gyobb összeg ki­nyit­ja majd.

– Tu­dom a mód­ját, ho­gyan ijesszek rá.

– El­fe­lej­ti apám, hogy Cla­u­di­ne Le­rou­ge Ger­dy úr daj­ká­ja volt, sze­re­ti, és szí­vén vi­se­li a bol­dog­sá­gát. Hon­nan tud­ja, hogy Ger­dy úr nem biz­to­sí­tot­ta-e már­is az asszony tá­mo­ga­tá­sát? Le­rou­ge-né Bo­ug­i­val­ban la­kik, em­lék­szem, jár­tam is nála ön­nel. Bi­zo­nyá­ra Ger­dy úr gyak­ran ta­lál­ko­zik vele, s az is meg­le­het, hogy a daj­ka ve­zet­te en­nek a le­ve­le­zés­nek a nyo­má­ra. A fi­a­tal­em­ber úgy be­szélt róla, mint aki biz­tos a daj­ká­ja ta­nú­sá­gá­ban. Szin­te ja­va­sol­ta ne­kem, hogy men­jek és ér­dek­lőd­jem nála.

– Mi­lyen kár – ki­ál­tott fel a gróf–, hogy nem Cla­u­di­ne halt meg az én hű Ger­ma­i­nem he­lyett!

– Lát­ja, uram – fe­jez­te be Al­bert –, Cla­u­di­ne Le­rou­ge egy­ma­ga meg­hi­ú­sít­hat­ja va­la­mennyi ter­vét.

– Nem! – ki­ál­tott fel Com­ma­rin úr. – Ta­lá­lok va­la­mi ki­bú­vót!

A ma­kacs ne­mes­úr nem akart fe­jet haj­ta­ni a nyil­ván­va­ló igaz­ság előtt, amely­nek fé­nye szin­te el­va­kí­tot­ta. Több mint egy órá­ja va­ló­ság­gal fél­re­be­szélt, de jó­hi­sze­mű­en tet­te. A vé­ré­ben levő büsz­ke­ség meg­bé­ní­tot­ta fi­gye­lem­re mél­tó gya­kor­la­ti eszét, és ki­vá­ló éles­lá­tá­sát is el­ho­má­lyo­sí­tot­ta. Meg­alá­zó­nak érez­te, hogy be­vall­ja: ve­re­sé­get mért rá az élet kény­sze­rí­tő ere­je; ez mél­tat­lan­nak, szé­gyen­tel­jes­nek lát­szott szá­má­ra. Nem em­lé­ke­zett rá, hogy hosszú élet­pá­lyá­ja fo­lya­mán va­la­ha is le­győz­he­tet­len el­len­ál­lás­ba vagy át­ha­tol­ha­tat­lan aka­dály­ba üt­kö­zött vol­na.

Ha­son­ló volt azok­hoz a vas­gyú­rók­hoz, akik nem tet­ték még pró­bá­ra ere­jü­ket a vég­ső ha­tá­rig, és meg van­nak győ­ződ­ve róla, hogy a he­gye­ket is meg­moz­gat­hat­ják, ha ked­vük tá­mad.

Neki is az volt a baja, mint min­den nagy kép­ze­lő­erő­vel meg­ál­dott em­ber­nek, hogy oly­kor azt hit­te, min­den­kép­pen di­a­dal­ra vi­he­ti láz­ál­ma­it, csak akar­ni kell, és ál­mai va­ló­ra vál­nak.

Ez egy­szer Al­bert sza­kí­tot­ta meg a már fe­nye­ge­tő­en hosszú­ra nyúlt csen­det:

– Úgy vet­tem ész­re, uram – mond­ta –, hogy ön fő­leg at­tól ir­tó­zik, hogy ez a szá­nal­mas his­tó­ria nap­vi­lág­ra ke­rül. Két­ség­be ejti a le­het­sé­ges bot­rány. Nos, ak­kor lesz iga­zán han­gos a skan­da­lum, ha ma­ka­csul har­co­lunk. Ha hol­nap meg­in­dul a bí­ró­sá­gi el­já­rás, négy nap se te­lik bele, és ez a pör lesz Eu­ró­pa fő be­széd­tár­gya. Az új­sá­gok fel­kap­ják a té­nye­ket, és Is­ten tud­ja, mi­lyen kom­men­tá­ro­kat fűz­nek hoz­zá! Ha el­fo­gad­juk a har­cot, akár­hogy is ala­kul, ne­vün­ket meg­hur­col­ja a föld­ke­rek­ség va­la­mennyi új­ság­ja. És ha még biz­to­sak len­nénk ben­ne, hogy nye­rünk! De ve­szí­te­nünk kell, apám, és ve­szí­tünk is. Kép­zel­je el, ak­kor mi­cso­da bot­rány lesz! Gon­dol­jon a köz­vé­le­mény­re, ha nyom­ta­tás­ban bé­lye­gez­nek meg ben­nün­ket!

– Arra gon­do­lok – mond­ta a gróf –, hogy ha így be­szél, ak­kor se tisz­te­let, se sze­re­tet nincs ön­ben irá­nyom­ban.

– Az én kö­te­les­sé­gem vi­szont az, uram, hogy rá­mu­tas­sak mind­ar­ra a sze­ren­csét­len­ség­re, ami­től fé­lek, hogy ha le­het, ke­rül­jük el őket, amíg nem késő. Az ön tör­vé­nyes fia Noël Ger­dy úr, is­mer­je el, adja meg neki, amit jo­go­san kö­ve­tel. Jöj­jön hát. Szép csend­ben ki­ja­vít­hat­juk a sze­mély­azo­nos­sá­gi ok­má­nya­it, könnyű lesz az egé­szet egy daj­ka, pél­dá­ul Cla­u­di­ne Le­rou­ge szám­lá­já­ra írni. Ha az ér­de­kelt fe­lek mind egyet­ér­te­nek, ak­kor sem­mi­lyen el­len­ve­tés nem tör­tén­het. Ki aka­dá­lyoz­hat­ja meg ak­kor az új Com­ma­rin vi­com­te-ot, hogy el­hagy­ja Pá­rizst, és el­tűn­jön szem elől? Négy-öt éven át utaz­gat­hat Eu­ró­pá­ban, ennyi idő alatt min­dent el­fe­lej­te­nek, és rám sen­ki sem fog töb­bé em­lé­kez­ni.

Com­ma­rin úr oda se hall­ga­tott, gon­dol­ko­dott.

– De a harc he­lyett, vi­com­te – ki­ál­tott fel ki le­het egyez­ni. Eze­ket a le­ve­le­ket meg le­het vá­sá­rol­ni. Mit akar ez a fi­a­tal­em­ber? Ma­gas tár­sa­dal­mi po­zí­ci­ót és va­gyont. Én biz­to­sí­tom szá­má­ra mind­ket­tőt. Olyan gaz­dag le­het, ami­lyen akar. Adok neki egy­mil­li­ót, ha kell, ket­tőt, hár­mat, egész va­gyo­nom fe­lét. A pénz­zel, hisz tud­ja, sok pénz­zel!

– Kí­mél­je, uram, hi­szen az ön fia.

– Saj­nos! A po­kol­ba kí­vá­nom. Majd én meg­mu­ta­tom neki, hogy ki va­gyok, és ki fog egyez­ni. Meg­ér­te­tem vele, hogy neki, az agyag­kor­só­nak kár a vas­kor­só­val össze­koc­can­nia, s ha van esze, ért is a szó­ból.

Be­széd köz­ben a gróf a ke­zét dör­zsöl­te. Egész el volt ra­gad­tat­va az egyez­ség szép öt­le­té­től. A si­ker­ben nem is ké­tel­ke­dett, a mel­let­te szó­ló ér­vek tö­me­ge nyüzs­gött mind­járt a fe­jé­ben. Meg fog­ja vá­sá­rol­ni hát az el­ve­szett nyu­gal­mát.

Al­bert azon­ban nem osz­tot­ta apja re­mé­nye­it.

– Ta­lán meg­ha­rag­szik rám, uram – mond­ta szo­mo­rú­an –. ha meg­fosz­tom et­től az utol­só il­lú­zi­ó­já­tól, de meg kell ten­nem. Ne rin­gas­sa ma­gát a ba­rát­sá­gos meg­egye­zés ál­má­ban, az éb­re­dés túl ke­gyet­len lesz. Én be­szél­tem Ger­dy úr­ral, apám, és biz­to­sít­ha­tom, hogy nem olyan em­ber, akit könnyen meg le­het fé­lem­lí­te­ni. Ha van eré­lyes ter­mé­szet, ak­kor az övé az. Lát­szik, hogy az ön fia, te­kin­te­te, akár­csak az öné, vas­aka­ra­tot árul el, össze­tör­he­tik, de meg nem haj­lít­hat­ják. Most is fü­lem­ben cseng a ne­hez­te­lés­től resz­ke­tő hang­ja: most is ma­gam előtt lá­tom a sze­mé­ben lo­bo­gó sö­tét tü­zet. Nem, ő nem fog al­ku­doz­ni. Neki min­den kell, vagy sem­mi, és azt sem mond­ha­tom, hogy nincs iga­za. Ha ön el­len­áll, meg fog­ja tá­mad­ni, és sem­mi­re sem lesz te­kin­tet­tel. Jo­ga­i­nak tu­da­tá­ban, a leg­ádá­zabb in­du­lat­tal össze­akasz­ko­dik ön­nel, bí­ró­ság­ról bí­ró­ság­ra von­szol­ja, és csak a vég­le­ges ve­re­ség, vagy a tel­jes győ­ze­lem után áll meg.

Az idős ne­mes­úr, aki meg­szok­ta fi­á­nak tö­ké­le­tes, majd­nem passzív en­ge­del­mes­sé­gét, el­cso­dál­ko­zott ezen a vá­rat­lan ma­kacs­sá­gon.

– Hová akar ki­lyu­kad­ni? – kér­dez­te.

– Oda, uram, hogy meg­vet­ném ön­ma­gam, ha nem igye­kez­nék meg­óv­ni önt öreg­ko­rá­ra a leg­na­gyobb csa­pá­sok­tól. Az ön neve nem az enyém, vissza­ve­szem a sa­já­to­mat, és ön­nek a ter­mé­sze­tes fia va­gyok, és he­lye­met át­adom a tör­vé­nyes fi­á­nak. En­ged­je meg, hadd vo­nul­jak vissza az ön­ként tel­je­sí­tett kö­te­les­ség tu­da­tá­ban, s tud­ja meg, hogy nem vá­rom be azt a bí­ró­sá­gi íté­le­tet, amely szé­gyen­szem­re el­ker­get­ne in­nen.

– Ho­gyan! – mond­ta a gróf, szin­te ká­bul­tan. – El­hagy­na, nem haj­lan­dó tá­mo­gat­ni en­gem, szem­be­for­dul ve­lem, el­is­mer­né an­nak a má­sik­nak a jo­ga­it az én aka­ra­tom el­le­né­re is?…

Al­bert meg­ha­jolt. Az iz­gal­mak és a ha­tá­ro­zott­ság va­ló­ság­gal meg­szé­pí­tet­te.

– Az el­ha­tá­ro­zá­som vissza­von­ha­tat­lan – vá­la­szol­ta –, so­sem len­nék haj­lan­dó ki­fosz­ta­ni az ön fiát.

– Sze­ren­csét­len! – ki­ál­tott fel Com­ma­rin úr. – Há­lát­lan fiú!

Ha­rag­ja egy­re fo­ko­zó­dott, de mi­vel kép­te­len volt ká­rom­lá­sok­kal ki­fe­jez­ni, át­me­net nél­kül gú­nyo­ló­dás­ba csa­pott:

– Hát per­sze! – foly­tat­ta. – Ön iga­zi jel­lem, ön ne­mes, ön nagy­lel­kű. Ez rop­pant lo­va­gi­as, vi­com­te, azaz ked­ves Ger­dy úr, amit ön tesz, tel­je­sen meg­fe­lel Plu­tar­khosz fér­fi­ai mo­do­rá­nak. Így hát ön le­mond a ne­vem­ről, a va­gyo­nom­ról, és el­tá­vo­zik. Pa­lo­tám kü­szö­bén le­ve­ri sa­ru­já­ról a port, és vi­lág­gá megy. Csu­pán egy ne­héz­sé­get lá­tok: mi­ből fog meg­él­ni, szto­i­kus fi­lo­zó­fus uram? Van ta­lán va­la­mi mes­ter­ség a ke­zé­ben, mint Jean-Jac­qu­es Rous­seau úr Émi­le-jé­nek? Vagy tán fél­re­tett va­la­mit, ki­tű­nő Ger­dy uram, ab­ból a négy­ezer frank­ból, amit ba­jusz­po­má­dé­ra fo­lyó­sí­tot­tam ön­nek? Vagy ta­lán nyert a tőzs­dén? Szó­val ter­hes a ne­vem, nem bír­ja vi­sel­ni, hogy ily könnye­dén oda­dob­ja? Tán annyi­ra vonz­za ma­gát a sár, hogy si­et­ve ki­száll a hin­tó­ból? Vagy eset­leg a hoz­zám ha­son­lók tár­sa­sá­ga za­var­ta ma­gát, és ipar­ko­dik le­süllyed­ni, hogy meg­ta­lál­ja a ma­gá­val egyen­ran­gú­a­kat?

– Na­gyon sze­ren­csét­len va­gyok, uram – vá­la­szolt Al­bert a szi­dal­mak ára­da­tá­ra –, s ön ezt még te­té­zi.

– Ön, sze­ren­csét­len! Ki te­het róla? De hadd tér­jek vissza a kér­dé­sem­re: ho­gyan és mi­ből fog meg­él­ni?

– Nem va­gyok olyan ro­man­ti­kus, ahogy mond­ta, uram, be­val­lom, hogy a jö­vő­met il­le­tő­en az ön jó­sá­gá­ra szá­mí­tot­tam. Ön oly gaz­dag, hogy egy fél­mil­lió frank nem csök­ken­te­né ész­re­ve­he­tő­en a va­gyo­nát, vi­szont en­nek az összeg­nek a ka­ma­ta­i­ból nyu­god­tan, ta­lán bol­do­gan is él­he­tek.

– És ha meg­ta­ga­dom ön­től ezt a pénzt?…

– Is­me­rem annyi­ra, uram, hogy tud­jam, ön ezt nem te­szi meg. Igaz­ság­ér­ze­te nem en­ged­né, hogy egye­dül én ve­ze­kel­jek azo­kért a hi­bá­kért, ame­lye­ket nem én kö­vet­tem el. Ha ma­gam­ra let­tem vol­na hagy­va, az én ko­rom­ban már vol­na meg­fe­le­lő po­zí­ci­óm. Most már késő, hogy meg­te­remt­sem ma­gam­nak, de azért még­is igye­kez­ni fo­gok.

– Re­mek – vá­gott sza­vá­ba a gróf –, re­mek ez a fi­a­tal­em­ber. Va­ló­sá­gos hős, még re­gény­ben se ol­vas­ni ilyen­ről. Mi­cso­da jel­lem! Ró­mai jel­lem, edzett spár­tai jel­lem. Oly gyö­nyö­rű, mint maga az ókor. De még­is, mond­ja csak, mit vár et­től a meg­le­pő ön­zet­len­ség­től?

– Sem­mit, uram.

A gróf vál­lat vont, és iro­ni­kus pil­lan­tást ve­tett fi­á­ra.

– Hát bi­zony cse­kély kár­pót­lást kap érte – mond­ta. –Ve­lem akar­ja ezt el­hi­tet­ni? Nem, uram, egy ilyen szép cse­le­ke­de­tet nem haj­ta­nak vég­re csak úgy ön­ma­gá­ért. Bi­zo­nyá­ra van oka rá, ha ily nagy­lel­kű­en akar cse­le­ked­ni, csak azt nem tu­dom, hogy mi.

– Sem­mi egyéb, mint amit már mond­tam ön­nek.

– Így hát egyet­ér­tünk, ön le­mond min­den­ről. Le­mond Claire d’Ar­lan­ge kis­asszonnyal ter­ve­zett há­zas­ság­ról is. El­fe­lej­ti ezt a há­zas­sá­got, amely­ről im­már két év óta hi­á­ba pró­bál­tam le­be­szél­ni.

– Nem, uram. Be­szél­tem Claire kis­asszonnyal, meg­ma­gya­ráz­tam neki ke­gyet­len hely­ze­te­met. Bár­mi tör­tén­jék is, a fe­le­sé­gem lesz, erre meg­es­kü­dött ne­kem.

– Hát azt hi­szi, hogy Ar­lan­ge-né hoz­zá­ad­ja uno­ká­ját egy Ger­dy úr­hoz?

– Ezt re­mél­jük, uram. Az őr­gróf­né elég­gé hó­bor­to­sán ra­gasz­ko­dik a ne­me­si szár­ma­zás­hoz, hogy előny­ben ré­sze­sít­se egy ne­mes­úr fattyú­ját bár­me­lyik tisz­te­let­re mél­tó ipa­ros fi­á­val szem­ben. De ha még­is vissza­uta­sít, nos, ak­kor meg­vár­juk a ha­lá­lát, amit per­sze nem kí­vá­nunk.

Al­bert egyen­le­te­sen nyu­godt hang­ja ki­hoz­ta a sod­rá­ból Com­ma­rin gró­fot.

– Az én fiam len­ne ez! – ki­ál­tott fel. – Soha! Mi­fé­le vér csör­ge­dez az ere­i­ben, uram? Egye­dül az ön ked­ves any­ja mond­hat­ná meg, ha egy­ál­ta­lán tud­ja…

– Uram – sza­kí­tot­ta fél­be Al­bert fe­nye­ge­tő han­gon –, uram, vá­lo­gas­sa meg a sza­va­it! Ő az anyám, és ez ele­gen­dő. Én á fia va­gyok, és nem a bí­rá­ja. Előt­tem sen­ki sem be­szél­het tisz­te­let­le­nül róla, ezt nem en­ge­dem meg, uram. És ön­től még ke­vés­bé tű­röm el, mint bár­ki más­tól.

A gróf va­ló­ban hő­si­es erő­fe­szí­tést tett, hogy ha­rag­já­ban el ne ra­gad­tas­sa ma­gát. Al­bert vi­sel­ke­dé­se tel­je­sen ki­hoz­ta a sod­rá­ból. Mi­cso­da! Fel­lá­zad, szem­be mer száll­ni vele, meg­fe­nye­ge­ti! Az idős fér­fiú fel­pat­tant ka­ros­szé­ké­ből, és meg­in­dult fia felé, mint aki ütni ké­szül.

– Tá­voz­zon! – mond­ta a ha­rag­tól el­ful­la­dó han­gon. –Tá­voz­zon! Vo­nul­jon vissza a lak­osz­tá­lyá­ba és őriz­ked­jen tőle, hogy pa­ran­csom nél­kül el­tá­voz­zon. Hol­nap köz­löm ma­gá­val az aka­ra­to­mat.

Al­bert anél­kül, hogy le­sü­töt­te vol­na sze­mét, tisz­te­let­tu­dó­an el­kö­szönt, és las­san meg­in­dult az ajtó felé. Már ép­pen ki­nyi­tot­ta, ami­kor Com­ma­rin úr­nak hir­te­len meg­vál­to­zott a han­gu­la­ta, ami oly gya­ko­ri a lob­ba­né­kony ter­mé­sze­tű em­be­rek­nél.

– Al­bert – mond­ta –, jöj­jön vissza, és fi­gyel­jen rám!

A fi­a­tal­em­ber e vá­rat­lan hang­vál­to­zás­ra meg­for­dult.

– Ad­dig nem tá­vo­zik – foly­tat­ta a szót a gróf –, amíg meg nem mond­tam, hogy mit gon­do­lok. Uram, ön mél­tó rá, hogy egy nagy tör­té­nel­mi név örö­kö­se le­gyen. Ha­ra­gud­ha­tok önre, de le­he­tet­len nem be­csül­nöm. Ön be­csü­le­tes em­ber, Al­bert, adja a ke­zét.

Gyen­géd pil­la­nat volt ez, és szin­te pél­dát­lan eset a két fér­fi­nak a szo­mo­rú eti­kett ál­tal sza­bá­lyo­zott éle­té­ben. A gróf büsz­ke volt erre a fi­á­ra, aki­ben if­jú­ko­ri ön­ma­gá­ra is­mert. Az ap­já­val le­zaj­lott imén­ti je­le­net ér­tel­me most vi­lá­go­so­dott meg Al­bert sze­mé­ben. Ed­dig nem ér­tet­te meg. So­ká­ig fog­ták egy­más ke­zét, de se egyik, se má­sik nem tu­dott szól­ni.

Vé­gül Com­ma­rin úr vissza­tért a csa­lád­fát áb­rá­zo­ló kép alat­ti he­lyé­re.

– Arra ké­rem, Al­bert, hagy­jon ma­gam­ra – szó­lalt meg is­mét gyen­gé­den. – Ma­gány­ra van szük­sé­gem, hogy gon­dol­koz­zam, hogy hoz­zá­szok­tas­sam ma­gam eh­hez a sú­lyos csa­pás­hoz.

S mi­után a fi­a­tal­em­ber mö­gött be­zá­rult az ajtó, a leg­tit­ko­sabb gon­do­la­ta­i­ra vá­la­szol­va még hoz­zá­tet­te:

– Ha ez, aki­ben min­den re­mé­nyem volt, el­hagy en­gem, mi lesz ve­lem, ó, Is­te­nem! És mi­lyen lesz az a má­sik!…

A gróf­tól tá­vo­zó Al­bert vo­ná­sai ma­gu­kon vi­sel­ték az este meg­ren­dí­tő iz­gal­ma­i­nak a nyo­ma­it. Az ina­sok, akik mel­lett el­ha­ladt, an­nál is in­kább fel­fi­gyel­tek rá, mi­vel meg­hal­lot­ták a ve­sze­ke­dés né­hány fosz­lá­nyát.

– Ahá! – mond­ta az egyik inas, aki har­minc éve szol­gált a ház­ban. – A gróf úr megint kí­nos je­le­ne­tet ren­de­zett a fi­á­nak. Tel­je­sen meg­ve­szett az öreg.

– Már a va­cso­rá­nál meg­sej­tet­tem va­la­mit – vet­te át a szót egy má­sik inas a gróf úr tű­kön ült, nem akart a sze­mély­zet előtt be­szél­ni, de for­gott a sze­me dü­hé­ben.

– Mi baj le­het köz­tük?

– Ki tud­ná? Os­to­ba­sá­gok, sem­mi­sé­gek. De­nis úr, aki előtt nem tit­ko­lóz­nak, el­mond­ta ne­kem, hogy néha órá­kon át ma­ra­kod­nak, mint a ku­tyák, de ő még csak azt se érti, min.

– Ó! – ki­ál­tott fel egy fi­a­tal fic­kó, akit ak­kor ta­ní­tot­tak bel­ső inas­nak –, ha én a vi­com­te úr he­lyé­ben len­nék, hát ke­mé­nyen oda­mon­do­gat­nék az apám­nak.

– Joseph ba­rá­tom – mond­ta ok­ta­tó han­gon a bel­ső inas maga os­to­ba. Ha maga a fe­né­be kül­di a pa­pá­ját, az egé­szen ter­mé­sze­tes, hi­szen öt fi­ty­in­get se vár­hat tőle, és már meg­ta­nul­ta, ho­gyan kell meg­ke­res­ni a ke­nye­rét mun­ka nél­kül. De a vi­com­te úr! Meg tud­ná-e mon­da­ni, hogy mire le­het hasz­nál­ni, hogy mi­hez ért? Rak­ja ki Pá­rizs kel­lős kö­ze­pé­be, úgy, hogy ne le­gyen egyéb tő­ké­je, csak a két szép keze, majd meg­lát­ja…

– De hisz meg­kap­ja az anyai örök­sé­get – ve­tet­te el­len Joseph, aki nor­man­di­ai volt.

– Tu­laj­don­kép­pen iga­zán nem tu­dom, mit vet­het a sze­mé­re a gróf úr – vet­te át is­mét a szót a bel­ső inas –, hi­szen a fia min­ta­gye­rek, nem bán­nám, ha ilyen gyer­me­kem len­ne. Mi­lyen más volt a hely­zet Cour­ti­vo­is őr­gróf­nál, ahol az­előtt szol­gál­tam. An­nak az­tán meg­volt min­den oka, hogy nap, mint nap elé­ge­det­len le­gyen. Leg­idő­sebb fia, aki néha ide­lá­to­gat, mert a vi­com­te úr ba­rát­ja, egy iga­zi fe­ne­ket­len kút, ha pénz­ről van szó. Egy ez­res ban­kót ha­ma­rabb el­ver, mint ahogy Joseph el­szív egy pi­pát.

Pe­dig az őr­gróf nem is olyan gaz­dag – ve­tet­te köz­be egy idő­sebb inas, aki fi­ze­té­sét uzso­ra­ka­mat­ra szok­ta ki­ad­ni –, mennyi­je le­het? Leg­fel­jebb hat­van­ezer frank já­ra­dé­ka.

– Ép­pen ezért dü­höng; min­den­nap va­la­mi új cir­kusz a leg­idő­sebb fi­á­val, aki­nek la­ká­sa van a vá­ros­ban, hol ha­za­jön, hol nem, az éj­sza­ká­it a kár­tya­asz­tal mel­lett vagy ivá­szat­tal töl­ti, olyan fes­lett éle­tet él a szí­nész­nő­i­vel, hogy a rend­őr­ség is több­ször kény­te­len volt be­avat­koz­ni. Ar­ról már nem be­szé­lek, hogy jó­ma­gam több mint száz­szor ci­pel­tem fel a szo­bá­já­ba és fek­tet­tem le, ami­kor va­la­me­lyik ét­te­rem pin­cé­rei olyan ré­sze­gen hoz­ták haza ko­csin a pa­lo­tá­ba, hogy azt se tud­ta ki­mon­da­ni, kö­szö­nöm.

– Te­rin­get­tét! – ki­ál­tott fel lel­ke­sül­ten Joseph –, csu­da jó le­het szol­gál­ni egy ilyen em­bert.

– Ahogy vesszük. Ha nyer a kár­tyán, ak­kor könnyen le­esik tőle egy arany, de majd­nem min­dig ve­szít, és ha iszik, ak­kor könnyen el­jár a keze. Azt el kell is­mer­ni, hogy ki­tű­nő szi­var­jai van­nak. De hát kö­zön­sé­ges ha­ra­mia, vi­szont a vi­com­te úr olyan ren­des, mint egy ár­tat­lan ha­ja­don. Az igaz, hogy a ha­nyag­sá­got nem nézi el, de sose dü­höng, és sose dur­va a cse­léd­ség­gel. No meg a bő­kezű­sé­ge is rend­sze­res, és a gróf úr­nak nincs iga­za.

Ez volt a cse­léd­ség vé­le­mé­nye. A tár­sa­sá­gé ta­lán nem volt ennyi­re ked­ve­ző.

Com­ma­rin vi­com­te nem tar­to­zott azok közé a ba­ná­lis em­be­rek közé, akik­nek meg­van az a nem túl­sá­go­san irigy­lés­re mél­tó kí­ván­sá­guk, hogy ki­vív­ják min­den­ki­nek a tet­szé­sét, ami nem is oly hí­zel­gő. Jobb el­ke­rül­ni azo­kat a meg­le­pő egyé­ni­sé­ge­ket, aki­ket egy­han­gú­an di­csér­nek.

Ha kö­ze­lebb­ről meg­nézzük, ész­re­ve­het­jük, hogy a si­ker és a hír­név me­le­gé­ben für­dő em­ber os­to­ba és je­len­ték­te­len tö­ké­le­tes­sé­gén kí­vül egyéb ér­de­me nincs. A sen­kit sem há­bor­ga­tó il­do­mos os­to­ba­ság, a sen­ki hi­ú­sá­gát sem sér­tő kö­zép­sze­rű jó mo­dor az, ami a tet­szést és a si­kert biz­to­sít­ja.

Van­nak egyé­nek, akik­kel nem ta­lál­koz­ha­tunk anél­kül, hogy azt ne gon­dol­juk ma­gunk­ban: „Ezt az ar­cot is­me­rem, ezt már lát­tam va­la­hol!” Mert fiát ezek­nek kö­zön­sé­ges tö­meg­ar­cuk van. So­kuk­nak a lel­ke is ilyen. Ahogy meg­szó­lal­nak, azon­nal rá­is­me­rünk az ész­já­rá­suk­ra, ezt már hal­lot­tuk va­la­hol, kí­vül­ről is­mer­jük gon­do­la­ta­i­kat. Az ilye­ne­ket min­de­nütt szí­ve­sen fo­gad­ják, mi­vel sem­mi rend­ha­gyó nincs ben­nük, mert hát a rend­ha­gyó­ság, fő­leg a ma­ga­sabb osz­tá­lyok sze­mé­ben, bosszan­tó és sér­tő. Gyű­löl­nek min­dent, ami el­tér a szo­ká­sos­tól.

Al­bert rend­ha­gyó egyé­ni­ség volt, és így na­gyon el­té­rő­en vé­le­ked­tek róla, rop­pant kü­lön­bö­ző­kép­pen ítél­ték meg. A leg­el­lent­mon­dóbb dol­go­kat ve­tet­ték sze­mé­re, oly el­lent­mon­dó hi­bá­kat, ame­lyek lát­szat­ra ki­zár­ták egy­mást. Pél­dá­ul tár­sa­dal­mi rang­já­hoz ké­pest túl­sá­go­san ha­la­dó szel­le­mű­nek ta­lál­ták, de azt is a sze­mé­re ve­tet­ték, hogy na­gyon zár­kó­zott. Az­zal vá­dol­ták, hogy a leg­ko­mo­lyabb kér­dé­se­ket sér­tő könnyed­ség­gel ke­ze­li, de el­ítél­ték ko­moly­sá­gá­ért is. Nem­igen sze­ret­ték, eb­ben egyet­ér­tet­tek, de irigy­ked­tek rá és fél­tek tőle.

A sza­lo­nok­ban elég bo­rús kép­pel járt-kelt, s ezt íz­lés­te­len­nek ta­lál­ták. Apja tár­sa­dal­mi kap­cso­la­tai ré­vén kény­te­len volt so­kat tár­sa­ság­ba jár­ni, de ez nem szó­ra­koz­tat­ta, és el­kö­vet­te azt a meg­bo­csát­ha­tat­lan hi­bát, hogy lát­szott is raj­ta. Le­het, hogy meg­un­do­ro­dott a kü­lön­bö­ző hí­zel­gő aján­la­tok­tól, az egy kis­sé alá­za­tos elő­zé­keny­ség­től, amely Fran­cia­or­szág egyik leg­gaz­da­gabb örö­kö­sé­nek ki­járt. Mi­vel min­de­ne meg­volt a ra­gyo­gás­hoz, hát meg­ve­tet­te, és a leg­ki­sebb erő­fe­szí­tést sem tet­te, hogy hó­dít­son. A leg­na­gyobb szem­re­há­nyás azért érte, mert nem élt vissza egyet­len elő­nyé­vel sem. Nem tud­tak ar­ról sem, hogy gá­láns ka­land­jai len­né­nek.

Igaz, mon­do­gat­ták, hogy va­la­mi­kor elég élén­ken ér­dek­lő­dött Prosny asszony, az elő­ke­lő ne­gyed ta­lán leg­csú­nyább, de min­den­kép­pen leg­go­no­szabb ter­mé­sze­tű höl­gye iránt, de mást nem tud­tak róla. Az anyák, akik­nek el­adó lá­nyuk volt, ré­geb­ben párt­ját fog­ták, de két év óta, ami­óta Ar­lan­ge kis­asszony iránt táp­lált sze­rel­me köz­tu­do­má­sú­vá lett, mind el­le­ne for­dul­tak.

A klub­ban tré­fál­koz­tak jó­zan élet­mód­ján. Pe­dig neki is, mint bár­ki más­nak, meg­vol­tak a maga bo­lon­dos ki­ruc­ca­ná­sai, csak­hogy ha­ma­ro­san meg­un­do­ro­dott at­tól, amit ál­ta­lá­ban gyö­nyör­nek ne­vez­nek. Az élv­haj­há­szás ne­mes fog­lal­ko­zá­sát ízet­len­nek és fá­rasz­tó­nak lát­ta. Nem ta­lált örö­met ab­ban, hogy az éj­je­le­it kár­tyá­zás­sal tölt­se, és egy­ál­ta­lán nem be­csül­te an­nak a né­hány könnyű nő­nek a tár­sa­sá­gát, akik Pá­rizs­ban hír­ne­vet sze­rez­nek a sze­re­tő­ik­nek. Ki­je­len­tet­te, hogy egy ne­mes­em­ber at­tól még nem vá­lik ne­vet­sé­ges­sé, ha nem mu­tat­ko­zik fes­lett er­köl­csű nőcs­kék­kel a szín­há­zi pá­ho­lyok­ban. Vé­gül, ba­rá­tai sose tud­ták be­lé­ol­ta­ni a ló­ver­seny irán­ti szen­ve­délyt.

Mi­vel nyo­masz­tot­ta a tét­len­ség, meg­pró­bál­ta, hogy mun­ká­val ad­jon ér­tel­met az éle­té­nek, mint egy pol­gár. Úgy szá­mí­tott, hogy ké­sőbb majd részt vesz a köz­ügyek­ben, és mi­vel gyak­ran meg­döb­ben­tet­te a ha­ta­lom­ra ke­rült fér­fi­ak egy­né­me­lyi­ké­nek fe­ne­ket­len tu­dat­lan­sá­ga, nem akart rá­juk ha­son­lí­ta­ni. Po­li­ti­ká­val fog­lal­ko­zott, és ez volt a for­rá­sa az ap­já­val való va­la­mennyi ci­va­ko­dá­sá­nak. A li­be­rá­lis szó­tól a gróf ideg­gör­csöt ka­pott, és mi­óta Al­bert a Re­vue des Deux Mon­des című fo­lyó­irat­ban bi­zo­nyos cik­ke­ket kö­zölt, fiát li­be­ra­liz­mus­sal gya­nú­sí­tot­ta.

Az esz­méi nem aka­dá­lyoz­ták meg ben­ne, hogy rang­já­hoz mél­tó­an vi­sel­ked­jék. Ne­mes­hez il­lő­en köl­töt­te el az apja ál­tal jut­ta­tott jö­ve­del­mét, néha még töb­bet is an­nál. A gró­fé­tól el­kü­lö­ní­tett ház­tar­tá­sa egy dús­gaz­dag ifjú ne­mes­em­ber rang­já­hoz mél­tó­an volt meg­szer­vez­ve. Cse­léd­sé­ge meg­fe­lelt min­den kö­ve­tel­mény­nek, lo­va­i­ról és fo­ga­ta­i­ról az egész vá­ros be­szélt. Szin­te ve­re­ked­tek az éven­ként, ok­tó­ber vé­gén Com­ma­rin­ben, a cso­dá­la­tos óri­ás er­dők­kel kö­rül­vett bir­to­kon ren­de­zett va­dá­sza­tok­ra szó­ló meg­hí­vá­sért.

Al­bert Ar­lan­ge kis­asszony iránt ér­zett mély és áhí­ta­tos sze­rel­me nem cse­kély mér­ték­ben já­rult hoz­zá, hogy el­tá­vo­lít­sa sze­re­tet­re mél­tó és ele­gáns sem­mit­te­vő ba­rá­ta­i­nak szo­ká­sa­i­tól és éle­té­től. Egy ne­mes von­za­lom cso­dá­la­tos vé­dő­pajzs. Com­ma­rin úr az­zal, hogy harc­ba szállt fia vá­gya el­len, csak erő­sí­tet­te, tar­tó­sí­tot­ta fia sze­rel­mét. Ez az aka­dá­lyok­ba üt­kö­ző szen­ve­dély a leg­he­ve­sebb és leg­erő­sebb ér­zé­sek for­rá­sa lett. Az una­lom szám­űze­tett éle­té­ből.

Gon­do­la­tai ál­lan­dó irányt vet­tek, va­la­mennyi cse­le­ke­de­té­nek egyet­len cél­ja lett. Va­jon meg­ál­lunk, hogy jobb­ra-bal­ra nézzünk, ami­kor az út vé­gén már fel­csil­lan a hőn óhaj­tott ju­ta­lom? Meg­es­kü­dött, hogy csak Claire lesz a fe­le­sé­ge, és sen­ki más; apja leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban el­le­nez­te ezt a há­zas­sá­got, és en­nek az iz­gal­mas harc­nak a vi­szon­tag­sá­gai töl­töt­ték be nap­ja­it. Vég­re há­rom­évi ki­tar­tó ma­kacs­sá­ga győ­ze­del­mes­ke­dett, a gróf meg­ad­ta be­le­egye­zé­sét. És ak­kor, ami­kor tel­je­sen a si­ker bol­dog­sá­gá­ban úszott, kér­lel­he­tet­le­nül, mint a vég­zet, be­top­pant Noël, az át­ko­zott le­ve­lek­kel.

Most is, Com­ma­rin úr­tól el­tá­voz­va, amint las­san ha­ladt a lak­osz­tá­lyá­ba ve­ze­tő lép­csőn, Al­bert gon­do­la­tai Claire-hez száll­tak. Va­jon most mit csi­nál? Bi­zo­nyá­ra rá gon­dol. A lány tud­ta, hogy ma este, vagy leg­ké­sőbb hol­nap kö­vet­ke­zik be a dön­tő vál­ság. Bi­zo­nyá­ra imád­ko­zik.

Al­bert eb­ben a pil­la­nat­ban össze­tört, szen­ve­dett. Szé­dült, úgy érez­te, szét­pat­tan a feje. Csön­ge­tett, és teát kért.

– A vi­com­te úr rosszul te­szi, hogy nem hí­vat or­vost – mond­ta az ina­sa –, nem sza­bad­na az úrra hall­gat­nom, és ide kel­le­ne hív­nom.

– Ez bi­zony szük­ség­te­len vá­la­szol­ta szo­mo­rú­an Al­bert –, az én ba­jom­ra úgy­sem ta­lál­na or­vos­sá­got.

Ami­kor az inas tá­voz­ni ké­szült, hoz­zá­tet­te:

– Lu­bin, ne szól­jon sen­ki­nek, hogy gyen­gél­ke­dem, majd el­mú­lik. Ha rosszab­bul len­nék, majd csön­ge­tek.

Eb­ben a pil­la­nat­ban kép­te­len lett vol­na el­vi­sel­ni, hogy bár­ki­vel ta­lál­koz­zon, bár­ki­nek a hang­ját hall­ja, és vá­la­szol­ni kény­sze­rül­jön a kér­dé­se­i­re. Csend­re volt szük­sé­ge, hogy össze­szed­hes­se gon­do­la­ta­it.

Az ap­já­val le­zaj­lott ki­ma­gya­ráz­ko­dás­sal járó ke­gyet­len iz­gal­mak után al­vás­ra nem is gon­dolt. Ki­nyi­tot­ta a könyv­tár­szo­ba egyik ab­la­kát, és az ab­lak­pár­kány­ra kö­nyö­költ.

Az idő meg­ja­vult, és cso­dá­la­to­san ra­gyo­gott a hold. Az éj­sza­ka gyen­géd és re­me­gő vi­lá­gos­sá­ga fé­nyé­ben a pa­lo­ta kert­je vég­te­len­nek tet­szett. A ha­tal­mas fák moz­du­lat­lan ko­ro­nái ha­tár­ta­lan sík­ság­ként te­rül­tek el, el­rej­tet­ték a kör­nye­ző há­za­kat. A ház előtt fe­ke­tén raj­zo­lód­tak ki a zöld bo­kor­cso­por­tok, a ho­mok­kal fel­szórt, ápolt fa­sor­ban kagy­ló­tör­me­lék, kis üveg­szi­lán­kok, csi­szolt ka­vi­csok csil­log­tak. Jobb­ra, a cse­léd­ség­nek fenn­tar­tott, még ki­vi­lá­gí­tott épü­let­ből oda­hal­lat­szott az em­be­ri sür­gés-for­gás, a lo­vá­szok fa­ci­pő­i­nek kop­pa­ná­sa az ud­var kö­ve­ze­tén. A lo­vak do­bog­tak az is­tál­ló­ban és vi­lá­go­san ki­ve­he­tő volt a já­szol kor­lát­já­hoz rög­zí­tett kö­tő­fék­jük vas­ka­ri­ká­i­nak csi­kor­gá­sa. A ko­csi­szín­ben most fog­ták ki a lo­va­kat a hin­tó­ból, ame­lye­ket egész este ké­szen­lét­ben tar­tot­tak arra az eset­re, ha a gróf el akar­na men­ni ha­zul­ról.

Al­bert sze­me előtt el­vo­nult nagy­sze­rű éle­té­nek tel­jes képe. Mé­lyet só­haj­tott.

– El kell hát ve­szí­te­nem mind­ezt? – sut­tog­ta. – Ha csak ró­lam len­ne szó, ak­kor sem tud­nék saj­nál­ko­zás nél­kül el­hagy­ni ennyi pom­pát, ha meg Claire-re gon­do­lok, el­fog a két­ség­be­esés. Hi­szen bol­dog, ki­vé­te­les éle­tet ál­mod­tam szá­má­ra, amely szin­te le­he­tet­len ha­tal­mas va­gyon nél­kül.

A Sa­in­te-Clo­til­de temp­lom órá­ja éj­félt ütött. Ha egy kis­sé le­ha­jolt, meg­lát­hat­ta a temp­lom iker­tor­nyát. Meg­bor­zon­gott. Fáz­ni kez­dett.

Be­zár­ta az ab­la­kot, fel­szí­tot­ta a tü­zet, és oda­ült mel­lé. Ab­ban a re­mény­ben, hogy gon­do­la­tai meg­nyug­sza­nak, kéz­be vet­te az esti új­sá­got, azt, amely­ben a La Jonc­hé­re-i gyil­kos­ság­ról be­szá­mol­tak, de kép­te­len volt ol­vas­ni, a be­tűk tán­col­tak a sze­me előtt. Ak­kor arra gon­dolt, hogy ír Claire-nek. Oda­ült az asz­tal­hoz, és ezt írta: „Sze­re­tett Claire-em…” De kép­te­len volt foly­tat­ni, fel­boly­ga­tott agyá­ban egyet­len mon­dat sem fo­gam­zott meg.

Vég­re, haj­nal felé erőt vett raj­ta a fá­radt­ság. Le­he­ve­re­dett egy dí­vány­ra, ott nyom­ta el az álom, rém­ké­pek­kel teli, ne­héz álom.

Reg­gel fél tíz­kor egy nagy zaj­jal ki­csa­pó­dó ajtó ri­asz­tot­ta fel ál­má­ból.

Egy iz­ga­tott inas ron­tott be, a li­he­gés­től alig tu­dott szó­hoz jut­ni, mert ket­te­sé­vel szed­te a lép­csőt, úgy ro­hant fel.

– Uram – mond­ta vi­com­te úr, gyor­san men­jen el, búj­jon el, me­ne­kül­jön, itt van­nak, ez a…

Egy váll­sza­la­gos rend­őr­tiszt je­lent meg a könyv­tár­szo­ba aj­ta­já­ban, mö­göt­te fel­buk­kant több em­ber, kö­zöt­tük Ta­ba­ret apó, aki oly ki­csi­re húz­ta össze ma­gát, amek­ko­rá­ra csak tud­ta.

A rend­őr­tiszt oda­lé­pett Al­bert-hez.

– Ön Guy-Louis-Ma­rie-Al­bert de Rhé­teau de Com­ma­rin? – tet­te fel a kér­dést.

– Igen, uram.

A rend­őr­tiszt ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, mi­köz­ben el­mond­ta az elő­írá­sos for­mu­lát.

– Com­ma­rin úr, a tör­vény ne­vé­ben le­tar­tóz­ta­tom.

– En­gem! Uram, en­gem…

Al­bert, akit hir­te­len ra­gad­tak ki a ne­héz álom­ból, sem­mit sem ér­tett az egész­ből. Úgy lát­szott, ezt kér­de­zi ön­ma­gá­tól:

– Éb­ren va­gyok? Nem va­la­mi ré­mes li­dérc­nyo­más foly­ta­tá­sa ez?

A cso­dál­ko­zás­tól bam­ba te­kin­te­te vé­gig­sik­lott a rend­őr­tisz­ten, az em­be­re­in, vé­gül meg­ál­la­po­dott Ta­ba­ret apón, aki ott cö­ve­kel­te le ma­gát előt­te.

– Íme, itt a le­tar­tóz­ta­tá­si pa­rancs – tet­te hoz­zá a rend­őr­tiszt, és egy írást mu­ta­tott neki.

Al­bert gé­pi­e­sen oda­te­kin­tett.

– Cla­u­di­ne-t meg­öl­ték! – ki­ál­tott fel.

S hal­kan, de elég ki­ve­he­tő­en ah­hoz, hogy a rend­őr­tiszt, egy rend­őr meg Ta­ba­ret apó meg­hall­ják, hoz­zá­tet­te: – Vé­gem van!

Mi­alatt a rend­őr­tiszt a le­tar­tóz­ta­tás után kö­te­le­ző ki­hall­ga­tá­si jegy­ző­köny­vet föl­vet­te, em­be­rei szét­szé­led­tek a la­kás­ban, és ala­pos ház­ku­ta­tás­hoz kezd­tek. A pa­rancs sze­rint en­ge­del­mes­ked­ni­ük kel­lett Ta­ba­ret apó­nak, a de­rék fér­fiú irá­nyí­tot­ta ku­ta­tá­sa­i­kat, az ő uta­sí­tá­sá­ra nyit­tat­ták ki a fi­ó­ko­kat, szek­ré­nye­ket és tol­ták el a bú­to­ro­kat. Össze­szed­ték a vi­com­te igen sok hasz­ná­la­ti tár­gyát, hol­mi­ját, ér­ték­pa­pí­ro­kat, kéz­ira­to­kat, és bő­sé­ges le­ve­le­zé­sét.

De Ta­ba­ret apó iga­zán ak­kor volt bol­dog, ami­kor bi­zo­nyos tár­gyak­ra tet­te rá a ke­zét, ame­lye­ket gon­do­san fel­so­rol­tak a jegy­ző­könyv­ben:

1. Az elő­szo­bá­nak szol­gá­ló és kü­lön­bö­ző fegy­ve­rek­kel dí­szí­tett első he­lyi­ség­ben, egy dí­vány mö­gött ta­lált tö­rött ví­vó­tőr. En­nek a fegy­ver­nek kü­lön­le­ges nye­le van, amely­hez ha­son­ló nem ta­lál­ha­tó a for­ga­lom­ban. Gró­fi ko­ro­na és A. C. mo­nog­ram dí­szí­ti. A tőr kö­ze­pén el van tör­ve, a vége nem ke­rült elő. Kér­dé­sünk­re Com­ma­rin úr ki­je­len­tet­te, hogy fo­gal­ma sincs, mi lett a vé­gé­vel.

2. A ru­ha­tár­nak szol­gá­ló egyik he­lyi­ség­ben: egy fe­ke­te szö­vet­ből ké­szült, még nyir­kos nad­rág, amely sár vagy in­kább föld nyo­ma­it vi­se­li. Egyik ol­da­lán va­ló­szí­nű­leg fal­ról szár­ma­zó zöl­des pe­nész nyo­mai. Elöl több kar­co­lás és a térd­nél egy kö­rül­be­lül tíz cen­ti­mé­te­res sza­ka­dás ta­lál­ha­tó. Az em­lí­tett nad­rág nem füg­gött a fo­ga­son, ha­nem szem­mel lát­ha­tó­an szán­dé­ko­san két ru­hák­kal teli láda közé rej­tet­ték.

3. A fent le­írt nad­rág zse­bé­ben egy pár gyöngy­szür­ke kesz­tyű ta­lál­ta­tott. A jobb kéz­re való kesz­tyű te­nyér­ré­szén egy nagy, zöl­des, va­ló­szí­nű­leg fű­től, vagy mo­há­tól szár­ma­zó folt lát­szik. Az uj­jak vé­gét mint­ha dör­zsö­lés kop­tat­ta vol­na el. Mind­két kesz­tyű há­tán va­ló­szí­nű­leg kör­mök­től szár­ma­zó kar­co­lás ész­lel­he­tő.

4. Két pár cipő, me­lyek egyi­ke, bár ki­tisz­tí­tot­ták és ki­fé­nye­sí­tet­ték, még min­dig igen nyir­kos. Egy nem­rég át­ned­ve­se­dett es­er­nyő, amely­nek vé­gé­hez fe­hér sár ta­pad.

5. Egy tá­gas, könyv­tár­nak ne­ve­zett he­lyi­ség­ben egy do­boz tra­bu­kó már­ká­jú szi­var és a kan­dal­ló pár­ká­nyán bo­ros­tyán­ból meg taj­ték­ból ké­szült kü­lön­bö­ző szip­kák.

Ez utol­só pont fel­jegy­zé­se után Ta­ba­ret apó oda­lé­pett a rend­őr­tiszt­hez.

– Min­dent meg­ta­lál­tam, amit csak re­mél­het­tem – súg­ta a fü­lé­be.

– Én be­fe­jez­tem – vá­la­szol­ta a rend­őr­tiszt. – Nincs va­la­mi nagy ön­ural­ma en­nek a fi­ú­nak. Ugye, maga is hal­lot­ta? Rög­tön el­árul­ta ma­gát! Maga per­sze azt mond­ja: nincs ilyes­mi­hez hoz­zá­szok­va.

– Ha nap­köz­ben jöt­tünk vol­na – vet­te át a szót to­vább­ra is sut­tog­va az ön­kén­tes de­tek­tív –, nem lett vol­na ennyi­re pu­hány. De kora reg­gel ál­má­ból fel­ri­aszt­va… Üres gyo­mor­ral kell el­csíp­ni az em­be­re­ket, ahogy az ágy­ból ki­ug­raszt­juk őket.

– Ki­hall­gat­tam há­rom vagy négy inast, a val­lo­má­suk igen fur­csa…

– Jól van, majd meg­lát­juk. Én sza­la­dok a vizs­gá­ló­bí­ró úr­hoz, aki tű­kön ül már.

Al­bert las­sacs­kán ma­gá­hoz tért a döb­be­net­ből, amely­be a rend­őr­tiszt be­lé­pé­se ta­szí­tot­ta.

– Uram – kér­dez­te tőle –, meg­en­ge­di-e, hogy né­hány szót vált­sak az ön je­len­lé­té­ben Com­ma­rin gróf úr­ral? Egy té­ve­dés ál­do­za­ta va­gyok, s ez ha­ma­ro­san ki­de­rül…

– Min­dig té­ve­dés­ről van szó! – mor­mol­ta Ta­ba­ret apó.

– A ké­ré­sét le­he­tet­len tel­je­sí­te­nem – vá­la­szol­ta a rend­őr­tiszt. – A leg­szi­go­rúbb kü­lön­le­ges pa­ran­csot kap­tam. Et­től a perc­től kezd­ve ön sen­ki­vel sem érint­kez­het. Egy ko­csi vár ben­nün­ket oda­lent, szí­ves­ked­jék le­fá­rad­ni.

Az elő­csar­nok­ban Al­bert ta­pasz­tal­hat­ta, hogy mi­lyen iz­ga­tott a cse­léd­ség. Lát­szott raj­tuk, hogy tel­je­sen el­vesz­tet­ték a fe­jü­ket. De­nis úr rö­vid, pat­to­gó pa­ran­cso­kat osz­to­ga­tott, majd vé­gül úgy rém­lett, Al­bert-nak, mint­ha azt hal­la­ná, hogy Com­ma­rin gróf agy­vér­zést ka­pott.

Al­bert-t szin­te von­szol­ni kel­lett a ko­csi­ig, amely a két elé­je fo­gott ge­bé­vel las­san meg­in­dult. Ta­ba­ret apót egy gyor­sabb ko­csi vit­te el.