Tizennegyedik fejezet

Az egész na­pos ki­hall­ga­tás­tól el­csi­gá­zott vizs­gá­ló­bí­ró hi­á­ba uta­sí­tot­ta el Ta­ba­ret apó ér­ve­lé­sét, az öreg nem érez­te ma­gát le­győ­zött­nek. A de­rék fér­fiú ma­kacs volt, mint az ösz­vér, ez volt a hi­bá­ja, vagy eré­nye.

Mély két­ség­be­esé­sét, amely a fo­lyo­són le­gyűr­te, ha­ma­ro­san a ve­szély tü­zel­te ko­nok el­szánt­ság vál­tot­ta fel. Fe­lül­ke­re­ke­dett ben­ne a kö­te­les­ség­ér­zet. En­ged­het-e a gyá­va kis­hi­tű­ség­nek, ami­kor min­den pil­la­na­ton egy em­ber éle­te múl­hat! A tét­len­ség meg­bo­csát­ha­tat­lan len­ne. Ő ta­szí­tot­ta a sza­ka­dék­ba az ár­tat­lant, neki is kell ki­húz­nia be­lő­le, és ha sen­ki sem akar­na se­géd­ke­zet nyúj­ta­ni hoz­zá, hát ak­kor egye­dül!

Ta­ba­ret apón, akár csak a vizs­gá­ló­bí­rón, úrrá lett a csüg­gedt­ség. Kint, a friss le­ve­gőn érez­te, mennyi­re el­ha­nya­gol­ta tes­ti szük­ség­le­te­it. A nap iz­gal­mai el­vet­ték az ét­vá­gyát, még csak egy po­hár vi­zet se ivott teg­nap óta. A kör­úton be­tért egy ven­dég­lő­be, és va­cso­rát ren­delt.

Evés köz­ben nem­csak a bá­tor­sá­ga, ha­nem az ön­bi­zal­ma is szin­te ész­re­vét­le­nül vissza­tért. Ez­út­tal mél­tán fel­ki­ált­ha­tott vol­na, ma­gá­ról be­szél­ve: Gyar­ló em­be­ri­ség! Ki ne tud­ná, mennyi­re meg­vál­toz­hat a gon­do­la­tok han­gu­la­ta egy még­oly sze­rény ét­ke­zés kez­de­té­től a vé­gé­ig! Akadt egy fi­lo­zó­fus, aki be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy a hő­si­es­ség csak gyo­mor­kér­dés.

A de­rék fér­fiú im­már nem lát­ta oly sö­té­ten a hely­ze­tet. Hisz még van ide­je! Mi min­dent meg­te­het egy ügyes em­ber egy hó­nap alatt! Va­jon cser­ben fog­ja hagy­ni az éles­lá­tá­sa? Nem, bi­zo­nyo­san nem. Leg­in­kább az bán­tot­ta, hogy nem ér­te­sít­het­te Al­bert-t, hogy va­la­ki mun­kál­ko­dik az ér­de­ké­ben.

Egész más em­ber­ként állt fel az asz­tal­tól, és könnyed lép­tek­kel tet­te meg a Sa­int-La­za­re ut­cá­ig tar­tó utat.

Ki­len­cet ütött az óra, ami­kor a ház­mes­ter ka­put nyi­tott.

Egye­ne­sen a ne­gye­dik eme­let­re in­dult, hogy régi is­me­rő­sé­nek, akit va­la­ha a ki­tű­nő, re­mek Ger­dy­né asszony­nak ne­ve­zett, az ál­la­po­tá­ról ér­dek­lőd­jék.

Noël nyi­tott aj­tót, Noël, akit két­ség­kí­vül el­ér­zé­ke­nyí­tett a múlt em­lé­ke, mert olyan bá­na­tos­nak lát­szott, mint­ha a hal­dok­ló va­ló­ban az any­ja lett vol­na.

Ez az elő­re nem lá­tott kö­rül­mény arra kény­sze­rí­tet­te Ta­ba­ret apót, hogy bár­mennyi­re is el­le­né­re volt, be­men­jen egy­né­hány perc­re.

Érez­te, hogy ha az ügy­véd­del be­szél, kény­te­len lesz szó­ba hoz­ni a Le­rou­ge-ügyet. De ho­gyan be­szél­jen róla anél­kül, hogy el­árul­ná ma­gát, mi­kor fi­a­tal ba­rát­já­nál jó­val töb­bet tud. Egyet­len óvat­lan szó fel­fed­he­ti, hogy mi­lyen sze­re­pet ját­szik eb­ben a gyá­szos ügy­ben. Hisz ép­pen az ő ked­ves Noël­ja – aki im­már Com­ma­rin vi­com­te – előtt akart tisz­ta ma­rad­ni, és el­tit­kol­ni a rend­őr­ség­hez fű­ző­dő kap­cso­la­tát.

Más­részt, mo­hón sze­ret­te vol­na meg­tud­ni, mi tör­tént a gróf és az ügy­véd kö­zött. Ez az egyet­len ho­má­lyos pont iz­gat­ta kí­ván­csi­sá­gát. Mi­vel nem vissza­koz­ha­tott, meg­fo­gad­ta, hogy vi­gyáz a nyel­vé­re, és ré­sen lesz.

Az ügy­véd be­ve­zet­te Ger­dy­né asszony szo­bá­já­ba. Dél­után óta a be­teg ál­la­po­ta né­mi­leg meg­vál­to­zott, de le­he­tet­len volt meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy ja­vult-e, vagy rosszab­bo­dott. Annyi bi­zo­nyos, hogy már nem volt tel­je­sen esz­mé­let­len. Sze­me csuk­va volt ugyan, de szem­hé­ja meg-meg­rez­dült; iz­gett-moz­gott a pár­nán, és hal­kan nyög­dé­cselt.

– Mit mond az or­vos? – kér­dez­te Ta­ba­ret apó azon a sut­to­gó han­gon, ahogy egy be­teg ágya kö­ze­lé­ben ön­kén­te­le­nül be­szé­lünk.

– Most ment el, ha­ma­ro­san min­den­nek vége – fe­lel­te Noël.

A de­rék fér­fiú láb­ujj­he­gyen kö­ze­lebb lé­pett, és lát­ha­tó meg­ha­tott­ság­gal néz­te a hal­dok­lót.

– Sze­gény asszony! – sut­tog­ta. – A jó Is­ten ke­gyet gya­ko­rol vele, ha ma­gá­hoz ve­szi. Ta­lán so­kat szen­ved, de mi ez ah­hoz ké­pest, amennyit ak­kor szen­ved­ne, ha meg­tud­ná, hogy a fia, az iga­zi gyer­me­ke, gyil­kos­ság­gal vá­dol­va bör­tön­ben van!

– Ma­gam is ál­lan­dó­an ezen rá­gó­dom – mond­ta Noël –, s ez­zel vi­gasz­ta­ló­dom, ahogy itt el­né­zem a ha­lá­los ágyán. Mert még min­dig sze­re­tem, öreg ba­rá­tom; ne­kem ő to­vább­ra is az anyám. Hal­lot­ta, ho­gyan át­koz­tam, ugye? Két eset­ben igen ke­mé­nyen bán­tam vele, úgy hit­tem, gyű­lö­löm, de most, hogy el­ve­szí­tem, el­fe­lej­tem mind­azt, amit el­le­nem vé­tett, s csak a gyen­géd­sé­gé­re em­lék­szem. Igen, szá­má­ra meg­vál­tás lesz a ha­lál. És még­is, se­hogy sem hi­szem, nem hi­he­tem, hogy a fia a bű­nös.

– Ugye, nem! Maga se hi­szi!

Ta­ba­ret apó olyan nagy hév­vel, olyan élén­ken ki­ál­tot­ta ezt, hogy Noël egy kis­sé el­ké­ped­ve né­zett rá. Az öreg érez­te, hogy fü­lig pi­rul, és si­e­tett ma­gya­ráz­kod­ni:

– Azt mon­dom: maga se, mert én, le­het ugyan, hogy a ta­pasz­ta­lat­lan­sá­gom foly­tán, meg va­gyok győ­ződ­ve en­nek a fi­a­tal­em­ber­nek az ár­tat­lan­sá­gá­ról. El sem tu­dom kép­zel­ni, hogy egy ilyen ma­gas ran­gú ifjú ki­ter­vel­jen és vég­re­hajt­son egy ilyen al­jas me­rény­le­tet. Sok em­ber­rel be­szél­tem er­ről a nagy port fel­ve­rő ügy­ről, és min­den­ki egyet­ér­tett ve­lem. A köz­vé­le­mény mel­let­te van, és az is va­la­mi.

Az apá­ca ott ült az ágy­nál, de elég tá­vol a lám­pá­tól, úgy­hogy ár­nyék­ban volt, és buz­gón kö­tö­get­te a sze­gé­nyek­nek szánt ha­ris­nyát. E gé­pi­es mun­ka köz­ben rend­sze­rint imá­kat mor­molt, de Ta­ba­ret apó meg­je­le­né­se óta ab­ba­hagy­ta, s az öreg hosszú szó­nok­la­tá­ra fi­gyelt. Hal­lot­ta, de nem ér­tet­te. Szűk agya pat­ta­ná­sig fe­szült. Mit je­lent ez a be­szél­ge­tés? Ki le­het ez az asszony és ez a fi­a­tal­em­ber, aki bár nem a fia, anyám­nak ne­ve­zi az asszonyt, és az iga­zi fiát em­le­ge­ti, akit gyil­kos­ság­gal vá­dol­nak? Már az or­vos meg Noël kö­zöt­ti be­szél­ge­tés­ben is meg­lep­te sok rej­té­lyes mon­dat. Mi­fé­le fur­csa ház­ba pottyant? Egy kis­sé szo­ron­gott, és lel­ki­is­me­re­te tel­je­sen fel­ka­va­ro­dott. Nem esik-e bűn­be? Meg­fo­gad­ta, ha el­jön a plé­bá­nos úr, be­szél­ni fog vele.

– Nem, Ta­ba­ret úr – mond­ta Noël –, a köz­vé­le­mény nincs Al­bert mel­lett. Ezen a té­ren min­dig is meg­ér­tük a pén­zün­ket mi itt, hi­szen tud­ja. Ha le­tar­tóz­tat­nak egy sze­gény ör­dö­göt, akár­mi­lyen ár­tat­lan ab­ban a bűn­ben, ami­vel vá­dol­ják, haj­lan­dók va­gyunk meg­kö­vez­ni. Szá­nal­mun­kat azok­nak tar­to­gat­juk, akik cá­fol­ha­tat­la­nul bű­nö­sen ke­rül­nek az es­küdt bí­ró­ság elé. Amíg az igaz­ság­szol­gál­ta­tás­nak ké­te­lyei van­nak, ad­dig mel­let­te va­gyunk, s a vád­lott el­len; de ahogy ki­de­rül, hogy va­ló­ban gaz­em­ber a vád­lott, az egész ro­kon­szen­vünk az övé. Ilyen a köz­vé­le­mény. El­hi­he­ti, hogy nem so­kat adok rá. Annyi­ra meg­ve­tem, hogy ha re­mé­nye­im el­le­né­re Al­bert-t nem he­lye­zik sza­bad­láb­ra, én le­szek az ügy­véd­je. Igen, ma meg is mond­tam apám­nak, Com­ma­rin gróf­nak, én vál­la­lom a vé­del­mét, és meg is men­tem.

A de­rék fér­fiú leg­szí­ve­seb­ben Noël nya­ká­ba ug­rott vol­na. Égett a vágy­tól, hogy ki­je­lent­se: „Ket­ten le­szünk a meg­men­té­sé­re!” De tür­tőz­tet­te ma­gát. Va­jon nem vet­né-e meg az ügy­véd, ha színt val­la­na? De meg­fo­gad­ta, ha a szük­ség úgy hoz­za, ha Al­bert ügye ve­szé­lyes for­du­la­tot vesz, le­lep­le­zi ma­gát. Ha­nem pil­la­nat­nyi­lag meg­elé­ge­dett az­zal, hogy tel­jes ere­jé­vel he­lye­sel­jen ifjú ba­rát­já­nak.

– Bra­vó, gyer­me­kem – mond­ta –, ez ne­mes szív­re vall. Fél­tem, hogy a gaz­dag­ság meg a fel­emel­ke­dés el­ront­ják; tisz­te­let­tel bo­csá­na­tot ké­rek. Ér­zem, meg­ma­rad an­nak, aki a sze­ré­nyebb kö­rül­mé­nyek kö­zött volt. De mond­ja csak, ta­lál­ko­zott ap­já­val, a gróf­fal?

Noël csak ek­kor vet­te ész­re, hogy az apá­cá­nak kar­bun­ku­lus­nál is job­ban ra­gyog a sze­me a mar­do­só kí­ván­csi­ság­tól. Egy te­kin­tet­tel je­lez­te ezt Ta­ba­ret apó­nak.

– Ta­lál­koz­tam – vá­la­szolt –, s min­den a leg­na­gyobb meg­elé­ge­dé­sem­re el­ren­de­ző­dött… Majd min­dent rész­le­te­sen el­mon­dok, ha nyu­god­tabb kö­rül­mé­nyek közt le­szünk. Itt, az ágy mel­lett, szin­te pi­ru­lok, ha sze­ren­csém­re gon­do­lok…

Ta­ba­ret apó kény­te­len volt be­ér­ni ez­zel a vá­lasszal és ígé­ret­tel.

Lát­ván, hogy ma este en­nél töb­bet nem tud meg, az egész napi sok ló­tás-fu­tás okoz­ta fá­radt­ság­ra hi­vat­koz­va ki­je­len­tet­te, hogy megy, le­fek­szik. Noël nem is igye­ke­zett tar­tóz­tat­ni. Azt mond­ta, Ger­dy­né fi­vé­rét vár­ja, aki­ért már több­ször is el­kül­dött, de nem ta­lál­ták ott­hon. Igen nagy za­var­ban van, ha arra gon­dol, hogy szem­be ke­rül vele, még nem tud­ja, ho­gyan is vi­sel­ked­jék. Más­részt, ha hall­gat, ak­kor ko­mé­di­áz­nia kell, s ez elég ne­héz. A de­rék fér­fiú úgy vél­te, jobb most hall­gat­ni, s ké­sőbb­re hagy­ni a ki­ma­gya­ráz­ko­dást.

– Mi­lyen de­rék fiú ez a Noël – sut­tog­ta Ta­ba­ret apó, mi­köz­ben a le­he­tő leg­hal­kab­ban a la­ká­sá­ba igye­ke­zett.

Több mint hu­szon­négy órá­ja ment el ott­hon­ról, és azt vár­ta, hogy ház­ve­ze­tő­nő­je ször­nyű je­le­ne­tet ren­dez.

Ma­net­te va­ló­ban az­zal kezd­te, hogy tor­kig van min­den­nel és fel­mond, ha az úr nem vál­toz­tat a vi­sel­ke­dé­sén.

Egész éj­jel tal­pon volt, egy ret­te­gés­ben, a lép­cső­ház­ból jövő min­den zaj­ra össze­rez­zent, s már lát­ta, ho­gyan hoz­zák haza hord­ágyon meg­gyil­kolt gaz­dá­ját. S mint­ha csak az ő gyöt­ré­sé­re tör­tén­ne, a ház­ban nagy volt a jö­vés­me­nés. Nem sok­kal az úr után lát­ta le­men­ni Ger­dy ügy­vé­det, aki két órá­val ké­sőbb már jött is vissza. Majd má­sok is jöt­tek, az­tán az or­vo­sért küld­ték. Ezek az iz­gal­mak tel­je­sen ki­ké­szí­tet­ték, ar­ról nem is be­szél­ve, hogy a ter­mé­sze­te sem bír­ja az ál­lan­dó őr­kö­dést. Ma­net­te csak azt fe­lej­tet­te el mon­da­ni, hogy nem a gaz­dá­ja, se nem Noël mi­att őr­kö­dött, ha­nem egy dél­ceg pá­ri­zsi rend­őrt, egy föl­di­jét les­te, aki há­zas­sá­got ígért neki, de hi­á­ba vá­ra­ko­zott arra a csél­csap alak­ra.

Míg meg­ágya­zott, csak úgy öm­lött be­lő­le a sok szem­re­há­nyás, ki­je­len­tet­te, hogy túl őszin­te ah­hoz, hogy hall­gas­son, ami­kor az úr egész­sé­gé­ről, ér­deké­ről és jó­hír­ne­vé­ről van szó. Az „úr” csak hall­ga­tott, nem volt mi­vel ér­vel­nie; le­hor­gasz­tott fő­vel áll­ta a szó­zá­port. De alig­hogy Ma­net­te vég­zett, egy­ket­tő­re ki­tes­sé­kel­te és kulcs­ra zár­ta aj­ta­ját.

Új ha­di­ter­vet kel­lett ki­dol­goz­nia, és meg­ten­ni a meg­fe­le­lő és dön­tő in­téz­ke­dé­se­ket. Gyor­san ele­mez­te a hely­ze­tet. Té­ve­dett-e a nyo­mo­zás so­rán? Nem. Avagy va­ló­szí­nű­ség-szá­mí­tá­sa­i­ba csú­szott vol­na hiba? Nem. Egy po­zi­tív tény­ből, a gyil­kos­ság­ból in­dult ki, fel­tár­ta kö­rül­mé­nye­it, fel­té­te­le­zé­sei he­lyes­nek bi­zo­nyul­tak, s szük­ség­sze­rű­en el kel­lett jut­nia a tet­te­sig, úgy, ahogy elő­re meg­mond­ta. És a tet­tes nem le­het azo­nos Da­bu­ron úr vizs­gá­la­ti fog­lyá­val. Egy jogi axi­ó­má­ba ve­tett bi­zal­ma ej­tet­te té­ve­dés­be, ami­kor Al­bert-t je­löl­te meg.

„Íme – gon­dol­ta –, hová ve­zet­nek az át­vett, kész vé­le­mé­nyek és az elő­re­gyár­tott, ér­tel­met­len mon­da­tok, ame­lyek az os­to­bák út­ját jel­ző ha­tár­kö­vek­hez ha­son­lí­ta­nak. Ha a sa­ját ösz­tö­nöm­re hall­ga­tok, ak­kor en­nek az ügy­nek a mé­lyé­re ha­tol­tam vol­na, s nem a vé­let­len­re bí­zom ma­ga­mat. Az is­mert kép­let: »Ke­resd, ki­nek hasz­nál a bűn­tett«, le­het épp­úgy kép­te­len­ség, mint igaz. Tu­laj­don­kép­pen a meg­gyil­kolt em­ber örö­kö­sei lát­ják hasz­nát a gyil­kos­ság­nak, a gyil­kos­nak csu­pán az ál­do­zat órá­ja meg pénz­tár­cá­ja jut. Öz­vegy Le­rou­ge-né ha­lá­la há­rom sze­mély­nek ál­lott ér­de­ké­ben: Al­bert-nak, Ger­dy­né­nak és Com­ma­rin gróf­nak. Be­bi­zo­nyo­so­dott, hogy Al­bert nem le­het a tet­tes; nem le­het Ger­dy­né asszony sem, akit ha­lál­ba ker­ge­tett a La Jonc­hé­re-i gyil­kos­ság vá­rat­lan híre; ma­rad a gróf. Ő len­ne? Ez eset­ben nem sze­mé­lye­sen tet­te. Fel­bé­relt va­la­mi­lyen elő­ke­lő, jó ci­pész­nél dol­goz­ta­tó, ti­nóm lakk­to­pán­kát vi­se­lő nyo­mo­rul­tat, aki taj­ték­szip­ká­ból szív­ja a tra­bu­kót. Ezek a jól öl­tö­zött gaz­em­be­rek ál­ta­lá­ban nem elég bát­rak. A szél­há­mos­ko­dást, a ha­mi­sí­tást még csak meg­koc­káz­tat­ják, de nem gyil­kol­nak. Te­gyük fel, hogy a gróf még­is fel­csí­pett egy ilyen jó­ma­da­rat. Ez eset­ben az egyik cin­kost egy má­sik, sok­kal ve­sze­del­me­seb­bel cse­rél­te vol­na fel. Ez hü­lye­ség len­ne, és a gróf nem esett a feje lá­gyá­ra. Te­hát sem­mi köze az ügy­höz. A lel­ki is­me­re­tem meg­nyug­ta­tá­sá­ra azért ez irány­ban is szét­né­zek. Más­rész­ről: öz­vegy Le­rou­ge-né, aki oly könnyen cse­rél­get­te ki a rá­bí­zott cse­cse­mő­ket, el­vál­lal­ha­tott jó né­hány egyéb ve­sze­del­mes meg­bí­zást. Ki tud­ja, nem kö­te­le­zett-e le má­so­kat is, akik­nek ma ér­de­kük­ben áll meg­sza­ba­dul­ni tőle? Va­la­mi ti­tok van itt, már kö­zel já­rok hoz­zá, de még nincs a ke­zem­ben. Egy bi­zo­nyos, nem azért öl­ték meg, hogy Noëlt el­üs­sék a jo­ga­i­tól. Va­la­mi ha­son­ló ügy mi­att vé­gez­he­tett vele egy ke­mény és el­szánt fic­kó, akit az Al­bert-nál gya­ní­tott in­dí­té­kok ve­zet­tek. Eb­ben az irány­ban kell ku­tat­nom. Min­de­nek­előtt en­nek a kész­sé­ges öz­vegy­nek az élet­raj­zá­ra van szük­sé­gem, amit meg is ka­pok, hi­szen a szü­le­té­se he­lyé­ről be­kért ada­tok hol­nap már az ügyész­sé­gen lesz­nek.” Ta­ba­ret apó ek­kor mér­le­gel­ni kezd­te az Al­bert el­len fel­me­rü­lő ter­he­lő ada­to­kat, és igye­ke­zett fel­mér­ni meg­ma­radt esé­lye­it.

– Az esé­lye­ket il­le­tő­en mor­mol­ta – csak a vé­let­len­re meg jó­ma­gam­ra szá­mít­ha­tok, vagy­is pil­la­nat­nyi­lag sem­mi­re. A ter­he­lő ada­tok­nak vi­szont se sze­ri, se szá­ma. De ne es­sünk két­ség­be. Én szed­tem össze őket, s én tu­dom, mit ér­nek. So­kat és sem­mit. Mit bi­zo­nyí­ta­nak a még oly meg­győ­ző nyo­mok is ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött, ami­kor az em­ber a sa­ját ér­zé­ke­i­ben sem bíz­hat? Al­bert meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan vé­let­le­nek ál­do­za­ta, de egy szó is elég, hogy min­den tisz­tá­zód­jék. Lát­tunk már ilyet! Az én kis sza­bóm ese­té­ben sok­kal rosszab­bul áll­tak a dol­gok. Öt óra­kor vá­sá­rol egy kést, meg­mu­to­gat­ja vagy tíz ba­rát­já­nak: „Ezt szá­nom an­nak a rin­gyó fe­le­sé­gem­nek, aki meg­csal a se­gé­de­im­mel.” Az­nap este a szom­szé­dok arra fi­gyel­tek fel, hogy a há­zas­tár­sak közt pa­rázs ve­sze­ke­dés dü­höng, ki­a­bá­lás, fe­nye­ge­té­sek, üté­sek, du­la­ko­dás, majd hir­te­len csend tá­mad. Más­nap a sza­bó el­tűnt a la­ká­sá­ról, és ott ta­lál­ják hol­tan a fe­le­sé­get s azt a bi­zo­nyos kést, mar­ko­la­tig a há­tá­ba döf­ve. Nos, nem a férj döf­te belé, ha­nem az egyik fél­té­keny sze­re­tő­je. Ezek után mit higgyen az em­ber? Igaz, Al­bert nem akar­ja el­mon­da­ni, mi­vel töl­töt­te ide­jét az­nap este. Ez nem is ér­de­kel. A kér­dés szá­mom­ra nem az, hogy meg­tud­jam, hol volt, ha­nem hogy bi­zo­nyít­sam, hogy egy­ál­ta­lán nem járt La Jonc­hé­re-ben. Meg­le­het, Gév­rol jár jó nyo­mon. Tisz­ta szív­ből kí­vá­nom neki. Igen. Adja Is­ten, hogy si­ker­rel jár­jon! Azt se bá­nom, ha utá­na a leg­bán­tóbb csip­ke­lő­dé­sek­kel il­let, hi­ú­sá­go­mért meg os­to­ba el­bi­za­ko­dott­sá­go­mért meg­ér­dem­lem ezt a cse­kély bün­te­tést. Mit nem ad­nék, ha Al­bert-t sza­bad­lá­bon tud­nám! A va­gyo­nom fele sem len­ne túl nagy ál­do­zat érte. És ha ku­dar­cot val­lók! Ha mi­után meg­cse­le­ked­tem a rosszat, nem vol­na ha­tal­mam jó­vá­ten­ni!

Ta­ba­ret apó le­fe­küdt, de et­től az utol­só gon­do­lat­tól vé­gig­sza­ladt a hi­deg a há­tán.

Ál­má­ban ször­nyű rém­ké­pe­ket lá­tott.

Ott van a Ro­qu­et­te té­ren, a ka­ján, kí­ván­csi tö­meg kö­ze­pet­te, amely a tár­sa­da­lom bosszú­ál­lá­sa nap­ján ott to­long, hogy gyö­nyör­köd­jék a ha­lál­ra­ítélt vég­vo­nag­lá­sa­i­ban. Al­bert ki­vég­zé­sén vesz részt. A sze­ren­csét­lent hát­ra­kö­tött kéz­zel, nyak­ra­va­ló nél­kül ve­ze­tik elő, és egy pap tá­mo­ga­tá­sá­val fel­lép­del a vér­pad­ra ve­ze­tő me­re­dek lép­csőn. Ott áll a vég­ze­tes pal­lón, büsz­ke te­kin­te­te vé­gig­sik­lik a meg­ret­tent tö­me­gen. Te­kin­te­te most ta­lál­ko­zik az övé­vel: az el­ítélt kö­te­lé­kei le­hul­la­nak, és a tö­meg előtt rá­mu­tat Ta­ba­ret apó­ra, s har­so­gó han­gon ki­je­len­ti: „Ő az én gyil­ko­som!” Erre felzúg az őt át­ko­zó ha­tal­mas mo­raj. Me­ne­kül­ni akar, de föld­be gyö­ke­re­dzik a lába; meg­pró­bál­ja le­huny­ni a sze­mét, de kép­te­len rá, egy is­me­ret­len, le­gyűr­he­tet­len erő arra kény­sze­rí­ti, hogy néz­zen. Al­bert ez­u­tán még hoz­zá­te­szi: „Ár­tat­lan va­gyok, a bű­nös…” ki­ejt egy ne­vet, a tö­meg el­is­mét­li, de ő nem hall­ja, nem tud­ja meg… Vé­gül, az el­ítélt feje le­hull…

A de­rék fér­fiú fel­or­dí­tott, és hi­deg ve­rí­ték­ben fü­röd­ve fel­éb­redt. Be­le­telt egy kis idő­be, míg meg­győ­ző­dött róla, hogy nem va­ló­ság az, amit lá­tott és hal­lott, és va­ló­ban ott­hon van, a sa­ját ágyá­ban. Álom volt, de ahogy mond­ják, az ál­mok néha mennyei in­tel­mek. Kép­ze­le­tét annyi­ra meg­ra­gad­ta az álom­kép, hogy hal­lat­lan erő­fe­szí­té­se­ket tett, hogy vissza­em­lé­kez­zék az Al­bert ál­tal meg­je­lölt bű­nös ne­vé­re. Se­hogy sem si­ke­rült, fel­kelt hát, és gyer­tyát gyúj­tott; félt a sö­tét­ben, az éj­sza­kát ár­nyak né­pe­sí­tet­ték be. Álom­ról im­már szó se le­he­tett. Nyug­ta­lan­ság ke­rí­tet­te ha­tal­má­ba, a leg­go­rom­bább szi­dal­mak­kal il­let­te ön­ma­gát, és ke­se­rű­en meg­bán­ta, hogy erre a mes­ter­ség­re adta a fe­jét, ami ed­dig oly nagy örö­mé­re szol­gált. Gyar­ló em­be­ri­ség!

Nyil­ván­va­ló­an kö­töz­ni való bo­lond volt, ami­kor elő­ször mun­kát kért a Jé­rus­alem ut­cai fő­ka­pi­tány­sá­gon. Ez az­tán va­ló­ban szép és ne­mes fog­lal­ko­zás az ő ko­rá­ban levő köz­tisz­te­let­ben álló, gaz­dag pá­ri­zsi pol­gár szá­má­ra! És még büsz­ke is volt hős­tet­te­i­re, ün­ne­pel­te a tu­laj­don éles­lá­tá­sát, kér­ke­dett fi­nom szi­mat­já­val, le­gyez­get­te hi­ú­sá­gát a ne­vet­sé­ges „Szi­mat apó” ra­gad­vány­név. Vén hü­lye! Mit nyer­he­tett ez­zel a va­dász­ko­pó-mes­ter­ség­gel? Min­den­fé­le kel­le­met­len­sé­get és ba­rá­tai meg­ve­té­sét, ar­ról a ve­szély­ről nem is be­szél­ve, hogy egy ár­tat­lant ítél­tet el. A kis sza­bó ese­te ki­gyó­gyít­hat­ta vol­na!

Össze­gez­vén a múlt­ban el­ért kis örö­me­it, és össze­ha­son­lít­va a mos­ta­ni szo­ron­gá­sá­val, meg­es­kü­dött, hogy töb­bé nem áll kö­tél­nek. Ha Al­bert meg­me­ne­kül, ke­vés­bé ve­szé­lyes és több köz­meg­be­csü­lés­nek ör­ven­dő szó­ra­ko­zá­sok után néz. Sza­kít a szé­gyen­le­tes kap­cso­la­ta­i­val, a rend­őr­ség meg az igaz­ság­szol­gál­ta­tás nél­kü­le is nyil­ván bol­do­gul.

Vég­re el­jött a vár­va várt reg­gel. Las­san, nagy gond­dal öl­tö­zött fel, ez­zel is telt az idő, apró sem­mi­sé­gek­kel igye­ke­zett el­fog­lal­ni gon­do­la­ta­it, sze­ret­te vol­na si­et­tet­ni az időt, és vagy hússzor is rá­né­zett az in­ga­órá­ra.

Akár­mi­lyen las­san moz­gott, alig volt nyolc óra, ami­kor be­je­len­tet­te ma­gát a vizs­gá­ló­bí­ró­nál, és bo­csá­na­tot kért, hogy ily ko­rai órá­ban al­kal­mat­lan­ko­dik, de az ügy sú­lyos­sá­gá­ra hi­vat­ko­zott ment­sé­gé­ül.

A men­te­ge­tő­zés fe­les­le­ges volt. Da­bu­ron­nál reg­gel már nem za­vart sen­ki. Már mun­ká­ban volt. A meg­szo­kott jó­in­du­lat­tal fo­gad­ta az öreg ön­kén­tes rend­őrt, és egy kis­sé tré­fál­ko­zott is a teg­na­pi iz­ga­tott­sá­gán. Ki hit­te vol­na, hogy ilyen ér­zé­ke­nyek az ide­gei? Az éj­sza­ka bi­zo­nyá­ra jó ta­ná­cso­kat adott neki. Jobb be­lá­tás­ra ju­tott-e? Vagy el­csíp­te az iga­zi bű­nöst?

A ko­mor, majd­nem szo­mo­rú em­ber hí­ré­ben álló bíró könnyed hang­ja kí­no­san érin­tet­te a de­rék fér­fi­út. Ez a gu­nyo­ros hang va­jon nem azt a szán­dé­kot rej­ti-e, hogy sem­mi­be ve­gye mind­azt, amit mon­da­ni fog? Ezt hit­te, és nem is táp­lált sem­mi­lyen il­lú­zi­ót, ami­kor vé­dő­be­szé­dé­be kez­dett.

Most nyu­god­tab­ban be­szélt, de a meg­ala­po­zott meg­győ­ző­dés he­vé­vel. A szív­hez ve­ze­tő utat ke­res­te, de az ér­te­lem­hez szólt. Bár a ké­tel­ke­dés ra­gá­lyos ter­mé­sze­tű, se meg­in­gat­nia, se be­fo­lyá­sol­nia nem si­ke­rült a bí­rót. Leg­erő­sebb ér­vei is, akár a fal­ra hányt bor­só – mind le­pe­reg­tek a bíró szi­lárd meg­győ­ző­dé­sé­ről. Ezen nem is le­he­tett cso­dál­koz­ni.

Ta­ba­ret apó csu­pán egy fi­nom el­mé­let­re, sza­vak­ra tá­masz­kod­ha­tott. Da­bu­ron meg­fog­ha­tó bi­zo­nyí­té­kok­kal, té­nyek­kel ren­del­ke­zett. És az ügy ter­mé­sze­té­nél fog­va olyan volt, hogy va­la­mennyi érv, amit a de­rék fér­fiú Al­bert iga­zo­lá­sá­ra fel­ho­zott, vé­den­ce el­len for­dul­ha­tott, és csak bű­nös­sé­gét bi­zo­nyít­hat­ta.

Ta­ba­ret apó ele­ve szá­mí­tott a ku­darc­ra, és nem lát­szott nyug­ta­lan­nak, se csüg­gedt­nek.

Ki­je­len­tet­te, hogy egye­lő­re nem erős­kö­dik to­vább, és tel­je­sen meg­bí­zik a vizs­gá­ló­bí­ró úr tu­dá­sá­ban és pár­tat­lan­sá­gá­ban, neki elég, ha fi­gyel­mez­te­ti, hogy le­gyen óva­tos azok­kal a fel­té­te­le­zé­sek­kel, ame­lye­ket saj­nos, jó­ma­ga su­gal­ma­zott.

Megy, tet­te hoz­zá, hogy újabb ada­to­kat gyűjt­sön. A vizs­gá­lat ele­jén tar­ta­nak, és sok min­den is­me­ret­len még, az öz­vegy Le­rou­ge-né múlt­ját is be­le­ért­ve. Sok min­den fel­buk­kan­hat! Ki tud­ja, mit hoz a Gév­rol ál­tal haj­szolt fül­be­va­lós em­ber val­lo­má­sa? Ta­ba­ret apó be­lül dü­hön­gött, és égett a vágy­tól, hogy le­hord­ja, el­ver­je azt, akit ma­gá­ban „te­he­tet­len bí­ró­nak” ne­ve­zett, de alá­za­tos és csen­des ma­radt, mert to­vább­ra is tud­ni óhaj­tot­ta, hogy ha­lad a vizs­gá­lat, és ér­te­sül­ni akart a jö­ven­dő ki­hall­ga­tá­sok ered­mé­nye­i­ről. Vé­gül alá­za­to­san en­ge­délyt kért, hogy Al­bert-rel be­szél­hes­sen; úgy vél­te hogy szol­gá­la­ta­i­val ki­ér­de­mel­te ezt a cse­kély en­ged­ményt. Tíz perc­nyi négy-szem­köz­ti be­szél­ge­tés­re kért en­ge­délyt.

Da­bu­ron meg­ta­gad­ta a ké­rés tel­je­sí­té­sét. Ki­je­len­tet­te, hogy a gya­nú­sí­tott to­vább­ra is a leg­szi­go­rúbb ma­gán­zár­ká­ban ma­rad.

Vi­gasz­ta­lá­sul hoz­zá­tet­te, hogy há­rom-négy nap múl­va meg­má­sít­hat­ja ezt az el­ha­tá­ro­zá­sát, mi­vel az okok, ame­lyek in­do­kol­ják, meg­szűn­nek.

– Ér­zé­ke­nyen érint a vi­szont­lá­tá­sa, uram – mond­ta Ta­ba­ret apó –, de meg­ér­tem, és meg­haj­lok előt­te.

Ré­szé­ről ez volt az egyet­len zok­szó, és már tá­vo­zott is, at­tól félt, nem bír ural­kod­ni in­ge­rült­sé­gén.

Úgy érez­te, hogy az ő óvat­lan­sá­ga mi­att baj­ba ke­rült ár­tat­lan meg­men­té­sé­ből fa­ka­dó bol­dog­sá­gon kí­vül az is vég­te­len örö­mé­re fog szol­gál­ni, hogy bosszút áll­hat a bí­rón a ma­kacs­sá­gá­ért.

– Há­rom vagy négy nap – sut­tog­ta – egy bör­tön­ben síny­lő­dő sze­ren­csét­len­nek az há­rom vagy négy év­szá­za­dot je­lent. A ked­ves bíró könnyen be­szél! Előbb kell az igaz­sá­got ki­de­rí­te­nem!

Igen, há­rom-négy nap, Da­bu­ron úgy gon­dol­ta, csak ennyi­re van szük­sé­ge, hogy ki­csi­kar­ja Al­bert val­lo­má­sát vagy leg­alább­is kény­sze­rít­se, hogy fel­hagy­jon a csö­kö­nyös­ség­gel.

Csak­hogy a vád­ha­tó­ság egyet­len ta­nút sem tu­dott fel­vo­nul­tat­ni, aki lát­ta vol­na a gya­nú­sí­tot­tat hús­ha­gyó kedd es­té­jén.

Egyet­len­egy ilyen ér­tel­mű ta­nú­val­lo­más­nak olyan dön­tő je­len­tő­sé­ge lett vol­na, hogy Ta­ba­ret apó tá­vo­zá­sa után Da­bu­ron ebbe az irány­ba for­dí­tot­ta min­den ere­jét.

Még sok re­mé­nye le­he­tett, csak szom­bat volt, a gyil­kos­ság nap­ja elég­gé ne­ve­ze­tes, hogy meg­kös­se az em­lé­ke­ket, és ed­dig nem volt idő a sza­bá­lyos vizs­gá­lat le­foly­ta­tá­sá­ra.

A bűn­ügyi rend­őr­ség öt leg­dör­zsöl­tebb ko­pó­ját küld­ték Bo­ug­i­val­ba Al­bert fény­ké­pé­vel el­lát­va. Be kel­lett jár­ni­uk az egész Ru­eil és La Jonc­hé­re kö­zött el­te­rü­lő vi­dé­ket, ku­tat­ni, ér­dek­lőd­ni, kér­de­zős­köd­ni, s a leg­pon­to­sab­ban és leg­ap­ró­lé­ko­sab­ban min­dent ki­nyo­moz­ni. A fény­kép je­len­tő­sen meg­könnyí­tet­te fel­ada­tu­kat. Uta­sí­tá­suk volt, hogy mu­tas­sák meg min­de­nütt és min­den­ki­nek, sőt arra is, hogy hagy­ja­nak ott egy tu­cat­nyit, hi­szen elég pél­dány állt ren­del­ke­zé­sük­re. Le­he­tet­len, hogy egy olyan este, ami­kor annyi em­ber járt az ut­cán, sen­ki se ta­lál­ko­zott vol­na a fény­kép ere­de­ti­jé­vel, akár a ru­ei­li vas­út­ál­lo­má­son, akár va­la­me­lyik La Jonc­hé­re-be ve­ze­tő úton, az or­szág­úton vagy a víz­par­ti ös­vé­nyen.

Mi­után min­den in­téz­ke­dést meg­tett, a vizs­gá­ló­bí­ró át­ment az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­tá­ba, és a vizs­gá­la­ti fo­go­lyért kül­dött.

Ma reg­gel meg­kap­ta a je­len­tést, amely órá­ról órá­ra be­szá­molt az ügye­sen szem­mel tar­tott fo­goly min­den moz­du­la­tá­ról és sza­vá­ról. A be­szá­mo­ló sze­rint sem­mi sem mu­ta­tott a bű­nös­sé­gé­re. Szo­mo­rú­nak lát­szott, de egy­ál­ta­lán nem volt két­ség­be­es­ve. Nem ki­a­bált, nem fe­nye­ge­tő­zött, nem át­koz­ta az igaz­ság­szol­gál­ta­tást, még vég­ze­tes té­ve­dést sem em­le­ge­tett. Egy ke­ve­set evett, majd oda­lé­pett a zár­ka ab­la­ká­hoz, és egy jó óra hosszat ott állt. Utá­na le­fe­küdt, és lát­ha­tó­lag nyu­god­tan aludt.

„Vas­ból van ez az em­ber!” – gon­dol­ta Da­bu­ron, ami­kor a gya­nú­sí­tott szo­bá­já­ba lé­pett.

Mert már nem a teg­na­pi sze­ren­csét­len alak volt, aki a sok­ré­tű vád­tól el­ká­bul­va, a gyors egy­más­után­ban jövő csa­pá­sok­tól ri­ad­tan ver­gő­dött a vizs­gá­ló­bí­ró te­kin­te­te alatt, és kö­zel állt az össze­om­lás­hoz. Akár ár­tat­lan, akár bű­nös, va­la­mit el­ha­tá­ro­zott ma­gá­ban. Arc­ki­fe­je­zé­se sem­mi két­sé­get sem ha­gyott efe­lől. Sze­mé­ben az ön­ként vál­lalt ál­do­zat hi­deg el­szánt­sá­ga csil­lo­gott, és va­la­mi büsz­ke­ség­fé­le, ami le­he­tett is, de a meg­sér­tett em­ber ne­mes el­len­ér­zé­se is. A ma­gá­ban bízó em­ber volt, aki ta­lán meg­tán­to­ro­dik a csa­pás alatt, de össze nem rogy.

E ma­ga­tar­tás lát­tán a bíró meg­ér­tet­te, hogy harc­mo­do­rán vál­toz­tat­ni kell. Fel­is­mer­te, hogy olyan em­ber­rel áll szem­ben, akit a tá­ma­dás el­len­ál­lás­ra ösz­tö­kél, s a fe­nye­ge­tés erőt ad neki. Le­mon­dott hát róla, hogy meg­ijessze, in­kább meg­pró­bál­ta el­ér­zé­ke­nyí­te­ni. Ez ba­ná­lis, de jól be­vált tak­ti­ka, mint né­me­lyik könny­fa­kasz­tó szín­há­zi ef­fek­tus. A bű­nös, aki ere­jét meg­fe­szít­ve el­len­áll a meg­fé­lem­lí­tés­nek, véd­te­len a nyá­jas gyen­géd­ség­gel szem­ben, amely an­nál ha­tá­so­sabb, mi­nél ke­vés­bé őszin­te. Az el­ér­zé­ke­nyí­tés volt Da­bu­ron erős­sé­ge. Hány val­lo­mást ki nem csi­kar­ta könnyek se­gít­sé­gé­vel! Nála sen­ki se tud­ta szeb­ben meg­pen­get­ni azo­kat a hú­ro­kat, mint ami­lyen a be­csü­let, sze­re­tet, csa­lád, ame­lyek még a leg­meg­átal­ko­dot­tabb szív mé­lyén is vissz­han­got ver­nek.

Al­bert-al a leg­mé­lyebb rész­vét­től át­ha­tott, lágy és jó­in­du­la­tú han­got ütött meg. A sze­ren­csét­len! Mennyit szen­ved­he­tett ő, aki­nek ed­di­gi éle­te sza­ka­dat­lan bű­vö­let volt! S egy csa­pás­ra mennyi rom kö­rü­löt­te! Ki lát­hat­ta vol­na ezt elő­re, ami­kor még egy dús­gaz­dag fő­úri csa­lád egyet­len re­mény­sé­ge volt? A múl­tat fel­idéz­ve a bíró ki­tért a zsen­ge if­jú­ság meg­ha­tó em­lé­ke­i­re, és fel­boly­gat­ta va­la­mennyi ki­hunyt sze­re­tet ham­va­it. Ki­hasz­nál­ta, amit a gya­nú­sí­tott éle­té­ről meg­tu­dott, és vissza­élt vele, a Claire-re uta­ló fáj­dal­mas cél­zá­sok­kal kí­noz­ta. Mi­ért akar­ja ily ma­ka­csul egye­dül ci­pel­ni vég­te­len bal­sor­sa ter­hét, hát sen­ki­je sincs az ég­vi­lá­gon, aki bol­do­gan eny­hí­te­ne raj­ta? Mire jó ez a ko­nok hall­ga­tás? Ta­lán nem érzi kö­te­les­sé­gé­nek mi­nél gyor­sab­ban meg­nyug­tat­ni azt, aki­nek éle­te az övé­től függ? Mi kell eh­hez? Egyet­len szó. Ak­kor, ha sza­bad nem lesz is, vissza­ke­rül­het a vi­lág­ba, a bör­tön is el­fo­gad­ha­tóbb lak­hely lesz, nem lesz töb­bé szi­go­rú­an el­zár­va, meg­lá­to­gat­hat­ják a ba­rá­tai, azt fo­gad­hat, akit csak akar.

Már nem a bíró be­szélt, ha­nem az apa, aki gyer­me­ke szá­má­ra szí­ve mé­lyén meg­őriz­te a meg­bo­csá­tás kin­cse­it.

Da­bu­ron ez­zel se érte be. Egy pil­la­nat­ra be­le­kép­zel­te ma­gát Al­bert hely­ze­té­be. Mit tett vol­na a ször­nyű fel­fe­de­zés után? Ezt alig mer­te meg­kér­dez­ni ön­ma­gá­tól. Meg­ér­tet­te öz­vegy Le­rou­ge-né meg­gyil­ko­lá­sát, meg­ma­gya­ráz­ta, majd­nem bo­csá­na­tos­nak is ta­lál­ta. Újabb csap­da. Bi­zo­nyos, hogy a bűn óri­á­si, de nem til­ta­ko­zik el­le­ne a lel­ki­is­me­ret, se a jó­zan ész. Olyan­faj­ta bűn, ame­lyet a tár­sa­da­lom ha el nem fe­lejt is, bi­zo­nyos mér­té­kig meg­bo­csát, mi­vel nem alan­tas in­dí­té­kok su­gal­maz­ták. Me­lyik tör­vény­szék ne ta­lál­na eny­hí­tő kö­rül­mé­nye­ket egy tel­je­sen meg­ért­he­tő röp­ke el­me­za­var­ra? No meg az első, a fő­bű­nös va­jon nem maga Com­ma­rin gróf? Nem az ő őrült­sé­ge ké­szí­tet­te elő ezt a ret­te­ne­tes vég­ki­fej­le­tet? A fia a sors ál­do­za­ta, őt el­ső­sor­ban saj­nál­nunk kell.

Da­bu­ron hossza­san fej­te­get­te ezt a té­mát, s vé­le­mé­nye sze­rint, igye­ke­zett a leg­al­kal­ma­sabb mó­don meg­lá­gyí­ta­ni a gyil­kos ke­mény szí­vét. S min­dig oda lyu­kadt ki, hogy a leg­oko­sabb min­dent be­val­la­ni. De ékes­szó­lá­sa, akár­csak Ta­ba­ret apóé, tel­je­sen hi­á­ba­va­ló­nak bi­zo­nyult. Al­bert-on nem lát­szott, hogy meg­ha­tot­ta vol­na, rö­vid, la­ko­ni­kus vá­la­szo­kat adott. Akár csak az első al­ka­lom­mal, az ár­tat­lan­sá­gá­nak a han­goz­ta­tá­sá­val kezd­te, és ez­zel is vé­gez­te.

Hát­ra volt még egy gyak­ran ered­ményt hozó kí­sér­let lat­ba ve­té­se.

Még a szom­ba­ti na­pon Al­bert-t szem­be­sí­tet­ték öz­vegy Le­rou­ge-né hul­lá­já­val. Ez a gyá­szos lát­vány szem­lá­to­mást mély be­nyo­mást tett rá, de nem töb­bet an­nál, amit az első jött­ment érez­het egy négy nap­pal ez­előtt meg­gyil­kolt ál­do­zat meg­pil­lan­tá­sa­kor. Egy je­len­lé­vő fel­ki­ál­tott:

– Hej, ha meg­szó­lal­hat­na!

Al­bert meg­je­gyez­te:

– Az nagy bol­dog­ság len­ne szá­mom­ra.

Da­bu­ron reg­gel óta egy ta­pod­tat sem ha­ladt elő­re. Be kel­lett val­la­nia, hogy ko­mé­di­á­zá­sá­val ku­dar­cot val­lott, és ez az utol­só kí­sér­le­te sem si­ke­rült. A gya­nú­sí­tott szenv­te­len re­zig­ná­ci­ó­ja a vég­ső­kig fo­koz­ta en­nek az em­ber­nek az el­ke­se­re­dé­sét, aki pe­dig olyan biz­tos volt a dol­gá­ban. El is árul­ta a bosszú­sá­gát, ami­kor hir­te­len fel­hagy­va a nyá­jas­ko­dás­sal, pa­ran­csot adott, hogy a vizs­gá­la­ti fog­lyot ve­zes­sék vissza bör­tö­né­be.

– Meg­ta­lá­lom a mód­ját, hogy be­is­me­rő val­lo­más­ra kény­sze­rít­sem – dör­mög­te a foga közt.

Ta­lán vissza is kí­ván­ta a kö­zép­ko­ri vizs­gá­la­tok kín­zó­esz­kö­ze­it, ame­lyek azt mon­dat­ták el a vád­lot­tal, amit csak akar­tak. Ilyen ke­mény vizs­gá­la­ti fo­gollyal még nem volt dol­ga, gon­dol­ta. Va­jon jó­za­nésszel mit vár­hat at­tól, ha kö­röm­sza­kad­tá­ig ta­gad? A meg­lé­vő bi­zo­nyí­té­kok el­le­né­re ta­nú­sí­tott ér­tel­met­len ma­kacs­ság fel­in­ge­rel­te a bí­rót. Ha Al­bert be­val­la­ná a bű­nét, ő rész­vét­tel len­ne irán­ta; de ta­ga­dá­sá­val kö­nyör­te­len el­len­sé­get szer­zett ben­ne.

A fo­nák hely­zet el­va­kí­tot­ta az egyéb­ként jó­szí­vű és nagy­lel­kű bí­rót. Ha kez­det­ben Al­bert-t ár­tat­lan­nak sze­ret­te vol­na tud­ni, most azt akar­ta, hogy bű­nös le­gyen. En­nek száz oka is volt, ame­lye­ket kép­te­len lett vol­na ki­ele­mez­ni. Túl­sá­go­san ele­ve­nen élt em­lé­ke­ze­té­ben, hogy Com­ma­rin vi­com­te a ri­vá­li­sa volt, és ő majd­nem meg­öl­te. Hát nem kí­noz­ta a lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás, ami­ért alá­ír­ta a le­tar­tóz­ta­tá­si pa­ran­csot, és vál­lal­ta az ügy vizs­gá­la­tát? Ta­ba­ret apó ért­he­tet­len pál­for­du­lá­sát is sé­rel­mes­nek érez­te.

Mind­ezek az okok együtt­vé­ve he­ve­sen fel­in­ge­rel­ték Da­bu­ront, és a meg­kez­dett út foly­ta­tá­sá­ra ösz­tö­kél­ték. Im­már nem is annyi­ra Al­bert bű­nös­sé­gé­nek a bi­zo­nyí­tá­sá­ra tö­re­ke­dett, mint in­kább a maga, a bíró ma­ga­tar­tá­sá­nak iga­zo­lá­sá­ra. Az ügy el­mér­ge­se­dett, és sze­mé­lyes kér­dés­sé vált.

Va­ló­ban, ha a gya­nú­sí­tott ár­tat­lan, ak­kor nem ta­lál ment­sé­get sa­ját maga szá­má­ra. S mi­köz­ben élénk szem­re­há­nyá­sok­kal il­let­te ön­ma­gát, és ahogy nö­ve­ke­dett ben­ne az az ér­zés, hogy bal­lé­pé­se­ket kö­vet el, úgy nö­ve­ke­dett az igye­ke­zet ben­ne, hogy ha kell, akár a ha­tal­má­val való vissza­élés árán is, be­is­me­rés­re bír­ja volt ve­tély­tár­sát. Erié kény­sze­rí­tet­te az ese­mé­nyek lo­gi­ká­ja. Úgy vél­te, a be­csü­le­te fo­rog koc­kán, és olyan nagy szen­ve­déllyel te­vé­keny­ke­dett, ami­lyet más vizs­gá­la­tok­nál so­ha­sem ta­pasz­tal­tak nála.

Da­bu­ron va­sár­nap egész nap a Bo­ug­i­val­ba kül­dött rend­őrök je­len­té­se­it hall­gat­ta. Min­dent meg­tet­tek, mond­ták, de nem hoz­tak sem­mi­lyen újabb fel­vi­lá­go­sí­tást. Fél fül­lel hal­lot­tak be­szél­ni egy asszony­ról, aki azt ál­lí­tot­ta, hogy lát­ta a gyil­kost, ami­kor az ki­jött öz­vegy Le­rou­ge-né­től, de sen­ki sem tud­ta meg­mon­da­ni, ki ez az asszony, és hogy hív­ják.

Va­la­mi­lyen kö­te­les­sé­gük­nek tar­tot­ták, hogy be­szá­mol­ja­nak a vizs­gá­ló­bí­ró­nak, hogy az övék­kel pár­hu­za­mo­san egy má­sik nyo­mo­zás is fo­lyik. Ezt Ta­ba­ret apó irá­nyít­ja, aki igen gyors­já­rá­sú ló húz­ta brics­ká­val jár­ja a vi­dé­ket. Esze­ve­szett gyor­sa­ság­gal dol­goz­hat, mert bár­ho­va men­tek, már meg­előz­te őket. Leg­alább egy tu­cat­nyi em­ber dol­go­zik a keze alatt, s kö­zü­lük négy bi­zo­nyo­san a rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság em­be­re. A bíró ál­tal ki­kül­dött rend­őrök mind ta­lál­koz­tak vele, és mind­egyik­kel be­szélt. Egyik­nek ezt mond­ta:

– Mi az ör­dög­nek mu­to­gat­ják ezt a fény­ké­pet? Négy na­pon be­lül csak úgy özön­le­nek majd a ta­núk, akik há­rom frank ju­ta­lo­mért rész­le­te­sen le­ír­ják a ma­guk fény­ké­pét.

Az or­szág­úton meg­ál­lí­tott egy má­sik rend­őrt, és így gú­nyo­ló­dott vele:

– Naiv em­ber maga – ki­ál­tott felé –, ha ott ke­re­si az em­be­rét, ahol min­den­ki meg­for­dul; a mel­lék­uta­kon ku­tas­sa, és meg­ta­lál­ja.

Vé­gül az egyik bo­ug­i­va­li ká­vé­ház­ban oda­ment két rend­őr­höz, és fél­re­hív­ta őket.

– Már meg­van – mond­ta ne­kik. – A ra­vasz fic­kó Chat­ou fe­lől jött. Hár­man is lát­ták, két vas­utas meg egy har­ma­dik sze­mély, aki­nek a val­lo­má­sa dön­tő lesz, mi­vel be­szélt is vele. Do­hány­zott.

Da­bu­ron úgy meg­dü­hö­dött Ta­ba­ret apó­ra, hogy tüs­tént Bo­ug­i­val­ba uta­zott, és el­tö­kél­te, hogy azon­nal vissza­hoz­za Pá­rizs­ba a túl­buz­gó de­rék fér­fi­út, aki­nek ké­sőbb majd a kör­mé­re kop­pin­tat az­zal, aki erre il­le­té­kes. Az uta­zás hi­á­ba­va­ló­nak bi­zo­nyult. Ta­ba­ret apó, a brics­ka, a gyors ló és a ti­zen­két em­ber el­tűnt vagy leg­alább­is nem vol­tak fel­lel­he­tők.

A vizs­gá­ló­bí­ró fá­rad­tan és a le­he­tő leg­mo­gor­vább han­gu­lat­ban tért haza. Asz­ta­lán a bűn­ügyi rend­őr­ség fő­nö­ké­nek sür­gö­nye vár­ta; szűk­sza­vú­sá­gá­ban is so­kat mon­dott:

Ro­u­en, va­sár­nap

Meg­ta­lál­tam az em­bert. Ma este in­du­lunk Pá­rizs­ba. Be­cses ta­nú­val­lo­más.

Gév­rol