Tizenötödik fejezet

 

Hét­főn reg­gel, ki­lenc óra felé, Da­bu­ron az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­tá­ba ké­szült, arra szá­mí­tott, hogy Gév­rol meg az em­be­re és eset­leg Ta­ba­ret apó is ott lesz­nek.

Már majd­nem ké­szen volt, ami­kor szol­gá­ja je­len­tet­te, hogy egy idő­sebb nő kí­sé­re­té­ben ér­ke­zett ifjú hölgy óhajt vele be­szél­ni.

A lá­to­ga­tó nem akar­ja meg­mon­da­ni a ne­vét, erre csak ak­kor haj­lan­dó, ha más­képp nem fo­gad­ják.

– Ve­zes­se be – mond­ta a bíró.

Azt gon­dol­ta, bi­zo­nyá­ra a La Jonc­hé­re-i bűn­tett előtt rá­bí­zott va­la­me­lyik ügy­ben le­tar­tóz­ta­tott em­ber hoz­zá­tar­to­zó­ja jött ér­dek­lőd­ni. Meg­fo­gad­ta, ha­mar le­ráz­za az al­kal­mat­lan lá­to­ga­tót.

A kan­dal­ló előtt állt, és egy név­je­gyek­kel teli ér­té­kes kris­tály­vá­zá­ban egy cí­met ke­re­sett. Az aj­tó­nyí­lás­ra meg a pad­lót sú­ro­ló se­lyem­ru­ha su­ho­gá­sá­nak za­já­ra annyi fá­rad­sá­got sem vett, hogy meg­for­dul­jon. Csak egy kö­zöm­bös pil­lan­tást ve­tett a tü­kör­be.

De mint­ha kí­sér­te­tet lát­na, ré­mült moz­du­lat­tal hir­te­len hát­ra­lé­pett. Za­va­rá­ban ki­ej­tet­te a vá­zát a ke­zé­ből, amely nagy csat­ta­nás­sal esett a tűz­hely előt­ti már­vány­lap­ra és da­ra­bok­ra tört.

– Claire – he­beg­te –, Claire!

S mint­ha at­tól fél­ne, hogy hal­lu­ci­nál és kép­ze­let­ben lát­ja azt, aki­nek a ne­vét ki­mond­ta, las­san meg­for­dult.

Va­ló­ban Ar­lan­ge kis­asszony volt.

En­nek a büsz­ke és egy kis­sé va­dóc lány­nak volt bá­tor­sá­ga, hogy egye­dül el­jöj­jön hoz­zá – hi­szen az elő­szo­bá­ban ma­radt ne­ve­lő­nő nem szá­mí­tott. Na­gyon ha­tal­mas ér­zés­nek kel­lett en­ge­del­mes­ked­nie, ha meg­fe­led­kez­he­tett a fé­lénk­sé­gé­ről.

Claire-t még so­ha­sem lát­ta ennyi­re át­szel­le­mült­nek, még ak­kor sem, ami­kor a lá­tá­sa a bol­dog­sá­got je­len­tet­te szá­má­ra. Rend­sze­rint sze­líd mé­la­bú­val fá­tyo­lo­zott szép­sé­ge most ra­gyo­gott és tün­dök­lött. Vo­ná­sai nála ed­dig is­me­ret­len élénk­sé­get tük­röz­tek. A nem­rég fel­szá­rí­tott könnyek­től még csil­lo­góbb sze­mé­ből a leg­ne­me­sebb el­tö­kélt­ség su­gár­zott. Ér­ző­dött, tu­da­tá­ban van, mi­lyen nagy fel­adat­ra vál­lal­ko­zott, s hogy ha nem is öröm­mel, de az­zal a ne­mes egy­sze­rű­ség­gel vál­lal­ja, amely már maga is hő­si­es­ség.

Nyu­godt mél­tó­ság­gal kö­ze­le­dett a bí­ró­hoz, és an­gol szo­kás sze­rint, amely né­me­lyik hölgy­nek olyan jól áll, ke­zet nyúj­tott.

– Még min­dig ba­rá­tok va­gyunk, ugye? – kezd­te szo­mor­kás mo­sollyal.

A bíró mint­ha erős meg­ráz­kód­ta­tás­tól fél­ne, nem mer­te a fe­lé­je nyúj­tott kesz­tyűt­len ke­zet, csu­pán ujja he­gyé­vel érin­te­ni.

– Igen – fe­lel­te alig hall­ha­tó­an –, to­vább­ra is oda­adó híve ma­rad­tam ön­nek.

Ar­lan­ge kis­asszony le­ült a tá­gas ka­ros­szék­be, amely­ben két nap­ja, éj­jel, Ta­ba­ret apó Al­bert le­tar­tóz­ta­tá­sát ki­ter­vel­te. Da­bu­ron áll­va ma­radt, író­asz­ta­la ma­gas pol­cá­ra tá­masz­ko­dott.

– Tud­ja, mi­ért jö­vök? – kér­dez­te a lány.

A bíró igen­lő­en bó­lin­tott.

Va­ló­ban, túl­sá­go­san is jól sej­tet­te, és ma­gá­ban azon ta­na­ko­dott, lesz-e ere­je el­len­áll­ni ilyen aj­kak kö­nyör­gé­sé­nek. Mit akar­hat tőle a lány, és ő mit ta­gad­hat meg tőle? Ó, ha tud­ta vol­na! A meg­le­pe­tés­től se­hogy sem bírt ma­gá­hoz tér­ni.

– Csak teg­nap sze­rez­tem tu­do­mást er­ről a ször­nyű eset­ről – foly­tat­ta Claire oko­sabb­nak tar­tot­ták el­tit­kol­ni előt­tem, és ha a hű Schmidt kis­asszony nincs, még ma se tud­nék sem­mit. Mi­cso­da éj­sza­kám volt! Elő­ször meg­ré­mül­tem, de mi­kor meg­mond­ták, hogy min­den ön­től függ, szer­te­fosz­lott a ri­a­dal­mam. Ugye, mi­at­tam vál­lal­ta el ezt az ügyet? Ó, ön jó­sá­gos, tu­dom. Ho­gyan is fe­jez­he­tem ki há­lá­mat ön­nek?

Mily meg­alá­zó volt a be­csü­le­tes bí­ró­nak ez a túl­ára­dó há­lál­ko­dás! Igen, ele­in­te gon­dolt is Ar­lan­ge kis­asszony­ra, de az­óta… Le­hor­gasz­tot­ta a fe­jét, hogy el­ke­rül­je Claire ár­tat­lan és me­rész, gyö­nyö­rű te­kin­te­tét.

– Ne kö­szön­jön meg ne­kem sem­mit, kis­asszony – he­beg­te –, nincs jo­gom az ön há­lá­já­ra, mint ahogy hi­szi.

Kez­det­ben Claire maga is nagy za­var­ban volt, és ész­re sem vet­te a bíró iz­gal­mát. A re­me­gő hang­ra fel­fi­gyelt, de nem is sej­tet­te az okát. Azt hit­te, meg­je­le­né­sé­vel fáj­dal­mas em­lé­ke­ket idé­zett fel; a bíró bi­zo­nyá­ra még ma is sze­re­ti, és szen­ved. Ez a gon­do­lat le­súj­tot­ta, és szé­gyen­ke­zés­sel töl­töt­te el.

– Én pe­dig, uram – vet­te át is­mét a szót –, még­is ál­da­ni fo­gom. Ki tud­ja, rá­szán­tam vol­na-e ma­gam, hogy fel­ke­res­sek egy má­sik bí­rót, és egy ide­gen­nel be­szél­jek? S mit is szá­mí­tot­tak vol­na sza­va­im egy is­me­ret­len­nek? De ön, aki oly ne­mes lel­kű, ön meg­nyug­tat en­gem, és meg­mond­ja, mily ször­nyű fél­re­ér­tés ré­vén tar­tóz­tat­ták le és csuk­ták bör­tön­be Al­bert-t, mint va­la­mi go­nosz­te­vőt.

– Saj­na! – só­haj­tott fel a bíró oly hal­kan, hogy Claire alig hal­lot­ta és fel sem fog­ta e só­haj ret­te­ne­tes ér­tel­mét.

– De így – foly­tat­ta Claire – nem fé­lek. Maga a ba­rá­tom, hi­szen azt mond­ta ne­kem. Ön nem uta­sít­ja el a ké­ré­se­met. Gyor­san adja vissza Al­bert sza­bad­sá­gát. Fo­gal­mam sincs, mi­vel vá­dol­ják, de es­kü­szöm, hogy ár­tat­lan.

Claire úgy be­szélt, mint aki biz­tos a dol­gá­ban, és sem­mi aka­dályt nem lát az egy­sze­rű és ter­mé­sze­tes ké­ré­se út­já­ban. Bő­sé­ge­sen ele­gen­dő­nek tar­tot­ta, ha ha­tá­ro­zott biz­to­sí­té­kot ad. Da­bu­ron egyet­len sza­va min­dent hely­re hoz. A bíró hall­ga­tott. Cso­dál­ta ezt a szent ár­tat­lan­sá­got, ezt a naiv és egy­ügyű bi­zal­mat, amely sem­mi­ben sem ké­tel­ke­dik. A lány, bár tud­tán kí­vül, az­zal kezd­te, hogy meg­bán­tot­ta; de erre Da­bu­ron most nem is em­lé­ke­zett.

A bíró va­ló­ban min­den­ki kö­zött a leg­be­csü­le­te­sebb, a jók kö­zött a leg­jobb em­ber volt, amit mi sem bi­zo­nyít job­ban, mint az a bor­zon­gás, ame­lyet a vég­ze­tes igaz­ság fel­tá­rá­sa előtt ér­zett. Ha­bo­zott ki­mon­da­ni azo­kat a sza­va­kat, ame­lyek szá­gul­dó szél­vi­har­ként dön­tik össze a lány bol­dog­sá­gá­nak tö­ré­keny épü­le­tét. Ő, a meg­alá­zott, ő, a mel­lő­zött, most kap majd elég­té­telt, és még­sem érez­te a szé­gyen­tel­jes, de tel­je­sen ért­he­tő ki­elé­gü­lés leg­ki­sebb rez­dü­lé­sét sem.

– S ha azt mon­da­nám, kis­asszony – kezd­te –, hogy Al­bert úr nem ár­tat­lan!

Claire fé­lig fel­emel­ke­dett és egy moz­du­lat­tal til­ta­ko­zott. A bíró foly­tat­ta:

– Ha azt mon­da­nám, hogy bű­nös?

– Ó, uram – vá­gott sza­vá­ba Claire –, ilyet nem is gon­dol­hat!

– De gon­do­lok, kis­asszony – je­len­tet­te ki szo­mo­rú han­gon a bíró –, sőt, lel­kem­ben meg is va­gyok győ­ződ­ve róla.

Claire mély­sé­ges meg­döb­be­nés­sel né­zett a vizs­gá­ló-bí­ró­ra. Va­ló­ban ő be­szél így? Jól hal­lot­ta? Ké­tel­ke­dett ben­ne. Ko­mo­lyan vá­la­szolt a bíró? Nem űz-e vele mél­tat­lan és ke­gyet­len já­té­kot? Ká­bul­tan tet­te fel ma­gá­ban a kér­dést, mert min­dent va­ló­szí­nű­nek, le­het­sé­ges­nek tar­tott, ki­vé­ve azt, amit Da­bu­ron mon­dott.

A bíró fel sem mert pil­lan­ta­ni, és a leg­őszin­tébb szá­na­lom hang­ján foly­tat­ta:

– Ke­gyet­le­nül szen­ve­dek most ön mi­att, kis­asszony. De még­is ve­szem a szo­mo­rú bá­tor­sá­got, hogy meg­mond­jam az igaz­sá­got, és ön le­gyen erős, és hall­gas­sa vé­gig.

Jobb, ha egy ba­rát szá­já­ból tud­ja meg. Szed­je össze te­hát a bá­tor­sá­gát, vér­tez­ze fel ne­mes lel­két a leg­ször­nyűbb sze­ren­csét­len­ség el­len. Nem, nincs szó fél­re­ér­tés­ről, nem, az igaz­ság­szol­gál­ta­tás nem té­ved. Com­ma­rin vi­com­te urat gyil­kos­ság­gal vá­dol­ják, és higgye el, min­den arra mu­tat, hogy el is kö­vet­te.

Mint az or­vos, aki csep­pen­ként ada­gol­ja a ve­szé­lyes gyógy­szert, Da­bu­ron las­san, ta­gol­tan ej­tet­te ki ez utób­bi mon­da­tot. Sze­me sar­ká­ból les­te a ha­tást, hogy azon­nal el­hall­gas­son, ha túl­fe­szí­tet­te vol­na a húrt. Fel se té­te­lez­te, hogy ez a vég­te­le­nül fé­lénk, szin­te be­te­ge­sen ér­zé­keny lány vé­gig­hall­gat­hat egy ilyen meg­döb­ben­tő köz­lést, és nem rop­pan össze. Ki­tö­rő két­ség­be­esé­sé­re, könnyek­re, szív­szag­ga­tó jaj­ki­ál­tá­sok­ra szá­mí­tott. Ta­lán el is ájul, gon­dol­ta, és szá­mí­tott rá, hogy se­gít­sé­gül kell hív­nia a jó­sá­gos Schmidt kis­asszonyt.

Té­ve­dett. Mint­ha ru­gók moz­gat­nák, Claire bá­mu­la­tos ener­gi­á­val és lel­ki­erő­vel fel­állt. Ar­cán a fel­há­bo­ro­dás tüze lán­golt, és fel­szá­rí­tot­ta könnye­it.

– Ez nem igaz! – ki­ál­tot­ta. – És ha­zud­nak mind­azok, akik ezt ál­lít­ják. Ő nem gyil­kos, ez le­he­tet­len. Ha most itt len­ne, és ő maga mon­da­ná ne­kem: „igaz”, ak­kor sem hin­ném el, ak­kor is azt ki­ál­ta­nám: „ha­zug­ság!”

– Még nem val­lot­ta be – foly­tat­ta a bíró –, de majd be­is­me­ri. Egyéb­ként is! A kel­le­té­nél is több a bi­zo­nyí­ték az el­ítél­te­té­sé­hez. Az el­le­ne fel­me­rült vá­da­kat épp­oly le­he­tet­len meg­cá­fol­ni, mint azt, hogy most vi­lá­gos nap­pal van.

– Nos – sza­kí­tot­ta fél­be Ar­lan­ge kis­asszony, és egész lel­ke ben­ne rez­gett a hang­já­ban –, én ál­lí­tom és el­is­mét­lem: az igaz­ság­szol­gál­ta­tás té­ved. Igen – erős­kö­dött a bíró egy ta­ga­dó moz­du­la­tá­ra –, igen, ár­tat­lan. Ha ön­nel együtt az egész vi­lág fel­kel­ne és vá­dol­ná, én ak­kor is biz­tos len­nék ben­ne, és hir­det­ném ár­tat­lan­sá­gát. Hát nem érti, hogy én job­ban is­me­rem őt, mint ő maga, és épp­úgy bí­zom ben­ne, akár csak Is­ten­ben, ha­ma­rabb ké­tel­ked­nék ön­ma­gam­ban, mint őben­ne!

A vizs­gá­ló­bí­ró meg­pró­bált egy fé­lénk el­len­ve­tést ten­ni. Claire sza­vá­ba vá­gott:

– Ah­hoz, hogy önt meg­győz­zem, uram, azt hi­szem, el kell fe­lej­te­nem, hogy fi­a­tal lány va­gyok, és nem anyám­mal, ha­nem egy fér­fi­val be­szé­lek! Őér­te még ezt is meg­te­szem. Uram, im­már négy esz­ten­de­je sze­ret­jük egy­mást, és be is val­lot­tuk egy­más­nak. Az­óta egy gon­do­la­to­mat sem rej­tet­tem el elő­le, s ő sem rej­tett el elő­lem sem­mit. Négy év óta nin­cse­nek tit­ka­ink egy­más előtt; én ben­ne él­tem, ő pe­dig ben­nem. Egye­dül én va­gyok a meg­mond­ha­tó­ja, mennyi­re mél­tó a sze­re­tet­re. Egye­dül én tu­dom, mennyi­re nagy­lel­kű, mennyi­re ne­mes gon­dol­ko­dá­sú, mennyi­re fenn­költ ér­zé­sű az, aki­ből ön oly könnyen gyil­kost fa­rag. Lát­tam, mi­lyen bol­dog­ta­lan volt, mi­köz­ben min­den­ki iri­gyel­te sor­sát. Akár­csak én, ő is egye­dül van a vi­lá­gon; apja so­ha­sem sze­ret­te. Szo­mo­rú na­po­kon men­tünk ke­resz­tül egy­mást tá­mo­gat­va. És most gyil­kolt vol­na, ami­kor meg­pró­bál­ta­tá­sa­ink vé­get ér­tek! Mi­ért, mond­ja meg ne­kem, mi­ért?

– Nem il­let­te meg őt se Com­ma­rin gróf neve, se va­gyo­na, és ezt vá­rat­la­nul meg­tud­ta. De ezt csak egy öreg­asszony tud­ta bi­zo­nyí­ta­ni. Hogy hely­ze­tét meg­őriz­ze, meg­öl­te az asszonyt.

– Mi­cso­da al­jas­ság! – ki­ál­tott fel Claire. – Mi­lyen szé­gyen­tel­jes és ügye­fo­gyott rá­ga­lom! Uram, én tu­dom, ho­gyan ve­szí­tet­te el Al­bert fé­nyes hely­ze­tét; ő maga jött el, és mond­ta el ne­kem. Igaz, ez a sze­ren­csét­len­ség már há­rom nap­ja kí­noz­ta. De nem annyi­ra maga mi­att, mint in­kább én­mi­at­tam kín­ló­dott. Emész­tet­te a bá­nat, ha arra gon­dolt, hogy szo­mo­rú­sá­got okoz ne­kem, ha be­vall­ja, hogy nem nyújt­hat­ja ne­kem mind­azt, amit sze­rel­mes ál­ma­i­ban kí­vánt. Még­hogy én szo­mor­kod­nék! Mit tö­rő­döm én a nagy név­vel és ha­tal­mas va­gyon­nal! Ezek­nek kö­szön­he­tem min­den nagy ba­jo­mat. Nem ezért sze­re­tem! Ezt vá­la­szol­tam neki. És ő, aki oly szo­mo­rú volt­jó­kedv­re de­rült. Meg­kö­szön­te, és így szólt: „Ön sze­ret, sem­mi egyéb nem szá­mít.” Ek­kor sze­mé­re ve­tet­tem, hogy ké­tel­ke­dett ben­nem. És ezek után gyil­kol­ta vol­na meg or­vul az öreg­asszonyt! Ezt ön nem mer­né meg­is­mé­tel­ni.

Ar­lan­ge kis­asszony, aj­kán győ­zel­mes mo­sollyal, el­hall­ga­tott. Ez azt je­len­tet­te: „Vég­re fe­lül­ke­re­ked­tem, ön a le­győ­zött, mit is vá­la­szol­hat mind­ar­ra, amit el­mond­tam?” A vizs­gá­ló­bí­ró nem so­ká­ig hagy­ta meg a sze­gény lányt ró­zsás il­lú­zi­ó­já­ban. Ész­re sem vet­te, hogy áll­ha­ta­tos­sá­ga mennyi­re ke­gyet­len és bán­tó. Ugyan­ez a vissza­té­rő gon­do­lat! Meg­győz­ni Claire-t, s ez­zel iga­zol­ni a sa­ját ma­ga­tar­tá­sát!

– Ön nem tud­ja, kis­asszony – vet­te át a szót –, hogy va­la­mi ká­bu­lat mennyi­re meg­za­var­hat­ja egy tisz­tes­sé­ges em­ber eszét is. Ab­ban a pil­la­nat­ban fog­juk fel va­la­mi­nek az ér­té­két, mi­kor el­ve­szít­jük. Is­ten őrizz, hogy ké­tel­ked­jem az ön sza­va­i­ban! De kép­zel­je el, mi­cso­da ka­taszt­ró­fa érte Com­ma­rin urat. Hon­nan tud­ja ön, hogy mi­cso­da vég­le­tek­be nem so­dor­ta a két­ség­be­esés, ami­kor ön­től el­tá­vo­zott! Ha csak egy órá­ra meg­za­var­ta az eszét, ön-tu­dat­la­nul is vég­re­hajt­hat­ta tet­tét. Le­het­sé­ges, hogy ez a ma­gya­rá­za­ta a tet­té­nek.

Ar­lan­ge kis­asszony ha­lá­lo­san el­sá­padt, és arca mély­sé­ges ret­te­gést árult el. A bíró azt hit­te, hogy ne­mes és tisz­ta meg­győ­ző­dé­sét meg­in­gat­ta a ké­tely.

– Meg­őrült vol­na! – sut­tog­ta Claire.

– Eset­leg – vá­la­szolt a bíró –, a bűn kö­rül­mé­nyei azon­ban fur­fan­gos, meg­fon­tolt szán­dék­ról ta­nús­kod­nak. Higgyen ne­kem, kis­asszony, ké­tel­ked­jen. Imád­koz­va vár­ja meg en­nek a ször­nyű ügy­nek a vé­gét. Hall­gas­son rám, egy ba­rát szól ön­höz. Va­la­ha olyan nagy bi­zal­ma volt hoz­zám, mint egy apá­hoz, ezt ön mond­ta. Így hát fo­gad­ja meg a ta­ná­cso­mat. Hall­gas­son, vár­jon. Tit­kol­ja el min­den­ki előtt jo­gos fáj­dal­mát, ké­sőbb meg­bán­hat­ja, ha most nyil­vá­no­san ki­te­re­ge­ti. Fi­a­ta­lon, ta­pasz­ta­lat nél­kül, irá­nyí­tás nél­kül, anya nél­kül, saj­nos rosszul vá­lasz­tot­ta meg első sze­rel­mét…

– Nem, uram, nem – he­beg­te Claire, majd hoz­zá­tet­te –, ön úgy be­szél, ahogy a nagy­úri kö­rök­ben szo­kás, és ezt az óva­tos és önző tár­sa­sá­got meg­ve­tem és gyű­lö­löm.

– Sze­gény gyer­mek! – foly­tat­ta Da­bu­ron ke­gyet­len szá­na­ko­zás­sal. – Sze­ren­csét­len fi­a­tal lány! Íme, az első nagy csa­ló­dás. En­nél ret­te­ne­te­seb­bet el sem le­het kép­zel­ni, és ke­vés nő vi­sel­né el. De ön fi­a­tal, bá­tor, az ön éle­te nem megy tönk­re. Ké­sőbb el­iszo­nyo­dik et­től a bűn­től. Tu­dom ma­gam­ról, nincs az a seb, me­lyet ne gyó­gyí­ta­na be az idő.

Claire hi­á­ba fi­gyelt a bíró sza­va­i­ra, tu­da­tá­ig csak za­va­ros han­gok ér­tek el, és ér­tel­mü­ket fel se fog­ta.

– Nem ér­tem önt, uram – sza­kí­tot­ta fél­be a bí­rót –, mit is ta­ná­csol?

– Az egyet­len dol­got, amit az ész dik­tál, és amit az ön iránt ér­zett sze­re­te­tem su­gal­maz­hat. Gyen­géd és oda­adó fi­vér­ként mon­dom ön­nek: bá­tor­ság, Claire, le­gyen kész a leg­fáj­dal­ma­sabb, a leg­na­gyobb ál­do­zat­ra, amit egy ifjú hölgy be­csü­le­te meg­kö­ve­tel­het. Si­ras­sa el, igen, si­ras­sa el a meg­gya­lá­zott sze­rel­mét, de mond­jon le róla. Kér­je Is­tent, ad­jon fe­le­dést. Az, akit sze­ret, nem mél­tó ön­höz.

A bíró egy kis­sé ri­ad­tan el­hall­ga­tott. Claire arca ólom­szür­ke lett.

Ha a test össze­csuk­lott is, a lé­lek ke­mé­nyen ki­tar­tott.

– Az előbb azt mond­ta – sut­tog­ta Claire –, hogy ezt a gaz­tet­tet csak­is pil­la­nat­nyi el­me­za­va­rá­ban, őrült­sé­gi ro­ha­má­ban kö­vet­het­te el.

– Igen, ez eset­leg így tör­tént.

– De, uram, ha nem tud­ta, mit cse­lek­szik, ak­kor nem is bű­nös.

A bíró már nem em­lé­ke­zett bi­zo­nyos nyug­ta­la­ní­tó kér­dé­sek­re, ame­lye­ket a be­teg­sé­ge után, egy reg­gel fel­tett ma­gá­nak az ágy­ban.

– Ezt se az igaz­ság­szol­gál­ta­tás, se a tár­sa­da­lom nem ve­he­ti szá­mí­tás­ba. Egye­dül a szí­vek mé­lyé­be látó Is­ten bí­rál­hat­ja el eze­ket az em­be­ri ér­tel­met meg­ha­la­dó kér­dé­se­ket, és csak ő dönt­het fe­lő­lük. A mi sze­münk­ben Com­ma­rin úr bű­nös. Meg­le­het, hogy bi­zo­nyos kö­rül­mé­nyek fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel eny­hí­te­nek a bün­te­té­sén, de az er­köl­csi kö­vet­kez­mé­nyek nem vál­toz­nak. Ta­lán fel­men­tik, ezt kí­vá­nom, bár sok re­mé­nyem nincs rá, de a be­csü­le­te ak­kor is oda­van. Örök­re ma­gán vi­se­li az or­vul ki­on­tott vér bé­lye­gét. Nyu­god­jék hát bele.

Ar­lan­ge kis­asszony sú­lyos ne­hez­te­lés­től lán­go­ló pil­lan­tá­sa el­hall­gat­tat­ta a vizs­gá­ló­bí­rót.

– Vagy­is azt ta­ná­csol­ja – ki­ál­tott fel –, hogy hagy­jam a sor­sá­ra. Min­den­ki há­tat for­dít neki, és ön óva­tos­ság­ból arra biz­tat, hogy te­gyek úgy, mint a töb­bi. Hal­lo­más­ból tu­dom, hogy a ba­rá­tok így tesz­nek, ha egyi­kük baj­ba jut, de a nők má­sok. Néz­zen csak kö­rül! Bár­mi­lyen meg­alá­zott, sze­ren­csét­len, el­esett is egy fér­fi, min­dig ott ta­lál­ja mel­let­te a nőt, aki tá­mo­gat­ja meg vi­gasz­tal­ja. A nő ak­kor is vele ma­rad, ha az utol­só hoz­zá­tar­to­zó­ja is el­hagy­ja.

A bíró már bán­ta, hogy ta­lán egy ki­csit el­ra­gad­tat­ta ma­gát: Claire fel­zak­la­tott­sá­ga meg­ré­mí­tet­te. Meg­pró­bál­ta fél­be­sza­kí­ta­ni, de hi­á­ba.

– Le­het, hogy fé­lénk va­gyok – foly­tat­ta a lány nö­vek­vő eréllyel –, de gyá­va nem va­gyok. Sza­bad el­ha­tá­ro­zá­som­ból min­den­ki kö­zül Al­bert-t vá­lasz­tot­tam; bár­mi tör­tén­jék, nem ta­ga­dom meg. Nem, so­ha­se mon­dom azt: „Ezt az em­bert nem is­me­rem.” Ő haj­lan­dó volt meg­osz­ta­ni ve­lem va­gyo­nát meg di­cső­sé­gét, én pe­dig, ha akar­ja, ha nem, meg­osz­tom vele szé­gye­nét meg sze­ren­csét­len­sé­gét! Ket­tő­nek könnyebb a ter­het el­vi­sel­ni. Üs­sék csak; oly szo­ro­san hoz­zá­si­mu­lok, hogy a rá­mért csa­pá­sok en­gem se ke­rül­nek el. Ön fe­le­dést ta­ná­csol, nem mu­tat­ná meg, hol ta­lá­lom meg? Én fe­lejt­sek! Még ha akar­nám, se te­het­ném meg! De nem aka­rok fe­lej­te­ni. Sze­re­tem Al­bert-t; nincs az az erő, amely meg­szün­tet­het­né a sze­re­te­te­met, mint hogy pusz­tán aka­ra­tom­mal a szí­vem do­bo­gá­sát se ál­lít­ha­tom meg. Fo­goly, gyil­kos­ság­gal vá­dol­ják, se­baj: én sze­re­tem. Önök el­íté­lik, meg­gya­láz­zák: el­ítél­ve és meg­gya­láz­va is sze­ret­ni fo­gom. Szám­űzik, kö­ve­tem a szám­űze­tés­be, sze­ret­ni fo­gom a fe­gyen­czub­bony­ban is. Süllyed­jen bár a sza­ka­dék mé­lyé­re, én is vele süllye­dek. Éle­tem az övé, ren­del­kez­het vele. Sem­mi sem vá­laszt­hat el tőle, csak a ha­lál, s ha a vér­pad­ra kell lép­nie, ér­zem, en­gem is meg­öl a rá mért csa­pás.

Da­bu­ron ke­zé­be rej­tet­te az ar­cát, nem akar­ta, hogy Claire meg­lás­sa raj­ta há­bor­gó ér­zé­se­it.

„Mennyi­re sze­re­ti! – gon­dol­ta ma­gá­ban. – Mennyi­re sze­re­ti!” Ezer mér­föld­nyi­re volt a je­len­től. Agyát a leg­sö­té­tebb gon­do­la­tok mar­can­gol­ták. A fél­té­keny­ség ezer tűje szur­kál­ta.

Mi­cso­da vég­te­len bol­dog­ság len­ne, ha ő le­het­ne az előt­te tom­bo­ló szen­ve­dély tár­gya! Mit nem adna érte! Hi­szen az ő lel­ke is fi­a­tal és tü­zes, ő is eped­ve vá­gyik gyen­géd­ség után. De ki tö­rő­dik ez­zel? Be­csü­lik, tisz­te­lik, ta­lán fél­nek is tőle, de nem sze­re­tik, és nem is fog­ják soha. Hát nem mél­tó a sze­re­tet­re? Mi­ért van az, hogy so­kan sze­re­lem­től meg­foszt­va élik le éle­tü­ket, má­sok pe­dig, néha a leg­hit­vá­nyabb lé­nyek is, va­la­mi ti­tok­za­tos csáb­erő­vel van­nak fel­ru­ház­va, és vak és he­ves ér­zé­se­ket éb­resz­te­nek, ame­lyek­nek, hogy meg­nyi­lat­koz­has­sa­nak, ál­do­zat­ho­za­tal­ra van szük­sé­gük? Hát a nők­nek nincs se jó­zan eszük, se íté­lő­ké­pes­sé­gük?

Ar­lan­ge kis­asszony hall­ga­tá­sa vissza­zök­ken­tet­te a bí­rót a va­ló­ság­ba.

A lány­ra emel­te sze­mét, akit ki­me­rí­tett he­ves ki­tö­ré­se, és ka­ros­szé­ké­be süp­ped­ve oly szag­ga­tot­tan lé­leg­zett, hogy Da­bu­ron azt hit­te, rosszul van. Már nyúlt is az író­asz­ta­lán álló csen­gő felé, hogy se­gít­sé­get kér­jen. De bár­mily gyor­san moz­dult, Claire ész­re­vet­te és meg­ál­lí­tot­ta.

– Mit akar csi­nál­ni? – kér­dez­te.

– Úgy lát­tam, rosszul van – mo­tyog­ta Da­bu­ron, – és azt akar­tam…

– Sem­mi­ség, uram – fe­lel­te. – Szem­re gyen­gé­nek lát­szom, de nem így van; erős va­gyok, ért­se meg, na­gyon erős. Igaz, szen­ve­dé­sem fe­lül­múl min­den kép­ze­le­tet. Egy lány szá­má­ra ke­gyet­len do­log le­gyűr­ni a sze­mér­mes­sé­get. Most bol­dog le­het, uram, le­tép­tem min­den lep­let, és be­lát­ha­tott a szí­vem mé­lyé­re. De nem bá­nom, hi­szen őér­te tör­tént. Csak azt saj­ná­lom, hogy odá­ig süllyed­tem, hogy men­te­get­tem. El­va­kí­tott az ön ma­ga­biz­tos­sá­ga. Al­bert meg­bo­csát­ja ne­kem a jel­le­mén esett sé­rel­met. Egy olyan em­ber, mint ő, nem szo­rul vé­de­lem­re, csak ár­tat­lan­sá­ga be­bi­zo­nyí­tá­sá­ra. És Is­ten se­gít­sé­gé­vel be iá bi­zo­nyí­tom.

Ar­lan­ge kis­asszony fé­lig fel­emel­ke­dett, mint aki men­ni ké­szül, de Da­bu­ron egy moz­du­lat­tal vissza­tar­tot­ta.

Té­ve­sen ítél­ve meg a hely­ze­tet, úgy hit­te, ár­ta­na Claire-nek, ha meg­hagy­ná neki az il­lú­zió leg­hal­vá­nyabb ár­nyé­kát is. Mi­vel már kez­det­ben is min­dent el­kö­ve­tett ez irány­ban, kö­te­les­sé­gé­nek érez­te, hogy vé­gig­men­jen a meg­kez­dett úton. Jó­hi­sze­mű­en val­lot­ta, hogy ilyen­kép­pen meg­men­ti Claire-t a ke­se­rű csa­ló­dás­tól. A se­bész sem hagy­ja abba a meg­kez­dett mű­té­tet azért, mert a be­te­ge hány­ko­ló­dik, jaj­gat és szen­ved.

– Fáj­dal­mam­ra, kis­asszony… – kezd­te.

Claire nem hagy­ta, hogy be­fe­jez­ze.

– Elég, uram – mond­ta –, fe­les­le­ges bár­mit hoz­zá­ten­nie. Tisz­te­lem az ön saj­ná­la­tos meg­győ­ző­dé­sét, de vi­szon­zá­sul azt ké­rem, ön is le­gyen te­kin­tet­tel az enyém­re. Ha va­ló­ban a ba­rá­tom len­ne, azt mon­da­nám: le­gyen se­gít­sé­gem­re üd­vös fel­ada­tom­ban, amely­nek szen­te­lem ma­gam. De nyil­ván­va­ló, hogy ön ezt nem óhaj­ta­ná.

Úgy lát­szik, meg volt írva, hogy Claire meg­te­gyen min­dent a sze­ren­csét­len bíró bosszan­tá­sá­ra. Íme, szen­ve­dé­lye Ta­ba­ret apó lo­gi­ká­já­hoz ha­son­ló meg­nyil­vá­nu­lá­sok­ra kész­te­ti. A nők nem ele­mez­nek, nem is okos­kod­nak, csak érez­nek és hisz­nek. Ahe­lyett, hogy vi­tat­koz­ná­nak, ál­lí­ta­nak. Ta­lán in­nen ered fö­lé­nyük. Mi­vel Da­bu­ron nem úgy ér­zett, mint Claire, a lány sze­mé­ben el­len­ség lett, és úgy is ke­zel­te.

A vizs­gá­ló­bí­rót ér­zé­ke­nyen érin­tet­te ez a sér­tés. Egy­részt a szi­go­rú lel­ki­is­me­ret ag­gá­lyai, más­részt a meg­győ­ző­dé­se rán­ci­gál­ta ide-oda, a kö­te­les­ség meg a szen­ve­dély kö­zött hány­ko­lód­va be­le­ga­ba­lyo­dott a hi­va­tá­sa hám­já­ba, és tel­je­sen kép­te­len volt gon­dol­kod­ni. Há­rom nap­ja úgy vi­sel­ke­dik, mint az os­to­ba­sá­gá­hoz ön­fe­jű­en ra­gasz­ko­dó gyer­mek. Hon­nan e ma­kacs­ság, amely ki­zár­ja Al­bert ár­tat­lan­sá­gát? A nyo­mo­zá­sok így is, úgy is azo­nos ered­mény­re ve­zet­nek. Ő min­dig jó­in­du­lat­tal volt a vizs­gá­la­ti fog­lyok iránt, de je­len eset­ben a té­ve­dés le­he­tő­sé­ge fel sem me­rült ben­ne.

– Ha is­mer­né a ke­zem közt levő bi­zo­nyí­té­ko­kat, kis­asszony – mond­ta azon a ri­deg han­gon, amely azt jel­zi, hogy vissza­tart­ja a dü­hét –, ha meg­mu­tat­nám ön­nek, ak­kor nem re­mél­ne töb­bé.

– Be­szél­jen, uram – mond­ta Claire pa­ran­cso­ló han­gon.

– Ezt óhajt­ja, kis­asszony? Ám le­gyen. Ha kö­ve­te­li, rész­le­te­zem ön­nek az igaz­ság­szol­gál­ta­tás ál­tal össze­gyűj­tött va­la­mennyi ter­he­lő ada­tot, hi­szen jól tud­ja, ren­del­kez­het ve­lem. De mire len­ne jó fel­so­rol­ni eze­ket a bi­zo­nyí­té­ko­kat. Van egy, amely ma­gá­ban véve is dön­tő. A gyil­kos­sá­got hús­ha­gyó kedd es­té­jén kö­vet­ték el, és a gya­nú­sí­tott kép­te­len meg­ha­tá­roz­ni, hol töl­töt­te ek­kor az ide­jét. Ha­zul­ról el­tá­vo­zott, és haj­na­li két óra­kor tért vissza, sá­ros, sza­ka­do­zott ru­há­ban, le­hor­zsolt kesz­tyű­vel.

– Ó, elég, uram, elég! – sza­kí­tot­ta fél­be Claire, és sze­mé­ben fel­csil­lant a bol­dog­ság. – Azt mond­ja, hús­ha­gyó kedd es­té­jén tör­tént?

– Igen, kis­asszony.

– Ó, bi­zo­nyos vol­tam ben­ne – ki­ál­tott fel győ­ze­del­me­sen. – Meg­mond­tam ön­nek, hogy ő nem le­het bű­nös!

Össze­kul­csol­ta ke­zét, és ajka moz­gá­sá­ból lát­ha­tó volt, hogy imád­ko­zik.

A leg­mé­lyebb hit ki­fe­je­zé­se ra­gyog­ta be szép ar­cát, amit csak né­hány olasz fes­tő­nek si­ke­rült le­fes­te­nie, mi­köz­ben há­lá­san kö­szö­ne­tét mon­dott Is­ten­nek.

A bíró annyi­ra meg­hök­kent, hogy cso­dál­ni is el­fe­lej­tet­te. Ma­gya­rá­za­tot várt.

– Nos? – kér­dez­te tü­rel­met­le­nül.

– Uram – vá­la­szolt Claire –, ha ez a leg­erő­sebb bi­zo­nyí­té­ka, ak­kor ez nincs töb­bé. Az ön ál­tal em­lí­tett egész es­tét Al­bert ve­lem töl­töt­te.

– Ön­nel?

– Igen, ve­lem, oda­ha­za.

Da­bu­ron va­ló­ság­gal el­ká­bult. Ál­mod­na? Kar­ja le­ha­nyat­lott.

– Ho­gyan! – fag­gat­ta. – A vi­com­te ön­nél volt, nagy­any­ja, a ne­ve­lő­nő­je, a cse­léd­ség lát­ta, be­szélt vele?

– Nem, uram. Ti­tok­ban jött, és úgy is tá­vo­zott. Nem akar­ta, hogy bár­ki meg­lás­sa, ket­tes­ben akart ve­lem ma­rad­ni.

– Ó! – só­haj­tott meg­könnyeb­bül­ve a bíró.

A só­haj azt je­len­tet­te: „Min­den ért­he­tő. Csak egy ki­csit me­rész. A jó hír­ne­ve koc­káz­ta­tá­sá­val is kész meg­men­te­ni. Sze­gény lány! Hir­te­len öt­let volt.” Ezt a só­hajt Ar­lan­ge kis­asszony vi­szont egé­szen más­képp ma­gya­ráz­ta. Úgy hit­te, Da­bu­ron azon cso­dál­ko­zik, hogy haj­lan­dó volt fo­gad­ni Al­bert-t.

– Az ön cso­dál­ko­zá­sa sér­tő szá­mom­ra, uram – mond­ta.

– De kis­asszony!

– Az én tár­sa­dal­mi hely­ze­tem­ben levő fi­a­tal lány nyu­god­tan fo­gad­hat­ja a vő­le­gé­nyét, anél­kül, hogy bár­mi olyan tör­tén­jék, ami­ért pi­rul­nia kel­le­ne.

Claire láng­vö­rös volt a szé­gyen­től, a fáj­da­lom­tól és a ha­rag­tól.

Gyű­löl­ni kezd­te Da­bu­ront.

– Tá­vol állt tő­lem min­den olyan sér­tő gon­do­lat, amit ön fel­té­te­lez, kis­asszony – mond­ta a bíró. – Csu­pán azon töp­reng­tem, mi­ért kel­lett Com­ma­rin úr­nak ti­tok­ban men­ni ön­höz, ami­kor kö­ze­li há­zas­sá­ga fel­jo­go­sí­tot­ta, hogy bár­mi­kor nyíl­tan is meg­je­len­jék. Az is el­gon­dol­koz­tat, hogy egy ilyen lá­to­ga­tás­tól ho­gyan ke­rült ru­há­za­ta abba az ál­la­pot­ba, amely­ben ta­lál­tuk.

– Uram, ez azt je­len­ti, hogy ké­tel­ke­dik a sza­va­im­ban? – vet­te át a szót Claire ke­se­rű­en.

– Kis­asszony, adód­nak kö­rül­mé­nyek…

– Ön ha­zug­ság­gal vá­dol, uram. Tud­ja meg, ha bű­nö­sök len­nénk, nem süllyed­nénk odá­ig, hogy men­te­ges­sük ma­gun­kat. Nem lát­ná­nak min­ket kö­nyö­rög­ni, se ke­gyel­met kér­ni.

Ar­lan­ge kis­asszony gő­gös és csí­pős hang­ja csak mél­tat­lan­ko­dást vál­tott ki a bí­ró­ból. Hogy le­ke­ze­li ez a lány! És csu­pán azért, mi­vel nem is szín­lel­te, hogy hisz neki.

– Kis­asszony, min­de­nek­előtt bíró va­gyok – vá­la­szol­ta szi­go­rú han­gon –, és tel­je­sí­te­nem kell a kö­te­les­sé­gem. El­kö­vet­tek egy bűn­tet­tet, és min­den arra mu­tat, hogy Com­ma­rin vi­com­te a tet­tes, erre le­tar­tóz­ta­tom. Ki­hall­ga­tom és fel­tá­rom az el­le­ne szó­ló ter­he­lő té­nye­ket. Ön az imént azt mond­ta, ezek ha­mi­sak, de ez nem ele­gen­dő. Amíg ön ba­rát­ként for­dult hoz­zám, ad­dig jó­in­du­la­tot és együtt­ér­zést ta­lált. Most, hogy a bí­ró­hoz szól, a bíró is vá­la­szol ön­nek: bi­zo­nyít­son!

– A sza­vam, uram…

– Bi­zo­nyít­son!

Ar­lan­ge kis­asszony las­san fel­kelt, és cso­dál­ko­zás­sal meg gya­nak­vás­sal teli pil­lan­tást ve­tett a bí­ró­ra.

– Ne­ta­lán bol­dog­gá ten­né önt, uram, ha Al­bert-t bű­nös­nek ta­lál­ná? – kér­dez­te. – Ked­vé­re len­ne, ha el­ítél­het­né? Ta­lán gyű­lö­le­tet táp­lál a vád­lot­tal szem­ben, aki­nek sor­sa az ön ke­zé­ben van? Szin­te ezt hi­het­né az em­ber. Ál­lít­hat­ja-e nyu­godt szív­vel, hogy pár­tat­lan? Nem nyom­nak-e túl so­kat az ön mér­le­ge ser­pe­nyő­jé­ben bi­zo­nyos em­lé­kek? Bi­zo­nyos-e ab­ban, hogy nem a ve­tély­tár­sat ül­dö­zi a tör­vény fegy­ve­ré­vel a ke­zé­ben?

– Ez már több a sok­nál! – sut­tog­ta a bíró. – Ez túl­megy min­den ha­tá­ron.

– Tud­ja-e – foly­tat­ta hig­gad­tan Claire –, hogy e pil­la­nat­ban rit­ka és ve­sze­del­mes hely­zet­ben va­gyunk? Em­lék­szem, egy szép na­pon sze­rel­met val­lott ne­kem. Őszin­té­nek és mély­sé­ges­nek hit­tem; meg­ha­tott. Vissza kel­lett uta­sí­ta­nom, mi­vel mást sze­ret­tem, és saj­nál­tam önt. S íme, most azt a má­si­kat gyil­kos­ság­gal vá­dol­ják, és ön a bí­rá­ja; én pe­dig itt ál­lok ket­te­jük kö­zött, és ön­nek kö­nyör­gök érte. Nyil­ván azért vál­lal­ta el a bí­rói tisz­tet, mert kész volt min­dent meg­ten­ni a meg­men­té­sé­re, most meg mint­ha el­le­ne vol­na.

Claire min­den egyes sza­va ar­cul­csa­pás­ként érte Da­bu­ront, szí­ve meg­saj­dult.

Va­ló­ban Claire be­szél így vele? Mi­cso­da vá­rat­lan me­rész­ség su­gall­ja Claire-nek eze­ket a sza­va­kat, ame­lyek ott vissz­hang­za­nak őben­ne?

– Kis­asszony, a fáj­da­lom el­vet­te az eszét. Csak ön­nek bo­csát­ha­tom meg azt, amit az imént mon­dott. Igaz­ság­ta­lan, mert nem is­me­ri a tény­ál­lást. Azt hi­szi, hogy Al­bert sor­sa az én ké­nyem-ked­vem­től függ, de té­ved. En­gem sem­mi­ség len­ne meg­győz­nie, de má­so­kat is meg kel­le­ne győz­nie. Az ter­mé­sze­tes, hogy én hi­szek ön­nek, hi­szen jól is­me­rem. De má­sok hi­telt ad­ná­nak-e az ön tanú-val­lo­má­sá­nak, ha elé­jük áll­na, a hi­tem sze­rint va­ló­ban igaz, de még­is­csak va­ló­szí­nűt­len tör­té­net­tel?

Claire sze­mé­ből ki­buggyan­tak a könnyek.

– Bo­csás­son meg uram, ha igaz­ta­la­nul meg­sér­tet­tem – mond­ta –, a sze­ren­csét­len­ség go­nosszá te­szi az em­bert.

– Ön nem sért­het meg en­gem, kis­asszony – vet­te át a szót a bíró –, már meg­mond­tam, az öné va­gyok.

– Ak­kor, uram, se­gít­sen be­bi­zo­nyí­ta­nom, hogy igaz mind­az, amit ál­lí­tok. Min­dent el­mon­dok sor­já­ban.

Da­bu­ron meg volt győ­ződ­ve, hogy Claire ki akar­ja hasz­nál­ni jó­hi­sze­mű­sé­gét. De a lány ma­ga­biz­tos­sá­ga még­is meg­lep­te.

Ma­gá­ban azt kér­dez­te, mi­lyen me­sét fog ki­agyal­ni.

– Uram – kezd­te Claire –, ön tud­ja, mi­lyen aka­dá­lyok áll­tak Al­bert-al való há­zas­sá­gom út­já­ba. Com­ma­rin úr hal­la­ni sem akart róla, hogy a me­nye le­gyek, mert sze­gény va­gyok, sem­mim sincs. Al­bert-nak ötesz­ten­dei har­cá­ba ke­rült, míg le­győz­te apja el­len­ál­lá­sát. A gróf két íz­ben is en­ge­dett, és két íz­ben von­ta vissza sza­vát, amit ál­lí­tó­lag ki­csi­kar­tak tőle. Vég­re, két hó­nap­pal ez­előtt, sa­ját jó­szán­tá­ból meg­ad­ta a be­le­egye­zé­sét. Ez a sok hu­za­vo­na, ez a las­sú­ság, ezek a sér­tő sza­kí­tá­sok azon­ban mély­sé­ge­sen meg­bán­tot­ták nagy­anyá­mat. Is­me­ri ér­zé­keny ter­mé­sze­tét; el kell is­mer­nem, hogy ez al­ka­lom­mal neki volt iga­za. Bár ki­tűz­tük a há­zas­ság nap­ját, az őr­gróf­né ki­je­len­tet­te, hogy nem óhajt min­ket még job­ban komp­ro­mit­tál­ni, se ne­vet­sé­ges­sé ten­ni en­nek az elő­nyös há­zas­ság­nak a si­et­te­té­sé­vel, ne­hogy becs­vággyal vá­dol­ja­nak ben­nün­ket. Így hát, el­ha­tá­roz­ta, hogy a há­zas­ság ki­hir­de­té­sé­ig Al­bert csak min­den más­nap, dél­utá­non­ként te­het két­órás lá­to­ga­tást, de csak­is az ő je­len­lé­té­ben. Ezt az el­ha­tá­ro­zást nem bír­tuk meg­má­sít­tat­ni vele. Ez volt a hely­zet, ami­kor va­sár­nap reg­gel át­ad­ták ne­kem Al­bert le­ve­lét. Ér­te­sí­tett, hogy egy sú­lyos ügy mi­att nem jö­het, bár ez az ő lá­to­ga­tá­si nap­ja volt. Mi tör­tént, ami meg­gá­tol­ta? Rossz elő­ér­ze­tem volt. Más­nap tü­rel­met­le­nül, szo­rong­va vá­ra­koz­tam, ami­kor ina­sa egy ne­kem szó­ló le­ve­let adott át Schmidt kis­asszony­nak. Eb­ben Al­bert ta­lál­kát kért tő­lem. Hossza­san és ha­la­dék nél­kül be­szél­nie kell ve­lem, írta, ta­núk nél­kül. S hoz­zá­tet­te, a jö­vőnk függ e ta­lál­ko­zás­tól. Rám bíz­ta, hogy meg­vá­lasszam a na­pot meg az órát, s lel­kem­re kö­töt­te, hogy sen­ki­nek se szól­jak. Nem ha­boz­tam. Meg­ír­tam, hogy kedd este le­gyen a ker­ti kis­ka­pu­nál, amely egy ki­halt ut­cá­ra nyí­lik. Ami­kor az In­va­li­du­sok temp­lo­má­ban ki­len­cet üt az óra, ko­pog­tas­son be, ez­zel adja tud­tom­ra, hogy meg­ér­ke­zett. Tud­tam, hogy nagy­anyám meg­hív­ta egy­né­hány ba­rát­nő­jét az­nap es­té­re; gon­dol­tam, ha rosszul­lét­re pa­nasz­ko­dom, meg­en­ge­di, hogy vissza­vo­nul­jak, s így sza­bad le­szek. Arra is szá­mí­tot­tam, hogy Schmidt kis­asszonyt ott tart­ja maga mel­lett…

– Bo­csás­son meg, kis­asszony – vá­gott sza­vá­ba a bíró –, me­lyik na­pon írt ön Al­bert-nak?

– Ked­den.

– Nem tud­ná pon­to­sab­ban meg­mon­da­ni, hány óra tájt?

– Ket­tő és há­rom kö­zött küld­het­tem el a le­ve­let.

– Kö­szö­nöm, kis­asszony, foly­tas­sa ké­rem.

– Min­den úgy tör­tént, ahogy szá­mí­tot­tam – vet­te át a szót Claire. – Este sza­bad let­tem, és va­la­mi­vel a ki­je­lölt idő előtt le­men­tem a kert­be. Si­ke­rült meg­sze­rez­nem a kis­ka­pu kul­csát, és si­et­ve ki­pró­bál­tam. De jaj, le­he­tet­len volt meg­for­dí­ta­nom, a zár be­rozs­dá­so­dott, hi­á­ba fe­szí­tet­tem meg min­den erő­met. Két­ség­be es­tem, ek­kor ütött az óra ki­len­cet. A har­ma­dik kon­ga­tás­nál Al­bert be­ko­po­gott. Rög­tön el­mond­tam, mi tör­tént és ki­dob­tam neki a kul­csot, pró­bál­ja meg ő ki­nyit­ni. Ő is hasz­ta­lan kí­sér­le­te­zett. Erre meg­kér­tem, men­jen haza, ha­lasszuk el más­nap­ra a meg­be­szé­lé­sün­ket. Ki­je­len­tet­te, hogy ez le­he­tet­len, na­gyon sür­gős a mon­da­ni­va­ló­ja. Há­rom nap­ja ha­bo­zik, kö­zöl­je-e ve­lem ezt az ügyet, a kí­nok kín­ját áll­ja ki, alig él. A ka­pun ke­resz­tül be­szél­get­tünk. Ké­sőbb azt mond­ta, hogy át­má­szik a fa­lon. Kö­nyö­rög­tem, ne te­gye, fél­tem, hogy baj éri. A fal jó ma­gas, hi­szen is­me­ri, és a ge­rin­ce tö­rött üveg­da­ra­bok­kal van ki­rak­va, a fö­lé­je nyú­ló akác­fák ágai is sűrű sö­vényt al­kot­nak. De ki­ne­vet­te az ag­gá­lya­i­mat, és azt mond­ta, ha­csak meg nem til­tom, meg­pró­bál át­mász­ni. Nem mer­tem ne­met mon­da­ni, és Al­bert ne­ki­lá­tott. Rop­pant fél­tem, re­meg­tem, mint a nyár­fa­le­vél. Sze­ren­csé­re Al­bert igen für­ge, és baj nél­kül át­ju­tott. Az­zal a szán­dék­kal jött, hogy tu­do­má­som­ra hoz­za, mi­cso­da ka­taszt­ró­fa súj­tott ben­nün­ket. Ele­in­te ott ül­tünk a cser­jés előt­ti kis­pa­don, ön is is­me­ri; majd, ami­kor be­sö­té­te­dett, be­hú­zód­tunk a nyers­kő há­zi­kó­ba. Al­bert jó­val éj­fél után meg­nyu­god­va, majd­nem vi­dá­man ha­gyott el. Ugyan­azon az úton tá­vo­zott, de ke­ve­sebb ve­széllyel, mi­vel rá­vet­tem, hogy ve­gye igény­be a ker­tész lét­rá­ját, ame­lyet tá­vo­zá­sa után a fal mel­lé fek­tet­tem.

Ez az egy­sze­rű és ter­mé­sze­tes han­gú be­szá­mo­ló za­var­ba ej­tet­te Da­bu­ront. Mit higgyen?

– Kis­asszony – kér­dez­te az eső már esett, ami­kor Al­bert át­má­szott a fa­lon?

– Még nem, uram. A kis­pa­don ül­tünk, ami­kor cse­pe­reg­ni kez­dett, erre jól em­lék­szem, mert Al­bert ki­nyi­tot­ta az es­er­nyő­jét, és én Pál­ra és Vir­gi­ni­á­ra gon­dol­tam.

– Egy perc en­ge­del­met ké­rek ön­től, kis­asszony – mond­ta a bíró.

Az író­asz­ta­lá­hoz ült, és si­et­ve meg­írt két le­ve­let.

Az el­ső­ben uta­sí­tást adott, hogy Al­bert-t azon­nal ve­zes­sék elő az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­tá­ban levő szo­bá­já­ba.

A má­sik­ban meg­bí­zott egy de­tek­tí­vet, men­jen azon­nal a Sa­int-Ger­ma­in ne­gyed­be, az Ar­lan­ge pa­lo­tá­ba, és vizs­gál­ja meg a kert vé­gé­ben levő fa­lat, van­nak-e fel­lel­he­tő nyo­mai an­nak, hogy nem­ré­gi­ben át­mász­tak raj­ta. Azt is meg­ír­ta, hogy két­szer mász­tak át, egy­szer az eső előtt, má­sod­szor meg az eső­ben. Ilyen­kép­pen az oda- és vissza-má­szás nyo­ma­i­nak kü­lön­böz­nie kell.

A de­tek­tív­nek meg­hagy­ta, a leg­na­gyobb kö­rül­te­kin­tés­sel jár­jon el, és igye­kez­zen el­fo­gad­ha­tó ürü­gyet ta­lál­ni a nyo­mo­zás­ra.

Írás köz­ben be­csön­get­te az ina­sát.

– Itt van ez a két le­vél, vi­gye el Cons­tant-nak, az ír­no­kom­nak – mond­ta. – Kér­je meg, ol­vas­sa el, és azon­nal hajt­sa vég­re, azon­nal, érti, a ben­ne levő uta­sí­tá­so­kat. Fus­son, fo­gad­jon ko­csit, gyor­san le­gyen ott. Igaz, még va­la­mit: ha Cons­tant nem len­ne a szo­bám­ban, ke­res­tes­se meg egy szol­gá­val, nem le­het messze, vár en­gem. In­dul­jon és si­es­sen.

Da­bu­ron ezek után is­mét Claire-hez for­dult.

– Meg­őriz­te azt a le­ve­let, kis­asszony, amely­ben Al­bert ta­lál­ko­zót kért ön­től?

– Igen, uram, azt hi­szen, ná­lam is van.

Fel­állt, a zse­bé­ben ke­res­gélt, és egy gyű­rött pa­pír­la­pot vett elő.

– Itt van.

A vizs­gá­ló­bí­ró el­vet­te tőle. Egy gya­nú száll­ta meg. Ez a komp­ro­mit­tá­ló le­vél vé­let­le­nül épp ott volt Claire zse­bé­ben. Az ifjú höl­gyek ál­ta­lá­ban nem sé­ta­fi­kál­nak a ta­lál­kát kérő le­ve­lek­kel a zse­bük­ben. Egy pil­lan­tás­sal át­fu­tot­ta a tízso­ros le­ve­let.

– Se dá­tum, se bé­lyeg, sem­mi… – sut­tog­ta.

Claire nem is hal­lot­ta, azon töp­ren­gett, ho­gyan sze­rez­ze be a ta­lál­ko­zá­suk bi­zo­nyí­té­ka­it.

– Uram – szó­lalt meg hir­te­len –, gyak­ran meg­esik, az em­ber azt hi­szi, egye­dül van, mert egye­dül sze­ret­ne len­ni, és még­is meg­fi­gye­lik. Ké­rem, kér­dez­ze ki nagy­anyám cse­léd­sé­gét, meg­le­het va­la­me­lyi­kük lát­ta Al­bert-t.

– Ki­hall­gas­sam a cse­léd­sé­get!… Hová gon­dol, kis­asszony!

– Ugyan, uram, bi­zo­nyá­ra arra gon­dol, hogy ez komp­ro­mit­tá­ló szá­mom­ra. Mit szá­mít ez, a fon­tos, hogy Al­bert ki­sza­ba­dul­jon.

Da­bu­ron csak cso­dál­ni tud­ta.

Mi­lyen fenn­költ ön­fel­ál­do­zást ta­nú­sít ez a lány, akár iga­zat mond, akár nem! A bíró, aki jól is­mer­te a lány jel­le­mét, pon­to­san fel­be­csül­het­te, mennyi min­dent kel­lett ön­ma­gá­ban le­gyűr­nie egy óra alatt.

– Van még va­la­mi – tet­te hoz­zá Claire –, a kis­ka­pu kul­csát oda­ad­tam Al­bert-nek. Nem adta vissza, meg­fe­led­kez­tünk róla, em­lék­szem. Zseb­re te­het­te. Ha meg­ta­lál­ják nála, ez is bi­zo­nyít­ja, hogy ott járt a kert­ben.

– Meg­adom a meg­fe­le­lő uta­sí­tá­so­kat, kis­asszony.

– Van még egy le­he­tő­ség – vet­te át a szót Claire. –Amíg itt va­gyok, küld­jön ki va­la­kit, vizs­gál­ja meg a fa­lat…

A lány min­den­re gon­dolt.

– Ez meg­tör­tént, kis­asszony – foly­tat­ta Da­bu­ron. – Nem tit­ko­lom el ön előtt, hogy az imént el­kül­dött le­ve­lek egyi­ké­ben uta­sí­tást ad­tam, hogy nyo­moz­za­nak nagy­any­ja kert­jé­ben, per­sze, ti­tok­ban.

Claire fel­állt, arca ra­gyo­gott, és má­sod­szor is ke­zet nyúj­tott a bí­ró­nak.

– Ó, kö­szö­nöm, na­gyon-na­gyon kö­szö­nöm! – mond­ta.

– Most már lá­tom, mel­let­tünk van. De most jut eszem­be, a ked­di le­ve­lem­nek Al­bert-nál kell len­ni.

– Nem, kis­asszony, el­éget­te.

Claire te­kin­te­te el­fá­tyo­lo­zó­dott, hát­ra­lé­pett.

A bíró vá­la­szá­ból gúnyt vélt ki­csen­ge­ni. Pe­dig nem volt ben­ne gúny. A bí­ró­nak eszé­be ju­tott az a le­vél, ame­lyet Al­bert kedd dél­után tűz­be do­bott. Ez csak­is a lány le­ve­le le­he­tett. Így hát rá vo­nat­koz­tak ezek a sza­vak: „Kép­te­len lesz el­len­áll­ni”. Meg­ér­tet­te a gesz­tust, és ma­gya­rá­za­tot ta­lált a mon­dat­ra.

– Tud­ja-e, kis­asszony – kér­dez­te az­tán –, hogy Com­ma­rin úr hagy­ta, hogy az igaz­ság­szol­gál­ta­tás rossz útra té­ved­jen, en­gem meg saj­ná­la­tos té­ve­dés­be ej­tett, pe­dig mi­lyen egy­sze­rű lett vol­na mind­ezt el­mon­da­ni ne­kem!

– Úgy vé­lem, uram, hogy egy tisz­tes­sé­ges em­ber nem vall­hat­ja be, hogy tit­kos ta­lál­kát ka­pott egy nő­től, ha az erre egye­ne­sen fel nem jo­go­sít­ja… In­kább az éle­tét ál­doz­za fel, mint­sem an­nak a nő­nek a be­csü­le­tét, aki bí­zott ben­ne. De higgye el, Al­bert szá­mí­tott rám.

Erre nem volt mit vá­la­szol­ni, és Ar­lan­ge kis­asszony fej­te­ge­té­se ma­gya­rá­za­tot adott a gya­nú­sí­tott ki­hall­ga­tá­sa köz­ben el­hang­zott egyik mon­da­tá­ra.

– Ez­zel még nem fe­jez­tük be, kis­asszony – mond­ta a bíró mind­azt, amit itt el­mon­dott, meg kell is­mé­tel­nie az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­tá­ban, a dol­go­zó­szo­bám­ban. Az ír­nok jegy­ző­könyv­be ve­szi val­lo­má­sát, és ön­nek alá kell ír­nia. Ez szük­sé­ges for­ma­ság, bár­mennyi­re is kel­le­met­len ön­nek.

– Eh, uram, szí­ve­sen oda­me­gyek. Ha arra gon­do­lok, hogy bör­tön­ben van, nincs sem­mi, amit meg ne ten­nék. Hi­szen min­den­re el va­gyok szán­va. Ha es­küdt­szék elé ál­lí­ta­nák, oda is el­men­nék, és fenn­han­gon, or­szág-vi­lág előtt meg­mon­da­nám az igaz­sá­got. Bi­zo­nyá­ra egy csa­pás­ra hí­res len­nék – tet­te hoz­zá szo­mo­rú­an –, úgy te­kin­te­né­nek rám, mint va­la­mi re­gény­hős­nő­re, de mit tö­rő­döm én a köz­vé­le­ménnyel, a vi­lág he­lyes­lé­sé­vel vagy meg­ro­vá­sá­val, ha enyém Al­bert sze­rel­me?

Claire fel­állt, meg­iga­zí­tot­ta ka­bát­ját és ka­lap­ja sza­lag­ja­it.

– Meg­vár­jam az em­be­re­i­nek a vissza­té­ré­sét, akik el­men­tek, hogy meg­vizs­gál­ják a fa­lat? – kér­dez­te.

– Fe­les­le­ges, kis­asszony.

– Ak­kor hát – kezd­te is­mét a le­he­tő leg­nyá­ja­sabb han­gon – nem ma­rad más hát­ra, uram, mint hogy meg­kér­jem – s össze­tet­te ke­zét, hogy kö­nyö­rög­jek – a sze­me is ri­mán­ko­dott –, en­ged­je ki Al­bert-t a bör­tön­ből.

– Amint le­het­sé­ges, sza­bad­láb­ra he­lye­zik, erre sza­va­mat adom.

– Ó, még ma, ked­ves Da­bu­ron úr, ké­rem önt, még ma, azon­nal. Ha egy­szer ár­tat­lan, ne le­gyen ke­mény szí­vű, hi­szen a ba­rá­tunk. Azt akar­ja, hogy le­tér­del­jek?

A bí­ró­nak csak annyi ide­je volt, hogy ki­tárt kar­ral meg­gá­tol­ja ben­ne.

A sze­ren­csét­len fér­fi ful­dok­lott.

Ó, mennyi­re iri­gyel­te an­nak a fo­goly­nak a sor­sát!

– Le­he­tet­len­sé­get kér, kis­asszony – mond­ta el­ha­ló han­gon be­csü­let­sza­vam­ra, ez meg­va­ló­sít­ha­tat­lan! Ó, ha csak tő­lem függ­ne! Még ha bű­nös len­ne, ak­kor sem néz­het­ném az ön könnye­it, ak­kor sem bír­nék ön­nek el­len­áll­ni…

Ar­lan­ge kis­asszony, aki ed­dig olyan erős volt, most nem bír­ta el­foj­ta­ni a zo­ko­gá­sát.

– Én sze­ren­csét­len! – ki­ál­tot­ta. – Ő bör­tön­ben síny­lő­dik, én pe­dig itt va­gyok sza­ba­don, és sem­mit sem te­he­tek érte! Ó, Is­te­nem, su­gal­mazz né­kem olyan sza­va­kat, ame­lyek meg­in­dít­ják az em­be­rek szí­vét! Ki­nek a lába elé ves­sem ma­gam, hogy ke­gyel­met ta­lál­jak szá­má­ra?

Amit mon­dott, annyi­ra meg­lep­te, hogy el­hall­ga­tott.

– Azt mond­tam, ke­gyel­met – szó­lalt meg is­mét büsz­kén –, neki nincs szük­sé­ge ke­gye­lem­re! Mi­ért va­gyok csak nő! Hát nem akad fér­fi, aki se­gít­sé­gem­re len­ne! De igen – mond­ta egy pil­la­nat­nyi gon­dol­ko­dás után –, van egy fér­fi, aki adó­sa Al­bert-nak, mert ő ta­szí­tot­ta oda, ahol van: Com­ma­rin gróf. Az apja ő, és még­is cser­ben­hagy­ta! Nos, el­me­gyek hoz­zá, és eszé­be jut­ta­tom, hogy van egy fia.

A bíró fel­állt, hogy ki­kí­sér­je, de Claire már el­ro­hant, s ma­gá­val ra­gad­ta a jó­sá­gos Schmidt kis­asszonyt.

Da­bu­ron se ele­ven, se holt nem volt, ahogy vissza­zök­kent a ka­ros­szé­ké­be. Sze­mé­ben könnyek csil­log­tak.

– Íme, ilyen lány ez! – sut­tog­ta. – Nem kö­zön­sé­ges lény­re esett a vá­lasz­tá­som. Meg­sej­tet­tem és meg­ér­tet­tem a nagy­sá­gát.

Még soha ennyi­re nem sze­ret­te, érez­te, so­ha­se nyug­szik bele, hogy nem bír­ta el­nyer­ni sze­rel­mét.

De mély töp­ren­gé­sei kö­ze­pet­te éles nyíl­ként ha­sí­tott agyá­ba egy gon­do­lat.

Iga­zat mon­dott-e Claire? Nem egy ele­ve be­ta­nult ko­mé­di­át ját­szott itt? Nem, nyil­ván­va­ló, hogy nem.

De vissza­él­het­tek a le­ány hi­szé­keny­sé­gé­vel, és le­het, hogy ra­vasz fur­fang ál­do­za­ta.

Így te­hát Ta­ba­ret apó jós­la­ta be­tel­je­se­dett.

Ta­ba­ret meg­mond­ta: „Ké­szül­jön fel egy meg­cá­fol­ha­tat­lan ali­bi­re.” Ho­gyan bi­zo­nyít­sa be en­nek az elő­re ki­agyalt és a be­csa­pott Claire ál­tal meg­erő­sí­tett ali­bi­nek a ha­mis­sá­gát?

Ho­gyan játssza ki ezt a ter­vet, ame­lyet a gya­nú­sí­tott oly ügye­sen ki­szá­mí­tott, hogy ve­szély nél­kül, ölbe tett kéz­zel vár­hat­ja a biz­tos ered­ményt, anél­kül, hogy be­avat­koz­na?

És ha Claire tör­té­ne­te még­is igaz len­ne, ha Al­bert ár­tat­lan!

A bíró így ver­gő­dött a ki­bo­goz­ha­tat­lan ne­héz­sé­gek kö­ze­pet­te, terv és el­gon­do­lá­sok nél­kül.

Fel­állt.

– Gye­rünk – mond­ta han­go­san, mint­egy ön­ma­gát bá­to­rít­va –, az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­tá­ban min­den tisz­tá­zó­dik.