Tizenharmadik fejezet

 

Mi­után el­hagy­ták a vizs­gá­ló­bí­ró szo­bá­ját, és Noël Ger­dy az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­ta rá­csos ka­pu­já­val szem­ben, a bul­vá­ron vá­ra­ko­zó ko­csi­já­ba se­gí­tet­te Com­ma­rin gró­fot, tá­voz­ni ké­szült.

Még egyik ke­zé­vel fog­ta a hin­tó fé­lig nyi­tott aj­ta­já­nak ki­lin­csét, és mé­lyen meg­ha­jol­va meg­kér­dez­te: – Uram, mi­kor ré­sze­sül­he­tek ab­ban a sze­ren­csé­ben, hogy tisz­te­le­te­met te­he­tem?

– Száll­jon be – mond­ta az öreg­úr.

Az ügy­véd, anél­kül, hogy ki­egye­ne­se­dett vol­na, bo­csá­nat­ké­rő sza­va­kat mo­tyo­gott. Tá­vo­zá­sát sú­lyos okok­kal in­do­kol­ta. Ki­je­len­tet­te, hogy sür­gő­sen haza kell tér­nie.

– Száll­jon be! – is­mé­tel­te a gróf, el­len­ke­zést nem tűrő han­gon.

Noël en­ge­del­mes­ke­dett.

– Ön meg­ta­lál­ja az ap­ját – mond­ta hal­kab­ban Com­ma­rin gróf –, de fi­gyel­mez­tet­nem kell, hogy el­vesz­ti a sza­bad­sá­gát.

A ko­csi ek­kor el­in­dult, és a gróf csak most vet­te ész­re, hogy Noël sze­ré­nyen a ki­sü­lé­sen fog­lalt he­lyet. Ez az alá­za­tos­ság se­hogy sem volt ínyé­re.

– Ül­jön csak mel­lém – mond­ta –, ne bo­lon­doz­zon, uram. Vég­té­re is a fiam!

Az ügy­véd né­mán oda­ült a ret­te­ne­tes öreg­em­ber mel­lé, és össze­húz­ta ma­gát, amennyi­re csak le­he­tett.

Bor­zasz­tó meg­ráz­kód­ta­tás érte Da­bu­ron­nál, mert sem­mi sem ma­radt a meg­szo­kott ma­ga­biz­tos­sá­gá­ból, ab­ból a hi­deg­vér­ből és csepp­nyi me­rev­ség­ből, amely mögé ér­zel­me­it rej­tet­te. Sze­ren­csé­re az uta­zás lé­leg­zet­vé­tel­hez jut­tat­ta, úgy­hogy össze­szed­het­te ma­gát.

Az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­ta és a gró­fi pa­lo­ta kö­zöt­ti úton apa és fiú egyet­len szót sem vál­tott egy­más­sal.

Ami­kor a hin­tó meg­állt a fel­já­ró előtt, és a gróf Noël se­gít­sé­gé­vel le­szállt, a cse­léd­ség kö­ré­ben lá­za­dás­hoz ha­son­ló moz­go­ló­dás tá­madt.

Igaz, nem vol­tak ott so­kan, alig ti­zen­öt­en, mert a cse­léd­ség zö­mét be­ren­del­ték a vizs­gá­ló­bí­ró­hoz. Alig­hogy a gróf meg az ügy­véd el­tűn­tek, a sze­mély­zet mint­egy va­rázs­szó­ra egy­be­se­reg­lett az elő­csar­nok­ban. Oda­jöt­tek a ker­té­szet­ből meg az is­tál­ló­ból, a pin­cé­ből és a kony­há­ból. Va­la­mennyi­en a fog­lal­ko­zá­suk­nak meg­fe­le­lő ru­há­za­tot vi­sel­tek; az egyik fi­a­tal lo­vász fa­pa­pu­csa csu­pa szal­ma volt, úgy ro­hant oda, s oly ide­ge­nül fes­tett a már­vány­koc­kák­kal ki­ra­kott csar­nok­ban, mint egy rü­hes ku­tya egy go­be­lin­sző­nye­gen. Az egyik szol­ga fel­is­mer­te Noël­ban a va­sár­na­pi lá­to­ga­tót, és ez olaj volt a bot­rány szí­tot­ta kí­ván­csi­ság tü­zé­re.

Egyéb­ként is a Com­ma­rin pa­lo­tá­ban tör­tént ese­mé­nyek már reg­gel óta iz­ga­lom­ban tar­tot­ták az egész bal par­tot. Ezer kü­lön­fé­le al­ja­sul őrült, vagy egy­sze­rű­en os­to­ba vál­to­zat ke­rin­gett, ame­lye­ket a rossz­in­du­lat meg az irigy­ség meg­da­gasz­tott és ki­szí­ne­zett. Vagy húsz rend­kí­vül elő­ke­lő és rop­pant büsz­ke ne­mes sze­mé­lyi­ség nem átal­lot­ta el­kül­de­ni leg­ér­tel­me­sebb ina­sát egy kis lá­to­ga­tás­ra a gróf cse­lé­de­i­hez, az­zal az egyet­len cél­lal, hogy ki­szi­ma­tol­ja­nak va­la­mit. Egy­szó­val nem tud­tak sem­mit, és még­is min­dent tud­tak.

Aki­nek ked­ve van, ma­gya­ráz­za meg a kö­vet­ke­ző gya­ko­ri je­len­sé­get: el­kö­vet­nek egy bűn­tet­tet, a hely­szín­re ki­száll a ti­tok­za­tos­ság­ba bur­ko­ló­zott igaz­ság­szol­gál­ta­tás, a rend­őr­ség még alig tud va­la­mit, de az ut­cán már a leg­ap­róbb rész­le­tet is buz­gón tár­gyal­ják.

– Azt mond­ják – mond­ta az egyik kony­ha­le­gény –, ez a ma­gas po­fa­sza­kál­las fér­fi len­ne a gróf iga­zi fia!

– Jól mond­ja – szólt köz­be az egyik inas, aki Com­ma­rin urat el­kí­sér­te; – az a má­sik épp­annyi­ra nem az ő fia, mint itt ez a Jean, akit úgy ki­vág­ná­nak, hogy a lába se érné a föl­det, ha meg­lát­nák, hogy fa­ci­pő­ben me­rész­ke­dett ide.

– Mik nem tör­tén­nek! – ki­ál­tott fel Jean, rá se he­de­rít­ve az őt fe­nye­ge­tő ve­szély­re.

– Is­me­re­tes, hogy az elő­ke­lő há­zak­nál az ilyes­mi szin­te min­den­na­pos ese­mény – vé­le­ke­dett a sza­kács.

– Hogy az ör­dög­be es­he­tett ez meg?

– Ó, ez egy­sze­rű! Azt re­bes­ge­tik, hogy egy­szer ré­gen a bol­do­gult gróf­né sé­tál­ni ment hathó­na­pos fi­á­val, és a gyer­me­ket el­ra­bol­ták a ci­gá­nyok. A sze­gény asszony nagy baj­ba ke­rült, fő­leg ször­nyen ret­te­gett a fér­jé­től, aki kü­lön­ben se volt jó hoz­zá. Mit tett? Nem so­kat gon­dol­ko­dott, ha­nem egy arra járó zöld­sé­ges ko­fá­tól meg­vet­te a köly­két, és köd előt­tem köd utá­nam, a gróf úr sem­mit se vett ész­re a cse­ré­ből.

– De a gyil­kos­ság! A gyil­kos­ság!

– Ez rop­pant egy­sze­rű. Mi­kor a kofa meg­tud­ta, hogy po­ron­tya mi­lyen pom­pás hely­zet­be ke­rült, zsa­rol­ni kezd­te, de úgy szív­ta a vé­rét, mint egy pi­ó­ca. A vi­com­te úr­nak már egy fi­tying­je se ma­radt. Ad­dig-ad­dig, míg a fi­a­talúr­nak ele­ge lett, és vég­leg el­in­téz­te az asszonyt.

– És ki ez a má­sik, a ma­gas bar­na?

A szó­nok két­ség­kí­vül foly­tat­ta vol­na és meg­ad­ta vol­na a ki­elé­gí­tő ma­gya­rá­za­tot, ha fél­be nem sza­kít­ja Lu­bin úr, aki a fi­a­tal Joseph tár­sa­sá­gá­ban ek­kor ér­ke­zett meg az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­tá­ból. A sza­kács élénk si­ke­ré­nek egy­sze­ri­ben vége sza­kadt, mint a kö­ze­pes éne­ke­sé­nek, ami­kor a hí­res hős­te­nor hir­te­len szín­re lép. Az egész tár­sa­ság Al­bert bel­ső ina­sa felé for­dult, va­la­mennyi te­kin­tet es­de­kel­ve emel­ke­dett rá. Neki min­dent tud­nia kel­lett, ő lett a hely­zet em­be­re. Nem élt vissza az elő­nyé­vel, és nem hagy­ta so­ká­ig epe­ked­ni a né­pet.

– Mi­cso­da gaz­fic­kó! – ki­ál­tott fel be­ve­ze­tő­nek. – Mi­cso­da gaz­em­ber ez az Al­bert!

Az „urat” meg a „vi­com­te”-ot csak így egy­sze­rű­en el­hagy­ta, és ezt ál­ta­lá­nos he­lyes­lés­sel fo­gad­ták.

– Egyéb­ként – tet­te hoz­zá – ezt min­dig is sej­tet­tem. Ez a fiú nem­igen tet­szett ne­kem. Ha­nem hát a mi hi­va­tá­sunk­ban na­pon­ta ki va­gyunk téve az ilyes­mi­nek, és ez ször­nyen kel­le­met­len. A bíró nem is pa­lás­tol­ta előt­tem. „Lu­bin úr – mond­ta ne­kem –, egy olyan em­ber szá­má­ra, mint ön, igen kí­nos le­het, hogy egy ilyen gaz­fic­kót kel­lett szol­gál­nia.” Mert tud­ják meg, a nyolc­van­éves­nél idő­sebb öreg­asszo­nyon kí­vül, meg­gyil­kolt egy ti­zen­két év kö­rü­li kis­lányt is. A kis­lányt, mond­ta a bíró, szét­da­ra­bol­ta.

– Rop­pant os­to­ba le­het – ér­velt Joseph. – Mi­ért vég­zi maga az ilyen mun­kát, mi­kor ennyi­re gaz­dag, s annyi Sze­gény le­gény akad, aki így is szí­ve­sen meg­ke­res­né a ke­nye­rét.

– Eh! Meg­lát­juk, hogy hó­fe­hér­re mos­sák – je­len­tet­te ki Lu­bin ha­tá­ro­zott han­gon. A gaz­da­gok mind össze­tar­ta­nak.

– Akár­hogy is – szó­lalt meg a sza­kács –, oda­ad­nám egy havi bér­e­met, ha egér­ré vál­toz­hat­nék, és ki­hall­gat­hat­nám, mit be­szél most ott fent a gróf úr meg az a ma­gas bar­na em­ber. Mi len­ne, ha oda­men­nék hall­ga­tóz­ni!

Ez a ja­vas­lat egy­ál­ta­lán nem ta­lált he­lyes­lés­re. A bel­ső ina­sok ta­pasz­ta­lat­ból jól tud­ták, hogy a nagy ese­mé­nyek­nél tel­je­sen hi­á­ba­va­ló a hall­ga­tó­zás.

Com­ma­rin is­mer­te a cse­léd­sé­get, hisz gyer­mek­ko­ra óta dol­ga volt vele. A dol­go­zó­szo­bá­ja meg­óv­ta min­den kí­ván­csis­ko­dás­tól.

A kulcs­lyuk­ra ta­pasz­tott leg­fi­no­mabb fül sem hall­ha­tott meg sem­mit, még ak­kor sem, ha a ház ura dü­hé­ben sza­bad­já­ra en­ged­te menny­dör­gő hang­ját. Csak De­nis, „az első úr”, aho­gyan ne­vez­ték, volt ab­ban a hely­zet­ben, hogy meg­hall­jon egyet s mást, de hall­ga­tá­sát meg­fi­zet­ték, és ő hall­ga­tott is.

Eb­ben a pil­la­nat­ban Com­ma­rin ugyan­ab­ban a ka­ros­szék­ben ült, ahol elő­ző nap dü­hös ököl­csa­pá­sok­kal ver­te az asz­talt, míg Al­bert-t hall­gat­ta.

Ami­óta hin­tó­ja hág­csó­já­ról le­lé­pett az öreg ne­mes­úr, vissza­nyer­te da­cos gőg­jét.

Már azért is me­re­vebb és zár­kó­zot­tabb lett, mi­vel a bí­ró­nál ta­nú­sí­tott ma­ga­tar­tá­sa mi­att meg­alá­zott­nak érez­te ma­gát, és ha­lá­lo­san ha­ra­gu­dott ön­ma­gá­ra azért, amit mi­nő­sít­he­tet­len gyen­ge­ség­nek te­kin­tett.

Egy­re azon töp­ren­gett, ho­gyan en­ged­he­tett pil­la­nat­nyi el­ér­zé­ke­nyü­lé­sé­nek, és ho­gyan te­re­get­het­te ki fáj­dal­mát ennyi­re meg­alá­zó­an.

Az eny­he el­me­za­va­rá­ban ki­csi­kart val­lo­má­sa em­lé­ké­re el­pi­rult és ke­mény szi­dal­mak­kal il­let­te ön­ma­gát.

Akár­csak Al­bert az elő­ző na­pon, Noël is tel­je­sen vissza­nyer­te ön­ural­mát, már­vány-me­re­ven, tisz­te­let­tu­dó­an állt ott, de csep­pet sem alá­za­to­san.

Apa és fiú mé­re­get­ték egy­mást, de te­kin­te­tük­ben nem volt se ro­kon­szenv, se ba­rát­ság.

Majd­nem úgy vizs­gál­ták, la­tol­gat­ták egy­mást, mint két el­len­fél az össze­csa­pás előtt.

– Uram – szó­lalt meg vég­re a gróf szi­go­rú han­gon –, ezen­túl ez a ház az öné is. A mai nap­tól kezd­ve ön Com­ma­rin vi­com­te, vissza­nye­ri jo­ga­it, ame­lyek­től meg­fosz­tot­ták. Ele­ve fel aka­rom önt men­te­ni min­den­fé­le há­lál­ko­dás alól. De jól je­gyez­ze meg, ha raj­tam áll, én so­ha­se is­mer­tem vol­na el. Al­bert ott ma­radt vol­na, aho­vá én he­lyez­tem.

– Meg­ér­tem önt, uram – fe­lel­te Noël. – Azt hi­szem, hogy én so­ha­sem szán­tam vol­na rá ma­gam egy olyan cse­le­ke­det­re, amellyel ön meg­fosz­tott at­tól, ami az enyém. De ki­je­len­tem, ha még­is meg­tet­tem vol­na, én is ön­höz ha­son­ló­an cse­le­ked­nék. Ön túl­sá­go­san is elő­tér­ben van ah­hoz, hogy­sem meg­en­ged­hes­se ma­gá­nak az ön­kén­tes vissza­ko­zást. Ezer­szer el­vi­sel­he­tőbb egy tit­kolt igaz­ság­ta­lan­ság, mint az, hogy ne­vét ki­te­gye a rossz­in­du­la­tú szó­be­széd­nek.

Ez a vá­lasz igen meg­lep­te a gró­fot, még­hoz­zá rop­pant kel­le­me­sen. Az ügy­véd az ő sa­ját esz­mé­it fe­jez­te ki. De azért nem mu­tat­ta ki elé­ge­dett­sé­gét, és még ri­de­gebb han­gon vet­te át is­mét a szót:

– Uram, sem­mi jo­gom nincs az ön sze­re­te­té­re: ezt nem is igény­lem, vi­szont min­dig meg­kö­ve­te­lem a leg­messzebb­me­nő tisz­te­let­adást. Házunk­ban már ha­gyo­mány, hogy a fiú soha nem vág apja sza­vá­ba. Ön ezt tet­te. A gyer­me­kek nem ítél­kez­het­nek szü­lő­ik fe­lett, s ön ezt tet­te. Negy­ven éves vol­tam, ami­kor apám vissza­esett a gyer­mek­kor­ba, de em­lé­ke­ze­tem sze­rint je­len­lé­té­ben so­ha­sem emel­tem fel han­gom. Ezek elő­re­bo­csá­tá­sa után foly­ta­tom. Én fe­dez­tem Al­bert-nak az enyém­től tel­je­sen füg­get­len ház­tar­tá­sa je­len­tős költ­sé­ge­it, neki meg­volt a sa­ját cse­léd­sé­ge, a lo­vai, ko­csi­jai, ezen­kí­vül havi négy­ezer fran­kot ad­tam an­nak a sze­ren­csét­len­nek. Hogy ele­jét ve­gyem min­den os­to­ba plety­ká­nak, és jobb szín­ben tűn­jek fel ön előtt, el­ha­tá­roz­tam, hogy ön­nek sok­kal na­gyobb há­zat kell ve­zet­nie: ez az én dol­gom. Ezen­kí­vül a havi apa­ná­zsát fel­eme­lem hat­ezer frank­ra, s arra ké­rem, ezt a le­he­tő leg­ne­me­sebb mó­don költ­se el, s igye­kez­zék min­den­kép­pen el­ke­rül­ni a ne­vet­sé­ges­sé­get. Nem tu­dom elég­gé buz­dí­ta­ni a leg­messzebb­me­nő kö­rül­te­kin­tés­re. Vi­gyáz­zon ma­gá­ra, mér­le­gel­je a sza­va­it, fon­tol­ja meg a leg­ki­sebb lé­pé­sét is. Ön a mi vi­lá­gunk sok ezer lé­hű­tő­jé­nek cél­táb­lá­ja lesz; min­den bal­lé­pé­se gyö­nyö­rük­re szol­gál­na. Tud vív­ni?

– Jó kö­ze­pes vívó va­gyok.

– Tö­ké­le­tes! Lo­va­gol?

– Egy­ál­ta­lán nem, de hat hó­na­pon be­lül vagy jó lo­vas le­szek, vagy ki­tö­röm a nya­kam.

– Jó lo­vas­sá kell vál­nia, de anél­kül, hogy bár­mi­jét is el­tör­né. Ter­mé­sze­te­sen nem Al­bert lak­osz­tá­lyát fog­lal­ja majd el; amint meg­sza­ba­du­lok a rend­őr­ség em­be­re­i­től, azt be­fa­laz­ta­tom. A pa­lo­ta, hála Is­ten­nek, elég tá­gas. A má­sik szárny­ban la­kik majd, és a má­sik lép­csőn le­het majd fel­men­ni ön­höz. Mind­azt, ami a vi­com­te szol­gá­la­tá­ban vagy hasz­ná­la­tá­ban volt, szol­gá­kat, lo­va­kat, ko­csi­kat, bú­tor­za­tot, negy­ven­nyolc órán be­lül ki­cse­rél­jük, bár­mennyi­be ke­rül­jön is. Azt aka­rom, hogy az­nap, ami­kor ön a vi­lág elé lép, az le­gyen a lát­szat, hogy szá­za­dok óta itt van be­ren­dez­ked­ve. A bot­rány ször­nyű lesz, de nincs mó­dom­ban el­ke­rül­ni. Egy óva­tos apa önt né­hány hó­nap­ra az oszt­rák vagy orosz ud­var­hoz kül­de­né, de je­len eset­ben az óva­tos­ság őrült­ség len­ne. Töb­bet ér egy gyor­san el­ülő ször­nyű csat­ta­nás a hosszan el­hú­zó­dó tom­pa mo­raj­nál. Száll­junk szem­be a köz­vé­le­ménnyel, és egy hé­ten be­lül ki­me­rí­tet­tünk min­den kom­men­tárt, és vi­dé­ki rossz íz­lés­nek szá­mít majd, ha ezt az ese­tet szó­ba hoz­zák. Így hát, do­log­ra fel! A mun­ká­sok még ma este itt lesz­nek. Kez­det­nek be­mu­ta­tom önt a sze­mély­zet­nek.

És hogy a szót tett kö­ves­se, a gróf már nyúlt is a csen­gő­zsi­nór felé. Noël meg­ál­lí­tot­ta.

A be­szél­ge­tés kez­de­te óta az ügy­véd egy cso­da­lám­pá­val a ke­zé­ben az ezer­egyéj­sza­ka vi­lá­gá­ban uta­zott. A tün­dé­ri va­ló­ság ár­nyék­ba bo­rí­tot­ta leg­ra­gyo­góbb ál­ma­it is. A gróf sza­vai el­káp­ráz­tat­ták, és az ér­tel­me se volt olyan tisz­ta, hogy har­col­ni tu­dott vol­na a rop­pant sze­ren­cse fe­jé­be tó­du­ló szé­dü­le­te el­len. Egy va­rázs­pál­ca érin­té­sé­re ezer új és is­me­ret­len ér­zés éb­re­de­zett ben­ne. Bí­bor­ban hem­per­gett és arany­ban für­dött.

Lát­szó­lag szenv­te­len ma­radt. Hoz­zá­szo­kott, hogy arca a leg­he­ve­sebb bel­ső iz­gal­mak tit­kát se árul­ja el. Há­bo­rog­tak ben­ne a szen­ve­dé­lyek, s köz­ben szo­mor­kás hi­deg­ség­gel és majd­nem kö­zöm­bö­sen hall­ga­tott.

– Mél­tóz­tas­sék meg­en­ged­ni, uram – mond­ta a gróf­nak –, egy­né­hány meg­jegy­zést, ami­vel nem akar­nám túl­lép­ni a leg­mé­lyebb tisz­te­let ha­tá­ra­it. Jó­sá­ga úgy meg­ha­tott, hogy ki sem tu­dom fe­jez­ni, és még­is arra ké­rem, odáz­zuk el ezt a be­mu­tat­ko­zást. Ta­lán helyt­ál­ló­nak ta­lál­ja majd ér­zé­se­i­met. Úgy ér­zem, hely­ze­tem vég­te­len sze­rény­sé­get pa­ran­csol ne­kem. Jó, ha meg­vet­jük a köz­vé­le­ményt, de ne hív­juk ki. Bi­zo­nyos­ra ve­he­ti, hogy en­gem rop­pant szi­go­rú­an ítél­nek majd meg. Ha így, szin­te erő­sza­ko­san be­te­lep­szem ön­höz, mit mon­da­nak majd? Egy győz­tes hó­dí­tó be­nyo­má­sát kel­tem, aki az­zal sem tö­rő­dik, ha el­len­fe­le holt­tes­tén ke­resz­tül jut­hat csak cél­ba. Sze­mem­re hány­ják majd, hogy be­fe­küd­tem má­sik fia még me­leg ágyá­ba. Kí­mé­let­le­nül ki­gú­nyol­nak, hogy annyi­ra si­et­tem meg­ka­pa­rin­ta­ni az él­ve­ze­te­ket. Fel­tét­le­nül össze­ha­son­lí­ta­nak Al­bert-al, és ez az össze­ha­son­lí­tás hát­rá­nyom­ra üt ki, mert úgy íté­lik, hogy én di­a­dalt ülök, ami­dőn házun­kat ilyen nagy csa­pás sújt­ja.

A gróf, akit ta­lán meg­ka­pott en­nek az ér­ve­lés­nek az igaz­sá­ga, az el­len­ke­zés min­den jele nél­kül hall­gat­ta.

Noël úgy sej­tet­te, hogy a gróf me­rev­sé­ge in­kább lát­szó­la­gos, mint va­ló­di. Et­től még bát­rabb lett.

– Kö­nyör­gök hát, uram – foly­tat­ta –, néz­ze el ne­kem, ha pil­la­nat­nyi­lag sem­mit sem vál­toz­ta­tok élet­mó­do­mon. Ha nem mu­tat­ko­zom, a go­nosz szó­be­széd a sem­mi­be hul­lik. Sőt, mi több, időt adok a köz­vé­le­mény­nek, hogy hoz­zá­szok­jon a vál­to­zás gon­do­la­tá­hoz. Már az is sok, ha nem lep­jük meg a vi­lá­got. De ha vár­nak, nem lát­szom majd be­to­la­ko­dó­nak, mi­kor be­mu­tat­ko­zom. Amíg tá­vol va­gyok, él­ve­zem az is­me­ret­len­nek min­dig meg­adott előnyt, ma­gam mel­lett tud­ha­tom majd mind­azok sza­va­za­tát, akik iri­gyel­ték Al­bert-t, és vé­del­me­ző­im lesz­nek mind­azok, akik hol­nap tá­mad­ná­nak, mert szál­ka len­ne sze­mük­ben gyors fel­emel­ke­dé­sem. Ezen­kí­vül, ha ha­la­dé­kot ka­pok, ma­gam is hoz­zá tud­nék szok­ni a sze­ren­csém gyors vál­to­zá­sá­hoz. Az ön, és most már az én vi­lá­gom­ban nem vi­sel­ked­he­tem fel­ka­pasz­ko­dott em­ber mód­já­ra. Nem sza­bad, hogy a ne­vem fe­szé­lyez­zen, mint egy új, nem test­re sza­bott ruha. Vé­gül, ily mó­don zaj nél­kül, szin­te suba alatt meg­csi­nál­hat­juk az anya­köny­vi ada­tok he­lyes­bí­té­sét.

– Va­ló­ban, meg­le­het, hogy ez oko­sabb len­ne – mond­ta hal­kan a gróf.

Noëlt meg­lep­te, hogy ilyen könnyen meg­kap­ta a gróf be­le­egye­zé­sét. Az az ér­zé­se tá­madt, hogy a gróf pró­bá­ra akar­ta ten­ni, meg akar­ta kí­sér­te­ni. De akár ékes­szó­lá­sá­nak kö­szön­he­tő­en győ­zött, akár egy­sze­rű­en el­ke­rült egy csap­dát, min­den­kép­pen fö­lény­be ke­rült. Meg­nőtt az ön­bi­zal­ma; tel­je­sen ura lett ön­ma­gá­nak.

– Hoz­zá kell ten­nem, uram – foly­tat­ta –, hogy jó­ma­gam­nak is rend­sze­rez­nem kell ügye­i­met, és elő­ké­szí­te­nem az át­me­ne­tet. Mi­előtt azok­ra gon­dol­nék, aki­ket fent ta­lá­lok, gon­dol­nom kell azok­ra, aki­ket lent ha­gyok. Van­nak ba­rá­ta­im és ügy­fe­le­im. Ez az ese­mény ak­kor kö­szönt be hoz­zám, ami­kor épp kez­dem le­szü­re­tel­ni tíz esz­ten­dei mun­ka és ki­tar­tás gyü­möl­cse­it. Ed­dig csak ve­tet­tem, most kezd­tem vol­na arat­ni. Ne­vem már fel­szín­re ke­rült, egy ke­vés be­fo­lyás­ra tet­tem szert. Nem szé­gyel­lem be­val­la­ni, hogy mind ez ide­ig oly esz­mé­ket és el­ve­ket val­lot­tam, ame­lyek nem len­né­nek il­do­mo­sak a Com­ma­rin pa­lo­tá­ban, és egyik nap­ról a má­sik­ra szin­te le­he­tet­len…

– Ó – sza­kí­tot­ta fél­be a gróf egy kis­sé csú­fon­dá­ro­san –, ön li­be­rá­lis? Ez di­va­tos be­teg­ség. Al­bert is erő­sen li­be­rá­lis el­ve­ket val­lott.

– Az én esz­mé­im, uram – mond­ta élén­ken Noël –, min­den tö­rek­vő, ér­tel­mes em­ber esz­méi. Egyéb­ként, mi az egyet­len és azo­nos cél­ja va­la­mennyi párt­nak, ha nem a ha­ta­lom? Csu­pán a ha­ta­lom meg­ra­ga­dá­sá­ra irá­nyu­ló esz­kö­zök­ben kü­lön­böz­nek egy­más­tól. De nem té­rek rá bő­veb­ben erre a té­má­ra. Biz­to­sít­ha­tom, uram, hogy ne­ve­met mél­tó­an vi­se­lem és ran­gom­hoz illő em­ber­ként gon­dol­ko­dom és cse­lek­szem majd.

– Ezt el is vá­rom – mond­ta Com­ma­rin úr –, és re­mé­lem, nem lesz okom vissza­kí­ván­ni Al­bert-t.

– Leg­alább­is nem az én hi­bám­ból, uram. De mi­vel már ki­ej­tet­te en­nek a sze­ren­csét­len­nek a ne­vét, egyez­zék bele, hogy tö­rőd­jünk vele.

A gróf sú­lyos bi­zal­mat­lan­ság­gal teli te­kin­te­tet ve­tett Noël­ra.

– Ezek után va­jon mit te­he­tünk mi Al­bert-ért? – kér­dez­te.

– Ho­gyan, uram – ki­ál­tott fel he­ve­sen Noël –, csak nem akar­ja ma­gá­ra hagy­ni, ami­kor a vi­lá­gon egy ba­rát­ja sem ma­radt? De hi­szen az ön fia, uram; az én test­vé­rem; har­minc éven át vi­sel­te a Com­ma­rin ne­vet. Egy csa­lád va­la­mennyi tag­ja szo­li­dá­ris egy­más­sal. Akár ár­tat­lan, akár bű­nös, joga van hoz­zá, hogy szá­mít­has­son ránk, és a mi kö­te­les­sé­günk se­gí­te­ni raj­ta.

A gróf im­már má­sod­íz­ben hall­hat­ta a sa­ját vé­le­mé­nyét a fia szá­já­ból, és ez meg­ha­tot­ta.

– Mit re­mél hát, uram? – kér­dez­te.

– Azt, hogy meg­men­tem, ha ár­tat­lan, és szí­ve­sen hi­szem, hogy va­ló­ban az. Uram, én ügy­véd va­gyok, és én aka­rom vál­lal­ni a vé­del­mét. Mond­ták már, hogy van te­het­sé­gem, és egy ilyen ügyért lesz is. Igen, bár­mi­lyen sú­lyo­sak az el­le­ne fel­me­rült ter­he­lő ada­tok, el­há­rí­tom őket; szer­te­fosz­la­tom a ké­te­lye­ket; sza­vam nyo­má­ban vi­lá­gos­ság tá­mad; ta­lá­lok új han­got, hogy meg­győ­ző­dé­se­met át­ül­tes­sem a bí­rák lel­ké­be. Meg­men­tem, és ez lesz utol­só vé­dő­be­szé­dem.

– És ha be­vall­ja – ve­tet­te el­len a gróf –, ha már be is val­lot­ta?

– Ak­kor, uram – fe­lel­te Noël ko­mo­ran –, meg­te­szem neki azt az utol­só szol­gá­la­tot, amit én kér­nék a fi­vé­rem­től egy ilyen sze­ren­csét­len­ség­ben, mó­dot nyúj­ta­nék neki, hogy ne kell­jen be­vár­nia az íté­le­tet.

– Ez he­lyes be­széd, uram – mond­ta a gróf–, na­gyon jó, fiam!

És ke­zét nyúj­tot­ta Noël­nak, aki tisz­te­let­tel­jes há­lá­val meg­ha­jol­va meg­szo­rí­tot­ta.

Az ügy­véd fel­lé­leg­zett. Vég­re meg­ta­lál­ta a gő­gös nagy­úr szí­vé­hez ve­ze­tő utat, meg­hó­dí­tot­ta, meg­nyer­te tet­szé­sét.

– Tér­jünk vissza önre, uram – mond­ta a gróf. – Meg­haj­lok az imént fel­so­ra­koz­ta­tott ér­vei előtt. Úgy lesz, ahogy ön kí­ván­ja. Ezt az en­ge­dé­keny­sé­get azon­ban te­kint­se ki­vé­tel­nek. Ha egy­szer ál­lást fog­la­lok, nem má­sí­tom meg, még ak­kor sem, ha be­bi­zo­nyít­ják, hogy rossz és ér­de­ke­im el­len való. An­nak vi­szont sem­mi aka­dá­lya, hogy akár má­tól kezd­ve itt lak­jék ná­lam, és együtt ét­kez­zék ve­lem. Kez­det­nek meg­nézzük együtt, hová szál­lá­sol­juk el, amíg hi­va­ta­lo­san is el­fog­lal­ja az ön szá­má­ra elő­ké­szí­tett lak­osz­tályt.

Noël­nek is­mét volt bá­tor­sá­ga, hogy fél­be­sza­kít­sa az öreg­urat.

– Uram – mond­ta –, ami­kor azt pa­ran­csol­ta, hogy kö­ves­sem, en­ge­del­mes­ked­tem, mi­vel ez a kö­te­les­sé­gem. Most azon­ban egy má­sik szent kö­te­les­ség szó­lít el. Ger­dy­né asszony hal­dok­lik ezek­ben a pil­la­na­tok­ban. El­hagy­ha­tom-e ha­lá­los ágyán azt, aki anyá­mat he­lyet­te­sí­tet­te?

– Va­lé­rie – sut­tog­ta a gróf.

Hom­lo­kát te­nye­ré­be rejt­ve öb­lös ka­ros­szé­ke kar­já­ra kö­nyö­költ, és a hir­te­len fel­idé­zett múlt­ra gon­dolt.

– Sok fáj­dal­mat oko­zott ne­kem – foly­tat­ta han­go­san gon­do­la­ta­it fel­ka­var­ta az éle­te­met, de le­he­tek kö­nyör­te­len? Az Al­bert-ra, a mi fi­unk­ra ne­he­ze­dő vád öli meg. És én va­gyok az oka! Utol­só órá­já­ban egy jó sza­vam bi­zo­nyá­ra vég­te­len vi­gasz len­ne szá­má­ra. Uram, el­kí­sé­rem önt.

Noël össze­rez­zent erre a vá­rat­lan ja­vas­lat­ra.

– Ó, uram – szó­lalt meg he­ve­sen –, kö­nyör­gök, kí­mél­je meg ma­gát egy szív­szag­ga­tó lát­vány­tól! Ger­dy­né asszony va­ló­szí­nű­leg még él, de ér­tel­me ha­lott. A sze­ren­csét­len se meg nem is­mer­né, se meg nem ér­te­né önt.

– Men­jen hát egye­dül – só­haj­tott a gróf–, men­jen, fiam!

Ez a nyo­ma­ték­kal ki­ej­tett „fiam” szó győ­zel­mi har­so­na­ként csen­gett Noël fü­lé­ben, de tar­tóz­ko­dó­an rész­vét­tel­jes ma­ga­tar­tá­sán nem vál­toz­ta­tott.

Bú­csú­zó­ul meg­ha­jolt, de a ne­mes­úr in­tett, hogy vár­jon.

– Min­den­eset­re – tet­te hoz­zá, ön­nek is meg­te­rí­te­nek. – Pon­to­san fél hét­kor va­cso­rá­zom, örül­nék, ha lát­nám.

Csön­ge­tett, az „első úr” meg­je­lent.

– De­nis – mond­ta neki –, az ál­ta­lam ki­adott uta­sí­tá­sok erre az úrra nem vo­nat­koz­nak. Tu­das­sa ezt a cse­léd­ség­gel. Ez az úr itt­hon van.

Az ügy­véd el­tá­vo­zott, s Com­ma­rin gróf­nak vég­te­le­nül jól­esett, hogy vég­re egye­dül le­het.

Az ese­mé­nyek oly szé­dü­le­tes gyor­sa­ság­gal kö­vet­ték egy­mást reg­gel óta, hogy gon­do­la­tai nem tud­ták kö­vet­ni őket. Most vég­re el­gon­dol­kod­ha­tott.

„Íme, itt van a tör­vé­nyes fiam – gon­dol­ta ma­gá­ban –, en­nek a szü­le­té­sé­ben bi­zo­nyos va­gyok. Rosszul ten­ném, ha meg­ta­gad­nám, hi­szen meg­ta­lál­tam ben­ne har­minc­éves ko­rom­be­li élő kép­má­so­mat. Ez a Noël ren­des, na­gyon is ren­des. És jó­ar­cú is. In­tel­li­gens és okos. Sze­rény, de nem aláz­za meg ma­gát, ha­tá­ro­zott, de nem pi­masz. Ez a vá­rat­lan nagy sze­ren­cse nem szé­dí­ti meg. A je­lek sze­rint olyan em­ber, akit nem fog meg­ron­ta­ni a gaz­dag­ság. He­lye­sen gon­dol­ko­dik, büsz­kén vi­se­li majd ne­vét. És va­la­hogy még­sem ro­kon­szen­ve­zek vele, úgy ér­zem, sze­gény Al­bert-om hi­á­nyoz­ni fog. Nem tud­tam meg­be­csül­ni. Sze­gény gyer­mek! Ilyen al­jas bűnt el­kö­vet­ni! El­vesz­tet­te az eszét. En­nek a sze­mét nem sze­re­tem, túl­sá­go­san vi­lá­gos. Azt mond­ják róla, hogy tö­ké­le­tes. Leg­alább­is igen ne­mes és il­len­dő ér­zé­sek­ről tett ta­nú­sá­got. Gyen­géd és erős, nagy­lel­kű, ne­mes ér­zé­sű, hő­si­es. Nem tart ha­ra­got, és kész fel­ál­doz­ni ma­gát ér­tem, hogy meg­há­lál­ja azt, amit érte tet­tem. Meg­bo­csát Ger­dy­né­nak, és sze­re­ti Al­bert-t. Ez bi­zal­mat­lan­sá­got is kelt­het­ne. De a mai fi­a­tal­em­be­rek mind ilye­nek. Bol­dog kor­ban élünk. A mi gyer­me­ke­ink em­be­ri gyar­ló­sá­gok nél­kül szü­let­tek. Nin­cse­nek meg ben­nük apá­ik­nak se a rossz tu­laj­don­sá­gai, se a szen­ve­dé­lyei, se a szer­te­len­sé­ge. És ezek a ko­ra­érett fi­lo­zó­fu­sok, a böl­cses­ség és az erény pél­da­ké­pei, kép­te­le­nek a leg­ki­sebb őrült­sé­get is el­kö­vet­ni. Saj­na, Al­bert is tö­ké­le­tes volt, és meg­gyil­kol­ta Cla­u­di­ne-t. Hát ez mit fog el­kö­vet­ni?… Bár­hogy van is – tet­te hoz­zá fél­han­go­san –, el kel­lett vol­na men­nem vele Va­lé­rie-hoz.” Bár az ügy­véd már jó tíz per­ce el­tá­vo­zott, Com­ma­rin, aki ész­re sem vet­te az idő mú­lá­sát, az ab­lak­hoz sza­ladt az­zal a re­ménnyel, hogy meg­lát­ja Noëlt az ud­va­ron, és vissza­hív­ja.

De Noël már messze járt. Ahogy el­hagy­ta a pa­lo­tát, a Bour­gog­ne ut­cai bér­ko­csi-ál­lo­má­son ko­csi­ba ült, és gyor­san a Sa­int-La­za­re ut­cá­ba haj­ta­tott.

A háza elé érve oda­do­bott öt fran­kot a ko­csis­nak, és fut­va ment fel a lép­csőn a ne­gye­dik eme­let­re.

– Ke­re­sett va­la­ki? – kér­dez­te a lány­tól.

– Sen­ki, uram.

Noë­lén lát­szott, meg­sza­ba­dult egy nyo­masz­tó nyug­ta­lan­ság­tól, és meg­nyu­god­va foly­tat­ta:

– És a dok­tor?

– Ma reg­gel az úr tá­vol­lé­té­ben itt járt, és igen elé­ge­det­len volt – mond­ta a szol­gá­ló. – Nem­rég is­mét el­jött, bent van a szo­bá­ban.

– Rend­ben van, me­gyek és be­szé­lek vele. Ha va­la­ki ke­res­ne, ve­zes­se be a dol­go­zó­szo­bám­ba, tes­sék, itt a kulcs, és jöj­jön ér­tem.

Ger­dy­né asszony szo­bá­já­ba lép­ve Noël egy szem­pil­lan­tás­sal meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy tá­vol­lé­té­ben sem­mi ja­vu­lás nem tör­tént.

A be­teg csu­kott szem­mel, gör­csö­sen el­torzult arc­cal fe­küdt a há­tán. Ha hir­te­len rán­gá­sai oly­kor meg nem ráz­zák a ta­ka­rót, ha­lott­nak le­he­tett vol­na hin­ni.

Feje fölé egy je­ges víz­zel teli ké­szü­lé­ket he­lyez­tek, amely­ből a víz csep­pen­ként hul­lott ko­po­nyá­já­ra és nagy kék fol­tok­kal ere­zett hom­lo­ká­ra.

Az asz­tal és a kan­dal­ló pár­ká­nya zsú­fo­lá­sig tele volt ró­zsa­szín cím­kés kis té­ge­lyek­kel, or­vos­sá­gos üveg­csék­kel és fé­lig ki­ürí­tett po­ha­rak­kal.

Az ágy lá­bá­nál egy vér­fol­tos vá­szon­da­rab mu­tat­ta, hogy pi­ó­cát is al­kal­maz­tak.

A nagy tűz­zel lo­bo­gó kan­dal­ló előtt egy Szent-Vin­ce ren­di apá­ca gug­gol­va les­te, mi­kor forr fel a víz a kan­ná­ban.

Még elég fi­a­tal nő volt, pu­fók arca fe­hé­rebb a mell-fáty­lá­nál. Me­rev, nyu­godt arc­ki­fe­je­zé­se, ko­mor te­kin­te­te a tes­ti örö­mök­ről való tel­jes le­mon­dás­ról és a gon­dol­ko­dás el­uta­sí­tá­sá­ról ta­nús­ko­dott. Dur­va szö­vet­ből ké­szült szür­ke szok­nyá­ja ne­héz, ot­rom­ba rán­cok­ban vet­te kö­rül. A fes­tett pusz­páng­fa go­lyók­ból ké­szült és egy réz­ke­reszt­tel meg réz­me­dá­li­ák­kal te­le­ag­ga­tott nagy ró­zsa­fű­zé­re min­den moz­du­la­tá­ra meg­rez­zent, és lánc-csör­gés­sel ütő­dött a pad­ló­hoz.

Her­vé dok­tor a be­teg ágyá­val szem­ben levő ka­ros­szék­ben ült, és lát­ha­tó­lag a nő­vér elő­ké­szü­le­te­it kí­sér­te fi­gye­lem­mel. Amint Noël be­lé­pett, fel­pat­tant.

– Vég­re itt vagy! – ki­ál­tott fel, és meg­ra­gad­ta ba­rát­ja ke­zét.

– Fel­tar­tot­tak a tör­vény­szé­ken – mond­ta az ügy­véd, mint aki érzi, hogy ma­gya­rá­zat­tal tar­to­zik a tá­vol­ma­ra­dá­sért –, és el­hi­he­ted, hogy ál­lan­dó­an tű­kön ül­tem.

Oda­ha­jolt az or­vos fü­lé­hez, és nyug­ta­lan re­me­gés­sel a hang­já­ban meg­kér­dez­te:

– Nos?

Az or­vos meg­ráz­ta a fe­jét, arca mély­sé­ges re­mény­te­len­sé­get árult el.

– Rosszab­bul van – fe­lel­te –, reg­gel óta egyik ro­ham a má­si­kat éri ször­nyű gyor­sa­ság­gal.

El­hall­ga­tott. Az ügy­véd meg­ra­gad­ta a kar­ját, és úgy meg­szo­rí­tot­ta, hogy szin­te el­tört. Ger­dy­né asszony egy kis­sé meg­moz­dult, és hal­kan fel­nyö­gött.

– Meg­hal­lot­ta, mit mond­tál – sut­tog­ta Noël.

– Bár így len­ne – mond­ta az or­vos –, ez rop­pant bol­dog­gá ten­ne, de saj­nos, té­vedsz. De nézzük csak.

Oda­lé­pett Ger­dy­né asszony­hoz, és pul­zu­sát ta­po­gat­va erő­sen fi­gyel­te, majd ujja he­gyé­vel könnye­dén fel­emel­te szem­hé­ját.

A szem üve­ge­sen, ho­má­lyo­san me­redt elő.

– Gye­re, győ­ződj meg ma­gad, fogd meg a ke­zét, be­szélj hoz­zá.

Noël meg­bor­zon­gott, de meg­tet­te, amit ba­rát­ja kért. Kö­ze­lebb lé­pett, az ágy fölé ha­jolt, a szá­ja szin­te a be­teg fü­lét érin­tet­te, majd így sut­to­gott:

– Anyám, én va­gyok, Noël, a te Noë­led, be­szélj, adj élet­jelt, hal­lasz en­gem, anyám?

Sem­mi, a be­teg meg­őriz­te ri­asz­tó moz­du­lat­lan­sá­gát, az ér­te­lem leg­hal­vá­nyabb szik­rá­ja sem mu­tat­ko­zott ar­cán.

– Lá­tod – mond­ta a dok­tor –, meg­mond­tam elő­re.

– Sze­gény asszony – só­haj­tott Noël –, szen­ved?

– Most nem.

Az apá­ca fel­állt, és ő is az ágy mel­lé lé­pett.

– Dok­tor úr, min­den ké­szen van – mond­ta.

– Ak­kor hív­ja be a szol­gá­lót, ked­ves nő­vér, hadd se­gít­sen ne­künk fel­rak­ni a mus­tár­ta­pa­szo­kat.

A szol­gá­ló be­sza­ladt. A két nő kar­jai kö­zött Ger­dy­né asszony olyan volt, mint egy ha­lott, akit utol­só út­já­ra öl­töz­tet­nek. Hul­la volt, csak még épp me­rev nem volt. A sze­gény asszony so­kat és ré­gen szen­ved­he­tett, mert so­vány­sá­ga szá­nal­mas lát­ványt nyúj­tott. Az apá­ca is meg­ren­dült, pe­dig hoz­zá­szo­kott a szen­ve­dés lát­vá­nyá­hoz. Ti­zen­öt éve, ami­óta egyik be­teg­ágy­tól a má­si­kig ván­do­rolt, há­nyan ad­ták ki lel­kű­ket kar­ja­i­ban!

Noël ez­alatt az ab­lak­mé­lye­dés­be vo­nult vissza, és égő hom­lo­kát az ab­lak­üveg­hez szo­rí­tot­ta.

Mi­ről áb­rán­do­zott, amíg két lé­pés­nyi­re tőle ott hal­do­kolt az, aki­től oly sok anyai gyen­géd­sé­get, buz­gó oda­adást ka­pott? Saj­nál­ta? Vagy ta­lán in­kább arra a nagy és pom­pás élet­re gon­dolt, amely ott, a fo­lyó má­sik part­ján, a Sa­int-Ger­ma­in ne­gyed­ben vár­ja? Ba­rát­ja hang­ja ütöt­te meg a fü­lét, és hir­te­len meg­for­dult.

– Ez­zel meg­len­nénk – mond­ta az or­vos –, most meg­vár­juk a mus­tár­ta­pasz ha­tá­sát. Jó jel, ha meg­ér­zi; ha ez sem hasz­nál, meg­pró­bál­juk a kö­pö­lyö­zést.

– És ha az sem hat?

Az or­vos csak egy te­he­tet­len­sé­gét jel­ző váll­rán­dí­tás­sal vá­la­szolt.

– Meg­ér­tem a hall­ga­tá­so­dat, Her­vé – sut­tog­ta Noël. Saj­nos, már az éj­jel meg­mond­tad: ment­he­tet­len.

– Az or­vos­tu­do­mány szem­pont­já­ból, igen. De még­sem adok fel min­den re­ményt. Ide fi­gyelj, alig egy éve egyik ba­rá­tunk apó­sa ki­lá­balt egy pon­to­san ilyen ál­la­pot­ból. Pe­dig sok­kal rosszab­bul volt, már el­kez­dő­dött a gennye­se­dés…

– A leg­job­ban az kí­noz – vet­te át a szót Noël hogy ilyen ál­la­pot­ban lá­tom. Úgy kell meg­hal­nia, hogy ön­tu­da­tát vissza se nye­ri? Nem is­mer fel en­gem, nem szól töb­bé egyet­len szót sem.

– Ki tud­ja? Ez a faj­ta be­teg­ség fel­bo­rít­hat min­den el­kép­ze­lést. A tü­ne­tek egyik perc­ről a má­sik­ra vál­toz­hat­nak, at­tól füg­gő­en, hogy a gyul­la­dás az agy me­lyik ré­szét sújt­ja. Je­len­leg a be­teg az ér­zé­kek meg az ér­tel­mi ké­pes­ség tel­jes meg­sem­mi­sü­lé­sé­nek ál­la­po­tá­ban, a szen­der­gés, a bé­nu­lás sza­ka­szá­ban van; meg­le­het, hol­nap az agy­mű­kö­dés őrü­le­tig fo­ko­zó­dik, őr­jön­gő, gör­csös de­lí­ri­um lép fel.

– És ak­kor be­szél­ni fog?

– Két­ség­kí­vül, de ez nem vál­toz­tat se a baj ter­mé­sze­tén, se sú­lyos­sá­gán.

– És… vissza­nye­ri ön­tu­da­tát?

– Ta­lán – vá­la­szolt az or­vos és me­re­ven ba­rát­já­ra né­zett. – De mi­ért ér­de­kel mind­ez?

– Ó, ked­ves Her­vém, csak egyet­len szót szól­na még hoz­zám!

– A te ügyed­ről, ugye? Nos, ez irány­ban nem mond­ha­tok, nem is ígér­he­tek sem­mit. Ugyan­annyi esé­lyed van rá, hogy szól­hat hoz­zád, mint amennyi arra, hogy nem, de ma­radj mel­let­te. Ha vissza­tér is ér­tel­me, ak­kor is csak egy vil­la­nás­nyi­ra, igye­kezz ki­hasz­nál­ni. De már me­gyek is. Még há­rom be­te­get kell meg­lá­to­gat­nom.

Noël ki­kí­sér­te ba­rát­ját. Mi­kor a lép­cső­ház­ba ér­tek, meg­kér­dez­te:

– El­jössz még?

– Ma este, ki­lenc­kor. Ad­dig sem­mit sem te­he­tünk. Min­den a be­teg­ápo­ló­tól függ. Sze­ren­csé­re ta­lál­tam ne­ked egyet, egy igaz­gyön­gyöt. Jól is­me­rem.

– Szó­val te hív­tad ide ezt az apá­cát?

– Én, bár az en­ge­dé­lyed nél­kül. Ha­rag­szol érte?

– Egy­ál­ta­lán nem. De be kell val­la­nom…

– Mi­ért fin­to­rogsz? Ta­lán po­li­ti­kai el­ve­id tilt­ják, hogy anyá­dat… bo­csá­nat, Ger­dy­né asszonyt Szent Vin­ce egyik lá­nyá­val ápol­tasd?

– Majd meg­tu­dod, ked­ves Her­vém…

– Jó, jó. Tu­dom, hová akarsz ki­lyu­kad­ni, a régi el­csé­pelt nóta: az apá­cák ügye­sek, be­hí­zel­gők, ve­sze­del­me­sek, ezt tud­juk. Ha len­ne egy dús­gaz­dag agg­le­gény nagy­bá­tyám, egyet­len apá­cát sem en­ged­nék a kö­ze­lé­be. Néha fur­csa meg­bí­zá­sok­kal lát­ják el őket. De et­től mi­ért kell fél­ned? Hadd be­szél­ni az os­to­bá­kat. Ha nincs örök­ség­ről szó, ak­kor az apá­cák a leg­jobb be­teg­ápo­lók a vi­lá­gon, kí­vá­nom ne­ked, hogy egy ilyen főz­ze meg utol­só te­á­dat. De már me­gyek is, si­e­tek.

S az or­vo­si mél­tó­ság­ról meg­fe­led­kez­ve a dok­tor le­fu­tott a lép­csőn, Noël pe­dig gond­ter­helt hom­lok­kal, gon­do­la­ta­i­ba me­rül­ve vissza­tért Ger­dy­né asszony lak­osz­tá­lyá­ba.

A be­teg szo­bá­já­nak kü­szö­bén az apá­ca már les­te az ügy­vé­det.

– Uram – mond­ta –, uram!

– Óhajt va­la­mit, nő­vér­ke?

– Uram, a lány azt mond­ta, hogy for­dul­jak ön­höz pén­zért, nála nincs több, és a gyógy­szer­tár­ban is adós ma­radt.

– Bo­csás­son meg, ked­ves nő­vér – sza­kí­tot­ta fél­be Noël bosszú­san –, bo­csás­son meg, hogy nem gon­dol­tam rá előbb, higgye el, nem is tu­dok gon­dol­koz­ni.

Tár­cá­já­ból egy száz­fran­kos bank­je­gyet vett elő, és a kan­dal­ló pár­ká­nyá­ra tet­te.

– Kö­szö­nöm, uram – mond­ta az apá­ca –, a ki­adá­so­kat mind fel­írom. Min­dig így te­szünk, ez ké­nyel­me­sebb a csa­lá­dok­nak. So­ka­kat meg­za­var, ha sze­ret­te­i­ket be­te­gen lát­ják. Így ta­lán ön nem is gon­dolt arra, hogy szent val­lá­sunk se­gít­sé­gé­vel eny­hü­lést nyújt­son a sze­gény hölgy­nek? Az ön he­lyé­ben, uram, ké­se­de­lem nél­kül pa­pért kül­de­nék…

– Most, ked­ves nő­vér? Hát nem lát­ja, mi­lyen ál­la­pot­ban van!? Saj­nos, ha­lott, vagy majd­nem ha­lott. Hisz ve­het­te ész­re, hogy még az én han­go­mat sem hall­ja meg.

– Nem fon­tos, uram – fe­lel­te az apá­ca –, de leg­alább meg­te­szi a kö­te­les­sé­gét. Ön­nek nem vá­la­szolt, de nem tud­hat­ja, nem vá­la­szol-e majd a pap­nak? Ó, ön nem is­me­ri az utol­só ke­net szent­sé­gé­nek ha­tal­mát. Hány­szor lát­tunk már ago­ni­zá­ló­kat, akik vissza­nyer­ték tel­jes ön­tu­da­tu­kat és ere­jü­ket, csak azért, hogy meg­gyón­ja­nak és ma­guk­hoz ve­gyék a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus meg­szen­telt tes­tét. Gyak­ran hal­lom, hogy a hoz­zá­tar­to­zók nem óhajt­ják az Úr szol­gá­já­nak a meg­je­le­né­sé­vel meg­fé­lem­lí­te­ni a be­te­gü­ket, s ez­zel is si­et­tet­ni a vé­get. Vég­ze­tes té­ve­dés ez. A pap nem fé­lel­me­tes, meg­nyug­vást hoz a lé­lek­nek a nagy út kü­szö­bén. A kö­nyö­rü­le­tes­ség Is­te­né­nek a ne­vé­ben be­szél, aki meg­vál­ta­ni és nem kár­hoz­tat­ni jött. So­rol­hat­nék szá­mos pél­dát, hogy a szent ke­ne­tek érin­té­se hány hal­dok­lót ho­zott vissza az élet­be-.

Az apá­ca hang­ja épp­oly ko­mor volt, akár a te­kin­te­te. Nyil­ván­va­ló, hogy szí­vé­nek sem­mi köze az el­hang­zott sza­vak­hoz. Úgy ha­dar­ta, akár egy be­ta­nult lec­két. Két­ség­kí­vül, rég ta­nul­ta ezt meg, még ami­kor a zár­dá­ba be­lé­pett. Ak­kor még ki­fe­jez­te azt, amit ér­zett. Sa­ját gon­do­la­ta­it tol­má­csol­ta. De az­óta! Annyi­szor, de annyi­szor mond­ta a be­te­gei ro­kon­sá­gá­nak, hogy sza­va­i­nak ér­tel­me el­sik­lott elő­le. Az egész csak üres sza­vak sora volt, ame­lyet úgy per­ge­tett, mint a la­tin ti­ze­de­ket a ró­zsa­fű­zé­ren. Már hoz­zá­tar­to­zott a be­teg­ápo­lói kö­te­les­sé­gé­hez, akár a hárs­fa­tea vagy a ta­pa­szok el­ké­szí­té­se.

Noël oda se fi­gyelt, egész más­hol járt az esze.

– A ked­ves édes­any­ja – foly­tat­ta az apá­ca –, ez a jó­sá­gos hölgy, akit ön úgy sze­ret, bi­zo­nyo­san ra­gasz­ko­dik a val­lá­sá­hoz; koc­ká­ra ten­né a lel­ki-üd­vös­sé­gét? Ha meg­szó­lal­hat­na ke­gyet­len fáj­dal­mai kö­ze­pet­te…

Az ügy­véd ép­pen vá­la­szol­ni akart, mi­kor a szol­gá­ló be­szólt, hogy egy úr, aki nem volt haj­lan­dó meg­mon­da­ni a ne­vét, fon­tos ügy­ben ke­re­si.

– Me­gyek – mond­ta gyor­san.

– Mit ha­tá­roz, uram? – fag­gat­ta az apá­ca.

– Sza­bad ke­zet adok ma­gá­nak, ked­ves nő­vér, te­gye azt, amit jó­nak lát.

A de­rék lány be­le­fo­gott a be­ta­nult há­lál­ko­dás­ba, de hasz­ta­lan, Noël bosszús arc­cal el­tűnt, és az elő­szo­bá­ból be­hal­lat­szott a hang­ja. Így szólt: – Vég­re itt van, Cler­ge­ot úr, már le­mond­tam ar­ról, hogy lá­tom.

A lá­to­ga­tó, akit az ügy­véd várt, igen is­mert sze­mé­lyi­ség a Sa­int-La­za­re ut­cá­ban, a Pro­ven­ce utca vi­dé­kén, a Not­re-Dame-de-Lo­ret­te utca tá­ján, vé­gig a kül­ső kör­uta­kon, a Mar­ty­res úton, ki egé­szen a cli­chyi régi vám­so­rom­pó kö­rönd­jé­ig.

Cler­ge­ot úr épp­annyi­ra nem uzso­rás, mint ahogy Mo­li­é­re Jour­da­in ura sem volt ke­res­ke­dő. De mi­vel­hogy sok a pén­ze és rop­pant kész­sé­ges, szí­ve­sen ad köl­csön ba­rá­ta­i­nak, és szol­gá­la­tai fe­jé­ben meg­elég­szik egy kis ka­mat­tal, amely ti­zen­öt és öt­száz szá­za­lék kö­zött vál­ta­koz­hat.

A ki­tű­nő fér­fiú őszin­tén sze­re­ti ügy­fe­le­it, és tisz­tes­sé­gét ál­ta­lá­ban be­csü­lik. Egyet­len hi­te­le­ző­jé­nél sem fog­lal­ta­tott; job­ban sze­re­ti pi­he­nés és szü­net nél­kül akár tíz éven át haj­szol­ni őket, hogy csep­pen­ként vissza­sze­rez­ze azt, ami neki jár.

Va­la­hol a Vic­to­i­re utca vé­ge­fe­lé van a la­ká­sa. Nincs bolt­ja, de még­is min­den el­ad­ha­tó hol­mit árul, és még egye­be­ket is, ami­ket a tör­vény nem is­mer el áru­nak.

Min­dig kész, hogy fe­le­ba­rát­ja szol­gá­la­tá­ra áll­jon. Oly­kor azt ál­lít­ja, hogy nem na­gyon gaz­dag. Le­het­sé­ges. Kap­zsi is, de még in­kább hó­bor­tos, és ret­ten­tő­en me­rész. A bu­gyel­lá­ri­sa könnyen nyí­lik an­nak, aki neki meg­fe­lel, de az Ál­la­mi Bank ga­ran­ci­á­já­val se köl­csö­nöz­ne száz ga­rast se an­nak, aki­nek nem volt sze­ren­csé­je el­nyer­ni tet­szé­sét. Egyéb­ként tő­ké­jét a leg­ki­szá­mít­ha­tat­la­nabb esé­lyű la­pok­ra te­szi fel.

Ked­venc ügy­fe­le­it höl­gyi­kék, szí­nész­nők, mű­vé­szek meg azok kö­zül a me­rész em­be­rek kö­zül vá­lo­gat­ja, akik olyan pá­lyá­nak vág­nak neki. amely csak annyit ér, amennyit maga a pá­lya­vá­lasz­tó – ami­lyen az or­vos vagy az ügy­véd hi­va­tá­sa.

A nők­nek a je­len­be­li szép­sé­gük­re, a fér­fi­ak­nak a jö­vő­be­li te­het­sé­gük­re köl­csö­nöz. In­ga­tag zá­log! Be kell val­la­ni, hogy szi­mat­ja nagy el­is­me­rés­nek ör­vend. Rit­kán té­ved. Az a szép lány, aki­nek Cler­ge­ot ren­dez­te be la­ká­sát, sok­ra vi­he­ti. Egy mű­vész szá­má­ra Cler­ge­ot adó­sá­nak len­ni töb­bet ér egy jó hír­la­pi kri­ti­ká­nál.

Ezt a hasz­nos és tisz­te­let­re mél­tó is­me­ret­sé­get Ju­li­et­te sze­rez­te ba­rát­já­nak.

Noël tud­ta, hogy ez a de­rék em­ber mennyi­re ér­zé­keny az ud­va­ri­as for­mák, és mennyi­re ké­nyes az il­len­dő­ség iránt, így hát rög­tön szék­kel kí­nál­ta, és me­le­gen ér­dek­lő­dött egész­sé­gi ál­la­po­ta fe­lől. Cler­ge­ot rész­le­te­sen be is szá­molt. A foga még jó, de lá­tá­sa gyen­gül. A lába se a régi és kis­sé na­gyot hall. Több pa­na­sza nem lé­vén így foly­tat­ta:

– Tud­ja jól, mi­ért jöt­tem. Ma le­jár­nak az adós­le­ve­lei, és po­ko­li szük­sé­gem van pénz­re. Lás­suk csak, itt van egy tíz, egy hét és egy öt, össze­sen hu­szon­két ezer­ről szó­ló adós­le­vél.

– Ugyan, Cler­ge­ot úr, hagy­juk a rossz tré­fát – fe­lel­te Noël.

– Hogy tet­szik mon­da­ni? – mond­ta az uzso­rás. – Egy­ál­ta­lán nem tré­fá­lok.

– Sze­ret­ném azt hin­ni, hogy még­is. Ép­pen ma egy hete meg­ír­tam ön­nek, hogy nem lesz mó­dom­ban fi­zet­ni, és ha­la­dé­kot kér­tem.

– A le­ve­lét meg is kap­tam.

– S mit mond ezek után?

– Mi­vel nem vá­la­szol­tam, fel­té­te­lez­tem, meg­ér­ti, hogy nem tel­je­sít­he­tem a kí­ván­sá­gát. Re­mél­tem, hogy min­dent meg­moz­gat az összeg fel­haj­tá­sá­ra.

Noël nem bírt el­nyom­ni egy tü­rel­met­len moz­du­la­tot.

– Nem tet­tem meg. Így hát ve­gye tu­do­má­sul, nincs egy fi­ty­in­gem se – mond­ta.

– Az ör­dög­be!… Tud­ja-e, hogy már négy­szer ad­tam ha­la­dé­kot?

– Úgy vé­lem, a ka­ma­to­kat pon­to­san és meg­fe­le­lő­en ki­fi­zet­tem, még­hoz­zá oly ma­gas szá­za­lék­kal, hogy a be­fek­te­té­se mi­att nem kell na­gyon saj­nál­koz­ni.

Cler­ge­ot nem szí­ve­sen hall­ja, ha a neki fi­ze­tett ka­ma­tok­ról be­szél­nek.

Azt kép­ze­li, hogy ez meg­alá­zó.

Szá­ra­zon csak ezt mond­ta:

– Nem pa­nasz­ko­dom. Csu­pán fel sze­ret­ném hív­ni a fi­gyel­mét, hogy túl so­kat en­ged meg ma­gá­nak ve­lem szem­ben. Ha adós­le­ve­le­it le­szá­mí­tol­tat­tam vol­na, ma már min­den ki len­ne fi­zet­ve.

– Eb­ben té­ved.

– De­hogy. Az ügy­vé­di ka­ma­ra nem tré­fál, és maga meg­ta­lál­ta vol­na a mód­ját, hogy el­ke­rül­je a fe­gyel­mi el­já­rást. De azt gon­dol­ta: Cler­ge­ot papa jó fiú. Ez igaz is. De csak ad­dig, amíg ez nem okoz ne­kem túl sok kárt. Ma vi­szont fel­tét­le­nül szük­sé­gem van a pén­zem­re. Fel-tét-le-nül tet­te hoz­zá szó­ta­gol­va.

A lá­to­ga­tó ha­tá­ro­zott fel­lé­pé­se nyug­ta­lan­ság­gal töl­töt­te el az ügy­vé­det.

– Meg­is­mé­tel­jem? – mond­ta. – Tel­je­sen le­ég­tem, tel­je­sen.

– Iga­zán? – vet­te át a szót az uzso­rás. – Kel­le­met­len ez a maga szá­má­ra. Kény­te­len le­szek az adós­le­ve­le­ket át­ad­ni a bí­ró­sá­gi vég­re­haj­tó­nak.

– Mire len­ne jó? Játsszunk nyílt kár­tyák­kal, Cler­ge­ot úr. A vég­re­haj­tó jö­ve­del­mét óhajt­ja ta­lán nö­vel­ni? Nem, ugye? Kap­na-e egy cen­ti­me-ot is, ha ne­kem nagy költ­sé­ge­ket okoz? Annyit ér­het el, hogy hoz­nak el­le­nem vég­zést. S az­tán? Fog­lal­tat­ni akar ná­lam? A la­kás nem az enyém, a szer­ző­dés Ger­dy­né asszony ne­vé­re szól.

– Ez köz­is­mert. De még ha min­dent dob­ra ver­né­nek is, ami itt van, az sem fe­dez­né a tar­to­zá­sát.

– Ta­lán az adó­sok bör­tö­né­be szán­dék­szik be­csu­kat­ni? Rossz szá­mí­tás, erre fi­gyel­mez­te­tem, el­vesz­tem ügy­vé­di cí­me­met, ha nincs ügy­véd­ség, pénz sincs.

– Ejh – ki­ál­tott fel az uzso­rás –, össze­hord itt ne­kem egy cso­mó os­to­ba­sá­got. Ezt ne­ve­zi őszin­te­ség­nek? Me­sél­je más­nak! Ha fele annyi gaz­ság­ra ké­pes len­nék, mint amennyit fel­té­te­lez ró­lam, a pén­zem már itt vol­na a fi­ók­já­ban.

– Té­ve­dés! Nem tu­dom, hon­nan ve­gyem, ha­csak nem ké­rek Ger­dy­né asszony­tól, amit nem aka­rok…

Cler­ge­ot apó sa­já­tos ka­ján és bosszan­tó ne­ve­té­se sza­kí­tot­ta fél­be Noëlt.

– Azon az aj­tón hi­á­ba is ko­pog­na – mond­ta az uzso­rás –, a mama tár­cá­ja már jó ide­je üres, és ha a drá­ga hölgy el­ha­lá­loz­na, úgy mond­ják, sú­lyos be­teg, nem ad­nék két­száz ara­nyat a ha­gya­té­kért.

A ha­rag az ügy­véd ar­cá­ba ker­get­te a vért, sze­me szik­rát szórt; de tür­tőz­tet­te ma­gát, és elég he­ve­sen til­ta­ko­zott.

– Tud­juk, amit tu­dunk – foly­tat­ta nyu­god­tan Cler­ge­ot.

– Je­gyez­ze meg, mi­előtt a ga­ra­sa­in­kat koc­ká­ra tesszük, in­for­má­ci­ó­kat szerzünk, ez ter­mé­sze­tes. A mama leg­utol­só ér­ték­pa­pír­ja­it a múlt ok­tó­ber­ben ad­ták el. Ó, a Pro­ven­ce utca sok­ba ke­rül. Meg­csi­nál­tam a költ­ség­ve­tést, oda­ha­za meg­van. Annyi bi­zo­nyos, Ju­li­et­te el­ra­ga­dó nő, nincs pár­ja, ezt el­is­me­rem, de rop­pant sok­ba ke­rül. Ör­dö­gi­en sok­ba!

Noël dü­höng­ve hall­gat­ta, ho­gyan be­szél az ő Ju­li­et­te-jé­ről ez a tisz­te­let­re mél­tó sze­mély. De mit fe­lel­he­tett? Egyéb­ként sen­ki sem tö­ké­le­tes, és Cler­ge­ot úr­nak meg­van az a hi­bá­ja, hogy nem be­csü­li a nő­ket, fel­te­he­tő­en azért, mi­vel az üz­le­te nem hoz­ta össze olyan­nal, akit be­csül­ni le­het. A szép­nem­hez tar­to­zó ügy­fe­le­i­vel el­bű­vö­lő, ud­va­ri­as, sőt, lo­va­gi­as volt, de a leg­dur­vább sér­té­sek is ke­vés­bé vér­lá­zí­tó­ak bi­zal­mas­ko­dá­sa­i­nál.

– Túl­sá­go­san be­le­len­dült – foly­tat­ta, mint­ha ész­re se ven­né ügy­fe­le bosszú­sá­gát –, már an­nak ide­jén meg­mond­tam ön­nek. De saj­na, ez a nő el­vet­te az eszét. Még meg se kí­ván va­la­mit, már meg is kap­ja. Os­to­ba­ság! Ha egy csi­nos lány meg­kí­ván va­la­mit, hagy­ni kell, hadd kí­ván­ja so­ká­ig. Ez­zel el van fog­lal­va a feje, és nem gon­dol egy cso­mó más bu­ta­ság­ra. Négy jól irá­nyí­tott kí­ván­ság­nak egy esz­ten­de­ig el kell tar­ta­nia. Nem tud­ja irá­nyí­ta­ni a bol­dog­sá­gát. Tu­dom én, hogy olyan ör­dö­gi te­kin­te­te van an­nak a lány­nak, hogy egy kő­szen­tet is fel­ka­var­na, de az em­ber hall­gas­son az eszé­re is, a te­rem­bu­rá­ját! Pá­rizs­ban tíz ki­tar­tott nő sincs, akit ilyen fé­nye­sen el­lát­ná­nak. Azt hi­szi, et­től job­ban sze­re­ti ma­gát! Egy­ál­ta­lán nem. Mi­helyt tönk­re­megy, fa­kép­nél hagy­ja, és más­hol pró­bál sze­ren­csét.

Noël olyan­for­mán fo­gad­ta az al­kal­mi ban­kár ékes­szó­lá­sát, mint az es­er­nyő nél­kü­li em­ber a zá­por­esőt.

– Hová akar ki­lyu­kad­ni? – kér­dez­te.

– Oda, hogy nem aka­rom meg­hosszab­bí­ta­ni az adós­le­ve­le­it. Most még van ide­je, ha min­den ere­jét lat­ba veti, fel­hajt­ja a kér­dé­ses hu­szon­két­ezer fran­kot. Ne rán­col­ja a szem­öl­dö­két, meg­szer­zi a pénzt, ha nem akar­ja, hogy fog­lal­tas­sak, per­sze, nem itt, az hü­lye­ség len­ne, ha­nem a kis hölgy­nél, aki nem na­gyon örül­ne en­nek, és nem is rej­te­né véka alá.

– De az az ő ott­ho­na, és ma­gá­nak nincs joga…

– No és? Óvást emel majd, erre szá­mí­tok is, de ad­dig nem nyug­szik, amíg maga meg nem szer­zi a pénzt. Aján­lom, ke­rül­je ezt el. Most aka­rom a pén­zem. Nem ad­ha­tok ha­la­dé­kot, mert há­rom hó­nap múl­va ki­me­rül­nek az ön utol­só erő­for­rá­sai is. Ne is til­ta­koz­zék. Maga olyan hely­zet­ben van, amit az em­ber min­den­áron fenn akar tar­ta­ni. Hal­dok­ló any­ja feje alól is ki­szed­né az utol­só pár­nát, hogy en­nek a nő­nek pu­hább fek­he­lyet biz­to­sít­son. Hon­nan vet­te azt a tíz­ezer fran­kot, amit a múlt este át­adott neki? Ki tud­ja, mire nem lesz ké­pes, csak­hogy pénzt sze­rez­zen? Mire megy vele, hogy ti­zen­öt, há­rom vagy egy nap­pal to­vább tart­hat­ja meg? Vi­gyáz­zon! Is­me­rem ezt a já­té­kot. Ha nem sza­kít Ju­li­et­te-tel, el­ve­szett em­ber. Fo­gad­jon el egy jó ta­ná­csot, in­gyen; egy szép na­pon min­den­kép­pen sza­kí­ta­nia kell vele, nem igaz, előbb vagy utóbb, nem mind­egy? Te­gye meg még ma!

Íme, ilyen em­ber az a de­rék Cler­ge­ot, ha meg­te­he­ti, nem átall­ja az igaz­sá­got az ügy­fe­lei sze­mé­be mon­da­ni. Az se baj, ha nem tet­szik ne­kik, de leg­alább könnyít a lel­ki­is­me­re­tén. Ő nem olyan em­ber, aki se­géd­ke­zet nyúj­ta­na egy őrült­ség­hez.

Noël nem tűr­het­te to­vább, sza­bad­já­ra en­ged­te bosszú­sá­gát.

– Eb­ből elég! – ki­ál­tot­ta ha­tá­ro­zott han­gon. – Ön azt te­szi, amit jó­nak lát Cler­ge­ot úr, kí­mél­jen meg a ta­ná­csa­i­tól, job­ban sze­re­tem a vég­re­haj­tó szö­ve­gét. Ha kö­ve­tek is el meg­gon­do­lat­lan­sá­go­kat, jóvá is te­szem őket, még­hoz­zá úgy, hogy maga is meg­le­pő­dik. Igen, Cler­ge­ot úr, sze­rez­het­nék hu­szon­két­ezer fran­kot, akár száz­ez­ret is, már hol­nap is, ha ne­kem úgy tet­szik. A ki­adá­sa­im, mint ed­dig is, ti­tok­ban ma­rad­nak, akár tet­szik ön­nek, akár nem. Nem aka­rom, hogy ki­de­rül­jön, hogy pénz­za­var­ban va­gyok. A maga ked­vé­ért nem fo­gom el­sza­lasz­ta­ni ki­tű­zött cé­lo­mat, ami­kor már csak kar­nyúj­tás­nyi­ra van.

„Meg­ma­ka­csol­ta ma­gát – gon­dol­ta az uzso­rás –, nincs is úgy le­csúsz­va, mint hit­tem.”

– Így hát – foly­tat­ta az ügy­véd –, adja csak át azo­kat a rongy pa­pí­ro­kat a vég­re­haj­tó­nak. In­dít­son el­já­rást el­le­nem. Ezt csak a ház­mes­te­rem fog­ja meg­tud­ni. Nyolc na­pon be­lül a ke­res­ke­del­mi tör­vény­szék elé idéz­nek, ahol hu­szon­öt nap ha­la­dé­kot ké­rek, ame­lyet a bí­rák meg is ad­nak min­den szo­ron­ga­tott hely­zet­be ke­rült adós­nak. Hu­szon­öt meg nyolc, az a vi­lág min­den or­szá­gá­ban har­minc­há­rom nap. Pon­to­san annyi idő­nyi lé­leg­zet­vé­tel­re van szük­sé­gem. Fog­lal­juk hát össze: vagy el­fo­gad rög­tön egy hu­szon­négy­ezer frank­ról szó­ló, hat heti le­já­ra­tú vál­tót, vagy… tisz­te­le­tem, si­e­tek, me­het a vég­re­haj­tó­hoz.

– Hat hét múl­va pon­to­san olyan hely­zet­ben lesz, mint ma – vá­la­szol­ta az uzso­rás. – És hat hét Ju­li­et­te-tel, az jó né­hány arany…

– Cler­ge­ot úr – vá­gott vissza Noël –, hely­ze­tem jó­val e ha­tár­idő előtt tel­je­sen meg­vál­to­zik. De nincs több mon­da­ni­va­lóm – tet­te hoz­zá, és fel­állt –, na­gyon ki van szá­mít­va az időm…

– Egy pil­la­nat, in­du­la­tos fi­a­tal­em­ber! – sza­kí­tot­ta fél­be a ked­ves ban­kár. – Azt mond­ja, hu­szon­négy­ezer frank negy­ven­öt nap­ra?

– Igen. Ez kö­rül­be­lül het­ven­öt szá­za­lé­kos ka­mat. Elég csi­nos.

– Sose ki­csi­nyes­ked­tem a ka­ma­tok mi­att – mond­ta Cler­ge­ot de…

Ra­vasz­ká­san Noël­ra te­kin­tett, s buz­gón va­kar­ni kezd­te az ál­lát, ami mély­re­ha­tó agy­mun­kát árult el nála.

– De sze­ret­ném még­is tud­ni – foly­tat­ta –, mire szá­mít.

– Ez az, amit nem mon­dok meg ön­nek. Meg­tud­ja ha­ma­ro­san, mint min­den­ki.

– Meg­van! – ki­ál­tott fel Cler­ge­ot. – Meg­van! Nő­sül! A te­rem­bu­rá­ját! Ta­lált egy gaz­dag örö­kös­nőt. A kis Ju­li­et­te-je mon­dott is ne­kem va­la­mi ilyes­mit ma reg­gel. Szó­val meg­há­za­so­dik! Leg­alább csi­nos? De mit szá­mít az! Meg­van a pén­zes-zacs­kó­ja, nem igaz? Enél­kül el se ven­né. Hát csa­lá­dot ala­pít?

– Ezt nem mond­tam.

– Jól van, jól van. Őriz­ze meg a tit­kát, fél szó­ból is ér­tünk. Egy ta­ná­csot még­is adok: jól vi­gyáz­zon, a kis ba­rát­nő­je sej­ti a dol­got. Iga­za van, most nem sza­bad pénzt haj­ku­rász­nia. A leg­cse­ké­lyebb lé­pé­se is le­lep­lez­he­ti az após előtt az ön anya­gi hely­ze­tét, és nem kap­ja meg a lá­nyát. Nő­sül­jön meg, és le­gyen okos. El­ső­sor­ban sza­kít­son Ju­li­et­te-tel, mert ha nem, öt fran­kot se adok a ho­zo­má­nyá­ért. Te­hát meg­egyez­tünk, ál­lít­son ki egy hu­szon­négy­ezer frank­ról szó­ló vál­tót, hét­főn érte jö­vök, és ho­zom az adós­le­ve­le­it. De nem. Hogy őszin­te le­gyek, tud­tam elő­re, hogy hi­á­ba jö­vök, és sok más adós­le­vél­lel együtt át­ad­tam a bí­ró­sá­gi vég­re­haj­tó­nak. De alud­jon csak nyu­god­tan, sza­va­mat ad­tam.

Cler­ge­ot úgy tett, mint­ha tá­voz­ni ké­szül­ne, de a kü­szöb­ről hir­te­len vissza­for­dult.

– El­fe­lej­tet­tem – mond­ta –, ha már itt tar­tunk, a vál­tót hu­szon­hat­ezer frank­ra ál­lít­sa ki. A kis höl­gye né­hány ap­ró­sá­got kért tő­lem, hol­nap aka­rom el­vin­ni neki: így leg­alább az is rend­ben lesz.

Az ügy­véd til­ta­koz­ni pró­bált. Per­sze, hogy nem ta­gad­ja meg a fi­ze­tést, csak sze­re­ti, ha Ju­li­et­te meg­be­szé­li vele a vá­sár­lá­sa­it. Nem tűr­he­ti, hogy így ren­del­kez­ze­nek a pénz­tár­cá­já­val.

– Ne tré­fál­jon – mond­ta az uzso­rás a vál­lát vo­no­gat­va –, csak nem akar­ja ilyen sem­mi­ség­gel fel­bosszan­ta­ni Ju­li­et­te-et! Csi­nál ez ma­gá­nak még na­gyobb bajt is! Szá­mít­hat rá, hogy el­nye­li a ho­zo­mányt. Re­mé­lem, tud­ja, hogy ha az es­kü­vő­höz kell némi köl­csön, biz­to­sí­ték el­le­né­ben meg­kap­hat­ja; hoz­zon össze a köz­jegy­ző­vel, és nyél­be üt­jük. No de sza­la­dok! Hét­főn ta­lál­kozunk, ugye?

Noël fü­lelt, bi­zo­nyos akart len­ni ben­ne, hogy az uzso­rás va­ló­ban el­ment.

Mi­kor a lép­csőn cso­szo­gó lép­te­it meg­hal­lot­ta, fel­ki­ál­tott:

– Gaz­em­ber! Nyo­mo­rult tol­vaj, vén zsu­go­ri, hogy hagy­ta ma­gát kér­lel­ni! Ké­pes lett vol­na be­pe­rel­ni! Szép ké­pet al­ko­tott vol­na ró­lam a gróf, ha a fü­lé­be jut! Al­jas uzso­rás! At­tól fél­tem, hogy kény­te­len le­szek min­dent el­mon­da­ni neki!

Mi­köz­ben ban­kár­ját szid­ta, sza­pul­ta, elő­vet­te az órá­ját.

– Már fél hat!

Rop­pant bi­zony­ta­lan volt. Men­jen el va­cso­ráz­ni ap­já­hoz? El­hagy­hat­ja-e Ger­dy­né asszonyt? A Com­ma­rin pa­lo­ta­be­li va­cso­ra na­gyon von­zot­ta, de más­részt, ma­gá­ra hagy­hat-e egy hal­dok­lót?!

– Sem­mi­kép­pen sem tá­voz­ha­tom in­nen – sut­tog­ta.

Le­ült az író­asz­ta­lá­hoz, és si­et­ve bo­csá­nat­ké­rő le­ve­let írt ap­já­nak. Ger­dy­né asszony, írta, egyik perc­ről a má­sik­ra ki­ad­hat­ja lel­két, itt kell ma­rad­nia.

Mi­alatt meg­bíz­ta a szol­gá­lót, hogy jut­tas­sa el a le­ve­let a gróf­hoz egy ut­cai kül­dönc­cel, hir­te­len egy gon­do­la­ta tá­madt.

– Tud­ja-e a nagy­sá­ga fi­vé­re, hogy húga sú­lyos be­teg? –kér­dez­te.

– Nem tu­dom, uram – vá­la­szol­ta a lány –, én nem ér­te­sí­tet­tem.

– Ho­gyan, maga sze­ren­csét­len, hát tá­vol­lé­tem­ben nem gon­dolt rá, hogy ér­te­sí­te­ni kel­le­ne? Gyor­san, sza­lad­jon el hoz­zá! Ke­res­sék meg, ha nincs ott­hon; jöj­jön el mi­nél előbb.

Noël most már nyu­god­tab­ban ment be a be­teg szo­bá­já­ba, és le­ült. Égett a lám­pa és a nő­vér ott­ho­no­san tett-vett, ra­kos­ga­tott, tö­röl­ge­tett. Elé­ge­dett arc­ki­fe­je­zé­se nem ke­rül­te el Noël fi­gyel­mét.

– Fel­csil­lant va­la­mi re­mény, ked­ves nő­vér? – kér­dez­te tőle.

– Ta­lán – vá­la­szolt az apá­ca. – A plé­bá­nos úr sze­mé­lye­sen jött el, uram; édes­any­ja ész­re sem vet­te, hogy itt van; de majd még el­jön újra. És még va­la­mi. A plé­bá­nos úr lá­to­ga­tá­sa óta a mus­tár­ta­pa­szok cso­dá­la­to­san szív­nak, a bőr már min­de­nütt pi­ros; meg va­gyok győ­ződ­ve róla, hogy a be­teg érzi is.

– Bár meg­hall­gat­ná az Is­ten, ked­ves nő­vér!

– Ó, már so­kat, imád­koz­tam, el­hi­he­ti! Az a fon­tos, hogy egy pil­la­nat­ra se hagy­juk ma­gá­ra. A szol­gá­ló­val meg is be­szél­tem. Ha meg­jön az or­vos, én le­fek­szem, és a lány vir­raszt mel­let­te éj­fél után egy órá­ig. Ak­kor fel­vál­tom…

– Maga csak pi­hen­jen, ked­ves nő­vér – sza­kí­tot­ta fél­be Noël bá­na­tos han­gon. – Én úgy­se tud­nám le­huny­ni a sze­mem, majd vir­rasz­tók én reg­ge­lig.