Ötödik fejezet

 

Ger­dy­né asszony bér­le­mé­nyé­hez egy föld­szin­ti he­lyi­ség is tar­to­zott, amely va­la­ha ko­csi­szín volt. Je­len­leg lom­tár­nak hasz­nál­ták, itt hal­moz­ták fel a fe­les­le­ges bú­to­ro­kat, a ki­must­rált edé­nye­ket, az ócs­ka­sá­go­kat, min­den­faj­ta al­kal­mat­lan hol­mit. Ger­dy­né itt tá­rol­ta a téli tü­ze­lő­fát meg sze­net.

En­nek a ko­csi­szín­nek volt egy ut­cá­ra nyí­ló, de ré­ges-rég be­szö­ge­zett aj­ta­ja is. Noël ti­tok­ban rend­be ho­zat­ta és zá­rat csi­nál­ta­tott hoz­zá. Ezen az aj­tón bár­mi­kor ki-be jár­ha­tott, és el­ke­rül­het­te a ház­mes­ter, vagy­is az egész ház el­len­őr­zé­sét.

Az ügy­véd ezen az aj­tón ke­resz­tül tá­vo­zott, s rop­pant elő­vi­gyá­za­tos­ság­gal nyi­tot­ta ki és csuk­ta be maga után.

Kint az ut­cán egy ide­ig ott állt moz­du­lat­la­nul a jár­dán, mint­ha ha­boz­na, me­lyik irány­ba tart­son. Vé­gül las­san meg­in­dult a Sa­int-La­za­re pá­lya­ud­var felé, s ész­re­vett egy arra ha­la­dó bér­ko­csit. In­tett a ko­csis­nak, az vissza­fog­ta a lo­vát, és ko­csi­ját a jár­dá­hoz irá­nyí­tot­ta.

– Vi­gyen el a Mont­mart­re utca és a Pro­ven­ce utca sar­ká­ig, de gyor­san – mond­ta, és be­ült a ko­csi­ba.

A mon­dott he­lyen Noël ki­szállt, és ki­fi­zet­te a ko­csist. Ami­kor lát­ta, hogy a ko­csi messze jár, meg­in­dult a Pro­ven­ce ut­cá­ban, vagy száz lé­pést ha­ladt, s be­csön­ge­tett az utca egyik leg­szebb há­zá­nak ka­pu­ján.

A kapu azon­nal ki­nyílt.

Mi­kor Noël a por­tás fül­ké­je elé ért, a ház­mes­ter tisz­te­let­tel­je­sen atyás­kod­va, de egy­ben ba­rá­ti­an kö­szön­töt­te, olyan üd­vöz­lés­sel, ame­lyet a pá­ri­zsi ház­mes­te­rek a szí­vük­nek ked­ves la­kók­nak, a min­dig nyi­tott er­szé­nyű, nagy­lel­kű ha­lan­dók­nak tar­to­gat­nak.

A má­so­dik eme­let­re érve az ügy­véd meg­állt a kö­zép­ső la­kás előtt, zse­bé­ből elő­vett egy kul­csot, és be­lé­pett a la­kás­ba, mint aki ott­hon van.

Bár­mi­lyen hal­kan csi­kor­dult is a kulcs a zár­ban, egy elég fi­a­tal, elég csi­nos, hun­cut sze­mű szo­ba­lány már fu­tott is elé­je.

– Ó, uram! – ki­ál­tott fel.

Ez a fel­ki­ál­tás elég han­gos volt ah­hoz, hogy meg­hall­has­sák a la­kás leg­tá­vo­lab­bi zu­gá­ban is, és szük­ség ese­tén vész­jel­zés­ként is szol­gál­jon. Mint­ha így ki­ál­tott vol­na: „Vi­gyá­zat!” De Noël úgy lát­szik, erre nem fi­gyelt fel.

– Asszo­nya itt­hon van? – kér­dez­te.

– Igen, uram, és rop­pant ha­rag­szik az úrra. Már reg­gel akart kül­de­ni ön­höz. Nem­rég meg ar­ról be­szélt, hogy ő maga megy el oda. Alig bír­tam meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy meg­szeg­je az úr uta­sí­tá­sa­it.

– Jól van – mond­ta az ügy­véd.

– Asszo­nyom a do­hány­zó­ban van – foly­tat­ta a szo­ba­lány –, ép­pen teát ké­szí­tek neki, az úr is kér egy csé­szé­vel?

– Igen – fe­lel­te Noël. – Men­jen, vi­lá­gít­son, Char­lot­te.

Előbb egy nagy­sze­rű ebéd­lőn, majd egy pom­pás XIV. La­jos ko­ra­be­li ara­nyo­zott bú­to­rok­kal be­ren­de­zett sza­lo­non ment át, mi­előtt a do­hány­zó­ba lé­pett.

Elég tá­gas he­lyi­ség volt, fel­tű­nő­en ma­gas mennye­zet­tel. Úgy érez­het­te ma­gát ben­ne az em­ber, mint­ha há­rom­ezer mér­föld­nyi­re len­ne Pá­rizs­tól, a Mennyei Bi­ro­da­lom va­la­me­lyik dús­gaz­dag alatt­va­ló­já­nak há­zá­ban. A bú­to­rok, a sző­nye­gek, a kár­pi­tok, a ké­pek min­den bi­zonnyal egye­ne­sen Hong-Kong­ból vagy Sang­haj­ból ke­rül­tek ide.

Élénk szí­nek­kel áb­rá­zolt ala­kok­kal dí­szí­tett ne­héz se­lyem­szö­vet bo­rí­tot­ta a fa­la­kat, és füg­gö­nyöz­te az aj­tót. A ci­nó­ber­vö­rös tá­ja­kon fel­vo­nult az egész Kí­nai Bi­ro­da­lom: lam­pi­o­nos szol­gák­kal kö­rül­vett po­ca­kos man­da­ri­nok; a nap­er­nyők alatt ópi­um­tól kába, bó­bis­ko­ló írás­tu­dók, pó­lyá­ba zsu­go­rí­tott lá­ba­kon buk­dá­cso­ló man­du­la­vá­gá­sú sze­mű, szép lá­nyok.

A sző­nye­gen, amely­nek gyár­tá­si tit­kát Eu­ró­pa nem is­me­ri, a mé­he­ket is meg­té­vesz­tő tö­ké­le­tes­ség­gel ki­hím­zett vi­rá­gok meg gyü­möl­csök. A mennye­ze­tet ta­ka­ró azúr­kék se­lyem­re va­la­me­lyik pe­kin­gi nagy mű­vész bí­bor és arany­szí­nű szár­nya­i­kat bon­to­ga­tó ma­da­ra­kat fes­tett.

Ér­té­kes gyöngy­ház in­tar­zi­ás lakk pál­cák rög­zí­tet­ték a kár­pi­to­kat, és dí­szí­tet­ték a szo­ba sar­ka­it. A szo­ba egyik fa­lát tel­je­sen el­fog­lal­ta két fur­csa láda. Sze­szé­lyes és rend­ha­gyó ala­kú, por­ce­lán­nal fe­dett asz­tal­kák, ne­mes fá­ból ké­szült fe­hér­ne­műs szek­ré­nyek töl­töt­tek be min­den zu­got.

Majd pol­cok kö­vet­kez­tek, ame­lye­ket Lien-Csi­nél vá­sá­rol­tak a Szu-Cseu-i ba­zár­ban, eb­ben a mű­vé­szi tár­gyak­kal, ezer le­he­tet­len és költ­sé­ges ku­ri­ó­zum­mal teli vá­ros­ban, ahol a vil­lá­kat he­lyet­te­sí­tő ele­fánt­csont pál­ci­kák­tól kezd­ve a Kien-Lung ural­ko­dá­sa ide­jé­ből való szap­pan­bu­bo­rék­nál vé­ko­nyabb, cso­dá­la­tos por­ce­lán csé­szé­kig min­den meg­ta­lál­ha­tó.

A do­hány­zó hát­só fa­lá­nál egy igen szé­les és ala­csony dí­vány állt a kár­pi­to­zás­hoz ha­son­ló se­lyem­mel be­vont dí­vány­pár­nák hal­ma­zá­val. Az ab­lak olyan volt, mint a nagy áru­há­zak ki­ra­ka­ta­i­nak nagy, moz­gat­ha­tó, dup­la üveg­táb­lái. A bel­ső üveg­táb­lát a kül­ső­től el­vá­lasz­tó, majd­nem egy mé­ter szé­les tér­ség rit­ka vi­rá­gok­kal volt meg­rak­va. Kan­dal­ló he­lyett ügye­sen el­rej­tett, me­le­get su­gár­zó nyí­lá­sok vol­tak a szo­bá­ban, s olyan nagy hő­sé­get árasz­tot­tak, hogy még a se­lyem­her­nyó is ki­kelt vol­na a he­lyi­ség­ben – ami iga­zán il­lett vol­na a be­ren­de­zés­hez.

Ami­kor Noël be­lé­pett, a dí­vá­nyon egy elég fi­a­tal ci­ga­ret­tá­zó nő gub­basz­tott. A tró­pu­si hő­ség el­le­né­re nagy kas­mír sá­lak­ba bur­ko­ló­zott.

Kis ter­me­tű nő volt, de csak­is a kis ter­me­tű nők le­het­nek tö­ké­le­te­sek. Az át­lag­nál ma­ga­sabb ter­me­tű nők a ter­mé­szet kí­sér­le­ti pél­dá­nyai vagy té­ve­dé­sei. Bár­mi­lyen szép­sé­ge­sek is, imitt-amott min­dig van va­la­mi hi­bá­juk, mint a szo­bor­nak, amely zse­ni­á­lis, de mo­nu­men­tá­lis al­ko­tá­sok­ban kez­dő szob­rász műve.

Ter­met­re ki­csi volt, de nya­ka, vál­la, kar­ja gyö­nyö­rű­sé­ge­sen göm­böly­ded. Keze a hát­ra­haj­ló uj­ja­i­val, ró­zsás kör­me­i­vel, mint a fi­no­man ki­mun­kált drá­ga ék­szer. Pók­há­ló-vé­kony se­lyem­ha­ris­nyá­ba búj­ta­tott lába cso­dá­la­tos volt. Nem is annyi­ra arra a me­se­be­li láb­ra em­lé­kez­te­tett, ame­lyet Ha­mu­pi­pő­ke mó­kus­prém pa­pucs­ba csúsz­ta­tott, ha­nem arra a va­ló­ban lé­te­ző, rop­pant hí­res, meg­fog­ha­tóbb láb­ra, amely­nek gipsz­ből, már­vány­ból vagy bronz­ból ké­szült má­sá­val egy ban­kár szép­sé­ges fe­le­sé­ge elő­sze­re­tet­tel aján­dé­koz­za meg szá­mos cso­dá­ló­ját.

Nem volt szép, még csak bá­jos­nak sem mond­ha­tó; de olyan arca volt, hogy nem­igen le­he­tett el­fe­lej­te­ni, és úgy ha­tott az em­ber­re, mint az a bi­zo­nyos vil­lám­csa­pás. Hom­lo­ka egy kis­sé túl ma­gas volt, és a szá­ja is túl nagy, bár ki­hí­vó­an üde. Szem­öl­dö­két mint­ha tus­sal húz­ták vol­na ki, csak egy kis­sé meg­nyom­hat­ták az ecse­tet, és ha nem gon­doz­ta, ar­cá­nak ke­mény ki­fe­je­zést köl­csön­zött. De ara­nyos-hal­vány, hi­bát­lan arc­bő­ré­nek és bár­so­nyos fe­ke­te sze­mé­nek rop­pant va­rázs­ere­je volt, fog­so­ra gyöngy­ház-fe­hé­ren csil­lo­gott, és igé­ző­en dús, fi­nom szá­lú, hul­lá­mos fe­ke­te haja ké­kes szín­ben ját­szott.

Amint meg­lát­ta, hogy Noël, szét­leb­ben­ti az aj­tót fedő se­lyem­füg­gönyt, fel­kö­nyö­költ.

– Vég­re itt van – szó­lalt meg csí­pős han­gon –, ez iga­zán sze­ren­cse.

Az ügy­véd­nek el­akadt a lé­leg­ze­te a do­hány­zó­ban ural­ko­dó tró­pu­si hő­ség­től.

– Mi­cso­da hő­ség van itt – mond­ta meg le­het ful­lad­ni!

– Úgy ta­lál­ja? – szólt a fi­a­tal nő. – Nos, én di­der­gek. Igaz, na­gyon rosszul ér­zem ma­ga­mat. Az ücsör­gés el­vi­sel­he­tet­len, az ide­ge­im­re megy, és már teg­nap óta vá­rok ma­gá­ra.

– Le­he­tet­len volt el­jön­nöm – vé­de­ke­zett Noël –, le­he­tet­len!

– Pe­dig jól tud­ta, hogy ma egy cso­mó ese­dé­kes ki­fi­zet­ni­va­lóm van. A szál­lí­tó­im jöt­tek a szám­lák­kal, és egy fi­ty­in­get sem ad­hat­tam ne­kik. El­hoz­ták a ko­csi­gyár­tó szám­lá­ját, s nem volt pén­zem. Ez a vén zsi­vány Cler­got, aki­nek azt a há­rom­ezer fran­kos vál­tót alá­ír­tam, ször­nyű zajt csa­pott. Azt hi­szi, ez kel­le­mes?!

Noël le­hor­gasz­tot­ta a fe­jét, mint a ne­bu­ló, akit hét­főn le­hord a ta­ní­tó­ja, mert nem ké­szí­tet­te el a va­sár­na­pi fel­ada­tot.

– Csak egy na­pot kés­tem – mo­tyog­ta.

– És ez sem­mi, ugye? – vág­ta oda a fi­a­tal nő. – Ren­des em­ber a maga vál­tó­ját hagy­hat­ja meg­óva­tol­ni, ha mu­száj, de a sze­re­tő­jé­ét soha. Mit gon­dol, mi­lyen hí­rem lesz? Mint­ha nem tud­ná, hogy meg­be­csü­lést csak­is a pén­zem ré­vén vár­ha­tok! Ab­ban a pil­la­nat­ban, ahogy el­fogy a pén­zem, be­fel­leg­zett ne­kem…

– Drá­ga Ju­li­et­te – kezd­te sze­lí­den az ügy­véd.

A nő va­dul a sza­vá­ba vá­gott:

– Igen, ez mind na­gyon szép – ha­dar­ta –, drá­ga Ju­li­et­te, imá­dott Ju­li­et­te va­gyok, amíg maga itt van, ez rop­pant csá­bos, de ahogy ki­te­szi in­nen a lá­bát, az egé­szet el­fúj­ja a szél. Eszé­be jut egy­ál­ta­lán, hogy Ju­li­et­te a vi­lá­gon van, ami­kor nincs itt?

– Mennyi­re igaz­ság­ta­lan – fe­lel­te Noël. – Hát nem tud­ja, hogy min­dig ma­gá­ra gon­do­lok, hát nem bi­zo­nyí­tot­tam be ezt ezer­szer is? Néz­ze, most is be­bi­zo­nyí­tom.

Ki­vet­te zse­bé­ből azt a kis cso­ma­got, ame­lyet az író­asz­ta­lá­ból sze­dett elő, ki­bon­tot­ta, és egy tet­sze­tős bár­sony ék­szer­do­bozt mu­ta­tott.

– Íme, itt van az a kar­kö­tő, amit egy hét­tel ez­előtt lá­tott Beaug­ran ki­ra­ka­tá­ban, és annyi­ra meg­kí­ván­ta.

Ju­li­et­te fel sem kelt, csak ke­zét nyúj­tot­ta az ék­sze­res do­bozért, a leg­hanya­gabb nem­tö­rő­döm­ség­gel fel­nyi­tot­ta, egy pil­lan­tást ve­tett rá, és csak ennyit mon­dott:

– Ó!

– Ez az? – kér­dez­te Noël.

– Igen; de az ék­sze­rész ki­ra­ka­tá­ban sok­kal szebb­nek lát­szott.

Be­csuk­ta a do­bozt, és a kö­ze­lé­ben álló kis asz­tal­ká­ra dob­ta.

– Ma este nincs sze­ren­csém – mond­ta az ügy­véd bosszú­san.

– Mi­ért?

– Lá­tom, ez a kar­kö­tő nem tet­szik ma­gá­nak.

– De­hogy­nem. Bá­jos… egyéb­ként ez­zel két tu­cat­ra nő a gyűj­te­mé­nyem.

Erre már Noë­len volt a sor, hogy fel­só­hajt­son:

– Ó!

S mi­vel Ju­li­et­te hall­ga­tott, hoz­zá­tet­te:

– Le­het, hogy örül neki, de ez nem­igen lát­szik.

– Na, hely­ben va­gyunk! – ki­ál­tott fel a hölgy. – Maga sze­rint nem he­vít elég­gé a hála? Egy kis aján­dé­kért ta­lán el­vár­ná, hogy azon­nal kész­pénz­zel fi­zes­sek, és a ház vissz­han­goz­zék az öröm­ki­ál­tá­sa­im­tól meg bo­rul­jak a lá­bai elé, és ne­vez­zem nagy­lel­kű her­ce­gem­nek?

Noël nem bírt vissza­tar­ta­ni egy tü­rel­met­len moz­du­la­tot, ame­lyet Ju­li­et­te ész­re is vett, és el volt tőle ra­gad­tat­va.

– Ez kel­le­ne? – foly­tat­ta. – Ta­lán hív­jam be Char­lot­te-ot is, hadd cso­dál­ja meg ezt a pom­pás kar­kö­tőt, a maga óri­á­si nagy­lel­kű­sé­gét? Ta­lán még a ház­mes­tert is fel­hív­jam vagy le­küld­jem hoz­zá a sza­kács­nő­met, hogy el­mond­ja neki, mennyi­re bol­dog va­gyok, hogy ilyen nagy­sze­rű sze­re­tőm van?

Az ügy­véd vál­lat vont, mint a bölcs, akit nem érint­het­nek egy gyer­mek gú­nyo­ló­dá­sai.

– Mire jók ezek a bán­tó csip­ke­lő­dé­sek? – mond­ta. – Ha van va­la­mi, amit ko­mo­lyan sze­mem­re hány­hat, jobb, ha egy­sze­rű­en és ko­mo­lyan meg­mond­ja.

Jól van, le­gyünk hát ko­mo­lyak – vá­la­szolt Ju­li­et­te.

– Ha már így van, meg kell mon­da­nom, job­ban tet­te vol­na, ha nem gon­dol erre a kar­kö­tő­re, de hoz­ta vol­na el in­kább teg­nap este, vagy ma reg­gel azt a nyolc­ezer fran­kot, ami­re szük­sé­gem volt.

– Nem jö­het­tem el.

– A pénzt el­küld­het­te vol­na, hi­szen még van­nak kül­dön­cök az ut­ca­sar­kon.

– Drá­ga ba­rát­nőm, ha nem hoz­tam el, s el sem küld­tem, az azt je­len­ti, hogy nem volt pén­zem. Sok után­já­rás­ba ke­rült, amíg sze­rez­tem, de azt is csak hol­nap­ra ígér­ték. Ha most még­is van pén­zem, ezt csak egy vé­let­len­nek kö­szön­he­tem, amely­re egy órá­val ez­előtt még nem is szá­mí­tot­tam, de meg­ra­gad­tam az al­kal­mat, még a komp­ro­mit­tá­lá­som koc­ká­za­ta árán is.

– Sze­gény em­ber! – mond­ta Ju­li­et­te gú­nyo­san szá­na­koz­va. – Azt meri ál­lí­ta­ni, hogy tíz­ezer frank meg­szer­zé­se za­var­ba hoz­za ma­gát!

– Igen­is, za­var­ba hoz.

A fi­a­tal nő a sze­re­tő­jé­re né­zett, és han­gos ka­caj­ra fa­kadt.

– Maga az­tán cso­dá­la­tos a sze­gény fi­a­tal­em­ber sze­re­pé­ben.

– Ez nem sze­rep…

– Mit nem mond, ked­ves ba­rá­tom. De lá­tom, hová akar ki­lyu­kad­ni. Ez a ked­ves val­lo­más csak be­ve­ze­tés. Hol­nap majd ki­je­len­ti, hogy pénz­za­var­ban van, és hol­nap­után pe­dig… A fu­kar­ság rág­ja ma­gát. Még csak ez az erény hi­ány­zott ma­gá­ból. Nem saj­nál­ja azt a pénzt, amit ed­dig ne­kem adott?

– Sze­ren­csét­len! – sut­tog­ta fel­há­bo­rod­va Noël.

– Iga­zán szá­nom ma­gát – foly­tat­ta a nő –, még­hoz­zá mély­sé­ge­sen. Sze­ren­csét­len sze­re­tő! Tán kö­röz­tes­sek egy gyűj­tő­ívet a ja­vá­ra? A maga he­lyé­ben fel­irat­koz­nék a köz­jó­té­kony­ság­ra rá­szo­ru­lók lis­tá­já­ra.

Bár­mennyi­re is el­ha­tá­roz­ta, hogy nyu­godt ma­rad, Noël tü­rel­me fogy­tán volt.

– Azt hi­szi, ez tré­fa? – ki­ál­tott fel. Nos, tud­ja meg, Ju­li­et­te, tönk­re­men­tem, ki­me­rí­tet­tem az utol­só for­rá­sa­i­mat is. Most már a vég­ső, két­ség­be­esett esz­kö­zök­höz kel­lett nyúl­nom!

A fi­a­tal nő sze­me fel­csil­lant, gyen­géd pil­lan­tást ve­tett a sze­re­tő­jé­re.

– Ó, bár igaz len­ne, mó­kus­kám – mond­ta. – Bár­csak hi­het­nék ne­ked!

Ez a te­kin­tet szí­ven ta­lál­ta az ügy­vé­det. Ke­gyet­len fáj­dal­mat ér­zett.

„Hisz ne­kem – gon­dol­ta –, és el van ra­gad­tat­va. Ez a nő gyű­löl en­gem.”

Té­ve­dett. Az a tu­dat, hogy egy fér­fi zok­szó nél­kül ké­pes volt hi­deg­vér­rel tönk­re­ten­ni ma­gát mi­at­ta, el­ra­gad­ta­tás­sal töl­töt­te el. Le­csú­szott kol­dus­ként kész volt sze­ret­ni azt, akit meg­ve­tett, ami­kor gaz­dag és büsz­ke volt. De te­kin­te­te nagy­ha­mar színt vál­tott.

– Mi­lyen buta va­gyok – ki­ál­tott fel –, majd­nem lép­re men­tem, és meg­ha­tód­tam. Maga len­ne az az úri­em­ber, aki csak úgy hagy­ná, hogy a pénz szét­cso­rog­jon az uj­jai kö­zött. Me­sél­je ezt más­nak, ked­ve­sem! Ma­nap­ság va­la­mennyi fér­fi úgy a fo­gá­hoz veri a ga­rast, akár egy uzso­rás. Csak né­hány os­to­ba ké­pes rá, hogy tönk­re­men­jen, né­hány hiú zöld­fü­lű meg oly­kor-oly­kor egy szen­ve­dé­lyes ag­gas­tyán. De hát maga rop­pant hi­deg­vé­rű fic­kó, meg­fon­tolt és na­gyon ko­moly, no meg igen erős.

– Csak nem ma­gá­val szem­ben, nem min­dig – mor­mol­ta Noël.

– Ugyan! Afe­lől nyu­godt va­gyok, hogy maga jól tud­ja, mit csi­nál. Szív he­lyett egy nagy sem­mi van a keb­lé­ben. Ami­kor ma­gá­hoz vett, így gon­dol­ko­zott: ennyi­ért meg ennyi­ért sze­rel­met ve­szek ma­gam­nak. Úgy is tett. Ez is csak be­fek­te­tés, csu­pán ez eset­ben a ka­ma­to­kat gyö­nyör­ben kap­ják. Maga ké­pes a vi­lág leg­na­gyobb bo­lond­sá­ga­i­ra is havi négy­ezer ere­jé­ig, sza­bott áron. Ha egy frank­kal töb­bet kel­le­ne adni, már gyor­san ven­né is a ka­lap­ját meg a szí­vét, hogy el­vi­gye a szom­széd­ba, a kon­ku­ren­ci­á­hoz.

– Iga­za van – vá­la­szolt hi­de­gen az ügy­véd –, tu­dok szá­mol­ni, és ez szer­fö­lött nagy hasz­nom­ra szol­gál! így leg­alább pon­to­san tu­dom, hová és ho­gyan úszott el a va­gyo­nom.

– Va­ló­ban tud­ja? – ne­ve­tett gú­nyo­san Ju­li­et­te.

– Sőt, meg is mond­ha­tom, drá­gám. Ele­in­te nem volt túl­sá­go­san kö­ve­te­lő­dző. De hát evés köz­ben jön meg az ét­vágy. Fény­űzést akart, meg­kap­ta; cso­dás bú­to­ro­kat, az is meg­van; komp­lett ház­tar­tást, a leg­kép­te­le­nebb to­a­let­te­ket, sem­mit sem bír­tam meg­ta­gad­ni ma­gá­tól. Ko­csi kel­lett meg ló, azt mond­tam: le­gyen. Az ezer­nyi sze­szé­lyé­ről már nem is be­szé­lek. Nem szá­mí­tom ezt a kí­nai szo­bát, se a két tu­cat kar­kö­tőt. A vég­összeg négy­száz­ezer frank.

– Bi­zo­nyos eb­ben?

– Mint olyan va­la­ki, aki­nek ez az összeg a bir­to­ká­ban volt, de ma már nincs.

– Pon­to­san négy­száz­ezer! Egy cen­ti­me-mal se több?

– Nem.

– Tud­ja, drá­gám, ha én be­nyújt­hat­nám ma­gá­nak a szám­lám, ak­kor még adó­som is len­ne.

A szo­ba­lány ek­kor egy tál­cán be­hoz­ta a teát, és meg­sza­kí­tot­ta ezt a sze­rel­mi ket­tőst, ame­lyet Noël már nem­egy­szer vé­gig­pró­bált. Az ügy­véd a szo­ba­lány mi­att el­hall­ga­tott. Ju­li­et­te pe­dig a sze­re­tő­je mi­att bur­ko­ló­zott né­ma­ság­ba, mert Char­lot­te előtt nem vol­tak tit­kai, hi­szen már há­rom éve állt a szol­gá­la­tá­ban, és jó szív­vel min­dent át­en­ge­dett neki, még egy csi­nos fi­a­tal ba­rá­tot is, aki pe­dig elég sok­ba ke­rült.

Ju­li­et­te Chaf­four asszony pá­ri­zsi nő volt. Ott szü­le­tett va­la­hol a Mont­mart­re ne­gyed ma­gas­la­tán, egy tel­je­sen is­me­ret­len apá­tól. Gyer­mek­ko­rá­ban a dü­hödt üt­le­gek meg a ci­ró­ga­tá­sok egyen­le­te­sen vál­to­gat­ták egy­mást. Rom­lott dra­zsé­kon meg rot­hadt gyü­möl­csö­kön ten­get­te sa­nya­rú éle­tét, így hát gyom­ra min­den meg­pró­bál­ta­tást ki­bírt. Ti­zen­két éves ko­rá­ra cér­na­vé­kony volt, zöld, mint az éret­len alma, és rom­lot­tabb a Sa­int-La­za­re női bör­tön va­la­mennyi la­kó­já­nál. Prud­hom­me azt mond­ta vol­na, hogy ez a ko­ra­érett kis rin­gyó tel­je­sen er­kölcs­men­tes volt.

A leg­hal­vá­nyabb sej­tel­me se volt ar­ról az el­vont fo­ga­lom­ról, amit az er­kölcs fő­név je­lent, hogy a vi­lág­min­den­sé­get any­ja őnagy­sá­gá­hoz és any­ja őnagy­sá­ga fér­fi meg női ba­rá­ta­i­hoz ha­son­ló mó­don élő tisz­tes­sé­ges lé­nyek né­pe­sí­tik be. Nem félt se Is­ten­től, se ör­dög­től, csak a rend­őrök­től ret­te­gett. Tar­tott még bi­zo­nyos rej­té­lyes és ke­gyet­len, az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­ta kö­ze­lé­ben lakó em­be­rek­től, akik­ről időn­ként hal­lott, és akik go­nosz öröm­mel okoz­nak bá­na­tot a szép kis­lá­nyok­nak.

Mi­vel­hogy szép­sé­ge sem­mi re­ményt nem kel­tett, be akar­ták adni egy üz­let­be ta­nu­ló­nak, de egy idő­sebb és tisz­te­let­re mél­tó úri­em­ber, aki va­la­ha jó­ban volt az anyu­ká­já­val, párt­fo­gá­sá­ba vet­te. Ez az óva­tos és elő­re­lá­tó öreg­úr, mint ál­ta­lá­ban az öreg urak, nagy szak­ér­tő volt, és tud­ta, hogy aki arat­ni akar, an­nak fel­tét­le­nül vet­nie kell. Vé­den­cét min­de­nek­előtt be sze­ret­te vol­na von­ni a mű­velt­ség má­zá­val. Ta­ná­ro­kat fo­ga­dott mel­lé, egy ze­ne­ta­nárt meg egy tánc­ta­nárt, akik alig há­rom év alatt meg­ta­ní­tot­ták írni, egy ki­csit zon­go­ráz­ni, és an­nak a mű­vé­szet­nek az alap­is­me­re­te­i­re, amely nem egy nagy­kö­vet­nek csa­var­ta el már a fe­jét: a tánc­ra.

Min­dent meg­adott neki az öreg­úr, csak ép­pen sze­re­tőt nem. Erre ő maga vá­lasz­tott ma­gá­nak egyet, egy mű­vészt, aki ugyan sem­mi újra nem ta­ní­tot­ta meg, vi­szont meg­szök­tet­te az öreg­úr­tól, és fel­aján­lot­ta neki egész va­gyo­ná­nak a fe­lét, vagy­is: sem­mit. Há­rom hó­nap alatt Ju­li­et­te-nek eb­ből ele­ge lett, ott­hagy­ta első sze­rel­mé­nek fész­két, min­den hol­mi­já­val, ami egy zseb­ken­dő­be be­le­fért.

Az ezt kö­ve­tő négy esz­ten­dő fo­lya­mán nem is annyi­ra a re­a­li­tá­sok­ból, mint in­kább azok­ból a re­mé­nyek­ből élt, ame­lyek sose hagy­nak cser­ben egy nőt, aki tud­ja ma­gá­ról, hogy szép sze­me van. Hol el­me­rült az al­vi­lág­ban, hol ott le­be­gett a fel­szí­nen. A sze­ren­cse két íz­ben is be­ko­po­gott aj­ta­ján, még­hoz­zá kesz­tyűs kéz­zel, de Ju­li­et­te-nek nem volt annyi esze, hogy meg­ra­gad­ja a frakk­ját.

Egy ri­pacs se­gít­sé­gé­vel kez­dő szí­nész­nő lett egy ki­sebb szín­ház­nál és sze­re­pe­i­ben elég jól meg­áll­ta a he­lyét; ek­kor ta­lál­ko­zott vele Noël, egé­szen vé­let­le­nül, be­le­sze­re­tett, és a sze­re­tő­jé­vé tet­te.

Ele­in­te az ügy­véd­je, ahogy ne­vez­te, elég­gé tet­szett neki. Né­hány hó­nap múl­va már az ide­ge­i­re ment. Nem bír­ta el­vi­sel­ni sze­líd és ud­va­ri­as mo­do­rát, nagy­vi­lá­gi al­lűr­je­it, elő­ke­lő­sé­gét, alig lep­le­zett meg­ve­té­sét min­den alan­ta­sabb és kö­zön­sé­ge­sebb iránt, de fő­leg a sem­mi­vel sem meg­in­gat­ha­tó szi­lárd tü­rel­mét. Ki­vált azt sé­rel­mez­te nála, hogy nem szó­ra­koz­ta­tó, no meg hogy nem vi­szi olyan jó he­lyek­re, ahol elő­íté­le­tek­től men­tes jó­kedv ural­ko­dik. Szó­ra­ko­zás­ból kezd­te her­dál­ni a pénzt. És ami­lyen mér­ték­ben gya­ra­po­dott az ő becs­vá­gya és nö­ve­ke­dett sze­re­tő­jé­nek ál­do­zat­kész­sé­ge, úgy emel­ke­dett az irán­ta ér­zett el­len­szen­ve.

Noël na­gyon bol­dog­ta­lan volt mel­let­te, Ju­li­et­te úgy bánt vele, mint egy ku­tyá­val. Nem mint­ha rossz ter­mé­sze­te lett vol­na, in­kább tu­da­to­san, elv­ből tet­te. Meg volt győ­ződ­ve, hogy egy nőt az ál­ta­la oko­zott gon­dok­kal és fáj­dal­mak­kal egye­nes arány­ban sze­ret­nek.

Ju­li­et­te nem is volt go­nosz, és sa­ját ma­gát szá­na­lom­ra mél­tó­nak tar­tot­ta. Egy bi­zo­nyos faj­ta sze­re­lem­ről ál­mo­do­zott, érez­te, hogy mi­lyen le­het, de meg­ma­gya­ráz­ni nem tud­ta. Meg­ér­tet­te, hogy sze­re­tői szá­má­ra ő csu­pán já­ték­szer vagy fény­űzé­si cikk, s mi­vel nem bír­ta el­vi­sel­ni a meg­ve­tést, fel­bő­szí­tet­te ez a gon­do­lat. Egy olyan fér­fi után vá­gyott, aki egé­szen az övé len­ne, aki so­kat koc­káz­tat­na érte, egy olyan sze­re­tő után, aki le­száll­na őhoz­zá, és nem őt akar­ná min­den­áron fel­emel­ni. Re­mény­te­len­nek lát­ta, hogy ilyet va­la­ha is ta­lál.

Noël szer­te­len­sé­gei hi­de­gen hagy­ták: azt hit­te, az ügy­véd na­gyon gaz­dag, és őt fur­csa mód, rop­pant mo­hó­sá­ga el­le­né­re, nem­igen ér­de­kel­te a pénz. A va­ló­di hely­ze­tét is­mer­te­tő dur­va és őszin­te val­lo­más­sal Noël ta­lán meg­nyer­het­te vol­na; de ép­pen az­zal vesz­tet­te el, hogy ta­pin­ta­to­san el­tit­kol­ta elő­le az érte ho­zott ál­do­zat nagy­sá­gát.

A fér­fi imád­ta. A ta­lál­ko­zá­suk vég­ze­tes nap­já­ig a leg­mér­ték­le­te­sebb élet­mó­dot foly­tat­ta. Ez az első szen­ve­dély láng­ba bo­rí­tot­ta, és ő a ka­taszt­ró­fá­ból csak a lát­sza­tot ment­het­te meg. A négy fal állt, de a ház ki­égett. Min­den hős­nek meg­van a maga gyen­ge pont­ja: Akhil­lészt a sar­ka ve­szej­tet­te el; a leg­ügye­sebb küz­dők­nek is van hé­zag a pán­cél­ju­kon; Noël Ju­li­et­te ré­vén vált se­bez­he­tő­vé, és bár­ki és bár­mi el­ér­het­te. Ez a min­ta­sze­rű fi­a­tal­em­ber, ez a fedd­he­tet­len hírű ügy­véd, ez a szi­go­rú er­köl­csű fér­fiú négy év le­for­gá­sa alatt nem­csak a sa­ját, ha­nem a Ger­dy­né asszony va­gyo­nát is tel­je­sen el­té­ko­zol­ta.

Őrül­ten, meg­fon­to­lás nél­kül, mér­ték­te­le­nül, va­kon imád­ta Ju­li­et­te-jét. Mel­let­te meg­fe­led­ke­zett min­den óva­tos­ság­ról, és fenn­han­gon gon­dol­ko­dott. Az asszony bu­do­ár­já­ban le­ve­tet­te ala­kos­ko­dá­sá­nak meg­szo­kott maszk­ját, és rossz ösz­tö­nei ké­nyel­me­sen ki­nyúj­tóz­kod­tak, akár a test a gőz­für­dő­ben. Oly pon­to­san érez­te, hogy Ju­li­et­te-tel szem­ben el­hagy­ja ere­je és bá­tor­sá­ga, hogy so­ha­sem pró­bált küz­de­ni el­le­ne. Tes­tes­tül-lel­kes­tül Ju­li­et­te-é volt. Néha meg­kí­sé­relt el­len­áll­ni az esz­te­len sze­szé­lyek­nek, de a nő úgy meg­haj­lí­tot­ta, akár a nád­szá­lat. Ju­li­et­te fe­ke­te sze­mé­nek tü­zé­ben el­ha­tá­ro­zá­sa gyor­sab­ban el­ol­vadt, mint az áp­ri­li­si nap­fény­ben a hó. A nő kí­noz­ta, de ah­hoz is volt ha­tal­ma, hogy egy mo­sollyal, egy könnyel vagy egy csók­kal min­dent el­si­mít­son.

Tá­vol a nő bűv­kö­ré­től, Noël időn­ként vissza­nyer­te a jó­zan eszét, és ezek­ben a vi­lá­gos pil­la­na­tok­ban azt gon­dol­ta ma­gá­ban: „Nem sze­ret, csú­fot űz be­lő­lem!” De a sze­rel­mi hű­ség oly mély gyö­ke­ret eresz­tett szí­vé­ben, hogy im­már kép­te­len volt ki­tép­ni on­nan. Dúlt ben­ne a ret­te­ne­tes fél­té­keny­ség, de alig mer­te ki­mu­tat­ni. Több al­ka­lom­mal ko­moly oka volt ké­tel­ked­ni sze­re­tő­je hű­sé­gé­ben, de sose volt annyi bá­tor­sá­ga, hogy ezt a gya­nú­ját tisz­táz­za. „Ha nem té­ved­tem, gon­dol­ta, sza­kí­ta­ni kel­le­ne vele, vagy pe­dig ezen­túl min­den­be bele kell majd nyu­god­nom.” Resz­ke­tett at­tól a gon­do­lat­tól, hogy el kell hagy­nia Ju­li­et­te-et, és szen­ve­dé­lye elég gyá­vá­vá tet­te, hogy el­vi­sel­jen bár­mi­lyen meg­aláz­ta­tást. In­kább a kín­zó ké­telyt vá­lasz­tot­ta a még ször­nyűbb bi­zo­nyos­ság he­lyett.

A szo­ba­lány je­len­lé­te, aki elég hosszú időt töl­tött az­zal, hogy a te­á­zás­hoz min­den szük­sé­gest el­ren­dez­zen, le­he­tő­vé tet­te Noël­nak, hogy össze­szed­je ma­gát. Rá­né­zett Ju­li­et­te-re, és dühe el­szállt. Már-már azt kér­dez­te ma­gá­tól, nem volt-e túl ke­mény hoz­zá.

Mi­kor Char­lot­te el­hagy­ta a szo­bát, oda­ült a dí­vány­ra a sze­re­tő­je mel­lé, és át akar­ta ölel­ni a nya­kát.

– Lám, lám – kezd­te ba­bus­ga­tó han­gon ele­get go­nosz­kod­tál ma este. Ha hi­báz­tam, hát jócs­kán meg­bün­tet­tél érte. Bé­kül­jünk ki, és csó­kolj meg.

A lány in­du­la­to­san vissza­lök­te, és szá­ra­zon így szólt:

– Hagy­jon. Hány­szor mond­jam még, hogy rosszul ér­zem ma­gam?

– Fáj va­la­mid, ked­ve­sem? – kér­dez­te az ügy­véd. – Hol fáj? Aka­rod, hogy or­vost hí­vas­sunk?

– Nem ér­de­mes. Jól is­me­rem a ba­jo­mat, a neve: una­lom. S egy­ál­ta­lán nem maga az az or­vos, aki ne­kem kell.

Noël fel­kelt, és le­han­golt kép­pel he­lyet fog­lalt a te­á­zó-asz­tal má­sik ol­da­lán, szem­ben a sze­re­tő­jé­vel. Be­le­tö­rő­dé­se is mu­tat­ta, mennyi­re meg­szok­ta a dur­va el­uta­sí­tá­so­kat. Ju­li­et­te rosszul bánt vele, de ő min­dig csak vissza­tért, mint a ku­tya, aki nap­hosszat lesi azt a pil­la­na­tot, ami­kor hí­zel­gé­sét nem ve­szik to­la­ko­dás­nak. És még ő volt hí­res a ke­mény­sé­gé­ről, az in­du­la­tos­sá­gá­ról, a sze­szé­lyes­sé­gé­ről! Pe­dig az volt!

– Már hó­na­pok óta gyak­ran hal­lom ma­gá­tól – kezd­te is­mét hogy un­ta­tom. Mi­vel bán­tot­tam?

– Sem­mi­vel.

– Hát ak­kor?

– Az egész éle­tem egy hosszú ásí­tás – vá­la­szol­ta a fi­a­tal-asszony –, az én hi­bám len­ne ta­lán? Azt hi­szi, szó­ra­koz­ta­tó fog­lal­ko­zás a maga sze­re­tő­jé­nek len­ni? Vizs­gál­ja csak meg egy kis­sé ön­ma­gát. Van-e szo­mo­rúbb, mo­gor­vább, nyug­ta­la­nabb, gya­nak­vóbb lény a vi­lá­gon, mint maga, akit rá­adá­sul még a leg­go­no­szabb fél­té­keny­ség is emészt?

– A maga vi­sel­ke­dé­se, ked­ve­sem – koc­káz­tat­ta meg Noël –, csak arra jó, hogy el­olt­sa a jó­ked­vet, és meg­fa­gyassza a lel­ke­se­dést. Aki sze­ret, az min­dig fél­té­keny.

– Szép do­log, mond­ha­tom! Szó­val ke­re­sünk egy nőt ki­zá­ró­la­gos hasz­ná­lat­ra, meg­ren­del­jük mér­ték után, be­zár­juk a pin­cé­be, s az­tán egy­szer nap­já­ban, va­cso­ra után, a pezs­gő­vel egy­idő­ben fel­ho­zat­juk a desszert­hez, hogy egy kis­sé el­szó­ra­kozzunk vele.

– Job­ban tet­tem vol­na, ha el se jö­vök – mor­mol­ta az ügy­véd.

– Ez az. Ül­het­tem vol­na itt, a ci­ga­ret­tám­mal és né­hány ha­lá­lunal­mas könyv­vel, ki­tű­nő szó­ra­ko­zás! Úgy gon­dol­ja, élet ez, hogy az em­ber ki sem moz­dul­hat ott­hon­ról?

– Így él va­la­mennyi tisz­tes­sé­ges nő, akit is­me­rek – vá­la­szol­ta szá­ra­zon az ügy­véd.

– Kö­szö­nöm szé­pen! Eh­hez nem gra­tu­lá­lok ne­kik. Sze­ren­csé­re én nem va­gyok tisz­tes­sé­ges nő, és meg kell mon­da­nom, hogy ele­gem van be­lő­le, hogy így él­jek be­zár­va, akár egy tö­rök fe­le­sé­ge, és egyet­len szó­ra­ko­zá­som az le­gyen, hogy a maga ar­cát bá­mul­jam.

– Maga él be­zár­va!

– Hát per­sze – foly­tat­ta Ju­li­et­te egy­re fo­ko­zó­dóbb ke­se­rű­ség­gel. – Hát meg­hív­ta ide egy­szer is a ba­rá­ta­it? Nem. Az ura­ság el­rejt en­gem. Mi­kor sé­tált ve­lem ka­ron­fog­va? Soha, csor­ba esett vol­na a mél­tó­sá­gán, ha tár­sa­sá­gom­ban lát­ják. Van ko­csim, ta­lán hat­szor ha be­le­ült, de ak­kor is le­eresz­tet­te a füg­gö­nyö­ket. Egye­dül me­gyek sé­tál­ni, szó­ra­koz­ni…

– Min­dig ugyan­azt a nó­tát fúj­ja – vá­gott a sza­vá­ba Noël, akit las­san el­ra­ga­dott a düh –, örö­kö­sen ez a fe­les­le­ges go­nosz­ko­dás. Mint­ha nem tud­ná, hogy mi­ért van ez így.

– Tu­dom – foly­tat­ta a fi­a­tal­asszony –, hogy szé­gyell en­gem. Pe­dig is­me­rek ma­gá­nál sok­kal elő­ke­lőbb em­be­re­ket, akik szí­ve­sen mu­tat­koz­nak a sze­re­tő­jük­kel. A nagy­sá­gos úr resz­ket a Ger­dy név jó hí­ré­ért, at­tól fél, hogy be­mocs­ko­lom, pe­dig fő­ne­me­si csa­lá­dok fiai nem fél­nek a föld­szin­ti pá­ho­lyok­ban rin­gyók­kal mu­tat­koz­ni.

Ju­li­et­te nagy örö­mé­re, erre már Noël is ki­jött a sod­rá­ból.

– Elég eb­ből a nya­valy­gás­ból! – pat­tant fel az ügy­véd.

– Azért tit­ko­lom a vi­szo­nyun­kat, mert kény­te­len va­gyok vele. De mit pa­na­szol­hat fel ne­kem? Meg­ha­gyom a tel­jes sza­bad­sá­gát, és ez­zel oly bő­sé­ge­sen él, hogy azt se tu­dom, mit mű­vel. Nem tet­szik, hogy űr tá­mad maga kö­rül? Ki­nek a bűne ez? Ta­lán én nem bí­rom el a nyu­godt és sze­rény élet­mó­dot? Ba­rá­ta­im szí­ve­sen el­jön­né­nek egy tisz­tes jó­mó­dot mu­ta­tó la­kás­ba, de va­jon el­hoz­ha­tom-e őket ide? Ha meg­lát­nák ezt a fény­űzést, az őrült­sé­gem ar­cát­lan fi­tog­ta­tá­sát, ön­kén­te­le­nül azt kér­dez­nék ma­guk­ban, hon­nan vet­tem a pénzt, amit ma­gá­nak ad­tam. Tart­ha­tok ma­gam­nak sze­re­tőt, de nem szór­ha­tom ki az ab­la­kon azt a va­gyont, ami nem az enyém. Ha meg­tud­ják, hogy én tar­tom ki ma­gát, vége a jö­vőm­nek. Me­lyik ügy­fél bíz­ná ér­de­ke­it egy hü­lyé­re, aki tönk­re­ment egy nő­ért, aki­ről egész Pá­rizs be­szél? Én nem va­gyok fő­ne­mes, ne­kem nincs se tör­té­nel­mi ne­vem, sem óri­ás va­gyo­nom nincs eh­hez a já­ték­hoz. Noël Ger­dy ügy­véd va­gyok; a hír­ne­vem a va­gyo­nom. Meg­le­het, hogy ez ha­zug hír­név. De bár­mi­lyen is, meg kell óv­nom, és meg is óvom.

Ju­li­et­te, aki úgy is­mer­te Noël­jét, mint a te­nye­rét, érez­te, hogy egy kis­sé túl­fe­szí­tet­te a húrt. Hoz­zá­fo­gott, hogy meg­sze­lí­dít­se a sze­re­tő­jét.

– Ugyan, éde­sem – mond­ta gyen­gé­den nem akar­tam ma­gá­nak bá­na­tot okoz­ni. Le­gyen el­né­ző… ször­nyen ide­ges va­gyok ma este.

Ez az egy­sze­rű vál­to­zás el­bű­völ­te az ügy­vé­det, és szin­te ele­gen­dő volt, hogy le­csil­la­pít­sa.

– Az igaz­ság­ta­lan­sá­ga­i­val egé­szen meg­bo­lon­dít vet­te át is­mét a szót Noël. – Hi­szen azt se tu­dom, ho­gyan jár­jak a ked­vé­be! Szün­te­le­nül a ko­moly­sá­go­mat ki­fo­gá­sol­ja, pe­dig alig negy­ven­nyolc órá­ja, hogy olyan far­sang­te­me­tést ren­dez­tünk, mint a bo­lon­dok. Úgy ün­ne­pel­tem a hús­ha­gyó ked­det, mint egy diák. Szín­ház­ba men­tünk, jel­mezt öl­töt­tem, hogy az ope­rai bál­ra el­kí­sér­jem, meg­hív­tam két ba­rá­to­mat va­cso­rá­ra.

– Na­gyon ví­gan vol­tunk, mond­ha­tom! – vá­la­szol­ta aj­kát biggyeszt­ve a fi­a­tal­asszony.

– Azt hi­szem, igen.

– Azt hi­szi! Ma­gát nem ne­héz ki­elé­gí­te­ni. El­men­tünk az ope­rett­szín­ház­ba, ez igaz, de mint min­dig, kü­lön, én egye­dül fenn, maga pe­dig lent ült. A bál­ban úgy vi­sel­ke­dett, mint­ha te­me­té­sen len­ne. A va­cso­rá­nál a ba­rá­tai ló­gat­ták az or­ru­kat. A maga pa­ran­csá­ra úgy kel­lett ten­nem, mint­ha alig is­mer­nénk egy­mást. Maga ivott, mint egy ke­fe­kö­tő, de még azt sem tud­tam meg­ál­la­pí­ta­ni, be­csí­pett-e, vagy sem.

– Ez csak azt bi­zo­nyít­ja – vá­gott a sza­vá­ba Noël –, hogy nem kell sem­mit se eről­tet­ni. Be­szél­jünk in­kább más­ról.

Né­hány lé­pést tett a do­hány­zó­ban, majd elő­vet­te az órá­ját:

– Ha­ma­ro­san egy óra – mond­ta –, ked­ve­sem, itt ha­gyom.

– Ho­gyan, nem ma­rad?

– Nem. A leg­na­gyobb saj­ná­la­tom­ra, anyám sú­lyos be­teg.

Elő­vet­te és le­szá­mol­ta az asz­tal­ra a Ta­ba­ret apó­tól ka­pott bank­je­gye­ket.

– Kis Ju­li­et­te-em – szó­lalt meg is­mét –, íme, itt van nyolc he­lyett tíz­ezer frank. Egy­né­hány na­pig nem lát.

– El­uta­zik Pá­rizs­ból?

– Nem, de egy szá­mom­ra rop­pant fon­tos ügy tel­je­sen el­fog­lal. Igen, rop­pant fon­tos! Ha ez si­ke­rül, ki­csi­kém, a bol­dog­sá­gunk biz­to­sít­va lesz, és ak­kor meg­lá­tod, hogy mennyi­re sze­ret­lek.

– Ó! Én kis Noë­lem. Mondd meg, mi­ről van szó?

– Nem mond­ha­tom meg.

– Kö­nyör­gök – mond­ta a fi­a­tal­asszony, és láb­ujj­hegy­re áll­va a nya­ká­ba csim­pasz­ko­dott, mint­ha aj­ká­val a szá­ját ke­res­né.

Az ügy­véd meg­csó­kol­ta. Ha­tá­ro­zott­sá­ga inog­ni lát­szott.

– Nem! – mond­ta vé­gül. – Nem te­he­tem. Ko­mo­lyan. Mi­nek éb­resszek ben­ned hiú re­mé­nye­ket? Most pe­dig, éde­sem, fi­gyelj jól. Bár­mi tör­tén­nék, ér­ted, bár­mi, ne­hogy el­jöjj hoz­zám, mint ahogy elő­vi­gyá­zat­la­nul már meg­tet­ted, sőt, ne is ír­jál. Ha nem en­ge­del­mes­kedsz ne­kem, ta­lán vég­ze­tes bajt okoz­hatsz. Ha va­la­mi baj van, küldd el hoz­zám ezt a vén csir­ke­fo­gó Cler­ge­ot-t. Hol­nap­után úgy­is ta­lál­ko­zom vele, mert vál­tó­im van­nak nála.

Ju­li­et­te hát­ra­lé­pett, s dur­cá­san meg­fe­nye­get­te Noëlt.

– Nem akarsz ne­kem sem­mit el­mon­da­ni? – erős­kö­dött.

– Ma este nem, de nem soká kell vár­nod – vá­la­szol­ta az ügy­véd, akit za­var­ba ho­zott sze­re­tő­je te­kin­te­te.

– Min­dig ezek a ti­tok­za­tos­sá­gok! – mond­ta Ju­li­et­te, akit fel­bosszan­tott, hogy hi­á­ba hí­zel­gett.

– Ez az utol­só, erre es­kü­szöm.

– Noël, ked­ve­sem – kezd­te újra a fi­a­tal­asszony, ko­moly han­gon –, te va­la­mit el­tit­kolsz elő­lem. Jól is­mer­lek, tu­dod, né­hány nap óta va­la­mi van ve­led, egé­szen meg­vál­toz­tál.

– Biz­to­sí­ta­lak…

– Ne biz­to­síts en­gem sem­mi­ről, úgy­sem hi­szek ne­ked. De fi­gyel­mez­tet­lek, sem­mi go­nosz tré­fa, bosszú­ál­ló ter­mé­sze­tű va­gyok.

Az ügy­véd nyil­ván­va­ló­an ké­nyel­met­le­nül érez­te ma­gát.

– A kér­dé­ses ügy – mo­tyog­ta – épp­úgy ku­darc­ba ful­lad­hat, mint ahogy si­ke­rül­het…

– Elég! – sza­kí­tot­ta fél­be Ju­li­et­te. – Az aka­ra­to­dat tisz­te­let­ben tar­tom, ezt ígé­rem. Nos, ked­ves uram, csó­kol­jon meg, me­gyek, s be­bú­jok az ágy­ba.

Alig­hogy be­csu­kó­dott az ajtó Noël mö­gött, Char­lot­te már az asszo­nya mel­lé te­le­pe­dett a dí­vány­ra. Ha az ügy­véd az ajtó mö­gött lett vol­na, meg­hall­hat­ta vol­na, hogy Ju­li­et­te így be­szél:

– Nem, már vég­képp nem bí­rom el­vi­sel­ni. Mi­cso­da unal­mas frá­ter ez az em­ber, gyer­me­kem! Ó, ha nem fél­nék ennyi­re tőle, hogy el­hagy­nám! De hát ez ké­pes len­ne meg­öl­ni.

A szo­ba­lány meg­pró­bált Noël vé­del­mé­re kel­ni, de hi­á­ba; a fi­a­tal­asszony rá sem hall­ga­tott, majd így sut­to­gott:

– Mi­ért nem jön el, és mi­lyen össze­es­kü­vést sző? Egy egy­he­tes tá­vo­li­ét igen gya­nús. Csak tán nem akar meg­nő­sül­ni vé­let­le­nül? Ó, ha meg­tud­nám! Már tor­kig va­gyok ve­led, ba­rá­tocs­kám, s egy szép na­pon úgy­is itt hagy­lak, de azt nem en­ge­dem meg, hogy te hagyj el el­ső­nek. Meg­nő­sül­ne?… Ezt nem tűr­ném. Majd ér­dek­lő­döm…

De Noël nem hall­ga­tó­zott az ajtó mö­gött. Ami­lyen gyor­san csak tu­dott, vé­gig­ment a Pro­ven­ce ut­cán, be­for­dult a Sa­int-La­za­re ut­cá­ba, és amint ki­jött, a ko­csi­szín aj­ta­ján ke­resz­tül ment be a ház­ba.

Alig öt per­ce ül­he­tett a dol­go­zó­szo­bá­já­ban, ami­kor be­ko­pog­tak.

– Uram – mond­ta a cse­léd­lány az is­ten­re ké­rem, uram, be­szél­jen!

Noël ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és tü­rel­met­le­nül rá­mor­dult:

– Mi van már megint?

– Uram – he­beg­te a cse­léd­lány könny­áz­tat­ta arc­cal –, már har­mad­szor ko­po­gok, és ön nem fe­lel. Kö­nyör­gök, jöj­jön, fé­lek, hogy asszo­nyom meg­hal.

Az ügy­véd kö­vet­te a cse­léd­lányt Ger­dy­né asszony szo­bá­já­ba. Bi­zo­nyá­ra rop­pant vál­to­zást ész­lelt raj­ta, mert döb­be­ne­tét nem bír­ta pa­lás­tol­ni.

A be­teg dü­höd­ten hány­ko­ló­dott a ta­ka­rók alatt, arca ólom­szür­ké­re sá­padt, mint­ha ere­i­ben egy csepp vér sem ma­radt vol­na, sö­tét tűz­ben égő sze­mét mint­ha fi­nom por ta­kar­ná. Ki­bom­lott haja vé­gig­öm­lött két or­cá­ján és vál­lán, s et­től még ijesz­tőbb lát­ványt nyúj­tott. Időn­ként ta­go­lat­lan nyö­ször­gést hal­la­tott, vagy ért­he­tet­len sza­va­kat mor­molt. Néha, ha a fáj­da­lom el­vi­sel­he­tet­len­né vált, nagy jaj­ki­ál­tás tört ki be­lő­le:

– Ó, mennyi­re szen­ve­dek!

Noëlt meg sem is­mer­te.

– Lát­ja, uram – mond­ta a cse­léd­lány.

– Igen, ki sejt­het­te vol­na, hogy a be­teg­sé­ge ily gyor­san el­ha­tal­ma­so­dik raj­ta?… Gyor­san sza­lad­jon el Her­vé dok­to­rért. Kel­jen fel, és jöj­jön ide azon­nal, mond­ja meg, hogy én ké­re­tem.

S le­ült egy ka­ros­szék­be a be­teg­gel szem­ben.

Her­vé dok­tor­hoz Noëlt régi ba­rát­ság fűz­te, is­ko­la­tár­sak vol­tak, és el­vá­laszt­ha­tat­lan cim­bo­rák a di­ák­ne­gyed­ben. Dok­tor Her­vé tör­té­ne­te azo­nos a hoz­zá ha­son­ló va­gyon­ta­lan, össze­köt­te­tés nél­kü­li, pro­tek­ció nél­kü­li fi­a­tal­em­be­re­ké­hez, akik a Pá­rizs­ban lé­te­ző leg­ne­he­zebb, leg­koc­ká­za­to­sabb hi­va­tást vá­laszt­ják. Mert, saj­nos, a fi­a­tal, te­het­sé­ges or­vo­sok, ha meg akar­nak élni, kény­te­le­nek al­jas, pa­ti­ka­koty­va­lék ke­res­ke­dők zsold­já­ba sze­gőd­ni.

Her­vé, aki va­ló­ban ki­vá­ló fér­fi volt, és tu­da­tá­ban is volt ér­té­ké­nek, ta­nul­má­nyai be­fe­jez­té­vel azt gon­dol­ta ma­gá­ban: „Nem, nem me­gyek el az is­ten háta mögé ten­gőd­ni, Pá­rizs­ban ma­ra­dok, hír­név­re te­szek szert, kór­há­zi fő­or­vos és a be­csü­let­rend nagy­ke­reszt­jé­nek tu­laj­do­no­sa le­szek.” Ezen a pá­lyán, amely­nek vé­gén majd a leg­szebb di­a­dal­ív vár­ja, a jö­ven­dő aka­dé­mi­kus az­zal kezd­te, hogy húsz­ezer frank adós­sá­got csi­nált. Be kel­lett ren­dez­ked­nie, bú­to­ro­kat vá­sá­rol­ni, s a lak­bé­rek is igen ma­ga­sak.

Az­óta, meg­ren­dít­he­tet­len tü­re­lem­mel, meg­fé­kez­he­tet­len aka­rat­tal fel­fegy­ver­kez­ve sza­ka­dat­la­nul har­col és vár. De hát ki tud­ja el­kép­zel­ni, mit je­lent a vá­ra­ko­zás ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött? Csak az sej­ti, aki ezen ke­resz­tül­ment. Ele­gáns fe­ke­te öl­töny­ben, ál­lan­dó­an fris­sen bo­rot­vál­va, mo­so­lyog­va küz­de­ni az éh­ha­lál­lal! A ki­fi­no­mult ci­vi­li­zá­ci­ók ta­lál­ták fel ezt a kín­zást, amely mel­lett el­tör­pül az ál­do­za­tu­kat kín­zó­cö­löp­höz kö­tö­ző vad­em­be­rek ke­gyet­len­sé­ge. Az or­vos ele­in­te csak fi­ze­tés­kép­te­len sze­gé­nye­ket gyó­gyít, de a be­teg amúgy is há­lát­lan. Amíg lá­ba­do­zik, keb­lé­re öle­li az or­vost, meg­men­tő­jé­nek ne­ve­zi. De ha meg­gyó­gyul, már csak ki­ne­ve­ti az or­vos­tu­do­mányt, és ha­ma­ro­san el­fe­lejt­ke­zik a tisz­te­let­díj­ról.

Hét hő­si­es esz­ten­dő után Her­vé vég­re ki­ala­kí­tot­ta a kli­en­tú­rá­ját. Köz­ben élt, sőt fi­zet­te adós­sá­ga óri­á­si ka­ma­ta­it, de ha­ladt elő­re. Há­rom-négy tu­do­má­nyos köz­le­mény, egy nem túl sok int­ri­ká­val el­nyert díj, fel­hív­ták rá a fi­gyel­met.

Csak­hogy ma már nem az első lé­pé­se­i­nél tar­tó, re­ménnyel és hit­tel teli de­rék fi­a­tal­em­ber. Most is be akar fut­ni, si­ker­re tör, ta­lán job­ban, mint va­la­ha, de már le­tett róla, hogy a si­ker bár­mi örö­met is okoz neki.

Örö­me­it le­szá­mí­tol­ta és el­kop­tat­ta azo­kon az es­té­ken, ami­kor nem volt be­te­vő fa­lat­ja. Bár­mily nagy va­gyon vár is rá a jö­vő­ben, már túl nagy árat fi­ze­tett érte. Szá­má­ra a si­ker csu­pán re­vans lesz. Alig har­minc­öt éves ko­rá­ra az un­dor és a ki­áb­rán­du­lá­sok el­tom­pí­tot­ták, és nem hisz sem­mi­ben. Az ál­ta­lá­nos jó­in­du­lat ál­ar­ca ál­ta­lá­nos meg­ve­tést rej­te­get. A szük­ség kö­szö­rű­kö­vén ki­éle­sí­tett fi­nom el­mé­je csak hát­rá­nyá­ra volt, hi­szen az éles eszű em­be­rek­től fél­nek; így hát gon­do­san a ke­dé­lyes­ség és könnyed jo­vi­a­li­tás ál­ar­ca mögé rej­tet­te.

Jó­sá­gos és oda­adó em­ber, sze­re­ti a ba­rá­ta­it.

Si­et­sé­gé­ben alig ka­pott ma­gá­ra va­la­mit, s amint be­lé­pett, az első sza­va ez volt:

– Mi a baj?

Noël né­mán meg­szo­rí­tot­ta a ke­zét, és vá­lasz he­lyett az ágy­ra mu­ta­tott.

Az or­vos azon­nal meg­ra­gad­ta a lám­pát, meg­vizs­gál­ta a be­te­get, majd ba­rát­já­hoz for­dult.

– Mi tör­tént? – kér­dez­te hir­te­len. – Tud­nom kell.

Az ügy­véd erre a kér­dés­re össze­rez­zent.

– Mit kell tud­nod? – he­beg­te.

– Min­dent! – vá­la­szolt Her­vé. – Agy­hár­tya­gyul­la­dás ese­te áll fenn, sem­mi két­ség. Ez nem gya­ko­ri be­teg­ség, noha az agy sza­ka­dat­la­nul nagy mun­kát vé­gez. Mily okok vál­tot­ták ki? Az agy­ve­lőt meg a ko­po­nyát nem érte sé­rü­lés, így te­hát va­la­mi he­ves lel­ki meg­ren­dü­lés, nagy bá­nat, vá­rat­lan ka­taszt­ró­fa okoz­hat­ta…

Noël egy moz­du­lat­tal fél­be­sza­kí­tot­ta ba­rát­ját, és az ab­lak­mé­lye­dés­be von­ta.

– Igen, ba­rá­tom – mond­ta hal­kan –, Ger­dy­né asszonyt ha­lá­los bá­nat érte. Ször­nyű szo­ron­gá­sok emész­tik. Ide fi­gyelj, Her­vé. A be­csü­let­rend­re és a ba­rát­sá­god­ra bí­zom a tit­kun­kat: Ger­dy­né asszony nem az anyám: hogy sa­ját fiát előny­höz jut­tas­sa, meg­fosz­tott va­gyo­nom­tól és ne­vem­től. Alig há­rom hete, hogy fel­fe­dez­tem ezt a mél­tat­lan mes­ter­ke­dést; és ő tud­ja, a kö­vet­kez­mé­nyek meg­ré­mí­tet­ték, és az­óta las­san hal­dok­lik.

Az ügy­véd azt vár­ta, hogy ba­rát­ja fel­ki­ált, kér­dé­sek­kel áraszt­ja el. De az or­vos szem­reb­be­nés nél­kül fo­gad­ta ezt a val­lo­mást, úgy vet­te, mint a ke­ze­lés­hez nél­kü­löz­he­tet­len egy­sze­rű ada­tot.

– Há­rom hét – mor­mol­ta –, így min­dent ér­tek. Ez alatt az idő alatt so­kat szen­ve­dett?

– Ször­nyű fej­fá­já­sok­ról, szé­dü­lés­ről és ki­bír­ha­tat­lan fül­ha­so­ga­tás­ról pa­nasz­ko­dott, mind­ezt a mig­rén­nek tu­laj­do­ní­tot­ta. De arra kér­lek, Her­vé, ne tit­kolj el sem­mit előt­tem, ez na­gyon sú­lyos be­teg­ség?

– Annyi­ra sú­lyos, ba­rá­tom, hogy rend­sze­rint vég­ze­tes ki­me­ne­te­lű, és az or­vos­tu­do­mány szin­te meg tud­ná szá­mol­ni, há­nyan épül­tek fel be­lő­le.

– Ó, is­te­nem!

– Az igaz­sá­got kér­ted tő­lem, nem igaz? Hát én csak azt mon­dom. És csak­is azért vet­tem ezt a szo­mo­rú bá­tor­sá­got, mert most már tu­dom, hogy ez a sze­gény asszony nem az anyád. Igen, ha csak cso­da nem tör­té­nik, vége. De re­mény­ked­jünk eb­ben a cso­dá­ban. Most pe­dig, do­log­ra!