20. fejezet

Két sereg állt egymással szemben a csatatéren. Pontosan úgy, ahogy Kiva elképzelte. Halruaa összefogott, hogy legyőzze a közös ellenséget. A varázslók és harcosok, a hadsereg megtépázott maradéka vállt vállnak vetve sorakozott fel az élőhalottak ellen.

Akhlaur serege készen állt. A csontvázkatonák csak a jelre vártak.

Zalathorm váratlanul megjelent Halruaa seregének élén. Azonnal port szórt az ellenségre. A port felkapta egy fuvallat, és egy porördög jelent meg előttük. A tornádó megindult az élőhalottak ellen, és kristályzáport zúdított rájuk.

A halálúr kiosztotta első parancsát. A csontvázharcosok letérdeltek, és nádpajzsot tartottak maguk elé. Így is sokan estek a porördög áldozatául. Akit csak megérintett, az azonnal elenyészett. A csontvázharcosok is támadásba lendültek. Mind leakasztották a nyakukban függő fiolát, melyben valamiféle sárgás folyadék lötyögött.

– Halálúr fiolák! – kiáltott fel egy varázsló, és többen is azonnal védővarázslatba kezdtek.

Az első vonal támadásba lendült. Néhányukat pajzs védte. Akik nem voltak ilyen szerencsések, azokba mélyen belemart a savas folyadék. Mind ádázul harcoltak. A értetlenek és a haldoklók egyaránt. Keményen forgatták a kardjukat, és apró szilánkokra hasították a csontvázakat.

Ekkor nyílzápor zúdult az élőhalottakra a csatatér nyugati, erdővel borított részéből. Kiva azonnal észrevette a fák ágai közt megbúvó íjászokat. Mind szürke Azuth-köpenyt viseltek. Kiva idegesen felszisszent.

Akit eltaláltak a vesszők, azok összeestek, és soha többé nem keltek föl. Szentelt vízzel kenték be a nyílhegyeket.

A varázslók kihasználták ezt, és pusztító varázslatokkal ostromolták az ellenséget. Irgalmatlan bűz terjengett a levegőben, az égő, nedves, rothadó húscafatok nyomán.

Kiva felidézett egy borzalmas halottidéző varázslatot, amelyet még Akhlaurtól tanult. Némi tétovázás után belekezdett a lombtalanító varázslatba.

A növényzet pillanatok alatt elsorvadt körülötte. A lágyszárú növények elszáradtak, a fák lehullajtották levelüket. A madarak élettelenül zuhantak le, és az összes íjász leesett a búvóhelyéről. Az erdő egy jó tizenöt méteres sugárban teljesen kipusztult.

Az ősi elf erdő újabb szelete esett Halruaa mágiájának áldozatául.

Kiva lerázta a csontjába hatoló fájdalmat. A szövevény is beleremegett az ősi fák pusztulásába. Újabb sötét folt esett a lelkén.

A két rohamozó sereg a csatatér közepén ért össze. Halruaai harcosok egy vakmerő csoportja próbálta keresztülvágni magát a sorokon, hogy eljussanak a halottidézőhöz.

Az elf – Halruaa leghatalmasabb halottidézőjének áldozata, tanítványa és leendő ura azonnal reagált a veszélyre. Felemelte a kezét, és vörös sugarak vágódtak ki az ujjbegyeiből. Az energianyalábok körbevették a harcosokat, és a levegőbe emelték őket. A testük iszonyatos kínok közt vergődött. Bár a varázslat nem öli meg őket, és nem tart túl sokáig, de legalább sikerült megtörnie a lendületüket. A varázslók nem tudják fenntartani a varázslataikat ilyen kínok közt. A sebezhetőségük esélyt adhat Akhlaurnak és a halálúr hadvezérnek.

Kiva ekkor otthagyta a csatateret, és a palota felé iramodott. Amikor évekkel korábban idehozta Beatrixet, elhelyezett egy-két hasznos kis szerkezetet, melyekkel kicselezheti az őröket és a mágikus védelmet.

Akár tetszik Akhlaurnak, akár nem, a karmazsin csillag megpecsételi ennek a napnak a sorsát.

 

Matteo ás Andriss úgy futottak a márványfolyosón, ahogy csak bírtak. Kénytelenek voltak lelassítani, amikor egy harci alakzatba rendeződött őregységbe botlottak. Procopio Septus lépett eléjük, és kárörvendő mosollyal az arcán mérte végig a varázslovagot.

– Mi biztosítjuk a palotát – zengte. – Valakinek készen kell állnia arra az esetre, ha Zalathorm elbukna.

– Ha az összes varázsló mellé állna, nagyban megnőnének az esélyei – sziszegte Matteo. – Mindenkire szükség van Akhlaur serege ellen.

Procopio arcát sötét felhők lepték el.

– Ezt nekem kell eldöntenem! Meg kell tanulnod végre, hogy itt a varázslóurak parancsolnak.

– Tégy, amit akarsz, csak ne tarts fel! – mondta Matteo, és kardot rántott. Andriss azonnal követte a példáját. – Minden pengére szükség van.

A varázsló megcsóválta a fejét.

– És hagyjam, hogy mindent elmesélj a királynak, mint egy hű eb? Én nem hiszem.

A két varázslovag azonnal harci állásba helyezkedett. Procopio elmosolyodott.

– Mégis mit tehettek húsz harcos és egy varázsló ellen?

Ekkor az egyik harcos, egy jól megtermett alak, utat tört magának. Fejet hajtott Procopio előtt, és kirántotta a fegyverét, mint a bajnokok a királyuk előtt. Mielőtt azonban Procopio bármit is tehetett volna, a harcos keményen gyomorszájon vágta a másik kezével. Bár a mágikus pajzs felvillant, a nagydarab harcosról lepergett a mágia. Procopio összezuhant, mint egy liszteszsák.

– Már elnézést, uram, de három harcos tizenkilenc ellen, varázsló nélkül – dörögte Themo, és széles vigyorral az arcán, két bajtársa után indult.

A többiek azonban leeresztették a fegyvereiket. Themo értetlenül nézett rájuk.

– Mi van? – kérdezte,

– Te tiszt vagy, és árulásnak számít, ha megtámadod a parancsnokodat – mondta az egyikük. – Fontos csatát kell megvívunk, de ha azt akarod, hogy halruaaiak ellen harcoljunk, én magam döflek le!

Themo a fogát csikorgatta.

– Akhlaur seregének tagjai mind halruaaiak voltak valaha, de már mind rég meghaltak, így nem vétünk a becsület ellen.

Intett, mire mind felvették a fegyverüket, és csatába indultak.

– Irány az istálló! – kiáltotta Matteo.

 

Villámgyorsan felnyergelték a lovakat, és az északi kapu felé vágtattak. Közel volt a csatatér, és a lovak mintha érezték volna, hogy nagy szükség van rájuk.

Matteo egészen a ló nyakára hasalt, hogy minél gyorsabban Zalathorm mellé érjen. Látta, hogy Akhlaur egy fekete gömböt terel maga előtt. Matteo azonnal felismerte a halálvarázst – erős halottidéző mágia, amely végérvényesen és azonnal kiszippantja az életerőt az élőkből.

A király a közeledő halottidézőre emelte a kezét. Fényes, tiszta fénysugár indult útjára. Egyenesen a varázsló felé tartott, hogy elsöpörje a halált és a gonoszt az útjából.

A fekete gömb kihunyt, és Akhlaur a földre hanyatlott. Matteo legnagyobb döbbenetére, a varázsló zöldes, pikkellyel borított arca megváltozott, és egy halott harcos vonásait vette fel.

– Zombi képmás! – kiáltott fel Matteo, és a valódi Akhlaurt kereste a tekintetével.

Egy árnyékot fedezett fel a csata forgatagában. Egy fekete gömb kelt életre előtte. A király irányába röppent. Matteo figyelmeztetően felkiáltott, de túl messze volt a királytól, hogy a hangja eljuthasson hozzá.

Egy lovas közben a király közelébe ért, felállt a nyeregben, és előrevetődött. A fekete gömb a levegőben találta el, és a becsapódás erejétől többször is megpördült.

Andriss azonnal felpattant, és előrántotta a tőreit. Matteo remélte, hogy veleszületett mágikus ellenállása ezt a szörnyű varázslatot is kibírja, de Andriss keze elernyedt, és a tőrök kifordultak a markából.

Matteo leugrott a nyeregből, és még zuhanás közben elkapta haldokló barátját.

 

Kiva futott, ahogy csak bírt. Megállt az egyik fa tövében, amelyik átnyúlt a falon, és felmászott a törzsén. Halk neszt hallott maga mögül. Hátrapislantott a válla fölött, és Czigant vette észre, aki a haja után kapott.

El is érte, és keményen hátrarántotta a fejét. A keze lecsúszott a fa kérgéről, de előnyére fordította a zuhanást. Elrugaszkodott a fától, hogy a lányra essen.

Úgy hengeredtek el a földön, mint a verekedő vadmacskák: csíptek, rúgtak, haraptak. Egyikük sem vette észre, hogy Ketura halk énekbe kezdett.

Kiva észlelte elsőként, hogy tiszta elf hangok keverednek Ketura rekedtes énekéhez. Kibontakozott a harci ölelésből, és elhátrált. Alig akart hinni a szemének a sok rég nem látott arc láttán.

Az énekhang elült, az elfek azonban továbbra is ott maradtak. Mintha még nem fejezték volna be a dolgukat.

– Vége, Kiva. Te győztél. Az elfek szabadok – mondta Czigan.

Kiva azon kapta magát, hogy tehetetlenül rázza a fejét, mintha nem tudná elhinni, amit lát. Igen, valóban a barátai, a fajtársai azok. Ott van a nővére, a gyerekkori barátja, aki vadászni tanította, és az első szerelme. Mind szabadok. Bevégezte élete célját, és most mind ott állnak előtte, és várják, hogy végre felfogja a történteket.

Kiva végre rádöbbent, hogy mi az igazság. Még nem fejezte be a küldetését. Egész idő alatt azt hitte, hogy az az egyetlen feladata, hogy kiszabadítsa a népét a rabságból. De rá kellett döbbennie, hogy nem ez éltette. A bosszú teljesen elemésztette a lelkét.

Kétségbeesetten felsikoltott, és égnek emelte a kezét. Mágikus örvény ragadta el, és egyszerűen eltűnt.

A következő pillanatban egykori szövetségese mellett jelent meg. Procopio Septus még mindig görnyedten ült a földön, és nyöszörgött. Ám amikor Kiva belekarmolt, úgy pattant fel, mint egy macska.

– Gyere velem – mondta különös, zord hangon a nő. – Ideje elpusztítani Halruaát!

 

Kiva és Procopio az élőhalott sereg kellős közepén jelent meg. A varázslónak be kellett fognia az orrát az elviselhetetlen bűz miatt.

Az elf Akhlaurra mutatott, akit fekete fény övezett.

– Jól nézd meg, varázsló! – sziszegte félőrülten Kiva. – Ő a te tükörképed. Egyek vagytok. Ő Halruaa, és ti mind Abyss mélyén égtek el!

Ezzel kirántotta Procopio derékszíjából a férfi tőrét, és mélyen a mellkasába döfte. Procopio egy néma pillanatig értetlenül nézte a tőr kiálló markolatát, majd elvágódott a véráztatta csatatéren.

 

Saját seregének biztos védelmében Akhlaur újabb varázslatra készült. Borzalmas, rothasztó lepedéket bocsátott a harcosok egy nagy csoportjára. Az élőhalottaknak természetesen nem ártott vele, az élők viszont elgyengültek, és kétszeres erővel érezték magukon az ellenség ütéseit. A kézcsontjaik szinte kivétel nélkül eltörtek, és a csontszilánkok átszúrták a bőrüket. Alig telt bele pár perc, és a legtöbben fájdalmasan nyüszítve vergődtek a földön. A szürke csuklyás papok azonnal ott teremtek. Halált megvető bátorsággal vonszolták arrébb a sebesülteket, és buzgón imádkoztak az istenükhöz, hogy kölcsönözzön nekik gyógyító varázserőt. A varázslók természetesen a papokat védték. Egy néhány fős csoportjuk közös kántálásba kezdett, hogy védőpajzsot bocsásson a gyűrűben álló papokra, akik egy nagy erejű varázslattal megpróbálták elűzni az élőhalottakat.

Ha Halruaa egyszer összefog, akkor szinte lehetetlen legyőzni. A csontvázharcosok hullottak, mint a legyek.

Akhlaur a halálúr felé fordult. Vishna a papok hatósugarán kívül maradt. Akhlaur jelére megidézte a halálsereget – túlvilági szellemeket, akik bukott angyalokként indítottak rohamot a papok ellen. Vishna alig fejezte be az idézést, máris egy újabb, még iszonyatosabb varázslatba fogott.

Sötét háló ereszkedett a csatatér fölé; a csata áldozatai fölemelkedtek, az élők pedig, akiket még nem érintett sem kard, sem varázslat, eszméletlenül a földre hanyatlottak.

A harcosok rémülten tapasztalták, hogy elhagyják a testüket, és a holtakba szállnak. A saját testük így teljesen védtelen maradt, és az élőhalottak már meg is indultak feléjük, mint a bárányokra vadászó farkasok.

Akikre nem hatott Vishna varázslata, és akik nem ismerték fel a bűbáj természetét, az újonnan feltámadott élőhalottak ellen indultak, és lekaszabolták saját bajtársaikat. A földön fekvő érintetlen testekből végleg kiszállt az élet, amint a holtakba költözött lelkek eltávoztak.

A halálúr körbejártatta a tekintetét a csatatéren. Zalathormot kereste, aki éppen egy félig ember, félig krokodil külsejű csontvázzal harcolt. Akhlaur gyengítő sugarakat idézett meg, és a király irányába repítette őket. Zalathorm hátratántorodott, és az arcából kifutott a vér: a fizikai és a mágikus ereje egyaránt kiszivárgott a testéből. A két régi barát tekintete egy pillanatra összekapcsolódott.

Vishna egy apró ujjmozdulattal gyógyító energiát sugárzott a király felé. Ugyanebben a pillanatban néma parancsot küldött az Akhlaur mellett álló élőhalottnak.

Az élőhalott lemetszette a fekete dobozkát a varázsló oldaláról, és Vishna felé iramodott vele. Vishna foglyul ejtett szellemét tartalmazta. Akhlaurt annyira lefoglalta a harc, hogy észre sem vette, mi történt.

Vishna elvette a csontváztól a dobozkát, és köszönetet mondott érte.

– Megszabadítalak a szenvedéseidtől – mondta neki. Az élőhalott meghajolt előtte, köszönete és hálája jeleként, majd a porba hanyatlott.

Vishna ismét körbejártatta a tekintetét a csatatéren, és hamarosan fel is fedezte a zöld hajú elfet. Fölemelte a kezét, és utat nyitott magának az élőhalottak közt a nőhöz.

Kiva felnézett rá, és őrült gyűlölet sütött a szeméből.

– Neked most már Akhlaur parancsol. Mit akarsz?

– Csak amit évekkel ezelőtt is. Kiszabadítalak.

Ezzel az élőhalott varázsló beledöfte a tőrét Kiva szívébe.

Kiva döbbenten meredt maga elé. A gyűlölete előbb kétségbeeséssé, majd megkönnyebbült hálává változott.

Vishna elengedte a tőr markolatát, és hagyta, hogy Kiva a földre essen. Lehajolt, és lezárta a halott szemhéját. Felnyalábolta a testet, és az erdő felé indult vele. Az ősi gyökerek közt talán végre békére lel.

A csatatér szélén Halruaa elf szellemei szomorú egyetértésben nézték a jelenetet.

 

Zalathorm arrébb taszította a krokodilharcost, és felmérte a csatateret. Az egyre halványuló fény megcsillant a csatatér szélén lebegő szellemalakokon. Azonnal tudta, hogy ez mit jelent. Széles mosoly terült szét az arcán, és mázsás súly került le a válláról.

Hangosan elkiáltotta ellensége nevét. A hangja a csatatér fölé szállt, és megrezegtette a levegőt.

A harcoló felek egy pillanatra megdermedtek, és minden szempár a királyra meredt. Zalathorm az elf lelkekre mutatott.

– Halruaa Szíve – mondta.

Akhlaur a lelkek felé fordult, akiket ő börtönzött be és kínzott meg. Fekete szeme kikerekedett rémületében. Azonnal újabb varázslatba kezdett, amellyel uralma alá hajthatja az élőhalottakat, de az elfek felett nem rendelkezhetett.

Kétségbeesetten kérte Vishna, majd Kiva segítségét, de nem érkezett válasz.

– Hagyd, Akhlaur! – mondta Zalathorm szomorkás hangon. – A mi időnk lejárt.

A nyakában függő karmazsin drágakőért nyúlt.

– Korai hőstettünk emléke, amikor meg akartuk védelmezni magunkat Halruaa érdekében – magyarázta.

Ezzel a földre ejtette a drágakövet. A kő széttört, és a hosszú évek súlya porrá zúzta a királyt. Ahol az imént még Zalathorm állt, most csak egy kis porkupac látszott, egy elektrum és ezüst koronával a tetején.

Iszonyatos sikoly hagyta el a halottidéző torkát. Mind odakapták a fejüket, és szemtanúi lehettek az átváltozásnak. Ugyanaz történt vele is, mint Zalathormmal, csak sokkal lassabban. Az elmúlás minden kínját meg kellett élnie. Tehetetlenül vonaglott és fájdalmasan üvöltött. A csontjai végül elporladtak, és őutána is csak egy kis kupac maradt. Az összes élőhalott abban a pillanatban kiszakadt a halottidéző uralma alól, és eldőltek, mintha kirántották volna a talajt a talpuk alól.

Döbbent csend borult a csatatérre. Az egyik varázsló Zalathorm nevét kezdte kántálni. Szépen lassan mindenki csatlakozott. A fejük fölé emelték véres pengéiket és kimerült varázspálcáikat, és a királyt dicsőítették utolsó győzelme emlékére.

Senki sem hallotta a halk dallamot. Senki, kivéve a mellette álló Czigant. Ketura megfogta a lánya kezét, és együtt folytatták az éneket.

Most kivételesen senkit és semmit nem akartak megidézni. Egy sirám dallama szállt fel az égbe. Az elf lelkek velük énekelték az utolsó sorokat. Még egyszer, utoljára feloldódtak a dalmágiában: a királynő és boszorkány lánya énekében.

Az elfek kört formáltak, és közrefogták Zalathormot. Szép lassan elindultak, hogy a testéhez vezessék a lelket.

A szellem belekúszott teste maradványaiba, és ismét alakot öltött. Az ének felerősödött, és Halruaa népe üdvrivalgásban tört ki, hisz ismét maga mellett tudhatta a királyát.

Ketura azonnal odarohant hozzá, és a karjaiba omlott. Együtt álltak fel a földről. A király megszorította a nő kezét, és mindkettőjük karját a magasba emelte. Az emberek ujjongtak, és a nevüket kiabálták.

Zalathorm végül csendre intette őket.

– Ideje felfedni a régi titkokat. Tudom, hogy ez életetek egyik legnehezebb pillanata, de ezt a történetet hallanotok kell.

Elmesélte a Társaság megalakulásának történetét. Elmondta, hogy ki is volt az a zöld hajú elf valójában, hogy miért szentelte a bosszúnak az életét. Felfedte a királynő kilétét, aki évekre a mágikus ereklye és az elf varázskopó csapdájába esett. Czigan kilétét is feltárta, aki egy pillanatra sem adta fel a reményt, hogy megtalálja és kiszabadítsa az anyját.

Végül megígérte, hogy változásokat vezet be, és megbocsátott az ellene szövetkező varázslóknak azzal a feltétellel, hogy segítenek neki újjáépíteni Halruaát. Olyanná, amilyennek mindig is megálmodták.

Eddig ismeretlen érzés lett úrrá Matteón, miközben a történteket nézte. Könnycseppek gyűltek a szemébe.

– Végre megtalálta a családját. Megtalálta a végzetét – suttogta maga elé elégedetten.

– És te?

Andriss hangja halkan szólt. Oly erőtlen volt, mint egykori áttetsző teste.

– Én varázslovag vagyok, és az is maradok – felelte Matteo. – Ha érzem és látom az árnyszövevényt, annál jobb. Az elkövetkező években még szüksége lehet erre a királynak.

Andriss elmosolyodott.

– Valaha én is varázslovag voltam, majd elf harcos lettem, végül egy a háromból. De ez volt a legjobb mind közül.

Megfogták egymás kezét, és úgy szorították meg, ahogy a harcosok, amikor elköszönnek egymástól. Andriss keze kicsúszott az övéből, majd eltűnt a szeme elől.

Azok után, ami a csatatéren történt, már meg sem lepődött, hogy Andriss nyom nélkül eltűnt. Hosszan nézte, amint egy ismerős alak lebeg a várakozó elf lelkek felé. Boldogan üdvözölték Andrisst. Felnéztek az első csillagra az égbolton, és elindultak felé.

Matteo is a csillagra emelte a tekintetét. Végre Andriss is meglelte a családját, ahogyan Czigan.

A király tanácsosa felállt, és elindult a királyi család felé, hogy folytassa a szolgálatát. Ő ezzel is megelégedett. Ő így is hazaért.