3. fejezet

Sűrű, ezüstös köd hömpölygött végig a komor vidéken. Mintha lidércek táncoltak és vonaglottak volna körülötte, oly áthatolhatatlannak tűnt a szürkeség. A sziklákat borító mohatakaró szivacsként szívta magába a nedvességet, a fák ágairól esőszerűen csepegett a víz.

Egy apró, meggyötört alak kuporgott egy barlangban. A földön ült, és szorosan átölelte a térdét. A nyirkos, sötét barlang legalább a biztonságos menedék illúzióját keltette. Márpedig Czigan hamar rádöbbent, hogy ebben a borzalmas világban az illúzió nagy hatalommal bír.

Egy kicsiny, sötét terem képe villant fel előtte. A griff az ő parancsára szállt szembe a sötét tündérekkel, akik meghátráltak előle.

A tündérek hátrahagyták egyik vezetőjük holttestét. Czigan megvizsgálta a testet, hátha kiderítheti, mi a gyenge pontjuk. A sötét tündérek oly gyorsan mozogtak, hogy nem is látta őket tisztán.

A törékeny tündér csupán százhúsz centiméter magas lehetett. Bár Czigan is aprónak számított, kifejezetten erőteljesnek érezte magát a kecses teremtmény mellett. A bőre hollófeketén csillogott, az arcvonásai keskenyebbek és szögletesebbek voltak még egy elfénél is. Kicsiny, különös alakú szárnyak eredtek a válláról. A szárnya is fekete színű volt alapvetően, de a szivárvány összes színe megcsillant rajta. Elnyújtott, ovális koponyáján nem nőtt haj, de nem is volt szükség rá. Kár is lett volna egy ember külleméhez hasonlítani. Úgy volt gyönyörű és egyszerre hátborzongató, ahogy a világra jött.

Czigan elfordította a tekintetét. Abban bízott, hogy mire visszapillant, a tetemet szaglászó lény eltűnik.

Nem így lett. Úgy látszik, ezen a helyen nem olyan könnyű megszabadulni a rémálmoktól.

Egyetlen élő teremtményhez sem tudta hasonlítani az illúziószörnyet. Még Matteo mesélte neki, amikor először megidézte, hogy senki sem látott ilyen lényt már vagy háromszáz éve. A rég kipusztult griffnek sárkányszerű teste, bőrszerű, gyér tollazatú szárnya és vad, madárszerű feje volt. Vastag sörény borította a mellét, és óriási oroszlánlábakon kuporgott.

Belevájta a csőrét a tetembe, majd megrázta a fejét. A hús cuppogó, hasadó hang kíséretében vált el a testtől, amit a csontok roppanása követett.

Czigan a szája elé kapta a kezét, és próbálta legyűrni undorát. A griff végtére is megmentette, és egy kis nyugalmat biztosított számára. Megmentette a téltündérek kínzásaitól, melyek illúziók csupán, de ugyanolyan fájdalmasak, mintha valóságosak lennének. Inkább hálásnak kellene lennie érte a griffnek.

A téltündérek valahogy behatoltak az elméjébe. Mindazokkal a dolgokkal és képekkel kínozták, melyeket elméje sötét zugaiban találtak, és amiket kifinomult képzelőereje csak meg tudott eleveníteni. Még a griff is kétélű fegyvernek bizonyult.

A menekülés lehetőségét kereste. Kell, hogy legyen egy kivezető út ebből a világból. Korábban már harcolt a sötét tündérek ellen, még Matteóval, aki nyilvánvalóan keveset tudott róluk. Ez pedig nem jó előjel. Matteo ugyanis még azt is tudta, amiről már az istenek is megfeledkeztek. Ha ő sem boldogult velük, akkor ugyan mi esélye lehet?

Ugyanakkor Dhamari Exchelsor tudta, hogyan kell kaput nyitni erre a világra. Ezek szerint a varázslat létezik. Akkor viszont Matteónak meg kell találnia.

– Dhamari – motyogta. Hirtelen eszébe jutott, hogy a férfi ott van vele. Fájdalmasan talpra kecmergett, és megmozgatta elgémberedett tagjait. Pár tétova lépés után elindult, hogy megkeresse az álnok varázslót.

Sokáig bolyongott a sűrű ködben. Csüggedten rúgott bele egy hatalmas gombába, és nézte, amint a spórák a levegőbe szállnak. Így sosem találja meg Dhamarit. Ha sikerült megidéznie egy griffet, miért ne sikerülne egy vadászkutyafalkát is?

Szinte azonnal meggondolta magát. Amíg még tolvajként élt, gyakran kergették meg csaholó kutyák, ezért nemigen szívelte őket. Mellesleg a megidézett lények mindig veszélyesek és kiszámíthatatlanok, még abban a világban is, amelyet jól ismer. Eszébe jutott a bagolymedve, amely rátámadt a táborukra, és végleg elvetette az ötletet. Az efféle emlékek itt halálosak lehetnek. Gyorsan maga elé idézte Dhamari kétségbeesett arcát, ahogy ránézett, amikor magával rántotta a varázskapun keresztül.

Halk nyögést hallott, amely kizökkentette a gondolataiból. Éppen időben nyitotta ki a szemét, hogy ne essen át a varázsló testén.

Dhamari Exchelsor összekuporodott, mint egy újszülött. Gyér haja nedves csomókba tömörödött, kidülledő, távolba révedő szemében iszonyatos rémálmok kavarogtak. Czigan el sem tudott volna képzelni ennél szebb elégtételt.

Elégtétel ide vagy oda, ebben az állapotban semmi hasznát sem veszi a férfinak.

Letérdelt az önkívületben fekvő alakhoz, és a vállára tette a kezét. Ugyanolyan hideg és nyirkos volt, mint a köd. Kitapogatta az ujjait, és fölfedezte a láncot. Egy apró medál csúszott ki a tenyeréből, egy ismerős, tompa fémből készült ékszer.

Azonnal a csizmaszárába nyúlt, ahová anyja medálját rejtette. Nem volt ott. Dhamari valahogy elvette tőle.

Kitépte az értékes ékszert a varázsló kezéből, aki megvonaglott, és az arca fájdalmas grimaszba rándult.

– Ez védte meg anyámat tőled és a szolgáidtól – mondta Czigan, és hirtelen megértette a varázsló tettének jelentését. – Ha magadnál hordod, megvéd önmagadtól. Ezért maradhattál életben ilyen sokáig.

Ennél persze többet jelentett a számára. A medál visszavezette a múltba, a saját múltjába. Azt remélte, hogy talán választ találhat a lappangó titkokra. Egyre nőtt a hatalma, és egyre nagyobb tudásra tett szert Dhamari nélkül is.

Már nem kell soká várni, mondogatta önmagának. Becsukta a szemét, és transzba merült, ahogy Matteótól tanulta.

Köd borult Halarahh városára. Fiatal nő futott végig a vastag városfal tetején. Könnyed, puha léptekkel haladt előre. Az őrt álló varázslók fejet hajtottak előtte; mindenki ismerte Keturát. Apró, légies, fürge alakja volt, mint egy táncosnak. Barna hajzuhatag és egy hatalmas kerek szempár jellemezte, melyben mindig vidámság, mágia és titok ült…

Czigan visszatért a valóságba. Az anyját látta! Sokkal tisztábban, mint eddig bármikor. Azonnal lerázta általános fásultságát, és elmerült a múlt emlékeiben. Beköltözött Ketura testébe. Ő maga vált Keturává. Erősen megszorította a medált, és átadta magát a felvillanó képeknek.

 

Czigan/Ketura a fal tetejére támaszkodott, és elégedetten nézte a várost, szeretett hazája szívét, a világtól visszavonult Zalathorm otthonát. Abból a magasságból egy sas szemével láthatott mindent.

A nap átbukott a legmagasabb csúcsok fölött, és ezüstös rózsaszínbe taszította az éjszakai felhőket. Déli irányban, a Halruaa-tó fölött haragos viharfelhők gyűltek. Mérgesen kavarogtak, mint az álmukból hirtelen felébresztett mogorva törpék. A város pillanatok alatt felébredt. Lovas kocsik indultak el a piac felé, hogy megkezdődjék az aznapi vásár. Enyhe köd szállt fel a nyilvános kertekből, a jázmin kellemes illatát terítve szét az utcákon. Halk énekhang harsant, amint a szüzek elindultak, hogy gyógynövényeket gyűjtsenek a szerelmi bájitalokhoz. Gyorsan dolgoztak, mert a tűző nap még a hűvös évszakban is hamar gyilkosan forró sugarakat lövellt magából.

Ketura nézte, hogy a napkedvelő élőlények miként bújnak elő a rejtekhelyeikről. Színes szárnyas kígyók törtek az ég felé. Narancs és sárga gyíkok kúsztak fel a városfalon hihetetlenül széles lábaik segítségével. Mély, bömbölő hang érkezett a vizesárkon túlról. Talán egy éhes krokodil. Azonnal megérkezett rá a válasz a város egyik díszkertjéből.

A varázsló aggódva összeráncolta a homlokát. Azonnal lefutott a lépcsőn, és a kertbe rohant. Megállt egy kis tó partján, és kellemes, alt hangon énekelni kezdett. Természetesen olyan mágia hatotta át, melynek nem lehetett ellenállni.

Nem kellett soká várnia. Egy hüllőfej emelkedett ki a vízből. A sárga szempár megvillant, és a lény a varázslóra meredt. A következő pillanatban a krokodilrém, amely sokkal veszélyesebb a közönséges krokodilnál, és sokkal kecsesebb a sárkánynál, kilépett a partra. Négy láb hordozta a hosszú, kígyószerű, kék pikkelyekkel fedett testet. A törzse hosszú, kecses nyakban folytatódott, amelyen egy szarvalt, hegyes fej ült. A krokodilrémeket ugyanolyan sokra értékelték a városban, mint a hízókat, de belőlük nem ízletes szalonnát és kolbászt készítettek, hanem varázslatokhoz használták fel a testrészeiket. A műgyűjtők is kedvelték őket, mert gyönyörű faragásokat lehetett készíteni a csontjukból. Ketura valahogy sosem tudott megbékélni ezzel.

A lény bizonytalanul nézett körbe a parton. Apró, kék villámok cikáztak körülötte, miközben körbeszimatolta Keturát.

Időközben abbahagyta az éneket, és már csak dúdolt. A lény kitátotta a száját, és borotvaéles, kristályszerű fogai megcsillantak a reggeli napfényben. Körözni kezdett, mint a helyét kereső fáradt kutya, majd leheveredett, és két mellső lábára fektette a fejét. A villámok azonnal elillantak, amint a krokodilrém mély álomba zuhant.

Ketura folytatta a dallamot, de kitárta a karját, és belekezdett egy nagy erejű varázslatba, amellyel lezsugoríthatja a lényt. Az állat minden egyes újabb csuklómozdulattal kisebb lett. Alig telt bele pár percbe, hogy a négyméteres teremtmény egy szitakötő méretére zsugorodjon.

Felvette a parányi krokodilrémet, és a vállára fektette. A lény ösztönösen a ruhába mélyesztette a körmeit, nehogy leessen. Ketura hazaindult, és útközben kigondolta, hol és mikor engedje szabadon.

Pár méterrel a varázstornya előtt megállt, és megszemlélte az épületet. Fallal körülvett házak sorakoztak egymás mellett: a szolgák szállása, egy vendégház, egy fürdő, sőt még egy istálló is. A színes virágoktól pompázó kertet betöltötte a gyógynövények jellegzetes illata. Mindezt a hatszögletű, zöld márványból épült varázstorony koronázta. Vastag kúszónövények szöktek fel a falon, egészen a platinaszín hagymakupoláig.

Ketura még csak huszonöt éves volt, ezért nem érdemelt volna ilyen pompás tornyot, de ő volt az egyik legkiválóbb idéző, Halruaa legrejtélyesebb iskolájának nagy erejű képviselője. Óriási szükség volt a szolgálataira, és jól meg is fizették érte. A tornyot ajándékba kapta, amiért a tanítványának fogadta Dhamari Exchelsort, egy gazdag elektrum-bányászcsalád egyetlen fiát. A tanítványoknak mindig sokat kellett fizetniük. Persze ez is attól függ, hogy ki mennyire volt tehetséges. A nagy ígéretek mindig találnak mestert, de az olyan középszerű varázslójelölteknek, mint Dhamari, mélyen a zsebükbe kellett nyúlniuk. Márpedig Dhamari igencsak középszerűnek bizonyult.

Képességeihez mérten keményen dolgozott. A többi férfi tanítvánnyal ellentétben, őt nem érdekelték sem Ketura, sem a női tanítványok bájai. Még a cselédeket sem fogdosta. Mindig udvarias volt, kedves és előzékeny. És tisztelettudó. Ketura már-már ridegnek nevezte volna, de úgy látta, a legújabb tanítvány mintha felkeltette volna Dhamari érdeklődését.

Felsóhajtott. Nem tetszett neki, ahová a gondolatai vezették. Kivát, Azuth templomának növendékét nemrég küldték el hozzá, hogy átessen a kötelező nevelésen, amelyet a rend megkíván. Kiva vadelf volt, a lehető legritkább jelenség ebben a civilizált birodalomban. Aranyló szeme Keturát folyton egy vadmacskára emlékeztette, és valószínűleg ugyanolyan kiszámíthatatlan is volt.

Egy dologban teljesen biztos volt: Kiva rossza hatással van Dhamarira. A fiút mindig is érdekelték a legendák és komor mesék vad lényei, és Kiva csak tovább szította benne a tüzet. Nemrégiben azt kérte tőle, hogy tanítson neki olyan varázslatokat, melyekkel megidézhet és irányíthat mindenféle lényeket, holott korlátozott képességei nem jogosították fel erre. Hamarosan rá kell vennie, hogy új mestert és új iskolát keressen magának. Az ötlet megmagyarázhatatlan megkönnyebbüléssel töltötte el.

Megrázta magát, hogy elűzze a komor gondolatokat, majd belépett a kapun. Azonnal megtorpant, és a földbe gyökerezett a lába. Mintha csak egy fagysárkány lehelt volna rá.

A szőrszálak felálltak a tarkóján, és libabőrös lett az egész teste. Összerándult a gyomra, mikor végre felfogta, hogy mit érzékel a szeme: valami sötét és iszonyatos lény tört be az otthonába!

Azonnal belefogott egy varázslatba. Zöldes köd jelent meg az udvaron, és a mágia forrását kutatva elkeveredett a levegőben. Követni kezdte a ködfoszlányokat, melyek a torony tetejébe vezették. Az egyik szobából éktelen hangzavart hallott. Többé nem volt szüksége a ködfoltok segítségére.

Az utolsó lépcsőfokokat futva tette meg, és valósággal rárontott a központi laboratórium ajtajára. A vastag faajtót természetesen zárva találta. Egy ismeretlen, iszonyatos erő döngette belülről. Megidézett egy tűzlabdát, és készenlétben tartotta a tenyerében. A másik kezével kinyitotta az ajtót, és oldalra ugrott a bejáratból.

Az ajtó a folyosó falának csapódott. Tekergőző csápok bukkantak ki a laboratóriumból. Kénszag áramlott ki sűrű gomolyokban.

Bár Ketura nem láthatta, hogy mi zajlik a helyiségben, a hangokból ítélve el tudta képzelni: éles csörömpölés, ahogy az üvegfiolák összetörnek, a tűz ropogó hangja, széttöredező, felboruló bútorok zaja. Egy elgyötört férfi nyögései szűrődtek ki, és egy kellemes, szoprán női hang. Mindezt túlharsogta egy földöntúli, bántóan éles sikoly.

– Egy ördögfióka – motyogta maga elé Ketura. Elengedte a tűzlabdát, amely színes gömbként elillant, majd megragadta a csápokat. – Az ostobák megidéztek egy ördögfiókát!

Addig erőlködött, amíg sikerült rést szakítania a csápok erdejében, és belépett a helyiségbe. Egy pillanatra megdermedt, akkora káosz fogadta.

Az elegáns ruhába öltözött férfi hisztérikusan toporzékolt az égő szőnyegen. A csizmája már füstölt, és ettől kormos arca eltorzult rémületében. Egyik kezében tőrt szorongatott, és azzal hadonászott a körülötte köröző lény felé.

Az ellenfele egy kivételesen kíméletlen ördögfiókának tűnt. Akkora volt, mint egy jól megtermett macska, nagy denevérszárnyakkal, sárga bundával, és torz pofával, amelynek egy hatalmas, görbe orr ült a közepén.

Úgy tűnt, nem vesztegette az idejét. Az összes képet és faliszőnyeget szétszabdalta a karmaival, és amihez csak hozzáért, az lángra kapott. Miközben Dhamari körül körözött, gőzgomolyokat eregetett magából, és elégedetten nevetgélt a férfi nyomorán.

Kiva egy citromfa fölé állt, és elmondott egy dagasztó varázslatot. Az elf szemmel láthatóan több trükkel is próbálkozott már. Erős, faágakból szőtt ketrec állt a helyiség közepén. Ügyes csapda, azt leszámítva, hogy az ajtaja tárva nyitva tátongott. Nehéz dolog bezárni egy ördögfiókát.

Ketura dühösen felszisszent.

Dhamari felnézett, és megpillantotta a mesterét. Bűntudat és megkönnyebbülés ült ki az arcára. Nem lehetett tudni, hogy melyik érzés az erősebb.

– Mystrának hála! Ketura megérkezett!

A kiáltás kizökkentette az elfet. Kiva Ketura felé fordult, és vádlón nézett rá, mintha barmiról is tehetne.

– Csinálj valamit! – sziszegte.

Kiva jövője ekkor pecsételődött meg a toronyban. Ketura a derekára erősített szütyőbe nyúlt. Selyembe bugyolált varázsport vett elő belőle, amelyet minden valamirevaló idéző magánál hord arra az esetre, ha egy varázslat rosszul sikerülne. Célzott, és az ördögfióka útjába dobta.

A selyem lehullott, a varázspor pedig megállt a levegőben, majd vízesésszerűen omlott alá, és áttetsző falat képzett. Az ördögfióka kétségbeesetten próbált elhátrálni, de nekiütközött a falnak, és rátapadt, mint egy légy. Hiába kapálózott, hiába átkozódott, semmi sem segíthetett rajta. Végül elcsendesedett, és gyilkos pillantást vetett az álnok varázslóra.

– El! – mondta Ketura, és a következő pillanatban a lény eltűnt a börtönével együtt.

Ketura körbehordozta a tekintetét a helyiségen. Kiva makulátlanul tisztán és sértetlenül álldogált. Finom, zöld női ruhát viselt, hozzá illő ékszerekkel. Zöld haját fürtökbe fonta, melyek fényesen csillogtak. Némi festéket is kent az arcára, hogy kiemelje a vonásait, és érezhetően nem spórolt a parfümmel sem, amely elkeveredett a laboratóriumot dzsungellé változtató növények illatával. Az elf majd egy tenyérnyivel magasabb volt Keturánál, mégis oly törékeny és kecses, hogy a varázsló szinte átlagos nőnek tűnt mellette. Keturának gyakran emlékeztetnie kellett saját magát, hogy ebben a toronyban ő az úrnő, nem pedig Kiva.

– Szóval megidéztetek egy ördögfiókát! – szólalt meg végül szigorú hangon. – Szándékosan?

Dhamari és Kiva összenézett.

– Igen – ismerte be a fiú.

– Értem – sóhajtott fel Ketura, és a dús növényzetre mutatott. – Gondolom, ezzel akartátok elűzni.

– Te is tudod, hogy nem – mondta Kiva kimért hangon. – Még nem tanítottál meg minket a megfelelő űzővarázslatokra.

Ketura csak nagy erőfeszítés árán tudta megőrizni a hidegvérét.

– Pontosan! Hihetetlenül nagy ostobaság és vakmerőség olyan varázslattal próbálkozni, amit nem tudsz irányítani! Még védővarázslatot sem használtatok, igaz?

Dhamari leszegte a fejét, Kiva viszont csak felszisszent.

– Mindketten megfeledkeztetek az idézés legfontosabb alapszabályairól! – folytatta Ketura, és számolni kezdett az ujjain. – Sose használj olyan mágiát, amelyet nem tudsz elhárítani, sose idézz meg olyan lényt, amelyet nem tudsz elűzni, és soha, de soha ne idézz meg olyan lényt, amelynek nem tudsz parancsolni!

– „ …olyan lényt, amelynek nem tudok parancsolni!” – visszhangozta Kiva, mintha csak az aznapi leckét mondaná fel. – Sokkal hatalmasabb lényeket is kordában tartottam már ennél a szánalmas, sárga kis ördögfiókánál!

Ketura elkapta tanítványa pillantását, és fogva tartotta. Óvatosan levette a válláról az apró krokodilrémet, és a citromfa egyik ágára tette.

– Értem. Ha valóban olyan nagy mester vagy, nézzük mire mész ezzel a lénnyel – mondta.

Az elf a parányi, hüllőszerű lényre nézett, majd gúnyosnak nevezhető mosolyt küldött Ketura irányába. Kinyújtotta a lény felé vékony, bronzszínű ujjait.

Azonnal villámok csaptak belé. Az ujjai megfeketedtek, a haja összekócolódott, és a hajszálai vadul az ég felé meredtek. Visszarántotta a kezét, és fájdalmasan felszisszent. Fagyos, gyilkos szikrákat szórt Keturára a szemével.

– Átkozott fattyú! – sziszegte.

Oly mérhetetlen gyűlölet torzította el az elf amúgy kellemes hangját, hogy Ketura megborzongott. Mintha fülbemászó csengőhangok hozták volna el a halálos ítéletét.

Gyorsan összeszedte magát, és elűzte a komor gondolatot.

– Egy varázsló sosem lehet mohó, Kiva, és a büszkeségét tudással meg tehetséggel kell kordában tartania. Tanulj ebből a leckéből, és akkor nem lesz hiábavaló a fájdalom, amit a krokodilrém okozott – mondta, majd komoran hozzátette: – Napnyugtáig kapsz haladékot, hogy felvedd a kapcsolatot a templomoddal, és elhagyd ezt a tornyot. Többé nem találkozunk.

A két nő tekintete összefonódott, és hosszú szempárbajt vívtak. Kiva nézett félre elsőként, és gúnyosan fejet hajtott a mester előtt.

– Így legyen, ha ez a kívánságod, úrnő! – Ezzel megfordult, és a dzsungellakók biztos, puha lépteivel tört át a sűrű növényzeten.

Ketura gondterhelten, a gondolataiba merülten nézett utána. Eszébe jutott, hogy még egy bűnössel számolnia kell, és dühösen fordult a holtsápadt Dhamari felé.

– Ha továbbra is ebben a toronyban akarsz tanulni, akkor varázslóesküt kell tenned, hogy soha többé nem próbálkozol ilyen varázslattal!

Kemény ítélet volt, de Ketura jogosnak érezte. Csakis a legkomolyabb esetekben szokás varázslóesküt kérni valakitől, hisz azt semmiféle alapon nem lehet megszegni. Még akkor sem, ha a saját élete múlik rajta a varázslónak.

A remegő tanítvány persze mit sem törődött most ezzel. Csizmája még mindig füstölgött, a szemében még mindig fájdalom és rémület honolt. Az arca egyik fele teljesen kifehéredett, a másik viszont élénkvörösen virított, ahol megkapták a lángnyelvek. Amint felfogta Ketura szavait, megkönnyebbült, és mázsás súly esett le a válláról. Megragadta Ketura kezét, és térdre borult előtte.

– Te még Mystránál is kegyesebb vagy! Az Úrnő áldása szálljon rád! Azt hittem, hogy engem is száműzöl, mint Kivát!

– Meg is teszem, ha nem adod varázslói becsületszavad. Ne lelkendezz annyira, hisz nagyon is komoly dolgot kérek tőled! – mondta Ketura, és visszahúzta a kezét.

– Ahogy akarod, úrnő – mondta az ifjú tanítvány, de szemmel láthatóan nem igazán fogta fel a helyzet súlyát.

Felállt, és leakasztott egy aranymedált a nyakából. Egy minta volt rajta, a személyes kézjele. Átnyújtotta a nőnek, azt szimbolizálva, hogy a kezébe adja a sorsát. Felgyűrte az ingujját, becsukta a szemét, és kinyújtotta mindkét tenyerét, mintha varázsolna.

– A szó és a szél, a nap és a csillagok, Mystra lángjának és a nekem adott mágia erejére esküszöm, hogy sem ebben, sem az elkövetkező életekben nem idézek meg olyan lényt, amelyet nem ismerek és nem tudok irányítani! – zengte, majd kinyitotta a szemét, és a nőre nézett. – Szabadon és boldogan teszem le ezt az esküt, és bármennyit, amennyit csak kérsz!

A szeme őszintén csillogott, akárcsak a hangja.

– Rendben – mondta a nő, majd elküldte, hogy keresse meg a kertészt, és takarítsák ki a laboratóriumot.

Miután magára maradt, Ketura átvizsgálta a helyiséget. Két varázskönyvet visszatett egy üres polcra, és beletúrt az indák közé, hogy megkeresse a többit. Az ajka megrándult, amint felfedezett egy megfeketedett oldalt. Óvatosan felvette a földről a pergament, és széthajtogatta. Csak remélhette, hogy nem az egyik értékes könyvéből való.

Elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy megállapítsa, nem. Bár a lap jó része elégett vagy megfeketedett, pár betűt ki tudott venni rajta. Ismeretlen írás volt: szögletes de elegáns. Gyűlölettel teli.

Lefújta róla a pernyét, és közelebbről is szemügyre vette. Nem ismerte fel a nyelvet, de úgy tűnt, hogy elf írás. Rossz előérzete támadt. Kisietett a helyiségből, és a magánkönyvtárába ment, ahol az előző mesterétől örökölt kincseket őrizte. Benyúlt az egyik titkos polc mögé, és elővett egy nagyalakú, vékony kötetet.

Ez volt a legértékesebb mágikus ereklyéje. Csupán két, hajszálvékonyra kalapált elektrumlap feszült benne. A bal oldali teljesen üres volt, míg a jobb oldali egy tükröt és egy kisméretű pergamenlapot mintázott. Minkét oldalt sűrű minta szegélyezte: ezer és ezer rúna egymáson, oly sűrűn, hogy ki sem lehetett venni őket egyenként. Ketura hajdani mestere szerint minden létező varázslat bele van szőve a bonyolult mintába. A könyv az összes varázslat eredetét képes feltárni, sőt, alkalmanként még a varázsló kilétét is, akitől származik. Ketura eddig még egyszer sem próbálta ki. Nagy ára van ugyanis a varázslatnak.

Megfogott egy gyémánthegyű tollat, és belekarcolta a betűket az üres lapba. Amikor végzett, a kötetet gondosan felállította, úgy, hogy a két oldal egymással szembe kerüljön. Meggyújtott egy drága és ritka növényekből főzött gyertyát, és belekezdett a bonyolult varázslatba. A „tükör” képe elhomályosult, és egy arc körvonalai jelentek meg benne. Az alatta lévő „pergamenlapon” tisztán kivehető, halruaai írás jelent meg.

Közelebb hajolt, és fennhangon olvasni kezdte.

– A varázslat szövege hiányos, az egyik rúnát pedig megfordították, és az óramutató járásával ellenkező irányba, negyed fordulattal elforgatták. A varázslat ilythiiri eredetű. Egyetlen varázsló neve sem kapcsolható hozzá, de egyvalamit, én a könyv, bizton állíthatok: a varázslat oly ősi, hogy az eredete feledésbe merül. Akarod, hogy én a könyv, megpróbáljam lefordítani?

Ketura hátradőlt a székében, és nagyot fújtatott.

Ilythiiri. Bár ez a nép még a történelmi idők előtt eltűnt Halruaa felszínéről, a szó rémületet hordozott magában. A déli sötételfeket nevezték így a bölcsek, a gonosz drow-k őseit.

Ilythiiri mágia – a szó és a szél erejére, Kiva mégis mit gondolt?!

Ketura a kincsesládájához lépett, hogy elővegye a varázslat újabb szintjéhez szükséges aranyat és drágaköveket. Becsukta a kötetet, hogy törölje a lapokat, majd ismét bemásolta a varázslattöredéket, és a fordításhoz szükséges varázslatot. A kisebb vagyont érő kincseket egy üstbe helyezte, némi méhviasz és varázspor kíséretében. Az üstöt a tűzhelyre tette. Amint a viasz megolvadt, egy gyertyaformába öntötte az egészet, és várta, hogy a varázslathoz szükséges gyertya megdermedjen. Amint elkészült, meggyújtotta, és nézte, a kincs miként illan el, erőt kölcsönözve a varázslathoz. Újabb rúnák jelentek meg a „pergamenlapon”. Olvasni kezdte, és érezte, hogy vér kifut az arcából.

A varázslat a téltündérekről beszélt: téltündérekről, akik Halruaa hegyei közt rejtőznek, és akik oly gonoszak, hogy még a drow-k is rettegik őket. A megváltoztatott és elforgatott rúna eredetileg védelmet nyújt ellenük.

– Egy megváltoztatott védőrúna! Szóval Kiva nem védekezni akart ellenük, hanem megidézni őket!

Mystra szent nevére! Szóval Dhamari ezért tétovázott, amikor azt kérdezte, hogy szándékosan idézték-e meg az ördögfiókát. Az idézővarázslatot szándékosan mondták el, de szerencsére csak egy ördögfióka jelent meg előttük! Ketura összerezzent. Nem biztos, hogy a sötét tündérekkel is sikerült volna elbánnia.

Szerencsére egyik tanítványa sem annyira képzett, hogy áthatolhassanak a két világot elválasztó fátyolszerű határvonalon. Abban sem volt biztos, hogy ő maga képes lenne-e rá, de nem is akarta kipróbálni. Dhamari biztosan nem próbálja meg többet. Varázslói esküt tett. De ami Kivát illeti…

Ketura felpattant, és rémülten nyúlt a megfeketedett pergamendarab után. Értékes bizonyíték lehet még. Kiva egy tejfelesszájú varázskopó. Bár Ketura még fiatal volt, nem volt annyira naiv, hogy azt gondolja, Azuth papjai elítélik Kivát, ha eléjük áll, és elmondja, hogy mi történt. Kisebbségben voltak egy olyan birodalomban, ahol szinte mindenki Mystrának hódolt, és féltékenyen őrizték a hatalmukat. Sosem kevertek bajt, de ha veszélybe került a rendjük, akkor anyatigrissé változtak.

Ketura a megperzselt szélű pergamenre nézett. Leesett az asztalról, miközben próbálta felfedni a titkát. Letérdelt, és a pergamen után nyúlt.

Az ujjai azonban csak zöldes ködöt tapintottak. Átáramlott az ujjai közt, és bekúszott az orrába. Ismerős illatot hordozott. A köd elillant, de Kiva jellegzetes, erdei illata hátramaradt, mintha ki akarná gúnyolni őt.

 

Czigan kizökkent a transzból, és a reszkető Dhamarira nézett. Mivel ebben a halálos birodalomban az illúziók valahogy élénkebben éltek, mint máshol, mintha megcsapta volna az orrát Kiva illata.

Megrázta a férfit, és ráordított, hogy végre magához térítse. Dhamari azonban nyüszítve elhúzódott előle, és könyörgött, hogy ne öklelje fel a szarvával.

– Szarvak! – dünnyögte megvetően Czigan, és felállt.

Egy hosszú pillanatig az eszét vesztett férfit nézte. Legszívesebben jó nagyot rúgott volna bele, de türtőztette magát.

– Légy férfi, Dhamari! Neked és Kivának hála, tapasztalatból tudom, hogy szinte mindent túl lehet élni!

A varázsló csak egy fájdalmas nyögéssel felelt. Czigan elmormogott egy szitkot az orra alatt, amelyet még az utcán tanult, majd a fetrengő férfi fölé állt. Visszatette anyja medálját a kezébe, amitől kicsit alábbhagyott a nyöszörgése.

– Azt akarom, hogy életben maradj! – mondta a férfinak rideg hangon. A szeméből kihunyt az őszinte nevetés, amely a névjegyévé és a lelki pajzsává vált egyben. – Megtalálom a kivezető utat innen… és ha ez az egész véget ér, akkor megöllek!