16. fejezet

A hajnali napsugarak ragyogó fénnyel árasztották el az égboltot és az ébredező tájat. A Csillagszárnyú Halarahh legszerényebb villája, Basel itteni lakhelye felé repült. Egyre alacsonyabbra ereszkedett, amint a torony felé közeledett.

Czigan, aki időközben megmosdott és átöltözött, a hajókorlát mellett állt, és magába szívta a sziporkázó napsütés színét, és a város illatát. Mintha azzal feledtethetné az átélt borzalmakat. Miközben nézelődött, felfedezett valamit. Áthajolt a korláton, majd felhördült.

– Mi a kilenc pokol ez?

Halványsárgás aura vette körül a varázstornyot.

– Mágikusan lezárták a tornyot – válaszolta Basel. – Nem volt időm elmondani, hogy Farrah Noor meghalt. Masont vádolják a gyilkossággal. Mivel nem teljesen tisztázott az ügy, megengedték, hogy a toronyban maradjon.

Czigan szeme kikerekedett döbbenetében.

– Ez nem lehet igaz! Mason sosem bántaná Farraht. Szerelmesek voltak egymásba! Teljesen belehabarodott.

– Ha téged is kihallgatnak a tárgyaláson, jobban válogasd meg a szavaidat – javasolta Matteo.

– Farrah halott – ismételte meg Czigan, mintha úgy könnyebb lenne elfogadni. – Ez képtelenség. Hogy történt?

– Egy késsel ölték meg, amelyet később megtaláltak Mason szobájában.

– Ez nem túl meggyőző – horkant fel Czigan. – A varázskopók mit mondanak?

– Mason semmire sem emlékszik, és a gondolataiból sem tudják kiolvasni. Addig a toronyban kell maradnia, amíg nem tisztázódik az ügy.

– A városi őrségre is szükség van? – kérdezte Matteo, és a torony körül járőröző katonákra mutatott.

– Ez teljesen fölösleges. Ostobaság ennyi embert elvesztegetni egy ilyen ügyre – méltatlankodott a varázsló.

Gyorsan leszálltak a közeli mesterséges tóra, amelyet kifejezetten a csillaghajók részére alakítottak ki, majd a toronyba siettek. Legnagyobb meglepetésükre a katonák parancsnoka jelzett az embereinek, amint észrevette őket, és elállták az útjukat.

– Bár a tanítványom valóban nagyon tehetséges, jelenlegi tudásszintje nem követel meg ekkora őrséget. Sem a jelenlegi helyzet, sem a szokások nem indokolják, hogy körbevegyétek a tornyot. Nem rekeszthettek ki a saját tornyomból Mason miatt! – zengte Basel fagyosan.

A kapitány tisztelettudóan fejet hajtott a varázsló előtt.

– Nem a tanítványod miatt vagyunk itt, Basel nagyúr. Engedelmeddel, átnyújtom a elfogatásodra vonatkozó parancsot.

Basel elolvasta az írást, majd gondosan összetekerte, és visszaadta a kapitánynak.

– Értem. Ez a tanítványom, Czigan. Szabad bejárást kell biztosítani a számára a toronyba.

– Ahogy óhajtod – felelte a kapitány, majd intett két emberének, akik közrefogták Baselt.

Matteo azonban közbelépett, és gyilkos pillantást vetett a kapitányra.

– Talán végső tanács hiányában akarjátok elvinni Basel nagyurat?

Némi tétovázás után a kapitány hátrébb húzódott, és intett az embereinek, hogy kövessék a példáját.

– Hogy segíthetnék? – kérdezte Matteo.

– Neked sokkal fontosabb dolgokkal kell törődnöd. Majd idehívatom az egyik otthoni tanácsosomat – felelte Basel.

– Legalább azt mondd meg, mivel vádolnak!

Basel Cziganra pillantott, mielőtt válaszolt volna.

– Sinestra Belajoon meggyilkolásával.

Czigan szeme kikerekedett a válasz hallatán. Megrázta a fejét, hogy összeszedje a gondolatait.

– Sinestra is halott? Hol? Hogy?

– Azt nem tudom, hogyan, de azt tudom, hogy hol. Eljött a toronyba, hogy átkutassa a szobádat.

– Persze. Barátok voltunk, és eljött hozzám. De gondolom, ezt te is tudtad. Biztos nem nézted tolvajnak.

Basel egészen közel hajolt a lányhoz.

– Gyermekem, ez nem a megfelelő pillanat, hogy kiállj mellettem. Ne mondj semmi többet! Tudnod kell egy-két dolgot Sinestráról.

– Mondd el hát! – sürgette Czigan.

A varázsló az őrökre pillantott, akik szemmel láthatóan egyre nyugtalanabbá váltak.

– Sinestra valaha Ketura cselédje volt. Ismertem őt. Mi segítettünk anyádnak megszökni, miután megvádolták a gyilkossággal. De ennél jobban nem bonyolódhatsz bele az ügybe. Most menj be a toronyba. Majd beszélünk, amint lehet.

Ezzel Basel hátrébb lépett, és intett az őröknek, hogy indulhatnak. A katonák fegyelmezett alakzatba rendeződtek, majd szép lassan elvezették Baselt. Czigan hosszan nézett utánuk. Nem értette, hogy mi történik körülötte.

– Ez nem túl jó hír – szólalt meg Matteo. – Úgy fest, hogy Baselnek megvolt az indítéka a gyilkosságra.

Czigan szó nélkül megfordult, és a torony felé indult.

– Nem ő tette – szólt hátra, de nem nézett vissza. – Soha nem tenne olyat, ami törvénybe ütközik.

– Nem is tudom – dünnyögött Matteo, majd gyorsan elmesélte, miként törtek be Dhamari varázstornyába, és vittek el értékes varázskönyveket.

– De azt azért tette, hogy meglelje a varázslatot, amellyel kiszabadíthat! – tiltakozott Czigan.

– És?

– Ez nem bűntett. A varázstorony Ketura tulajdona volt, mielőtt Dhamari elorozta tőle. Én Ketura lánya és örököse vagyok. Amit Basel elvett, az az enyém. Semmi rosszat sem tett, és ezt bárki előtt hajlandó vagyok elismételni! Most menjünk!

Egy hirtelen fordulattal Czigan a palota felé indult. Matteónak ki kellett lépnie, hogy utolérje.

– Czigan, nem engednek be a tárgyalóterembe!

– Miért nem? Mégis, ki állhatna a királynő tanácsosának útjába?

– Immár Zalathorm királyt szolgálom – helyesbített Matteo.

– Annál jobb!

Matteo felsóhajtott, megragadta a lány karját, és maga felé fordította.

– Egy feltétellel: hallgatsz, és egyszer sem szólalsz meg! Eddigi tapasztalatom szerint, az elmés megjegyzéseid mindig csak tovább bonyolítják a dolgokat.

Czigan vonakodva beleegyezett.

 

Elég gyorsan a palotához értek. A tárgyalóterem felé indultak, és senki sem állt az útjukba.

A termet egy félhold alakú, hatalmas márványasztal uralta, a Vének Tanácsának tizenhárom tagja ülte körbe, és komor arccal hallgatták az egyik társuk ellen felhozott vádakat.

Matteo és Czigan az erkélyen ültek le, és onnan nézték, amint Azuth egyik inkvizítora belekezd a szokásos varázslatba.

A varázskopó egy magas, fekete hajú nő volt, aki az inkvizítorok jellegzetes zöld és sárga köpenyét viselte, és hozzá temérdek ékszert. Nyilvánvalóan fontosnak és hatalmasnak akart látszani. Még a mozdulatai is mesterkéltek voltak, amitől viszketni kezdett Matteo tenyere. Már látta is, Czigan micsoda hárpiaként viselkedik majd a tárgyalás után.

A varázskopó elővett egy ezüstpálcát, és megérintette vele Basel homlokát.

– A vád, amelyet Uriah Belajoon hozott fel, igaz! – jelentett ki zengő hangon. – Basel Indoulur érintette meg Sinestra Belajoont, ami működésbe hozta Uriah varázslatát.

– Ez meglehet – mondta színtelen hangon Basel. – De már csak akkor, amikor lezártam a szemhéját. Akkor már halott volt. Egy számomra ismeretlen mágia végzett vele.

Czigan áthajolt a korlát fölött, és a központi helyen ülő tanácstagra meredt.

– A szentségit! – szitkozódott. – Ez a Vén Hóbagoly. Ez nem sok jót ígér.

Tökéletesen illet a leírás Procopio Septusra. Hófehér haj koronázta a fejét, és olyan számító és ravasz tekintet ült a szemében, mint a ragadozó madaraké. Matteo tökéletesen tudta, hogy érez egymás iránt a két varázsló.

– Ne feledd, hogy ő a királyi város polgármestere. Gyakran bíráskodik efféle ügyekben. Ha tárgyalásra kerül sor, az az egész tanácsot érinti.

– Biztos, hogy lesz tárgyalás. Gyűlöli Baselt.

Matteo már korántsem volt ennyire biztos benne. Procopio ravasz ember. Csakis akkor vinne az egész tanács elé egy ügyet, ha biztos a győzelmében.

Egyre nagyobb érdeklődéssel méregette egykori urát. Procopio élénken figyelte a varázskopót, aki megpróbálta feleleveníteni Sinestra utolsó perceit: feltárta a tanács előtt, hogy Sinestra és Basel a férfi varázstornyában beszélgetett, majd Sinestrát leterítette egy varázslat, és nagy kínok közt halt meg.

– Basel nagyúr varázslata volt? – kérdezte Procopio.

A varázskopó tétovázott.

– Ezt lehetetlen pontosan megállapítani, mert a varázslat célpontját nem vizsgálhatjuk meg. Basel megérintette, és ettől eltűnt.

– Ő ölte meg?

– Ezt nem jelenthetem ki – felelte mesterkélten a nő. – A vizsgálat nem bizonyító erejű. Basel érintése hozta működésbe a varázslatot. Csak ennyit mondhatok. A többit magatoknak kell megfejtenetek.

Procopio Septus ekkor felállt.

– Összegezzük azt a keveset, amit tudunk: Sinestra Belajoon elment Basel nagyúr varázstornyába. Ott megölte egy kegyetlen varázslat, amelynek az eredetét nem ismerjük. Basel nagyúr lezárta a halott asszony szemhéját, amitől ő eltűnt. Egészen pontosan az otthonába került, ahol Uriah Belajoon azonnal elvégezte a temetési szertartást, majd megvádolta Basel nagyurat. Ez az, amit tudunk?

Előbb Baselre, majd a varázskopóra, végül a vádlók székében ülő idős férfira nézett. Mind egyetértően biccentettek.

– Értem. Mindezek értelmében, Basel Indoulur szabadon távozhat. – Belajoon tiltakozni akart, de Procopio egy kézmozdulattal elnémította. – Halruaa törvényei egyértelműek és világosak ebben az esetben. Gyilkossági ügyben mindig mágikus vizsgálatot kell végezni. Mivel a test elpusztult, lehetetlen a vizsgálatot elvégezni.

Uriah Belajoon arcát vörösre festette a harag, de fejet hajtott az ítélet előtt. Gyilkos pillantást vetett Baselre, aki időközben felállt, és elhagyta a termet.

– Mégsem annyira elvetemült – jegyezte meg Czigan Procopióra célozva, majd a legközelebbi faliszőnyegre ugrott.

Matteo azonnal utána nyúlt, de már csak az üres levegőt markolta meg. Czigan után nézett. Az egykori tolvaj fürgén felkúszott a faliszőnyegen, amelyet egy mennyezeti állványhoz erősítettek. Több vastag tartóelem ívelt át a termen, amelyeken Czigan könnyedén, és ami fontosabb, észrevétlenül átszelhette a helyiséget.

Matteo felsóhajtott. Esze ágában sem volt üldözőbe venni. Azért megjegyzi magának az esetet, és felhívja erre a hiányosságra a palota őrparancsnokának a figyelmét. Bár a háta mögött valószínűleg jól kinevetik majd, amiért ilyen képtelen ötlet egyáltalán az eszébe juthatott.

Czigan viszont éppen az efféle ötletek miatt maradhatott életben ilyen sokáig.

 

Czigan fürge gyíkként rohant végig a márványgerendán. A magasból az egész termet, sőt még a külső teret is belátta. Procopio a déli kijárton keresztül hagyta el a palotát, és elvegyült a déli meleg elől menedéket kereső tömegben.

Árnyékként követte a szűk utcákon. Egy idő után megunta, és felkúszott az egyik ház tetejére. Könnyedén végigszaladt a tetőkön, és az utca végén lehuppant a földre.

Procopio éppen akkor húzódott be egy sötét bejáróba. Némi tétovázás után Czigan követte. Az ajtó egy halk kattanással bezárult mögötte. Gyorsan egy asztal alá vetődött, éppen időben, mert a következő pillanatban felvillant egy lámpás. A szivárvány színei töltötték be a helyiséget. A lámpást sokszínű kristályok burkolták be, és azok szolgáltatták a különös fényt.

A varázsló csettintett az ujjával, mire a lámpás leereszkedett hozzá a mennyezetről. Némi vizsgálódás után kézbe vette a sárga színű kristályt, majd feldobta a levegőbe. A drágakő pár pillanatig csak lebegett, majd nőni kezdett, és sárgás színű buborékká duzzadt. A felszíne enyhén megremegett, és a következő pillanatban Dhamari Exchelsor jelent meg a szobában.

Czigan majdnem elárulta magát egy dühös morgással, de az utolsó pillanatban összeszorította a száját. Úgy tűnt, a varázsló is legalább annyira kellemetlenül érzi magát, mint ő.

– Megszegted az egyezségünket – szólalt meg Dhamari határozott hangon.

Procopio kinyújtotta mindkét kezét, és a mennyezet felé fordította a tenyerét.

– Mégis mire gondolsz? Egy biztonságos helyet akartál. Hol máshol lehetnél nagyobb biztonságban, mint a saját félsíkodon? Ott senki sem talál rád.

Az apró termetű varázsló türelmetlen fejrázással intette le Procopiót.

– Én Basel Indoulur tárgyalására gondolok. Azt hittem, megegyeztünk, hogy titokban foglalkozunk az üggyel.

– Pontosan ezért hagytam, hogy elmenjen – felelte erre Procopio.

Dhamari hitetlenkedő pillantást vetett rá. Végül megértette a varázsló szavait, és kegyetlen, számító mosoly terült szét az arcán.

– Mivel Uriah Belajoon nem számíthat az igazságszolgáltatásra, a saját kezébe veszi az ügyet. Ugyanakkor ő nem valami nagy erejű. Elég kevés az esélye rá, hogy megölje Baselt.

– Nem kell, hogy egyedül tegye.

– Pompás! – ujjongott Dhamari. – Baselt nem lehet csak úgy elítélni, Uriaht viszont igen. Két legyet ütünk egy csapásra! Zalathorm két támogatóját is elveszíti.

– Látom, végre megtaláltuk a közös hangot – jegyezte meg fanyarul Procopio.

Czigan kelletlenül bólintott. Valóban így van. A zsák mindig megtalálja a foltját. Egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy Procopio Septus árulásra készül, és azon sem, hogy Dhamari a szövetségese. Már csak találnia kell valakit, aki elhiszi ezt az egészet. Persze, Matteón kívül.

Dhamari a kristályért nyúlt.

– Majd csak később térek vissza a síkra. El kell intéznem egy-két dolgot.

A jós egy kurta biccentéssel nyugtázta a kijelentést, majd a szoba távolabbi ajtaja felé indult. Kékes fény derengett fel, jelezve, hogy a mágikus kapu nyitva áll. Dhamari az ellenkező irányba ment, és ott távozott, ahol Procopio bejött.

Czigan várt egy kicsit, majd utánaosont. Felmászott egy közeli fára, és a vastag ágakon szökellve követte Dhamarit. Csak kevesen lézengtek az utcákon, mert mindenki fedezékbe vonult a perzselő napsugarak elől. Czigan megvárta, amíg mindenki eltűnik a közelükből, majd a varázslóra vetődött, és berántotta egy sötét beugróba.

Dhamari a kristályért nyúlt, hátha a segítségével elmenekülhet. Czigan azonban megelőzte. Erősen megcsavarta a csuklóját, amitől térdre rogyott. Mielőtt még a férfi felkiálthatott volna, Czigan egy kemény ütéssel gyomorszájon vágta. A varázsló összegörnyedt, és ekkor egy ismerős medál buggyant ki a ruhája alól.

Az anyja talizmánja.

Azonnal érte nyúlt. A férfi azonban félresöpörte a kezét, és elkapta a csuklóját.

Vad mágia áramlott ki Cziganból, de legnagyobb meglepetésére az energianyaláb a férfi csuklójára tekeredett, és kihunyt.

A férfi lerázta magáról a lányt, és fölegyenesedett.

– Az anyádnak is vad természete volt, ezért felkészültem ellene – mondta, majd megvillantotta bronzszínű karperecét.

Czigan ekkor felemelte mindkét karját, mintha varázsolna. Dhamari ösztönösen védekezni próbált a mágia ellen, a lány azonban egészen közel lépett hozzá, és keményen beletérdelt a legérzékenyebb testrészébe.

A varázsló keserves vinnyogás közepette kétrét görnyedt, és leplezetlen gyűlölettel nézett a lányra. Czigan szinte maga előtt látta a férfi lázasan dolgozó agytekervényeit, melyekkel a lehető legfájdalmasabb kínzási módszereken gondolkodik. Arra azonban legvadabb rémálmában sem számított, amit a férfi végül mondott.

– Az anyád életben van.

Olyan magabiztosan és meggyőzően mondta, hogy Czigan már-már elhitte. A világ mintha egy szempillantás alatt a feje tetejére állt volna.

– Tudnám, ha élne.

– Hogy tudhatnád, amikor még ő maga sem tudja?! – gúnyolódott Dhamari, majd tetőtől talpig végigmérte a lányt. – Meg kell mondanom, téged tudlak a legkevésbé elképzelni hercegnőként.

Czigan tiltakozni próbált, de a torkára fagytak a szavak. Beatrix – ismeretlen apja ezt a nevet adta Keturának. Beatrix királynő?

– Bizonyára tudod, hogy a királynőt pár nap múlva bíróság elé vezetik, árulás vádjával. – Dhamari teljes mértékben kiélvezte a helyzetét. – Persze, valószínűleg nem ítélik el, mert őrült, de a királyi udvar hírneve csorbát szenved, ha kiderül, hogy a királynő valójában egy gyilkos.

– Te ölted meg azt a zöldmágust! Te ölted meg, és úgy állítottad be, mintha Ketura lenne a bűnös!

Dhamari hirtelen zavarba jött.

– Hogy… – Hangja elcsuklott, majd gyorsan összeszedte magát. – Miért mondod ezt?

A lány tetőtől talpig végigmérte a férfit, majd megérintette a derekába tűzött kesztyűt.

– Szarvasbőr – mondta Czigan.

A varázsló fölnevetett.

– Ha azt hiszed, hogy ez bármit is bizonyít, bolondabb vagy, mint az anyád.

– Megidézted a szarvast Ketura egyik varázslatával. Csapdába csaltad, majd lelőtted. Négy vesszővel végeztél vele. Nem vagy valami nagy íjász – tette hozzá, hogy megalázhassa a férfit, majd folytatta. – Az Exchelsor család egyik tagja készítette ki a bőrt, az, akinek négy ujja van, és az egyik szemét kendő fedi.

Dhamari arcából egy szempillantás alatt kiszökött a vér.

– Mit bizonyít ez?

– Azt, hogy olvasni tudok a múltban. A téltündérek birodalmában végig Ketura múltját fürkésztem. Nem is tudod mennyire megkönnyebbültem, amikor megtudtam, hogy nem te vagy az apám.

A varázsló falfehér arcát vörös pír öntötte el.

– Hadd emlékeztesselek, hogy a téltündérek illúziói nem egyenlők a valósággal. És te sem vagy elfogadható tanú. Túl nagy a mágikus ellenállásod, így nem lehet mágikusan megvizsgálni téged.

Ez történetesen igaz volt. Czigan ennek ellenére folytatta a megkezdett játszmát.

– Téged viszont megvizsgálhatnak, nem igaz? Ha bármit teszel ellenem, vagy a hozzátartozóim ellen, felkutatlak, és olyan tanúkat sorakoztatok fel ellened, akikbe még az istenek sem köthetnek bele!

A férfi mélyen Czigan szemébe nézett.

– Szemet szemért! – mondta végül.

Czigan hanyagul megvonta a vállát, majd lerázta a férfit.

– Ennyi elég mára. Most pedig tűnj el a szemem elől!

Hosszan nézte a távolodó férfit, majd az egyik nyilvános kert felé iramodott.

 

Az óriási fák ágai valóságos labirintust rejtettek, amely az egész várost behálózza. Czigan jól ismerte. Mágikus ellenállásának és kiváló terepismeretének hála, szinte bárhova besurranhatott, ahova csak akart. Még a király palotájába is. Beosont Matteo szobájába. Üresen találta. Hirtelen eszébe jutott, hogy Matteót időközben kinevezték a király tanácsosává, így hát Cassia, a korábbi tanácsos lakrésze felé indult.

Kinyitotta az ajtót. Matteo éppen elmélyült beszélgetést folytatott az áttetsző testű varázslovaggal. A léptei zajára mindketten felkapták a fejüket. Túl zaklatott állapotban volt ahhoz, hogy ügyeljen nesztelen közeledésére.

– Igaz? – kérdezte.

Matteo a lány szemébe nézett. Tudta, hogy mire gondol.

– Igen – felelte.

Czigan nagy levegőt vett, hogy egy kicsit megnyugodjon.

– Mióta tudod?

– Pár napja. Akkor tudtam meg, amikor eltűntél. Elmondtam volna az igazat, de nem tehetem. – Hangja egy pillanatra elcsuklott, majd folytatta. – Illetve korábban nem tehettem. De most, hogy…

– De most, hogy már késő – fejezte be Czigan a mondatot, és arra gondolt, hogy Beatrix királynőt, azaz Keturát, hamarosan kivégzik árulásért.

A varázslovag némán bólintott.

Andriss értetlenül pislogott egyikről a másikra.

– Azt hiszem, jobb, ha megyek. Szólok az őrségnek, hogy vigyenek vissza a cellámba.

– Nem. Velem maradhatsz a tárgyalásod végéig. De el is mehetsz, ha úgy tartja kedved.

Ezután Cziganhoz fordult.

– Elvigyelek hozzá?

A lány bólintott, és elindultak. Végigmentek a folyosók labirintusán, majd betértek a palota legmagasabb, mágikus zárakkal védett tornyába. Egy vékony csigalépcsőn kellett felmenniük. A véletlenszerűen megjelenő beugrókban katonák és mágikus őrszemek strázsáltak. Nem tudhatták mikor, hol és milyen őrrel kell szembenézniük. Jól őrizték a királynőt. Ahogy Halruaát is jól védték tőle.

Végül megálltak egy vasveretes ajtó előtt. Matteo intett az őröknek, akik kinyitották a lakatot.

Czigan az ajtófélfának támaszkodott, és onnan nézte a királynőt. Egy kis széken üldögélt, a kezét az ölében pihentette. Egyenesen ránézett azzal a barna, feketére kihúzott, kifejezéstelen szemével. Nem ismerte fel a látogatóit.

Czigan megvárta, amíg a szívverése eléggé lelassul ahhoz, hogy megszólalhasson. Kipillantott az ablakon. A nap jó része már eltelt, és a naplemente vöröses foltjai kezdtek megjelenni az égbolton.

– Mindjárt beesteledik, úrnőm. Ideje lefekvéshez készülődni – mondta.

A királynő nem ellenkezett. Czigan kézbe vett egy tálat, és telemerte meleg vízzel. Keresett egy puha ruhaneműt, majd letérdelt a királynő mellé, és engedelmes cselédként letisztogatta az arcát.

A fehér kence nélkül Beatrix valahogy kisebbnek, fiatalabbnak és sokkal de sokkal gyönyörűbbnek hatott. De nem hasonlított arra az asszonyra, akit Czigan az emlékeiben látott.

– Megváltoztatták a külsejét – mondta Czigan. – Megpróbálom megtörni a mágiát.

Matteo figyelmeztetni akarta, de elkésett. Czigan varázslata a következő pillanatban feltárta a nő valódi arcát.

A szeme megtelt könnyel. Nem Ketura arcát pillantotta meg – nem emberi arcot látott. A bőrt és a húst mintha lefejtették volna róla, és ami megmaradt belőle, azt égési sebek és savmarások csúfították. Nem volt füle, és az orrából sem maradt sok. A rémisztő arcot keretező fehér paróka úgy hatott, mint csontvázon a gyémántfüggő.

Czigan gondolkodás nélkül a parókáért nyúlt, de a királynő elkapta a kezét, és meglepően erősen tartotta.

– Ne! – mondta halkan.

Czigan szíve darabokra hasadt. Ez az apró mozzanat mindennél jobban meggyőzte. Elhátrált, és elköszönt.

– Jó éjt, úrnőm!

Megfordult, és kirohant a szobából. Matteo utánaszaladt. A lépcsőfordulóban talált rá. Arccal a fal felé fordulva ült, és szorosan átkulcsolta a térdét a karjával. A fiú leült mellé, és várt.

– Nem lett volna szabad megérintenem a parókáját – szólalt meg végül Czigan. – Az anyámnak gyönyörű haja volt. Még most sem tudja elviselni, hogy anélkül lássák.

– Szóval elhiszed?

Czigan megvonta a vállát.

– Miért ne tenném? Sosem hazudtál nekem. Bár az igazat sem árultad el mindig.

Matteo a lány arca felé nyúlt, de visszahúzta a kezét.

– Mihez kezdesz most?

– Nem is tudom. Azt hiszem, a toronyba megyek. A szavamat adom – tette hozzá, miután Matteo szúrósan nézett rá.

A varázslovag végül beleegyezett, és elkísérte a legközelebbi kijáratig. Czigan azonnal eltűnt a félig már sötétségbe burkolózott városban. Jól ismerte Matteo észjárását. Biztosan azt hiszi, hogy visszatér Basel varázstornyába. Eszébe sem jutott megkérdezni, hogy melyik toronyba megy!

 

Az apró kavicsok megzörrentek Uriah Belajoon talpa alatt, miközben megpróbálta megközelíteni Basel Indoulur tornyát. Korábban elgondolkodott rajta, hogy egy csendgömbbel nesztelenné tegye a lépteit, de végül is letett róla. Sárgás burok övezte a tornyot, amely lehetetlenné tett bárminemű mágikus behatolást. Nem kockáztathatta meg, hogy észrevegyék. Minden az időzítésen múlik. Csak egy esélye lesz.

Lekuporodott egy virágzó hibiszkusz mögé, közvetlenül a kapu közelében. Az ujjait szorosan a tőre markolatára fonta. Lehet, hogy a mágiától védve van a torony, de ugyan ki gondolná, hogy valaki egy szál tőrrel a kezében merészkedik be a hatalmas idéző birtokára? Előbb vagy utóbb Basel feltűnik, és akkor meghal.

Uriah türelmesen megvárta, amíg a hold felkel, és elfoglalja a helyét a város fölött. Megkapta várva várt jutalmát a türelméért cserébe. A kövér varázsló, aki megölte imádott Sinestráját, kilépett a torony kapuján. Basel felnézett a holdra, és a nyomában csillogó hét fényfoltra, mintha belőlük akarná kiolvasni a választ egy bonyolult rejtélyre.

Mély, szaggatott sóhaj szakadt fel belőle. Uriah még szorosabbra fonta az ujjait a markolaton, majd a feje fölé emelte a tőrt, és várta, hogy a varázsló elérjen a rejtekhelyéig.

Amikor Basel a hibiszkusz mellé ért, Uriah egy végső, elkeseredett döfésre lendült. Fölemelkedett a levegőbe, mint egy kiéhezett farkas, aki a prédájára veti magát, vagy mint a szerelmét óvó hős, vagy a gonoszt mélybe taszító isten.

A következő pillanatban azon kapta magát, hogy hanyatt fekszik a földön, és a feje fölött kergetőző csillagokat nézi.

– Belajoon nagyúr – hallotta az ismerős hangot.

Uriah nagy nehezen felismerte Basel arcát. Azonnal tudta, hogy elbukott, és a megaláztatás mázsás súlyként nehezedett a mellkasára.

Minden elveszett. Sinestra halott, és még csak bosszút sem tudott állni érte. Elvesztette élete értelmét. Végső kétségbeesésében a szíve fölé helyezte a tőr hegyét, és felkészült rá, hogy saját mellkasába döfje.

Hirtelen éles fájdalom hasított belé, és a penge kifordult bénult ujjai közül. A fájdalom átterjedt a mellkasából a karjába. Moccanni sem tudott.

Csak homályosan észlelte, hogy Basel letérdel mellé, és odébb taszítja a kést. A tenyerét a mellkasára helyezte, erősen megnyomta egy pumpáló mozdulattal, majd a szíve fölé hajolt, és fülelt.

Ezután többször megismételte a mozdulatsort, de Uriah egyre messzebbről szemlélte az eseményeket. Tisztán felfogta, hogy meghal, és hogy Basel erőfeszítései hiábavalók. Nem érdekelte többé, hogy a varázsló, akit a legjobban gyűlölt, életben maradt, és épp életet próbál pumpálni a testébe.

A holdra emelte a tekintetét, és felidézte az összes történetet, amit a halál utáni életről hallott. Egyszeriben kívánta, hogy minden történet igaz legyen. A hold fénye egyre élesebben ragyogott, mígnem mindent betöltött körülötte.

 

Czigan a Belajoon-birtok felé vette az irányt. Meg kell szereznie valamit Sinestrától. Ma ugyan szabadon engedték Baselt, de lehet, hogy holnap végleg bebörtönzik.

Egyvalami nagyon is zavarta. Miért nem vizsgálódtak Sinestra halála ügyében? Általában azonnal bevonják a varázskopókat. Miután megtalálják a gyilkost, mindent elégetnek, hogy ne lehessen tovább kutakodni. Halruaa törvényei és hagyományai értelmében, a varázslók titkai velük együtt halnak.

Meglepően könnyedén be tudott hatolni az ősi birtok területére. A lámpások épphogy csak pislákoltak, a gyászra való tekintettel, és nyitva találta az ablakokat. Ez sok mindent elárult az öreg Belajoonról. A hagyomány szerint az ablakokat mindig be kell zárni, mert különben a halott szelleme kiröppen, és ott marad, hogy kísértsen. Belajoon szemmel láthatóan addig a felesége szellemével akart maradni, ameddig csak lehetséges!

Az ablakokat mágikus védőpajzs védte, amely kellemes bizsergést okozott Czigannak, amikor bemászott. Gyorsan átrohant a házon. Azt a szobát kereste, amelyik telis-tele van égő gyertyákkal. Sinestra szobája érintetlen maradt, akárcsak egy szentély.

Megcsóválta a fejét. Nem értette, hogy lehet ennyire ostoba az öreg. Nem vesztegetett azonban sok időt rá, azonnal kutakodni kezdett. Egy törött nyelű ezüstfésű került először a kezébe, de félretette. Olyan tárgyat kell keresnie, amelyik ép.

Amint letette a fésűt, a szeme megakadt néhány pergamenlapon, amelyeket hanyagul bedugtak az egyik fiókba. Fölemelte a kupac szélét, és fölfedezte, hogy attól a portól pecsétes, amelyet Sinestra Procopio varázstornyából lopott.

– Ne nyúlj hozzá! – hallatszott egy férfihang a háta mögül.

Czigan azon nyomban megpördült, és Matteo barátjával, Andrissal találta szemben magát.

Gyors reflexeinek hála, elkapta a pergamenköteget, amelyet önkéntelenül a levegőbe dobott, amikor megijedt a hangtól, és félrehajolt, nehogy belélegezze a felvert port.

– Ha Belajoon nagyúr észreveszi, hogy eltűnt valami, a tolvaj nyomába erednek – mondta Andriss.

– Talán nem is tud erről a pergamenkötegről. Sinestra talán nem is tudta, hogy ez mi – védekezett Czigan. Felettébb ostobának érezte magát. Évek óta nem fordult elő vele, hogy valaki észrevétlenül a hátába kerüljön. – Mellesleg, én sem tudom, hogy mi ez.

Andriss odalépett mellé, és a pergamenen lévő porra mutatott.

– Ezt a színt „múmiabarnának” nevezik. Valaha valódi múmiák testéből nyerték. Ma már nem nagyon használják, de régebben, amikor az ősi birodalmat akarták feltérképezni, és persze kifosztani, gyakori volt. Elsősorban a festőművészek körében.

Czigan érdeklődve felvonta a szemöldökét.

– Most már értem, Matteo miért állt össze veled. Miért követtél?

– Nem követtelek. Azért jöttem, hogy segíthessek Basel nagyúrnak. Matteo megbízásából.

– Most hazudsz. Matteo sosem küldött volna ide.

– Téged talán ő küldött? – vágott vissza Andriss, és összeszűkült a szeme.

– Ügyes – ismerte be Czigan.

– Találtál valamit? – tette még hozzá.

Andriss szó nélkül az egyik falhoz lépett, és benyomta az egyik faragott díszítőelemet. A fal egy része hangtalanul oldalra siklott, és feltárt egy sötét járatot.

– A varázslovagok könyvtárában pontos leírást találni az ősi kastélyok felépítéséről – magyarázta Andriss, mit sem törődve a lány elképedt ábrázatával.

– Ha új társra lesz szükséged, tudod, hol találsz – lehelte Czigan, de csak félig humorosan.

Több rejtett átjárón és termen vágtak át. Végül egy mélyen a földbe ágyazott terembe jutottak. Csupán egy hosszú üvegláda volt a helyiségben. Uriah Belajoon üvegkoporsóba helyezte Sinestra testét.

Czigan közelebb araszolt. A gyönyörű nő visszaváltozott azzá az idősebb nővé, akit egyszer megpillantott abban a mágikus tükörben.

– Egy kicsit hasonlít az anyámra – merengett fennhangon.

– Ketura – kapta fel a fejét Andriss. – Kiva említette a nevét Akhlaur mocsarában.

Czigan bólintott, de a gondolatai messze jártak. A koporsóra tette a tenyerét, és transzba merült. Próbálta kideríteni a gyilkos varázslat eredetét. Ismerősnek tűnt. Egy különleges csendvarázslat, amellyel általában azokat a szolgákat bájolják el, akiktől azt kívánják, hogy tartsák a szájukat. Bármennyire erőlködött is, nem ismerte fel a varázslat gazdáját. Erős mágia fedte el a személy kilétét. Az anyja mágiájának halovány visszhangját érzékelte.

– Dhamari! – Mintha átkot mondott volna, úgy ejtette ki a szót a száján.