8. fejezet

Viharfelhők gyűltek a hegycsúcsok fölé. Az eső folyamatosan zuhogott, és időnként fényes villámok hasították fel az eget. Kiva a népe sajátos éjjellátásának köszönhetően oly simán osont az éjszakai tájban, mint egy árnyék. Óvatosnak kellett maradni azonban, mert a zsákmánya is jól lát a sötétben.

Éveket töltött az árnyékamazonok között, és ezalatt kiismerte a szokásaikat, különös tekintettel a kíméletlenül hatékony vadászati módjukra. Nesztelenül haladt a rejtett őrhely felé. Egy magas, erőteljes harcos állt őrt éppen. Izmos lábait nagy terpeszbe vetette, és az égnek emelte szürke arcát, mintha dacolna az istenekkel.

– Xerish – motyogta maga elé Kiva. Jól ismerte a járőrt. Benyúlt a szütyőjébe, és addig matatott, amíg meg nem találta a megfelelő adalékanyagot a varázslathoz. Felállt, és elkiáltott egy szót az árnyékamazonok elfekére emlékeztető, de torz, primitív nyelvén.

A harcos megpördült, és kardja máris ott csillogott a kezében. Feszült arckifejezése megenyhült, amikor felismerte Kivát.

Boldogan ugrott oda hozzá, és olyan erővel ölelte meg, hogy Kiva alig kapott levegőt.

– Elf nővérem! Örülök, hogy életben vagy!

– Ennek én is örülök – mondta Kiva annyi melegséggel a hangjában, amennyit csak bele tudott préselni. Kibontakozott a kellemetlen ölelésből, és felmutatott egy fényes ezüstmedált. – Ajándékot hoztam neked – mondta.

Az amazon elvette a függőt, és érdeklődve nézegette.

– Nyisd ki! – mondta Kiva.

Xerish engedelmeskedett, és egy fehér hajtincset talált benne. Döbbenten nézett Kivára.

– Relikvia – erősítette meg a harcos gyanúját. – Az egyetlen emlék, mely fennmaradt Mahidrától, a klánotok alapítójától.

Az árnyékamazon a nyakába akasztotta a medált, majd a maguk jellegzetes módján tisztelgett Kivának.

– Méltó leszek a medál viselésére! Az életem a tiéd! – zengte ünnepélyesen.

A kijelentés megmosolyogtatta Kivát.

– Mondd csak, hogy sikerült a legutóbbi csata?

A nő szürke arca elkomorult.

– Rosszul. Sok amazon halt meg, és sokan elmenekültek a téltündérek elől. A járőrök túlélők után kutatnak. Még az újhold előtt visszatérünk Dambrathba.

– Közel van ez a tábor? – kérdezte Kiva, miután számba vette a lehetőségeket.

– Egyórányira, talán kettőre. Odavezetlek.

Ezzel Xerish kocogni kezdett, de Kiva könnyedén tartotta vele a lépést.

 

Amikor elértek a téltündéreket jelző kőhalmokhoz, amelyek örök homályba burkolóztak, Kiva összegörnyedt, és a térdére támaszkodott, mintha teljesen kifulladt volna a sok futástól.

Az amazon visszafordult, és értetlenül nézett rá. Kiva azonnal fölegyenesedett, és fekete villámot szórt a harcosra. A lövedék pontosan mellbe találta Xerisht, és az egyik halom felé tántorodott. Keményen nekiütődött a kőnek, és kiterült, mint egy béka. Moccanni sem tudott, annyira lebénult.

Kiva elővett egy kis kalapácsot és négy hosszú ezüstszöget a zsákjából. Egy vámpírvadász ádáz mosolyával az arcán lépett az árnyékamazonhoz. Tompa puffanások hullámoztak végig a kísérteties tájon, ahogy Kiva odaszögezte a harcost a tenyerénél és a lábfejénél fogva. Xerish egyetlen hangot sem adott ki egész idő alatt. Az árnyékamazonok nem ismerték a fájdalmat, de a szemében végtelen harag forrongott.

Kiva felállt, miután végzett, és járkálni kezdett a halom körül, miközben folyamatosan kántált. Végül megállt a magatehetetlen fogoly előtt, mélyen a szemébe nézett, és összecsapta a tenyerét. Fekete mágikus sugarak csaptak fel, és az elf harcos belesüppedt a sziklába.

Kiva türelmetlenül várta, hogy hasson a varázslat. Egy élet egy másikért. A szerencsétlen Xerisht elküldte abba a sötét birodalomba, amelytől még a pokolnál is jobban rettegett, csak hogy megszerezzen egy számára sokkal hasznosabb lényt.

Végre megérkezett a második energiakitörés is. Kiva becsukta a szemét, és elfordult a hirtelen támadt vakító fény elől. Amikor visszanézett, egy meggyötört alakot látott a kőhalom lábánál.

– Nem! – kiáltott fel kétségbeesetten Kiva.

Nem Czigan volt az. Sőt, még csak nem is egy nő! Egy férfi kuporgott a lába előtt. Sápadt arca leginkább egy menyétre emlékeztetett. Gyér haja cafatokban tapadt izzadt és véres koponyájára.

Kiva hisztérikusan ordított tehetetlen dühében, és folyamatosan rugdosta a varázslót. A férfi összehúzta magát, amennyire csak tudta, és a feje köré burkolta a karját. Egy ismerős talizmán esett ki a kezéből. Meglepően ügyesen kapott utána, és úgy fonta rá az ujjait, mintha azon múlna az élete.

Mert azon is múlt.

– Dhamari Exchelsor! – dörögte gyűlölettel teli hangon Kiva. – Hogy lehet az, ha nem sikerül egy varázslat, te biztos, hogy ott vagy a közelben?

A nyávogó férfi elhallgatott, és félve a kínzójára nézett.

– Kiva?

Minden reményét abba az egy szóba sűrítette. Kiva undorodva elfordult tőle. Ha még benne is a reményt látja, akkor valóban iszonyú állapotban lehet.

Kiva azonban mindig a maga előnyére fordította az efféle helyzeteket. Lehajolt a férfihoz, és ostoba, de megnyugtató szavakat suttogott a fülbe. Odaadta neki a flaskáját is. Dhamari előbb csak egy kortyot mert inni belőle, majd úgy rávetette magát, mintha napokig egy sivatagban hánykolódott volna. Kivának végül úgy kellett kicsavarnia a kezéből.

– Most már biztonságban vagy, Dhamari. Sikerült kihoznom téged onnan.

Kiva nézte, miként dolgozza fel a varázsló a szavakat, miként keményedik meg a tekintete.

– Hol van Ketura fattya?

Kivát meglepte a férfi hangjából sugárzó fagyos utálat. Leguggolt, és érdeklődve nézte. Dhamari állta a pillantását, és a saját tükörképét fedezte fel a tekintetében.

– Gyűlölet – mondta végül elégedetten. – Bosszúvágy. Hová lett az a nyamvadt kis menyét, akit éveken át úgy megvetettem?

A varázsló egyetlen szemrebbenés nélkül fogadta a megalázó szavakat.

– Örökre eltűnt. Te mindenkinél jobban tudhatnád. Együtt találtuk ki, hogy az árnyékamazonok miért rettegnek annyira a téltündérektől. Jól tudod, hogy mi történik azokkal, akik átlépnek a másik világba, majd visszatérnek. Átestem a tűzpróbán. Lemállott rólam a máz, és acéllá keményedett a szívem.

– Ahogy a sötételfeknek teelőtted – jegyezte meg Kiva, felidézve, hogy honnan ered a sötételfek mérhetetlen gonoszsága.

– Még náluk is jobban – mosolygott Dhamari. – Kész vagyok rá, hogy befejezzem a tervemet, melyet Ketura szökése és halála tönkretett!

– Hát persze – mormogta Kiva, és ráhagyta a dolgot. – De mielőtt halhatatlanná válsz, tudnod kell valamit. Ketura nem halt meg.

A férfi szeme kikerekedett.

– Ez hogy lehet? Te magad jelentetted a halálát! Elhoztad nekem a talizmánt!

Ezzel meglengette az ujjai köré tekeredett medált. Kiva arca furcsa grimaszba rándult.

– Az árnyékamazonok alapos munkát végeztek. Keturát nem lehetett felismerni. Azt mondták, meghalt. Ha láttad volna, te sem kételkedtél volna benne.

– Mégis él.

– Ahogy vesszük. Ő Beatrix királynő.

Dhamari hosszan nézte az elfet, majd száraz, érzéketlen kacajban tört ki.

– Szóval a megidézés mesteréből Halruaa bolond királynéja lett! Micsoda különös fintora a sorsnak.

Váratlanul abbahagyta kellemetlen kacaját.

– Szóval az Vének Tanácsa ezért állt elém a válási papírok ügyében, nem sokkal az eltűnése után! Én meg azt hittem, ennyire nagylelkűek! Pedig Zalathorm műve volt az egész, igaz?

– Nagyon úgy tűnik – hagyta rá Kiva, pedig semmi köze sem volt a valósághoz. Zefír és fajtársai gondoskodtak a részletekről.

– Szóval Zalathorm ismeri a királynő múltját – merengett Dhamari olyan arckifejezéssel, mint amikor valaki egy túlságosan is nagy ívű gondolatot próbál értelmezni.

– Miért ne ismerné? Talán nem ő a leghatalmasabb jós Halruaában?

Dhamari gondolkodni próbált, de gondterhelt ráncok jelentek meg az arcán.

– Ha a király tudna arról, ami köztem és Ketura közt zajlott, akkor már nem élnék. És a mulhorandi invázióról sem tudott. Elképzelhető lenne, hogy a kivételes mágikus ereje csak a legendákban létezik?

– Egyre több varázsló teszi fel ugyanezt a kérdést. Azt hiszem, meglehetősen érdekesnek találod majd Halarahh városát. Visszakísérjelek a tornyodba?

A férfi bólintott. Nagy nehezen talpra kecmergett, és átlépett a varázskapun.

Miután magára maradt, Kiva alaposan megvizsgálta a kőhalmot. A varázslat, amellyel elcserélte Dhamari életét, nehezen megszerezhető és költséges komponenseket igényelt. Nem tudja megismételni. Pihennie kellene, rendeznie a gondolatait, hogy kitisztítsa az elméjét, és a szükséges komponenseket is be kellene szereznie még egyszer. Czigannak egyelőre ott kell maradnia, ahol van.

Csak abban reménykedhetett, hogy előbb talál rá, mint Matteo.

 

Dhamari a saját kertjébe lépett a varázskapuból. A téltündérek birodalmának fagyos érintése, a Nath kellemetlenül szitáló esője már csak rossz emlék volt. A király városában minden olyan békés. A csillagok kedves fénnyel ragyognak a feje fölött, a lágy esti levegő új lehetőségeket ígér.

Egy ideig csak állt, és mélyen beszippantotta az ismerős levegőt. Örült, hogy életben maradt, és kiszabadult abból a pokolból. Egyáltalán nem sajnálta, hogy a téltündérek megváltoztatták, de örült, hogy a szenvedései véget értek!

Végigpásztázta a dús kertet a szemével, és megállapodott az őrbódén.

Az őr nem állt a helyén. Berontott a toronyba, és a szolgái után kiáltott. Nem kapott választ.

Hirtelen támadt aggodalom mosta el a haragját. Felfutott a lépcsőn, és a dolgozószobájába ment. Ahogy sejtette, a szobát átkutatták. Módszeresen átvizsgálta az összes üvegcséjét, varázstekercsét és egyéb kellékét, és számba vette, hogy mi hiányzik. A téltündérekkel foglalkozó munkái egytől egyig eltűntek.

Valaki azon dolgozik, hogy kiszabadítsa Czigant. Ugyan mi más célja lehetne? Senki sem vetemedne erre a varázslatra a saját érdekében.

Halovány, gúnyos mosoly jelent meg az ajkán, amint felidézte saját menekülését.

– Kiva nem túlságosan örült nekem. Ez azt jelenti, hogy fel akarja használni valamire a lányt. De mi haszna lehet még belőle? – merengett fennhangon.

Előbb azonban egy sokkal égetőbb problémát kell megoldania. Hátradőlt a székében, és a szobát fürkészte. Halruaában igen komoly következményei vannak annak, ha valaki betör egy másik varázsló tornyába.

Ekkor eszébe jutott, hogy a torony mágikusan védett. Ez azt jelenti, hogy a vészcsengőnek meg kellett szólalnia, amikor belépett az épületbe. Az ablakhoz ugrott, és már látta is a kékeszöld ruhába öltözött őrség tagjait, amint a toronykapu felé közelednek.

Ellépett az ablaktól, és egy titkos ajtóhoz ment, amely két szoba közé nyílt. Ott leült, és hallgatta a városi őrök lépteit. Mindent alaposan átvizsgáltak. Mikor végre minden zaj elült, előbújt a rejtekhelyéről, és visszaült a székébe. Valaki túl sokat tud róla. De ki?

A válasz ökölcsapásként érte. A tolvaj nem lehet más, mint Basel Indoulur, Czigan patrónusa, és minden bizonnyal az apja! Azért repült a csata sűrűjébe, hogy megmentse Czigant. Azért is kockára tette az életét, hogy annak idején segítse Ketura szökését. Egy varázsló tornyának a kifosztása mi ezekhez képest?

– Ez még gond is lehet – merengett fennhangon Dhamari. Ha Basel megtudja, hogy visszatért, akkor minden egyes lépését figyelni fogja. – Mitévő legyek? – kérdezte önmagától, és járkálni kezdett az íróasztala előtt. Egy olyan nagy erejű idézőt, mint amilyen Basel, nem lehet félvállról venni, és nem is szállhat szembe vele egymaga.

Átsietett egy másik szobába, és leült egy hatalmas, borostyánkő gömb elé. Elmondta a megfelelő varázsszót, amellyel kapcsolatba léphet Kivával.

A percek fájdalmasan lassan teltek, amíg Kiva válaszolt a hívására. Dhamari szólásra nyitotta a száját, de ekkor karcsú, fekete tornyokat látott felemelkedni a földből Kiva háta mögött. A szája tátva maradt döbbenetében.

– Ez nem a legalkalmasabb pillanat – mondta Kiva kurtán.

– Még hogy nem a legalkalmasabb! – hebegte Dhamari. –Már láttam azokat a tornyokat, egy régi könyvben. Miért nem mondtad meg, hogy ki akarod emelni Akhlaur tornyát a mocsárból?

– Talán azért nem meséltem el minden útszéli kocsmában, mert nem akarom, hogy az összes varázsló itt ólálkodjon, kincsekre vadászva! – sziszegte türelmetlenül.

Hirtelen bénító gondolat hasított Dhamari agyába. Mielőtt átkerült volna a téltündérek birodalmába, még látta, hogy Kivát beszippantotta a víz elemi síkjára nyíló másik varázskapu. Lehet, hogy nem egyedül tért vissza?

– Mi történt a démonfattyúval? És Akhlaurral?

Az elf oldalra pillantott, és úgy válaszolt.

– Most mennem kell. Majd később beszélünk.

– Visszatért, igaz? Életben van, és te kiszabadítottad a száműzetéséből, így akarod megdönteni Zalathorm hatalmát? Kiva, viperát engedtél a madárfészekbe! Ugyan mi lesz Halruaából, ha az az átkozott halottidéző kerül a trónra!?

– Akhlaur sosem fog uralkodni Halruaán – felelte halkan Kiva, de szemében gyűlölet lángolt. – Ezt megígérem. Zalathorm koronája más fejére kerül.

Dhamari döbbenete gyorsan kíváncsiságba csapott át.

– Kiére?

A nő hanyagul megvonta a vállát.

– Talán Procopio Septuséra.

– A főpolgármester nagy hatalmú ember – ismerte el Dhamari. – És az öregek is tisztelik. De ki, vagy inkább kik állhatnának Akhlaur útjába?

– Ne aggódj emiatt! Ez az én gondom. – Dhamari csak egy horkantással reagált. A nő arca hirtelen megkeményedett. – Sose feledd Dhamari, hogy én mentettelek ki a téltündérek birodalmából. Bármikor visszaküldhetlek!

Bár Dhamari nem hitt a nőnek, nem akarta próbára tenni a türelmét.

– Túllőttem a célon. Bocsánatom jeleként hadd osszak meg veled egy hasznos hírt!

Pár mondatban elmesélte, hogy feltételezhetően Basel Indoulur betört a tornyába, és magával vitte a varázskönyveit és az árnyékamazonokkal foglalkozó munkáit.

– Jól ismerem ezt az embert, Kiva! Ő és Ketura gyerekkori barátok voltak. Talán többek is egyszerű barátnál. Lehet, hogy elsőre nem látszik rajta, de roppant veszélyes.

Kiva bosszúsan felszisszent.

– Két lépést sem tehetek meg anélkül, hogy ne botlanék bele egy halruaai varázslóba! Fel kell tartóztatnunk valahogy!

Dhamari várta, hogy az elf bővebben kifejtse, hogy mire gondol. Mivel Kiva ennél többet nem mondott, más témára terelte a szót.

– Ha annyira gyűlölöd a varázslókat, akkor miért támogatnád Procopio Septust?

Kiva ismét csak megvonta a vállát.

– Mert ambiciózus, és mert nem Zalathorm.

Dhamarit elnémították az új lehetőségek.

– Ilyen alapon bármelyik varázsló megfelelő lenne, nem igaz? – kérdezte végül.

Kiva mélyen a férfi szemébe nézett, melyben új ambíció csillogott.

– Korábban már keresztezted az utamat, Dhamari. Ezt sosem feledem. De amíg hű maradsz hozzám, ki tudja, milyen sors vár rád? A barátaim a Vének Tanácsába is bekerültek, vagy varázslovagmesterek lettek. Korábbi úrnőm királynőként uralkodik. Talán Zalathorm feleségére fáj a fogad, a koronájával együtt?

Vészcsengő szólalt meg Dhamari agyának egy hátsó zugában. Kiva nyilvánvalóan Keturáról beszél. Lehetséges lenne, hogy ő maga ültette Halruaa trónjára? Ha igen, mi lehetett vele a célja? Sok minden van még, amiről Kiva nem tud. Lehet, hogy mindketten ugyanazt akarják?

– Nagy hatalmú barátokról beszélsz, de a legtöbbjük már halott. A királynő megőrült, az árnyékamazonoknak hála. Nekem úgy tűnik, hogy igen veszélyes dolog a barátodnak lenni.

– De az ellenségemnek még veszélyesebb. Gondold végig, hogy mit akarsz, Dhamari! Vesd össze mindazt, amit kockáztatsz, azzal, amit elérhetsz! Ha kész vagy, ismét beszélünk.

– Minek várnánk? Miért nem mondod el most rögtön, hogy mit kell tennem?

Kiva ismét oldalra sandított.

– Két dolgot. Először is, szövetkezz Procopio Septusszal! Hadd vegyen csak fel a hintójára, aztán a megfelelő pillanatban lelökjük róla. Majd küldök neked egy üzenetet, amelyben leírom legutóbbi ballépéseit.

– Helyes – bólogatott Dhamari. – A zsarolással jó politikai kapcsolatokat lehet kiépíteni.

– Másodszor, kutasd fel azokat a varázslókat, akik hűek Zalathormhoz, és öld meg őket! Most mennem kell. – Az elf arca váratlanul eltűnt a gömb belsejéből.

– Két egyszerű dolog – mormolta Dhamari, és elhúzódott a varázsgömbtől. – Zsaroljam meg Halruaa egyik leghatalmasabb varázslóját, és öljem meg Zalathorm híveit. Semmiség!

Ahhoz a polchoz lépett, amelyen az üzenő palackját tartotta. Leült, és várt.

Idővel egy tekercs jelent meg benne. Kiva üzenete. Dhamari türelmetlenül kapott utána, és gondosan kisimította. Jókedvre derült, és kacagni kezdett, miközben a sorokat olvasta.

Procopio feltétel nélkül elfogadja majd társának. Nemigen lesz választása. Dhamari okos ember, és képes rá, hogy letaszítsa a királyt a trónról. De egy dolog megdönteni Zalathorm hatalmát, és más dolog felvenni a koronáját.

Dhamari egy nagyalakú bronztükör elé lépett, és alaposan megnézte magát benne. Nem volt sem jóképű, sem tekintélyt parancsoló, sem nagy hatalmú, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy Halruaában a mágiát értékelték. Valójában semmi megnyerő nincs benne.

Nem érdekes, vonta meg a vállát. Mindenki előnyére változik, ha a fejére kerül a korona.

 

Kiva visszasietett a kiemelkedő toronyhoz. A művelethez szerencsére egy nehéz és hosszú varázslatra volt szükség, így nem valószínű, hogy a halottidéző észrevette a távollétét. Akhlaur még mindig széttárt karral, csukott szemmel állt. A varázslathoz szükséges áldozatok vére tócsába gyűlt a lába körül, és szép lassan elszivárgott.

A fekete torony megcsillant a fényben, lassú emelkedése közben. Egész csontvázsereg vette körül őket, hogy tanúi legyenek a bizarr újjászületésnek.

Több ezer csont kelt életre, és hús rakódott rájuk. A tornyot elfedő víz felfelé csorgott, és élettel töltötte meg a holtakat. Előhalott szolgák – nem értelem nélküli zombik, de még csak nem is egyszerű vízelementálok – várták mesterük parancsát. Ősi csontok fénylettek a vízszerű testek belsejében.

Valóban ez a leghatékonyabb módja annak, hogy csökkentse a víz mennyiségét, ismerte el Kiva. A torony alatti kiszáradt üreg tökéletesen alkalmas lesz börtönnek, az új élőhalott szolgákból pedig remek harcosok lesznek.

Megvárta, amíg a torony kapuja egy szintbe került a talajjal. Az ajtók és az ablakok kinyíltak, és forró szél söpört végig a szobákon meg a folyosókon. A torony visszanyerte régi pompáját, ahogy Kiva emlékezett rá. Halruaa mágiájának mesterműve, a halottidézés fellegvára, a borzalmak kastélya.

Csatlakozott a tapsoló élőhalottakhoz.

– Még sosem láttam ehhez fogható varázslatot, Akhlaur nagyúr, és ilyen sereget sem! Ezekkel a harcosokkal könnyedén elsöpröd a támadó varázslókat.

Akhlaur büszke, győztes mosolya egy szempillantás alatt lelohadt.

– Talán megtámadták a tornyot?

Kiva hátrébb húzódott tőle, és bűnbánó grimaszt erőltetett magára.

– Rosszul fejeztem ki magam. Senki sem akarja megtámadni a tornyot, amennyire tudom, de hatalmas mennyiségű mágikus energiára volt szükség a kiemeléséhez. Pár varázsló biztosan érzékelte. Előbb vagy utóbb idejönnek, hogy megvizsgálják, mi történhetett.

A halottidéző egy biccentéssel nyugtázta Kiva óvó tanácsát.

– Mondasz valamit.

– Engedelmeddel, nagyúr, visszahívnám a démonfattyút a mocsárba – javasolta Kiva.

– Honnan ismered azt a varázslatot? – kérdezte Akhlaur összeszűkült szemmel.

– Hasonló ahhoz, amellyel az apját, a vízdémont kellett megidézni. Elég sokszor hallottam ahhoz, hogy megjegyezzem. – Csak nagy nehézségek árán tudta megőrizni a hangszínét.

Akhlaur újult érdeklődéssel nézte az elfet.

– Csak kevesen tudják megtanulni a varázslatokat hallomás után. Mindig is a legkiválóbb tanítványaim közé tartoztál, Kiva – mondta, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy Kiva nem tanítvány volt, hanem a varázslatok célpontja. – Legyen hát, nézzük, mire vagy képes!

Kiva szerényen elmosolyodott.

– Ahogy akarod, nagyúr.

Mintha a kétely egy apró szikrája lobbant volna fel Akhlaur szemében, de egy szempillantás alatt ki is hunyt.

– A legkiválóbb tanítványom – ismételte meg. – Kíváncsi vagyok, mi mindenre tanítottalak még meg akaratomon kívül.

Kiva kihallotta a fenyegetést a férfi szavaiból, és érezte, hogy minden egyes mozdulatát élénken figyeli. Akhlaur talán most először szembesült vele, hogy nem minden az, aminek látszik. Bár egyáltalán nem keserítette el ez a tény. Sőt, épp ellenkezőleg. Semmi sem szórakoztatta jobban, mint egy ilyen kegyetlen játszma.

Kiva összeszorította a száját. Megfogadta, hogy megadja a varázslónak azt, amire vágyik. Tán még többet is.