5. fejezet

Különleges gyógynövények illata töltötte be a levegőt. Nádsíp és egyéb fúvós hangszerek kellemes, halk zenéje kísérte végig Matteót a zöldmágus birodalmában, ahol a palota szolgálói és udvarnokai gyógyulást kerestek.

Matteo megállt a nyitott ajtóban, és onnan nézte a nagydarab férfit, aki egy felpárnázott ágyon feküdt. Themo, Matteo barátja és iskolatársa végre felébredt hosszú, természetellenes álmából. Kifelé bámult az ablakon, de nem tudni, hogy mit keresett a tekintetével.

Matteo halkan megkocogtatta az ajtófélfát.

– A király tanácsosa! – dörögte Themo anélkül, hogy odapillantott volna.

– Honnan tudtad? – kérdezte Matteo mosolyogva.

– Te vagy az egyetlen, aki kopog. A zöldmágus úgy ront be ide óránként, mint egy megvadult ork.

– Legalább van társaságod – jegyezte meg Matteo, majd belépett a szobába, és az asztalra helyezte az ajándékát: egy üveg haerlu bort.

Themo kihúzta a dugót a fogával, nagyot húzott a nedűből, majd megtörölte a száját a kézfejével.

– És még te beszélsz az orkok faragatlan stílusáról? – ingerelte Matteo.

– Addig üsd a vasat, amíg meleg. Te is tudod, hogy mit gondolnak a varázslovagmesterek a borról – jegyezte meg találóan Themo.

– Nekem úgy tűnik, nem nagyon akarsz visszamenni az iskolába.

– Van más választásom?

Költői kérdésnek szánta, de Matteo felelt rá.

– Kövesd a szívedet, és légy harcos, ahelyett, hogy tanácsos válna belőled!

– Lehetséges lenne? – emelte fel a hangját Themo, és a szeme kikerekedett a meglepetéstől és a reménytől.

– Szokatlan, de nem példátlan. Zalathorm király fölmenthetne az esküd alól. – Matteo mélyen barátja szemébe nézett. – Gondoltam, hogy örülsz majd a lehetőségnek.

Themo lelökte magáról a takarót, és az ablakhoz lépett. Rátámaszkodott a párkányra, mintha nem bírná elviselni a rá nehezedő terhet.

– Bizonytalan vagyok, hogy valóban harcossá kell-e válnom.

– Különös megjegyzés az utóbbi évek legjobb varázslovag harcosától.

Themo szárazon, erőtlenül fölnevetett.

– Igazság, Halruaa és a varázslók – emlékeztette Matteót. – Az utolsó kettőhöz hű maradtál, de az igazmondás mintha nem lenne az erősséged. Ugyan hányszor győztél le? Hányszor nyomta Andriss a torkomnak a pengéjét? Én vagyok a legnagyobb, ez igaz, de nem a legjobb.

– Egyvalamiben viszont különbözöl tőlünk. Szenvedélyesen harcolsz, sőt, élvezetből.

– Akárcsak a drow-k – dörmögte Themo, és elfordította a fejét.

Matteo értetlenül összeráncolta a homlokát, de végül rájött a szavak jelentésére.

– A téltündérek megérezték, hogy szereted a harcot, és ezt fordították ellened. Valójában ez győzött le téged, és emiatt bizonytalanodtál el. De ők eltorzították a valóságot, Themo!

– Nem kellett nagyon eltorzítaniuk. Abban a harcban újra átéltem minden korábbi hibámat, és minden sötét titkomat. Úgy éreztem, hogy én vagyok a felelős az összes rosszért, ami Halruaán történt.

Keserű, égető félelem tolult Matteo torkába. Ha Themo ilyen rövid idő alatt, ennyi kínt állt ki a téltündérektől, akkor vajon Czigan mit érezhet most? Matteo eddig féken tudta tartani az érzelmeit. Bár Czigan nem egy paladin, bátor és a helyén van a szíve.

De ha Themót így meg tudták kínozni, amiért ismeri Halruaa történelmét, akkor Czigannak milyen kínokat tartogathatnak, aki bír a múltba látás képességével? Képes átélni a múltat, és megeleveníteni, mintha csak egy illúziójáték lenne.

– Sajnálom Matteo, de ha valaki lócitromba lép, azt nem törli bele a barátja szőnyegébe.

Matteo felkapta a fejét az ismeretlen és szokatlan szólás hallatán.

– Micsoda?

– Nem akarom a te válladra rakni az én terhemet – fogalmazta át gyorsan Themo, félreértve a barátja reakcióját.

– Nincs mágia, nincs büntetés – vágta rá Matteo, felidézve gyerekkori mondásukat. Végig sem gondolta, hogy mit beszél, de hirtelen világos ötlete támadt. Eszébe jutott, amikor kicsi a rakást játszottak. A legszebb emlékei közt őrizte, amikor ő, Andriss, Themo és a többiek a porba préselik egymást.

– A palotai élet tönkretesz – mondta sopánkodó hangon, és megütögette a hasát. – Túl sok a bor, túl kevés a testmozgás. Mit szólnál egy kis gyakorláshoz?

Halovány érdeklődés csillant barátja tekintetében.

– Felhergelné a zöldmágust, amitől visszatérne a jókedved – tette hozzá Matteo.

– Az biztos – mosolygott a nagydarab varázslovag, és a tunikájáért nyúlt. Gyorsan belebújt, és felcsatolta a fegyverövét. – Jobb lesz, ha az ablakon keresztül távozunk – mondta, és a nyitott ablakra bökött.

Matteo kimászott utána a „harctérre”. Lágy, puha zöld moha nőtt a talpuk alatt, melyből itt-ott sárga kis virág emelkedett ki. Az udvar közepén egy kis szökőkút csörgedezett, amely a halastavat táplálta. Az árnyékot adó fákat felnyírták, így az alsó ágakat nem érhették el.

Előrántotta a kardját, és a homlokához emelve tisztelgett vele. Themo viszonozta a mozdulatot, majd harci állásba helyezkedett.

Matteo csinált egy rövid, félköríves cselt. A nagydarab varázslovagot természetesen nem tévesztette meg vele. A hátsó lábára helyezte a testsúlyát, és ellentámadásba ment át. Nem vitt bele túl nagy erőt, és Matteo könnyedén hárította. Kibontakoztak az első tétova, erőfelmérő ütésváltásból, és körözni kezdtek.

– Úgy látom, a kard jobban zavar, mint a tőr. Cseréljünk? – ingerelte Matteo.

Themo elmosolyodott.

– Ahogy akarod. Bár én nem bánom a hosszabb pengét!

Mintha csak igazolni akarná a szavait, széles ívben a feje fölé emelte a kardot. A mellkasa védtelen maradt, de Matteo tudta, hogy nem támadhat. Themo a termete ellenére gyorsabb, mint egy vadmacska.

Matteo inkább lehajolt, és Themo csapásirányába fordult. Ahelyett, hogy hárított volna, rácsapott Themo kardjára, hogy kibillentse az egyensúlyából.

Themo résen volt, és keményen hátraütött a könyökével. Matteo elhajolt előle, így csak a tunikáját érte a csapás, majd hátratáncolt.

Themo azonnal rátámadott, és több gyors szúrást is bevitt, de Matteo mindet hárította. Tökéletes összhangban mozogtak, és közben a halastó szélére kerültek.

Matteo érzékelte a barátja szemében megcsillanó harci kedvet, és megpróbálta felidézni magában a kert elhelyezkedését. A szökőkút két lépésre van mögötte. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy engedi Themónak, hogy a vízbe szorítsa. Hamar elvetette az ötletet. Még ha Themo nem is venné észre a cselt, ami nem valószínű, akkor sem veszítene el direkt egyetlen harcot sem. Ez is hazugság lenne, csak éppen nem szavakkal, hanem karddal elmondva.

A jobb lábára helyezte a testsúlyát, és megpördült. Három gyors lépéssel Themo hátába került. Fölemelte a kardját, és úgy fordult, hogy a lapjával rávághasson Themo hátára. A nagydarab varázslovag egy hihetetlenül gyors mozdulattal megfordult, megragadta Matteo tunikáját, és magával rántotta őt.

Hangos csobbanással estek a vízbe. Matteo maga alá húzta a lábát, és megpróbált felkelni az egyik vízililiom alól, de Themo visszanyomta a víz alá. Mikor Matteo végre kibukkant a víz alól, Themo már a parton állt, és vigyorgott, mint egy vízköpő.

– A jó harcos kihasználja a terepviszonyok előnyeit – okította Matteót.

– Nem gondoltam, hogy a vízben akarod folytatni a harcot – felelte a kisebb termetű harcos, és ellenfele felé lépett.

– Jobban tetted volna – dörögte Themo, és újabb támadást indított.

Matteo lehajolt a döfés elől, majd egy gyors mozdulattal gyomorszájon vágta a barátját, aki hangosan felnyögött.

– Szép találat – nyögte levegő után kapkodva.

Matteo kihasználta az alkalmat, és kimászott a vízből. Alacsonyan szúrt, de Themo átugrotta a pengét, és elhátrált. Kardjával féktelen táncba kezdett.

Közelebb araszolt Matteóhoz, és a mosolya minden egyes újabb pörgetésnél szélesebbre húzódott. A tekintete puszta élvezetről árulkodott, amint a pengék újra és újra összecsaptak.

Néhány perc múlva zihálva váltak szét.

– Nyertem – jelentette ki Themo.

Bár döntetlen lett, Matteo nem ellenkezett. Themo visszanyerte mindazt, amit elvesztett. Matteo elköszönt, majd szólt pár szót a komoran figyelő zöldmágusnak. Még hallotta Themo incselkedő hangját, amellyel megpróbálta kimagyarázni a tettét. A mágus csilingelő, szívből jövő, és ami a legfontosabb, női nevetéssel felelt barátja szavaira.

Matteo elmosolyodott. Örült, hogy Themo kamatoztatni tudja egyéb képességeit is. Nem lepődött volna meg, ha a nagydarab férfi a következő pillanatban ellovagol Khaerbaal kikötőjébe, hogy meglátogasson egy bizonyos szolgálólányt.

A mosolya azonban gyorsan az arcára fagyott. Czigant, akinek most mindenkinél nagyobb szüksége lenne a segítségére, már nem lesz ilyen könnyű megmentenie.

 

Czigan még sosem merült ki ennyire. Levegő után kapkodott. A földre hanyatlott, és nem érdekelte, hogy az arca a nedves mohához ér, nem érezte a hideget.

A téltündérek ismét eljöttek. Ezúttal a kora gyerekkorából ragadtak ki egy emléket. Abból az időből, amikor az anyját elfogták az üldözői, és ő magára maradt. Évekig próbálta felszínre hozni az emlékeket, hátha megtudhatja, ki is ő valójában. Furcsamód hálát érzett a körülötte kavargó, fojtogató sötétségnek.

A hátára fordult, és kényszerítette magát, hogy lassan és mélyen lélegezzen. Órákon át menekült a hátborzongató emlékek elől, de mindig egy újabb iramodott utána. Talán még mindig futna, ha a tündérek nem hagyják abba a kínzását. Ha addig üldöznék, amíg leáll a szíve, többé nem játszadozhatnának vele.

Mélyen az emlékeibe merült, hogy egy kis nyugalomra leljen. Átszelte az időt, amikor még utcai csavargóként, egy menekült varázsló lányaként élt. A saját emlékeit már kimerítette. Ha kiutat akar találni ebből a pokolból, akkor az anyja múltját kell feltárnia.

 

Félhomály volt, Ketura kedvenc időszaka, és úgy tűnt, hogy a három ifjú varázsló, akik elkísérték, örültek, hogy kint lehetnek a szabad ég alatt. Az őrház tetején álltak, és nézték, ahogy a lemenő nap arany- és vörös színbe vonja a sárkányhorda alakú felhőket. Mögöttük magasodott Ketura zöld márványból emelt tornya.

Ketura figyelte, a tanítványai miként mondják el az egyszerű idézővarázslatot. Valamikor délután tanította meg nekik, hogyan idézhetik meg a denevéreket, akik az éjszaka közeledtével kezdenek magukhoz térni. A kaméleondenevéreket, egészen pontosan, akik folyamatosan változtatják a színüket, méghozzá aszerint, ahogy a napsugarak rájuk esnek.

A legfiatalabb tanítványa, egy lány, aki még a serdülőkort is alig érte meg, felvett egy rózsaszínű kesztyűt, és szinte azonnal rászállt egy denevér. Harsány, gyermeki kacaj tört fel a torkából. Semmi kétség, a mágia művészetének ereje ott lapul a testében. Ketura vele mosolygott.

Ekkor megszólalt a kerti harang. Valaki fontos vendég érkezett. Ketura utasította a tanítványait, hogy folytassák a gyakorlatot, ő pedig a vendég elé sietett.

Egy felettébb kedvelt és vonzó, rézbőrű elf férfi volt az. Leszámítva tradicionális fehér ruháját, és a nyakában függő kék, sárga és zöld medált, akár közönséges harcos vagy udvaronc is lehetett volna. Ketura arcról és névről is ismerte, ahogy Halarahhban szinte mindenki. Bár Zalathorm király visszahúzódó, ugyanez nem mondható el a feleségéről, Fiordelláról, akit gyakran látni különböző ünnepségeken és estélyeken, és a legtöbbször kedvenc tanácsosa, Zefír társaságában.

Ketura megpróbált nem gondolni a pletykákra, és a szokásos módon üdvözölte a vendégét. Miután túljutottak a kötelező udvariasságon, feltette neki a kérdést, hogy miben lehet a szolgálatára.

– Csak ahogy minden varázsló Halruaában. Be kell tartanod a törvényt – mondta szigorúan Zefír.

– Mit vétettem? – kérdezte ártatlanul és értetlenül Ketura.

– Még nem mentél férjhez.

– Valóban – felelte nyugodt hangon –, de még fiatal vagyok, és nem akarom elsietni.

– Huszonhat éves vagy. A varázslóknak a huszonötödik életévük betöltése előtt meg kell házasodniuk.

– Még sosem hallottam erről a törvényről – ellenkezett Ketura.

– Mivel a legtöbb varázsló korán megházasodik, nincs szükség rá, hogy felelevenítsük ezt a törvényt. De attól még így szól , és neked be kell tartanod.

– Értem. Még éjfél előtt beszélek a házasságkötővel.

– Erre semmi szükség. Már kiválasztották a férjedet.

Ketura lelke mintha kiszállt volna a testéből, de a következő pillanatban fájdalmasan visszatért.

– A nő előjoga, hogy elvégezze a férjválasztást!

– Vannak kivételek. Vannak olyan vérvonalak, amelyek különösen jól illenek egymáshoz.

– És mégis, ki állapítja ezt meg?

– A Vének Tanácsa elfogadta és helybenhagyta a választást – felelte kitérően Zefír.

Ha a tanács egyszer helybenhagyott egy párosítást, akkor onnan nem volt visszaút.

– Kit választottak a számomra?

– Dhamari Exchelsort.

Mintha jeges karmok szántották volna fel a hátát.

– Ez lehetetlen! Ő a tanítványom volt. Ez illetlen lenne.

– Egy évvel ezelőtt hagyta el a tornyodat. A jelenlegi mestere azt állítja, hogy kész a végső vizsgára. A varázsital készítés a szakterülete. Nem folyamodik majd a te tanításodért. Nem tanulja ki a megidézés iskoláját.

Ketura nagy levegőt vett, hogy egy kicsit megnyugodjon.

– Amikor összepárosítanak két varázslót, a hagyomány szerint megvizsgálják az érzéseiket. Semmi olyasmi nem zajlott le köztünk, ami előrevetíthette volna ezt a házasságot!

– Ő már beleegyezett. A párosítás megtörtént, és a tanács elfogadta. Már csak a házassági ünnepség van hátra, amely ma este lesz – mondta a tanácsos, és a kapu felé biccentett, amely mögül léptek zaja hallatszott. – Ez biztosan az Exchelsor család. Nem üdvözlöd őket, mint a család új úrnője?

Ketura kábán tántorgott ki az udvarra. Dhamari különösen félénk arckifejezéssel lépett be a kertbe. Ketura örömmel vette ezt tudomásul. Legalább nem csak őt taglózták le az események.

A családja és a kísérete ott toporgott szorosan a férfi nyomában. Mystra papja volt velük, több szolga gyűrűjében, akik tálcán hozták a hagyományos házassági kellékeket: egy ezüstkelyhet, egy varázstekercset és egy kicsiny, drágakővel kirakott kést. Az egyikük egy gazdagon hímzett és díszített karmazsinvörös selymet tartott a karján. Ketura felé nyújtotta, és méltatlankodó megjegyzések kíséretében arra kérte, hogy vegye fel.

– Most? – kérdezte Ketura, és a királynő tanácsosára pillantott.

– Miért várnánk? A döntés végleges – felelte Zefír.

Ketura hagyta, hogy a szolga ráterítse a selyemköpenyt, és a derekára kösse.

Elmondta a szükséges varázslatot, amely összeköti őket, majd ivott a kehelyből. Amikor a kezébe adták a kést, és felhajtották a karján a köpenyt, csak nézte a csupasz csuklóját, és a bőre alatt lüktető ereket.

A pap mintha megijedt volna Ketura gondolataitól, kivette a kezéből a kést, és Dhamarinak adta. Megvágta mindkettőjük csuklóját, majd a sebet összeillesztették, vérük keveredésének szimbólumaként.

A szertartás végeztével az Exchelsor család élénk ünneplésben tört ki. Dhamari összerezzent, és félénk, gyászos pillantást vetett Keturára.

– Úgy látom, teljesen az események hatása alá kerültél, ahogy én is, úrnőm. Vonulj félre, ha szükséged van pár percnyi nyugalomra. Addig távol tartom tőled az ünneplőket.

Ketura hálás pillantást vetett a megértő férfira, majd besurrant a kertbe, hogy keressen egy békés helyet.

Dhamari nézte, amint eltűnik, majd a királynő tanácsosához fordult. Az elf a kapuban állt, és összeszűkült szemmel nézte az ünneplőket.

– Így kellett lennie. Így a legjobb – mondta neki.

– Valóban? Jóval a megbeszélt időpont előtt jöttél ide. Jóval azelőtt, hogy Ketura megtudhatta volna, miért veled párosították össze. A törvény értelmében, meg kell tudnia.

– Majd megtudja, ha eljön az ideje. Bízd csak rám.

A szavai persze nem győzték meg a varázslovagot, ezért elővett egy vaskos szütyőt, és a kezébe nyomta.

– Az úrnőnknek nincs szüksége pénzre. Hű szolgálatod elég a számára – mondta jelentőségteljesen.

– Na és a varázsitalok?

– Kitanultam a használatukat. Te még nem láttad, milyen, amikor mérges. Jobb lesz, ha én világosítom fel, egy meghitt órán.

– Ahogy akarod – hagyta rá Zefír, és átnyújtott Dhamarinak egy fadobozt.

A férfi kinyitotta, és kivett belőle több kicsiny üvegcsét. Egy drágakővel kirakott boroskupába töltötte a tartalmukat.

– Még ma éjjel elkezdjük – ígérte a varázslovagnak. – Megnyugtathatod az úrnődet, hogy minden a terv szerint halad.

Fanyar mosoly jelent meg az elf arcán.

– Örömmel hallja majd.

– Add át, kérlek, az üdvözletemet és a köszönetemet a királynénak!

A különös mosoly ismét felvillant.

– Átadom. Bár egy kicsit később.

Elegáns meghajlással zárta le a komor kijelentést, majd csak a fajtájára jellemző kecsességgel eltűnt az éjszakában. Dhamari megvonta a vállát, aztán elővett egy kis zacskót az egyik zsebéből. Letépte a sarkát, és beleöntötte a port a kupába. A folyadék felsistergett, és a vörös, a bíbor és a zöld ezernyi árnyalatában fortyogott. Végül elsimult a felszíne, és a legfinomabb, aranyló színű haerlu bor külsejét vette fel. Dhamari elégedetten elmosolyodott, és elindult, hogy megkeresse a feleségét…

 

Maró, elviselhetetlen düh ragadta ki Czigant a múltból, és taszította vissza önmagába. A zöld márványtorony körvonala ott hullámzott mellette, a táncoló ünneplőkkel együtt. Az anyját kereste közöttük.

– Nem tudta! – motyogta maga elé, és a varázsitalra gondolt, amely mind az anyja, mind az ő végzetét megformálta. – Az a skorpióivadék megmérgezte!

A harag kitisztította a gondolatait. Lassan ismét elmerült a múltba…

 

Nem sok pihenőt engedélyeztek Keturának. Az Exchelsor család egyik termetes női tagja, akinek sosem hallotta a nevét, rávetette magát, mint egy kiéhezett kalóz, és az ünneplők közé vonszolta. A kertfalnak támaszkodott, egy tányérral a kezében, és úgy nézte a táncolókat, ahogy egy szellem teszi az élőkkel. Sehogy sem értette, hogy minek örülnek annyira!

Újsütetű férje éppen felé tartott, egy boroskupával a kezében. Valami különös fény csillant a szemében, amitől borsózni kezdett a háta. Ismerte már a férfitermészetet, és tudta, milyen hatást vált ki az arckifejezése. Elvette tőle a kupát, és belekortyolt. A gyomra azonnal háborogni kezdett, és el kellett fordulnia, hogy elrejtse az undorát.

Dhamari anyja pont ezt a pillanatot választotta, hogy odamenjen hozzájuk. Tetőtől talpig ezüstbe öltözött, hogy véletlenül se feledkezzen el senki az elektrumbányákról. Úgy zizegett, mint a nyárfalevél az erős szélben.

– Hol van a szolgád, leányom? Törődnie kellene a vendégekkel, és el kellene küldenie a tanítványokat.

– Elküldeni a tanítványokat? Mégis miért?

– Sokat ihattál, ha megfeledkeztél a meghittség holdjáról! – csikorgatta fogait a nő. – Ezentúl anyai kötelességedet kell teljesítened! Az elkövetkező években nem lesz időd tanítványokra.

A nő szeme valósággal izzott a túlfűtött ambíciótól.

Az Exchelsor család gazdag, és mindent megvehetnek, amire szükségük van. Ezt a tornyot is ők ajándékozták neki, fizetségül, amiért Dhamarit tanította. Bár Dhamarit varázslóként tartották számon, korlátozott képességeinek köszönhetően, sosem tesz szert igazán nagy mágikus hatalomra. De ha feleségül vesz egy nagy erejű és kivételes tehetségű varázslót, akkor talán a fiai véghezvihetik azt, amire ő maga képtelen. Ketura segítségével az Exchelsor család elismert varázslói vérvonallá válhat. Halruaában ez a nemesség kulcsa.

De ha csak erről van szó, akkor a tanács miért hagyta jóvá a házasságot? A bölcseket biztosan nem lehet pénzen megvenni. Mégis miféle rejtett tehetséget őrizhet Dhamari, amitől oly fontos a közös gyermekük? Mégis mi kelthette fel Fiordella királynő érdeklődését?

Körbenézett, hogy megkeresse Zefírt, de az elf már elment.

– Igyál! – noszogatta Dhamari, és a kupára pillantott. – Varázsitalt kevertem bele, hogy jól aludj. Reggel majd átbeszéljük a dolgokat.

Mivel Dhamari szavai egybecsengtek a gondolataival, Ketura a szájához emelte a kupát. Minden egyes korttyal közelebb került az álomhoz. Egyre távolabbról érzékelte a vad tivornyába átcsapó ünnepséget. Már alig hallotta az otromba vicceket, melyekkel Dhamarit ugratták, aki a karjában vitte be a toronyba dülöngélő feleségét.

Dhamari arca eltűnt, és a fiatal lány jelent meg. A gyermekarcú tanítvány, aki levette róla a menyasszonyi ruhát, és befektette az ágyába.

Talán Dhamarinak igaza van, merengett Ketura, miközben elszenderült. Reggel talán minden kitisztul…

 

A téltündérek kísérteties, hátborzongató éneke visszarántotta Czigant a valóságba. Kiszakadt a múlt szorításából, és a jelen poklában találta magát.

A halántékához emelte a kezét, és erősen megnyomkodta.

– Nem tudják, mikor kopjanak le – motyogta, és felidézett egy illúzióképet.

A tűz halovány fénye eloszlatta a ködöt. Egy kis kocsma barátságos szobája tűnt fel, két lakójával együtt: egy paraszti ruhába öltözött fiúval, és egy hullámzó, fekete selymet viselő, vörös hajú nővel. A nő közelebb siklott, és az udvarlójára mosolygott. Hosszú és halálos agyarak csillantak meg a tűzfényben. A fiú elhátrált, de megbotlott egy sámliban, és hanyatt vágódott. Megpróbált az ajtó felé araszolni, hátrafelé, mint a rák. A vámpír a gondolat sebességével, még a téltündéreknél is gyorsabban, a fiú útjába állt. Lehajolt, és felkapta a földről. Egy hosszú percig csak szorongatta, és kiélvezte a rettegését. Végül a nyakához hajolt, és szívni kezdte a vérét. Amikor végzett, elhajította. A fiú élettelenül, kiszáradt testtel ért talajt.

„A vér vöröse elhalványul a rettegés sötétje mellett” – suttogta.

Az illúzió eloszlott, és vele együtt a téltündérek dala is elillant.

Mosoly jelent meg Czigan ajkán.

– Persze nem hibátlanok, de senki se mondja, hogy a téltündérek nem értenek a szóból – motyogta, majd visszatért anyja emlékeihez…

A sűrű köd szétvált, és láthatóvá tette Keturát, aki a torony körül futó erkélyen állt. Egy csendes, nyugodt helyet keresett, ahol a torony hagymakupolája védi a melegtől, és a torony felső szintjein kémkedő szemek sem látják. Egyre gyakrabban jött le az erkélyre, hogy egyedül sétálgasson.

Több mint egy év telt el azóta a különös esküvő óta. Többé már nem fogadott tanítványokat. Nem tehette, és az okát még önmagának sem merte beismerni. Már csak azokkal a lényekkel beszélgetett, akiket magához hívott.

A korlátra könyökölt, és úgy nézte a szárnyas csillagkígyót, amely csillogó kötélként suhant a kék égbolton. Magabiztos, ellenállhatatlan hangon énekelni kezdett.

A teremtmény rá sem hederített. Mintha meg sem hallotta volna a hangját.

Ketura azonnal abbahagyta az éneket. A tenyerébe temette az arcát, és mély, zaklatott sóhaj szakadt fel a torkából. Nem először hagyta cserben a mágikus ereje. A elmúlt pár holdciklus alatt egyre bizonytalanabbá és kiszámíthatatlanabbá vált.

Dhamari elől persze eltitkolta, ami nem volt különösebben nehéz, hisz a férfi legtöbbször bezárkózott a laboratóriumába, és magányosan dolgozott. A varázsitalok mindig is lenyűgözték, és most ráadásul egy olyan könyvön dolgozott, amely megalapozza az Exchelsor család varázslói hírnevét. Legalábbis ő ezt gondolta. Elég furcsa gondolat, tekintve, hogy a házasságuk óta semmit sem tett, amivel erősíthetné a családi vérvonalat.

A házasságuk első napjai, a hagyományos „meghittség hava” rejtély maradt Ketura számára. Nappal folyton a tengerparton sétáltak, tengeri lényeket hívtak magukhoz, és nézték, hogyan játszanak a habokban. Megtanította Dhamarinak, hogy idézzen meg óriás tintahalakat, és hogy szerezzen tőlük testnedvet, amely a varázstinták egyik alkotóeleme. Sellőkkel beszélgettek, nézték a delfinek játékát, de visszatértek a mester és tanítvány viszonyhoz. Dhamari udvarias, tisztelettudó és közönyös maradt. Minden éjjel elköszönt tőle a hálószoba ajtajában, és a saját szobájában tért nyugovóra.

Mindez Halarahhban is folytatódott, miután visszatértek a toronyba. Dhamari kifogástalan nemesként viselkedett. Minden este együtt vacsoráztak, mindig a legfinomabb bort szolgálta fel a család pincéjéből, és a legjobb modorban beszélgettek. Jól megvoltak egymással, ám kapcsolatukat távolról sem lehetett volna házasságnak nevezni. De még csak barátságnak sem, és Ketura éppen ezért nem érezte úgy, hogy meg kellene osztania vele a gondjait.

Ketura nézte, amint a csillagkígyó eltűnik a szeme elől. Egyszerűen nem tudott összegyűjteni annyi mágikus energiát, hogy magára vonja a figyelmét, nem is beszélve arról, hogy átvegye az uralmat az akarata fölött.

Mágikus burkot vont maga köré, selyemkendőt terített a vállára, és besétált a városba, hogy megkeresse Whendurát, a zöldmágust. Több hozzá hasonló gyógyító is élt a városban, aki a varázskopók tudománya mellett járatos a jóslásban és a gyógynövények hasznosításában is. A közönséges halandókkal a papok vagy a bábák foglalkoztak, de az értékes varázslóknak különleges gyógyítókra volt szükségük. Whendura különösen jó hírnévnek örvendett, de a háza inkább egy minden kényelmet kiszolgáló, kellemes pihenőhelyre emlékeztetett, ahol a beteg békére és magányra lelhet. Már ha Halruaában ki lehet ilyet jelenteni.

Az alacsony, telt idomú nő, aki úgy nézett ki, mint aki egész álló nap csak mézes süteményt süt az unokáinak, széles mosollyal fogadta. Egy második emeleti, kellemes kis szobába vezette. Végig csevegett, és különböző gyógynövényeket kevert össze, majd az egészet felöntötte borral. Ketura levetkőzött, csak az ingruháját hagyta magán. Levette az összes mágikus ékszerét, varázspálcáit és szütyőit, nehogy megzavarják a zöldmágus koncentrációját. Megitta a zöld folyadékot, majd felelt Whendura összes kérdésére, és hagyta, hogy mindenféle vizsgálatokat végezzen el rajta.

Whendura végül bólintott, és összeszedte a pálcáit és kristályait.

– Rengeteg mágia lakozik a testedben. Hatalmas tehetséget adsz Halruaának.

– Nem értem – ráncolta a homlokát Ketura.

A zöldmágus abbahagyta a szedelőzködést, és együtt érző pillantást vetett rá.

– Ne emészd magad. Gyakran előfordul az ilyesmi. A varázsitalok megzavarják az elmét.

– Varázsitalok? – ismételte Ketura értetlenül.

Whendura megnyugtatóan rámosolygott.

– Minden megváltozik, ha megszületik a gyermek – mondta lágy hangon, és folytatta a pakolást. – Ha Mystra is úgy akarja – tette hozzá az orra alatt.

Ketura azon kapta magát, hogy tátog, mint a partra vetett hal.

– Miféle gyermek?

Most a zöldmáguson volt a döbbenet sora.

– Nem vagy terhes?

– Nem. Lehetetlen, hogy az legyek! – Hogyan is lehetne, ha a „férje” még csak a hálószoba küszöbét sem lépi át egyetlenegyszer sem.

– Akkor miért jöttél el hozzám?

– Már mondtam – felelte türelmetlenül Ketura. – A mágikus erőm egyre gyengébb és megbízhatatlanabb. Ki mástól kérhetnék tanácsot, ha nem egy zöldmágustól?

Őszinte szánalom és megértés költözött a nő szemébe.

– Mindig ez történik az anyákkal, akik varázslovagnak adnak életet. Ne nézz rám ilyen rémülten, gyermekem. – A zöldmágus megijedt Ketura keserves pillantásától. – Mindent elmondtak neked annak idején, csak megfeledkeztél róla. Gyakran előfordul, hogy a varázsitalok mellékhatásaként csökken a varázserő és az emlékezőtehetség.

Az igazság valósággal letaglózta Keturát. Szóval arra készítik fel, hogy varázslovagot szüljön!

Kényszerítette magát, hogy kitisztuljanak a gondolatai, és felidézte mindazt, amit erről a témáról tudott. Bár a varázslovagok időnként természetes úton születtek, a legtöbbször pontosan eltervezett, titkos formulát kellett követni, mely során gátolják a mágikus képesség anya-gyermek közötti öröklődését.

Szóval Dhamari ezért feküdt le egyedül minden este! Azért párosították össze őket, mert egy varázslovagot adhatnak Halruaának. Hirtelen eszébe jutott a különösen finom, fűszeres bor, amelyet minden este megivott a vacsora mellé. Semmi kétség, Dhamari a szükséges varázsitalt töltötte belé, szép módszeresen.

De miért tenne ilyet? Senkire sem kényszeríthetik rá ezt a sorsot, csak ha beleegyezik és vállalja!

Mindennél erősebb, égetőbb harag söpörte el Ketura döbbent kábulatát. A varázslovagok szüleinek kilétét mindig titok övezi, de az a varázsló, aki varázslovagot nemz, nagy dicsőségnek örvend. Hirtelen megemelkedik a tekintélye, és rohamos gyorsasággal kúszhat fel a ranglétrán. Ugyanakkor Halruaa hatalmas mágikus ereje ellenére, vagy éppen azért, sok gyermek meghal a szülés után. A varázslovagokat azonnal elválasztják az anyától, és a halvaszületettek listájára írják. A gyermek soha nem ismeri meg a szüleit, a nép pedig soha nem tudja meg, hogy egyes varázslók miért jutnak hozzá hirtelen értékes varázskönyvekhez, miért kapnak kitüntetést, vagy miért kerülnek be a tanácsba.

Mindezt Basel mondta el neki, nem sokkal a felesége és a gyermeke halála után. Azért tárta fel előtte az igazságot, hogy vezekeljen, és tán megbocsátást nyerjen.

Ketura hallotta, hogy a zöldmágus működésbe hoz egy kristálygömböt a másik szobában. Közelebb osont, résnyire nyitotta az ajtót, és hallgatózott.

– Ekkora áldozatot! – mondta Whendura, egy kristálygömbhöz intézve a szavait. – Ha Ketura ilyen hamar elveszítette az emlékeit, nem hiszem, hogy az elméje ép marad a szülés után.

– Örülök, hogy értesítettél. Nem gondoltam, hogy ilyen rossz állapotba került – hallatszott Dhamari aggódó hangja a gömbből. – Ketura nehezen esik teherbe. Reggelente senkit sem tűr meg maga mellett. A rosszullét gyakran egészen délig eltart. Nincs valamiféle főzet, amellyel enyhíthetném a fájdalmait?

A férfi hangjában megbúvó őszinte aggodalom csak tovább szította Ketura haragját.

– Tudod, hogy nincs – mondta határozottan a varázskopó. – Semmiféle varázsitalt nem ihat, mert az felboríthatja az egyensúlyt, és veszélyeztetheti a gyermeket.

Ketura szeme kikerekedett, amint a szavak jelentése eljutott az agyába. Dhamari tudta, mennyire elkötelezte magát Halruaa mellett. Ha valóban kiválasztották volna arra, hogy varázslovagot szüljön, akkor elfogadta volna a sorsát. De Dhamari titokban tartotta.

– Tartsd magadnál az úrnőmet! – folytatta Dhamari a maga kellemes, lehengerlő hangján. – Túl fáradt és zavart ahhoz, hogy egyedül utazzon haza. Személyesen megyek el érte.

Ketura az ablakhoz sietett. Egy vasrács dőlt a falnak, melyen levendula futott, és a zöldmágus kertjébe vezetett. Miközben kimászott az ablakon, és lefelé haladt, hálát adott Mystrának, amiért nem adott elég tehetséget Dhamarinak, hogy elsajátíthassa a mágikus utazáshoz szükséges varázsigéket. Mire lóval ideér, addig egérutat nyerhet.

Amint földet ért, portált nyitott, és átugrott rajta. Nem az otthonába, hanem egy nyilvános kertbe jutott, ahol majd egy évvel korábban a kék krokodilrémet találta. Arra gondolt, hogy még egy kaput nyit, de félt, hogy messze repíti a tornyától. Futásnak eredt. Bízott benne, hogy Dhamari ezúttal is a maga szokásos, kényelmes ügetésével halad a zöldmágus háza felé.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire eljutott a toronyhoz. Felsietett a lépcsőn, hogy magához vegyen pár holmit, és válaszokat találjon a kérdéseire.

– Úrnő!

Ketura megállt a lépcsőfordulóban, és visszanézett. Hessy volt az, egy szabálytalan arcú nő, aki egy kicsit hasonlított rá.

– Mi az, Hessy?

– Voltál Whenduránál ma reggel?

– Igen. Miért? – Ketura nem értette, hova akar kilyukadni.

– Halott. A piacon hallottam, hogy egy csillagkígyó végzett vele.

– Egy csillagkígyó? Reggel? Ez elképzelhetetlen, hacsak nem mászott fel egy kígyófára, és ébresztett fel egyet.

– A saját tornyában támadtak rá. Azt mondják, legalább három kígyó volt ott egyszerre.

Keturának hátborzongató sejtelme támadt. Ezek a lények sosem merészkednek be az emberi építményekbe, és amúgy is magányosan élnek. Még a kölykeik felnevelését is egyedül végzik. Messze elkerülik egymást. Még sosem látott két példányt egymás mellett. Ráadásul sohasem támadnának meg egy varázslót, még akkor sem, ha erős a mágikus ellenállásuk. Kivéve akkor, ha kényszerítik őket.

Kezdte érteni Dhamari tervét. A férfi nem engedhette, hogy a jóságos zöldmágus esetleg Ketura szövetségesévé váljon, ki tudja, mit talált volna ki a két nő. Keturának a toronyban kell maradnia, Dhamari felügyelete alatt, amíg megszületik a gyermek. A szülés után majd átadja őt a hatóságoknak, már ha túléli a szülést, és akkor a gyermek csak az övé lesz. Ha megvizsgálják a gyermeket, a varázskopó észreveszi, hogy mágia pislákol benne, ezért nem válhat varázslovag belőle. Mindenki óriási tragédiának fogja tekinteni a dolgot, és együtt éreznek majd Dhamarival.

Milyen okos terv! Csak egyvalamiben tévedett: Ketura még nem terhes. Persze nyilván előkészítette már a megfelelő varázslatokat, hogy orvosolja ezt a kis hiányosságot.

– Gondolom, Dhamari talált rá Whendurára – mondta éles, metsző hangon, akárcsak egy őrparancsnok. – Vagy legalábbis arra, ami maradt belőle.

Hessy bólintott, és tekintete megerősítette Ketura gyanúját.

– Az őrség most kérdezi ki a szolgákat, hogy ki járt nála aznap. Dhamarit nem kérdezték ki, mivel ő varázsital-készítő, és nem feltételezik róla, hogy képes lenne megidézni efféle lényeket.

– A feleségével ellentétben – merengett Ketura. – Hát igen, Dhamari felettébb meggyőző tud lenni.

– Ha megvizsgálnak téged, akkor kiderül az igazság – lelkesedett Hessy.

Ketura azonban megrázta a fejét.

– Olyan varázsitalt itatott velem, amely nem teszi lehetővé a mágikus vizsgálatot. Whendura is azt hitte, hogy terhes vagyok, pedig ő volt a legjobb zöldmágus a városban. A tanács megvárja, amíg megszülöm Dhamari gyerekét. De ezt sosem teszem meg! Rühes sakálok lakmározzanak belőlem, ha megteszem!

A szolga tétovázott, majd egy fémmedált adott Keturának.

– Viseld ezt a talizmánt, bárhová menj is! Jelezni fog, ha Dhamari vagy a szolgái a közeledbe érnek.

Ketura értetlenül nézett a cselédre.

– Ez egy ritka és értékes ajándék. Hogy jutottál hozzá?

A lány magára erőltetett egy mosolyt.

– Jól megfizettél, és kicsik az igényeim. Összegyűjtöttem a pénzt, hogy egy napon megsegíthesselek, ha menekülnöd kell.

– Ha menekülnöm kell?

– Én takarítom a laboratóriumot – magyarázta Hessy. – Láttam, miféle varázslatokkal dolgozik. Bocsáss meg, hogy nem mondtam el korábban, amit tudok!

A legtöbb varázsló megbűvöli a szolgáját, hogy ne kotyoghassa ki a titkait. Hessy mégsem féltette az életét. Inkább az úrnője miatt aggódott. Ketura nem talált szavakat. Kitárta a karját, és a két nő összeölelkezett.

Ketura bontakozott ki az ölelésből elsőként. Az ablakhoz lépett, és közben belekezdett egy varázslatba. Nem törődött vele, hogy működik-e vagy sem, kilépett a szélbe…

 

Czigan arccal előre elterült a földön. Keményen megütötte magát, hogy még a gerincoszlopa is beleremegett. Feltápászkodott a nedves mohaszőnyegről, és megtörölgette az arcát. Percekig csak fel-alá járkált, hogy az utolsó illúziófoszlányok is elillanjanak. Miután meggyőződött róla, hogy már csak a sziklás tájat látja, leült, és a hátát nekivetette egy éles szikladarabnak.

Szóval így kezdődött élete története. Ketura éveken át kitért Dhamari bérencei elől, míg végül Kiva, az elf varázskopó elfogta. Ő pedig időközben valahol megszületett.

Nagyon érdekes történet, de egy szemernyivel sem került közelebb a szabadulás kulcsához. Később majd újra megpróbálja. De előbb pihennie kell, mert teljesen kimerült.

Mégis összeszedte maradék erejét, és visszasüppedt a régmúlt emlékei közé. Amikor kinyitotta a szemét, egy magas, erős férfi állt fölötte karba font kézzel, és elkeseredetten nézett rá. Matteo illúziója oly áttetsző volt, mint Andriss teste, de Czigant megnyugtatta a varázslovag jelenléte.

Az árnyékszerű arcra emelte a tekintetét.

– Jó hírem van, Matteo. Dhamari nem az apám.

Biztos vagy benne? – kérdezte az árnyék a varázslovagokra jellemző szkepticizmussal a hangjában.

– Biztos. A saját szememmel láttam, amikor elmerültem a múltban. Az a nyavalyás kis hólyag még csak nem is próbálkozott. Tán azt hitte, hogy az a sok kristály, meg pálca meg kehely elvégzi helyette a dolgot. Még csak varázslattal sem próbálkozott, ha érted, mire gondolok.

Matteo illúzió alakja összeráncolta a homlokát.

De hát Dhamari varázsló.

– Akkor inkább úgy mondom, hogy egy tudós is megértse: nem volt elég tinta Dhamari vesszejében, vagy sosem érzett elég ihletet.

Az illúzió mintha elpirult volna. Láttad?

– Nem volt mit látni, Mystrának hála! – felelte Czigan, és a vidám csillogás kialudt a szemében. – Itt semmi sem valódi. És fogadni mernék, hogy Halruaában sem. Az élet csak illúziók és vágyak összessége, nem igaz?

De igen.

– Egyedül te vagy az, akinek látszol. Sajnálom, hogy unalmasnak és kiszámíthatónak neveztelek.

Nem sajnálod – felelte Matteo illúzióképe.

Czigan fölnevetett.

– Na jó, talán nem mindent.

Dülöngélni kezdett, és nekitámaszkodott a sziklának.

– Velem maradsz egy kicsit?

Mivel a téltündérek birodalmában az illúzióknak sokkal nagyobb ereje van, mint máshol, Czigan azt a választ kapta, amit hallani akart. Miközben végérvényesen elaludt, rádöbbent, hogy az igazság és a valóság két különböző dolog.

A barátja jelenléte megnyugtatta, és körülölelte, mint egy takaró. Szorosan maga köré tekerte, és úgy döntött, hogy alszik, amíg lehetősége van rá.

A téltündérek hamarosan visszatérnek.