14. fejezet

Matteo az északi kapun keresztül tért be a varázslovagok iskolájába, és azonnal a gyakorlópályára sietett. Bár a nap már majdnem alábukott a nyugati horizonton – csupán egy keskeny csík látszott belőle – Vishna még mindig gyakorolt a gyerekekkel. Kis fabotokkal a kezükben vették át a támadás és védekezés alapvető mozdulatait.

A korosodó varázsló dühösen nézett a betolakodóra. Ide nem lehet lóval bejönni. Azok a közeli arénába valók. A gyakorlópályát nem szabad bemocskolni.

Amint felfedezte, hogy ki is a látogatója, a haragja azonnal elillant. Aggodalom vette át a helyét. A férfi gyorsan úrrá lett az érzelmein, közönyös arcot vágott, és hangosan összecsapta a tenyerét. A gyerekek azonnal leeresztették gyakorlófegyvereiket, és a mesterükre néztek.

– Ennyi elég lesz mára! – mosolygott Vishna. – Menjetek vacsorázni, mielőtt még a szakácsok ránk támadnak, amiért ma nem kóstoljuk a főztjüket!

Vishna vidám hangja, és a szeméből sütő huncut csillogás ismerős volt Matteo számára. Ugyanakkor úgy érezte, hogy az öreg mester csak megjátssza magát.

Amint a gyerekek elhagyták a gyakorlóteret, Vishna Matteóhoz lépett.

– Talán sétálhatnánk egyet, mielőtt túl sötét lesz, és semmit sem látok öreg szememmel.

Matteo leugrott a nyeregből, és enyhén megpaskolta a ló farát. Az állat boldogan iramodott az istállók irányába. A két varázslovag felvette egymás ritmusát, és könnyed sétába kezdtek.

Vishna törte meg a csendet.

– Egyszer azt javasoltam neked, hogy gyakorold a megtévesztés művészetét. Emlékszel?

– Élénken.

Vishna elmosolyodott.

– Nem nagyon szeretted ezt a tanácsot. Úgy látom, az udvari élet nem változtatta meg az elveidet. Örülök neki, bár egyvalamit azért megfogadhatnál: ne hazudj, ha ellenedre való, de rejtsd el az igazságot, amit magadban hordozol. A születésed pillanatától kezdve ismerlek. Az arcodra van írva, hogy mit akarsz kérdezni tőlem.

Ezzel a varázsló fölemelte a kezét, és bonyolult kézjeleket rajzolt a levegőbe. Az évek tovatűntek az arcáról. Vékony, törékeny teste egy szempillantás alatt megizmosodott. Horgas orra ellaposodott, szürke haja barnába váltott, és dúsabbá vált. Matteo még a sötét ellenére is azonnal felfedezte a kettejük közti nyilvánvaló hasonlóságot.

– Ez a valódi alakom – mondta Vishna mély hangon.

Matteo erejéből csak egy lomha biccentésre futotta. Túl nyilvánvaló a hasonlóság közöttük: ő hát az apja.

– Hosszú történet ez – kezdte Vishna, és a harcosokra jellemző erőteljes lépésre váltott. – Harci varázslóként ismersz, és az is vagyok. De sokkal nagyobb a hatalmam, mint gondolnád, és sokkal öregebb vagyok, mint hinnéd. Sok évvel ezelőtt hárman voltunk barátok. Mind szerettük Halruaát, és mind rajongtunk a mágiáért.

Matteo megtorpant, és döbbent félelemmel nézett a mesterére – az apjára.

– Te, Zalathorm és Akhlaur!

– Szóval ismered a mesét?

– Andriss rakta össze a részleteket. Te adtad neki a könyveket, igaz?

A varázsló egy hosszú percig nem felelt.

– A ki nem mondott igazság sok kínt okozhat. Márpedig ez a történet túl sokáig maradt titokban. Zalathorm és én természetellenesen sokáig éltünk, a karmazsin csillag erejének köszönhetően. Én a háttérbe húzódtam. Több néven éltem le több életet. Vishna, a varázslovagok mestere csak a legújabb alakom.

Matteónak hirtelen komor gondolata támadt. A közte és a Benn közti hasonlóságnak talán egészen prózai oka van.

– Más gyerekeid is vannak?

– Már nem élnek.

– És mi van a gyerekeid leszármazottaival? – makacskodott Matteo.

A varázsló nagyot sóhajtott.

– Csak egy van. De neki szerencsére nem lehet gyereke. Örülök, hogy velem megszakad a vérvonal.

A felfedezés valósággal letaglózta Matteót. Vishna tudta, hogy Benn a rokona, mégis hagyta, hogy helyettesítse őt a megtisztulási szertartáson. Talán ő maga szervezte meg az egészet!

– Ezek szerint, meg kellett házasodnod. Különös döntés egy olyan embertől, aki azt akarja, hogy megszakadjon a vérvonala – szólalt meg Matteo fagyos hangon.

– Nagyon magányossá válik az ember, ha olyan sokáig él, mint én. De felelősségteljesen cselekedtem. Huszonkét évvel ezelőtt feleségül vettem egy nőt, aki a vérvonala alapján természetes varázslovagot szülhetett. Tudod, hogy ez mit jelent?

– Olyan varázslovag gyermeket, aki varázsitalok használata nélkül jön a világra.

– Pontosan. Persze ennek is megvannak a veszélyei, de elég biztonságosnak tűnt. Bonyodalmak nélkül zajlott le a terhesség. Biztosan tudod, hogy három terhességből egy halállal végződik.

– Igen.

– Ez különösen akkor igaz, ha a terhességet nagy erejű mágiával befolyásolják. Ezért ellenőrzik oly szigorúan a vérvonalakat. A feleségem elméje megroppant a szülés pillanatában.

Vishna egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta.

– A varázslovagok úgy nevelkednek, hogy semmit sem tudnak a származásukról. Én azonban elhatároztam, hogy figyelemmel kísérem a fiam sorsát.

– Szóval elhintetted, hogy a feleséged és a gyereked is meghalt a szülés során, és eljöttél, hogy csatlakozz a rendhez.

– Basel Indoulur akkoriban lépett ki, de az ő történetét nem nekem kell elmesélnem.

– Már ismerem. A lánya halva született, mint a legtöbb varázslovag leánygyermek.

Vishna élesen felvonta a szemöldökét.

– Szóval Basel megbízik benned. Ez megkönnyíti a helyzetemet. A lényeg az, hogy megüresedett egy hely. Varázslovagmesterként szemmel tarthattalak. – A varázsló hirtelen megtorpant, és megszorította Matteo vállát. – Mielőtt folytatom, meg kell ígérned, hogy semmi olyat nem teszel, amivel bánthatnád Kivát.

– A legtöbben úgy vélik, hogy Kiva meghalt, amikor a varázskapu bezárult. – Matteo ügyelt rá, hogy óvatosan fogalmazzon. – Te talán másként véled?

Vishna hevesen megrázta a fejét.

– Nem számít, hogy életben van-e, vagy meghalt. Előbb meg kell ígérned!

Matteo tétovázott, de végül megtette. Az istenekre és Halruaa törvényeire kell bíznia Kiva sorsát.

– Kiva egyike volt Akhlaur foglyainak. Én szabadítottam ki a fekete varázstoronyból. Még csak egy törékeny gyermek volt. Nem ismertem fel, amikor évekkel később találkoztunk, de ő emlékezett rám.

– Vezekelni akartál azért a rosszért, amit elkövettetek ellene – jegyezte meg Matteo.

– A bűntudatnak nagy az ereje – sóhajtott fel Vishna. – Varázslói esküt fogadtam neki, hogy segítek elpusztítani a gonoszt, amely Akhlaur után maradt. Későn vettem csak észre, hogy Kiva nem az, akinek mutatja magát, de akkor már kötött az esküm, és nem fordulhattam ellene.

– Szóval ezért kellett megesküdnöm az imént. Különben el sem mesélhetnéd ezt az egészet.

– Igen – lehelte Vishna. – Sok tettemre egyáltalán nem vagyok büszke. A legnagyobb bűnöm az, hogy segítettem Kivának varázslovagokat gyűjteni a seregébe. Csak később tudtam meg, hogy gyűlöli a rendet.

Matteo szóhoz sem jutott. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy az apja elárulta a varázslovagokat.

– Bár kötött az esküm, megpróbáltam a lehető legkisebb kárt okozni – folytatta a varázsló. – Amikor meghallottam Andriss elméletét a Kilmaruu-paradoxonnal kapcsolatban, rádöbbentem, hogy talán eltakaríthatná Akhlaur mocskát a mocsárból, így hát beajánlottam Kivának, de azt nem hittem volna, hogy Kiva bántaná Andrisst.

– Miért nem?

– Megdöbbentem, amikor végignéztem Andriss „halálát”. Teljesen félreismertem Kivát. – Vishna úgy folytatta, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Megkönnyebbültem, amikor értesültem róla, hogy Andriss nem halt meg, de felelősnek éreztem magam a történtekért, és az Akhlaur-mocsárbéli harcért. Mivel úgy éreztem, magyarázattal tartozom Andrissnak, odaadtam neki a könyveket, amelyekből megtudhatta, hogy Kiva mit miért tesz.

– Beszélhetsz ezekről a könyvekről anélkül, hogy megszegnéd az esküdet?

Vishna tagadólag megrázta a fejét.

– Akkor sem beszélnék róluk, ha tehetném. A könyvek tartalma Kiva mellé állította Andrisst.

– Nem. Lehet, hogy Kiva vérvonalából származik, de a választásunk erősebb a származásunknál!

– Te és Andriss vagytok erre a példa – mondta Vishna, és erőtlenül, szomorúan elmosolyodott. – Te egy gyáva alak fia vagy, Andriss pedig a hetedik generációs leszármazottja egy őrült elf nőnek és annak a szörnyetegnek, aki valaha a barátom volt.

Újabb villám hasított Matteóba.

– Andriss nemcsak Kiva, de Akhlaur leszármazottja is?

Vishna szeme kikerekedett.

– Nem tudtad?

– Andriss nem említette. Legalábbis nem ezekkel a szavakkal. – Matteo végre felfogta, Andriss hogyan értette, amikor azt mondta, arra ítéltetett, hogy elárulja a körülötte lévőket. Hónapokon keresztül viaskodott a sorsával.

Matteo Vishna szemébe nézett, akárcsak egy sötét tükörbe, de nem érzett rokonságot vele. Vishna vére talán a sajátja, a döntései azonban nem.

– Mérhetetlen békességgel tölt el, hogy felfedhettem előtted ezt a titkot, és kimondhattam, hogy te vagy a fiam. Ezzel lezárult egy szomorú fejezet, és végre újat nyithatunk.

Az önző szavak mélyen megsebezték Matteót. Elhátrált, amikor a varázsló ölelésre tárta a karját.

– Egyszer már beszélgettünk a Társaságról – mondta Matteo. – Akkor tagadtad a létezését.

Hirtelen bizonytalanság költözött Vishna szemébe.

– Egykori három jó barát leszármazottai talán mindent helyrehozhatnak. Talán mégis rád hagyhatok valamit. Elmondom, amit tudok.

Vishna ismét alakot váltott. A nagydarab, izmos harcos eltűnt, és a korosodó harci varázsló vette át a helyét, akit Matteo mindig is ismert. A folyamat azonban folytatódott. Tovább öregedett, és a hús valósággal rászáradt a csontjaira. A szeme feketére változott, és mélyen besüppedt agg, aszott arcába. Mielőtt még Matteo reagálhatott volna, Vishna a földre zuhant, és rángatózni kezdett. Végre magához ragadta a halál, amely elől oly sokáig bujkált.

– Halálúr! – nyögte Matteo. A szeme láttára változott élő varázslóból élőhalottá. – Az összes istenekre, halálúrrá változtál!

– Ne!

Csupán rekedtes suttogásnak tetszett a szó, mégis csontig dermesztette Matteót. Nem Vishna választotta ezt a sorsot!

Örökké tartó élőhalottlét lett végső bátorságának jutalma! Aszerint, amit Matteo a mágiáról tudott, ez lehetetlen!

Felnyalábolta a haldokló varázslót, és az épület felé futott vele. Folyamatosan kiáltozott, hátha valaki meghallja, és a segítségére siet. Kíváncsi varázslovagok bújtak elő a szobáikból, majd azonnal elrohantak, hogy hívják a mestereiket.

A varázslómesterek sem tehettek semmit. Nem tudták megállítani a rejtélyes folyamatot. Lemondóan megrázták a fejüket, majd hátrébb húzódtak, mint egy leprás elől.

Vishna Matteo tőréért nyúlt.

Matteo tétovázott. Világosan látta, hogy mi a vén mester szándéka. Mindig is úgy tanították, hogy tisztelni kell az életet. De jobb a gyors halál, mint a lélek szenvedése, és a test elkerülhetetlen, lassú pusztulása. Elővette a tőrét, és óvatosan a markolatára illesztette haldokló apja ujjait.

Legnagyobb meglepetésére Vishna a fejéhez emelte a pengét, és levágott egy ősz hajtincset. Átnyújtotta Matteónak, és fájdalmasan szólásra nyitotta a száját.

– Basel… három… örökség – nyögte.

Matteo hevesen bólogatott, hogy érti az üzenetet. Basel bizonyára kapcsolatba lépett Vishnával, az utódjával és egyben mesterével, hogy segítsen előkeríteni Matteo ősét. Az örökséget is értette. A Társaság elpusztításával vezekelhet egykori bűnei miatt. De mit jelenthet a három?

Matteo szeme kikerekedett, amint megértette. Három varázsló alkotta meg a karmazsin csillagot, és három leszármazott kell ahhoz, hogy véget vessenek ennek a komor örökségnek. Akhlaur, Vishna és Zalathorm – Andriss, Matteo és…

Az összes istenekre! Ennyi titok és megrázkódtatás egy napra! De a legmegdöbbentőbb mind közül az, hogy Czigan hercegnő!

Vishna erőtlen mozdulatot tett a kezével, jelezve Matteónak, hogy elmehet. Egy pillanatra összefonódott a tekintetük, majd Vishna a torkához húzta a tőrt. Nyilvánvaló üzenetet küldött a pillantásával: nem akarta, hogy a fia végignézze, amint megöli magát.

Matteo nehéz szívvel állt fel, hogy megadja az agg mesternek a végtisztességet. Miközben elbandukolt, az ősz hajcsomóra esett a tekintete. Többé nem volt ősz és vékony: dús mogyoróbarnává változott.

 

Akhlaur tornyában a halottidéző varázsló és az elf nő türelmesen nézték, amint két csontváz felhevít egy kis üstöt. Elviselhetetlen bűz terjengett a levegőben, az élőhalott csonttól elváló hústól. Fél tucat üvegcse sorakozott a közeli asztalon, arra várva, hogy beléjük töltsék a készülő varázsitalt. A távolabbi sarokban több vízalapú lény próbált féken tartani egy ősgyíkot. Hárman belekapaszkodtak a buzogányvégű farokba, míg egy negyedik megpróbált pár csepp mérget begyűjteni róla. Az ősgyík időnként eltalált egy-egy élőhalottat, akik rothadó, bűzös testnedvként folytak szét a padlón. Azonnal újabb, akarat nélküli szolga jelent meg, hogy eltakarítsa szerencsétlen sorstársaik maradékát.

Kiva nyugodtan figyelte az eseményeket. Jól leplezte nyugtalan lelke háborgását. A torony és az egész közeli erdő levegőjét betöltötte az élőhalottak moraja. Még Kelemvornak, a Holtak Urának is életrevalóbb társasága akad az Alvilágban!

Hirtelen villódzó, kékeszöld aura burkolta be Akhlaurt. Számító mosoly terült szét az arcán. Benyúlt bő ingujjába, és kivett egy apró, ébenfa dobozkát. Az aura felizzott, amint megérezte a dobozka jelenlétét, majd összeesett, mintha beleszivárgott volna.

– Egy rég elmondott varázslat végre működésbe lépett – mondta Akhlaur végtelenül boldog és elégedett hangon. A következő pillanatban ritmikus kántálásba kezdett. Egy idéző varázslatba.

– Halálurat teremt – lehelte maga elé Kiva rémülten. Egy kicsit meg is könnyebbült. Sok évvel korábban látta, hogy a halottidéző felkészül erre a varázslatra, de akkor azt hitte, hogy önmagát akarja halálúrrá változtatni a halála után.

Türelmesen várta, hogy megpillantsa, vajon melyik szerencsétlen varázsló esett Akhlaur áldozatául. Egy agg, csont és bőr férfi kezdett alakot ölteni a padlón. A varázslovagok jellegzetes hófehér köpenyét viselte, amely szánalmasan fityegett sovány testén. Kiva azonnal felismerte: ez a varázsló szabadította ki őt ebből a toronyból, mintegy kétszáz évvel korábban – és aki mintegy húsz éve engedelmesen teljesítette a parancsait.

A kékes aura végleg eltűnt a dobozkában, a halott varázsló pedig elterült a földön.

– Emlékszel arra, amikor legutóbb Vishna belépett ebbe a toronyba? Hatalmas varázsló volt. Remek halálúr lesz belőle. Amikor felébred, teljesen az uralmam alá kerül – folytatta a halottidéző, és gyilkos mosoly terült szét az ajkán. – És ketten majd szépen idehívjuk Zalathormot.

 

A király néma csendben ült a palota egyik tágas termében, és a feleségét nézte. Amikor elszakadtak egymástól, majd újra egymásra leltek, annyira megörült Beatrixnek, hogy nem is faggatta ki az eltűnése körülményeiről. Most annál inkább nyugtalanította a gondolat, bár nem volt biztos benne, hogy másképp cselekedne, ha visszamehetne az időben.

Beatrix az ölében nyugtatta a kezét, és kifelé bámult az ablakon. Vajon mire gondolhat? – merengett Zalathorm. Hiába hatalmas jós képessége, sosem tudott áthatolni a nőt beburkoló fátylon. Egyszerűen nem tudta feltörni a mágikus pajzsot, amely elválasztotta tőle a feleségét. A karmazsin csillag, a titkos társaság megvédte önmagát és a teremtőit. Ha kellett, homályos, kibogozhatatlan titkokkal, vagy éppen őrülettel.

Az efféle „védelmet” Zalathorm még az ellenségeinek sem kívánta. Bár pontosan ez történik: legádázabb ellenségét ugyanaz a nagy erejű ereklye védelmezi, amelyik az ő életerejét és uralmát is táplálja.

Váratlanul ismerős erő futott végig a gerincoszlopán. Talán mert a mágikus ereklyére gondolt. Ellenállhatatlan kényszert érzett rá, hogy védelmi varázslatokat hozzon működésbe, és minden energiáját gyógyításra fordítsa. A testéhez tapadó egyik életkötelék hirtelen elpattant.

– Vishna – suttogta hitetlenkedve maga elé, amint tudatosult benne régi barátja halála. – Hogy lehetséges ez?

Beatrix ebben a pillanatban teljesen közönyös pillantást vetett rá. A király lehajolt, megcsókolta az arcát, majd kisietett a szobából. Azonnal alakot váltott, és barna bőrű ifjúként ment le az alagsorba, hogy feltegye a kérdéseit a Társaságnak.

Hosszú ideig csak némán álldogált a karmazsin csillag előtt. Várta, hátha megértheti, hogy mi történt a barátjával. Végül fél térdre ereszkedett, és föltette nyugtalanító kérdéseit.

– Halruaa Szíve tanácsot kér – mormolta. – Mondjátok el, Vishna köztetek van?

Néma csend volt a válasz. Nem érzékelte régi barátja életerejét a kristályban.

– Szóval Vishna valóban halott – motyogta maga elé. Egyszerűen nem tudta elfogadni, ami történt. Mintha ott lebegett volna valami körülötte, valami, ami a varázslóhoz tartozik. Nem tudta azonosítani, hogy mi, talán csak egy visszhang, de érezte, hogy ott van.

Visszafordult a kristályhoz. Még egy kérdésre választ kell kapnia. Mulhorandi követek nemrég felfedték annak a varázslónak a kilétét, aki elfedte a legutóbbi támadást. Sajnos semmi sem maradt Ameer Tukephremóból, csak a neve. A varázsló meghalt a csatában, a teste megsemmisült, a háza pedig leégett, minden értékével együtt. Semmi sem maradt utána, amit a jósok használni tudnának.

Zalathorm ennek ellenére felidézte a férfi arcát, és a varázslat szavait, amellyel elfedte előle a közeledő támadást. Ha valóban halruaai mágia keveredett a varázslatba, ahogy gyanította, akkor azt felfedezik az elf bölcsek. Végül is Halruaa mágiája az ősi Netherilből ered, ahol a legkorábbi varázslók elfek voltak. Bár Netheril varázslói később megváltoztatták birodalmuk mágiáját, a gyökerek akkor is az elfektől erednek.

Gyorsan beigazolódott a gyanúja. Az elf bölcsek felismerték a varázslatban Halruaa mágiáját, de nem tudták azonosítani a varázslót, akitől ered.

Zalathorm végig ezen gondolkodott, miközben visszaballagott a palotába. Ha a jóslás nem használ, akkor más módszerekhez kell folyamodni. Ki kell derítenie, hogy ki az áruló.

Először is, logikusan kell gondolkodnia. Kinek van akkora hatalma, hogy segíthessen egy ilyen összeesküvésben, és kinek származik haszna belőle? A gondolatai azonnal Procopio Septusra szálltak, aki az utóbbi időben nagyon is kiművelte magát a keleti varázstudományokban.

Amint a lakosztálya felé közeledett, észrevette, hogy egy fehér zászlót tűztek a falra. Bár Zalathorm szinte azonnal érzékelt minden életet a közelében, a varázslovagok született mágikus védelmét ő sem tudta áttörni. A hagyományok és az udvariasság is megkívánta, hogy egy varázslovag mindig jelezze a jelenlétét.

Matteo máris visszatért a Nath vidékéről. Zalathorm megszaporázta a lépteit.

 

A fiatal varázslovag azonnal felállt, amint a király belépett a terembe, és mélyen meghajolt előtte.

– Híreket hoztam, uram!

Semmi kertelés, semmi felesleges udvariaskodás. Zalathorm elégedetten biccentett.

– Ki vele!

– A démonfattyú visszatért. Összecsaptunk vele. Valószínűleg mind odavesztünk volna, ha egy mágikus kapu magába nem szippantja. Ez azt sejteti, hogy Kiva visszatért a víz elemi síkjáról, és lehet, hogy Akhlaur is vele van. Akhlaur varázskönyve tartalmaz egy olyan nagy erejű, vízelvonással járó varázslatot, amilyet a mulhorandi sereg ellen tapasztaltunk.

– Akhlaur varázslata! – erősítette meg a király. – Biztosra veszem. A tornyát kiemelték a vízből. Éreztem, amint megremeg a mágikus burok, amely eddig elrejtette a kincsvadászok elől.

A varázslovag haloványan elmosolyodott.

– Basel nagyúr megmondta, hogy semmi újat nem mondhatok.

– Basel?

– Basel nagyúr utánunk jött a Nath vidékére, és a rendelkezésünkre bocsátotta a csillaghajóját.

– Helyes. Mostantól saját hajót kapsz. Értesítsd a szolgákat. Egyéb?

– Czigan után megyek. Basel nagyúr talált egy varázslatot, amely talán sikerre vezethet. Az egyik ősöm hajtincsére van szükségem komponens gyanánt. Beszéltem az apámmal.

– Á! – Zalathorm metsző pillantást vetett rá. – Gondolom, ez elszomorított.

– Mélységesen. Egész életemben ismertem. Az egyik mesterem volt. Ő tanított meg mindarra, amit a harci varázslatokról tudok. Gyerekkorom óta a gondomat viselte. És én csak aznap tudtam meg, hogy ő az apám, amikor meghalt.

Mély döbbenet ült ki a király arcára.

– Vishna! Hát persze! Te Vishna fia vagy. Most, hogy jobban belegondolok, teljesen nyilvánvaló a hasonlóság. Megéreztem a halálát. Mondd el, miért esett egybe a találkozásotokkal.

Zalathorm élénken hallgatta Vishna történetét.

– Halálúrrá változott. Szóval ezért éreztem úgy, hogy a lénye még mindig köztünk van. Megbújt valahol, erőt gyűjt, és arra vár, hogy visszatérjen Vishna testébe. Az összes istenekre! – kiáltott fel hirtelen, és dühösen a levegőbe csapott. – Hogy teheti ezt Akhlaur azzal, aki egykoron a barátja volt?

– Azt hiszem, ezzel még nem ért véget – mondta Matteo, és kihívó pillantást vetett a királyra.

– Akhlaur halottidéző. Irányítani tudja az élőhalottakat – merengett fennhangon Zalathorm. – Amíg Akhlaur él, Vishna nem halhat meg.