1. fejezet

Alacsony, napbarnított alak siklott célja felé a labirintusrendszerben, mélyen Zalathorm király palotája alatt. A hajnal első sugarai csak órák múlva törnek át a sötétségen. Az egyetlen fényt a varázsló kezében lévő kicsiny, kék gömb szolgáltatta.

Jól ismerte már a járást. Ügyet sem vetett a beugrókban és fordulókban megbúvó csontvázőrökre, amelyek a mélyen eltemetett kincset őrizték.

A labirintus közepére sietett, és egy rúnákkal övezett körbe lépett. Kántálni kezdett Halruaa ősi, mágikus nyelvén. A padló megremegett, majd az örvényekre jellemző pörgő mozgással a mélybe vezető csigalépcsővé alakult.

Behatolt a birodalom szívébe. Minden egyes lépcsőfok újabb és újabb varázsszót igényelt. Tapintatosan kikerülte a lépcsőfokokat megfestő, rég alvadt vérfoltokat. Ennyi maradt azokból a varázslókból, akik helytelenül emlékeztek a kívánt varázsszavakra.

A lépcső aljában egy hatalmas csarnok várta. Eleven őrök sorakoztak mindkét oldalon. Halruaa leghatalmasabb halottidézői, akik még azokra a szavakra is emlékeztek, melyeket a rég porrá lett ajkak suttogtak egyszer. Tiszteletteljesen fejet hajtottak a király hírnöke előtt. Egyikük sem tudta, hogy kit is rejt valójában a napbarnított arc és az a szúrós, fekete szempár.

Az álruhás varázsló megállt egy hatalmas ajtó előtt, és enyhén fejet hajtott az őrt álló, halotthalvány ősmágus előtt. Átnyújtott neki egy tekercset.

– Üzenet a királytól – mondta a partvidéki emberek jellegzetes akcentusán.

Az ősmágus a tekercsre nézett, majd a hírnökre emelte vizenyős tekintetét.

– A király parancsa értelmében válaszolnunk kell minden kérdésedre, oly őszintén, mintha maga a király tenné fel őket. Varázslói becsületszavamra esküszöm, hogy így lesz.

Az ifjú tisztelettudóan fejet hajtott az ősmágus előtt, majd feltette első kérdését.

– Azt akarom tudni, hogy ki idézte meg és irányította az élőhalott sereget a mulhorandi támadókkal szemben?

Az őrök bizonytalanul összenéztek.

– Magát a királyt illeti a dicsőség – felelte az ősmágus.

– Mégis, mikor lett a királyból a halottidézés nagymestere? – horkant fel a hírnök. – Ki lenne képes erre a varázslatra közületek?

Az agg varázsló ajka elvékonyodott, mintha vissza akarná tartani a választ, amelyet ki kell mondania.

– Az én tudásomat meghaladja – ismerte el. – Egyikünk sem képes arra a varázslatra ebben a teremben. Mind képesek vagyunk megidézni és irányítani az élőhalottakat, de nem ekkora számban! Ha nem a király tette, akkor valaki, aki ugyanolyan hatalmas, mint ő.

– Ki az, aki ugyanolyan hatalommal bír, mint ő? – kérdezte felháborodottan, ugyanakkor érdeklődve az álruhás varázsló. Úgy, ahogy egy kötelességtudó hírnök is tette volna.

– Gondolom, csak átvitt értelemben érted, ahogy én is. Ugyan ki lehetne egyenrangú a királlyal?

Ugyan ki? A varázsló elnyomta a rátörő enyhe mosolyt. Az ősmágus finoman hárította a támadást, mint egy képzett kardforgató mester. A valóságban azonban egyre többen gondolták úgy, hogy ugyanakkora hatalommal bírnak, mint a király. Lehet, hogy az őr csak átvitt értelemben értelmezte a kérdést, de ez a birodalomban nem marad sokáig így.

A hírnök megköszönte a válaszokat, majd az ajtóhoz lépett. Az ősmágus készségesen kitért az útjából. Szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy véget ért ez a felettébb nyugtalanító beszélgetés.

A vastag, vasveretes ajtó, melyet halandó kéz még nem érintett, hangtalanul kinyílt. Számos fáklya lobbant fel, amint belépett a kör alakú szobába. Több ajtaja is volt, ugyanakkor padló helyett csak egy verem tátongott előtte. Halk, de hátborzongató hangok szűrődtek fel a mélyből. A kripták jellegzetes szaga szivárgott föl, a feledés ígéretét hordozva.

A varázsló a tátongó mélységbe lépett. Leszámolt pár lépést balra, majd határozott léptekkel átszelte a vermet. Három hasonló, mágikusan védett szobán vágott át, mire eljutott jövetele céljához.

Egy hatalmas, vörös rubint lebegett a szoba közepén. Egy sokágú csillagra hasonlított, amely a belsejébe zárt energiából táplálkozott, és beragyogta az egész szobát. Semmi más nem volt a helyiségben.

A varázsló álcája szertefoszlott. Az a középkorú, lágy vonású férfi jelent meg, aki jó kétszáz évvel korábban magához vette a drágakövet. Letérdelt, és belekezdett a bonyolult szertartásba, amelyet minden egyes látogatás alkalmával el kellett végeznie. Kiürítette az elméjét, lerázta a szívét megülő bánatot és bűntudatot. Amikor a lelki békéje és a terem nyugalma összhangra lelt, felállt, a drágakőre szegezte a tekintetét, és megszólalt.

– Halruaa szíve tanácsot kér – mondta Zalathorm lágy hangon.

Pár szóban elmesélte, hogy zajlott a csata két nappal korábban: valaki kiszívta a holtak testéből a nedvességet, hogy egy hatalmas vízdémont formáljon belőle, majd feltámasztotta és harcba küldte a kiszáradt tetemeket.

– Ki képes egy ilyen nagy erejű varázslatra? Akár élő, akár holt?

Élesen fülelt a halk elf szavakra, melyek a rég halott bölcsek gondolatait öntötték énekbe. Mindent elsöprő, néma rémület lett úrrá a hangon. Az érzelmek jégviharként söpörtek át a lelkén. Elakadt a lélegzete. Megállt a szíve.

Zalathorm hátratántorodott. Mintha egy hatalmas pörölycsapással szétroppantották volna a mellkasát. A terem egyetlen ajtajának esett. Nem tudott sem mozogni, sem lélegezni. Biztos volt benne, hogy ott hal meg, abban a rejtett, titkos szobában.

Ősi, a drágakőben lüktető rémült bölcseknél is öregebb gyógyító mágia áramlott a testébe.

A király szíve fájdalmasan megdobbant, majd életre kelt. A fájdalom lassan kiköltözött a testéből. A vörös csillag újfent megmentette az életét.

Ismét választ adott a kérdésére, amelyre sehol máshol nem talált volna feleletet. A drágakő maga volt az eleven történelem, több évszázados tudás és tapasztalat. Zalathorm csakis egy varázslót ismert Halruaa hosszú történelmében, aki képes így megrémíteni az időtlen bölcseket. Bár nem mondták ki a nevét, Zalathorm tudta, hogy ki az a varázsló.

Akhlaur valahogy visszatért.