XIX. fejezet

Amelyben egy katona, egy szakács és egy szőnyegárus megmondja, mi mennyi

Rövid ideig olyan erős hangzavar volt, hogy még Valeria hercegnő hüppögését is teljesen elnyomta. A zaj egy részét Sophie szolgáltatta, aki olyan, viszonylag szelíd szavakkal indította szóáradatát, hogy „tolvaj” és „áruló”, majd egyre dühösebben támadt a katonára, és olyan vádakkal illette, amikről Abdullah még sosem hallott, és talán maga a katona sem fontolgatta elkövetésüket. Abdullah közben arra gondolt, hogy az a csikorgó, fémes hang, amit Sophie még Kefetemakkaként hallatott, sokkal kellemesebb volt ennél a fülsértő rikácsolásnál. A zaj másik része viszont a katonától származott, aki egyik térdét és mindkét kezét arca elé kapta védekezésül, és egyre hangosabban üvöltött:

– Kefetemakka. akarom mondani, asszonyom! Hadd magyarázzam meg, Kefetemakka. asszonyom!

Beatrice hercegnő rekedtes hangon közbeszólt:

– Nem. Én hadd magyarázzam meg!

Ekkor a terem több pontján is hercegnők kiáltottak fel:

– Csönd legyen már, különben meghallják a dzsinnek!

Abdullah próbálta megfékezni Sophie-t; karjánál fogva erősen megrázta. De valószínűleg semmivel sem lehetett volna megfékezni, ha egyszerre Morgan nem hagyja abba a táplálkozást, nem néz körül ijedten, és nem kezd el ő is sírni. Sophie rögtön befogta a száját, és aztán is csak azért nyitotta ki, hogy azt mondja:

– Hát jó. Magyarázd meg!

A viszonylagos csendben a kis termetű hercegnő lecsendesítette Morgant, aki újra enni kezdett.

– Nem akartam elhozni a gyereket – mentegetőzött a katona.

– Micsoda?! – dermedt meg Sophie. – Magára akartad hagyni az én.

– Nem, dehogy. Azt mondtam a szellemnek, hogy őt olyan helyre vigye, ahol gondoskodnak róla, engem pedig Ingary hercegnőjéhez. Nem tagadom, a jutalomért tettem. – mondta, és könyörgő pillantást vetett Abdullahra. – De tudod, milyen a szellem! Aztán csak arra emlékszem, hogy mind a ketten itt voltunk.

Abdullah felemelte a palackot, és belenézett.

– Napi egy kívánság. Teljesítenem kellett – szabadkozott a szellem odabentről.

– A kisfiú torkaszakadtából üvöltött – mesélte Beatrice hercegnő. – Dalzel ideküldte Hasruelt, hogy nézze meg, mi ez a zaj, és csak azt tudtam kitalálni, hogy Valeria hercegnőre rájött a hisztéria. Így meg kellett kérnünk Valeriát, hogy legyen kedves sikoltozni és hisztériázni egy kicsit. És ekkor kezdett Éjvirág terveket szőni.

Éjvirág felé fordult, akinek nyilvánvalóan éppen valami más járt a fejében. és ennek a másnak semmi köze nem volt Abdullahhoz, amint ezt Abdullah szomorúan észlelte. A szívének drága hercegnő a helyiség másik vége felé tekintett.

– Beatrice, azt hiszem, megjött a szakács a kutyával – figyelmeztette.

– Ó, remek! – szólt Beatrice. – Gyertek mindannyian! – Azzal a helyiség közepe felé indult.

Az újonnan érkezett férfi magas szakácssipkát viselt. Forradásos arcú, őszülő hajú, félszemű férfi volt. Kutyája szorosan a combja mellett állt, és morgott minden hercegnőre, aki a közelükbe merészkedett. Ez valószínűleg pontosan kifejezte a szakács érzéseit is. Rendkívül gyanakvón nézett mindenre és mindenkire.

– Jamal! – kiáltott fel Abdullah.

Aztán megint felemelte a szellem palackját, és szigorúan ránézett.

– Hát, tényleg ez volt a Zanzibhoz legközelebbi királyi udvar – szabadkozott a szellem.

Abdullah annyira örült viszontlátni régi barátját, hogy nem is szállt vitába vele. A jó modorról teljesen megfeledkezve tíz hercegnőt is félrelökött az útból, pár lépéssel Jamal mellett termett, és megragadta a kezét.

– Barátom!

Jamal fél szemével hitetlenkedve nézte. Aztán, amikor megszorította Abdullah kezét, könny szökött a szemébe.

– Tehát biztonságban vagy! – mondta boldogan Abdullah.

Jamal kutyája a hátsó lábaira állva mellső tappancsaival Abdullah hasára támaszkodott, és szeretetből erősen szuszogott rá. Ismerős tintahalszag áradt szét a levegőben.

És Valeria azonnal újra sikoltozni kezdett.

– Nem akarom a kutyust! OLYAN BÜDÖS!

– Ó, hallgass! – csitította legalább hat hercegnő. – Viseld el, kedvesem. Szükségünk van ennek az embernek a segítségére.

– DE ÉN. NEM AKAROM! – kiabálta Valeria hercegnő.

Sophie, aki addig több mint kritikusan hajolt az apró hercegnő fölé, ekkor hirtelen megfordult, és Valeriához lépett.

– Hagyd abba, Valeria! Emlékszel rám?

Nyilvánvaló volt, hogy a hercegnő emlékszik rá. Nagy lendülettel átölelte Sophie térdét, és még keservesebb könnyekre fakadt.

– Sophie, Sophie, Sophie! Vigyél haza!

Sophie leült a földre, és átölelte a kislányt.

– Jól van, jól van! Persze, hogy hazaviszlek. De előbb el kell intéznünk néhány dolgot, hogy hazamehessünk. Ez nagyon furcsa – jegyezte meg az őket körülálló hercegnőknek –, egészen jól tudom, hogy kell bánni Valeriával, de félek, hogy leejtem Morgant.

– Majd belejössz – felelte erre Felső-Norland éltes hercegnője, nagy nehezen letelepedve mellé. – Azt mondják, minden anya megtanulja.

Éjvirág a terem közepére sétált.

– Barátnőim és uraim! Most össze kell dugnunk a fejünket, és meg kell beszélnünk, mennyire nehéz a helyzetünk, valamint terveket kell szőnünk, hogy mihamarabb kiszabadulhassunk. Először azonban jó lenne csendvarázslattal lepecsételni az ajtót. Nem volna szerencsés, ha elrablóink is megismernék beszélgetésünk tartalmát – mondta, azzal a lehető legmegfontoltabb és legsemlegesebb módon az Abdullah kezében lévő palackra nézett.

– Nem! – kiabált ki a szellem. – Ha rá akartok kényszeríteni, hogy bármit is tegyek, mindegyikőtöket varanggyá varázsolom!

– Majd én! – jelentette ki Sophie. Az ajtó felé indult, bár kissé nehézkesen haladt, mert Valeria kitartóan kapaszkodott a szoknyájába. Az ajtónyíláshoz ért, megmarkolta a függönyt. – Ugye nem vagy olyan elvetemült, te kelme, hogy akár egy pisszenésnyi hangot is átengedj? – szólt. – Szerintem beszéld meg ezt a falakkal is, hogy teljesen egyértelmű legyen. Mondd meg nekik, hogy senki ne halljon semmit sem abból, ami ebben a helyiségben elhangzik!

Erre a hercegnők többsége helyeslő szavakat dünnyögött. De Éjvirág azt mondta:

– Bocsáss meg, hogy kritikával szólok, ó, fondorlatos varázslónő, de véleményem szerint valami hangnak mindenképpen el kellene jutni a dzsinnekhez, különben a nagy csend gyanút kelthet bennük.

Tsapfan kis termetű hercegnője lépett elő, karjában tartva a hozzá képest aránytalanul nagynak tűnő Morgant. Óvatosan átadta a gyermeket Sophie-nak. Sophie igen rémülten nézett, és úgy fogta Morgant, mintha a baba egy bármelyik pillanatban felrobbanható bomba lenne. Ez Morgannek érzékelhetően nem tetszett. Vadul hadonászott kicsi karjával. Miközben a kis termetű hercegnő mindkét kezét a függönyre tette, a baba arcán a legteljesebb elégedetlenség kifejezése jelent meg.

Morgan hangosat böffentett.

Sophie úgy megijedt, hogy majdnem leejtette gyermekét.

– Szent ég! Fogalmam sem volt, hogy böfögnek!

Valeria szívből felnevetett.

– Az öcsém is szokott.

A kis termetű hercegnő egy kézmozdulattal jelezte, hogy Éjvirág kérésének megfelelően korrigálta a helyzetet. Mindenki nagyon figyelt. Valahonnan a távolból csevegő hercegnők kellemes sustorgását lehetett hallani. Időnként kiáltásokat is ki lehetett venni, Valeria hangjára hasonlító tónusban.

– Abszolút tökéletes – szólt Éjvirág. Kedvesen mosolygott a kis termetű hercegnőre, és Abdullah azt kívánta, bárcsak rá is így mosolyogna. – Most, ha mindenki leülne, kitalálhatnánk, hogyan menekülhetünk el.

Ennek a felszólításnak a maga módján mindenki eleget tett. Jamal, karjában a kutyával leguggolt, és gyanakodva nézett. Sophie a padlón ült, az ölőben ügyetlenül tartotta Morgant, Valeria is hozzá simult. Valeria meglehetősen boldognak tűnt.

Abdullah törökülésben telepedett le Jamal mellé. A katona körülbelül két helyet kihagyva ült melléjük, mire Abdullah szorosabbra fogta a szellem palackját, másik kezével pedig megérintette a vállára vetett szőnyeget.

– Ez a lány, Éjvirág igazi csoda – jegyezte meg Beatrice hercegnő, azzal leült Abdullah és a katona közé. – Úgy jött ide, hogy semmit nem tudott, amit nem könyvből tanult. És azóta csak tanul és tanul. Két nap alatt kiismerte Dalzelt; az átkozott dzsinn most úgy fél tőle, mint a tűztől. Mielőtt ő megérkezett, én csak annyit értem el, hogy megértettem azzal a lénnyel, hogy nem leszünk a feleségei. De Éjvirág nagyban gondolkodik. Az elejétől fogva az jár a fejében, hogyan szökhetnénk meg. Folyton abban mesterkedett, hogy megnyerhessük segítségül a szakácsot. És most ezt is elérte. Nézz csak rá! Egy egész birodalmat vezetni tudna, ugye?

Abdullah szomorúan bólintott, és csak nézte Éjvirágot, amint ott áll, és várja, hogy mindenki elhelyezkedjen. Még mindig azt a fátyolruhát viselte, ami azon az éjszakán volt rajta, amikor Hasruel elragadta az éjszakai kertből. Még mindig karcsú volt, kecses és szép. Ruhája azonban meggyűrődött, és kissé el is rongyolódott. Abdullah nem kételkedett abban, hogy minden gyűrődés, minden szakadás és minden kilógó cérna valami új dolgot jelentett, amit Éjvirág megtanult. „Persze, hogy irányítani tudna egy egész birodalmat!”, gondolta. Legalább kétszer olyan határozottnak tűnt, mint Sophie, akinek önfejűsége, akaratossága egyáltalán nem tetszett Abdullahnak. Úgy érezte, Éjvirág ettől még nagyszerűbb. Attól azonban még nyomorultabbul érezte magát, hogy Éjvirág gondosan – bár nagyon udvariasan – kerülte a pillantását, és úgy tett, mintha észre sem venné. És azt kívánta, bárcsak tudná az okát.

– A probléma, amivel szembenézünk – mondta Éjvirág, amikor Abdullah figyelni kezdett –, az, hogy olyan helyen vagyunk, ahonnan nem egyszerű kijutni. Ha el tudnánk hagyni a kastélyt úgy, hogy a dzsinnek ne vegyék észre, és Hasruel őrzőangyalai se tartsanak minket vissza, átesnénk a felhőkön, és a földbe csapódnánk, ami nagyon-nagyon messze alattunk van. Még ha valahogy sikerülne is legyőznünk ezeket a nehézségeket – itt ismét az Abdullahnál lévő palack és a vállára vetett szőnyeg felé pillantott –, semmi sem akadályozza meg, hogy Dalzel megint elküldje értünk bátyját, és visszaraboljon minket. Ezért tervünk lényege nem lehet más, mint Dalzel legyőzése. Tudjuk, legnagyobb ereje abban rejlik, hogy elrabolta fivére, Hasruel életerejét, így Hasruelnek engedelmeskednie kell neki, különben meghal. Ebből következik, hogy ha el akarunk menekülni, meg kell találnunk Hasruel életét, és vissza kell adnunk neki. Nemes hölgyek, érdemes urak és mélyen tisztelt kutya, kérem, osszátok meg velünk gondolataitokat e tárgyban!

„Kiváló, lényegre törő beszéd, ó, vágyam virága!”, gondolta Abdullah, amikor Éjvirág kecsesen helyet foglalt.

– De hiszen nem is tudjuk, hol lehet Hasruel életereje! – bődült Farqtan kövér hercegnője.

– Pontosan erről van szó – jegyezte meg Beatrice hercegnő. – Azt csak Dalzel tudja.

– De az a megátalkodott, gonosz teremtés folyton utalásokat tesz erre! – panaszolta Thayack szőke hercegnője.

– Csak azért, hogy az eszét fitogtassa előttünk! – jegyezte meg keserűen Alberia sötét bőrű hercegnője.

Sophie erre felkapta a fejét.

– Milyen utalásokat tesz?

Hangzavar következett, mivel egyszerre legalább húsz hercegnő próbálta elmondani Sophie-nak, amit tud. Abdullah nagyon fülelt, hátha legalább egy megjegyzést elkaphat, Éjvirág pedig éppen fel akart állni, hogy helyreállítsa a rendet.

– Mindenki fogja be a száját! – kiáltotta ekkor a katona ellentmondást nem tűrőn.

Erre teljes csend lett. Minden hercegnői tekintet rá szegeződött, dermesztő királyi haraggal.

A veterán ezt nagyon szórakoztatónak találta.

– Nahát, nahát! Nézzenek rám, ahogy csak akarnak, hölgyeim. De míg rosszalló tekintetüket rám vetik, gondolkozzanak el cseppecskét: mondtam-e én valaha olyat, hogy segíteném önöket a szökésben. Nem mondtam. Miért is segítenék? Dalzel semmivel sem ártott nekem.

– De csak azért, mert még nem talált magára, jóember! – jegyezte meg Felső-Norland élemedett hercegnője. – Vagy meg akarja várni, mi történik, ha itt leli magát?

– Megkockáztathatom – felelte a katona. – Másrészt azonban akár segíthetek is. és megjegyzem, ha nem segítek, önök nem jutnak messzire. szóval segítek, ha érdekeltté tesznek ebben.

Éjvirág térdelt, hogy bármelyik pillanatban felállhasson. Ékes dölyfösséggel szólt a katonához:

– Mi módon kellene érdekeltté tenni magát, ó, zsémbes zsoldos, alantas alabárdos? Apáink roppant gazdagok. Ha hazajutunk, valósággal záporozni fog magára a jutalom. Azt kívánja, hogy mindenki már előre biztosítsa egy bizonyos összeg átadásáról? Erről lehet szó.

– Erre az ajánlatra nem mondanék nemet – felelte a katona. – De nem ezt akartam mondani, szépségem. Amikor elindultam erre a küldetésre, ígéretet kaptam, hogy nekem is jut egy hercegnő. Ezt akarom. Egyikük jöjjön hozzám feleségül. Valamelyiküknek el kell fogadnia engem férjül. Ha nem akarják, vagy nem képesek rá, engem hagyjanak ki ebből az egészből, és máris megyek, hogy különbékét kössek Dalzellel. Felvehet engem hercegnőőrnek.

Nagy csend lett erre; ha lehet, még fagyosabb, dühösebb és felségesebb, mint előbb, míg Éjvirág össze nem szedte magát, és fel nem állt.

– Barátaim! Bármennyire is durva, álnok és alantas, szükségünk van ennek a férfinak a segítségére. Nem akarhatjuk, hogy egy ilyen állatias jellemű teremtést bízzanak meg őrzésünkkel. Ezért én arra szavazok, engedjük meg neki, hogy válasszon közülünk. Ki nem ért ezzel egyet?

Nyilvánvaló volt, hogy rajta kívül minden hercegnő hevesen ellenzi a javaslatot. További fagyos pillantások irányultak a katonára, aki erre csak vigyorgott, és azt mondta:

– Ha felkeresem Dalzelt, és felajánlom szolgálataimat, hogy majd én őrizzem magukat, biztosak lehetnek abban, hogy sosem tudnak megszökni. Minden trükköt ismerek. Ugye, így van? – fordult kérdőn Abdullah felé.

– Így van, fondorlatos obsitos – felelte Abdullah. A hercegnők összesúgtak.

– Az egyik azt mondja, hogy már férjnél van. tudja, az, amelyiknek tizennégy gyereke van – mondta halkan Éjvirágnak az idős hercegnő, aki mintha értette volna, amit a többiek sustorogtak.

– Akkor kérem, aki nincs férjnél, emelje fel a kezét – szólt Éjvirág, és nagyon határozottan ő is jelentkezett.

A hercegnők kétharmada vonakodva, tétovázva, de szintén felemelte a kezét. A katona lassan végignézte őket. Tekintete arra emlékeztette Abdullahot, amikor Sophie még Kefetemakka alakjában méregette az elé tett tejszínes lazacot. Abdullah szíve kis híján megállt, miközben a katona kék szemével egyik hercegnőt a másik után mustrálta végig. Nyilvánvaló volt, hogy Éjvirágot fogja választani. Szépsége úgy kitűnt, mint liliom a holdfényben.

– Önt választom – mondta a katona végül.

Abdullah döbbent megkönnyebbülésére Beatrice hercegnőre mutatott.

Beatrice hercegnő hasonlóképpen megdöbbent.

– Engem?

– Igen, önt – felelte a katona. – Mindig is odavoltam az ilyen szép, tűzrőlpattant, felvágott nyelvű hercegnőkért. Az, hogy ön is strangiai, egyenesen ideálissá teszi választásomat.

Beatrice hercegnő arca céklavörös lett. Ez egyáltalán nem javított megjelenésén.

– Na de. na de. – mondta, aztán összeszedte magát. – Drága, jó katona úr, tájékoztatni kívánom, hogy Ingary trónörököséhez, Justin herceghez kellene feleségül mennem.

– Akkor mondja csak meg neki, hogy már elígérkezett – mondta a katona. – A politika, ugye? Nekem valahogy úgy tűnik, örül, hogy nem kell hozzámennie.

– Na de én. – kezdte Beatrice hercegnő, de hangja megbicsaklott. Abdullah legnagyobb meglepetésére könnyek szöktek a szemébe, és elölről kellett kezdenie mondandóját. – Ezt nem gondolja komolyan! Nem vagyok szép vagy ilyesmi.

– Ez nekem tökéletesen megfelel – szólt a katona. – Mihez kezdenék egy világszép nádszálhercegnővel? Látom önön, hogy jóban-rosszban mellettem állna. és fogadok, hogy zoknit is tud stoppolni.

– Akár hiszi, akár nem, tudok stoppolni – felelte Beatrice hercegnő. – És csizmát is tudok javítani. Tényleg komolyan gondolja?

– Igen – felelte a katona.

Egymás felé fordultak, egymásra néztek, és egyértelmű volt, hogy mind a ketten komolyan gondolják. A többi hercegnő valahogy el is felejtette, hogy kimért és királyi legyen. Mindenki gyengéd, helyeslő mosollyal nézte őket. Éjvirág ugyanilyen mosollyal mondta:

– Most akkor folytathatjuk a megbeszélést? Van valakinek ellenvetése?

– Igen. Nekem – szólt Jamal. – Én ellenzem.

Az összes hercegnő felhördült. Jamal arca majdnem olyan vörös volt, mint Beatrice hercegnőé. Egyetlen szemével hunyorított; a katona példáján felbátorodott.

– Bájos hölgyek! Félünk. Én meg a kutyám. Amíg fel nem ragadtattunk ide, hogy önöknek főzzünk, a sivatagban menekültünk, és a szultán zsoldosai teveháton üldöztek minket. Nem akarjuk, hogy visszaküldjenek minket oda. De ha önök, tökéletes hercegnők mind elmennek innen, mihez kezdjünk mi? A dzsinnek nem esznek olyan ételt, amit mi, emberek fogyasztunk. Senkit nem akarok megsérteni, de ha segítek önöknek elmenekülni, a kutyám és én munka nélkül maradunk. Ilyen egyszerű.

– Ó, jaj! – szólt Éjvirág, mintha nem is tudná, mit is mondjon.

– Ez szégyen, és nagy kár lenne. Nagyon jó szakács – ezt egy bő, piros ruhát viselő kövérkés hercegkisasszony jegyezte meg, valószínűleg Inhico gyöngyszeme.

– Nagyon igaz! – mondta Felső-Norland idős hercegnője. – Borzongással emlékszem azokra a napokra, amikor még nem volt itt szakács, és a dzsinnek különböző konyhákról lopkodtak nekünk ételt. – Azzal Jamalhoz fordult. – Nagyapámnak egyszer volt egy rashpuhti szakácsa. Nagyon szerettem a főztjét. És amíg maga ide nem jött, egyfolytában kívántam a sült tintahalat! Maga pedig még jobban készíti, mint a régi szakácsunk. Ha segít nekünk elmenekülni, én alkalmazom kutyástól. De. kérem. – tette hozzá, mert látta, hogy Jamal megfáradt arcán széles vigyor jelenik meg –, ne feledje, hogy apámnak csak nagyon kis fejedelemsége van. Kap szállást és ellátást, de nem tudunk nagy fizetést adni.

A széles vigyor cseppet sem keskenyedett.

– Drága hercegnő! Nem fizetést akarok, hanem biztonságot. Cserébe úgy főzök, hogy az angyalok is megnyalnák utána mind a tíz ujjukat.

– Hmmm – szólt az idős hercegnő. – Nem igazán tudom, mit esznek az angyalok, de ezek szerint megállapodtunk. A másik két vendég szab valami feltételt segítségéért?

Mindenki Sophie-ra nézett.

– Nem igazán – felelte Sophie meglehetősen szomorúan. – Morgant megtaláltam, és mivel úgy tűnik, Howl nincs itt, másra nincs szükségem. Feltétel nélkül segítek.

Ekkor minden szempár Abdullahra szegeződött. Talpra állt, és meghajolt a hölgyek előtt.

– Ó, királyok szeme fénye hercegkisasszonyok! Távol álljon tőlem oly méltatlanság, hogy bármilyen feltételt támasszak azért, hogy ilyen becses személyeket megsegítsek. Ahogy meg van írva, a legjobb segítség az önzetlen segítség. – Idáig jutott nagy ívű és nagylelkű beszédében, amikor rájött, hogy az egésznek nincsen semmi értelme. Volt valami, amit szeretett volna, sőt, nagyon is akart. Sürgősen megváltoztatta mondanivalója irányát. – És segíthetek is önzetlenül, olyan szabadon, ahogy a szél fúj vagy az eső megnedvesíti a virágokat. Minden erőmmel segítem önöket, nemes hercegkisasszonyok, és cserébe csak egy apró szívességet kérek, ami igen könnyen teljesíthető.

– Mondja ki végre, fiatalember! – szólt Felső-Norland hercegnője. – Mit akar?

– Öt percig szeretnék négyszemközt beszélni Éjvirág hercegkisasszonnyal – adta elő kívánságát Abdullah.

Mindenki Éjvirágra tekintett, aki meglehetősen vészjóslón szegte fel a fejét.

– Ugyan már! – biztatta Beatrice hercegnő. – Öt percbe nem halsz bele!

Éjvirág azonban nagyon is úgy nézett ki, mint aki attól fél, ez az öt perc halálos lehet. Úgy válaszolt, mintha a kivégzésére vonulna felséges hercegnőiesen.

– Ám legyen. – A szokásosnál is fagyosabb tekintettel nézett Abdullahra. – Most?

– Vagy még hamarabb, vágyaim leánya – válaszolt Abdullah, és hódolatteljesen meghajolt előtte.

Éjvirág ridegen bólintott, és mártírléptekkel a terem másik végébe vonult.

– Itt beszéljünk – mondta, amikor Abdullah utolérte. Abdullah újra – még határozottabban, és még nagyobb hódolattal – meghajolt.

– Azt mondtam, négyszemközt, ó, minden sóhajom óhaja!

Éjvirág ingerülten rántotta félre a keze ügyében levő egyik függönyt.

– Így is hallanak – mondta igen kimérten, intve, hogy lépjen be utána.

– De nem látnak, szenvedélyem hercegkisasszonya! – felelte Abdullah, és belépett a függöny mögé.

Apró helyiségben találta magát. Tisztán hallotta Sophie hangját: „Az a kilazult tégla, ami mögé pénzt szoktam rejteni. Remélem, van elég helyük.”

Akármi is volt a hely korábban, most a hercegnők ruhatároló fülkéjének tűnt. Éjvirág háta mögött lovaglókabát mozdult meg, ahogy a hercegkisasszony kezét karba fonva szembefordult Abdullahhal, és kicsit hátralépett. Abdullah körül köpönyegek, kabátok lógtak, és egy szoknyaabroncs, ami nyilvánvalóan Inhico gyöngyszemének bő, vörös ruhája alá való volt. A helyiség Abdullah véleménye szerint nem volt sokkal kisebb és zsúfoltabb, mint zanzibi üzlete, és ott általában nyugodtan és zavartalanul lehetett beszélgetni.

– Mit akartál mondani? – tette fel a kérdést Éjvirág igen fagyosan.

– Meg akartam kérdezni, mi az oka feltűnően hűvös viselkedésednek – felelte Abdullah hevesen. – Mit követtem el, hogy alig nézel rám, alig szólsz hozzám? Hát nem jöttem ide csak azért, hogy megmentselek? És ugyan nem én vagyok az egyedüli a bánatos szerelmesek közül, aki minden veszélyt legyőztem, hogy eljuthassak ide, a kastélyba? Hát nem álltam ki a legnagyobb megpróbáltatásokat? Nem szenvedtem el, hogy apád fenyegessen, a katona becsapjon és a dzsinn kigúnyoljon, csak azért, hogy segítségedre siessek? Mit kell még tennem? Vagy nyugodjak bele, hogy beleszerettél Dalzelbe?

– Dalzelbe?! – kiáltott fel Éjvirág. – Micsoda sértés! Nem elég, hogy megbántasz, még sértegetsz is! Már belátom, hogy Beatrice-nak igaza volt, és te tényleg nem szeretsz!

– Beatrice! – mennydörgött Abdullah. – Mit tudja ő, hogy miként érzek?

Éjvirág kicsit lejjebb mozdította fejét, bár inkább neheztelőnek, mint szégyenkezőnek tűnt. Néma csend volt. Ami azt illeti, olyan néma csend, hogy Abdullah rájött, a harminc hercegnő harminc pár füle, illetve összesen harmincnégy pár fül, ha ide számoljuk Sophie-t, a katonát, Jamalt és a kutyát is, valamint feltételezzük, hogy Morgan alszik; akárhogy is, ezek a fülek abban a pillanatban csak azt figyelték, mint mond Éjvirág.

– Beszélgessetek! – kiáltott ki nekik Abdullah.

A csend nagyon kellemetlenné vált. Az idős hercegnő törte meg:

– Az a legrosszabb abban, hogy itt vagyunk a felhők fölött, hogy nem tudunk az időjárásról beszélgetni.

Abdullah megvárta, míg az állítást vonakodó mormogás követi, aztán visszafordult Éjvirághoz.

– Tehát? Mit mondott Beatrice hercegnő?

Éjvirág dölyfösen felemelte a kezét.

– Azt mondta, az, hogy elhoztad nekem más férfiak képeit, és igen szépen beszéltél velem, nagyszerű, de nem tudja megállni, hogy meg ne jegyezze, te soha a legkisebb kísérletet sem tetted arra, hogy megcsókolj.

– Arcátlan nőszemély! Amikor először megláttalak, azt hittem, csak álmodlak. Azt hittem, eltűnnél, ha megérintenélek.

– De. amikor másodszor láttál, mintha egészen biztos lettél volna abban, hogy valóságos vagyok.

– Így van – felelte Abdullah. – De tisztességtelen lett volna, hiszen nem láttál élő férfit apádon és rajtam kívül.

– Beatrice azt mondta, hogy azokból a férfiakból, akik nem tesznek mást, csak szépen beszélnek a lányokkal, sosem lesz jó férj.

– Felejtsd már el, miket mondott Beatrice hercegnő! Te mit gondolsz?

– Én azt. én azt. szóval szeretném tudni, miért találtál annyira csúnyának, hogy nem tartottál megcsókolásra érdemesnek.

– NEM találtalak csúnyának! – bődült fel Abdullah. Aztán eszébe jutott a függöny túloldalán hallgatózó harmincnégy pár fül, és suttogva hozzátette:

– Ha mindenáron tudni akarod, én. én akkori állapotomban még soha életemben nem csókoltam meg fiatal hölgyet, és téged túlságosan szépnek találtalak ahhoz, hogy ne féljek attól, hogy elrontom.!

Kis mosoly, egy huncut, mély gödröcske jelent meg Éjvirág arcán.

– És a mostani állapotod szerint hány fiatal hölgyet csókoltál meg?

– Egyet sem! – hördült fel Abdullah. – Még mindig teljesen amatőr vagyok!

– Én is – ismerte el Éjvirág. – De annyit legalább már tudok, hogy ne nézzelek lánynak! Az nagy ostobaság volt részemről.

Gyöngyözőn felkacagott. Abdullah hasonlóan. Egy pillanat múlva már mindketten szívből nevettek, míg Abdullah nagy nehezen meg nem szólalt:

– Azt hiszem, gyakorolnunk kéne!

Aztán csend lett a függöny mögött. Ez a csend olyan sokáig tartott, hogy az összes hercegnő kifogyott a csevegnivalóból, kivéve Beatrice hercegnőt, akinek igen sok mondanivalója lehetett, mert egyfolytában beszélgetett a katonával. Végül Sophie szólalt meg, jó hangosan:

– Befejeztétek ott a függöny mögött?

– Igen! – kiáltott ki Éjvirág és Abdullah. – Természetesen!

– Akkor tervezzük meg a szökést! – mondta Sophie.

Abdullahnak egyáltalán nem volt nehéz terveket alkotnia abban a lelkiállapotban, amiben éppen leledzett. Éjvirággal kézen fogva léptek ki a függöny mögül, és ha a kastély abban a pillanatban szertefoszlott volna, Abdullah az alanti felhőkön, sőt a levegőben is tudott volna járni. Valójában azonban az adott helyzetben nagyon méltatlannak tűnő márványpadlón sétált, és egyszerűen magához ragadta az irányítást.