XIV. fejezet

Amelyben visszatér a varázsszőnyeg

Mikor Abdullah megfordult, a katona ezúttal is a háta mögött állt. Nézték egymást néhány pillanatig, de a veterán nem szólt semmit. Abdullah egészen biztos volt abban, hogy csak kivárja a megfelelő időt.

Aznap az út lassan emelkedőbe hajlott. Dús fűvel fedett ösvények helyett homokos csapásokon haladtak, kétoldalt száraz, tüskés cserjék kísérték őket. A katona vidáman megjegyezte, hogy legalább van valami változatosság. Abdullah nem felelt, csak mordult egyet. Elhatározta, hogy nem reagál, ha a katona beszélgetést kezdeményez vele.

Éjszakára már egészen magasan jártak. Hangafüves pusztaság, új síkság terült el előttük.

– Az a halvány folt a horizonton – jegyezte meg a katona még mindig nagyon vidáman – nyilvánvalóan Kingsbury városa.

Amikor estére letáboroztak, még ennél is vidámabban invitálta Abdullahot, nézze meg, milyen bájosan játszik Koromdoromb a málhazsák zsinórjaival.

– Ez még kevésbé bűvöl el, mint egy apró pont a láthatáron, ami lehet akár Kingsbury is.

Újra gyönyörű, vörös naplementében volt részük. Vacsora közben a katona felhívta Abdullah figyelmét egy nagy, vörös, vár alakú felhőre.

– Hát nem csodálatos? – kérdezte.

– Csak egy felhő. Nincs művészi értéke – felelte Abdullah.

– Barátom! Úgy vélem, hagyod, hogy a szellem megvezessen.

– Ezt hogy érted?

A katona kanalával a távoli, homályos magaslat irányába mutatott.

– Látod? Az ott Kingsbury. Tudod, olyan érzésem van, és szerintem neked is, hogy amikor odaérünk, a dolgok felgyorsulnak. De mintha sosem akarnánk odaérni. Ne hidd, hogy nem értem a te álláspontodat: fiatal vagy, türelmetlen és szerelmi csalódás ért; természetesen úgy érzed, hogy a sors ellened van. Ám a sors többnyire nem elfogult senki irányába. És a szellem is csak annyira van valaki pártján, mint a sors.

– Ezt honnan veszed? – kérdezte Abdullah.

– Onnan, hogy mindenkit gyűlöl – válaszolt a hadfi. – Lehet, hogy egyszerűen ez a természete. bár gondolom, az sem használ a kedélyének, hogy egy palackba van zárva. De ne feledd, bárhogyan is érez, köteles teljesíteni naponta egy kívánságodat. Miért nehezíted a saját dolgod azzal, hogy puszta dacból bosszantod? Miért nem kívánod azt, ami a legjobb neked? Eléred és megkapod, amit akarsz, mellette pedig csak el kell viselned, hogy minden kívánság teljesítésében elcsúszik valami. Sokat gondolkodtam ezen, és úgy tűnik nekem, bárhogy is kavarjon bele a szellem, a legjobb, amit kívánhatsz, még mindig az, hogy kapd vissza azt a varázsszőnyeget.

Miközben a katona beszélt, Kefetemakka – Abdullah nagy csodálkozására – Abdullah térdéhez sündörgött, odadörgölődzött az arcához és dorombolt. Abdullah kénytelen volt elismerni, hogy ezt nagyon hízelgőnek találja. Hagyta, hogy Kefetemakka a fejére nőjön, befolyásolja, ahogyan a szellemet és a katonát is, nem is beszélve a sorsról.

– Fogadni mernék, ha visszakérem a szőnyeget, a baj és gond, amit a szellem hozzátesz, messze felülmúlja a hasznot, amit hozna.

– Szóval fogadsz? Az ilyesminek képtelen vagyok ellenállni. Egy aranyat teszek rá, hogy a szőnyegből több előny, mint hátrány származik majd.

– Állom a fogadást – felelte Abdullah. – És már megint elérted, amit akartál. Csodálom, barátom, hogy nem emelkedtél vezetői rangra a katonaságnál.

– Ezt én is csodálom. Jó hadvezér lett volna belőlem.

Másnap reggel sűrű ködre ébredtek. Minden fehér és nedves volt, és csak a legközelebbi bokrokig lehetett látni. Kefetemakka vacogva bújt Abdullahhoz. A szellem palackja, ahogy Abdullah maguk elé vette, határozottan komornak tűnt.

– Gyere ki! – kiáltott be neki Abdullah. – Kívánnom kell.

– Idebentről ugyanúgy teljesíthetem – felelte a szellem tompa, kongó hangon. – Nem tetszik nekem az a pára.

– Hát jó. Azt kívánom, hogy a varázsszőnyeg térjen vissza hozzám!

– Kérésed máris telj esíttetett – mondta a szellem. – Remélem, ebből megtanulod, hogy a jövőben ne köss ostoba fogadásokat.

Abdullah egy ideig várakozón tekintgetett körbe, de mintha semmi sem történt volna. Aztán Kefetemakka tappancsra ugrott. Koromdoromb kidugta a fejét a katona zsákjából, s dél felé fülelt. Abdullah is arra fordult, de csak halk fütyülést hallott, ami egyaránt lehetett a szél, vagy valami, ami a homályban közeledik feléjük. A köd kisvártatva enyhén gomolyogni kezdett, aztán egészen felkavarodott. Látóterükbe besiklott a szőnyeg szürke téglalapalakja, és Abdullah mellett finoman a földre szállt.

Utas volt rajta. A szőnyegen egy nagybajusza haramia aludta édes álmát. Horgas orra a szőttesbe nyomódott, de Abdullah észrevette benne a turbán egy piszkos, kibomlott csíkja és a bajusz által félig eltakart aranykarikát. A férfi egyik kezében ezüst markolatú pisztolyt szorongatott. Kétség sem fért hozzá, hogy az illető Kabul Aqba.

– Azt hiszem, én nyertem. – mormogta Abdullah.

A mormogás vagy a csípős köd hatására a bandita fészkelődni kezdett, haragosan horkantott. A katona ajkához emelte ujját, és a fejét rázta. Abdullah bólintott. Ha egyedül lett volna, azon tűnődik, mi a csodát kezdjen. De mivel a katona is mellette állt, úgy érezte, egyenlő erőben vannak Kabul Aqbával. Abdullah a lehető leghalkabban hortyantott egyet, mintha aludna, majd odasúgta a szőnyegnek:

– Gyere ki a férfi alól, és lebegj itt előttem.

A szőnyeg széle megremegett. Abdullah látta, hogy engedelmeskedni próbál. Hirtelen erősen megrándult, de Kabul Aqba súlya nyilvánvalóan túl nagy volt neki ahhoz, hogy csak úgy kicsusszanhasson alóla. Ezért másképpen próbálkozott. Egylábnyira a levegőbe emelkedett, és mire Abdullah rájött, hogy mire készül, szélsebesen kisiklott az alvó haramia alól.

– Ne! – kiáltott Abdullah, de túl későn. Kabul Aqba lezuttyant a földre, és felébredt. Rögön felült, pisztolyával hadonászott, és furcsa nyelven üvöltött.

A katona azonban mindenre felkészült: kényelmes, megfontolt mozdulattal elkapta a lebegő szőnyeget, és Kabul Aqba fejére borította.

– Vedd el tőle a pisztolyt! – utasította Abdullahot, két erős karjával lefogva a kapálózó haramiát.

Abdullah rögtön fél térdre ereszkedett, és megragadta a pisztolyt tartó erős kezet. Nagyon erős kezet. Abdullah képtelen volt kicsavarni belőle a pisztolyt. Csak markolni tudta, szorosan fogni, miközben a kéz heves mozdulatokkal igyekezett lerázni őt. Mellette a katona is csak tántorgott előre-hátra. Kabul Aqba meglepően erősnek tűnt. Dulakodás közben Abdullah igyekezett megragadni a gonosztevő egyik ujját, és lefejteni a pisztoly markolatáról. Ám erre Kabul Aqba felordított, és mintha valamicskével nagyobbra nőtt volna a teste. Ettől Abdullah önkéntelenül hátrahőkölt; ekkor már a szőnyeg valahogy nem annyira a haramia, inkább az ő teste köré volt tekeredve. A katona viszont kitartott. Kitartott akkor is, amikor Kabul Aqba még nagyobbra nőve felállt, és úgy kiabált, mintha az ég szakadna le, a katona pedig már nem két karjánál, hanem a derekánál, majd combjánál fogta át őt. Kabul Aqba úgy ordított, mintha hangja maga a mennydörgés lenne, és még nagyobbra nőtt, akkorára, hogy már nem lehetett átfogni két lábát; a katona lecsúszott róla, végül csak egyik lábszárát szorította, nem sokkal a hatalmas térd alatt. A haramia sikertelenül próbálta lerúgni magáról a hadfit, így egyszerre hatalmas, bőrös szárnyakat növesztett, és megpróbált elrepülni. Ám a katona, bár időről időre lejjebb csúszott, még mindig nem engedte el.

Abdullah látta mindezt, miközben próbált kikászálódni a szőnyeg alól. Azt is látta, hogy Kefetemakka védelmezőn áll Koromdoromb fölött; még nagyobb volt, mint akkor, amikor a rendőrökkel nézett szembe. De még így sem elég nagy. Ami előttük állt, az a hatalmas dzsinnek leghatalmasabbikai közé tartozott. Felsőtestét elrejtette a köd, ami gomolygott szárnycsapásaitól, de a dzsinn képtelen volt felszállni, mert a katona a földön erősen fogta egyik karmos lábát.

– Adj magyarázatot, hatalmasok leghatalmasabbikai – kiáltotta Abdullah a ködbe. – A Hét Pecsét nevében felszólítalak, ne kapálózz tovább, és adj magyarázatot!

A dzsinn abbahagyta az ordítást, s szárnyainak vad csapkodása is abbamaradt.

– Te szólítottál, halandó? – szólt le érces, mogorva hangon.

– Igen, én – bólintott Abdullah. – Mondd meg, mire használtad a szőnyegemet, és miért vetted fel a legalantasabb nomád alakját! Legalább kétszer ejtettél tévedésbe, okoztál nagy kárt nekem!

– Hát jó – sóhajtott a dzsinn. Esetlenül mozdult, hogy letérdeljen.

– Most már elengedheted – szólt Abdullah a katonához, aki, nem ismervén a dzsinnekre érvényes törvényeket, még mindig erősen szorította a hatalmas lábat, s esetlenül himbálózott rajta.

– Most nyugton kell maradnia, és kénytelen választ adni nekem.

A katona óvatosan elengedte a dzsinnt, és letörölte a verejtéket az arcáról. Nem tűnt nyugodtabbnak úgy sem, hogy a dzsinn behúzott szárnyakkal térdelt előttük. Ez egy cseppet sem meglepő, mivel még térdepelve is olyan magas volt, mint egy ház, a ködtől homályosan látható arca pedig félelmetes. Abdullah újra Kefetemakkára pillantott – macska méretű volt megint, Koromdorombot grabancánál fogva a szájában tartotta, s a közeli bokrok felé igyekezett vele –, de figyelmét leginkább a dzsinnre összepontosította. Látta az üres, barna szempárt, s azt a horgas orrba tűzött karikát, amit – bár csak egy pillanatra – a kertben látott, mielőtt Éjvirág elragadtatott.

– Helyesbítek – mondta Abdullah. – Háromszor ejtettél tévedésbe, és okoztál nagy kárt nekem.

– Ó, még annál is többször – morajlott nyájasan a dzsinn. – Olyan sokszor, hogy már számolni sem tudom.

Abdullah ezt hallván azon kapta magát, hogy kezét mérgesen karba fonja.

– Magyarázatot követelek!

– Készséggel – nyájaskodott tovább a dzsinn. – Reméltem, hogy egyszer valaki megkérdezi, bár úgy gondoltam, ez a valaki nem te leszel, hanem Farqtan hercege, vagy Thayack három egymással versengő hercegének valamelyike. Ám az említettek nem bizonyultak eléggé eltökéltnek, ami némiképp meglepetésként hat rám, mivel egyáltalán nem te voltál tevékenységem fő célpontja. Tudd meg tehát, hogy a Jó Dzsinnek seregletének egyik leghatalmasabbika vagyok, nevem Hasruel.

– Nem is tudtam, hogy vannak jó dzsinnek is – szólt közbe a katona.

– Pedig vannak, tudatlan északi – közölte Abdullah. – S ezt a nevet úgy hallottam emlegetni, hogy szinte az angyalokkal ér fel.

A dzsinn összehúzta a szemöldökét. Igen kellemetlen látvány volt.

– Félrevezetett szőnyegkalmár – búgott. – Nagyobb rangban vagyok egyes angyaloknál. Tudd meg, hogy a kisebb angyalok közül vagy kétszázan az én vezényletem alatt állnak. Őrként szolgálnak palotám kapujánál.

Abdullah karba font kézzel állt, lábával nyugtalanul dobbantott.

– Ha így áll a dolog, magyarázd meg, miért viselkedtél velem olyan módon, hogy az angyalinak nagy jóindulattal sem nevezhető.

– Ezért nem én vagyok a hibás, halandó! A szükség vitt rá. Értsd és bocsásd meg! Tudd meg, hogy anyám, Dazrah Nagy Szellem húsz évvel ezelőtt tévedésből hagyta, hogy a Rossz Dzsinnek egy tagja elcsábítsa. Aztán életet adott Dalzel öcsémnek, aki, mivel a Jó és a Gonosz nem férnek meg egymással, gyengének, fehérnek és termetében csökevényesnek bizonyult. Anyám nem tudta elviselni Dalzelt, és nekem adta, hogy én neveljem fel. Így hát elképzelheted, mennyire elborzadtam és elszomorodtam, amikor kiderült, hogy Gonosz nemzője természetét örökölte. Amikor nagykorú lett, első tette az volt, hogy ellopta és eldugta az életerőmet, s így rabszolgájává tett engem.

– Mi van? – értetlenkedett a katona. – Úgy érted, halott vagy?

– Egyáltalán nem – felelte Hasruel. – Mi, dzsinnek nem olyanok vagyunk, mint ti, tudatlan ember. Mi csak akkor halunk meg, ha egy bizonyos apró részünk elpusztul. Ezért elővigyázatosságból kivesszük magunkból ezt a kis részt, és jól elrejtjük. Ahogy én is tettem. De amikor a dzsinnlétre tanítottam Dalzelt, és elmondtam, hogyan rejtse el saját életerejét, szeretetből, de meggondolatlanul elárultam neki, hova dugtam az enyémet. Ő pedig azonnal hatalmába kerítette, és azóta kényszerít, hogy azt tegyem, amit ő akar, különben meghalok.

– Eljutottunk a lényeghez – bólintott Abdullah. – Szóval az ő akarata volt, hogy rabold el Éjvirágot.

– Nem egészen – csóválta meg szellemfejét Hasruel. – Öcsém elméjének ragyogóságát anyjától, a nagy Dazrahtól örökölte. Azt a parancsot kaptam, hogy raboljam el a világ összes hercegnőjét. Ha egy pillanatra belegondolsz, rögtön meglátod ennek értelmét. Öcsém házasulandó korba ért, de születése révén olyan vegyes származású, hogy nincs a dzsinnek között nő, aki szóba állna vele. Kénytelen a halandó nőkre fanyalodni. De mivel dzsinn, természetesen csak a legelőkelőbb származású hölgyek felelnek meg neki.

– Ó, vérzik a szívem nyomorult öcsédért – jegyezte meg Abdullah némi gúnnyal. – Nem elégedhetett volna meg az összesnél kevesebbel?

– Miért kellene megelégednie az összesnél kevesebbel? – kérdezett vissza Hasruel. – Hiszen szabadon rendelkezik az erőmmel. És mivel tisztában volt azzal, hogy hercegnői, velünk, dzsinnekkel ellentétben nem tudnak a levegőben közlekedni, előbb arra utasított, hogy raboljak el egy bizonyos vándorló palotát, amely e vidék, Ingary egyik varázslójáé volt, és oda szállítsam majd az ellopott menyasszonyokat. Ezt a feladatot teljesítem jelenleg. De közben természetesen saját tervem megvalósításán is dolgozom. Úgy intézem, hogy minden elrabolt hercegnő után maradjon legalább egy gyötrődő szerelmes vagy csalódott herceg, akit meg lehet győzni, hogy szerelme keresésére és megmentésére induljon. A megmentés úgy lehetséges, hogy a megmentő megküzd az öcsémmel, és kiszedi belőle az életerőm rejtekhelyének titkát.

– És itt jövök én a képbe, ó, hatalmas és fondorlatos dzsinn? – kérdezte Abdullah ridegen. – Talán én is része vagyok a tervednek, amellyel életerődet kívánod visszaszerezni?

– Csak mintegy mellékesen – vont vállat a dzsinn. – Reményeim leginkább Alberia örököseit és Peichstan hercegét favorizálták, de mindkét fiatalember inkább a vadászatnak adta át magát. Ami azt illeti, mindegyikük szembetűnően szenvtelen, lelkesedésük nulla, és ez sajnálatos módon érvényes Felső-Norland királyára is, akinek minden igyekezete abban merül ki, hogy lánya segítsége nélkül igyekszik katalogizálni könyveit, és még őt is valószínűbb megmentőnek tartottam, mint téged. Mondhatni. afféle mellékes versenyzőnek tekintettelek. Elvégre a születésedkor kapott prófécia felettébb kétértelmű. Bevallom, jórészt csak szórakozásból adtam el neked a varázsszőnyeget...!

– Te voltál?! – kiáltott fel Abdullah.

– Igen. jót mulattam azon, milyen sok és miféle álmodozások szálldosnak az ég felé szerény üzletedből – felelte Hasruel. Abdullah a hideg ködben is úgy érezte, mintha valósággal lángolna az arca. – Aztán – folytatta Hasruel –, amikor megleptél azzal, hogy megmenekültél Zanzib szultánjának börtönéből, puszta szórakozásból magamra öltöttem azt az alakot, amilyennek Kabul Aqbát képzelted, és arra kényszerítettelek, hogy a valóságban éld át néhány ábrándodat. Általában megpróbálom úgy intézni, hogy mindegyik kérő megfelelő kalandokat éljen át.

Abdullah zavarodottsága ellenére megesküdött volna, hogy a dzsinn nagy, aranybarna szemével a katona felé pillantott.

– És mennyi csalódott herceget indítottál eddig útnak, ó, titokzatos és tréfás kedvű dzsinn?

– Hát. majdnem harmincat – válaszolta Hasruel. – De mint mondtam, többségük egyáltalán nem indult útnak. Ezt elég furcsának találom, mert származásuk és képességeik szerint sokkal jobbak nálad. Mindazonáltal azzal a gondolattal vigasztalom magamat, hogy még összesen százharminckét hercegnőt kell elrabolnom.

– Azt hiszem, kénytelen leszel beérni velem – jegyezte meg Abdullah. – Bár alacsony sorban születtem, úgy tűnik, a sors akarta így. Abban a helyzetben vagyok, hogy erről biztosíthatlak, mert nemrégiben megkísértettem a sorsot.

A dzsinn (alig észrevehető, fintorához hasonló kellemetlen szájhúzással) mosolygott, és bólintott.

– Tudom. Ezért ereszkedtem le odáig, hogy megjelenjek előtted. Két angyalszolgám visszatért hozzám tegnap, akiket emberi alakjukban felakasztottak. Egyikük sem volt egészen elégedett a dolgok ilyetén alakulásával, és egybehangzóan állították, hogy miattad jutottak erre a sorsra.

Abdullah meghajolt.

– Kétségtelen, hogy ha jobban belegondolnak, előnyösebbnek találják, hogy emberként haljanak meg, mintsem hogy varangyként legyenek halhatatlanok. Most kérlek, még egyetlen dolgot árulj el nekem, ó, hercegnők elmés elrablója! Mondd meg, hol találhatom Éjvirágot, nem is szólva Dalzel öcsédről.

A dzsinn mosolya még szélesebbre húzódott, ettől még kellemetlenebb lett, mert láthatóvá vált számtalan rendkívül hosszú agyarfoga. Hatalmas, hegyes karmú hüvelykujjával az ég felé bökött.

– Ugyan, földhözragadt kalandor! Hol máshol lennének, mint a várkastélyban, amit az utóbbi néhány estén, napnyugtakor láttál. A kastély, mint mondtam, e vidék egyik varázslójáé volt. Nem lesz könnyű odajutnod. És ha sikerül is, jobb, ha nem feleded: öcsém rabszolgájaként kénytelen vagyok ellened tenni.

– Értettem – felelte Abdullah.

A dzsinn hatalmas kezével a földre tenyerelt, és emelkedni kezdett.

– Meg kell jegyeznem: a szőnyeg parancsot kapott, hogy nem követhet engem. Most már elmehetek?

– Nem! Várj! – kiáltotta a katona. Abdullahnak is ebben a pillanatban jutott eszébe valami, amit elfelejtett megkérdezni, mégpedig hogy mi a helyzet a szellemmel. De a katona hangja erősebb volt, elnyomta Abdullah kiáltását.

– Várj, te szörnyeteg! Az a vár valami különös okból lebeg éppen itt?!

Hasruel megint elmosolyodott, és egy pillanatra megállt.

– Milyen figyelmes vagy, katona! A válasz: igen. A vár azért van itt, mert arra készülök, hogy elraboljam Ingary királyának leányát, Valeria hercegnőt.

– Az én hercegnőmet! – jegyezte meg a katona.

Hasruel mosolya nevetéssé változott. Fejét hátravetve bömbölt a ködbe.

– Azt nem hiszem, katona! Ó, azt nem hiszem! A hercegnő még csak négyéves! Bár neki nem sok hasznát vehetnéd, úgy vélem, nekem nagyon is hasznomra lehetsz. Téged és zanzibi barátodat sakktáblám jól elhelyezett gyalogjainak tekintelek.

– Ezt hogy érted? – vonta össze szemöldökét a katona.

– Úgy, hogy ti ketten segítetek nekem elrabolni a hercegnőt – közölte a dzsinn, azzal felugrott a magas levegőégbe, és nagy szárnysuhogással, harsányan kacagva eltűnt.