VIII. fejezet

Amelyben folytatódik Abdullah álmainak valóra válása

Abban a pillanatban, amikor a nap halvány, rózsaszín fénye megcsillant a homokdűnéken, Abdullah kihúzta a dugót a palackból. Az üvegből pára gomolygott elő, füstté sűrűsödött, és a mályvakék gomolyból kialakult a szellem ábrázata. Még annál is dühösebben nézett, mint amilyen utoljára volt, ha ez egyáltalán lehetséges.

– Megmondtam, hogy naponta csak egy kívánságot teljesítek! – mennydörgött.

– Igen, igen. De új nap van, ó, mályvaszínű ragyogás, és én vagyok az új gazdád – közölte Abdullah. – Kívánságom pedig egyszerű. Azt kívánom, hogy láncaim, bilincseim tűnjenek el.

– Erre igazán kár kívánságot vesztegetni – szólt a szellem pökhendin, azzal gyorsan vissza is húzódott a palackba. Abdullah már éppen tiltakozni akart, miszerint kívánsága egy szellem számára semmiségnek tűnhet ugyan, neki nagyon is fontos, ám ekkor észrevette, hogy szabadon mozog, mozdulatait nem követi csörgés. Lenézett, és látta, hogy láncai eltűntek.

Gondosan bedugaszolta a palackot, és feltápászkodott. Tagjai szörnyen elnehezültek, ám elég volt a harci tevéken az oázis felé vágtató katonákra gondolnia, és arra, mi történhet vele, ha az alvó haramiák felébredvén láncai nélkül találják, mindjárt fürgébben mozgott.

Öregemberesen az asztalhoz botorkált. Óvatosan, nehogy felébressze az arccal az asztalra borulva alvó banditákat, ételt gyűjtött, amit egy térítőbe csomagolt. Elvett egy flaska bort, és egy damasztszalvétával az övére kötötte, ahogy a szellem palackját is. Egy asztalkendőt a fejére tekert, nehogy napszúrást kapjon, mert az utazóktól tudta, hogy az a legnagyobb veszély a sivatagban. Azzal elindult, amilyen gyorsan csak elgémberedett lábaitól telt; elhagyta az oázist és észak felé tartott.

Gyaloglás közben visszanyerte izmainak ruganyosságát. Szinte jó érzés volt menetelni, és a délelőtt első felében Abdullah nagy kedvvel haladt; Éjvirágra gondolt, ízletes húspástétomot evett, és időnként jókat kortyolt a boros flaskából. A délelőtt második része már nem volt olyan kellemes. A nap meredeken tűzött rá. Az ég ragyogó fehér volt, a sivatag minden porszeme vakítóan csillogott. Abdullah kezdte sajnálni, hogy nem öntötte ki a bort, és nem töltötte meg inkább a palackot a tó zavaros vizével. A bor nem csillapítja a szomjúságot, csak még szomjasabbá teszi az embert. Megnedvesítette az asztalkendőt, és a tarkójára tette, de az a forróságban alig néhány pillanat alatt megszáradt. Délre Abdullah azt hitte, meghal. A messzeség imbolygott előtte, a szeme égett az erős fénytől. Semminek érezte magát.

– Úgy tűnik, a sors azt akarta, hogy a valóságban éljem át, amiről ábrándokat szőttem! – nyöszörgött.

Egészen addig úgy hitte, hogy nagyon agyafúrtan sikerült megmenekülnie a gonosz Kabul Aqba karmai közül, de már tudta: nem gondolt arra, milyen borzalmas lesz a perzselő napon vánszorogni úgy, hogy a sós izzadság a szemébe csorog. Eddig fogalma sem volt arról, hogy a homok mindenhová beeszi magát, még a szemébe, szája szegletébe is. Amikor álmodozott, eszébe sem jutott, milyen borzalmas lehet úgy menetelni, hogy a nap pontosan a feje felett süt; még árnyéka is alig volt, a lábánál bizonytalankodó aprócska folt nem adott útmutatást. Abdullahnak folyton hátra kellett néznie, hogy lábnyomain ellenőrizze, egyenesen halad-e. Ez aggodalommal töltötte el, mert a folytonos hátranézegetéssel időt vesztett.

Ám akár vesztett időt, akár nem, végül kénytelen volt megállni, hogy pihenjen. Behúzódott egy homokdűne keskeny árnyékába. Úgy érezte magát, mint egy darab hús Jamal pecsenyesütőjének faszénparazsán. Megnedvesítette borral az asztalkendőt, hűsítőül a fejére tette, és tétlenül, tehetetlenül nézte, ahogy vörös cseppek hullanak legjobb köntösére. Csak az a gondolat töltötte el reménnyel, hogy nem halhat meg ott a pusztaságban; az Éjvirág születésekor készült prófécia ezt lehetetlenné teszi. Ha a sors úgy akarja, hogy ő vegye feleségül, akkor élnie kell, mert még nem házasodtak össze. Aztán a saját próféciájára gondolt: nem csak egy olvasata lehet; akár már valóra is válhatott, hiszen nem emelkedett-e máris e föld minden lakója fölé a varázsszőnyegen ülve? De még mindig nem zárható ki, hogy a negyvenlábnyi magas máglyára vonatkozik.

Ez a gondolat arra késztette, hogy újra nekivágjon az útnak.

A délután még a délelőttnél is rosszabb volt. Abdullah fiatal volt és erős, de szőnyegkereskedőként nem szokott hozzá ilyen hosszú gyalogláshoz. Feje búbjától lába ujjáig mindene fájt, beleértve a sarkát is, ami kisebesedett. Ráadásul egyik cipője kidörzsölte a lábát ott, ahol pénz volt benne elrejtve. Annyira elfáradt, hogy már lépni is alig bírt. De tudta, hogy jó messzire kell jutnia az oázistól, mielőtt a haramiák keresni kezdenék, vagy feltűnnének háta mögött a harci tevék. Mivel nem volt biztos abban, milyen messze az elég messze, tovább gyötörte magát a gyaloglással.

Estére már csak az a tudat tartotta benne a lelket, hogy másnap láthatja Éjvirágot. Azt fogja kérni a dzsinntől, hogy vigye hozzá. Megesküdött, hogy soha egy korty bort sem iszik többé, és egy homokszemre sem pazarolj a a pillantását.

Éjszakára behúzódott egy homokdűne mögé, és elaludt.

Hajnalban fogvacogva ébredt, és úgy érezte, minden tagja jéggé fagyott. A sivatag olyan hideg volt éjszaka, amilyen forró nappal. Abdullahot viszont mégis boldoggá tette a tudat, hogy szenvedései hamarosan véget érnek. A homokdűne másik oldalára sétált, kelet felé nézett, a hajnal aranyló ragyogásába; maradék ételével és az utolsó korty utálatos borral üdítette magát. Foga már nem vacogott, ám szájának olyan szaga lehetett, amilyen Jamal kutyájának pofájából áradt.

Felkelt a nap. Abdullah már előre mosolyogott, miközben kihúzta a dugót a palackból.

Mályvaszínű füst gomolygott elő az üvegből, és lassan körvonalazódott a szellem barátságtalan alakja.

– Te meg mit vigyorogsz? – kérdezte mogorván.

– Azt kívánom, szellemek ametisztje, ó, ibolyánál gyönyörűbb színű lény. – kezdte Abdullah –, virágok illatosítsák a leheletedet; kérlek, vigyél az én jövendőbelimhez, menyasszonyomhoz, Éjvirághoz.

– Valóban ez a kívánságod? – A szellem összefonta gomolykarját, és körbenézett. Abdullah legnagyobb csodálkozására ettől úgy nézett ki, mint egy dugóhúzó. – Hol van ez az ifjú hölgy? – kérdezte a szellem ingerülten, amikor újra szembenézett Abdullahhal. – Nem látom.

– Dzsinn ragadta el Zanzib városából, a szultán palotájából, amikor az éjszakai kertjében sétált – magyarázta Abdullah.

– Így már érthető – felelte a szellem. – Nem tudom teljesíteni a kívánságodat. A hölgy nincs e földön.

– Akkor biztosan a dzsinnek birodalmában van – szólt Abdullah. – Te, ó, szellemek lila hercege, biztosan úgy ismered azt az országot, mint a tenyeredet.

– Ebből is kitetszik, milyen keveset tudsz – mondta a szellem. – A mi palackba zárt fajtánk ki van tiltva abból a világból. Ha az a lány odaát van, nem vihetlek el hozzá. Azt tanácsolom, inkább dugaszold vissza az üveget, és eredj utadra. Dél felől nagy csapat férfi közeleg harci tevéken.

Abdullah egy ugrással a homokdűne tetején termett. A félelme valóra vált, valóban a nyomában voltak; egyenes sorban, lendületes léptekkel tartottak éppen felé. Bár a távolság miatt még csak kékes árnyéknak látszottak, körvonalaikból pontosan tudta, hogy állig felfegyverzett zsoldosok közeledek.

– Látod? – A szellem szája kárörvendő mosolyra húzódott. Most éppen egyforma magas volt Abdullahhal. – Előfordulhat, hogy nem találnak meg. de nem hiszem, hogy olyan ügyetlenek lennének – jegyezte meg nyilvánvaló örömmel.

– Gyorsan teljesítened kell egy másik kívánságomat is – mondta Abdullah.

– Ó, még mit nem! – felelte a szellem. – Naponta csak egy kívánságodat teljesítem. És ma már kívántál egyet.

– Természetesen kívántam, ó, lila ködök legragyogóbbika – szólt Abdullah a végsőkig kétségbeesettek határozottságával. – Csakhogy képtelen voltál teljesíteni azt. És mindennap köteles vagy teljesíteni gazdád egy kívánságát. Ennek ma még nem tettél eleget.

– Józan ész, ne hagyj el! – kiáltotta a szellem megbotránkozva. – Ez az ifjú afféle kávéházi zugügyvéd!

– Ez csak természetes! – felelte Abdullah némi indulattal. – Zanzib polgára vagyok, ahol minden gyerek megtanulja védeni saját jogait, mert nyilvánvaló, hogy rajta kívül senki sem teszi ezt meg. És továbbra is azt állítom, hogy megszegted a kötelességed, mert ma még nem teljesítetted egy kívánságomat sem.

– Szócséplés – jelentette ki a szellem, és karba font kézzel kecsesen elfordult. – Már kívántál.

– De nem teljesítetted – tiltakozott Abdullah.

– Nem az én hibám, hogy lehetetlent kérsz – csóválta meg fejét a szellem. – Milliónyi szép lány van, akikhez elvihetnélek. Hableányhoz is, ha a zöld haj tetszik. Vagy nem tudsz úszni?

A harci tevék egyre közeledtek. Abdullah más módszerhez folyamodott.

– Gondolkozz, ó, varázslat igazgyöngye, és lágyítsd meg szívedet! A közeledő katonák nyilván elragadják palackodat tőlem, ha ideérnek. Ők a szultánhoz visznek, aki mindennap terhes feladatokat ró majd rád; hadseregeket és fegyvereket követel, és azt kívánja, hogy győzd le ellenségeit, ami elég fáradságos munka lehet. Amennyiben viszont nem kerülsz a szultán kezébe, hanem megtartanak maguknak (merthogy nem minden katona becsületes), kézről kézre adnak majd, naponta több gazdád lesz, és több kívánságot is teljesítened kell, mert az osztag minden egyes tagja kívánni fog tőled valamit. Mindkét esetben sokkal keményebben kellene dolgoznod, mint ha én maradnék a gazdád, aki csak egy apróságot kérek.

– Micsoda ékesszólás! Bár ami azt illeti, igazat beszélsz. Csupán abba nem gondoltál bele, hogy a szultán és a katonák szolgálatában lehetőségem lenne nagy pusztítást véghezvinni.

– Pusztítást? – kérdezte Abdullah, s közben riadt pillantásokat vetett a közeledő teveosztag felé.

– Sosem állítottam, hogy bárkivel is jót szeretnék tenni – közölte a szellem. – Sőt megesküdtem, hogy a lehető legtöbb kárt okozom. A haramiák például már úton vannak a börtön felé, de lehet, hogy még ennél is rosszabb sorsra számíthatnak, amiért elorozták a szultán lakomáját. A katonák tegnap késő éjjel találtak rájuk.

– Engem még ennél is nagyobb bajba sodorsz, ha nem teljesíted a kívánságomat – mondta Abdullah. – És, ellentétben a haramiákkal, én nem is érdemlem ezt a sorsot.

– Tekintsd úgy, hogy nincs szerencséd. Akkor már ketten jártunk így. Én sem érdemlem, hogy palackba legyek zárva.

A katonák ekkorra annyira közel értek, hogy észrevették Abdullahot. Kiáltások hallatszottak, és fegyverek csörrenése.

– Akkor teljesítsd a holnapi kívánságomat! – sürgette Abdullah a szellemet.

– Ez jó megoldásnak tűnik – egyezett bele az, Abdullah nagy meglepetésére. – Mit parancsolsz?

– Vigyél a legközelebbi személyhez, aki segíthet megtalálnom Éjvirágot – mondta Abdullah, azzal megragadta a palackot, és a dűne másik oldalára sietett. – Gyorsan! – tette hozzá.

A szellem kissé bizonytalanul tekintett körbe.

– Ez furcsa. Általában igen jó a megérzésem, de ezen nem tudok kiigazodni.

Golyóbis fúródott a homokba, nem túl messze tőlük. Abdullah szaladni kezdett, hatalmas, mályvaszín gyertyalángként húzva maga után a szellemet.

– Csak vigyél ehhez a személyhez! – kiáltotta.

– Azt hiszem, jobb, ha teljesítem a kívánságodat – felelte a szellem. – Te talán ki tudod hámozni az értelmét.

A talaj mintha megpördült volna Abdullah rohanó lába alatt. Úgy érezte, mintha mérföldnyi lenne minden lépése, és a messzeség forogva közeledne felé. A végtelen száguldás miatt mindent elmosódottan látott, kivéve a szellemet, aki nyugodtan gomolygott mellette a kezében tartott palackhoz kötve. Abdullah pontosan tudta, hogy a harci tevéket már régen maguk mögött hagyták, így mosolyogva szedte tovább a lábát. Majdnem olyan nyugodt volt, mint a szellem; élvezte a hűsítő légáramlatot. Úgy érezte, hosszú-hosszú ideig szaladt. Aztán minden megállt.

Abdullah egy országút kellős közepén találta magát. Erősen zihált. Igen furcsa helyre került: a levegő hűvös volt, akár Zanzib tavasszal, s a fény is máshogyan játszott a leveleken. Bár a nap fényesen sütött a felhőtlen égen, alacsonyabban állt és a fénye kékebb volt annál, mint amihez Abdullah szokva volt. Ennek oka talán az lehetett, hogy az út mentén sok lombos fa állt, amelyek vibráló, zöldes árnyékot vetettek a talajra; vagy a láthatár széléig húzódó, mélyzöld mező törte meg ilyen különösen a sugarakat. Abdullah pislogott egy keveset, míg szeme hozzászokott a látványhoz, aztán körülnézett; azt az embert kereste, aki segíthet neki megtalálni Éjvirágot.

De nem látott mást, csak egy fogadónak tűnő házat az útkanyarban, a fák között. Abdullah igen nyomorúságos helynek találta. Fából és vályogból épült falai fehérre meszelve, mint Zanzib legszegényebb házainál, és a lakóknak csak zsúpfedélre futotta. Valaki úgy próbálta szebbé tenni a helyet, hogy vörös és sárga virágokat ültetett az út mellé. A fogadó cégére, amely a virágok közé állított oszlopon lengedezett, ügyetlen művész kísérletének eredménye volt, hogy oroszlánt fessen.

Abdullah lepillantott a palackra, amit még mindig a kezében szorongatott. Most, hogy célhoz érkezett, vissza akarta dugaszolni. Nagy bosszúságára nem találta a dugót; a sivatagban vagy útközben hagyhatta el. Képzeletben vállat vont, majd arcához emelte az üveget.

– Hol van, aki segíthet megtalálnom Éjvirágot? – kérdezte.

Vékony füstcsík gomolygott a palackból; ezen a furcsa, idegen vidéken sokkal kékebbnek látszott.

– A Vörös Oroszlán előtt alszik egy padon – mondta a szellem ingerülten, azzal visszahúzódott a palackba. Odabentről még halkan hozzátette:

– Tetszik nekem ez az ember. Sugárzik róla a becstelenség.