XIII. fejezet

Amelyben Abdullah kihívja a sorsot

Abdullah ott kuporgott még egy ideig, de miután a lények nem tértek vissza, határozatlan léptekkel újra kúszni kezdett, s csak remélte, hogy rájön, mi történt vele. Tudta, hogy valami megváltozott, de úgy érezte, fel nem foghatja ésszel; nem elég okos, hogy megértse.

Egyszerre elállt az eső. Ez csalódással töltötte el Abdullahot, mert nagyon jó, frissítő érzés volt a bőrén. Légy körözött fölötte, leszállt egy közeli csillagviráglevélre. Abdullah rögtön kiöltötte hosszú nyelvét, lecsapott a légyre, és lenyelte. „Kitűnő!”, gondolta, ám aztán eszébe jutott, hogy hiszen a legyek tisztátalanok. Még zavartabban mászott be egy másik tő csillagvirág alá. És ott egy ugyanolyan valamit talált, mint ami ő volt. Barna, duzzadt, szemölcsös; sárga szeme a feje tetején. Amint az a másik meglátta őt, rémületében tágra nyitotta széles, ajaktalan száját, és elkezdte teleszívni magát levegővel. Abdullah ennek nem várta meg a végét. Megfordult, és elmászott, amilyen gyorsan csak torz lábai vitték. Már tudta, mivé változott. Varanggyá. A gonosz szellem úgy intézte a dolgokat, hogy varangyok maradjanak egészen addig, míg Kefetemakka rájuk nem akad. Amikor pedig megtalálja, szinte biztosan megeszi őket.

Bemászott a legközelebbi lehajló csillagviráglevél alá. Elrejtőzött.

Körülbelül egy óra múlva a csillagvirág levelei szétnyíltak, és egy szörnyűséges, fekete mancs jelent meg közöttük. A mancshoz tartozó lény igen nagy érdeklődést mutatott Abdullah iránt. Behúzott karmokkal tapogatta. Abdullah annyira megrémült, hogy megpróbált elugrani.

Hamarosan arra eszmélt, hogy hanyatt fekszik a kék virágok között.

Felnézett a fákra, próbálta felidézni, merre az arra, és mi járt a fejében az imént. Voltak ezek között igencsak kellemetlen gondolatok is: két haramia mászik egy oázis tavacskája mellett varangy képében; légyevés; lópata általi halál közelsége. Aztán jobbra és balra fordította fejét, s nem messze meglátta a katonát hasalni. Éppen olyan zavart volt, mint Abdullah. Mellette feküdt a málhazsákja, amellett a sapkája, amelyből Koromdoromb kapaszkodott kifelé. A fejfedő mellett a szellem palackja csillogott.

A szellem apró füstgomolyként kandikált ki az üveg száján, épp csak annyira, mint egy spirituszlámpa lángja; a palack peremére könyökölve kukucskált kifelé.

– Na, élveztétek? – gúnyolódott. – Teljesítettem a kéréseteket, ugye? Most megtanultátok, hogy ne nyaggassatok különleges kívánságokkal!

Kefetemakka rendkívül megriadt, amikor a katona és Abdullah újra emberré vált. Hátát mérgesen ívbe feszítve fújt mindkettőjükre.

A katona kinyújtotta felé a kezét, csitítón szólongatta.

– Ha még egyszer így megijeszted Kefetemakkát – mordult a szellemre –, összetöröm a palackodat!

– Ezt már mondtad – fintorgott a szellem –, de nem sikerülne, nincs ilyen szerencséd. A palack is el van varázsolva. Törhetetlen.

– Akkor az lesz a következő kívánsága – intett a katona Abdullah felé –, hogy te változz varanggyá.

A szellem aggódó pillantást vetett Abdullahra, aki egy szót sem szólt, ám magában úgy gondolta, hogy ez igen jó ötlet a szellem kordában tartására. Felsóhajtott. Akár így, akár úgy, de mintha szüntelenül csak kívánságokat vesztegetnének el.

Összeszedték a holmijukat, és újra nekivágtak az útnak. De ettől kezdve sokkal óvatosabbak voltak. Mellékutakon, ösvényeken haladtak, és éjszakára fogadó helyett egy elhagyott csűrben tértek nyugovóra. Itt valami hirtelen nagyon felkeltette Kefetemakka érdeklődését, és a homályos sarkok felé osont. Amikor kis idő múlva visszatért, tűhegyes fogai közt döglött egeret tartott, amit gondosan a katona kalapjába tett Koromdoromb számára. Koromdoromb nem tudta egészen pontosan, hogy mit is kezdjen az egérrel – aztán láthatólag úgy ítélte meg, olyasfajta játék, amire erősen rá kell ugrani, hogy meglegyen a zsákmány. Kefetemakka újra elment portyázni. Abdullah szinte egész éjjel hallotta vadászatának apró neszeit.

A katona ennek ellenére aggódott a macskák élelmezése miatt. Másnap reggel azt akarta, hogy Abdullah menjen el a legközelebbi gazdához tejért.

– Ha tejet akarsz, menj te! – felelte Abdullah kurtán.

Aztán valahogy mégis azon kapta magát, hogy a közeli tanyaház felé baktat, derékszíja egyik oldalán egy kanna himbálózik, ami a katona málnájából került elő, a másikon pedig a szellem palackja.

Pontosan ugyanez történt a következő két reggelen is, azzal a kis különbséggel, hogy miután ismételten egy pajtában aludtak, Abdullah egyik reggel szép, friss cipót vett, a másikon néhány tojást. A harmadik reggelen a szállásukhoz visszafelé menet igyekezett összeszedni, miért érzi magát egyre kedvetlenebbnek és kizsákmányoltabbnak.

Nem csupán azért, mert a szénában alva elgémberedtek a tagjai, folyton fáradt volt, és mindene nyirkos. Nem csak azért, mert úgy érezte, nagyon sok időt tölt a katona macskái körüli teendők teljesítésével – bár igen, részben Kefetemakka miatt is: Abdullah tudta, hálásnak kell neki lennie, amiért megvédte őket a rendőröktől. Hálás is volt, mindazonáltal nem fért meg jól vele. A macska nap mint nap megvetően ült fel a vállára, és megtalálta a módját, hogy éreztesse, Abdullahot csak afféle hátaslónak tekinti. Ezt egy kicsit nehéz volt elviselni egy állattól. De ettől eltekintve már megszokta a macskákat. Néha majdnem olyan aranyosnak találta Koromdorombot, mint a katona.

Nem. Rossz kedvét leginkább az okozhatta, hogy a hadfi és a szellem folyton kitaláltak valamit, hogy késleltessék Éjvirág utáni kutatásában. Ha nem vigyáz, egész életében az utakat járja, és még Kingsbury városába sem jut el. De még ha el is jut, egy varázslót is találnia kell valahogyan. Nem, ez így nem lesz jó.

Abdullah aznap végig ezen és más hasonló dolgokon rágódott, miközben nyakában az elegáns szőrmegallérként pihenő Kefetemakkával kitartóan menetelt a katona nyomában. Estére szállásul régi, romos kőtornyot találtak. Ez sokkal jobb volt, mint a csűrök. Tüzet gyújthattak, meleg ételt ehettek a katona málnájának rejtekéből, Abdullah pedig végre melegedhetett és megszáradhatott. Jobb lett a kedve.

A katona is vidám volt. Hátát a kőfalnak vetve ült, bámulta a naplementét, Koromdoromb mellette szunyókált a sapkájában.

– Gondolkodtam – mondta a veterán. – Holnap már kívánhatsz valamit a kék, ködös barátodtól, igaz? Tudod, mi lenne a leghasznosabb kívánság? Kérhetnéd, hogy kapd vissza a varázsszőnyeget. Akkor tényleg jól haladhatnánk.

– Legalább ilyen könnyű lenne, ha azt kívánnánk, hogy vigyen minket egyenesen Kingsbury városába, okos obsitos! – mutatott rá Abdullah, az igazat megvallva eléggé mogorván.

– Na persze. De már kiismertem a szellem természetét, és tudom, hogy a lehető legjobban összekutyulná ezt a kívánságot is – felelte a katona. – Határozottan úgy vélem, hogy mivel ismered a szőnyeg működését, sokkal kevesebb gonddal-bajjal juthatnánk el úti célunkhoz, és nem kellene kívánságokat elpazarolnunk vészhelyzetekben.

Ez teljesen logikus érvelés volt, Abdullah azonban csak morgott. Azért adott ki ilyen határozatlan hangot, mert az a mód, ahogy a katona elővezette tanácsát, hirtelen teljesen új megvilágításba helyezte Abdullah előtt a dolgokat. Persze, hogy kiismerte a szellem természetét. Ez a katona már csak ilyen. Igen nagy szakértelemmel vett rá másokat, hogy azt tegyék, amit ő akar. Az egyetlen lény, aki rá tudta venni a katonát, hogy olyasmit tegyen, amit valójában nem akar, az Kefetemakka volt. Kefetemakka pedig csak akkor tett olyasmit, amit tulajdonképpen nem akart, amikor Koromdoromb akart valamit. Vagyis a kismacska áll az akarás piramisának legtetején, ő mozgatja a szálakat. „Egy kismacska!”, ámult Abdullah. És mivel a katona kiismerte a szellem természetét, a szellem pedig határozottan magasabban állt a rangsorban, mint Abdullah, egyértelmű volt, hogy Abdullah van a piramis legalján. Nem csoda, hogy úgy érezte, kihasználják és semmibe veszik. Nem érezte magát jobban attól a gondolattól sem, hogy felismerte, ugyanilyen érzése volt apja első feleségének rokonaival kapcsolatban.

Így hát Abdullah csak morgott egyet, ami Zanzib városában döbbenetes udvariatlanságnak számított volna, de a katona ezt nem is észlelte. Vidáman mutatott az égre.

– Megint csodálatos a naplemente. Nézd, egy másik vár lebeg az égben!

A katonának igaza volt. Pompás fénykoszorúk, aranysárga tavak látszottak az égen, és szigetek és hegyfokok, és egy hosszú, indigókék felhőföldnyelv, rajta szögletes tömb, mint valami erőd.

– Ez nem ugyanolyan, mint az a másik kastély! – szólt Abdullah. Úgy érezte, ideje határozottnak mutatkoznia.

– Persze, hogy nem. Kétszer sosem állnak össze ugyanúgy a felhők – mondta a katona.

Abdullah úgy intézte, hogy másnap reggel ő ébredjen legelőbb. Még alig pirkadt, amikor gyorsan felkelt, fogta a szellem palackját, és messzire sétált a szállásukul szolgáló romoktól.

– Szellem! Mutasd magad!

Halvány füstgomoly jelent meg a palack szájánál, kelletlenül, kísértetiesen.

– Mi van? Hova lettek a szép, virágos, hízelkedő szavak, hogy zafír, gyémánt, kincs meg ilyesmi?

– Magad mondtad, hogy zavarnak, ezért szándékosan máshogy szólok hozzád – közölte vele Abdullah. – Ezentúl inkább a valóság talaján maradok. A következő kívánság összhangban lesz ezzel az új szemléletmódommal.

– Ó! – pöffent a szellem. – Szóval azt kéred, hogy visszakaphasd a varázsszőnyeget.

– Egyáltalán nem ezt kérem – felelte Abdullah.

Ettől a szellem annyira meglepődött, hogy hirtelen egészen kisiklott a palackból, és ámuló tekintettel bámult Abdullahra; szeme a hajnal fényénél szilárdnak, fényesnek és szinte emberinek tűnt.

– Megmagyarázom – szólt Abdullah. – Tehát. Olybá tűnik, hogy a sors szándékosan késlelteti Éjvirág utáni kutatásomat. Mindezt annak ellenére, hogy szintén a sors rendelte el, hogy őt vegyem feleségül. Bármit próbálok lépni, te gondoskodsz arról, hogy kívánságom senkinek ne legyen hasznára, és általában úgy alakul, hogy üldöznek, tevén vagy lovon. Ha mégsem, akkor a katona kényszerít egy kívánság elpazarolására. Mivel elegem van a te rosszindulatodból és a katona rosszindulatából is, aki mindig csakis a maga érdekét akarja érvényesíteni, úgy határoztam, hogy kihívom a sorsot. Mostantól fogva szándékosan akarok elvesztegetni minden kívánságot, így a sors kénytelen lesz közbeavatkozni, különben sosem válik valóra az Éj virággal kapcsolatos prófécia.

– Gyerekes vagy – horkantott a szellem. – De lehet, hogy hős. Vagy talán bolond.

– Persze, persze, szerinted nem állok a valóság talaján. Továbbá azzal teszlek próbára, hogy olyasmit kívánok, ami valahol valakinek legalább jót tesz.

Erre a szellem határozottan gúnyosan nézett.

– Mit parancsolsz tehát a mai napon? Árvaházát? A vakok lássanak? A bénák járjanak? Vagy egyszerűen szerte a világon vegyem el az összes pénzt a gazdagoktól, és adjam a szegényeknek?

– Gondolkodtam a dolgon – mondta Abdullah. – Azt szeretném, hogy az a két haramia, akit varanggyá változtattál, változzon vissza emberré.

A szellem szája rosszindulatú vigyorra húzódott.

– Rosszabbat is tehetnél. Ezt a kívánságodat örömmel teljesítem.

– Mi a baj vele? – kérdezte Abdullah.

– Ó, semmi különös – felelte a szellem. – Egyszerűen csak az, hogy a szultán katonái még az oázisban táboroznak. A szultán meg van győződve arról, hogy te még valahol a sivatagban vagy. Emberei az egész térséget tűvé teszik érted, de biztos vagyok abban, hogy szánnának egy pillanatot a két haramiára is, csak hogy szorgalmukat és lelkesedésüket bizonyítsák kenyéradó gazdájuknak.

Abdullah ezen elgondolkodott.

– És ki van még a sivatagban, aki veszélyben lehet a szultán kutató katonáitól?

A szellem ferde szemmel nézett rá.

– Nagyon szeretnél elvesztegetni egy kívánságot, ugye? Nem sokan, csak néhány szőnyegszövő, egy próféta vagy miféle, és persze Jamal a kutyájával.

– Ó! – szólt Abdullah. – Akkor ezt a kívánságot Jamalra és a kutyájára pazarlom. Azt kívánom, hogy Jamal és a kutyája ebben a minutumban kerüljön biztonságba, éljenek boldogan és jólétben... lássuk csak. királyi szakácsként és őrkutyaként a legközelebbi királyi palotában, Zanzib városát kivéve.

– Nagyon megnehezíted, hogy ez a kívánság balul sülhessen el – jelentette ki a szellem szomorúan.

– Éppen ez volt a szándékom – mondta Abdullah. – Ha megtalálnám a módját, hogyan ne történjenek furcsa csavarok a kívánságok teljesítésében, az nagy megkönnyebbülés lenne.

– Van egy kívánság, amivel elérhetnéd ezt – szólt a szellem.

Meglehetősen vágyakozva mondta ezt, így Abdullah kitalálta, mire gondol. A szellem szeretne megszabadulni a varázslattól, ami a palackhoz köti. Könnyű lenne erre elvesztegetni egy kívánságot, de csak akkor van értelme, ha biztosan számíthat a hálájára, és segít megkeresni Éjvirágot. Ez a szellem azonban eddigi viselkedése alapján nem megbízható. És amennyiben szabadon engedi, nem befolyásolhatja többé ily módon a sorsot.

– Gondolkodni fogok rajta – mondta. – Mai kívánságom Jamallal és a kutyájával kapcsolatos, amint már mondtam. Biztonságba kerültek?

– Igen – közölte a szellem duzzogva. Ám attól az arckifejezéstől, amellyel a palackban eltűnt, Abdullahnak ismét különös, rossz érzése támadt, arra gondolván, hogy a szellem valahogy ezt a kívánságot is kiforgatta és falsul teljesítette. De erről természetesen nem tudott meggyőződni.

Abdullah megfordult, és azt látta, hogy a katona őt figyeli. Fogalma sem volt, mennyit hallott a beszélgetésből, de kész volt érvelni.

A veterán azonban csak annyit mondott:

– Egyáltalán nem értem a logikádat.

Aztán azt javasolta, hogy gyalogoljanak el a legközelebbi tanyára, ahol vehetnek valami reggelit.

Abdullah újra vállára vette Kefetemakkát, és nehézkesen ismét nekiindultak. Aznap is rejtekutakon haladtak. Rendőröket nem láttak ugyan, de mintha semmivel sem jutottak volna közelebb Kingsburyhez. Sőt, amikor a katona egy útmunkástól megkérdezte, milyen messze van Kingsbury, azt a választ kapta, hogy négynapi járásnyira.

„A sors!”, gondolta Abdullah.

Másnap reggel a szállásukul szolgáló szénaboglya másik oldalára ment, és azt kívánta, hogy az oázisbeli két varangy változzon vissza emberré.

A szellem nagyon felháborodott.

– Hallottad: megfogadtam, hogy az első ember, aki felnyitja palackomat, varanggyá változik! Azt akarod, hogy megszegve a szavam, visszacsináljam ezt a remek varázslatot?

– Igen – felelte Abdullah.

– Függetlenül attól, hogy a szultán emberei még mindig ott vannak, és nyilván felakasztják őket? – kérdezte a szellem.

– Azt hiszem – szólt Abdullah, felidézve saját rövid varangylétének tapasztalatait –, hogy még úgy is inkább szeretnének emberek lenni.

– Hát legyen! – mondta a szellem dühösen. – Ugye tudod, hogy bosszúesküm ezzel semmivé lett? De mit törődsz te ezzel?! Én csak egy palackozott napi kívánság vagyok neked, semmi több!