XII. fejezet

Amelyben a törvény utoléri Abdullahot és a katonát

Estére Abdullah majdnem egészen megszokta Kefetemakkát. Jamal kutyájával ellentétben a macska nagyon tisztának tűnt, és nyilvánvalóan kiváló anya volt. Csak akkor szállt le Abdullah válláról, amikor meg kellett szoptatnia a kölykét. Abdullah kezdte úgy érezni, hogy ha nem lenne az állatnak az a rémisztő szokása, hogy időnként, amikor valami nem tetszik neki, óriásira nő, talán el tudná viselni. Azt viszont elismerte, hogy a kismacska egészen elbűvölő teremtés. Útközben a katona lófarokba kötött hajának végével játszott, és amikor ebédre megpihentek, imbolygó léptekkel kergette a pillangókat. A nap többi részében a katona zubbonyából nézelődött; ahogy haladtak lefelé a síkságra, kíváncsian figyelte a tisztásokat, fákat és páfránnyal szegélyezett vízeséseket. Este viszont Abdullah nagyon megundorodott azt látván, hogy a katona mekkora hűhót csap a két új kedvenc körül. Úgy határoztak, hogy abban a fogadóban szállnak meg, ami legelőször az útjukba esik; érkezéskor a katona kijelentette, hogy macskáinak mindenből a legjobbat kell kapniuk. A fogadós és felesége osztották Abdullah véleményét. Lassú észjárású emberek voltak, eleve rossz hangulatban, mivel még ekkorra sem jöttek rá, hogyan tűnt el aznap reggel egy kancsó tej és egy egész lazac.

Keserű rosszallással indultak megfelelő formájú kosarat és bélésnek elég puha párnát keríteni. Komoran siettek felszolgálni tejszínt, csirkemájat és halat. Morgolódva szereztek bizonyos gyógyfüveket, amelyekről a katona állította, hogy megakadályozzák a fül üszkösödését; aztán dühösen elviharzottak újabb, macskaféreghajtó gyógynövényekért. De akkor már egyenesen hitetlenkedtek, amikor azt a kérést kapták, hogy melegítsenek fürdővizet, mert a katona azt gyanítja, Koromdoromb valahol felszedett egy bolhát.

Abdullah hamarosan azon kapta magát, hogy heves tárgyalásba bocsátkozik.

– Ó, fogadósok fejedelme és fejedelemasszonya, kérem, bocsássák meg kitűnő barátom különcségét! Amikor fürdőt kér, úgy érti természetesen, hogy magának és nekem kéri. Mind a ketten elég piszkosak vagyunk a hosszú utazástól, és nagyon jólesne a tiszta, meleg víz, amiért természetesen megfizetjük a szükséges felárat.

– Micsoda? Hogy én fürödjek? – tiltakozott a katona, amikor a fogadós és a felesége kitalpalt, hogy vizet forraljon.

– Igen, te – felelte Abdullah. – Illetve te és a macskáid, ha úgy jobban tetszik, különben még ma este továbbállok nélküled. Otthon, Zanzib városában Jamal barátom kutyája nem volt olyan kellemetlen az orrnak, mint te, mosdatlan harcos; Koromdoromb, akár van bolhája, akár nincs, sokkal tisztább nálad.

– De ha elmész, mi lesz a hercegnőmmel és a szultán lányával? – kérdezte a katona.

– Majd kitalálok valamit – felelte Abdullah. – De addig is szeretném, ha megfürödnél, és ha akarod, beviheted a vízbe magaddal Koromdorombot is. Ezt akartam kérni.

– A fürdőtől elgyengül az ember – vonakodott a katona. – De ha már beszállok a vízbe, megmosdathatnám Kefetemakkát is.

– Felőlem akár szivacsnak is használhatod a macskákat, ha úgy tetszik, hóbortos hadfi! – jegyezte meg Abdullah, azzal kiment, fürödni végre. Zanzib városában az emberek gyakran fürödtek, mert nagy volt a forróság. Abdullah hozzászokott, hogy legalább minden másnap felkeresse a közfürdőt, és ez nagyon hiányzott neki. Hetente egyszer még Jamal is megmosdott, és a szóbeszéd szerint ilyenkor a kutyáját is bevitte maga mellé. Abdullah elmerült a meleg vízben, az enyhe ringatás nyugtató hatással volt rá, és arra gondolt, hogy a katona semmivel sem bolondabb, hogy macskával fürdik, mint Jamal, aki a kutyájával áztatja magát. Remélte, hogy Jamal és kutyája sikeresen elmenekültek, és ha igen, akkor éppen nem a sivatag viszontagságait szenvedik.

A katona nem lett gyengébb a fürdőtől, bár bőre sokkal világosabb barnának látszott. Úgy tűnt, Kefetemakka a víz puszta látványától is elmenekült, de a hadfi állítása szerint Koromdoromb a fürdés minden percét élvezte.

– A szappanbuborékokkal játszadozott! – lelkendezett.

– Remélem, úgy gondolod, megéri ez a sok vesződség veled – mondta Abdullah az anyamacskának, aki az ágyára telepedett, és ott tisztogatta magát tejszínes csirkehúsból álló vacsorája után. Kefetemakka megfordult, és kerek szemével megvetőn nézett rá: természetesen megérdemli. Aztán folytatta a fültisztogatás komoly műveletét.

Másnap reggel a számla hatalmasnak bizonyult. A felár legtetemesebb részét a meleg víz tette ki, de a párnák, kosarak, gyógynövények is jelentősen növelték a fizetendő összeget. Abdullah elborzadva fizetett, és aggódón tudakolta, milyen messze van még Kingsbury városa.

Azt a választ kapta, hogy hatnapi járás.

Hat nap! Abdullah kis híján hangosan felnyögött. Még hat nap ilyen költségek mellett, és ha megtalálja is Éjvirágot, a legszerényebb szegénységben sem tudja eltartani. Még legalább hat napig el kell viselnie, hogy a katona ilyen ajnározással veszi körül a macskákat, és addig nem is vallathatnak ki varázslót, és nem kezdhetik meg Éjvirág keresését. „Nem, ez nem mehet így tovább”, gondolta Abdullah. A szellemtől legközelebb azt kívánja majd, hogy vigye őket egyenesen Kingsbury városába. Így már csak két napot kell kibírni vele.

E gondolattól vigasztalva menetelt Abdullah az úton; vállán komoran ücsörgött Kefetemakka, derékszíján himbálózott a palack. Ragyogóan sütött a nap. Abdullah üdítőnek találta a vidék zöldjét a sivatag után. Kezdte értékelni a zsúptetejű házakat is. Az ittenieknek gyönyörű kertjeik voltak, és sok helyen rózsát vagy más virágot futtattak az ajtó köré. A katona azt mondta, errefelé a zsúpfedél a szokás, és biztosította útitársát, hogy ez a fajta tetőfedő anyag nem engedi a házba csorogni az esőt – ebben viszont Abdullah erősen kételkedett.

Gyaloglás közben hamarosan újabb ábrándba merült. Látta Éjvirágot és magát egy ilyen, virággal körülfuttatott ajtajú házban élni. Olyan kertet kerekít majd neki, hogy hetedhét mérföldről csodájára járnak. Elkezdte tervezgetni ezt a kertet.

Sajnálatos módon azonban dél felé álmodozását egyre nagyobb cseppekben hulló eső zavarta meg. Kefetemakka gyűlölte az esőt. Hangos nyávogással panaszkodott Abdullah fülébe.

– Gombold az ujjasod alá! – utasította a katona.

– Azt már nem, ó, állatok imádója! – közölte Abdullah. – Ez a macska nem szeret engem jobban, mint én őt. Nyilván megragadná az alkalmat, hogy jól összekarmoljon.

A katona erre leterítette fejfedőjét egy meglehetősen kétes tisztaságú zsebkendővel, és Abdullah kezébe adta a benne kucorgó Koromdorombbal együtt, majd átvette Kefetemakkát, s a saját zubbonya alá rejtette. Körülbelül félmérföldnyit haladtak így. De aztán nekikezdett az eső; szakadt, mintha dézsából öntenek.

A szellem vékony, kékes füst képében óvatosan előszivárgott a palackból.

– Nem tudnál tenni valamit, hogy ne csorogjon a nyakamba ez a rengeteg víz?

Koromdoromb is ugyanezt nyávogta, s méltatlankodva prüszkölt. Abdullah kisimította arcából az ázott tincseket, és igencsak zaklatottnak tűnt.

– Menedéket kell találnunk valahol! – közölte a katonával.

Szerencsére a következő sarkon fogadóra bukkantak. Hálásan csattogtak be a söntésbe, ahol Abdullah örömmel nyugtázta, hogy a zsúpfedél valóban egészen jól kívül tartja az esőt.

Itt a katona – ahogy Abdullah azt már megszokhatta – magánlakosztályt rendelt kandallóval, hogy a macskák kényelmesen legyenek, és négyüknek hozatott vacsorát. Abdullah – amihez már szintén hozzászokott – azon tűnődött, hogy ezúttal mennyi lesz a számla; bár el kellett ismernie, hogy a tűz valóban nagyon kellemes. Csöpögött a ruhájából a víz. A kandalló elé állt szárítkozni, kezében egy korsó serital, aminek ebben a fogadóban olyan íze volt, mintha egy nem túl egészséges tevétől származna. Várták a vacsorát. Kefetemakka először szárazra nyalogatta a kismacskát, aztán magát is. A katona kinyújtotta a lábát a tűz mellett, nézte, hogyan gőzölög a nedves csizma. A szellempalack a kandallópárkányon állt, és szintén halványan párállni látszott. A szellem sem panaszkodott.

Lódobogást hallottak kintről. Ez nem volt szokatlan. Ingary földjén az emberek lóháton jártak, ha tehették. Az sem volt meglepő, hogy a lovasok megálltak a fogadónál. Nyilván ők is megáztak. Abdullah arra gondolt, hogy előző nap inkább arra kellett volna kérnie a szellemet, hogy két lovat adjon alájuk, mintsem tejet és lazacot teremtsen elő. Ekkor azonban meghallotta, hogy a lovasok odakint így kiáltanak a fogadósnak:

– Két férfit keresünk. Az egyik strangiai katona, a másik furcsa öltözékű, sötét bőrű fickó. Súlyos testi sértés és rablás miatt állnak körözés alatt. Láttad őket?

A lovasok még be sem fejezték mondanivalójukat, a katona máris a szobájuk ablakánál termett, hátát a falnak vetette, s oldalazva pillantott ki, hogy kintről meg ne lássák; málhazsákját egy szempillantás alatt kapta egyik, kalapját a másik kezébe.

– Négyen vannak – közölte. – Rendőrök. Egyenruhában.

Abdullah csak állt, szája tátva maradt a döbbenettől. Arra gondolt, ez az eredménye annak, hogy annyit vacakoltak macskakosarak és fürdővíz miatt, s így okot adtak a fogadósoknak, hogy emlékezzenek rájuk – ahogy a magánlakrész iránti igényük sem éppen hétköznapi. Hallotta, ahogy ez a fogadós odakint alázatosan feleli:

– Igenis, biztos urak, mindkét fickó odafent van.

A katona odanyújtotta a sapkáját Abdullahnak.

– Tedd bele Koromdorombot. Aztán fogd Kefetemakkát, és állj készen: amint belépnek a fogadóba, kiugrunk az ablakon.

Koromdoromb éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy felfedezze, mi van a nagy tölgyfa asztal alatt. Abdullah letérdelt érte. Ahogy kezében a fickándozó macskával, térden kúszva hátrált kifelé, súlyos, csizmás lépések ütötték meg a fülét a söntés irányából. A hadfi kireteszelte az ablakot. Abdullah belehuppantotta Koromdorombot a sapkába, és megfordult, hogy megkeresse Kefetemakkát. Ekkor észrevette a kandallópárkányon melegedő palackot. Kefetemakka a szoba másik végében, a szekrény tetején gubbasztott. A helyzet reménytelennek látszott. A lábdobogás egyre közelebbről és közelebbről hallatszott. A veterán az ablakot rángatta – nyilván beragadt.

Abdullah megragadta a szellem palackját.

– Gyere ide, Kefetemakka! – mondta, és az ablak felé futott, ahol összeütközött a hátráló hadfival.

– Állj félre! – kiáltott rá a katona. – Beragadt. Ki kell rúgnom.

Abdullah hátrált egy lépést; ebben a pillanatban az ajtó nagy robajjal bevágódott, és három behemót, egyenruhás rendőr rontott a szobába. A hadfi csizmájának a sarka nagyot csattant az ablak keretén. Az egyik ablakszárny kivágódott, a katona kimászott a párkányra. A három rendőr kiabált. Ketten az ablak felé iramodtak, egyikük Abdullahot akarta elkapni. Abdullah felborította előttük a tölgyfa padot, az ablak felé rohant, és gondolkodás nélkül átvetette magát a párkányon, ki a szakadó esőbe.

Aztán eszébe jutott Kefetemakka. Visszafordult.

A macska megint óriási volt, nagyobb, mint amilyennek Abdullah valaha is látta; hatalmas, sötét árnyékként magasodott a szobában, hosszú agyarait vicsorogva villantotta a három férfira. A rendőrök egymás hegyén-hátán csörtettek vissza az ajtóhoz. Abdullah hálásan szaladt a hadfi után, aki a fogadó távolabbi sarka felé igyekezett. A negyedik rendőr, aki odakint a lovakat őrizte, utánuk indult; ám hamar ráébredt, hogy ez igencsak ostoba ötlet, így hát megfordult, és visszafelé kezdett futni. A lovak szétszaladtak előle. Abdullah a katona után trappolt az eső áztatta konyhakerten át; a háta mögül hallotta, ahogy a négy rendőr kiabálva próbálja megfogni a lovakat.

A veterán tapasztalt menekülő volt. Egy pillanatot sem vesztegetett, rögtön megtalálta az utat a veteményeskertből a gyümölcsöskertbe, s ott a kaput, amely egyenesen a mezőre nyílt. Távolabbra, a mező másik oldalán, túl az eső sűrű fátyolán menedéket ígérő erdő húzódott.

– Nálad van Kefetemakka? – zihálta a katona. Csizmájuk talpa cuppogott a nedves fűben.

– Nincs – felelte Abdullah. Nem volt ereje bővebben magyarázni.

– Micsoda? – kiáltott fel a hadfi. Megtorpant, hirtelen megfordult.

Ebben a pillanatban a négy ló, mind egy-egy rendőrrel a nyeregben átugratott a gyümölcsöskert sövényén, utánuk a mezőre. A katona elkáromkodta magát, s még sebesebben iramodott az erdő felé. Abdullah a nyomában. Mire elérték a cserjést, üldözőik már a rét felénél jártak. Abdullah és a hadfi átküzdötték magukat a bokrokon, s beértek a fák közé – ahol Abdullah legnagyobb csodálkozására apró, kék virágok borították puha szőnyegként a talajt, ameddig csak a szem ellátott.

– Ez meg mi? – ámult.

– Csillagvirág – felelte a veterán. – Ha elvesztetted Kefetemakkát, megöllek.

– Nem vesztettem el, meg fog találni minket. Megint óriásivá változott. Mondtam már. Varázslat – lihegte Abdullah.

A katona viszont sosem látta átváltozni Kefetemakkát, s nem hitt Abdullahnak.

– Fuss gyorsabban! – mordult rá. – Vissza kell kanyarodnunk, hogy magunkhoz vegyük.

Csak rohantak előre, átgázolva a csillagvirág szőnyegen, orruk eltelt a vadvirág émelyítő illatával. Ha nem hallotta volna az üldözők kiáltásait, Abdullah azt hihette volna, hogy a mennyország földjén szalad. Futás közben újra ábrándjaiba merült: Éjvirág kertjébe ezerszám ültet majd csillagvirágot, ezekhez hasonlót. Ám az álmodozás sem vonta el a figyelmét arról a tényről, hogy nyomot hagytak maguk után: virágokat tapostak le, lépteikkel eltörve fehéres szárukat. Azt is hallotta, ahogy az ágak recsegtek az utánuk csőrtetőktől.

– Reménytelen! – sóhajtott a katona. – Kérd meg a szellemet, hogy veszítsék nyomunkat a rendőrök!

– Ne feledd, ó, gyalogosok gyémántja, nincs kívánság, csak holnapután – zihálta Abdullah.

– Megint teljesíthet egyet előre – jelentette ki a katona.

Az Abdullah szorongatta palackból kék füst gomolygott elő; s meglehetősen dühösnek tűnt.

– Azzal a feltétellel teljesítettem legutóbbi soron kívüli kívánságodat, hogy békén hagysz végre – méltatlankodott a szellem. – Csak annyit kértem, hogy hagyj búslakodni a palackomban. És hagysz? Nem. Amint a baj első szele megcsap, máris külön kívánságért vinnyogsz. Hát engem senki nem vesz emberszámba?

– Vészhelyzet van, ó, palackos szellemek jácintja. kék harangvirágja! – bökte ki Abdullah. – Vigyél minket. nagyon. messzire.

– Ne tedd! – kottyantott bele a katona. – Nem kívánhatod, hogy itt hagyjuk Kefetemakkát! Kérd azt, hogy legyünk láthatatlanok, míg meg nem találjuk!

– Ó, szellemek kék jádeköve.! – dadogta Abdullah.

– Ha van valami, amit nagyon utálok – vágott a szavába a szellem, s lassan levendulaszínűvé sötétedett –, amit még ennél az esőnél is jobban utálok, és annál is, hogy folyton előrehozott kívánságokkal nyaggatnak. Akkor az az, ha virágnyelven noszogatnak kívánságok teljesítésére. Ha akarsz valamit, beszélj kertelés nélkül!

– Vigyél minket Kingsbury városába! – bökte ki Abdullah.

– Veszítsenek szem elől üldözőink! – kiáltotta a katona ugyanebben a pillanatban.

Egymásra bámultak.

– Döntsétek el, melyiket teljesítsem! – mondta a szellem. Karba font kézzel, megvető tekintettel lebegett mögöttük. – Nekem aztán mindegy, mire vesztegettek el egy újabb kívánságot. De hadd emlékeztesselek titeket, hogy két napig nem kívánhattok semmit.

– Nem hagyom itt Kefetemakkát – közölte a hadfi.

– Ha már. kívánságot vesztegetünk el. – lihegte Abdullah –, akkor. bolond szerencsevadász. hasznos. eljutni. mielőbb. Kingsburybe.

– Akkor menj nélkülem! – jelentette ki a katona.

– A lovasok már csak ötvenlábnyira vannak – jegyezte meg a szellem.

Visszapillantottak, és megállapították, hogy ez megfelel a valóságnak. Abdullah gyorsan beadta a derekát.

– Akkor ne lássanak minket – nyögte ki levegőért kapkodva.

– Legyünk láthatatlanok, amíg Kefetemakka ránk nem talál – tette hozzá a katona. – Tudom, hogy megtalál minket. Okos macska.

Abdullah látta, hogy a szellem füstarcán gonosz vigyor jelenik meg, és gomolykarja ismerősnek tűnő mozdulatokat tesz.

Aztán nedves és ragacsos, furcsa érzése támadt. A világ hirtelen eltorzult Abdullah körül, hatalmas lett, kék, zöld és homályos. A hatalmas csengettyűvirágok között óvatosan és bizonytalanul lépegetett, nagy, szemölcsös végtagjaival lassú és kimerítő módon mászott, mert valami okból nem tudott lefelé nézni, csak fel és oldalra. Olyan fáradságosan haladt, hogy meg akart állni, és lekuporodni ott, ahol van, de a talaj igen szörnyen rázkódott. Érezte, hogy hatalmas lények vágtatnak felé, így hát csak mászott és mászott tovább eszeveszett iramban, ahogy csak erejéből telt. Éppen hogy el tudott ugrani – kerek toronyhoz hasonlatos, óriási, fémmel erősített pata csapódott a földre közvetlenül mellette. Abdullah annyira megijedt, hogy megdermedt, moccanni sem tudott. Érezte, hogy a hatalmas teremtmények is megállnak, meglehetősen közel hozzá. Hangos, ideges kiáltások hallatszottak, de a szavakat nem tudott kihámozni. Ez így ment egy ideig. Aztán újrakezdődött a patadobogás, és folytatódott is egy ideig; hol itt, hol ott hangzott fel, mígnem nagy sokára – szinte egy egész napnak tűnt! – a keresők mintha feladták volna, és nagy csörtetéssel, cuppogással elvonultak.