III. fejezet

Amelyben Éjvirág számos fontos tényt fedez fel

Abdullah újra gondosan az oszlop köré kötözte a szőnyeget, aztán kiment a bazárba, s megkereste a legügyesebb kezű rajzoló bódéját.

A szokásos bevezető udvariaskodás után, amelynek során Abdullah a művészt a rajzszerszámok hercegének, a színes kréták varázslójának, a művész pedig Abdullahot a vevők gyöngyének és a jó ízlés koronájának nevezte, Abdullah azt mondta:

– Mindenféle kinézetű és korú férfiről készíts nekem rajzot, akit valaha láttál. Rajzolj nekem királyokat és földműveseket, kereskedőket, kétkezi munkásokat, soványakat, kövéreket, fiatalt és öreget, szépet és rútat, és egészen átlagos kinézetűt is. Ha e felsoroltak között van olyan, amilyent még sosem láttál, kérlek, képzeletből rajzolj, ó, ecsetek mestere! És ha képzeleted cserbenhagyna, amit nehezen tudok elképzelni, de ha mégis megállna képzelőtudományod, ó, művészek ékessége, csak annyit kell tenned, hogy kinézel és másolsz!

Abdullah széles karmozdulattal mutatott a bazárban sürgölődő, vásárló tömegre. Kis híján elsírta magát, úgy elérzékenyült a gondolatra, hogy ilyen látványban Éjvirágnak még sosem volt része.

A művész kétkedőn simított végig kusza szakállán.

– Természetesen, ó, emberiség nemes csodálója! Ezt könnyen megtehetem. De, ó, bölcsesség ékköve, felvilágosítanád e szerény rajzolót, mire kell neked ennyi férfiportré?

– Miért kívánná a rajzolás koronája és ékessége ezt tudni? – kérdezte Abdullah meglehetősen döbbenten.

– A vevők legjobbika bizonyára megérti, hogy e nyomorult féregnek tudnia kell, milyen eszközzel készítse el a kívánt ábrázolásokat – felelte a művész. Valójában azonban csak kíváncsi volt e rendkívül szokatlan megrendelés okára. – Kérdés, hogy olajjal fessek-e fára vagy vászonra, ezüstirónnal rajzoljak papírra vagy pergamenre, esetleg falra szánt freskó szükségeltetik. Mindez attól függ, ó, művészetpártolók gyöngye, milyen célra kívánod használni az elkészült alkotásokat.

– Ó, papírra rajzolj – válaszolt Abdullah sietve. Nem szándékozott nyilvánosságra hozni Éjvirággal való ismeretségét. Nyilvánvaló volt számára, hogy Éjvirág apja nagyon gazdag ember lehet, akinek bizonyára erős kifogása lenne az ellen, hogy egy ifjú szőnyegkereskedő idegen férfiak képét mutogassa Ochinstan hercege számára tartogatott leányának. – A portrék egy olyan szerencsétlen személynek készülnek, aki más emberekkel ellentétben képtelen utazni.

– Akkor te a jótékonyság bajnoka vagy – mondta a művész, és meglepően csekély összegért vállalta a rajzok elkészítését. – Nem, nem, szerencse gyermeke, ne köszönd! – tiltakozott, amikor Abdullah háláját igyekezett kifejezni. – Három okom van arra, hogy így cselekedjem. Először is: számos portrét rajzoltam már megrendelés nélkül, csupán saját gyönyörűségemre, és ha azokért pénzt kérnék tőled, nem járnék el tisztességesen, mivel már úgyis megrajzoltam őket. A második ok az, hogy a feladat, amit adtál, tízszer érdekesebb, mint szokásos munkáim, mikor ifjú hölgyeket vagy vőlegényeiket, lovakat, tevéket festek, és mindegyiket meg kell szépítenem a megrendelő igénye szerint, vagyis nem ábrázolhatom a valóságot hűen; hasonlóképpen sorra rajzolom a rosszcsont gyerekeket, akiket szüleik az igazságtól teljesen elrugaszkodott módon valóságos angyaloknak akarnak látni. Harmadik okom az, megrendelők legnemesebbike, hogy szerintem meg vagy bolondulva, és ha háborodott elmeállapotodat kihasználnám, azzal szerencsétlenséget hoznék magamra.

Szinte azonnal elterjedt a bazárban, hogy az ifjú Abdullah, a szőnyegkereskedő, elvesztette józan eszét, és minden portrét megvesz, ami csak eladó.

Ez meglehetős kellemetlenséget okozott Abdullahnak, mivel szüntelenül zaklatták emiatt. Egymás után bukkantak fel ajtaja előtt különböző személyek, akik hosszú, cikornyás beszédekben tudatták vele, hogy van egy eladó portréjuk a nagymamáról, amitől a világ semmi kincséért nem válnának meg, és csak a szegénység kényszeríti őket arra, hogy mégis ezt tegyék; vagy a szultán versenytevéjéről egy festmény, ami történetesen leesett egy szekér saroglyájáról; vagy ez a medalion, benne kedvenc húguk képmása. Sok időbe telt, mire Abdullah megszabadult tőlük; több esetben előfordult, hogy megvette a felkínált festményt vagy rajzot, ha az férfit ábrázolt. Erre azonban még többen keresték fel.

– Csak ma. Az ajánlatom kizárólag ma napszálltáig érvényes – mondta végül az egyre népesebb tömegnek. – Akinek eladó férfiportréja van, jöjjön napnyugta előtt egy órával, és akkor vásárolok ilyesmit. De csak akkor.

Így maradt valamennyi ideje a szőnyeg tanulmányozására. Ekkorra már újra kételkedett abban, hogy a kertben tett látogatása több volt, mint egy álom, mert a szőnyeg egész nap nem mozdult. Ugyanis Abdullah természetesen kipróbálta reggeli után; ismét utasította, hogy emelkedjen fel kétlábnyira, csak hogy bizonyítsa működőképességét. Ám a szőnyeg egyszerűen csak fekve maradt a földön. Kipróbálta akkor is, amikor visszatért a művész bódéjából, de a szőnyeg akkor is csak laposan terült el.

– Talán nem bántam veled elég jól – szólt hozzá a fiú. – Hiába nem hittem benned, te hűségesen velem maradtál, ám én csak azzal háláltam meg jóságodat, hogy egy oszlop köré kötöztelek. Jobban éreznéd magad, ha hagynálak szabadon heverni a padlón, barátom? Erről van szó?

Otthagyta kiterítve a földön, de ez sem használt. Úgy feküdt ott, mint bármely más közönséges szőnyeg.

Ez nem hagyta Abdullahot nyugodni akkor sem, amikor bódéját elárasztották a festményeket árulók. Újra motoszkálni kezdett benne korábbi gyanúja az idegennel kapcsolatban, akitől a szőnyeget vette, és eszébe jutott az a hatalmas zaj is, ami Jamal bódéjában tört ki pontosan abban a pillanatban, amikor az idegen felemelkedésre utasította a szőnyeget. Eszébe jutott, hogy mindkétszer látta mozogni az idegen ajkát, de nem hallotta, mit mond.

– Így már minden világos! – kiáltott fel, ököllel tenyerébe csapva. – Ki kell mondani egy titkos varázsszót, csak akkor moccan, ám ezt a szót, ki tudja mi okból, de kétségkívül gonosz szándéktól vezérelve, ez a férfi nem árulta el nekem. A gazember! És ezt a szót ejthettem ki álmomban.

Visszasietett a bódéjába, és felütötte a kopott értelmező szótárt, amit még az iskolában használt. Aztán a szőnyegre állva kiáltott:

– Abaposztó! Szállj fel, kérlek!

Semmi. A szőnyeg nem hallgatott sem erre, sem más, a-val kezdődő szóra. Abdullah makacsul folytatta a b-vel, és amikor az sem használt, mondta tovább és tovább, a szótár összes szavát felsorolva. Mivel folyton megzavarták a portrét eladni kívánók, ez eltartott egy ideig. Mindazonáltal kora estére elért a „zsurló” szóhoz, ám a szőnyeg a legkisebb rojtját sem mozdította.

– Akkor biztosan valami nem létező, jelentéstelen, kitalált vagy idegen szó! – kiáltott fel izgatottan. – Mert vagy ez történt, vagy az, hogy Éjvirágot mégiscsak álmodtam. – Ám ha nem is volt álom a mesés kert, annak az esélye, hogy a szőnyeg ismét odaröpítse Abdullahot, percről percre csökkenni látszott. Ott állt, és kitartóan sorolta az összes különös hangzású vagy idegen szót, amit csak ismert, ám a szőnyeg meg sem moccant.

Egy órával napnyugta előtt ismét megzavarták. Nagy tömeg gyülekezett a bódéja előtt. Csomagokat, nagy, lapos mappákat cipeltek. A bazárbeli festőművésznek át kellett nyomakodnia a sokaságon saját rajzaival. Az ezt követő óra rendkívül megterhelő, fárasztó és kényelmetlen volt. Abdullah számtalan festményt nézett végig; visszautasította nagynénik, anyák, nővérek, kishúgok képeit, és letörte az unokafivérek portréiért kért hatalmas árakat. Egy óra leforgása alatt a művésztől vásárolt száz kitűnő rajzon kívül megvett további nyolcvankilenc festményt, medaliont, rajzot, sőt egy vakolatdarabot is, amelyre egy arc volt mázolva. Szinte az utolsó érméig elköltötte a pénzt, amije a varázsszőnyeg vásárlása után megmaradt; már ha valóban varázsszőnyeg volt, amit vett. Beesteledett, mire sikerült meggyőznie a férfit, aki egy újabb olajfestményt akarván rásózni azt bizonygatta, negyedik felesége anyja ránézésre jócskán férfiszámba megy, hogy a nő, bármely marcona, mégsem férfi, és kiebrudalta az illetőt szerény üzletéből. Ekkorra már túl fáradt és izgatott volt ahhoz, hogy vacsorát készítsen magának. Rögtön le is feküdt volna, ám Jamal, akinek aznap nagyon jól ment az üzlet, mivel a várakozóknak ételt és italt árult, puhára sült aprópecsenyét hozott neki nyárson.

– Fogalmam sincs, mi ütött beléd – mondta Jamal. – Eddig azt hittem, normális vagy. De akár megbolondultál, akár nem, enned kell.

– Megbolondulásról egyáltalán nincs szó – tiltakozott Abdullah. – Egyszerűen új üzleti tevékenységet kezdtem.

Azért megette a húst.

Aztán mind a száznyolcvankilenc képet a szőnyegre halmozta, és bevackolt közéjük.

– Most figyelj rám! – szólt a szőnyeghez. – Ha valami okból álmomban kimondanám a parancsszavadat, azonnal repíts engem Éjvirág éjszakai kertjébe.

Úgy gondolta, ennél jobbat, többet nem tehet. Hosszú időbe telt, mire végre sikerült elszenderednie.

Nem sokkal később pompás virágok édes illatára ébredt, és arra, hogy egy finom kéz gyengéden rázogatja. Éjvirág hajolt föléje. Abdullah kinyitotta a szemét, és néhány végtelen pillanatig csak nézte. Sokkal szebb volt, mint amire emlékezett.

– Nahát, tényleg hoztál képeket! Nagyon kedves vagy!

„Sikerült!”, gondolta Abdullah diadalmasan.

– Igen – felelte. – Száznyolcvankilencféle férfiról hoztam portrét. Úgy gondolom, ezek alapján legalább általános elképzeléseid lesznek a férfiakról.

Segített a lánynak leakasztani néhány aranyfényű lámpást a bokrok ágairól, és letelepedtek egymással szemben a patak partján. Aztán Abdullah egyesével megmutatta a képeket; előbb a lámpa alá tartotta őket, aztán a lejtős partfalnak támasztotta. Úgy érezte magát, mint egy utcai rajzoló.

Éjvirág minden képet, amit csak Abdullah mutatott, abszolút pártatlanul és nagy figyelemmel vizsgált meg. Aztán lámpást fogott, és újra átnézte a művész rajzait. Ez Abdullahot nagy örömmel töltötte el. A bazári rajzoló igazán tehetséges volt. Abdullah minden kérését teljesítette; volt a portrék között mindenféle személy, hősies, királyi alaktól (nyilván valami szobor másolata) egészen a bazárban cipőt pucoló púposig, valamint egy félig kész önarckép is.

– Igen, már látom – szólalt meg végül Éjvirág. – A férfiak nagyon különbözőek, ahogy mondtad. Apám egyáltalán nem tipikus, ahogy nyilván te sem.

– Tehát elismered, hogy nem lány vagyok?

– Kénytelen vagyok elismerni. Kérlek, bocsásd meg korábbi tévedésemet.

Azzal továbbvitte a lámpást a part mentén, és harmadszor is megnézegetett bizonyos képeket.

Abdullah kissé bosszúsan észrevételezte, hogy a legszebb férfiak képeit választotta ki. Figyelte, ahogy a lány szép homlokát kissé összeráncolva a képek fölé hajol; egy rakoncátlan sötét hajtincse a homlokában táncolt. Éjvirág igen behatóan tanulmányozta a férfiportrékat. Abdullah azon tűnődött, vajon milyen hatást váltott ki tettével, milyen folyamatot indított el a lányban.

Amikor végzett, Éjvirág összeszedte a képeket, és gondosan kupacba rendezte őket.

– Ahogy gondoltam. Te mindegyiküknél jobban tetszel nekem. Egyik-másik túlságosan öntelt, mások önzőnek és kegyetlennek tűnnek. Te viszont szerény és kedves vagy. Szándékomban áll azzal a kéréssel állni apám elé, hogy inkább hozzád adjon feleségül, mint Ochinstan hercegéhez. Ellenedre lenne?

A kert arany, ezüst és sötétzöld színei elhomályosodtak, és mintha minden forogni kezdett volna Abdullah körül.

– Én... én azt hiszem, ez nem fog menni – nyögte ki végül.

– Miért nem? Van már feleséged?

– Nem, nem. Nem erről van szó. A férfi a törvény szerint annyi feleséget vehet magának, amennyit anyagi körülményei lehetővé tesznek, de.

Éjvirág homloka ismét ráncba rándult.

– A nőknek hány férjük lehet?

– Csak egy! – felelte Abdullah meglehetősen döbbenten.

– Ez egyáltalán nem igazságos és méltányos – jegyezte meg Éjvirág tűnődőn. Leült a partra, és elgondolkodott. – Ezzel azt akarod mondani, hogy Ochinstan hercegének esetleg már van néhány felesége?

Abdullah figyelte, ahogy Éjvirág homlokán egyre mélyülnek a ráncok, és jobb kezének karcsú ujjai a pázsiton dobolnak. Tudta, hogy elindított a lányban valamit. Éjvirág ekkor ébredt tudatára annak, hogy apja néhány fontos tényt elhallgatott előle.

– Ha herceg – felelte Abdullah meglehetősen izgatottan –, azt hiszem, nagyon is lehetséges, hogy van már néhány felesége. Tehát igen.

– Akkor mohó – állapította meg Éjvirág. – Nagy kő esett le a szívemről. Miért véled úgy, hogy nem mehetnék hozzád feleségül? Tegnap említetted, hogy te is herceg vagy.

Abdullah érezte, hogy arca felhevül, és átkozta magát, amiért álmodozásait kifecsegte Éjvirág előtt. Ám azzal védekezett, hogy minden oka megvolt ábrándképnek hinni a lányt, amikor ezekről beszélt neki. Mindazonáltal ez a tény nem sokat segített a helyzeten, ugyanolyan rosszul érezte magát.

– Igaz. De azt is mondtam, hogy elvesztem, és messze kerültem királyságomtól. Mint bizonyára gyanítod, most igen szerény életet vagyok kénytelen élni. Szőnyegeket árulok Zanzib város bazárjában. Az apád nyilván nagyon gazdag ember. Nem találna engem megfelelő kérődnek.

Éjvirág ujjaival igen dühösen dobolt.

– Úgy beszélsz, mintha az apám akarna feleségül menni hozzád! Mi a baj? Szeretlek! Te nem szeretsz?

Fejét felvetette, s tekintetét Abdullah szemébe fúrta. S Abdullah viszonozta a pillantást, belenézett Éjvirág végtelenül mély szemébe. És maga sem tudta hogyan, azt felelte:

– Én is szeretlek.

Éjvirág mosolygott. Abdullah is mosolygott. Néhány hosszú, holdfényes pillanatig csak nézték egymást.

– Elmegyek veled oda, ahol élsz – közölte Éjvirág. – Mivel nagyon is igaz lehet, amit apám hozzáállásáról mondtál, előbb össze kell házasodnunk, és csak aztán áruljuk el neki. Akkor nem tud mit tenni.

Abdullah, akinek volt némi tapasztalata a gazdag emberek magatartását illetően, azt kívánta, bárcsak igaza lenne a lánynak.

– Nem biztos, hogy ez ilyen egyszerű. Ami azt illeti, most, hogy belegondolok, elővigyázatosságból el kellene hagynunk Zanzib városát. Ez kivitelezhetőnek tűnik, mert történetesen van egy varázsszőnyegem, ott hagytam fenn, a parton. Az hozott ide. Sajnálatos módon azonban varázsszóra indul, amit csak álmomban tudok kimondani.

Éjvirág lámpást vett magához és magasra tartotta, hogy fényénél alaposan megszemlélhesse a szőnyeget. Abdullah csak nézte őt, csodálta mozgása kecsességét.

– Nagyon réginek tűnik – jelentette ki a lány. – Olvastam ilyen szőnyegekről. Minden bizonnyal egy egészen közönséges, de régiesen kiejtett szóra van szükségünk. Olvasmányaimból arra következtetek, hogy az efféle szőnyegeknek vészhelyzetben is gyorsan kell felemelkedniük, vagyis ez a szó nem lehet túlságosan bonyolult. Nem mondanál el nekem mindent, amit csak tudsz róla? Ketten esetleg könnyebben rájövünk a nyitjára.

Ebből Abdullah számára világossá vált, hogy Éjvirág (leszámítva ismereteinek más téren való hiányosságait) okos és nagyon művelt. Még jobban szerette ezért. Elmondott neki mindent, amit a szőnyegről tudott, valamint azt is, hogy a Jamal pecsenyesütőjénél támadt ribillió miatt nem hallotta a parancsszót.

Éjvirág figyelmesen hallgatta, és minden új ténynél bólintott.

– Nos, tekintsünk el attól a különös kérdéstől, hogy miért ad el valaki egy bizonyítottan repülőképes varázsszőnyeget, ráadásul úgy, hogy biztosan ne tudd használni. Ez olyan rejtélyes dolog, amire feltétlenül vissza kell még térnünk. De előbb gondoljuk át, mit tett a szőnyeg. Azt mondtad, magától leszállt, amikor erre utasítottad. Akkor beszélt az idegen?

„Éles eszű lány, nagyon logikusan gondolkodik. Igazi gyöngyszeme a női nemnek”, állapította meg magában Abdullah.

– Egészen biztos vagyok benne, hogy semmit nem mondott akkor.

– Nos, akkor csak a szőnyeg indításához szükséges a varázsszó. Ezek után két lehetőséget látok. Az egyik az, hogy a szőnyeg addig engedelmeskedik az utasításaidnak, amíg valahol földet nem ér, vagy addig engedelmeskedik neked, míg vissza nem ér oda, ahonnan elindult.

– Erre könnyedén fényt deríthetünk – mondta Abdullah. Szinte beleszédült, annyira csodálta Éjvirág kitűnő logikáját. – Szerintem az első feltételezés helyes. – Azzal a szőnyegre ugrott, és próbaképpen így szólt:

– Fel! Vissza az üzletembe!

– Ne, ne! Ne tedd! Várj! – kiáltott abban a minutumban Éjvirág.

De túl késő volt. A szőnyeg a levegőbe emelkedett, és csapdosó rojtokkal szállt, olyan sebességgel és hirtelenséggel, hogy Abdullah előbb hanyatt esett, lélegzete is elállt, aztán azon kapta magát, hogy félig lelógva kapaszkodik a kopott anyagba.

Szédítő, rémisztő magasságban repült vele a szőnyeg. Amikor végre szusszanni tudott volna, a szörnyű száguldás összepréselte a tüdejét, s alig kapott levegőt. Csak arra volt képes, hogy kétségbeesetten jobb fogást keressen a rojtos széleken.

Még mielőtt rendesen vissza tudott volna kászálódni rá, a szőnyeg nagy sebességgel süllyedni kezdett (így Abdullah megint csak képtelen volt levegőt venni, utóbbi szusszanása a magasban maradt), és huss, máris átfúrta magát a bódé ajtajául szolgáló függönyön (gazdáját közben kis híján megfojtva), aztán finoman, zökkenésmentesen a padlóra simult.

Abdullah feküdt a hasán, levegő után kapkodott, pihegett, tornyok és kupolák szédítő emlékei zúdultak utána a csillagos égből. Minden olyan hirtelen történt, hogy először csak arra volt képes gondolni, hogy szerény üzlete és a mesés kert közt meglepően kicsi a távolság. Aztán amikor végre újra levegőhöz jutott, legszívesebben alaposan helybenhagyta volna magát. Micsoda ostobaságot követett el! Legalább addig várhatott volna, amíg Éjvirágnak is van ideje a szőnyegre lépni. A lány logikáját alkalmazva arra a következtetésre jutott, hogy nem juthat vissza másként, csak ha újra elalszik – remélte, hogy álmában véletlenül ismét kimondja a parancsszót. Mivel ez már kétszer megtörtént, szinte biztos volt benne, hogy újra sikerülni fog. Ahogy abban is biztos volt, hogy Éjvirág úgy intézi, várhassa őt a kertben. Hiszen ő maga az értelem; gyöngyszem az asszonyok között. Egy-két órán belül visszavárja.

Eltelt egy óra, amelynek során hol magát hibáztatta, hol Éjvirágot dicsérte, majd végre sikerült elaludnia. Ám sajnálatos módon amikor felébredt, még mindig a boltjában feküdt a szőnyegen. Odakint Jamal kutyája ugatott, ez keltette fel.

– Abdullah! – kiabált a bódé ajtajánál apja első felesége bátyjának fia. – Ébren vagy már?

Abdullah felmordult. Már csak ez hiányzott.