VII. fejezet

Amelyben megjelenik a szellem

Abdullah pislogott még néhányat, hogy a homok egészen kimenjen a szeméből; aztán alaposan végigmérte a pisztolyos férfit. Ugyanis a haramia pontosan ugyanúgy nézett ki, ahogyan azt az álmodozásai során elképzelte. Bizonyára véletlen egybeesés.

– Százszorosan kérek bocsánatot, ó, sivatag ura – kezdte nagyon udvariasan. – Kérem, nézze el nekem, hogy így török önre, de nem a nemes és világhíres útonállóhoz, a páratlan Kabul Aqba haramia úrhoz van szerencsém?

A többi bandita igencsak elcsodálkozott. Abdullah tisztán hallotta, hogy egyikük azt mondja: „Honnan tudta?” De a pisztolyos férfi csak gúnyos mosolyra húzta száját. Úgy tűnt, ez a legjellemzőbb arckifejezése.

– Valóban az vagyok. Híres lennék?

„Újabb véletlen egybeesés”, gondolta Abdullah. De legalább tudta, hova került.

– Sajnos, vad vidék vándora, az ön nemes személyéhez hasonlóan én is kitaszított, számkivetett és üldözött vagyok. Bosszút esküdtem egész Rashpuht ellen. Kifejezetten azért jöttem, hogy csatlakozzam önhöz, s elmém és karom erejével erősítsem csapatát.

– Valóban? – vonta fel szemöldökét Kabul Aqba. – És hogyan jutottál ide? Az égből pottyantál láncostól?

– Varázslat által – jelentette ki Abdullah szerényen. Úgy vélte, ez az egyetlen dolog, amivel ezekre az emberekre hatást gyakorolhat. – Valóban az égből pottyantam, ó, nomádok legnemesebbike.

Sajnálatos módon azonban ez nem nyűgözte le őket, a többség pusztán kinevette. Kabul Aqba egyetlen fejbiccentéssel utasított két embert, akik elindultak felfelé a homokdűnén, hogy megnézzék, mivel érkezett Abdullah.

– Szóval tudsz varázsolni? – mordult fel újra a vezér. – És a láncaidnak van közük ehhez a tudományodhoz?

– Természetesen – felelte Abdullah. – Oly hatalmas varázsló vagyok, hogy maga Zanzib szultánja veretett vasba, úgy félt az erőmtől. Csak üssék le rólam a kéz- és lábbilincset, nagy dolgokat fognak látni.

Szeme sarkából észrevette, hogy a két férfi visszafelé tart a dűnéről, kezükben a szőnyeg. Nagyon remélte, hogy ez jót jelent.

– Mint tudják, a vas lehetetlenné teszi a varázslás gyakorlását – magyarázta igen élénken. – Nyugodtan verjék le rólam, és új élet nyílik meg önök előtt.

A banditák kételkedni látszottak.

– Nincs vésőnk – közölte egyikük. – Se kalapácsunk.

Kabul Aqba a szőnyeget hozó két férfi felé fordult.

– Csak ezt találtuk – jelentették. – Hátas állat sehol. Nyomok sincsenek.

A banditák vezetője végigsimította dús bajszát. Abdullah azon kapta magát, hogy azon töpreng, vajon a dús szőrzet nem szokott-e beleakadni az orrkarikába.

– Hm – dörmögött Kabul Aqba. – Akkor, ha nem tévedek, ez egy repülőszőnyeg. Megtartom. – Azzal megvetően Abdullahhoz fordult. – Sajnálom, hogy csalódást okozok neked, nagy mágus. De mivel ily alkalmas módon eleve láncra verve kerültél közénk, ezen az állapotodon nem változtatok, és elővigyázatosságból magamhoz veszem a szőnyegedet. Ha tényleg csatlakozni akarsz hozzánk, előbb tedd magad hasznossá.

Abdullah dühe sokkal nagyobb volt, mint rémülete. Talán azért, mert félelemkészlete már aznap reggel kimerült, mikor a szultán előtt állt. Vagy talán egyszerűen azért, mert minden porcikája sajgott. A homokdűnén való lebucskázástól tele volt horzsolással, és egyik bokabilincse szörnyen kidörzsölte a bőrét.

– De hiszen világosan megmondtam, hogy nem tudok varázsolni, amíg a láncaim rajtam vannak.

– Nem is varázslatot akarunk tőled, hanem tudást – közölte Kabul Aqba, azzal magához intette azt a férfit, aki előzőleg a vízbe merült. – Mondd meg, miféle holmi ez? Ha elárulod, hálából leverhetjük a bilincset a lábadról.

A férfi erre leguggolt, és egy füstös kék, hasas üvegpalackot mutatott Abdullahnak. Abdullah a könyökére támaszkodva felemelte fejét, és bosszúsan méregette a tárgyat. Újnak tűnt. Az opálos üvegnyak végét vadonatúj parafa dugó zárta le, amelynek külső végén szintén frissnek tűnő ólompecsét díszelgett. Úgy nézett ki, mint egy felcímkézetlen parfümös üvegcse.

– Elég könnyű – mondta a guggoló bandita. – Nem csörög, nem locsog benne semmi.

Abdullah kigondolt valamit, amivel elérhetné szabadulását.

– Szellempalack – jelentette ki fátyolos hangon. – Tudjátok meg, ó, sivatag lakói, hogy ez nagyon veszélyes lehet. Vegyétek le rólam a láncokat, és megzabolázom a palack szellemét, hogy minden kívánságotokat teljesítse. Nem tanácsos, hogy közönséges emberfia érintse ezt az üvegcsét.

A férfi rémülten elejtette a palackot, de Kabul Aqba csak nevetett, és felvette a homokból.

– Nekem inkább úgy tűnik, jóféle innivaló van benne – mondta, azzal egy másik embere kezébe nyomta. – Nyisd csak ki!

A bandita letette szablyáját, hosszú kést vett elő, s azzal lemetszette az ólompecsétet.

Abdullah szomorúan nyugtázta, hogy megszabadulásának esélye elszállt, és ami ennél is rosszabb: hamarosan kiderülhet, hogy félre akarta vezetni a haramiákat.

– Ez tényleg nagyon veszélyes, ó, rablók rubinja! – tiltakozott. – Ha az ólompecsétet fel is törted, legalább a parafa dugót ne húzd ki!

Eközben a bandita a pecsét utolsó darabkáját is eltávolította az üveg nyakáról. Aztán elkezdte kihúzni a dugót, miközben a palackot egy másik haramia tartotta mozdulatlanul.

– Ha mindenáron ki akarjátok engedni – hadarta Abdullah –, legalább kopogjátok le a palack hasán az idők titkos jelét, hogy a szellem odabent esküt.

A dugó egy pukkanással kisiklott az üvegből. A palack szájából vékony, mályvaszínű füstcsík szállt fel. Abdullah egy pillanatig remélte, hogy az üvegcsében méreg van. De a füst hirtelen felhővé vastagodott, és úgy áradt elő, kékes mályvaszínűen, mintha katlan gőzölögne. Aztán a gőz alakot öltött: egy nagy, kék, dühös arc bomlott ki belőle, majd kialakultak a karok és a test is. Egyszerre egy tízlábnyi magas szellem imbolygott előttük.

– Megesküdtem, hogy aki kienged engem, az szenvedni fog! – bömbölte. – Ti ott!

Intett egyet, és a dugót meg a palackot tartó két haramia egy szempillantás alatt eltűnt. A palack a földre esett, a szellem oldalazva egyensúlyozott elő belőle. Az üveg mellett két nagy varangy pislogott dühösen. A szellem lassan kihúzta magát.

Füstkezét karba fonva lebegett a palack fölött, páraarca mélységes gyűlöletet tükrözött.

Ekkorra mindenki elmenekült, csak Abdullah és Kabul Aqba maradt a közelben. Abdullah azért, mert láncaitól mozdulni is alig tudott, Kabul Aqba pedig meglepően bátornak bizonyult. A szellem igen mogorván nézte őket.

– A palack rabszolgája vagyok – mennydörögte. – Bár nagyon gyűlölöm és megvetem ezt a helyzetet, kötelességem elmondani, hogy aki engem birtokol, annak kénytelen vagyok teljesíteni naponta egy kívánságát. Hallgatlak.

– Azt kívánom, hogy. – kezdte Abdullah.

Kabul Aqba hirtelen Abdullah szájára csapott, tenyerével fojtva belé a hangot.

– Csak nekem van jogom kívánni. Értetted, szellem?

– Megértettem – felelte az. – Mi a kívánságod?

– Egy pillanat – intett Kabul Aqba. Abdullah füléhez hajolt. Lehelete még büdösebb volt, mint a keze, bár (Abdullah ezt kénytelen volt elismerni) azért nem volt olyan dögletes, mint Jamal kutyájának szájszaga.

– Nos, mágus – suttogta a bandita –, bizonyítottad, hogy tudod, mit beszélsz. Adj tanácsot, mit kívánjak, és szabad emberré teszlek, ezenfelül csapatom megbecsült tagja lehetsz. De ha megpróbálsz magad kívánni, megöllek. Megértetted? – Azzal a pisztoly csövét Abdullah fejéhez szorította, de kezét levette a szájáról. – Mit kívánjak?

– Nos – felelte Abdullah –, a legbölcsebb és legkedvesebb kívánság az lenne, ha azt kérnéd, a két varangy változzon vissza emberré.

Kabul Aqba meglepett pillantást vetett a két varangy felé. Bizonytalanul battyogtak az oázis kis tavának sáros partján, nyilván azt méregették, vajon a vízbe toccsanjanak vagy se. – Ez elfecsérelt kívánság lenne. Gondolj ki valami mást.

Abdullah erősen gondolkodott, hogy vajon mit találna a haramiavezér megfelelő kívánságnak.

– Természetesen kérhetnél hatalmas vagyont. De valahogy el kellene szállítani a sok pénzt, tehát előbb talán egy csorda erős tevét kéne kérned. És a kincset védelmezni is kell. Első kívánságod lehetne talán az, hogy megkapd az északiak híresen kitűnő fegyvereit, vagy.

– De most akkor mit kívánjak? – kérdezte Kabul Aqba. – Siess! A szellem türelmetlenkedik.

És ez igaz is volt. A szellem nem toporgott, mivel nem volt lába, de vészjóslónak tűnt, ahogy kékes füstként föléjük magasodott. Valami azt súgta, hogy ha sokáig tétováznak, hamarosan még két varangy fog ugrálni a tavacska partján.

Egy szemvillanás elég volt ahhoz, hogy Abdullah felmérje: helyzete, láncok és bilincs ide vagy oda, sokkal rosszabb lesz, ha varanggyá változik.

– Miért nem kérsz inkább lakomát? – vetette fel.

– Remek ötlet! – felelte Kabul Aqba. Vállon veregette Abdullahot, és vidáman felugrott.

– Pompás lakomát kívánok – közölte.

A dzsinn meghajolt, pontosabban megrebbent, akár gyertyaláng a huzatban.

– Hallom és engedelmeskedem – felelte fanyarul. – Váljék egészségetekre.

Azzal komótosan visszahúzódott a palackba.

Nagyon pompás lakoma volt. A kívánság szinte azonnal teljesült; előbb tompa, sípoló zaj hallatszott, aztán megjelent egy hosszú asztal, felette árnyékot adó, csíkos ponyvatető, valamint a személyzet: libériás inasok. A banditák meglehetősen hamar túltették magukat korábbi félelmükön, és futva érkeztek vissza; a párnákra telepedve tömték magukat finom ételekkel, gyönyörködtek az aranytányérokban, és türelmetlenül kiáltottak a rabszolgákra újabb és újabb fogást követelve. Abdullahnak sikerült beszélnie a személyzettel, s így kiderítette, hogy mind a szolgák, mind a lakoma őfelségét, Zanzib szultánját illeti.

Ettől a hírtől Abdullah egy kicsit jobban érezte magát. A lakoma idején láncra verve, hátát kényelmesen egy pálmafának támasztva ült. Bár Kabul Aqbától nem várt jobbat, mégis nehéz volt ezt elviselni. A rablóvezér csupán annyit tett, hogy időnként, amikor eszébe jutott, úri kézlegyintéssel odaküldött hozzá egy szolgát borral és aranytányéron feltálalt étellel.

Rengeteg fogás volt. Időről időre elfojtott, ámuló kiáltások hallatszottak, amikor a rettegő alattvalók újabb különlegességet szolgáltak fel, amikor egy ékköves zsúrkocsin a szultán pincéjének legjobb boraiból hoztak, vagy amikor a zenészek döbbent csoportja megjelent. Abdullah, valahányszor rabszolga érkezett hozzá étellel vagy itallal, alaposan kifaggatta. Mindegyikük készséggel válaszolt.

– Ami azt illeti, sivatag királyának nemes foglya – mesélte az egyik inas –, a szultán felettébb megdühödött, amikor az első és második fogás titokzatos körülmények között eltűnt. A harmadik fogásnál, ami ez a roston sült fácánmadár volt, egy osztag zsoldossal kísértetett minket a konyhától a nagyteremig, de a díszterem ajtajánál, éppen a küszöbön valahogy kiragadtattunk kísérőink közül, és egyszer csak itt találtuk magunkat az oázisban.

Abdullah arra gondolt, hogy a szultán egyre éhesebb lehet.

Később táncoslányok érkeztek, ugyanilyen módon. Ez nyilván még jobban feldühítette a szultánt. A lányok láttán Abdullahon szomorúság vett erőt: Éjvirágra gondolt, aki legalább kétszer olyan szép volt, mint bármelyik a táncosok közül. Könny szökött a szemébe. Miközben az asztal körül egyre nőtt a vidámság, a tó partján ücsörgő két varangy szomorúan kuruttyolt. Nyilván ugyanolyan rosszul érezték magukat az adott helyzetben, mint Abdullah.

Amint leszállt az éjszaka, eltűntek a rabszolgák, a zenészek és a táncosok, de a lakoma romjai megmaradtak. A haramiák degeszre ették magukat; többségük ültő helyében elaludt. Kabul Aqba viszont – Abdullah legnagyobb sajnálatára – kissé bizonytalan léptekkel felállt, és az asztal alól magához vette a szellem palackját. Megnézte, hogy be van-e dugaszolva, majd a varázsszőnyeghez tántorgott, és az üvegcsét magához szorítva végignyúlt rajta. Szinte azonnal elaludt.

Abdullah egyre növekvő aggodalommal gubbasztott a pálmafa alatt. Ha a szellem visszajuttatta a rabszolgákat Zanzib szultánjának palotájába, márpedig ez nagyon is valószínűnek látszott, akkor valaki igen dühösen ki fogja vallatni őket. Mind ugyanazt fogják mondani: egy csapat haramia arra kényszerítette őket, hogy szolgálják fel nekik a szultánnak szánt ételt, miközben egy jól öltözött, ám láncra vert fiatalember figyelte őket egy pálmafa alól. A szultán biztosan kikövetkezteti, ki volt az, hiszen egyáltalán nem ostoba. Lehet, hogy ebben a pillanatban már úton is van egy osztag katona gyors harci tevéken, hogy megtalálják azt a bizonyos kis oázist.

Ám Abdullah nem ettől tartott a legjobban. Egyre aggodalmasabban nézte az alvó Kabul Aqbát. Tudta, hogy milyen könnyen elvesztheti a varázsszőnyeget és a rendkívül hasznos szellemet.

S félelme beigazolódott. Alig telt el fél óra, Kabul Aqba hanyatt fordult, s szája kinyílt. És ahogy minden bizonnyal Jamal kutyája tehette (és ahogy maga Abdullah is tette, bár talán nem ennyire hangosan), Kabul Aqba rettentő nagyot horkantott. A szőnyeg megmoccant. Abdullah a hold kékes fényében tisztán látta, ahogy lassan egylábnyira emelkedik a földtől. Abdullah feltételezte, hogy a varázslatos szőttes éppen értelmezi, miről álmodik Kabul Aqba. Neki magának elképzelése sem volt arról, mit is álmodhat egy banditavezér, a szőnyeg viszont biztosan tudta. Magasabbra emelkedett, s kicsit feszesebbre húzta magát indulás előtt.

Abdullah felnézett. Figyelte, ahogy a szőnyeg lassan elhalad a pálmafa levelei fölött, s még egy utolsó, bizonytalan próbálkozást tett, hogy hatással legyen rá.

– Ó, szerencsétlen szőnyeg! – kesergett. – Sokkal jobban, kedvesebben kellett volna bánnom veled!

Talán a mágikus szőttes a magasban meghallotta ezt, s az is lehet, hogy véletlen volt csupán: egyszerre valami hengeres, halványan fénylő tárgy gördült le a szőnyeg széléről, és esett könnyed puffanással a puha homokba, Abdullahtól alig néhány lábnyira. A szellem palackja volt az, amit Abdullah a lehető leggyorsabban s legcsendesebben magához is vett. A háta mögé dugta, a pálmafa törzse mellé. Lényegesen bizakodóbban várta a reggelt.