XVIII. fejezet

Amely meglehetősen bővelkedik hercegkisasszonyokban

A sírás egyre erősödött. Iránya egészen kétségtelen volt. Sophie és Abdullah a hang felé futott az oszlopos kerengőben. Sophie levegőért kapkodva mondta:

– Nem Morgan az. Másik gyerek!

Abdullah gondolatban igazat adott neki. Szavakat hallott a sírásban, bár jelentésüket nem értette. És annyi bizonyos, hogy Morgannak, még ha torkaszakadtából sír, sincs akkora tüdeje, hogy ilyen hangokat hallasson. Már majdnem elviselhetetlenül hangos volt a bömbölés, amikor hirtelen fülsértő, szaggatott zokogássá változott. A zokogásból kitartó hüppögés lett, aztán – amint ez a hang kibírhatatlanná vált – a gyerek újra fennhangon zokogni kezdett, hisztérikus sírásra fakadt.

Sophie és Abdullah a hang forrását keresve eljutottak a kerengő végére, onnan egy nagy, ködfalú terembe. Ott körültekintően egy oszlop mögé bújtak, Sophie pedig megállapította:

– Ez volt a nappalink. Úgy felfújták, mint valami léggömböt!

A terem valóban nagyon nagy volt. A sivító gyerek a közepén állt. Négy év körülinek tűnt, szőke haja göndör. Hálóinget viselt. Arca vöröslött, szája bömbölésre tátva, és hol ledobta magát a zöld porfírpadlóra, hol felállt, hogy újra ledobhassa magát. Ha van olyan, hogy hisztis gyerek, ő biztosan az volt.

– Ő Valeria hercegnő – suttogta Sophie a megszeppent Abdullahnak. – Gondoltam, hogy ez lesz.

A bömbölő hercegnő fölé Hasruel hatalmas, sötét alakja magasodott. Mögötte egy sokkal kisebb és világosabb dzsinn ugrándozott.

– Csinálj már valamit! – kiáltotta ez a kisebb dzsinn. Csak azért lehetett hallani, amit mondott, mert hangja olyan volt, mint az ezüsttrombitáké. – Megbolondulok tőle!

Hasruel hatalmas arcát lehajtotta a síró Valeria hercegnő mellé.

– Kicsi hercegnő! – könyörgött mennydörgő hangon. – Kérlek, hagyd abba a sírást! Nem esik bántódásod!

Valeria hercegnő válasza az volt, hogy előbb felállt, és Hasruel arcába sikított, aztán a földre vetette magát, és vadul rúgkapált.

– Haza, haza, haza! – ordította. – Haza akarok menni! Apához akarok menni! Hol a dadusom? Justin bácsit akarom! Hazaaaaaa!

– Kis hercegnő! – csitította Hasruel.

– Ne csak gügyögj neki! – trombitálta a másik dzsinn, nyilvánvalóan Dalzel. – Varázsolj valamit! Édes álmokat, csendesítő varázsigét, ezer mackót, egy kosár tejkaramellát! Bármit!

Hasruel megfordult, és szembenézett az öccsével. Kiterjesztett szárnyai erős szelet keltettek, a légáramlat Valeria hercegnő hajába kapott, meglengette hálóingét.

Sophie és Abdullah lénytelen volt az oszlopba kapaszkodni, különben a szél ereje hátrafújta volna őket. De ez egy cseppet sem csillapította Valeria hercegnő hisztériáját. Sőt, ha lehet még erősebben sikított.

– Mindezt megpróbáltam, öcsém! – mennydörgött Hasruel.

Valeria hercegnő már egyfolytában kiáltozott:

– ANYA! ANYA! CSÚNYÁN VISELKEDNEK VELEM! ROSSZAK HOZZÁM!

Hasruel kénytelen volt valóban mennydörgő hangon szólni:

– Tudtad, hogy szinte semmilyen varázslat nem képes lecsillapítani az ilyen gyermeki hisztériát?

Dalzel füléhez kapta fehér kezét (hegyes füle volt, úgy nézett ki, mint valami gomba).

– Ki nem állhatom! – kiáltott metsző hangon. – Altasd el száz évre!

Hasruel bólintott. Visszafordult Valeria hercegnőhöz, aki sikítozva feküdt a padlón, és nagy kezét fölé emelte.

– Szentséges ég! – fordult Sophie a mellette álló Abdullahhoz. – Kérlek, tégy valamit!

Mivel Abdullahnak fogalma sem volt, mit tegyen, és mivel úgy érezte, bármilyen ötlet jó, ami megszünteti ezt a szörnyű zajt, nem tett mást, csak bizonytalanul oldalazva eltávolodott az oszloptól. De ekkor, szerencsére, mielőtt Hasruel varázslata bármilyen észrevehető hatással lett volna Valeria hercegnőre, kisebb tömeg érkezett. A zajt egy meglehetősen éles hang hasította keresztül.

– Mi ez a ribillió?

Mindkét dzsinn meglehetős hirtelenséggel hátrafordult. Az újonnan érkezők mind hölgyek voltak, és mindannyian rendkívül bosszúsnak tűntek. Ám csak ebben voltak hasonlók, semmi másban. Egymás mellett álltak, egy sorban vagy harmincan, magasak és alacsonyak, dundik és soványak, fiatalok és idősek, és mindenféle bőrszínű volt közöttük. Abdullah csodálkozva tekintett végig a hölgyeken: biztosan az elrabolt hercegnők. Ez volt a harmadik közös dolog bennük. A sor egyik végén, Abdullahhoz közelebb, egy apró, törékeny termetű, sárga bőrszínű hercegnő állt, a másik végén idősebb, hajlott hátú hercegkisasszony. Báli öltözéktől skót kockás gyapjútunikáig mindenféle ruhát viseltek.

Egy közepes testalkatú, sem alacsony, sem magas hercegnő kiáltott, aki kissé a többiek előtt állt. Lovaglóruhában volt. Arca, azonkívül, hogy kicsit megfogta a nap, és enyhén ráncos volt a szabadban végzett tevékenységtől, nyíltnak és okosnak tűnt. Végtelen lenézéssel tekintett a két dzsinnre.

– Ó, milyen nevetséges! Két ilyen nagyhatalmú teremtmény képtelen megnyugtatni egy síró gyermeket?! – Azzal odalépett Valeria hercegnőhöz, és hatalmas ütést mért a még mindig a földön fetrengő kislány hátsójára. – Hallgass!

Ez hatott. Valeria hercegnőt még soha nem részesítették testi fenyítésben. Hanyatt fordult és felült, olyan ábrázattal, mintha varázslat múlt volna el róla, és most nem tudná, hol van. Döbbenten, kisírt szemmel nézett a határozott hercegnőre.

– Megütöttél engem!

– És megint megütlek, ha úgy viselkedsz, ahogy viselkedtél – közölte a határozott hercegnő.

– Akkor sikítok – közölte Valeria, és szája megint sírásra görbült. Mély lélegzetet vett.

– Nem, nem fogsz sikítani – szólt a határozott hercegnő, azzal felkapta Valeriát, és gyorsan átadta a mögötte álló két hercegnőnek. A két hercegnő és sokan mások a kis Valeria köré csoportosultak, és csitító szavakat mondtak neki. A csoportosulás közepéből ismét felhangzott Valeria visítása, de nem tűnt egészen meggyőzőnek. A határozott hercegnő csípőre tette a kezét, és megvetőn fordult a dzsinnekhez.

– Látjátok? Csak egy kis határozottságra és kedvességre van szükség, de egyikőtöktől sem várható el, hogy ezt megértse!

Dalzel egy lépést tett felé. Most, hogy már nem gyötrődött annyira, Abdullah meglepetten észlelte, hogy Dalzel szép. Ha nem lett volna gombaszerű a füle és karmos a lába, angyalszerű, szép szál férfi lett volna. Haja aranyló göndör, szárnyai, bár kicsik és elkorcsosultak, szintén aranyszínűek. Piros ajka kedves mosolyra húzódott. Összességében olyan földöntúli szépség volt, ami nagyon is megfelelt lakhelyének, a furcsa felhőkirályságnak.

– Könyörgök, vidd el ezt a gyereket, és vigasztald meg! Ó, Beatrice, legkiválóbb feleségem!

Beatrice hercegnő intett a többi hercegnőnek, hogy vigyék el Valeriát, ő maga viszont élesen felcsattant.

– Már mondtam, hogy egyikünk sem a feleséged. Addig nevezhetsz minket feleségeidnek, míg bele nem kékülsz, de ezzel semmit nem változtatsz a helyzeten. Nem vagyunk a feleségeid, és nem is leszünk soha!

– Pontosan így van! – jelentette ki a hercegnők többsége határozott kórusban, bár némi hangeltolódással. Egy kivételével mindannyian megfordultak és elsiettek, Valeria hercegnőt pedig magukkal vitték.

Sophie arcán elragadtatott mosoly jelent meg:

– Úgy tűnik, a hercegnők kiállnak magukért!

Abdullah képtelen volt rá figyelni. Az ott maradt hercegnő ugyanis Éjvirág volt. Mint mindig, most is kétszer olyan szépnek találta, mint amikor legutóbb látta; nagyon kedvesnek és megfontoltnak tűnt. Sötét szemével komolyan nézte Dalzelt. Udvariasan meghajolt. Abdullah minden érzéke élénk örömmel vibrált láttára. Szeme előtt mintha hol megjelentek, hol eloszlottak volna a felhőoszlopok. Szíve repesett. Éjvirág jól van! Itt van! Dalzellel beszél!

– Bocsáss meg, nagy dzsinn, hogy itt maradtam feltenni egy kérdést – mondta, és hangja sokkal dallamosabb volt annál, amire Abdullah emlékezett; olyan melodikus, olyan vidám volt, mint a hűs vizű szökőkút csobogása.

Abdullah megdöbbenésére, Dalzel láthatóan elborzadva reagált Éjvirág szavaira.

– Ó, már megint te! – méltatlankodott harsányan, mire Hasruel, aki sötét oszlopként állt a háttérben, kezét karba fonva kárörvendőn vigyorgott.

– Igen, én vagyok, ó, szultánkisasszonyok komor elragadója! – felelte Éjvirág udvarias főhajtással. – Csak azért maradtam itt, hogy megkérdezzem, mi késztette sírásra a gyermeket.

– Azt én honnan tudjam? – mennydörögte Dalzel. – Mindig olyan kérdéseket teszel fel, amikre nem tudok válaszolni. Ezt most miért kérdezed?

– Azért, ó, uralkodók lányainak akaratuk ellen való szöktetője, mert a legkönnyebben úgy lehet lecsillapítani egy síró gyermeket, ha megpróbáljuk megszüntetni a sírás okát. Ezt saját gyermekkoromból tudom, mert én is igen sokat hisztiztem ilyenképp.

„Nyilván nem lehetett így”, gondolta Abdullah. „Szándékosan hazudik. Egy ilyen jó természetű lány nem sikítozhat!” Ám legnagyobb felháborodására Dalzel ebben egy pillanatig sem kételkedett.

– El tudom képzelni! – mondta Dalzel.

– Tehát, mi volt a sírás oka, ó, bátrak elborzasztója? – tartott ki kérdése mellett Éjvirág. – Azért sírt olyan keservesen, mert haza akart jutni, vagy egy kedves babáját kérte, vagy egyszerűen megrémült arcod láttán, vagy.

– Ha abban mesterkedsz, hogy küldjem haza, kereken megmondom: nem fogom – vágott a szavába Dalzel. – Most már a feleségem.

– Akkor ünnepélyesen felszólítalak, derítsd ki, mi okozta bájos feleséged sikítórohamát, igazak indulatos elrablója – szólt Éjvirág udvariasan. – Mert ha ezt nem tudjuk, harminc hercegnő sem bírja elhallgattatni. – Miközben Éjvirág ezt mondta, a távolban ismét felharsant Valeria hercegnő fülsüketítő hangja. – Egyszer egy egész hétig, éjjel-nappal visítottam, míg teljesen el nem ment a hangom. Mindezt azért, mert kinőttem a kedvenc cipőmet.

Abdullah érezte, hogy Éjvirág az igazat mondja. Próbálta elhinni, de bármennyire próbálta, nem tudta elképzelni, hogy Éjvirág a földön fetrengve rúgkapál, és torkaszakadtából sikoltozik.

Dalzel emiatt sem törte magát. Megborzongott, és dühösen Hasruelhez fordult.

– Gondolkozz! Már ha képes vagy gondolkodni. Te hoztad ide, biztosan észrevetted, mitől lett ilyen dühös.

Hasruel nagy, barna szemében teljes tanácstalanság látszott.

– Fivérem, a konyhán keresztül hoztam ide, mert szótlan volt és falfehér, és úgy gondoltam, hogy egy kis édesség felvidítaná. De az édességet hozzávágta a szakács kutyájához, és továbbra is szótlan maradt. Mint tudod, sírása csak az után kezdődött, miután a többi hercegnő közé vittem, és sikítozni csak akkor kezdett, amikor te ide hoz.

Éjvirág felemelte az ujját.

– Aha! – szólt hirtelen. Mindkét dzsinn felé fordult.

– Megvan! – jelentette be Éjvirág. – Biztosan a szakács kutyája miatt hisztériázott. A gyerekek gyakran sírnak állatok miatt. A kis hercegnő megszokta, hogy mindent megkap, amit csak akar, és a kutyát akarja. Mondd meg a szakácsnak, ó, emberrablók eleje, hogy hozza a kutyát a lakosztályunkba, és megígérem, hogy a zaj azonnal abbamarad.

– Rendben – felelte Dalzel. – Intézkedj! – harsogta Hasruelnek.

Éjvirág meghajolt.

– Hálás köszönetem – mondta, azzal megfordult, és méltóságteljesen, kecsesen elsétált.

Sophie megrázta Abdullah karját.

– Kövessük!

Abdullah nem mozdult, nem is felelt. Csak nézett Éjvirág után, alig tudta elhinni, hogy őt látta, és hasonlóképpen alig tudta elhinni, hogy Dalzel nem borult térdre előtte imádata jeléül. Be kellett látnia, hogy ez megkönnyebbülés a számára, de akkor is.

– Ő a te hercegnőd, ugye? – kérdezte Sophie, miután ránézett. Abdullah hevesen bólogatott. – Akkor jó ízlésed van. Most gyere, mielőtt észrevesznek minket!

Az oszlopok mögött, óvatosan, oldalazva haladtak abba az irányba, amerre Éjvirág ment, s közben aggódón figyelték, mi történik a nagyteremben. A távolban Dalzel rosszkedvűen ült le a lépcsős emelvény tetején álló hatalmas trónra. Amikor Hasruel visszatért a konyha felől, Dalzel intett neki, hogy térdeljen a trón elé. Egyikük sem nézett arra, amerre Sophie és Abdullah rejtőzött. Lábujjhegyen lopakodtak tovább, egészen egy boltíves átjáróig, amelynek függönye még lengett, miután Éjvirág belépett mögé. Ők is félrehúzták a függönyt, és követték.

A függöny mögött hatalmas, jól megvilágított szoba volt, benne zavarba ejtően sok hercegnő. Valahol középen Valeria hercegnő zokogott.

– Haza akarok menni! Most azonnal!

– Csillapodj, kicsim! Hamarosan hazamész – felelte valaki.

Beatrice hercegnő hangját lehetett hallani:

– Ügyesen sírtál, Valeria. Mindannyian nagyon büszkék vagyunk rád. De most legyél jó kislány, és hagyd abba!

– Nem tudom abbahagyni! – zokogta Valeria. – Már úgy belejöttem!

Sophie egyre nagyobb haraggal nézett körbe a helyiségben.

– Ez egy kamra volt! Itt tartottuk a söprűket!

Abdullah képtelen volt figyelni rá, mert Éjvirág a közelben volt, és lágy, halk hangon szólította meg sorstársát:

– Beatrice!

Beatrice hercegnő meghallotta, és kisietett a tömegből.

– Ne is mondd! – lépett Éjvirághoz. – Szóval sikerült. Remek. Ezek a dzsinnek nem tudják, kivel van dolguk. Ha az az ember beleegyezik, minden egészen szépen alakul majd. – Ekkor észrevette Sophie-t és Abdullahot.

– Hát ti ketten honnan pottyantatok ide?

Éjvirág hirtelen megfordult. Amikor meglátta Abdullahot, egy pillanatra minden látható volt az arcán, amit az ifjú látni vágyott: felismerés, öröm, szerelem, büszkeség.

„Tudtam, hogy eljössz és megmentesz!”, mondta nagy, sötét szeme. Aztán Abdullah nagy bánatára és csodálkozására ez a kifejezés igen hamar eltűnt. Éjvirág arca kisimult, a hercegnő udvariasan nézett rájuk, és bólintással üdvözölte őket.

– Ő Abdullah herceg Zanzib városából – mutatta be. – De a hölgyet nem ismerem.

Éjvirág viselkedése felrázta Abdullahot kábulatából.

– Ez a hölgy, ó, királyi koronák ékessége, Howl királyi varázsló hitvese, és gyermekét keresni jött ide.

Beatrice hercegnő Sophie felé fordította kimerültségről tanúskodó, mégis élénk arcát.

– Ó, szóval a te gyermeked! Howl egészen véletlenül nincs veled?

– Sajnos nincs – felelte Sophie elkeseredetten. – Reméltem, hogy őt is itt találom.

– Attól tartok, semmi nyoma – mondta Beatrice hercegnő. – Kár. Akkor is hasznát vennénk, ha haragszom rá, amiért segített elfoglalni az országunkat. De a gyermeked itt van. Gyere velem!

Beatrice hercegnő a terem hátsó részébe indult, a Valeria hercegnőt csillapítani igyekvő csoport mögé. Mivel Éjvirág is vele tartott, Abdullah követte őket. Egyre jobban elkeseredett amiatt, hogy Éjvirág alig nézett rá, hanem csak bemutatta a hercegnőket, akik mellett elhaladtak.

– Ő Alberia hercegnő – mondta igen hivatalos hangon –, Farqtan uralkodójának lánya. Ő Thayack trónörökösnője. Ő Peichstan hercegnője, mellette Inhico gyöngyszeme. Mögötte Dorimynde kisasszonya.

„Tehát ezek szerint nem a féltékenység miatt viselkedik így?”, tűnődött Abdullah nagyon boldogtalanul. A terem végében széles pad állt, rajta párnák.

– A kamrapolcom! – hördült fel Sophie.

A padon három hercegnő ült: az idős hercegnő, akit Abdullah korábban látott, egy másik, kissé idomtalan alakú, nagykabátba burkolózó hercegnő, és közöttük a kis termetű, sárga bőrű hercegnő. A kis termetű hercegnő vékony karját Morgan dundi, rózsaszín teste köré fonta.

– Megközelítőleg pontosan ejtve a nevét, ő Tsapfan nagyhercegnője – mutatta be a hölgyet igen kimérten Éj virág. – Jobbján Felső-Norland hercegnője. Balján Jharine, Jham országából.

Tsapfan kis termetű nagyhercegnője úgy nézett ki, mintha egy neki nem kézre álló, túl nagy babával játszana, de a lehető legnagyobb gondossággal és hozzáértéssel etette Morgant cumisüvegből.

– Jó kezekben van nála a kicsi – mondta Beatrice hercegnő. – A hercegnőnek is jó, hogy vigyázhat rá. Végre abbahagyta a sírdogálást. Azt mondja, tizennégy gyereke van.

A kistermetű hercegnő félénk mosollyal nézett fel.

– Mind kiffijú – szólt halkan, erős akcentussal.

Morgan hol kinyújtotta, hol behúzta kéz- és lábujjait. Maga volt a megtestesült elégedettség. Sophie elgondolkodva nézte.

– Honnan szerezted a cumisüveget? – kérdezte, mintha aggódó anyaként attól tartana, hogy mérgezett lehet.

A kistermetű nagyhercegnő ismét felnézett. Mosolygott, és kicsi ujjával valamit mutatni látszott.

– Nem beszéli jól a nyelvet – magyarázta Beatrice hercegnő. – De a szellem így is megértette.

A hercegnő ágszerű ujjával a pad mellé, a padlóra mutatott, ahol kicsi, harangozó lábai alatt ott volt az ismerős mályvaszín palack. Abdullah érte ugrott. A slampos jhami Jharine ugyanekkor nyúlt érte; meglepően nagy, erős keze volt.

– Abbahagyni! – kiáltott a szellem odabentről, miközben ketten két oldalról markolták, cibálták a palackot. – Akkor sem megyek ki! Azok a dzsinnek ezúttal biztosan megölnének engem!

Abdullah két kézzel ragadta meg a palackot, és erősen megrántotta. A rántástól Jharine-ról leesett a nagykabát. Abdullah hirtelen azt vette észre, hogy egy őszülő hajjal keretezett, ráncos arc, és egy tágra nyílt, kék szempár néz vele szembe. Az arcra ártatlan kifejezés telepedett; a veterán katona félénk, bocsánatkérő mosollyal engedte el a palackot.

– Hát te vagy az?! – kérdezte Abdullah undorral.

– Hű alattvalóm – magyarázta Beatrice hercegnő. – Azért jött, hogy megmentsen engem. Ami azt illeti, elég furcsán került ide. El kellett bújtatnunk.

Sophie ekkor félrelökte Beatrice hercegnőt és Abdullahot.

– Engedjetek hozzá! – kiáltotta.