I. fejezet
Amelyben Abdullah szőnyeget vásárol
Ingary földjétől messze délre, Rashpuht szultanátusában, Zanzib városában élt egyszer egy Abdullah nevű fiatal szőnyegárus. Kalmármércével mérve nem volt gazdag. Apja csalódott benne, mert nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit, ezért halála után csak annyi pénzt hagyott rá, amiből Abdullah a bazár legészakkeletibb sarkában vehetett egy szerény üzletet, és feltölthette azt áruval. Apja többi pénze és a bazár legforgalmasabb részén lévő nagy szőnyegkereskedése az első feleség családjáé lett.
Abdullahnak soha nem árulta el az apja, miért csalódott benne, milyen reményeit nem váltotta valóra. Talán azzal a próféciával lehettek kapcsolatban, amely Abdullah születésekor készült. De Abdullah sosem törte magát, hogy ennek utánajárjon. Ehelyett egészen kicsi korától fogva álmokat szőtt a jóslatról. Arról ábrándozott, hogy valójában egy nagy fejedelem régen elveszett fia – ami természetesen azt jelenti, hogy apja valójában nem is az apja. Valóságos légvárat alkotott magának efféle képekből, ám Abdullah azt is pontosan tudta, hogy a színes álomszőttes nem más, mint képzeletének szülemenye. Mindenki azt mondta, hogy apja vonásait örökölte. Ha tükörbe nézett, egy határozottan jóképű fiatalembert látott hosszúkás, sólyomszerű arccal, és tudta, hogy nagyon hasonlíthat ahhoz a fiatalemberhez, amilyen az apja lehetett valaha; azonban nem hagyhatta figyelmen kívül azt a különbséget, hogy apja bajsza dús volt és fekete, míg ő maga gyakran simította végig a felső ajkán pelyhedző hat kis szőrszálat, és csak remélni tudta, hogy e szerény szőrzet hamarosan sokasodni fog.
Mindenki azon a véleményen volt, hogy Abdullah sajnálatos módon anyjától – apja második feleségétől – örökölte jellemét, aki ábrándozó, félénk teremtés volt, és a család nagyot csalódott benne. Ezzel Abdullah nemigen foglalkozott. A szőnyegkereskedők életében vajmi kevés szerepet játszik a bátorság, és ő ezzel összességében elégedett is volt. Az aprócska árusbódé, amit vásárolt, úgy tűnt, elég jó helyen van. Nem feküdt tőle messze a nyugati negyed sem, ahol a gazdagok éltek gyönyörű kertekkel körülvett házaikban, de ennél is előnyösebb volt, hogy a bazárnak ezt a részét érintették legelőször az északra elterülő sivatagból Zanzib városába érkező szőnyegkészítők. Bár mind a gazdagok, mind a szőnyegkereskedők a bazár közepén lévő nagyobb üzleteket keresték, meglepően sokan voltak hajlandóak megállni az ifjú szőnyegkereskedő aprócska boltjánál, mivel ez az ifjú szőnyegkereskedő eléjük ment, és a legnagyobb udvariassággal szólva hozzájuk alkalmi vételt vagy eladást, különlegesen jó árat ígért nekik.
Így Abdullah elég sokszor meg tudta venni a legjobb árut, mielőtt még bárki más látta volna, és haszonnal adhatta azt el. Ha éppen nem vásárolt vagy eladott, kis boltjában ülve ábrándozással töltötte az időt, ami szintén nagyon kedvére volt. Tulajdonképpen semmi baja nem akadt az életben, csak az, hogy apja első feleségének rokonai havonta egyszer meglátogatták, hogy hibáit a fejére olvashassák.
– Hiszen nem teszel félre semmit a nyereségedből! – kiáltott fel egy ilyen napon Abdullah apja első felesége bátyjának fia, Hakim (akit Abdullah kifejezetten nem szívelt).
Abdullah elmagyarázta, hogy ha haszonnal ad el egy szőnyeget, a bevételt arra fordítja, hogy egy másik, jobb szőnyeget vegyen. Így, bár összes pénze áruban volt, a készlete egyre jobb szőnyegekből állt. A megélhetésre volt elég pénze, és – ahogy apja rokonainak mondta – nőtlen lévén ennél nem is volt szüksége többre.
– Meg kell nősülnöd! – kiáltott fel Abdullah apja első felesége bátyjának lánya, Fatima (akit Abdullah még Hakimnál is kevésbé szívelt). – Mondtam már, hogy meg kell nősülnöd, és mondom újra meg újra. Egy olyan fiatalembernek, amilyen te vagy, már legalább két feleségének kellene lennie!
Ám Fatima nem elégedett meg az egyszerű közléssel; hozzátette még, hogy majd ő keres feleséget Abdullahnak, amely ajánlattól a fiatalembert csillapíthatatlan remegés fogta el.
– Ráadásul minél nagyobb az árukészleted értéke, annál nagyobb a valószínűsége, hogy kirabolnak, és még többet veszíthetsz, ha leég az üzleted. Erre gondoltál már? – nyaggatta Abdullah apja első felesége nagybátyjának fia, Assif (akit Abdullah az előző két említett személynél is megvetendőbbnek tartott).
Megnyugtatásul Abdullah elmondta Assifnak, hogy mindig az üzletben alszik, és nagyon óvatosan bánik a mécsessel. Erre apja első feleségének mindhárom rokona a fejét rázta, nemtetszésük jeléül rosszallóan ciccegtek, majd távoztak. Ez általában azt jelentette, hogy egy egész hónapig békén hagyják. Abdullah megkönnyebbülten felsóhajtott, és újra álmodozásba merült.
Az ábránd színes szálai tarka szövevénnyé álltak össze. Abdullah arról fantáziált, hogy ő valójában egy hatalmas fejedelem elveszett fia. A fejedelem a távoli keleten él, olyan messze, hogy országa Zanzib városában ismeretlen, és Abdullahot még kétéves korában ragadta el onnan egy Kabul Aqba nevű gonosztevő. Kabul Aqba orra olyan horgas volt, mint valami keselyű csőre, és egyik orrcimpájában aranykarikát viselt. Ezüst-markolatú pisztolyával Abdullahot fenyegette, turbánját pedig vörös pöttyös, zöld kalcedonkő díszítette, amit más néven vérkőnek neveznek, s amely mintha emberfeletti erővel ruházta volna fel. Abdullah annyira megrettent tőle, hogy elszökött, egyenesen a sivatagba, ahol rátalált az a férfiú, akit apjaként ismer. Ezen ábrándképben nem szerepelt az a tény, hogy Abdullah apja soha életében nem merészkedett ki a sivatagba, sőt gyakran mondogatta, hogy aki kiteszi a lábát Zanzib városából, az minden bizonnyal napszúrást kapott, elment az esze. Abdullah mindazonáltal igen élénken érzékelte az álom minden rémséges részletét: a rekkenő hőséget, a szomjúságot, a lábsajdító fáradságos utat, mielőtt a derék szőnyegkereskedő rátalált. Hasonlóképpen igen érzékletes képe volt arról a helyről is, ahonnan elrabolták: a zöld porfírral[i] kirakott padlózatú trónteremtől a női lakosztályokon át a konyhákig; az utolsó részletig minden pazar és fényűző volt. A palota mind a hét kupoláját vert arany borította.
Az utóbbi időben azonban az ábrándképek leginkább a hercegnő körül forogtak, akivel Abdullahot születésekor eljegyezték. Természetesen Abdullahhoz hasonlóan a hercegnő is igen előkelő származású volt, és jegyese távollétében páratlan szépséggé lett: minden vonása hibátlan, arca gyönyörűséges, tekintete ábrándos, szeme fényesen sötétlő. Abdullahéhoz hasonlatos ékes palotában élt. A hercegnői palotához angyali szobrokkal övezett, széles út vezetett; hét udvara volt, mindegyik márványkővel kirakva, mindegyiknek közepén szökőkút, befelé haladva egyre értékesebbek – az elsőt nemes olivin[ii], az utolsót smaragdokkal kirakott platina alkotta.
Ám az említett napon Abdullah nem volt elégedett ezzel az elrendezéssel. Gyakran megesett ilyesmi, általában közvetlenül apja első felesége rokonainak látogatását követően. Ilyenkor úgy gondolta, igazán jó hely nem létezhet pompás kertek nélkül. Abdullah rajongott a kertekért, bár nagyon kevés ismerete volt csak róluk. Amit tudott, arra leginkább Zanzib letaposott pázsitú, kevés virágú közparkjaiból következtetett, amelyekben néha ebédidejét töltötte, ha meg tudta fizetni a félszemű Jamalt, hogy addig vigyázzon az üzletére. Jamal, a szomszéd árus, némi aprópénzért odakötötte a kutyáját Abdullah üzletének bejáratához. Abdullah pontosan tudta, hogy a kertekről szerzett ismeretei nem elégségesek ahhoz, hogy valódi kertet képzelhessen el; ám mivel minden jobb volt annál, mint két feleség férjeként látnia magát, akiket ráadásul Fatima választ neki, önfeledten idézte lelki szemei elé a hercegnő kertjének lengedező legyezőpálma-lombozatát, illatos sétányait.
Illetve majdnem önfeledten. Nagyon meglepődött, össze is rezzent, amikor ábrándozásából magas, piszkos küllemű férfi riasztotta fel. Az ismeretlen kopottas szőnyeget tartott a hóna alatt.
– Vásárolsz szőnyeget eladásra, nemes születésű ifjú? – kérdezte enyhén meghajolva az idegen.
Ahhoz képest, hogy Zanzib városában kívánt szőnyeggel kereskedni, ahol a szőnyegvásárlók és a szőnyeget pénzzé tenni vágyók mindig cikornyásan udvarias fordulatokban beszéltek egymással, e férfi modora megdöbbentően nyersnek számított. Abdullah így is, úgy is bosszankodott, mivel az álombéli kert darabokra hullott a valós világ betolakodása miatt. Kurtán válaszolt tehát.
– Így van, sivatag királya. Kereskedni kívánsz talán e nyomorult szőnyegkereskedővel?
– Nem kereskedni, eladni neked, ó, rongyszőnyeghalmok becses mestere – igazította ki az idegen.
„Rongyszőnyeg!”, háborgott magában Abdullah. Ez vérig való sértés! Az Abdullah üzlete elé kiakasztott egyik virágmintás, rojtos szőnyeg Ingary városából – amit a zanzibiak Ochins–tannak neveztek – származott, és még legalább két ilyen szőnyeg volt odabent Inhico és Farqtan vidékéről, amelyeket maga a szultán sem találna megvetendőnek palotája valamely kisebb szobájának díszítésére. De Abdullah ezt természetesen nem mondhatta ki. Zanzib város szigorú szokása szerint az ember nem dicsérheti magát. Nem szólt tehát, csak hűvösen, kimért mozdulattal meghajolt.
– Lehetséges, hogy az én szerény és nyomorúságos boltom teljesíteni tudja óhajodat, ó, vándorok gyöngye! – mondta, és kritikus tekintettel szemlélte az idegen piszkos sivatagi öltözetét, az orrcimpájában díszelgő rozsdás karikát és rongyos fejrevalóját.
– Nyomorúságosabb a nyomorúságosnál, ó, hatalmas padlótakaró-árus – fejezte ki egyetértését az idegen, és ütött-kopott szőnyege egyik végével Jamal felé bökött, aki éppen tintahalat sütött forró olajban, kékes, kétes illatú füst közepette. – Tiszteletre méltó üzletszomszédod tevékenységének szaganyaga nemdebár átitatja árudat? Ugye, a polip tartós aromája is megtelepszik szőnyegeidben?
Abdullah lelkében olyan düh fortyogott, hogy kénytelen volt haragja leplezésére meglehetősen alázatosan összedörzsölni a kezét. Ilyesmit nem szokás, nem illik felemlegetni. És ahogy Abdullah elnézte a sárgásbarna, kopottas szőnyeget, amit a férfi a hóna alatt szorongatott s eladni szándékozott, annak egy kis tintahalszag még jót is tesz.
– Alázatos szolgádnak gondja van arra, hogy szerény boltja belsejét pompás illatokkal tegye kellemesebbé, ó, bölcsességnek hercege! Merhetem remélni, ékesség hercege, hogy orrodnak érzékenysége ellenére méltatod arra e szánalomra méltó, alázatos szőnyegkereskedőt, hogy megmutasd neki becses árudat?
– Természetesen, ó, makrélák lilioma! – felelte az idegen. – Különben miért állnék itt?
Abdullah vonakodva elhúzta a függönyt, és bekísérte a jövevényt a boltba. Odabent levette a középső oszlopra lógatott olajlámpást, a levegőbe szimatolt, és úgy döntött, nem veszteget tömjénfüstölőt erre a személyre. A helyiségben így is erősen érződött még az előző napi füstölők illata.
– Milyen pompás holmit óhajtasz kigöngyölíteni méltatlan tekintetem előtt? – kérdezte, némi gyanakvással a hangjában.
– Ezt, alkalmi vételek jó szemű mestere! – felelte a férfi, és egyetlen erős karmozdulattal a padlóra dobta a szőnyeget, úgy, hogy az rögtön teljes hosszában kigöngyölődött.
Erre Abdullah is képes volt. A szőnyegkereskedők megtanulják az ilyesmit. A kiterített áru nem különösebben nyerte el a tetszését. Alázatosan karba fonta kezét, és alaposabban megnézte a szőnyeget. Nem volt nagy. Kiterítve kopottabbnak látszott annál, mint amire számított, a mintázat viszont egészen különleges volt – illetve lett volna, ha a beszőtt szálak nagy része nem kopott volna el már rég. Az egész szőnyeg csupa piszok volt, széle, rojtja elnyűtt.
– E szegény kereskedő sajnos csupán három rézpénzt tud fizetni ezért a rendkívül díszes darabért – közölte Abdullah. – Ennyi telik lapos erszényemből. Nehéz időket élünk, ó, sok tevék gazdája! Elfogadhatónak tartanád ezt az ajánlatot?
– ÖTSZÁZNÁL alább nem adom – közölte az idegen.
– Micsoda?!
– Ötszáz ARANY az ára – pontosított a férfi.
– Minden bizonnyal kedveled a tréfát, ó, sivatagi haramiák királya – mondta Abdullah. – Vagy talán, mivel szerény üzletemben kifogásoltad a sült tintahalszagát, valamely gazdagabb kereskedőnél kívánsz szerencsét próbálni?
– Nem feltétlenül – nyilatkozott az idegen. – Bár, ha téged nem érdekel, távozom, ó, füstölt heringek szomszédja! Természetesen varázsszőnyeg terült eléd.
Abdullah ezt már számtalanszor hallotta. Karba font kézzel hajolt meg.
– Sok és sokféle különleges tulajdonságot szoktak szőnyegeknek tulajdonítani – ismerte el Abdullah. – Miben nevezed különlegesnek ezt a darabot, ó, sivatag koszorús költője? Ékes szókkal üdvözli sátrába megtérő gazdáját? Békét hoz a világnak? Vagy talán sosem kopik el? – kérdezte, s jobb nagylábujjával jelzésértékűen megbökte a szőnyeg elnyűtt szélét.
– Ez a szőnyeg repül – közölte az idegen. – Oda repül, ahová a gazdája parancsolja, ó, csekély eszűek legcsökevényesebbike!
Abdullah felnézett az idegen komor arcára, amelyre a sivatag kétoldalt mély ráncokat vájt. E ráncokat még mélyebbé tette a gúnyos mosoly. Abdullah úgy érezte, legalább annyira ellenszenves neki ez az ember, amennyire nem kedveli apja első felesége nagybátyjának fiát.
– Meg kell győznöd állításod igazságtartalmáról e hitetlent. Ha a szőnyeg valóban képes megmoccanni, ó, hazugság hercege, akkor esetleg alkuba bocsátkozhatunk.
– Készséggel adok bizonyságot – felelte a magas férfi, azzal a szőnyegre lépett.
Ebben a pillanatban valami történt odakint, a szomszédos pecsenyesütőnél. Talán egy utcagyerek próbált elcsenni egy sült tintahalat vagy effélét. Akárhogy is volt, Jamal kutyája ugatni kezdett; többen felkiáltottak, köztük Jamal is, aztán e hangokat szinte teljesen elnyomta a serpenyők csörömpölése és a forró zsír sercenése.
A csalás, csenés, cselvetés hozzátartozott Zanzib életéhez. Abdullah egy pillanatra sem hagyta, hogy figyelmét bármi is elterelje a férfiról és szőnyegéről. Hiszen lehetséges, hogy az ismeretlen megvesztegette Jamalt, okozzon felfordulást, csapjon zajt; hiszen elég sokszor említette a szomszédos halsütőt, mintha észben tartotta volna létezését. Abdullah egy pillanatra sem szakította el tekintetét a magas férfiról, és megkülönböztetett figyelemmel szemlélte a szőnyegen álló piszkos lábakat. Ám szeme sarkából az idegen arcát leste, és látta, hogy a férfi ajka mozog.
Olyan feszülten figyelt, hogy a szomszédbeli zajok ellenére is érzékelte, hogy az ismeretlen mond valamit. És figyelme csak fokozódott, amikor a szőnyeg lassan, egyenletesen eltávolodott a padlótól, Abdullah térdéig emelkedett, olyan magasra, hogy az idegen kopottas turbánja még éppen nem érte el a mennyezetet. Abdullah először tartórudakat keresett. Aztán drótokat, amelyek esetleg a tetőhöz rögzítve emelik magasba a szőnyeget. Kézbe vette a régi lámpást, és úgy forgatta, hogy a fény a szőnyeg alatti és feletti teret is bevilágítsa.
Az idegen karba font kézzel állt, a gúnyos vigyor egyre szélesebben terült szét az arcán, miközben Abdullah az említett próbákat végrehajtotta.
– Nos? A kételkedők legmakacsabbika meggyőződött állításom valódiságáról? A levegőben állok, nemde? – kérdezte. Kiabálnia kellett. A szomszédban nem csitult a fülsüketítő zaj.
Abdullah kénytelen volt elismerni: valóban úgy tűnik, hogy a szőnyeg minden támaszték nélkül lebeg a levegőben, hiszen nem talált ilyenre utaló jelet.
– Majdnem – felelte szintén kiabálva. – A bemutató következő része az legyen, hogy leszállsz a szőnyegről, és én emelkedek fel vele.
A férfi elfintorodott.
– Ugyan miért? Mit adhatna többi érzékszerved a szem által érzékelt bizonysághoz, ó, kétkedés sárkánya?!
– Okkal tarthatok attól, hogy ez egy egyszemélyes szőnyeg – kiabálta Abdullah torkaszakadtából –, ahogy vannak olyan kutyák is, akik csak egy gazdára hallgatnak.
Jamal kutyája még mindig hörögve ugatott odakint, magától adódott tehát ez a hasonlat. Jamal kutyája mindenkit megharapott, aki csak hozzáért, kivéve a gazdáját.
Az idegen felsóhajtott.
– Le! – mondta, mire a szőnyeg lassan a padlóra ereszkedett. A férfi lelépett róla, és biccentett Abdullahnak, hogy szálljon fel rá. – Most kipróbálhatod, ó, alattomosság éles elméjű sejkje!
Abdullah igen izgatottan állt a szőnyegre.
– Emelkedj kétlábnyira! – mondta, illetve inkább kiáltotta. Odakint, legalábbis az üzletbe szűrődő hangok ezt sugallták, megérkeztek a Városőrség emberei Jamal üzletéhez. Fegyvercsörgés és üvöltözés hallatszott, amelyből Abdullah felszólítást vélt kihallani a történések elmondására.
A szőnyeg engedelmeskedett Abdullahnak. Lassú, egyenletes mozgással kétlábnyira emelkedett, amely mozgást Abdullah gyomra képtelen volt követni.
A kereskedő meglehetős hirtelenséggel leült. A szőnyegen tökéletesen kényelmes ülés esett. Olyan volt, mint egy nagyon feszes függőágy.
– E szánalmasan lomha elmére kezd hatni a meggyőzés – ismerte el az idegennek. – Milyen árat is mondtál, ó, nemeslelkűség példaképe? Kétszáz ezüst?
– Ötszáz arany – közölte az ismeretlen. – Mondd a szőnyegnek, hogy ereszkedjen a földre, és megbeszéljük a dolgot.
Abdullah utasította a szőnyeget:
– Le, simulj el a padlón! – A szőnyeg engedelmeskedett, így Abdullah tudatában eloszlott az a motoszkáló kételyféleség is, hogy az idegen valami különleges szót mondott a becses árunak, amikor ő felszállt rá, ám ezt elnyomta a szomszédbéli lárma. Amint feltápászkodott, megkezdődött az alkudozás.
– Szerény erszényem nem tartalmaz többet százötven aranynál – magyarázta. – Ennyi is csak úgy kerül ki belőle, ha kifordítom, és minden sarkát alaposan megtapogatom.
– Akkor keresd elő a másik erszényedet, és nyúlj be a matracod alá is – felelte erre az idegen. – Mert nagylelkűségem végső határa négyszázkilencvenöt arany, és tudd, hogy semmiképpen nem válnék meg ettől a becses darabtól, ha nem lenne égető szükségem a pénzre.
– Bal cipőm talpából további negyvenöt aranyat tudok előkotorni – válaszolta Abdullah. – Ezt az összeget igen sürgős esetekre tartogatom, és ez minden nyomorult készpénzvagyonom.
– Akkor vesd alá alapos vizsgálatnak jobb cipődet is. Négyszázötven.
És így ment az alkudozás tovább. Egy órával később az idegen kétszáztíz arannyal távozott a boltból, és Abdullah egy hamisítatlan, bár elég kopottasnak tűnő varázsszőnyeg boldog tulajdonosa lett. Ám még így is maradt benne némi kétkedés és bizonytalanság. Nem hitte el, hogy bárki – legyen az akár egy igen kis igényű sivatagi vándor is – négyszáz aranynál kevesebbért megválna egy valódi, bár szinte teljesen elvásott repülőszőnyegtől. Túlságosan nagy hasznot jelentő portéka; jobb, mint egy teve, mert nem kell etetni, tevét pedig négyszázötven arany alatt nem lehet kapni.
Bizonyára van a dologban valami csel. Abdullahnak pedig tudomása is volt egy trükkről, amit lovak és kutyák eladásakor szoktak alkalmazni. Jön egy ember, és a gyanútlan földművesnek vagy vadásznak meglepően olcsón elad egy igazán pompás állatot, mondván, hogy csak az érte kapott pénz által menekülhet meg az éhezéstől. A boldog földműves (vagy vadász) istállóba köti a lovat (a kutyát bezárja) éjszakára. Reggelre az állat eltűnik, mert be van tanítva, hogy szökjön meg az állásból (szabadítsa ki magát a nyakörvből), és még az éjszaka folyamán térjen vissza gazdájához. Abdullah úgy gondolta, hogy egy megfelelően engedelmes, jól betanított szőnyeg is képes lehet erre. Ezért, mielőtt elhagyta üzletét, nagyon óvatosan a tetőt tartó oszlopok egyikéhez kötözte a repülőalkalmatosságot; egy egész gombolyag spárgával tekerte körbe, amelynek végét a fal alján kilógó egyik vasrúdhoz rögzítette.
– Azt hiszem, innen igencsak nehéz lenne megszöknöd – mondta a szőnyegnek, aztán kiment, hogy megnézze, miféle zűrzavar volt a pecsenyesütőnél.
A csetepaté már véget ért, minden csendes volt odakint. Jamal a pulton ült, szomorúan ölelte kutyáját.
– Mi történt? – kérdezte Abdullah.
– Tolvaj kölykök kiborították az összes tintahalamat – siránkozott Jamal. – Egész napi árum a porban, vége, elveszett!
Abdullah annyira elégedett volt az üzlettel, amit kötött, hogy két ezüstöt adott Jamalnak, mondván, vegyen újabb sütnivalót. Jamal szemét a hála könnyei lepték el, és megölelte Abdullahot. Kutyája nemhogy megharapta volna a nagylelkű szomszédot, hanem a kezét nyaldosta. Abdullah mosolygott. Szép az élet. Fütyörészve indult jó vacsorát keresni, míg a kutya őrizte üzletét.
Amikor az este vörösre festette az eget Zanzib mecsetjeinek kupolái és a minaretek mögött, Abdullah visszatért üzletéhez. Még mindig fütyörészett. Arra gondolt, hogy magának a szultánnak adja el a szőnyeget, igen jó áron. Az árut ugyanott találta, ahol hagyta. Majd – miközben még mindig könnyeden fütyörészve mosakodni kezdett – az jutott eszébe, hogy talán helyesebb lenne a nagyvezírnek felajánlani a szőnyeget, s javasolni neki, hogy ajándékozza azt a szultánnak. Így még több pénzt kérhetne érte. Belegondolt, mennyire megnövelné ez a szőnyeg értékét, és újra nyugtalanítani kezdte a gazdájához visszatérő eladott ló klasszikusnak számító esete. Miközben hálóingjébe bújt, Abdullah lelki szemei előtt megjelent a kiszabaduló szőnyeg. Régi darab volt, s könnyen irányíthatónak tűnt, valószínűleg tehát nagyon jól betanították. Nyilván ki tud fészkelődni a kötelékből. De ha ez nem is következik be, Abdullah tudta, hogy ez a gondolat egész éjszaka nem hagyja majd elaludni.
Végül gondosan lenyeste szőnyegről a spárgát, és legértékesebb áruinak halma tetejére terítette, amit ágyként használt. Aztán hálósipkát húzott (ami szükséges volt, mert hideg szél fújt a sivatag felől), betakarózott, elfújta a lámpát és elaludt.