Harmincnegyedik fejezet

Rae Sloane főadmirális annak idején egyszer elszökött otthonról. Részben azért, mert a családja szegény volt, részben pedig mert a szülőbolygója, a Ganthel, csak egy úti állomás volt a gazdagabb és zöldebb bolygók felé vezető útvonal mentén. Így aztán megtette azt, amiről sok gyerek álmodozik (és néhányan meg is csinálják): mialatt a szülei aludtak, kimászott az ablakon, és elszaladt a legközelebbi űrkikötőhöz azt remélve, hogy sikerül felsurrannia egy induló hajóra, aztán beutaznia az egész galaxist. És a többi szökevény gyermekhez hasonlóan őt is cserbenhagyta a bátorsága. De mielőtt ez megtörtént volna, eljutott egészen egy dokkig, és elbújt két szállításra váró, keleriummal teli láda között. Ekkor döntötte el, hogy ez a szökés-dolog nem igazán neki való. És amikor megfordult, hogy hazamenjen, azzal szembesült, hogy a Kotaska nevezetű banda két tagja elállja az útját. Ezek az alakok – fűszerrel és rabszolgákkal kereskedtek – koponya formájú fémsisakot viseltek. A két férfi felröhögött, és elindultak Sloane felé, mire ő megpördült, és azt látta, hogy a másik irányban is két bűnöző várja. Nem tudott elmenekülni. A bűnözők megragadták, és zsákot húztak a fejére. Ösztönösen érezte, hogy milyen sors vár rá: kalandok és gazdagság helyett szenvedéssel és küszködéssel teli élet. Szerencsére egy a közelben tartózkodó asztro-droid látta, hogy mi történik, és riasztotta a biztonságiakat. A feljajduló szirénák és a villogó fények elriasztották a Kotaska-banda tagjait. Sloane kiszabadult, és amint a talpa az acéllemezeket érte, hazarohant. A szülei sosem tudták meg, hogy mi történt azon az éjszakán.

Évekkel később a Birodalom megszállta a Ganthelt, és eltakarította a csőcseléket a bolygóról. Sloane ekkor kezdte erezni azt, hogy szükség van a birodalmi jelenlétre a máskülönben kaotikus galaxisban. Ezekben a percekben, mialatt a kompja visszatért a valós térbe, ugyanazt érezte és gondolta, mint akkor, amikor a bűnözők beszorították a ládák közé. Nincs kiút. Csapdába estem. El kell menekülnöm. Az elülső ablakon kinézve a kék és zöld színekben pompázó, gyönyörű Chandrilát látta. És attól félt, hogy ez a szépséges bolygó lesz az ő halálának helyszíne. A Chandrila körül az Új Köztársaság hajói keringtek, egy flotta, amelyet a világok szövetsége hozott össze. Akadtak benne mon calamari cirkálók, öreg alderaani fregattok, sullusti gyűrűhajók, és ezek között repült három vadonatúj csatahajó is: három nadiri Starhawk. Ezek az egységek a Birodalmat szétverő világokat képviselték. És Sloane tudta, hogy azok, akik a hajók fedélzetén tartózkodnak, szívből gyűlölik őt. Ehhez nem kellettek természetfeletti képességek, nem kellett hozzá az Erő. Egyszerűen csak tudta. De miért is ne gyűlölték volna? Ő képviselte az általuk megvetett Birodalom könyörtelen öklét. És a legtöbben nyilván boldogan levágták vagy szétzúzták volna ezt az öklöt. Gyűlölték őt, és nem is értette igazán, hogy miért nem nyitottak tüzet a kompjára abban a pillanatban, hogy meglátták.

A komp pilótája, Damascus zászlós megszólalt:

– Kísérőket küldtek! Harckészültségben vagyunk! – A komp előtt négy Y-szárnyú tűnt fel, négyzet alakzatban repültek. Hát megjöttek – állapította meg magában Sloane. – És minden fegyverük aktív. Ám a köztársasági pilóták nem nyitottak tüzet. Azért jöttek, hogy lekísérjék a kompot a Chandrilára, hogy Sloane admirális részt vehessen a béketárgyaláson – vagy legalábbis azon, ami annak fog látszani.

Norra kinézett a lakás ablakán, és meglátta a Hanna-város kék égboltján repülő hajókat. Egy birodalmi komp száguldott négy Y-vadász között… Sloane utazott azon a hajón. Amikor Norra utoljára látta Sloane admirálist, éppen a kompját üldözte egy lopott TIE-vadásszal. A TIE fedélzeti lövegeivel alaposan meggyengítette a komp pajzsait, mígnem egy közvetlen találat miatt a hajó felrobbant, ám a lökéshullám Norrát is elkapta. De meglepő módon túlélte a kényszerleszállást. És a jelekből ítélve Sloane is. Norrának össze kellett szednie minden akaraterejét, hogy ne rohanjon el, és ugorjon be az első elérhető hajó pilótafülkéjébe, hogy aztán befejezze azt, amit annak idején elkezdett az Akiva felett. Hogy végre elintézze az admirálist. De nem tette meg. Egy darabig csak figyelt és remegett, aztán rákényszerítette magát, hogy elforduljon az ablaktól, és megint belenézzen a hatalmas tükörbe. Immár a hadiflotta egyenruháját viselte. Eddig még csak azt sem tudta, hogy az Új Köztársaságban létezik ez az egyenruha. Hasonlított a régi pilótaöltözetére, de jóval elegánsabb volt nála. A szövet merev volt, és viszketett tőle a bőre. És a legkevésbé sem tetszett neki az, ahogyan kinézett benne. Mondta ugyan a szervezőknek, hogy ő már nem a Köztársaság pilótája, de azt felelték, hogy majd később megbeszélik a dolgot. Kapott egy kézzel írt meghívót magától a főkancellártól, amiben Mon Mothma azt kérte tőle, hogy legyen ott a színpadon Brentinnel és Temminnel együtt. A levél alján is szerepelt néhány sor: „Az ön története döntő fontosságú, Norra Wexley. El kell mondania nekünk és a Birodalomnak. Szerencsénk van, hogy mellettünk áll. Ugye, eljön az ünnepségre?” Norra készen állt, de a férje és a fia eltűnt. Hirtelen meghallotta, hogy a háta mögött kinyílik a szoba ajtaja, és amikor odanézett, Brentint pillantotta meg. És a férfi most úgy nézett ki, mintha a régi önmaga lett volna. Mosolygott, és a szeméből értelmes, élettel teli tekintet sugárzott.

– Szia! – köszönt rá Norra halkabban, mint szerette volna.

– Szia! – köszönt Brentin, és ekkor felhő vonult el a nap előtt, egy árnyék suhant át a szobán, és Brentin visszaváltozott olyanná, amilyen mostanában volt. A tekintete elködösült, minden; derű eltűnt az arcáról, és olyan keményen összepréselte a száját, hogy csak egy vékony vonalnak látszott. – Elkéstem – dörmögte halkan.

– Igen, késtél, és a fiad is. Őt nem láttad? – Brentin összerezzent, és pár pillanatnyi tétovázás után kibökte:

– Nos… nem. – Norrának nem volt ideje arra, hogy tovább faggassa a férjét, de; még ha lett volna is, nem érdekelte a dolog. Brentin néha mintha több parszeknyire járt volna. Vagy mintha még most is ott lett volna abban a börtönben. Norra csak annyit tehetett, hogy kiterítette az ágyra a férje ruháit – egy egyszerű szabású fehér öltönyt, amit a kancellár emberei hoztak –, és segített neki felöltözni. Brentin pár pillanatra jobb kedvre derült, és megjegyezte: – Biztosra veszem, hogy Temmin is fel fog bukkanni.

– Az utolsó pillanatban, semmi kétség – dohogott Norra.

– Á, most már sokkal idősebb! – felelte Brentin, mialatt átvette a feleségétől a fényesen csillogó, barna cipőt. – Sajnálom, hogy eltűntem… sajnálom… az egészet. Temmin felnőtt… te pedig csatlakoztál a lázadókhoz helyettem. Istenek, ma már a Felkelők Szövetsége sem érdekel senkit! – Hirtelen felnézett, és a szeme ezúttal tiszta volt, noha az aggodalom mély ráncai vették körül. – Szeretlek, Norra, és sajnálom, hogy kimaradtam az egészből. Közted és köztem minden rendben? – Norra megdermedt. Kinyitotta a száját, de egy hangot sem tudott kipréselni magából. Régóta várta ezt a pillanatot, hogy megcsillanjon valami abból, hogy ki a férje. Valami látszata annak, hogy Brentin tudja, mi történt, és mi múlt el. És most eljött a pillanat, de ő csak annyit tudott tenni, hogy bámult és tátogott. A szíve felgyorsulva vert, a szemébe könnyek szöktek, de gyorsan kipislogta őket. Aztán egy csapásra kitisztult az elméje. Biztosan tudta, hogy minden rendbe jön, és ezt meg is mondta a férjének:

– Minden rendben lesz… most talán nem így vagyunk, de semmi baj. Mert sikerülni fog. Mindnyájunknak.

– Jól van – felelte Brentin mosolyogva, és bólintott egyet. – Hiszek neked. – Norra lehajolt, hogy megcsókolja Brentint. A férje reszketett egy kicsit. Vagy ő maga remegett. Vagy mindketten. A szájuk összeért, és ez nem az a fiatalkori, szenvedélyes csók volt, amit az egyik piaci sátor alatt váltottak, mialatt zuhogott az eső, és mindenki bemenekült a ponyvák alá. Egy furcsább, érettebb és bizonytalanabb csók volt. De édesebb is.

– Hamarosan indulnunk kell – mondta aztán Norra, és még egyszer, gyorsan megcsókolta a férjét.

– Biztosra veszem, hogy ott fogunk találkozni Temminnel – állította ismét Brentin színtelen hangon és szinte gépiesen. Norra felkapta a fejét, de aztán úgy vélte, hogy nem történt semmi különös. Megfogta és megszorította a férje kezét, majd vidáman kijelentette:

– Meglepődnék, ha nem bukkanna fel!

Temmin ismét belerúgott az egyik deszkába. A láda recsegett és rázkódott körülötte, de rendkívül kemény fából ácsolták, ami nem engedett. Persze, az sem segített, hogy úgy érezte magát, mintha alaposan megdolgozta volna egy besalisk ökölvívó. A kábítólövedék hatásai még most sem múltak el, gyakorlatilag mindene fájt és bizsergett. Az apám lőtt belém! – gondolta elképedten. – De mit jelent ez? Miért tette? Egy darabig nem mozdult, csak az ujjaival pattogtatva töprengett, és megpróbálta elképzelni az okot. Az apja talán így akarta megvédeni őt. Mert végül is nem ölte meg. Talán megtudott valamit. Talán rosszat tett a jó szolgálatában… Temmin felmordult, és megújult erővel küzdött a ládával, ami rázkódott, és el-elmozdult, de a deszkákat nem tudta eltörni. Hirtelen megérezte, hogy valami nincs rendben. A láda megint remegett, de ezúttal alulról érezte a rezgéseket. Jön valaki…

– Hé! – kiáltotta Temmin, és nekivágta a sarkát a láda lezárt fedelének. – Hé, itt vagyok! Segítség! Segítség!

Nem hallott semmit, és egyre idegesebben várta, hogy mi fog történni. Aztán meghallotta egy bemelegedő fegyver fojtott zúgását. A láda megremegett körülötte, és szikrák záporoztak rá. Felordított, eltakarta az arcát a karjával, és igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. Aztán az ujjai között kikémlelve meglátta, hogy egy vibro-penge hatol át a fedélen, ami a következő pillanatban elrepül…

– Megtaláltalak – recsegte elégedetten Csont uraság. – Ez volt a leghosszabbra nyúló bújócska, amit valaha játszottunk, Temmin gazda. De megint én győztem. Játszunk még egyet?

Temmin kipattant a ládából, és megölelte a droidot.

– Annyira örülök, hogy látlak! – hadarta lelkesen.

– Örülök, hogy boldognak látlak, gazdám – felelte Csont úr.

– Nem vagyok boldog. Az apám belém lőtt! – közölte elkomorodva Temmin.

– Ez balszerencsés dolog, Temmin gazda. Viszonzásul atomjaira robbantom őt.

– Egyelőre nem csinálsz semmit – parancsolta Temmin. – Kezdjük a legfontosabbal: beszélnem kell anyával.

– Vettem, vettem – felelte a droid. – Megkeressük az anyádat.

– Tudnia kell, hogy történik valami. És én nem tudom, hogy mi – tette hozzá Temmin, míg magában megfogadta, hogy nem nyugszik, amíg nem derít fényt a rejtélyre.

A komp zsilipje egyelőre zárva maradt. Sloane-nak kellett pár másodperc, hogy összeszedje magát. A háta mögött négyen álltak, nem többen. Két császári testőr – nem Palpatine eredeti őrei, bár ugyanazt a Vörös köpenyt és sisakot viselték –, továbbá Karz Damascus, a pilóta, illetve az admirális segédtisztje, Adea Rite. A rendes, megbízható Adea… aki annyira megbízható és annyira használható volt, hogy Sloane alig akarta magával hozni, csak a biztonság kedvéért. És még most is azt mondta neki:

– Lehet, hogy csapda.

– Szerintem nem az, admirális – felelte Adea.

– Akkor lehet, hogy Rax újabb próbája.

– Rax folyamatosan próbákat rendez. Gyerünk, feleljünk meg ennek a kihívásnak is.

– Talán azért küldött ide, hogy felsüljünk – mormolta Sloane.

– Annak mi értelme volna? Akkor ön elmondhatná a köztársaságiaknak, hogy ki ő. Elárulhatná nekik, hogy hol vannak a Birodalom támaszpontjai és hajói. Ha Rax azt hinné, hogy ön veszélybe kerül itt, aligha adná a kezükre.

Sloane tudta, hogy Adeának igaza van. Ő is ugyanezekre a következtetésekre jutott. Ettől függetlenül tartott attól, hogy mi fog történni. A nyakában az izmok úgy megfeszültek, mint egy vontatókábel két hajó között. Tudta, hogy valami nincs rendben. Csak félsz – mondta magának. – Megint te vagy az a lány a Ganthelen, akit ellenségek vesznek körül. Ezúttal ne fuss el, Rae! Most maradj és harcolj! 

– Lehet, hogy amint kilépünk a kompból, őrizetbe vesznek minket – mondta halkan, és Adeára pillantott. A fiatal nő bólintott, és a tekintete arról árulkodott, hogy ő is ettől tart.

– Lehetséges – felelte –, de Rax admirális hisz abban, hogy elég optimista bolondok ahhoz, hogy ne tegyék meg. Ez egyszer bízzunk az admirális ítélőképességében!

– Igen – dörmögte Sloane. Egyébként is, mi mást tehetett volna? A pilóta felé fordult, és odaszólt neki: – Nyissa ki a zsilipet, és engedje le a rámpát! – A zászlós engedelmeskedett. A zsilip szárnyai szétcsúsztak, a rámpa pedig leereszkedett, közben mindkét oldalon egy-egy gőzsugár tört ki a mozgatószerkezetből. A kinti fény bántotta Sloane szemét, mire az arca elé kapta a kezét, és tett előre néhány lépést. Arra számított, hogy katonákat fog megpillantani, amint a fegyverüket célra tartva rohannak felé. Ehhez képest csak Mon Mothma közeledett felé, a magas ember nő, akinek a haja a rézkő színében játszott. A főkancellár megállt, fejet hajtott, és megszólalt:

– Üdvözlöm, Sloane admirális! Fogadja köszönetemet azért, mert eljött!

– Üdvözlöm, főkancellár! – felelte Sloane, és ennél többet nem tudott mondani. Mothma mögött különféle alakok álltak: katonák, őrök és természetesen az Új Köztársaság tábornokai és admirálisai. Sloane meglepődött azon, hogy Ackbart nem látja közöttük, sem az alderaani árulót, Leia Organát. Elgondolkodott ennek okán, és hirtelen rádöbbent a magyarázatra: Ackbar és Organa azért nincsenek itt, mert ez egy csapda. Ha valaki bombát rakott a kompra, akkor minden bizonnyal… Sloane–nak úgy elszorult a torka, hogy alig kapott levegőt. Mi van, ha tényleg bomba van a gépen, és mindjárt robban? A detonáció megölné a főkancellárt és az Új Köztársaság hadseregének fél vezérkarát. És őt magát is. Rax talán kezdettől fogva ezt akarta. Lehet, hogy… Nem, nem és nem! Ez ostobaság! – szólt rá magára Sloane. Indulás előtt ellenőriztette a kompot. És nyilván a köztársaságiak is megvizsgálták az összes létező felderítőműszerrel, robbanóanyag vagy szokatlan vegyületek nyomait keresve.

– Szép nap vár ránk – mondta a főkancellár, és ezzel kitépte az admirálist a gondolatai komor világából. – Hamarosan kezdődik az ünnepség, déltájban pedig ön és én tárgyalóasztalhoz ülünk, és elkezdünk beszélgetni.

– Nem szórakozni jöttem ide, főkancellár! – jelentette ki határozottan Sloane. – Jobban tetszene, ha egyenesen a lényegre térnénk.

– A segédtisztje azt mondta, hogy olyan pompával és olyan körülményekkel illő fogadnunk önt, mintha egy uralkodót üdvözölnénk – felelte méltóságteljesen Mon Mothma. Sloane zordon pillantást vetett Adeára. A segédtiszt hibát követett el, amiért fenyítést érdemelt. De most nem szakíthatott rá időt. Sloane a főkancellár felé fordult, mosolyt erőltetett az arcára, és valamivel barátságosabban válaszolt:

– Igen, a segédtisztemnek talán igaza van. Valamennyien megengedhetünk magunknak egy kis lazítást. Köszönöm, főkancellár, hogy vendégül lát minket! Kezdhetjük?