Közjáték

Takodana

Maz Kanata kastélyában csak egy szabály volt. Na jó, tulajdonképpen nagyon sok szabály volt. Például hogy aki fölmegy a színpadra, annak szerepelnie kell. Vagy hogy a barna üvegből senki se igyon. Meg hogy az alagsorba senkinek sincs bejárása. Ha a házi kedvenced a szőnyegre piszkít, kívül tágasabb! Minden alkura Maznak kell rábólintani, és ha megpróbáltok sunnyogni, és kihagyni őt az üzletből, akkor fogja az összes árut, szépen eladja a legtöbbet ígérőnek, megtartja magának a pénzt, ti pedig elmehettek a büdös francba! És ha bármiféle istent ismertek, nehogy szóvá tegyétek Maz szemszínét, ha csak nem akartok egy nagyon, de nagyon hosszú történetet hallani! De csak egy olyan szabály volt, amit le is írtak – a kocsma falán több száz civilizált (na jó, többé-kevésbé civilizált) nép nyelvén (amelyek közül egyik-másik a használóival együtt már rég feledésbe merült) szerepelt a kiírás: „Isten hozott! (Nincs bunyó!)” 

A szabály egyszerűnek tűnt, de a legkevésbé sem volt egyszerű betartatni. Merthogy Maz Kanata kastélyában időtlen idők óta adtak egymásnak találkát a galaxis legkülönfélébb fajta és szándékú lakói. Idebent üzletek és szövetségek köttettek (vagy épp bomlottak föl), barát és ellenség pedig akár egymás mellett is nyugodtan iszogathatott, mert a nézeteltéréseit és sérelmeit mindenki kint kellett, hogy hagyja. Idebent nem számított sem fáj, sem kor, nem, üzleti, politikai vagy vallási hovatartozás. Ez a hely az ételről, az italról, a jókedvről, a beszélgetésről és a zenéről szólt.

Ezért is díszíthette a kastély falát az a rengeteg lobogó és jelvény, melyek közül egyik-másik félezer évnél is öregebb volt. A galaxis soha nem pusztán két pólus küzdelméről szólt. A világegyetemben mindig is erők és érdekek ezrei feszültek egymásnak, ami olyanná tette az erővonalakat, mintha egy pókhálóval próbálnának kötélhúzást játszani. Befolyás, hatalom és pénz, vágyak és dominancia… ki és épp miért próbált a többiek fölébe kerekedni. Klánok és kultuszok, törzsek és családok, kormányok és szeparatista csoportok, királynők, kormányzók és hadurak, diplomaták és kalózok, kereskedők és droidok, gazfickók és szerencsejátékosok, szeretők, szerencselovagok és néha még néhány becsületes alak is… A szabály azonban mindannyiukra vonatkozott: „Isten hozott! (Nincs bunyó!)” És ha valaki mégis megpróbálta erőszakkal rendezni a nézeteltéréseit, annak kívül tágasabb volt. Hogy mi tartozott ebbe a kategóriába, az Kanatán múlt. Volt, akit egyszerűen csak kirúgott, volt, akit bezárt valamelyik raktárába, ameddig csak neki tetszett, és állítólag akire nagyon, de nagyon megharagudott, azt a fogdmegjeivel felvitette a hajójára – a Tua-Lura, amit Stranger’s Fortune-ként is ismertek –, aztán bezáratta az illetőt a zsilipkamrába, és ha épp úgy gondolta, kilőtte a világűrbe. A délután érkezett birodalmi tiszt a biztonságiak egyenruháját viselte, de arról már senki sem volt meggyőződve, hogy valóban az elhárításnak dolgozott. Sőt tulajdonképpen Romwell Krass különleges ügynök sem tudta, működik-e még egyáltalán a hírszerzés. Egy darabig a Hyperborea egyik holdján teljesített szolgálatot egy különleges elítéltek számára fenntartott börtönben. Az egész családja ott volt a közelében – a felesége, Yleen; a fia, Qarwell, sőt még az apja, az idősebbik Romwell is. Ott volt az összes barátja, egytől egyig remek cimborák és kiváló hivatalnokok, akik hozzá hasonlóan nagyon keményen dolgoztak, hogy ebbe a könnyű, zsíros állásba kerüljenek.

A munka egyszerű volt és könnyű, a rabokkal pedig nem sokat kellett foglalkozni. És amikor lejárt a szolgálat, az ember összecsomagolt némi elemózsiát, és családostól leruccant valamelyik hőforráshoz. Aztán, úgy tíz év hűséges szolgálat után, megfelelő ajánlással, korengedménnyel nyugdíjba vonulhatott. Könnyű, biztonságos és kiszámítható élet… És aztán jöttek a felkelők. Romwell Krass egyszerűen nem volt hajlandó köztársaságiaknak nevezni őket. Még mit nem! Ezt az anarchista csürhét?! Nincs ezekben a becsületnek a legapróbb szikrája sem! Minden figyelmeztetés nélkül csaptak le rájuk, és mire észbe kaphattak volna, már záporoztak is a bombák. Először csak a börtönkolóniára, aztán már a civil lakónegyedre is. A családja… Aznap ők is ott voltak. És aznap mind meg is haltak. Romwell Krass is csak azért élhette túl azokat a szörnyű órákat, mert sikerült elkötnie egy hajót, és azelőtt belépnie a hiper-űrbe, mielőtt még megbéníthatták volna a hajtóműveit. Ez egy hónapja történt. Azóta már sikerült kapcsolatba lépnie a Coruscanttal, és az elöljárói megígérték, hogy mihamarabb erősítést küldenek, hogy visszafoglalják a börtöntelepet.

De természetesen nem küldtek. Romwell Krass pedig sodródni kezdett. Néhány napnál több időt sehol sem töltött, és nem múlt el úgy óra, hogy ne akart volna végezni magával. Csak ült, és bámulta a családjáról készült holo-portrét, míg végül már sírt és üvöltött dühében. Ilyenkor érezte, hogy meg kellene ölnie valakit. Hogy magát vagy mást, az sokszor egyre ment. De akkor már inkább azokat a szemétládákat, akik tönkretették az életét! A kastélyba két nappal ezelőtt érkezett. Ki akarta deríteni, hogy ki adta ki a parancsot a bombázásra, és úgy hallotta, hogy itt megfelelő összegért könnyű információhoz jutni. A köztársaságiak – nem is, a felkelők – szerettek azzal kérkedni, hogy ők csak becsülettel küzdenek a jó ügyért, úgyhogy nem fért a fejébe, ki és miért rendelhette el a civil lakosság kiirtását.

Miért ölték meg a családomat?! A fia, Qarwell még csak ötéves volt. Imádott rajzolni, és addig rágta az apja fülét, míg az vett neki egy MSE típusú egér-droidot háziállatnak. Édes kölyök volt, nagy szájjal és még nagyobb szívvel. Olyan, akiből egy napon kiváló birodalmi tiszt lehetett volna. Jobb az apjánál, de még a nagyapjánál is. De a fiam meghalt. És erről a lázadók tehetnek! A sors akarata volt, vagy az Erőé, nem tudta volna megmondani, de még ezen a helyen is belefutott pár ilyen lázadó söpredékbe. A bár túlsó felében, alig kétasztalnyira a pódiumtól ült az egyikük. Jóképű fickó volt, sötét hajú, álmodozó pillantású, a magát Új Köztársaságnak csúfoló terrorszervezet jellegzetes pilóta egyenruhájában. Egy nő is volt vele, akivel együtt bólogattak a Minlan Weil és a Tam-honil Trió macskanyávogásra emlékeztető zenéjére. Romwell figyelmét sem kerülte el a minden falra kiírt figyelmeztetés: Isten hozott, bunyó nincs, blabla… Tisztában volt vele, hogy a tanács megszívlelendő, de… egy ideje már ivott. És ott volt ez a lázadó pilóta. Lehet, hogy ő is részt vett a börtönkolónia lebombázásában! Elég volt lehunynia a szemét, és még mindig tisztán látta maga előtt az Y-szárnyúakat, ahogy kioldják a bombáikat. A nyakát tette volna rá, hogy ez a fickó is Y-szárnyúval repült. Ez az alak az egyike azoknak, akik megölték a szeretteit! Egy átkozott anarchista gyilkos! Igen! Most már biztos! És minél többet ivott, annál biztosabb volt benne, hogy igaza van. A zenekar elhallgatott egy darabig, és ahogy már nem volt, ami elterelje a figyelmét, Krass úgy döntött, hogy ideje cselekedni. Kirakott néhány birodalmi érmét az asztalra, aztán feltápászkodott, és dülöngélve átvágott a szerencsejáték-asztalok közt. Menet közben beleütközött egy bravaisiai kereskedőbe, aki épp valami színes holmit nyalogatott, és egy pillanatra rávicsorgott az idegenre.

Aztán elbotorkált egy szomorú képpel hortyogó skrilling mellett, aki egy jókora kancsó habzó bort ölelgetve húzta a lóbőrt. Romwell fölvette a kancsót, és egy pillanatig a súlyát méregette. Színültig van. És jó nehéz. Elsőnek a nő vette észre. Romwell még mindig a fekete tiszti egyenruháját viselte, és a zubbony vállrészét díszítő felségjelzést nem is lehetett volna eltéveszteni. A nő megragadta a pilóta könyökét, aki abban a pillanatban kapta oda a fejét, hogy Romwell megállt az asztaluk előtt.

– Megöltétek a családomat! – mondta dühösen a férfi lassan forgó nyelvvel. Aztán meglendítette a kancsót, hogy azzal verje szét a pilóta fejét. Azonban vele ellentétben a pilóta nem volt részeg, így az utolsó pillanatban még félre tudta kapni a fejét. A kancsó a vállát találta el, és Romwell a lázadó üvöltését hallva elégedetten felröhögött. Aztán a nő Romwell legnagyobb meglepetésére egy jobb-horoggal indított. Egy reccsenés, és a birodalmi orra eltört.

– Mi az isten… – gurgulázta, aztán valaki elkapta a bokáját, és a földre rántotta. A világ azonnal a feje tetejére állt, és Romwell egy éles csattanással landolt a szomszédos asztalon. Mire feltápászkodott volna, már mindenféle idegen – csupa bűnöző meg zsoldos, a galaxis söpredéke – állt körülötte. Legszívesebben rájuk üvöltött volna, hogy takarodjanak, de a pilóta már a nyakán volt, leszorította a földre, és elkezdte csépelni.

– Te rohadt birodalmi szemétláda! – üvöltötte a pilóta két kalapácsütés közt. Romwell vért köpött a férfi arcába, aztán a könyökével sújtott a pilóta nyakára, és lelökte magáról. Poharak csörömpöltek: valaki felkiáltott, majd hirtelen mindenki elhátrált a közelükből. Beletelt egy kis időbe, mire Romwell is rájött, hogy miért. Egy protokoll-droid állt fölötte, bronz-barna, csillogó, csupa tüske. És azon a hűvös, fensőbbséges hangon beszélt, ami miatt Romwell minden átkozott droidot gyűlölt.

– Ön megsértette az egyes számú szabályt.

– Mindjárt téged is megsértelek, te mocskos… – A droid feléje nyújtotta az ujjait, melyekből vékony kábelek vágódtak ki, és tapadtak a birodalmi arcára. Aztán a következő pillanatban elektromos áram cikázott végig Romwell testén, és úgy érezte, menten fölrobban az agya. Aztán elsötétült és elcsöndesedett a világ.

Mikor magához tért, egy mocskos szalmazsákon hevert, és, mozdulni sem tudott a rengeteg súlyos lánctól. A feje úgy lüktetett, mintha egy szupernóva robbant volna föl benne, és épp csak annyira tudta félrefordítani, hogy a padlóra hányjon. A szemközti falban volt egy régi, kopott faajtó, vadonatúj duracél pántokkal és sarokvasakkal, a közepén nyitott kémlelőnyílással.

– Segítség! – bődült el a birodalmi. – Valaki segítsen!

– Ezt eltoltad! – mondta valaki kintről. – Most veled együtt mi is nyakig ülünk a lekvárban!

A lázadó! Hogy a császár rogyasztaná rá az eget!

– Mi az istenről… hadoválsz?!– nyögött föl Romwell, akinek már a saját hangjától szét akart hasadni a feje.

– Arról, hogy megszegtük az itteni legfontosabb szabályt. És egyébként is, te miről hadováltál? Mi nem öltük meg a családodat!

– De igen! Ti voltatok! – vicsorított el a birodalmi. – Lehet, hogy nem pont te, de a te fajtád! Megöltétek a fiamat!

– Sajnálom, ha ez történt veled… De azt te is tudod, hogy a háború nem egy hibátlanul működő sakkjátszma. Itt vannak járulékos veszteségek…

– Ezzel nyugtatod magad esténként, lefekvés előtt, lázadó söpredék?!

– Nem mi robbantottunk föl egy egész bolygót! Azok ti voltatok!

– Nem én adtam ki rá a parancsot!

– És nem én öltem meg a családodat!

– Kuss legyen! – visította valaki. Női hang volt, reszelős, idős, aztán közeledő léptek zaja hallatszott… és nyílt az ajtó. Maz Kanata valóban ősöreg volt. Kicsit úgy festett, mint valami gyümölcs, amit túl sokáig hagytak kint a tűző napon. A nyomában két testőr által közrefogva a lázadók jöttek.

– Hm… – hümmögte a nő.

– Nézze, asszonyom – kezdte a pilóta –, igazán sajnáljuk, ami történt, de ez az elmebeteg megtámadott bennünket, és…

– Elmebeteg? – horkant föl Romwell. – Elmebeteg?! Te meg a lázadó cimboráid, ti vagytok az őrültek! Civil célpontokat bombázni?!

– Csendet! – Maz Kanata hangjában volt valami, amitől egyszerre mindenki elhallgatott. Az idős nő egy széket húzott Romwell szalmazsákja mellé, és letelepedett. – Na, lássuk, mi van itt! – dünnyögte. Mi a búbánatot akar tőlem ez a vénség?! – Látom, hogy szenvedsz – dünnyögte az öregasszony. – Veszteséget látok a tekintetedben. Megbánást. Fájdalmat okoztak neked, és te is okoztál másoknak. Úgy érzem, hogy ezzel a kozmikus mérleg egyensúlyba került. Ami a tieidet illeti…

– Miféle mérlegről hadovál? – hördült föl Romwell. – És mi van az enyéimmel?!

– A Birodalom halott – jelentette ki csöndes nyugalommal Maz Kanata. – Talán úgy gondolod, hogy a Birodalom még erős, mások talán azt hiszik, hogy lassan, de biztosan haldoklik, én azonban már nagyon-nagyon régóta vagyok ezek a világon, és épp eleget láttam ahhoz, hogy ki merjem jelenteni: a Birodalom halott. És ahogy a halálból új élet sarjad – egy tetemből is gombák és bogarak lakmároznak –, ugyanúgy új élet sarjad majd a Birodalomból is. Idővel. De egyelőre még halott. És most el foglak engedni. Kedved szerint távozhatsz. De többet ne gyere vissza! És azt tanácsolnám, hogy a továbbiakban ne oszd meg a fájdalmadat a galaxis többi lakójával. Találd meg a lelki békét, mert különben csúnya világ vár rád! – Romwell nem tudta, mit is mondhatna. Most köszönje meg, hogy elengedik? Esetleg, mielőtt távozna, köpje le az öregasszonyt? Vagy okosabban tenné, ha nem mondana semmit, csak egyszerűen eltűnne innen? A tekintete önkéntelenül is a lázadók felé villant, és a nő, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, megcsóválta a fejét. – Ne is foglalkozz velük! – mondta Maz Kanata. – őket is el fogom engedni, de csak miután láttalak távozni. A hajóddal együtt. – Romwell biccentett, hagyta, hogy eloldozzák, aztán szó nélkül elment.

Jóval azután, hogy a birodalmiak és a köztársaságiak is távoztak, Maz Kanata a kastély egyik balkonján állva a Nymeve tó csillámló vizében gyönyörködött. ME–8D9, a protokoll-droid szótlanul várakozott mögötte. Maga a robot még nála – sőt talán még a kastélynál – is öregebb volt, és Maz Kanata tisztában volt vele, hogy teljesen felesleges lett volna megpróbálni kideríteni, mi minden rejtőzik még az adattárolóiban.

– A béke visszatért a kastélyba – közölte 8D9.

– Kiváló! A szívembe azonban még nem tért vissza a béke. Valami kimozdította a mérleg egyik serpenyőjét. Zavart érzek az Erőben. Egyelőre nehéz lenne megmondani, hogy mi is okozza, de azt hiszem, mire ideér, jobb lesz felkészülnünk.

– Mik a következő utasításai?

– Készítsd föl az útra a Stranger’s Fortune-t! Szét akarok nézni egy kicsit a galaxisban.

– Nyugtázva! – A droid nem az övé volt. ME–8D9 önmaga gazdája volt, így senki tulajdonát nem képezte. Maz lehunyt szemmel hallgatta a droid távolodó lépteit, aztán kitárta a tudatát a világegyetem előtt, és megpróbált ráhangolódni a változó Erő legapróbb rezgéseire is.