Tizenegyedik fejezet

Ahogy a Moth kilépett a hiper-űrből, Norra egy pillanatra úgy érezte, mintha rászakadt volna a világmindenség. Nem először volt, hogy úgy érezte, a sötétség mindenestől elnyeli. Régen szerette a világűrt, a végtelen térben rejlő végtelen lehetőséget és szabadságot, de… ez még a háború előtt volt. Lehunyta a szemét, és próbálta lassítani a légvételét. Megtisztítani az elméjét, eggyé válni a csillagokkal. A légzőgyakorlat és a meditáció nem sokat segített, de egy kicsit azért igen. Megint csak sikerült lefejtenie a torkáról a pánik hideg ujjait. Lenyomott néhány kapcsolót, és a hajó ismét engedelmesen dorombolva simult a kezeibe. A Moth egykor Owerto Naiucho csempész tulajdonát képezte, aki aközben halt meg az Akiván, hogy segíteni próbált Norrának hazavergődni. így került az MK–4-es fregatt Norra tulajdonába. Nemegyszer elgondolkodott már rajta, hogy eladja, de sosem vitte rá a lélek. Pedig előbb-utóbb kénytelen lesz. Mert hát meddig élhet így az ember? Korábban a Felkelők Szövetségének dolgozott pilótaként, most pedig az Új Köztársaságnak, akiknek birodalmi háborús bűnösöket hajt föl. De egy napon ezek is csak elfogynak. És akkor végre én is megpihenhetek. És talán ettől a vén bárkától is megszabadulhatok. De azért jó érzés volt, hogy van egy saját hajója. Valami, ami végre a Wexley család tulajdona. Mikor egy napon meghal, majd Temmin örökli tőle. A fia remek pilóta lesz, ez már most látszott. Megérdemli, hogy neki is legyen egy saját hajója. Hogy legyen végre valami, ami tényleg az övé. De a fia most nem volt itt, és ő is okosabbnak látta, ha a mával foglalkozik, nem a holnappal.

– Van valami? – kukkantott be Wedge a pilótafülkébe.

Norra az ablak felé mutatott. Egy jókora fémdarab lebegett előttük a világűrben. A nő finoman előretolt egy kart, és a Moth lágyan közelebb siklott. Néhány gombnyomás, és a hajó elkezdte letapogatni az előttük lebegő objektumot. Ez volt az a hely, ahonnan a Millennium Falcon utolsó üzenete érkezett.

– Egyelőre még nem tudom megmondani, hogy ez a roncs itt a Falcon-e vagy sem – ingatta a fejét Norra.

– Kétlem – húzta el a száját Wedge. – Szerintem azt a vén teknőt egy szupernóva robbanása sem tudná elpusztítani.

Norra egy pillanatra lehunyta a szemét, és szinte látta maga előtt a Halálcsillag pusztulását. Az robbant fel úgy, akár egy szupernóva, kevés híján őt magát is elemésztve közben.

– Nézd csak! – mutatott Wedge az egyik monitorra. – Ezek a jelek… Szerintem ez legalább négy különböző hajó roncsa, és egyik sem a Falcon. Az azonosítók alapján három cirkáló és egy vadász. Meg legalább egy TIE-vadász maradványai. Micsoda szemétdomb! Hát nem tudom, Norra… nem tudom, találunk-e itt bármit, ami segíthet kitalálni, merre lehet Csubi.

– Esetleg mintát vehetnénk a roncsokból, hátha attól okosabbak leszünk.

– Rendben! – bólintott Wedge, és már be is ült a másodpilóta székébe. – Egyébként pedig köszönöm, hogy veled tarthattam! Jó megint idekint lenni! Hiába, no, egy pilótának mégiscsak ez az otthona!

– Meglátod, hamarosan megint gépen leszel!

– Nagyon remélem! – Egy pillanatig úgy tűnt, Wedge akar még valamit mondani, de végül mégsem tette.

– Mi az? – nézett rá értetlenül Norra.

– Miután megtaláljuk Hant – mert biztos vagyok benne, hogy megtaláljuk –, szóval… arra gondoltam, hogy esetleg… nem lenne kedved egyszer meginni valamit velem? Ismerek egy remek kiskocsmát, ahol…

Hirtelen életre keltek a monitorok, és az egyik roncsdarabból valami villámgyorsan átsiklott a másikba. Olyan fürgén és kecsesen mozgott, akár egy tintahal a vízben, és a következő pillanatban már ismét nem volt sehol. Elrejtőzött. Valami olyan helyen, ahol a letapogató sugárnyalábok sem érhetik el.

– Nocsak, nocsak! – vonta föl a szemöldökét Wedge. – Lássuk csak, mit találtunk!

Lenyomott két gombot, és a vonósugár ismét életre kelt.

 

– Nem vagyok a szárazdajkád! – morogta Sinjir.

– Az jó, mert én meg nem vagyok gyerek! – Temmin és Sinjir füstölögve sietett végig a folyosón, és csak az ajtó előtt torpantak meg, amit két vibro-bottal felfegyverzett köztársasági katona őrzött.

– Sose mondtam, hogy gyerek vagy!

– Mert nem is vagyok! – Mielőtt elérték volna az ajtót, Sinjir megtorpant, és Temmin vállára tette a kezét.

– Na, ide figyelj! Ez a nagyképű kamaszduma kezd rettenetesen fárasztó lenni!

– Egyetértek! – fonta össze a karját Temmin. – Akkor ez azt jelenti, hogy leállsz vele?

– Ó, most azt hiszed, hogy ügyesen visszavágtál! – mosolyodott el halványan Sinjir, és magában hálát adott, hogy a fiú legalább az idegesítően szószátyár droidját nem hozta magával. – Higgy nekem! A tapasztalat mondatja velem, hogy az éles ész és nyelv ugyanannyi ellenséget szerez neked, mint barátot.

– És? – vonta föl a szemöldökét a fiú.

– És épp ezért mondom neked, hogy vegyél vissza egy kicsit a nagy arcodból! Dolgunk van!

– Csak arról van szó, hogy… – Aztán Temmin nagy nehezen erőt vett magán, és elhallgatott. Sinjir tisztában volt vele, hogy ezt ugyanúgy meg fogja bánni, mint ha fürkészdarazsak fészkébe dugta volna a kezét, remélve, hogy mézet is talál odabent (de persze nem talál), de képtelen volt megállni, hogy ne kérdezze meg:

– Miről van szó?

– Fogalmam sincs, hogy mit keresek itt.

– De hiszen tudod… eljöttünk beszélni a mi nagyra becsült foglyainkkal.

– Úgy értem, itt! – mutatott körbe méla undorral a fiú.

– Á, már értem! – derült föl Sinjir arca. – Egzisztenciális problémáid vannak.

– Biztos, ha te mondod… főleg, ha tudnám, miről beszélsz!

– Úgy értem… nem találod a helyed az életben, sokszor nem tudod, hogy mit kellene tenned vagy mondanod…

– Hát… igen.

– Gratulálok, Temmin! Most már hivatalosan is felnőtt vagy!

– Te most azt akarod mondani, hogy a felnőttek se tudják, hogy…

– Azt – bólintott ünnepélyesen Sinjir. – Csak tízből kilencszer elég jól leplezzük. És ha ez vigasztal, kölyök, sokszor én se tudom, hogy miért vagyok itt. Mi több, tartok tőle, ha egyszer rájövök, fél másodpercen belül szörnyethalok. Mert ha van valami titokzatos hatalom ebben az univerzumban, ami összetartja és működteti a dolgokat, akkor az nem az Erő, hanem az irónia. És most menjünk, és beszéljünk Shale generálissal! Hátha ő segíthet a mi eltűnt csempészünk nyomára jutni.

 

– Utálom ezt a helyet! – morogta Jom, miközben Jas nyomában átvágott Nar Shaddaa keskeny, félhomályos utcáin. Mögöttük ott ásított az egyik rabszolgapiachoz vezető út sötét torka. Ez a hely az egyik kevésbé befolyásos hutt – egy nyálkától csöpögő, fűszerzabáló, Nyarla nevezetű nőszemély – tulajdonát képezte, aki kerek-perec kijelentette, hogy még csak nem is hallott Solóról, a vukiről, vagy bármiféle birodalmi börtönről a Vad Űr határán túl.

– Te akartál velem jönni! – nézett rá Jas hűvösen. – Úgyhogy jobban teszed, ha hozzászoksz az efféle helyekhez, Barell! – Jom kelletlenül dünnyögött valamit az orra alatt. Furcsa kettősséggel viseltetett a nő iránt – egyfelől halálra tudta idegesíteni, másrészt viszont legszívesebben berángatta volna egy sötét sikátorba, hogy letépje róla a ruhát, és ott helyben a magáévá tegye. Pedig ez a nő annyira más volt, mint ő. Jom Barell fegyelmezett, szigorú szabályok szerint élő ember volt, Jas pedig egy átkozott fejvadász! Egy bűnöző! Nem is csoda, hogy remekül elvan az ilyen gusztustalan helyeken! Én meg szinte meztelennek érzem magam itt. 

– Furcsa hely ez egy randihoz! – dörmögte.

– Ó, de vicces valaki! – húzta el a száját a nő. – De azért annyira mégsem. Főleg, hogy ez nem egy randi. És nyugodj meg, ami kettőnk között volt, nem fog megismétlődni. Csak egy kicsit jól éreztük magunkat… de ennyi.

Egy hosszú pult mellett haladtak el, ami mögül egy kapafogú, hórihorgas idegen kínálta különleges olajokból álló portékáját. A férfi fenyegetőn lépett közelebb, ahogy néhány árus körülfogta Jast, és közben odasziszegte a nőnek:

– Nem értem, miért kéne véget érnie a mulatságnak!

– Mert ez a mulatság természete, Barell. Előbb-utóbb mindegyik véget ér!

Könyökkel törtek maguknak utat a tömegen át, míg csak el nem értek az űrkikötőig. Maga a hely alig volt több néhány jókora gödörnél, ahonnan az űrhajókat indították, és még ezért a minősíthetetlen dokkért is szemérmetlenül sokat kellett fizetniük a kikötői őrséget adó weeguay banditáknak. Az ő segítségük nélkül azonban nem tudták volna elintézni, hogy a helyi szindikátusok – mint a Fekete Nap vagy a Crymorah – ne szerezzenek tudomást az érkezésükről.

Jas azonban azt mondta, hogy tartozásai vannak – bár, hogy mifélék, arról nem volt hajlandó beszélni –, és nem szívesen huzakodott volna mindenféle bűnözőkkel.

– Ez a harmadik alkalom, hogy üres kézzel vagyunk kénytelenek hazakullogni! – mondta Jom dühösen, miközben átbújtak az őrség által egy rongyos kötélből kifeszített kordonon. – Talán ideje lenne belátnod, hogy az itteni alvilági kapcsolataid döglődnek! Szerintem legfőbb ideje lenne visszamennünk a Chandrilára és… – Valami a férfi hátának csapódott, kiszorítva a tüdejéből a levegőt, és azonnal a földre döntötte. Közben a nyelvét is sikerült elharapnia, és ahogy megpróbált talpra kecmeregni, riadtan tapasztalta, hogy a végtagjai nem akarnak engedelmeskedni.

Bénítósugár! Jas testén tucatnyi vörös fénysugár – lézer célzófény – siklott végig, és ő azonnal megadón emelte magasba a kezét. A környező sötét sikátorokból bizonytalan körvonalú alakok óvakodtak elő. A francba! 

 

A légzsilip falai megrázkódtak, ahogy a Moth elkezdett levegőt pumpálni a helyiségbe. Wedge a botjára támaszkodva bicegett előre, majd egy gombnyomással kitárta az ajtót. Odabent egy halom vonósugárral behúzott roncsdarab hevert. Ilyen közelről már az égésnyomok is jól kivehetőek voltak a fémfelületen. Mozgást azonban nem láttak.

– Pedig nem hiszem, hogy mindkettőnket becsapta volna a szeme! – csóválta a fejét Norra. Abban a pillanatban megnyikordult az egyik fémlap. Azonnal fegyvert rántottak, de… nem történt semmi. Aztán újabb nyikordulás, mintha valami a roncsok közt bujkált volna. – Együtt talán fel tudnánk emelni…

Az egyik fémlap szörnyű csattanással vágódott a falnak, majd egy sötét alak – legalább akkora, mint egy asztro-droid – robbant elő a roncsok közül, és vágódott a kétségbeesetten üvöltő férfinak.

 

– Finom a tea?– kérdezte Sinjir, majd zajosan megfújta a saját csészéjét, és belekortyolt. – Sokkal finomabb, mint amit a Birodalmi Akadémián kaptunk! – Jylia Shale egykor a Birodalom legendás tábornoka volt. Legendásnak a csapnivaló stratégiai érzéke számított, ami azonban valahogy mindig elkerülte a felettesei figyelmét. A Sinjirrel szemben ülő nő azonban már csak nyomokban emlékeztetett régi önmagára, a tiszteletet parancsoló tábornokra.

– Valóban nem rossz – bólintott Shale –, de nekem annak idején is megvoltak a kapcsolataim, hogy finom teához jussak. – A nő számára berendezett lakrész egyszerű volt és takaros. Az egyik sarokban főzőfülke is volt, mellette egy zárt zuhanykabin, és sehol egy vallató-droid. És mindez azért, mert Jylia Shale hajlandó volt együttműködni az Új Köztársasággal, és megválaszolni a neki feltett kérdéseket. Egész kellemes ez a házi őrizet – gondolta Sinjir. – Nekem is le kellett volna tartóztattatnom magamat! Akkor most ő is egy ilyen kis kellemes lakócellában tengethetné a napjait. Persze, nem volt benne biztos, hogy alkoholt is rendszeresen kapna. Azért szőrmentén megérne pár kérdést…

– Szóval, semmi? – kérdezte, majd letette a teáscsészét. Kettőjük közt, az asztal fölött egy holografikus térképszelet vibrált a levegőben. – Egyáltalán nem ismeri az űrnek ezt a szegmensét? Birodalmiakat keresünk, és bíztunk benne, hogy ön esetleg útba tudna igazítani bennünket. – De ha nincsenek birodalmiak azon a környéken, akkor Solo mi a fenének ment oda? Saját szórakoztatására? Megint neki akar állni csempészni? Vagy megriasztotta a feleség és a gyerek lehetősége, és úgy döntött, ideje eltűnni a balfenéken? Én azt tenném. Hm… Mindettől függetlenül Shale hazudik. Vagy legalábbis nem mond el mindent, amit tud. Furcsa érzés volt egy ilyen magas rangú birodalmi tisztet vallatni. Még akkor is, ha a rangja és befolyása már a múlté volt, a régi beidegződések nehezen múltak. Egy ilyen státuszú tisztet még alig néhány évvel ezelőtt is főbenjáró bűnnek számított volna kérdezgetni. Még akkor is, ha kellő tisztelettel tette az ember.

– Önnek nem hiányzik? – kérdezte váratlanul a generális.

– Mármint micsoda?

– A Birodalom ölelő karja.

– Számomra inkább fojtó volt az az ölelés – húzta el a száját Sinjir, majd szórakozottan megkocogtatta a csészéje peremét. – Nem… nem mondhatnám. Nem hiányzik az, ami voltam, sem az, amit csináltam. Egyedül azt az embert hiányolom, aki azelőtt voltam, mielőtt a Birodalom azzá formált volna, ami ma vagyok. Nem mintha sokra emlékeznék a régi önmagamból, de abban biztos vagyok, hogy valaha létezett. Sőt azt sem tartom lehetetlennek, hogy egész kedves fickó volt.

– Tudja, nekem sem hiányzik. Az, amit tettünk, olyan sebet ejtett a galaxison, amely talán sohasem gyógyul be – sóhajtott fel Shale. – Ha válaszokra van szüksége, én azt mondom, menjen, és beszéljen Tashuval. Én nem sok mindenről tudok, azonban ő és a talpnyalói annál inkább. És mintha úgy emlékeznék, hogy a kérdéses terület mindig is a szívük csücske volt. Sok szerencsét a kutatásához, Rath Velus biztonsági tiszt!

Azzal egy udvarias biccentéssel elbocsátotta Sinjirt.

 

Wedge üvöltve próbálta lerázni magáról a birodalmi szonda-droidot. Régi típusú droid volt, lapos, korong alakú, ami fülbántóan magas hangon sipítozott. Olyan erővel, hogy Norra úgy érezte, lyukat fúr a koponyájába. Kétségbeesetten felsikoltott, majd célra emelte a sugárvetőjét, és ellőtte a droid egyik pókforma fémlábát. Wedge dühösen rúgta odébb a gépezetet, aztán a falig csúszott. Norra azonnal kerített egy zsebkendőt, és azzal itatták föl a férfi karjából szivárgó vért. A seb szerencsére felületes volt, inkább fájdalmas, mint súlyos. A droid vörös jelzőfényei már csak egész halványan pislákoltak, és a sérült fémtestből megállás nélkül dőlt a sűrű, savas füst. De legalább elhallgatott. Mi lehetett ez a hang? Valami… védekező mechanizmus?

– Mi a fenét keres idekint egy birodalmi szonda-droid? – zihálta Wedge.

– Lehet, hogy roncsokra vadászott, mint mi? – kockáztatta meg Norra.

– Nem hiszem – rázta meg a fejét a férfi. – Az ilyen régi típusú szondák nem nagy hatósugarúak.

– Lehet, hogy elfeledkeztek róla – vonta meg a vállát a nő.

– A birodalmiakra nem jellemző a feledékenység.

– Régen lehet, hogy így volt, de most?! Ma már nem olyan hatékonyak, mint akár pár éve. Egyébként pedig… vajon mekkora lehet ennek a hatósugara? Már úgy értem, hogy mekkora távolságra tud üzenetet küldeni?

Wedge magához húzta a botját, és azzal piszkálta meg a droidot. Aztán hogy a gépezet nem mozdult, a csizmája orrával fordította meg óvatosan. A droid hasi oldalán néhány apró zöld jelzőfény villogott.

– Ez most is továbbít valami üzenetet! – szisszent föl Norra. Szinte abban a pillanatban felvijjogtak a Moth szirénái. A fedélzeti számítógép közeledő hajót jelzett, és Norra épp abban a pillanatban vágódott be a pilótafülkébe, mikor a valóság szövete; meghasadt, és a hiper-űrből egy csillagromboló emelkedett ki.

 

Jom szája széléről vékony patakban csorgott a nyál, de megbénított izmai még azt sem engedték, hogy letörölje. Újra meg újra nekirugaszkodott, hogy felüljön, és a teste újra meg újra cserbenhagyta. És még csak káromkodni sem tudott. Vagy legalább; egy rendeset üvölteni.

– Türelem! – súgta a fülébe Jas. – Maradj nyugton! – A nő ott térdelt mellette, és folyamatosan csitította.

– Jas… – Már az is csoda volt, hogy a férfi ennyit is ki tudott préselni magából. Aztán nyílt az ajtó, és néhány csontos szemöldökű nikto sorjázott be, kezükben kibiztosított sugárvetőkkel. A nyomukban egy alacsony, fém arcmaszkot viselő nő jött. A sisak homlokrészéből apró fémszarvacskák nyúltak elő, és ott, ahol a szemeknek kellett volna lennie, halkan zúgó trillium lencsék méregették Jast.

– Rég nem láttalak, Emari – biccentette félre a fejét.

– Rynscar alvezér – bólintott Jas. – Tényleg rég nem találkoztunk.

– Ez azért lehet, mert te folyton kerülsz engem. Főleg, mióta játszod a jó kislányt a köztársaságiaknak.

– A munka az munka, főleg, ha jól fizet – vonta meg a vállát a zabrak. – És nekem szükségem van a pénzre.

– Tudom – bólogatott a maszkos nő. – Hogy visszafizesd, amivel nekem tartozol.

– Az a nagynéném tartozása.

– Most már a tied! – emelte föl a mutatóujját Rynscar. – De mivel nincs pénzed, nem nagyon hagysz más választást, mint hogy levágjuk a fejed, és elvigyem Gyutinak. A Fekete Nap egyszerűen működik: pénzt vagy életet. A te fejeden vérdíj van, úgyhogy tartok tőle, ez esetben az életeddel fogsz fizetni. – Jom kétségbeesetten próbálta visszanyerni az izmai fölött az uralmat. Ezt nem hagyhatom! Muszáj megakadályoznom! 

– Nyughass már! – sziszegte Jas, és a férfi hátára lépett. – Engem is megölnek, meg téged is megölnek, mégsem értél el semmit! Úgyhogy ne ugrálj, majd én intézkedem! – Aztán hűvös mosollyal fordult ismét Rynscarhoz. – Ki nyomott föl? A huttok voltak, ugye?

– Nyarla visszatért a Fekete Nap kebelére.

– Visszafizetem, amivel tartozom.

– Ezt már hallottuk – vonta meg a vállát Rynscar.

– És szeretnék egy külön megállapodást is kötni.

A két nikto összeröhögött, a maszkos nő pedig csak a fejét csóválta.

– A megállapodáshoz ajánlani kell valamit, neked pedig semmid sincs.

– A tartozásom kétszeresét fizetem vissza – mondta Jas zavartalanul –, és ha mégsem tudnám összeszedni a pénzt, akkor önként adom föl magam, valamint a csoportot, amelyikkel dolgozom. – Jom legszívesebben felüvöltött volna tehetetlen dühében. Ez a szuka most tényleg elárulja őket! Aztán a fejvadász megint a hátába taposott.

– Érdekes – dünnyögte Rynscar. – Semmi mást nem kellene tennem ezért a remek lehetőségért, csak el kellene, hogy engedjelek?

– Tulajdonképpen volna még itt valami – nevetett föl Jas feszülten. – Információra van szükségem.

– Mint mindannyiunknak. Miről lenne szó?

– Meg kell találnom valakit. Han Solót, a csempészt.

 

Yupe Tashu birodalmi tanácsos tébolyult tekintetű, vallási tűzben égő fanatikus volt, és az is maradt. Ezen a fogság sem tudott változtatni, sőt ha ez ugyan lehetséges, csak még tovább mélyítette a hitét. Ez rögtön kettős probléma elé állította Sinjirt. Merthogy Tashu hűsége, ami a Birodalomhoz – vagy sokkal inkább a császárhoz – fűzte, még az önös érdekeinél is fontosabb volt a számára. Másodszor pedig Palpatine egykori tanácsadója őrült volt, és egy őrülttel pokolian nehéz tárgyalni. Ezek külön-külön is épp elég problémát jelentettek volna, hát még így együtt! A fickó legfeljebb féligazságokkal fűszerezett talányokkal szolgálhat, és amúgy is alig várja, hogy a szent ügy érdekében áldozhassa az életét! Az ilyenekkel mindig kész öröm tárgyalni! Sinjir a letartóztatása óta nem találkozott Tashuval, és most elég volt egy gyors pillantást vetni a cellája állapotára, hogy lássa, az eltelt idő csöppet sem vált a tanácsadó javára.

A férfi lassan, kimért léptekkel sétált föl-alá a lézerrács túloldalán – egy olyan zarándok elkötelezettségével, akinek bőven van hite, épp csak célja nincs. A falakat ételmaradékkal kente össze, és az elnagyolt rajzokba az ember, ha nagyon akarta, akár elnagyolt szimbólumokat és csillagtérképeket is beleképzelhetett. Temmin elkerekedett szemmel, döbbenten bámulta a cellában uralkodó zűrzavart. Úgy tűnt, az, amit lát, még a kamasz arrogáns magabiztosságának páncélján keresztül is utat talált.

– Én… nem akarok ezzel az emberrel beszélni – mondta a fiú halkan.

– Nem is kell – vonta meg a vállát Sinjir. – Menj csak nyugodtan!

– De…

– Komolyan mondom, Temmin! Menj nyugodtan, egyedül is elboldogulok! – Azzal megveregette a fiú vállát, aztán játékos erőszakkal megfordította, és megadta neki a kezdőlökést. Most már csak hárman maradtak – ő, a fogoly és a szőke hajú, sebhelyes állú chandrilai őr. – Általában így viselkedik a fogoly? – kérdezte Sinjir.

Az őr hideg, szürke szemekkel méregette az ex-birodalmit, aztán nagy kelletlenül biccentett. Nyilván nem bízik bennem, ami okos dolog. Egy őrnek legfeljebb a feletteseiben szabad megbíznia.

– Nyissa ki a cellát!

– De…

– Már az érkezésem előtt megkapta rá a parancsot, nem igaz? – Az őr vonakodva bólintott, de még mindig habozni látszott. Sinjir tudta, hogy ez a fajta hozzáállás sokakra jellemző az Új Köztársaságban. Nem volt még kiforrott új kormány, sem megfelelően működő hadsereg, és sokan kénytelenek voltak időről időre a saját erkölcsi normáik szerint dönteni. A Birodalomban ez elképzelhetetlen lett volna. Ott soha senkiben nem merült volna föl, hogy ne teljesítse azonnal a kapott parancsot. A tétovázás lefokozást jelentett, a parancsmegtagadás halált. A Birodalomban minden a kapott parancs és a parancsnoki lánc volt. Ha valaki utasította az embert, hogy letolt nadrágban forogjon körbe-körbe, akkor azt tette. És nem kellett tudnia, miért. Nem is akartuk tudni. Az Új Köztársaság azonban – legalábbis papíron – az egyéni emberi értékekről szólt. Arról, hogy mindenki a saját erkölcsi mércéje és legjobb belátása szerint próbált dönteni. És ha valami nem tűnt helyénvalónak, mindig volt egy felsőbb szerv, ahová panasszal lehetett fordulni.

Nagyban és hosszú távon egy ilyen rendszer életképtelen. Hogy is tartja a régi mondás? Túl sok admirális, túl kevés altiszt. Igaz, az Új Köztársaságban admirálisból sem volt elég. És ha azt is hozzáveszik, hogy Mon Mothma máris nekilátott a galaxis demilitarizálásának… Mire kettőt pislantanak, az egész szétesik. A Birodalom sem volt képes a végtelenségig fönnmaradni, pedig mindent megtett, hogy kiirtsa az alattvalóiból a hezitálásra és parancsmegtagadásra való hajlamot. Egy olyan rendszer, ami nemhogy tiltja, de még támogatja is ezt a fajta hozzáállást… Mire az Új Köztársaság észbe kap, megint felüti a fejét a lázadás, csak ezúttal ők lesznek az elégedetlenkedés rosszabbik oldalán. És akkor az emberek, akiknek előbb-utóbb elegük lesz a zűrzavarból, ismét rendet akarnak majd, és azt követelik, hogy hozzák vissza a Birodalmat. A Birodalom túl kemény volt az alattvalóival. Az Új Köztársaság viszont lehet, hogy nem elég kemény a polgáraival. Ááá… de jólesne most egy ital! 

– Azt mondtam, hogy azonnal nyissa ki a cellát, vagy szétverem a fejét! – mordult fel Sinjir.

– Jól van, nem kell kiabálni! – morogta az őr sértetten, és már nyitotta is a cellát.

– Köszönöm – mondta Sinjir fagyosan, majd besétált. Utasította az őrt, hogy aktiválja a lézerrácsot, majd, miután az energiaháló ismét működésbe lépett, összefonta a karját, és a lehető legszigorúbb arckifejezését öltötte magára. Nem tartotta valószínűnek, hogy az ilyen olcsó, színpadias fogások meghatnák Tashut, de szeretett volna olyan légkört teremteni, ami egy kicsit emlékeztethette a tanácsadót a régi időkre. Azokra, amikor még Palpatine-t szolgálta. Egy olyan társadalomban, ahol senki sem hezitált, és nem kérdezett vissza. – Üdvözlöm, Tashu tanácsos!

– Emlékszem önre!

– Igen, gondolom. És most szeretnék feltenni önnek néhány kérdést a birodalmi börtönökkel kapcsolatban.

– Semmit sem tudok a birodalmi börtönökről – mondta Tashu színtelen hangon.

– Majd meglátjuk. – Sinjir mindent megpróbált bevetni – ha kellett, barátságosabb húrokat pengetett, és ha kellett, komor lett és fenyegető –, hogy megtudja, hol lehet Csubakka, és hogy a tanácsadó tud-e – tudhat-e – bármit is Solo hollétéről. A vele szemben ülő emberi roncs azonban még a vártnál is kiszámíthatatlanabbnak bizonyult. Egy darabig szótlanul méregette Sinjirt, aztán hirtelen felnevetett, csak hogy a jókedve néhány másodperc múlva hisztérikus zokogásba forduljon. Aztán a saját arcába mart, úgy, hogy a körmei alól vér serkent. Sinjir hagyta, hadd főjön a tanácsadó a saját levében. Innentől kezdve már semmit sem kellett tennie azért, hogy Tashu összeomoljon. A fogoly nyáladzva, nyöszörögve kezdett arról magyarázni, hogy szeretne megnyílni, de hogy ki vagy mi előtt, azt nem volt hajlandó elárulni. Aztán valami olyasmit mondott, hogy teljesen belegabalyodott valami hálójába, de már nem hallja a hangját, és nem érzi a rezdüléseit, amitől kezdett kétségbeesni. Most már csak annyit tehet, hogy bízik a megérzéseiben és a korábban kapott utasításokban. Kész! Vége! Ennek annyi! Ebből egyetlen értelmes szót nem fogok tudni kiszedni! Sinjir kommunikátora fölcsipogott. Jas volt a vonal másik Végén.

– Ha megbocsájt egy pillanatra! – biccentett az egykori biztonsági tiszt Tashunak, majd intett az őrnek, hogy deaktiválja a lézerrácsot, és engedje ki.

– Híreim vannak! – mondta a nő.

– Az jó, mert én ezzel az alakkal sehová sem jutok – mondta Sinjir halkan.

– Kérdezd meg Tashut az Irudiruról!

– Ez valami ínyencfalat?

– Ahogy vesszük. Legjobb tudomásom szerint egy csillagrendszer a Vad Űr határán.

– Irudiru. Rendben, megkérdezem.

 

Már magukban a csillagromboló orrütegei elegendő erővel rendelkeztek, hogy akár egy egész űrállomást elpusztítsanak. Egy űrállomás azonban nagy és mozdulatlan volt, egy űrhajó viszont apró és fürge. Egy csillagrombolónak elcsípni egy mozgó célpontot ugyanolyan körülményes feladatnak számított, mint egy macskának elkapni egy muslicát. Már persze, ha az apró űrhajó elég gyorsan és kiszámíthatatlanul mozgott. Norra bedöntötte a Moth-t, majd levitte dugóhúzóba, a masszív hadihajó első sortüze azonban még így is épp csak elkerülte. Zöld és vörös lézersugarak nyúltak a teherhajó után, és Wedge kétségbeesetten kapaszkodott az irányítópult szélébe. Ha lesz egy lélegzetvételnyi ideje, majd beizzítja a fegyverrendszert is. Norra elérkezettnek látta az időt a pörgettyűre.

Ezt a manővert még akkortájt tanulta, mikor csatlakozott a Felkelők Szövetségéhez. Az elnevezés a sajátja volt, mert a felkelő pilóták java ezt Eimalgan-fordulónak nevezte. Állítólag egy Cargin Eimalgan nevű pilóta után, aki a Szövetség egyik legkorábbi ásza volt. Igazi háborús hős – aki mára ugyanúgy halott volt, mint oly sokan mások. Norra gyorsított, majd élesen fölrántotta a hajót – lézersugarak söpörtek végig ott, ahol alig egy fél másodperccel korábban még a teherhajó volt –, majd bedöntötte és fél fordulóba vitte a Moth-t. És már száguldottak is a csillagromboló felé. Olyan volt, mintha csúcssebességgel repültek volna egy óriás szörnyeteg kitátott pofája felé.

– Tiszta őrült vagy! – kiabálta Wedge, de az ő szeme is lázasan csillogott.

– Na, majd meglátjuk! – rikoltotta nő, mielőtt támadósebességre gyorsított volna. Aztán a csillagromboló, akár egy dühös rovarrajt, TIE-vadászokat okádott rájuk.

 

A Halo fedélzetén Jom végre megpróbálta lerázni magáról a bénultság maradékát is, ami kicsit olyan érzés volt, mintha egy marasztaló sárgödörből próbált volna kimászni. Közben még épp sikerült elkapnia Jas beszélgetésének néhány foszlányát. Úgy tűnt, a nő Sinjirrel kommunikált. Ahogy odafordult hozzá, látta, hogy Jas szeme elégedetten csillog, a kezét viszont hol ökölbe szorította, hol elernyesztette, így igen nehéz volt megállapítani, vajon elégedett-e, vagy dühös. Esetleg mindkettő.

– Megint eladtál bennünket! – vicsorított el a férfi.

– Egy frászt! – legyintett Jas. – Nem fogom eladni a csapatot! Csak egy kis időt kellett nyernem.

– Magadnak, mi?!

– Gondolod, hogy a Rynscartől kapott információ hasznos lesz? – eresztette el Jas a füle mellett a kommandós kérdését.

– Franc tudja! A lényeg, hogy nem tudom, bízhatok-e benned, és… – A nő Jom mellkasára ült, és még mielőtt a férfi tiltakozhatott volna, megcsókolta. Aztán, mikor a nyelve Jom szájába siklott, a férfi úgy döntött, hogy tulajdonképp nincs is miért protestálnia.

– Nem látom értelmét, miért ne mulathatnánk még egy kicsit! – dorombolt a nő két csók között.

Tetszik ez a logika! – gondolta Jom.

 

– Irudiru – mondta Sinjir. Ugy tűnt, a név mégiscsak beindított valamiféle folyamatot Tashu elméjében. A tanácsadó már nem zokogott, s a körömrágással és a hisztérikus röhögéssel is felhagyott.

– Irudiru – ismételte meg Tashu.

– Tudja, hogy miről beszélek?

– Igen.

– Ugye, van egy börtön az Irudirun?

– Nincs.

– Akkor mi van ott?

– Nem börtön… hanem egy börtönkészítő.

 

A TIE-vadászok elsöprő lendülettel csaptak le rájuk. A Moth vadul dobálta magát, és Wedge, aki a navigációs számítógéppel bajlódott, majd kiesett a másodpilóta székéből. És az sem vigasztalta különösebben, hogy a Moth nyomában száguldó vadászgépek minden célt tévesztett lövése a csillagrombolóban tett kárt. A nő bedöntötte a hajót, ami csúcssebességgel száguldott el egy túl lassan célra forduló üteg mellett.

– Mindjárt ott vagyunk! – kiabálta Wedge.

– Nem vagyunk elég gyorsak! – sziszegte a nő, miközben a csillagromboló hegyes-völgyes felszíne fölött száguldottak.

– Mindjárt ott vagyunk! – Jobbra pajzsgenerátorok és hatalmas lövegek tornyosultak föléjük, közvetlenül előttük pedig ott volt a gépház. Norra felrántotta a hajó orrát, Wedge pedig abban a pillanatban útjára eresztette a rakétákat. A hajó ismét megrázkódott, és egyszerre tucatnyi vörös fény gyúlt ki az irányítópulton.

– Ez a hiper-hajtómű volt! – sápadt el Wedge. – Nem megyünk innen sehová!

– Máskor is jártam már így! – dünnyögte a nő, aztán ismét felrántotta és negyvenöt fokos fordulóba vitte a hajót.

– Itt vagyunk! – A nyomukban száguldó TIE-vadászok nem reagáltak elég gyorsan, és ahogy a nő irányt váltott, két vadászgép vezérsíkja is összeakadt, majd a következő pillanatban izzó törmelékké robbantak szét a csillagromboló energiapajzsán. Wedge épp eleget harcolt már birodalmi hadihajók ellen, hogy tudja, jelen pillanatban egyedül a TlE-vadászokkal kell foglalkozniuk. A csillagromboló rendszerei túl lassúak voltak ahhoz, hogy befogjanak egy ilyen sebességgel mozgó célpontot, mint ők. Aztán már a hajóóriás hasa alatt száguldottak. Még egy kicsit… még egy kicsit…

Ahogy átbuktak a hadihajó pereme fölött, Norra azonnal kilencvenfokos fordulóba kezdett, és függőlegesen fölfelé rántotta a hajót. Ha most sikerül viszonylag gyorsan lerázniuk a TIE-vadászokat… Újabb jelzőfények villantak. Valami ebben a pillanatban készült kilépni a hiper-űrből. Egy hatalmas hajó, majd még egy… Nem, nem, nem! Aztán Wedge megkönnyebbülten sóhajtott föl. Ezek köztársasági hajók voltak. Az egyikük az alderaani Sunspire, a másik az Új Köztársaság legújabb hadihajóinak egyike. Egy Nadiri Egyes Osztályú Starhawk, egyike a Nadiri dokkokban épített hatalmas zászlóshajóknak. Az ehhez hasonló járműveket az endori csata után zsákmányolt birodalmi hadihajók maradványaiból építették, és a sors furcsa fintora, hogy most pont azok ellen fordították, akik eredetileg létrehozták őket. A Starhawk – azonosítója alapján a Concord – borotvaéles késként vágott át a birodalmiak sorain. Norra még azt is tudta, hogy a parancsnoka Kyrsta Agate.

– Itt Agate parancsnok beszél! – sistergett föl a hírközlő. – Agate parancsnok hívja az új köztársasági Moth csillaghajót! Ideje lenne személyesen is beszélni! A csillagrombolóval ne foglalkozzanak, azt majd mi elintézzük!

Azzal a Concord nekirontott a birodalmi hajónak.