Tizenharmadik fejezet

A csillagromboló haláltusája végtelenül hosszúnak tűnt. ÚUgy vergődött, akár egy ezer sebből vérző óriás fenevad, rakéták, protontorpedók és vibrációs lövedékek szaggatták a páncélját, aztán… Hirtelen vége volt. Szembántóan éles fény villant, és a gigászi hadihajó szupernóvaként robbant föl. A hajó pusztulása szinte beleégett Norra retinájába, és hiába pislogott, úgy tűnt, örökre ott marad vele a haldokló csillagromboló szellemképe. Aztán, ahogy a könnyekkel együtt sikerült kipislognia a szeméből, már csak roncsokat és sodródó törmeléket látott ott, ahol pillanatokkal előtte még a hatalmas hadihajó lebegett.

– A Birodalom hatalmának csúcsán egy csillagromboló legénysége átlagosan negyvenezer főt számlált – jegyezte meg a Norra mellett álló Agate kapitány. – Az azonosítója alapján ez a csillagromboló a Scythe volt, és becsléseink szerint ez alkalommal tizenötezernél nem szolgáltak többen rajta. De ez akkor is rengeteg elpazarolt élet.

Agate magas, széles vállú, keskeny csípőjű nő volt, büszke fejtartással és sötét, göndör hajjal. Akár egy győztes hadvezér, a háta mögött kulcsolta össze a kezeit, Norra azonban épp elég régóta ismerte, hogy tudja, csak a keze reszketését szeretné palástolni. Sokan csodálták, még többen tartottak tőle – főleg egy ilyen összecsapás után, mikor azért, hogy megmentsen néhány embert, akár tizenötezret is hajlandó volt a halálba küldeni.

– Muszáj volt – kockáztatta meg Norra –, hiszen… háború van.

– Az. Háború. Mire észbe kap az ember, már föl is vette a fordulatszámát. Kitüntetések, díszszemlék, babérkoszorú a győztes hadvezérnek! És közben könnyedén elfeledkezünk róla, hogy a háború elsősorban rombolás és gyilkolás. Mi pedig gyilkosok vagyunk.

– És… azt akarja mondani, hogy tévedünk? – nézett rá Norra döbbenten. – Azt akarja mondani, hogy ez esetben mi vagyunk a rossz oldalon, kapitány? Ezt nem tudom elhinni!

– Nem – mosolyodott el Agate szomorkásan. – Tesszük, amit tennünk kell. Csakúgy, mint amazok a Scythe fedélzetén. Mind tudtuk, hogy miért vagyunk itt, és mi a kötelességünk. Ők is tisztában voltak vele, hogy mivel jár a háború, és mi a vereség ára. Én csak azt szeretném, ha erről a mieink sem feledkeznének meg, Ha nemcsak győzelmet látnának, hanem azzal is tisztában lennének, hogy ehhez a győzelemhez milyen sokaknak kellett meghalniuk!

– Azt szeretné, ha bánnánk, amit tettünk? – Norra legnagyobb meglepetésére Agate bólintott.

– Igen, azt szeretném. Nekem bajtársakra van szükségem, Wexley hadnagy, nem megbánás nélküli gyilkosokra. Nekem olyan katonák kellenek, akik tisztában vannak az élet értékével, és ezért csak akkor ölnek, amikor feltétlenül szükséges.

– És ha épp emiatt veszítjük el a háborút?

– Akkor úgy veszítjük el a háborút, hogy önmagunk maradunk, és nem válunk mi magunk is birodalmiakká.

– Ez… érdekes elképzelés – mondta Norra bizonytalanul.

– Beszéltem Antilles kapitánnyal – biccentett Agate –, aki röviden összefoglalta a küldetésük lényegét.

Norra kíváncsi lett volna rá, Wedge mennyit mondott el a kapitánynak, tekintve, hogy a Han Solo felkutatására indított expedíció minden volt, csak nem hivatalos. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy Wedge Antilles nem igazán tud hazudni, úgyhogy Agate a dolgoknak legalább egy részével tisztában volt.

– Szóval, Han Solo eltűnt – fonta össze a karjait a kapitány.

– Igen, és félő, hogy ebben a Birodalom keze is benne van.

– Reméljük, megtalálják!

– Reméljük, hogy lesz lehetőségünk megtalálni! Főleg, hogy már nem tábornok. Lemondott a rangjáról.

– Ez egy kicsit megbonyolítja a dolgokat – sóhajtott föl Agate.

– Igen, én is ettől tartok.

Indulás előtt Wedge és Norra még egyszer találkozott a Concord dokkjában.

– Jó kis hajó, nem igaz? – kérdezte Wedge idegesen, csak hogy mondjon valamit.

– Ühüm… – dünnyögte Norra, aki vérbeli felkelőként szinte szentségtörésnek érezte, hogy ilyen új, tiszta hajón tartózkodik. Még ez a hely is… sehol egy olajfolt, egy égésnyom, és a világítás is hibátlanul működött.

– Figyelj csak… elmondtam Agaténak, hogy milyen ügyben jártok – kezdte Wedge.

– Igen, tudom – bólintott Norra. – Tudja, hogy Solót keressük.

– A hír előbb-utóbb Ackbar admirálishoz is el fog jutni.

– Gondolom!

– Lesznek kérdései…

– Nem baj, nem zavar. Ettől még nem érzem úgy, hogy elárulnánk a hercegnőt.

– És nem érzed úgy, hogy azzal, hogy beszéltem a dologról, én árultalak el téged?

– Dehogyis! Wedge… minden rendben!

– Becsszó?

– Becsszó!

– Ami azt az italt illeti… – Norra gondolkodás nélkül közelebb hajolt, és megcsókolta. Hosszú, szenvedélyes csók volt, aztán váratlanul tudatosult a nőben, hogy közben a férjére gondolt, és hirtelen zavartan elfordította a fejét. Ez csak egy illúzió! Egy rohadt illúzió! De akkor is… jólesik. Összemosolyogtak.

– Ami azt az italt illeti – mondta Norra, és igyekezett a lehető legtöbb magabiztosságot csempészni a hangjába –, azt hiszem, ezen a hajón is akad valahol egy bár. Azt mondom, keressük meg!